Karrierjének nagy részében bűnügyi filmekben játszott. Ez személyes választás volt?

Karrierem sokféle stílusú filmből tevődik össze. Mindig arra törekedtem, hogy kielégítsem a közönség minden rétegét. De volt egy korszak a 60-as, 70-es években, amikor a bűnügyi film volt a divat. Úgy burjánzott ez a műfaj Franciaországban, mintha átvettük volna az amerikai hagyománytól a stafétát. Úgy jött ki, hogy mind a rendezők, mind a közönség számára az én színészi típusom felelt meg ehhez a műfajhoz. Olyan rendezők kértek fel, mint Melville, Deray, Verneuil, Lautner. Volt valami azonosság a kor izlése és az én személyiségem között.

Mi vonzotta ehhez a műfajhoz? Az akció, a légkör, a kockázat, a veszély, a leselkedő halál?

Elsősorban az érdekes történetek és személyek. Nagyon boldog voltam és jól éreztem magam bennük. Főleg a légkör tetszett. Ma az akciókat részesítik előnyben, a robbantásokat. 1963-ban volt szerencsém találkozni Verneuillel és Jean Gabinnel az Alvilági melódiában. Ott a cselekmény és a figurák voltak a fontosak. Azután egy egész sorozat olyan filmben szerepeltem, ahol a címben volt a zsaru szó. Egy kicsit ez lett a logóm, a talizmánom, amely szerencsét hozott.

Egészen addig, amíg 1980-ban megrendezte saját filmjét, az Egy zsaru bőréért-et. Mi vitte rá, hogy krimit rendezzen?

Ha az ember a mozi világához tartozik, legyen rendező vagy színész, a kamera jelen van. Tudtam, hogy nem érhetek fel olyan mesterekig, mint René Clément, Melville, Visconti vagy Losey, de azt is tudtam, hogy képes vagyok megcsinálni egy jó krimit. A filmemet egyébként a kritika jól fogadta és a közönségnek hála, az egyik legnagyobb kereskedelmi sikeremet is ezzel értem el.

Voltak referenciái?

Ha nevet kellene idéznem, John Garfieldét idézném. Számomra ő az amerikai krimi nagy korszakának megtestesítője. Húsz évvel Brando előtt az volt, akivé Brando vált.

A második filmjét, az Kíméletlent, René Clément-nak ajánlotta. Látta a Ragyogó napfény remake-jét?

Erősen eltanácsoltak tőle, hogy ne legyek rosszkedvű. René Clément a mesterem, a legnagyobb rendező, akit valaha ismertem. A Ragyogó napfényt látva döntötte el Visconti, hogy szerződtet a Rocco és fivéreihez. René Clément volt az első, aki megéreztette velem, milyen igazából az a mesterség, amelyet választottam. Előtte csak gyakorlatokat végeztem. Úgy irányította a forgatást, mint egy nagy karmester. Mindig Karajanhoz hasonlítottam. Egy nagy művésszel jobban játszik az ember, mert a másik jobb és felfelé viszi a színvonalat. Az emberben jobban tudatosul, hogyan kell művelnie a mesterségét.

Ma is kedveli a krimiket?

Amit ma a Bryan Singerek, a John Wookok, a Tarantinók csinálnak, egészen más. Kicsit tetszenek, de nosztalgiát érzek, ha Melville filmjeire gondolok. A múltban élek, mert a jövő a halál. Örülök, hogy a Szamuráj tartja magát. Egy időben azt mondogatták: Szomorú, ön a filmjeiben mindig meghal. "De a hősnek meg kell halnia, nem? Vagy inkább, általában hőssé azért válik az ember, mert meghal..."

Ön amerikai krimikben is játszott. Milyen a viszonya a mai Amerikához?

A különbségek csak a különböző korokból adódtak, nem az országokból. A stílusok változnak az idővel. Sosem voltam nagyon amerikai. Amikor otthagytam Hollywoodot, ez nem pálya-, hanem emberi választás volt. Túl európainak, túl latinnak éreztem magam.

Volt egy sor politikai krimije is pályája során, mint például az Egy rohadék halála.

Ez ma is elég aktuális, nem? Ezzel együtt az üzlet, a korrupció mindig létezett és nemcsak a politikában. A forrás nem apad el.

És ebben a választási kampányban kíván-e valamit Franciaországnak?

Nem Franciaországnak, a világnak: szeretném, ha minden ország minden politikai meggyőződésű polgára egy kicsit többet gondolkodna. Hogy tudatosodjon, azért vagyunk itt, hogy együtt éljünk és nem azért, hogy gyilkoljuk egymást. Az ember már ki sem meri nyitni az újságot, minden háborúról szól...
(gluck)