Berzsenyi Dániel ódaköltészete

A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért Berzsenyi Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette (Horatiusnál a műfaj még tágabb értelmezésű tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára.

Ez a műfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival.

Óda: lírai műfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai műfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet ősi műformái közé tartozik. Ódaköltők: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat).

A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat Közép- és Kelet-Európában, az egyes (idegen uralom alatt élő) népek romantikus irodalmának központi magvává, éltetőjévé lett, és ez oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a költőkre.

A magyarokhoz (I.) (1810)

Berzsenyi már a címben megszólítja a magyarokat. Valószínűleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mű izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövőjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi „tiszta” és vele szemben a „mostani veszni tért” erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelődött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét - időszembesítő vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is („romlásnak indult” - „hajdan erős”). A számonkérő indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a „magyar”, a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt.Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat „szórja” most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az „undok vipera-fajzatok”. A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túlerejével, a nemzetet nem „fojthatta meg” a belső „visszavonás”, a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a „régi erkölcs” volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bűneinek olvashatjuk a legbővebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A „lassú halál” okozója a belső szétzüllés, kiálló „kevély tölgy” gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bűnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a „tündér szerencse” kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélő és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a „Mi a magyar most?” a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költő végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepő szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentő metaforákat teremt: pl.: „vérzivatar”, „vak tűz”, ádáz ostromokat mosolyogva néz”, világot ostromló”, „napkeletet leverő hatalom”, „öldöklő század”, „szent rokonvérben feresztő visszavonás tüze”, nemzeteket tapodó harag”.

A magyarokhoz (II.) (1807)

Ugyanúgy mint az Magyarokhoz I. című költeményben, itt is már a címben megszólítja a magyarokat. Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az első egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerősíti a rákövetkező mitológiai metafora (Erynnis - a bosszúállás istene - „vérbe mártott tőre”). Az első strófában felidézett háborús rémület a következő kettőben az egész világot felfordulással fenyegető zűrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntőbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. („A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak.”) A megrendítő élményből nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott „lebegő hajónk” „állni-tudó” lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az ősi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel szemben. A vers felfelé ívelő menetű. A mű alkaioszi strófaszerkezetű. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: „nem félek”, „bátran vigyázom”. A költő lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belőle hatásos kórusművet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva.