"Egyszer voltak Potácsházán igazi indiánok"
- II. kerületi "Naptánc" Indián Nagytábor
(2002, Potácsház (Gönc))
Bazsó András: Fejezet Csendes Bagoly visszaemlékezéseiből
Potácsház, 2002 július-augusztusa, cserkész/indián tábor
"Azon
a nyáron történt, amikor nevemet ("Cs. B.") kaptam:
Nagy izgalommal, kíváncsisággal, és nem kevesebb aggodalommal vártam már,
hogy az eleinte kék, majd pirosra váltó vonat arra az addig számomra ismeretlen
és már a beharangozásból "vadregényes" (se vezetékes víz, se áram) vadászmezőre
vigyen. Aggodalommal, hiszen ilyen kaliberű táborban - úgy alakult -, hogy
"hajlott", 19 éves korom ellenére utoljára kiscserkészként voltam. Most a
cheyenne, Szirtisas
harcitársaság "öreg harcosaként" szerettem volna magamból minél többet
kihozni. Hamar megkönnyebbültem, hiszen éreztem, hogy a legtöbben (mind?!)
ugyanezen "dolgozunk", így elszállt a "vizsga-drukk", helyébe pedig az a
hangulat lépett, mint amikor a muzsikusnak azt mondják, játsszon bármit, az jó
lesz. Nagyon tetszett, ahogy a kietlen vidékből "egykettőre" egy privát,
cserkész-indián világ jött létre, ahol mindenki cserkész, mindenki testvér, vagy
egyéb kósza rokon volt: lásd "Cheyennek közt".
Érdekes volt, hogy mi, "éltesebb" harcosok, jobban beleéltük magunkat a kalandba, mint ifjontibb véreink. Emellett viszont, őket talán kevésbé zavarta a sok tűztánc ellenére is igen gyakori zápor, zivatar, és egyéb nyalánkságok, amikben a tíz nap alatt bőven volt részünk.
Külön élményem volt a rendkívüli "fort potácsi" őrségben, hajnali valahánykor majd' félálomban összetalálkozni a messzi földről idecsalt... azaz érkezett két, (majd még két) kivilágítatlan, távolról vaddisznó jellegű zászlótolvaj-indiánnal. Nehezen értettem csak meg, és hittem csak el, hogy mi járatban lehettek...
...utána pedig elgondolkoztam, hogy legyen-e lelkiismeret furdalásom, amiért útjukra engedtem őket, én, korrupt felvigyázó.
Vagy a hirtelen "különbéke" a portyán, amikor a "véres hajsza" és erőltetett menet után elértük, akkor még csak sejtett és remélt éjjeli "nyughelyünket", ahol egyszercsak viccen kívül a segítségünket kérték egy a mozgékony-talajú hegyoldalon szerencsétlenül járt ellenséges varjú "orvszámlövész" biztonságba helyezéséhez.
Utána szintén felejthetetlen volt, ahogy kedves ellenségeink hajnali négyig őrizték álmunkat halk, fenyegetőző kiáltásokkal, és elbágyító megsemmisítő rohamokkal. Hálánk jeléül másnap, a csapat maradék lelkesedéséből töltekezve az Amádé várrom csodaszép vidékét kőkorszaki aknamezővé alakítva végül megadásra bírtuk szürke-nyakkendős, fákon lakó rézbőrű testvéreinket.
Ami jobb lett volna máshogy, vagy hiányzott, vagy ilyesmi:
kevesebb eső, több harcifőnök és képzett felettes a földlakó altáborokban,
instant táborkapu-por, egy rakomány spárga bónusz és öcsik-húgok a Nagy Fehér
Lónak a nagyobb raktér miatt.
"Egyszómintszáz" nagyon jól éreztem magam a táborban. Örülök, hogy ott lehettem.
Hau! Csendes Bagoly