A nagykőrösi évek lírai és verses epikai alkotásai Arany János életművében

Bevezetés:

Arany ötvenes évekbeli lírájának középponti témáját s legerőteljesebb, személyes mondanivalóját a válság, a reménytelenséggel küszködő hinni akarás szolgáltatja. Ez a költészet tehát a kor tudatának legfontosabb tartalmát fejezi ki; Arany vívódásában, csüggedés, majd hivatásvállalás közti vergődésében, meghasonlásában és útkeresésében: a Világos utáni korszak tudatfolyamatai tükröződnek. Arany útja a kétségbeesés pereméről a nemzet iránti kötelességek vállalásáig: a Világos utáni korszak legjobbjainak útja is. Ugyanezt az utat járja végig Madách nagy művének Ádámja – s ha valamiben nemzeti funkciót tölt be Arany lírája, úgy elsősorban ebben. Arany tehát nem epikájában mondja el legfontosabb közlendőit, hanem lírájában. A Világos utáni korszak legjellemzőbb drámájának azt a belső küzdelmet érezhetjük, mellyel költők és gondolkodók a reménytelenségből, a csüggedt pesszimizmusból, az önpusztító kétségbeesésből a nemzet iránti kötelességeik felismeréséig és teljesítéséig eljutnak. Ez a dráma ugyanoly közvetlen, teljes és naplószerűen személyes módon szólal meg Arany lírájában, mint Petőfiében a forradalmárrá érés drámája.

A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi: az irónia akkor is jelen van, amikor nem tölt be elsődleges szerepet.

Elégia:

Az elégia egy ókori görög műfaj. Minden disztichonban írt hosszabb költemény esetén elégiáról beszélünk. Később a műfaj csak azokat a verseket jelentette, amelyek értékvesztésről számolnak be, ennek következtében a tipikus témák a búcsúzás, a szerelmi csalódás, az elmúlás, az öregedés. Alapkérdésként jelenik meg a költészet értelmének kérdése: Érdemes-e írni?

Szemléletének alapszerkezete:

- 1849 előtti időszak – boldogság kora, a fejlődés és a remények ideje (az ifjúság ideje is egyben)

- 1849: választóvonal

- 1849 utáni időszak: boldogtalanság, reménytelenség, visszazuhanás, visszafejlődés

Letészem a lantot:

Arany 1850-ben, 1848. március 15-i esemény 2 éves évfordulóján írta a bukás friss élményének ihletésében.

A címben a lant, a költészet ősi szimbóluma kerül a centrumba. A címben abszurd a vers: elemi feszültség a cím és a vers között, hiszen a vers cáfolja a címet.

Szerkezete:

Az első és hetedik versszak a keret (jelen), a lírai én meghasonlottságát tételezi, és önszembesítés tételeződik: „Nem az vagyok, aki voltam.”

A történelemben beállt törés személyiségen belüli törésként is megjelenik (énvesztés):

boldog múlt ↔ tragikus jelen. Ez a törés a közönség szintjén is megjelenik: a költészet értelmes cél ↔ értelmetlen tevékenység („Pusztába kiáltott szó”) aktív értő közönség ↔ a közönség hiánya (a szerző halála)

A vers egy nagy történelmi-, személyiségi- és társadalmi törés lenyomata, egy általános értékpusztulás.

Refrénnel zárul minden versszak, aminek rendje egy refrén dialógust alkot:

1-6 vsz.: „Hová lettél, hová levél / Oh lelkem ifjúsága!”

7. vsz.: (válasz) „Oda vagy” – az értékvesztés ebben az egy szóban koncentrálódik.

A lejtőn:

Műfaja: elégia. Időszembesítő vers. A korábbi felosztás (boldog múlt – tragikus jelen) itt megkérdőjeleződik. A lejtő fogalma a hanyatlást, a lefelé történő mozgást idézi tudatunkban. A kiinduló kép az ún. hollómetafora. Holló = est, hollószárny = leszáll az est. A metaforán keresztül az est két jelentést hordoz: napszak és életszakasz (öregség metaforája). Az öregség fogalmán keresztül folyik be a versbe az idő problémája: „Elborong a multakon.”

A vers múltképe rendkívül színezett, árnyalt, mely az emlékezés tudatműködését mutatja. A múlt egykor komor volt, de a jelenből visszatekintve már derültnek látja, hiszen az emlékezet megszépíti a múltat. Arany szerint az ember csalja a maga idejét, illúziókat teremt magának. A vers zárása az öregkori léthelyzet egyfajta definíciója, a bizonytalanság pozíciója:

„Mint aki éjjel vízbe gázol, s minden lépést óva tesz.”

A múlt egy zárt rend, elveszített idő. A jövő pedig bizonytalan, ismeretlen és a halál felé tett újabb lépés. Az ember előtt és mögött sötétség van:

„Minél messzebb haladok, annál mélyebb a sötétség.” Arany egyik legkomorabb verse.

Ősszel (1850):

A lélekállapot objektivizációja líra- és művészettörténeti allúzióval (= felidézés, rájátszás) történik. A winckelmanni görögségfelfogás szembesül a mcphersoni–ossziáni pusztulás-vízióval. Az európai kultúrtörténetben a XVIII. század második felében Winckelmann alakítja ki és máig hatóan kanonizálja a görög világ legfontosabb jellemzőit: a harmóniát, a szépséget és időt. Arany is ezt a felfogást közvetíti, mikor az ősállapot aranykori látványát tárja elénk. (Csak a XIX. század ’70-es éveiben történik újabb fordulat a görögség megítélésében, amikor Nietzsche ‘A tragédia születése’ című tanulmányában fölfedezi a dionüsszoszi elemet, a zaklatottságot és tragikumot.)

McPherson zseniális hamisítványai korigényt és korízlést fejeztek ki: a pesszimizmust, a lemondást, a pusztulást. (Csak a XIX. század ’40-es éveinek végén állapították meg, hogy hamisítványok, ám ezt Arany még nem tudta.) A XIX. század Homéroszt és Ossziánt azonos értékűnek tartotta.

A két világ szembeállítása alapvető toposzokkal történik: tavasz–ősz, nyár–tél, élet–halál. A magyar valóságra vonatkoztatva természetesen a reformkor és a katasztrófa szembeállításáról is szó van; általános érvénnyel pedig a természetes állapot és az egységet megbontó polgári világ antitéziséről.

Arany nagykőrösi ballada-költészete:

Ballada: tragédia dalban elbeszélve. Különböző műnemek ötvözete (epika-líra-dráma):

1.) dráma, mert tragikus témát dolgoz fel és dialogikus szerkezetű

2.) líra, mert verses formájú

3.) epika, mert cselekménye, története van

A 18. században fejlődik ki a népballadákból a műballada. A ballada szó a ’ballare’ olasz szóból ered, melynek jelentése: táncolni. Előadásmódja szaggatott, mivel a cselekmény fontos mozzanatait gyakran elhallgatja a szerző (balladai homály), így olvasói rekonstrukcióra van szükség. A sejtelmesség fokozza a balladák tragikus hangulatát.

Arany nagykőrösi ballada-költészetének reprezentáns versei: A walesi bárdok, Ágnes asszony, Szondi két apródja, V.László.

Balladák forrásai:

- magyar- és székely népballada kincs

- népi hiedelmek, babonák világa

- skót balladák világa, mivel Arany skót balladákat fordított. A 18. század végén James McPherson adja közre az Osszián-dalokat. Osszián egy legendás kelta bárd. Az Osszián-dalok jellemzői: komor, zord, férfias és titokzatos kelta világ. Csak később derült ki, hogy az Osszián-dalok hamisítványok és maga McPherson írta őket.

A walesi bárdok:

Történelmi ballada, melynek témáját Arany nem a nemzeti, hanem a 12. századi angol történelemből veszi. Wales gyarmatosításának időszaka ez és az angol történelem rendkívül véres fejezete.

A tárgy és a téma történeti párhuzamra ad lehetőséget: a magyar szabadságharc elfojtása. Angol uralkodó: II. Edward, a mi esetünkben, pedig Ferenc József. Arany ezzel a verssel saját kora számára akar üzenni. A nemzeti ellenállás jellegzetességeit mutatja és tiltakoznak a fennálló rendszer ellen. (Deák Ferenc: passzív rezisztencia).

A vers hosszú ideig nem jelenhetett meg, csak 1863-ban, de már cenzúrázott változatban.

Lélektani ballada, a bűn és bűnhődés története. Bűn: terror, radikális erőszak. Bűnhődés: Edward őrülete, téboly.

Szerkezetileg egyszólamú ballada. 2 helyszínen játszódik: 1. Montgomery: bűn helye 2. London: bűnhődés helye.

Ágnes asszony:

Lélektani ballada: a külső történések csak másodlagosak, a lelki történésre tevődik át a hangsúly. Cselekménye világos, krimiszerű narratíva. Egy előre megfontolt, kitervelt gyilkosságról van szó. A gyilkos számára az ítélet halál, míg Ágnest felmentik elmeállapotára való tekintettel. Nem bírói döntés a lelkiismeret szava, a megőrülés.

Szerkezetileg egyszólamú ballada. Refrén: „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.” →Alapvetően a közvélemény hangja, az eset feletti megbotránkozás tekintetében. A szerző, az olvasó, a bírák és a falusi vének hangja ez és természetesen Ágnesé is. Már az első versszaktól kezdve erkölcsi síkra terelődik a vers értelmezése.

Ágnes: latin eredetű név. Az ’agnus’ szóból ered, melynek jelentése bárány. Agnus Dei: isten báránya. A név etimológiája tehát Ágnes ártatlanságát sugallja.

Liliom: liliomtiprás, szűziesség. Hattyú: ártatlanság.

Ágnes jogilag bűntárs, de Arany nem tartja fontosnak a dolgok jogi leírását. Ágnes igaz felmentést kap, de a bűnhődést ő sem kerülheti el: cselekvéskényszer, mániákus cselekvés. Az antik és mitológiai gondolkodás alapformája a büntetés tekintetében.

Lezárás:

Arany válságát – ezt a lírailag lecsapódó válságot – későbbi élete, pályája eldöntő mozzanatának kell éreznünk. E válság megértése, folyamatainak áttekintése: Arany későbbi sorsának, fejlődésének kulcsát adhatja kezünkbe. Ő, aki oly kevéssé hajlamos a vallomásra, a vándor-versben és a Visszatekintésben oly pőrén mutatja meg magát, mint a vezeklők, s oly szenvedélyesen vall önmagáról, mint Petőfi. Ezt a két költeményt az Arany-líra szélső-személyes megnyilvánulásaként kell számontartanunk. Mert ez a személyesség szélsőségesebb, mint az a másik, az a bonyolultabb, bujkálóbb, konstatálóbb és megbékéltebb, mellyel az Őszikékben (1877–80) találkozunk.