A 2001-es Mária-forráson megrendezett Honfoglalás Nagytáborunk "hagyatékai"

Józsa István: "Kiűzetés a Paradicsomból" (Az első csapattáborom emlékére)

  Az az igazság - még ha kicsit furcsán is hangzik a fenti cím -, hogy megfelelőbbet nem találtam.
  Ahogy buszra várva ültem egy bolt előtt Mályinkán azon a nyári péntek estén, valóban úgy éreztem nagyon sokat vesztettem azáltal, hogy el kellett hagynom Mária-forrást. Hiába voltam én tisztában azzal a több évszázados szólással: "a munka az első, aztán a szórakozás", nem nagyon sikerült megvigasztalódnom, mivel az elmúlt napokban ráébredtem, a cserkészet sokkal több annál, semmint, hogy egyszerű játéknak nevezhetnénk.
  Rádöbbentem, hogy valami csodálatos dologban vettem részt, ami életformává válva könnyen megvalósíthatóvá teszi azt, amire Krisztus Urunk fölhívta figyelmünket:

"...bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt:18,3)

  Nyilvánvalóvá vált, hogy mit jelent a gyermeki, rajongó lelkület az elfásult, érdekeket hajszoló, napi megélhetésért munkába temetkezett "megkeményedett szívvel" szemben, s mindemellett, eddigi életemben talán legerősebben éreztem közelemben, a természetben is megtapasztalható Teremtőt. ennek ismeretében, azt hiszem már minden érthető...
  Ültem a kövön, és végig gondoltam az elmúlt két nap eseményeit: a július 26-i indulást, mikor nyakig sárosan, kidőlt fák és "átfolyások'" között - utunk végén már zuhogó esőben - küzdöttük föl magunkat Mária-forráshoz. A megérkezés utáni csata-kiáltások, a közös étkezés és imádság öröme... a sátrak fölverése, körbeárkolása, a kerítések felállítása, a szentjánosbogarak megfigyelése, az esti tábortűz - ahol Zotya jóvoltából megtanultunk vizes gallyakból tüzet gyújtani, - a dalok a játékok...
  ...az első cserkész-őrségem az ásítozó, de mindig viccelődő Tibivel...
  Mindezek leírhatatlan élményeket nyújtottak, pedig hát a mögöttem lévő években is akadtak szép dolgok bőven.
  Mikor pedig azt hittem, hogy ilyen nagyszerű lesz a következő napom is, kiderült, hogy még ettől is lehet jobb valami.
A korareggeli ájtatosság - imádsággal, Szentírásolvasással és a "Tüzed Uram Jézus!" éneklésével - teljessé tette a reggelt, a fiúk és lányok "dalos-ébresztője", a sátorszemle és a finom reggeli pedig csak fokozta a jó hangulatot, amit a borús idő sem tudott elrontani. Reggelinket követően az Látó-követ másztuk meg, ahonnan szinte elmondhatatlan szépségű kilátás nyílott a Lázbérci-víztárolóra. Cserkészeink úgy másztak az ormokon, mint a gyíkok, s a hasonlat valójában nem is túl rossz, mivel a következő sziklákon több hatalmasra nőtt foltos szalamandrát is találtunk. eközben a tábor "Sámánjaként" elkezdhettem egy kis elsősegély-tudással is gazdagítani cserkésztestvéreimet, amit a táborhelyre érkezés után - az elméleteken túljutva - a kötözések, sebellátások váltottak föl - kiegészítve néhány okos és célszerű "cserkész-leleményességgel".
  Ebéd után újabb útra vállalkoztunk, "fölfelé" a Jókai Emléktúra útvonalán, az író tiszteletére emelt emlékoszlopot vettük célba. Mire elértük jó pár, az erdő avarjában található gombafaj ismeretét is elsajátítottuk. Nem sokáig tiszteleghettünk azonban névadónk emlékének az előttünk föltáruló meseszerű látványt csodálva, mert egy minden eddiginél nagyobb viharos eső közeledett, aminek érkezését szemünkkel szinte méterről-méterre követhettük. Csapatunk esőköpenyekbe burkolózva "vonult vissza", - távolról erdei manónak tűnve, - aztán végül is két nagyobb sziklahasadékba bújva, dalok áradatát énekelve vártuk ki a nyári zápor végét.
  Visszaérkezve táborunkba száraz ruhákat öltöttünk, és mivel számomra a "csoda" véget ért, megkaptam első cserkésznyakkendőmet, ill. egy ez alkalomra készíttetett pólót, hogy lélekben még sokáig ott maradjak Mályinkán, arra a bizonyos buszra egyáltalán nem várva.

VISSZA