Ezen egyszerű oknál fogva a kezdeteknél – merőben biológiai körülmények összejátszásának eredményeképpen – úgyszólván teljesesen lehetetlen volt részt vennem. Nem is igen voltam tisztában azzal, hogy mily történelmi időknek vagyok hiteles tanúja, hisz miközben 1980-ban, a zuglói Kassák Klubban az URH lépett fel esténként, én többedmagammal, mint egyszerű napközis jártam ugyanebbe az intézménybe délutánonként néptáncozni. Nemigen volt fogalmam az itt lezajló nagy horderejű eseményekről. azonban valamit mégiscsak elkaphattam az idők szeléből, hisz arra még ma is határozottan emlékszem, hogy például nem voltam hajlandó megfogni a lányok kezét. Valószínűleg lázadásból. Végül is hazazavartak. Ez a bennem bujkáló ösztön azután egy életre meghatározta a sorsomat.

Az általános iskola alsó tagozatainak sikeres elvégzése után akarva – nem akarva - felső tagozatba kerültem.

Tizenévesen az átlag hülyegyerek rögtön vagánynak érzi magát, és azt hiszi, hogy ezt a külvilág számára mindenáron, sőt lépten-nyomon bizonyítania kell. Ezért ennek elérésére sajátságos magatartásformákat vesz fel; példának okáért: köpköd, csúnya kifejezéseket használ vagy bandát alakít. Lakótelepünkön van egy baráti társaság. mely szintén ilyen bandából nőtte ki magát. Eleinte kerékpárral mentek körbekörbe a panelházak körül, majd mikor kissé idősebbek – tehát vagányabbak – lettek, már motorral cselekedték ugyanezt. A napokban láttam a bandát. Kocsit mostak. Együtt, mint régen...

No, de vissza a kezdetekhez.

,A vagányság első számú és legnépszerűbb ismertetőjegye az együttes. Az együttest ki lehet írni a padra, az iskolaköpenyre. Lehet róla jól informáltan társalogni, esetleg ez ügyből kifolyólag társunkat bántalmazni, az én időmben amikor a felső tagozatba iártam. a legnépszerűbb divat az

úgynevezett csöves volt. A fiatalok az iskolába – ki tudja, mi okból – tarisznyával jártak, s erre a sajátságos tanszertároló eszközre golyóstollal együttes neveket írogattak fel. Ezt, úgy látszik, fontosnak érezték, majd a szünetben összegyűltek, és furcsa dolgokat hangoztattak:

– Én Karthágós fej vagyok! - mondta egy csúnya kisfiú. – Hm, én meg Ricsés fej! – mondta egy még csúnyább. – Igen? Na hát én meg Hobós fej! – jelentette ki büszkén hetvenkedve a harmadik, aki ráadásul még görnyedten is állt.

Ezen én, meg egynémely barátom – akik kívülállók voltunk – nagyon elcsodálkoztunk, de megtetszett a dolog. Lázadók lévén elhatároztuk, hogy mi is „fejek leszünk, ám valami olyasfélék, ami az átlag fiatalok kőzött abszolút nem népszerű, ezáltal hülyének néznek, és így lázadó igényeinknek és kívülállásunknak érvényt szerzünk.

Figyeltünk, tájékozódtunk, nyitva tartottuk a szemünket...