|
|
|
Az Adriai-tenger a mediterrán medence része. Szerkezetét tekintve az adriai-medence két, egymástól geológiailag is markánsan elkülönülő területre osztható. Az Adriai-tenger északi és középső része, -nagyjából a teljes medenceterület kétharmada - fiatal, transzgressziós eredetű víztömeg, míg a déli medence egy kora harmadidőszaki, a Thethys-óceán bezáródása során keletkezett ingressziós (töréses szerkezetű) süllyedék. A pleisztocén időszakból (1,6 millió évtől 25.000 évig) kimutatott négy fő eljegesedési periódus közül a legutolsó, a nagyjából 160 ezer éve elkezdődött és 14.000 éve véget ért Würm-glaciális volt a legjelentősebb. A Würmben az északi-arktikus sarki gleccser a Brit-szigetekig, Közép-Európában pedig egészen a lengyel síkságig nyúlt le. A hatalmasra hízott poláris jégsapkák által lekötött vízmennyiség miatt, a Würmben a világtenger vízszintje átlag 120 méterrel volt alacsonyabb a mai vízszintnél. A középső és az észak-adriai medenceterület az elmúlt másfél millió évben karsztos szárazulat volt.
A tengervíz hőmérsékletének évszakos változása is igen összetett képet mutat az Adriai-tengeren. Összességében, az Adria északi medencéje a Földközi-tenger leghűvösebb területe. Ha a téli, felszíni vízhőmérsékleti minimum izotermáit hasonlítjuk össze, azt találjuk, hogy az északi és a déli víztömegek átlaghőmérsékleti különbsége eléri a 6 C fokot. Februárban az Adria, és egyben a Földközi-tenger leghidegebb pontja, a Velencei-öböl térsége, amelynek minimális vízhőmérséklete 7 C fokig süllyedhet ilyenkor. A közép- isztriai területektől a Kvarner-öböl bejáratáig, a hőmérséklet átlag 9 C fokig emelkedik, és innen a közép dalmát partvidékig 11-12 C fokra növekszik a tenger hőfoka. A dél-dalmát terület vízhőmérsékleti minimuma 12 C fok, és ez az érték az Otrantói-szoros térségében 13 C fokig emelkedik. Nyáron kiegyenlítettebb a felszíni vizek hőmérséklete. A Rijekai-öböl 24 C fokos, illetve a leghidegebb Velebit-csatorna 22 C fokos vízhőmérséklete, valamint a déli területek 25 C fokos vizének átlaghőmérséklete között, csupán 3 C fok különbséget mérhetünk. A mediterránumban a tengerjárás nem tekinthető jelentősnek, mivel a keskeny Gibraltári-szoroson keresztül, az óceáni dagályhullám nem tud benyomulni a Földközi-tenger medencéjébe. A Földközi-tengeren a dagályhullám átlagos magassága mindössze 60 centiméter, de találhatunk ettől jelentősen eltérő területeket is. Ilyen többek között az észak-Adria, ahol a Trieszti-öböl, illetve Velence, valamint nyugat-Isztria térségében az árapály szintkülönbsége elérheti akár az 1 méter 10 centimétert. Télen, amikor az észak-Adrián gyakran söpör végig a heves bóra, a duzzadó víz a szél hatására óceáni jellegű vihardagályt okozhat, például Velence térségében.
Az Adriai-tenger faunája és flórája, összetételét tekintve hasonló képet nyújt a Földközi-tenger élővilágához. A nagymedencék sótartalmától részben eltérő szalinitás, és a vízhőmérsékleti különbségek miatt azonban, kisebb eltérések kimutathatók az adriai fauna összetételben. A porcoshalak osztályát (Chondrichtyes) 26 cápa és 6 rájafaj képviseli az Adriai-tengerben. A cápalakúak főrendjét (Selachiiformes) elsősorban a legnépesebb rendhez, a kékcápa-alakúak rendjéhez (Carcharhiniformes) sorolható családok és nemzetségek reprezentálják. A leggyakoribb cápafélék, az éjszakai életmódot folytató kispettyes macskacápa (Scyliorhinus canicula), a nagy macskacápa (Scyliorhinus stellaris), a másfél méteres testhosszúságot is elérő sima cápa (Mustellus mustellus), a csillagos cápa (Mustellus asterias) vagy a közönséges tüskéscápa (Squalius acanthias). E kistestű cápafajok mellett, -igaz, hogy csak ritkán-, de alkalmanként valódi óriások is feltűnhetnek az adriai vizeken.
Az Adriára időnként bevándorló 8-10 méter hosszú planktonszűrögető óriáscápa (Cetorhinus maximus), nem csak az Adria, hanem a Földközi-tenger legnagyobb halféléje is egyben. (Az óriáscápák a búvárszezonon kívüli időszakban, február és március között bukkanhatnak fel a legnagyobb valószínűséggel.) Az előbbihez hasonlóan, a heringcápa alakúak rendjébe (Lamniformes) tartozó, és ma már nagyon ritkává vált nagy fehércápa (Carcharodon carcharias), egészen az 1950-es 60-as évekig rendszeresen felvándorolt az Isztriai-félszigetig. Egykor a Kvarner-öböl a mediterrán nagy fehércápa populáció negyedik legfontosabb radiánspontja volt a Földközi-tenger térségében. Az Adriai-tenger leggyakoribb őshonos nagytestű cápaféléje, a kecses megjelenésű, és nyílt-tengeri életmódot folytató kékcápa (Prionace glauca). A kékcápák felbukkanása július és szeptember között a legvalószínűbb a partoktól távoli nyílt-tengeren, a Kornatok térségétől egészen az Isztriai-félszigetig. A kékcápákon kívül, szintén a nagy szardíniarajokat követve tűnnek fel alkalmanként a heringcápák (Lamna nasus), amelyeket igen gyakran összetévesztenek a nagy fehércápával. Május és augusztus között, elsősorban a dél-adriai nyílt vizeken lehet esetenként észlelni egy-egy sebes úszású röviduszonyú makót (Isurus oxyrinchus). A rájafélék (Rajiformes) közül különösen gyakori a nokturnális (éjszaka aktív), és a parti sekély vizeket kedvelő kistestű márványos zsibbasztórája (Torpedo marmorata). A közepesen mély vizek lágy üledékes aljzatát kedvelik a tüskésráják (Raja clavata), míg a nagyobb, jellemzően 20 méternél mélyebb vizek sziklás, detrituszos aljzatán fordulhat elő a méteres hosszúságot is elérő foltos rája (Raja montagui).