A szent és a profán

A tétel bemutatása, elhelyezése időben:

A himnuszok az i.u. IV-V. századtól kezdve jelentek meg az európai irodalomban. Villon 1434-ben (? Halálának pontos időpontja körül viták folynak) halt meg, tehát a tétel kb. 1000 éves intervallumot ölel fel.

A tétel műfajilag csak a versekre koncentrál, a témát illetően pedig két témacsoportot kell vizsgálni, a szent és a profán motívumát.

Bevezetés:

A középkor irodalmában általában meghatározó és jellemző a szent és a profán dualitása, kettőssége. A két fogalom csak egymás viszonylatában értelmezhető. A szent a középkorhoz kötve azt jelenti, hogy egyházi jellegű, inspirációjú, míg a profán világi inspiráltságú.

Az antikvitás, az ókor alapvetően profán jellegű, de természetesen vallási motívumok is jelen vannak benne. A középkor után, a reneszánsz éppen ennek a profán szemléletnek az újjászületését jelenti. A középkorban a szent, vagyis egyházi inspirációjú a domináns. Az ókorban és a reneszánszban a profánnak van alárendelve a szent, míg a középkorban éppen fordítva:

A középkor irodalma alapvetően egyházi irodalom. Ennek oka az, hogy az egyház kulturálisan monopolhelyzetben (= gazdasági vagy hatalmi szempontból kizárólagos jogokat és lehetőségeket biztosító helyzet) van. A középkor folyamán ez a monopólium megtörik és a kultúra illetve az irodalom elvilágiasodása, azaz szekuralizációja figyelhető meg. A középkorban a kultúra fellegvárai kizárólagosan a kolostorok. Változást jelent ilyen téren az egyetemek megjelenése. Az első egyetem Európában a bolognai egyetem. Később Sorbonne, Oxford. Az egyetemek, az egyetemi oktató kar klerikus. Csak papok tanítanak, és csak papok végeznek, de ami a lényeg, hogy a kolostorokon kívülre kerülnek.

A főúri vagy királyi udvarokban kialakuló kultúrát (Nagy Károly (IX. század eleje) udvara, Aachen) a művészettörténet úgy is nevezi, hogy Karoling reneszánsz. Már jelzi, hogy az egyházi kultúrán belül repedések vannak és megkezdődik a kivirágzás. Az egyházi kultúra hordozói a lovagok (lovagi kultúra, trubadúr kultúra). A lovagi szemléletnél nagyon fontos a kereszténység védelme, vagyis nem tisztán profán jellegű. A profanizáció a polgárság megjelenésével teljesedik ki.

Téma kifejtése:

A szent jelentése:

Sacel (latin) szóból ered. A középkori világkép teocentrikus, azaz istenközpontú (theosz = isten), vagyis a gondolkodás centrumában Isten úgy áll, mint a világ oka. Isten nélkül nincsen világ. A középkori művészet az isteni rendnek, az Isten által teremtett világnak a kifejezésformája. Nem önálló művészet, hanem szolgálatot teljesít, ennek egyértelmű jele a középkori irodalom anonimitása. Az alkotó személye irreleváns, az alkotás a fontos, ami tükrözi az isteni világot.

A profán jelentése:

A művekben megjelenő világszemlélet centrumában megjelennek az ún. világi jellegű értékek. Elsősorban a szerelem, hősiesség, az önmagáért vett természeti szép, az elmúlás, az egyén szubjektív érzelmei.

Az egyházi költészet kimondottan közösségi művészet, közösségi értékeket jelenít meg. A hitben való közösség ez.

A profán esetében megjelenik az én individualizációja, szubjektivizálódása. Mindenki hisz ugyanabban a transzcendenciában.

A szakrális irodalom vezető, meghatározó műfaja a líra terén a himnusz. A himnusz antik műfaj. A görög lírában nagyon mély tradíciói vannak, pl. Szapphó. A himnusz már a középkor előtt is Istenhez forduló kérés, könyörgés, fohász. A középkori himnusz is még fohász, könyörgés, de kizáródnak az ember-emberi viszonylatok, leszűkül az ember-isteni viszonyra. Egyfajta funkcióváltás figyelhető meg. Kezdetben a himnusz a középkori egyházi celebráció, a miserend része, a miséken énekelt könyörgéseket jelentette, melyek dallamra íródtak. A legtipikusabb himnusz a középkorban az ún. Mária-himnusz, ami külön műfajjá is válik. (Jacopone da Todi – Stabat mater, XI. század)

A Mária-himnuszok jellemzője, hogy a középpontba a kereszt tövében a gyermekét sírató Máriát állítják. Megjelenik egy részben profán mozzanat, vagyis az anya-gyermek viszony.

A Stabat mater magyar változata az Ómagyar Mária siralom, amely 1300 körül keletkező, első, magyar nyelven íródott, összefüggő nyelvemlékünk. A Mária-himnuszok formailag planctusok (= siratóénekek).

A himnusz-költészetnek több hulláma különíthető el:

a) Az ún. korai himnuszok (V-VI. század). Legjelentősebbek: Szent Ambrus himnuszai.

b) A himnusz virágkora (X-XI. század). Legjelentősebbek: Jacopone da Todi, Tomasso di Celano, Assisi Szent Ferenc.

Assisi Szent Ferenc: a XIII. században élt, a ferences rendház alapítója. Nagyon híres himnusza a Naphimnusz. Témája: az Isten által teremtett természet szépségének dicsérete. Feltűnik egy új szemléleti elem, mely a korábbi himnuszokra jellemző: a földi lét siralomvölgyekkel jelenik meg. A Ferenc-himnusz után a földi lét szépségei, az élet örömei kerülnek előtérbe mint értékek.

A himnusz-költészetnek a magyar irodalomban Babits Mihály a fordítója. Másik nagy név még Sík Sándor, aki a szegedi egyetem esztétika professzora volt, ő keresztelte meg Radnótit.

A középkori líratörténetben nagyon fontos átmenetet teremt az ún. vágáns-költészet. Ennek a költészetnek a reprezentatív összefoglalója a Carmina Burana.

Vágáns: kirúgott klerikusok, egyetemekről kicsapott diákok, vagyis az egyházi rendből kitaszítottak a szerzői ezeknek a verseknek. Nagyon erős szabadosság és szabadságérzet jellemző, sőt fő témájuk az egyház és a papok kigúnyolása.

Villon zárja a korszakot, aki szintén a vágánsok közé tartozik. (Sorbonne-i diák, akit gyilkosság miatt kicsapnak az egyetemről). A társadalomból kitaszítják, egész életében keresik, abszolút szabadságot élvez.