Ismertetõjegyei: testhossza 20-30 cm, farokhossza 14-25 cm, magassága 5-6,5 cm, tömege 200-500 g. Hosszú, bozontos farok és "ecset formájú" fülek jellemzik ezt a rendkívül fürge állatot, amely legfeljebb az Észak-Amerikából Angliába telepített szürke erdeimókussal téveszthetõ össze. E fajjal ellentétben a közönséges mókus bundájában a barna árnyalatai dominálnak, bár színezete a mély feketésbarnától az egészen világos vörösesbarnáig terjedhet. Hasi oldala mindig világos; a színváltozatok elõfordulása az élõhelytõl függ. Lombos erdõkben és városi parkokban, ahol a tûlevelûek aránya kicsi, a vörösesbarna típus az uralkodó, míg a fenyõerdõkben szinte kizárólag csak feketés- vagy sötétbarna példányok találhatók. Színezetük mindig a környezetbe való beleolvadást segíti elõ. A sötét fenyõerdõben a sötétbarna mókus sokkal kevésbé tûnik fel, mint a rókavörös, és fordítva. Úgy tûnik azonban, hogy a színkülönbségek a mikroklímával is összefüggésben állnak. Mivel a vörös és vörösesbarna mókus elsõsorban a melegebb és szárazabb, míg a sötétbarna a hidegebb és nedvesebb élõhelyekre jellemzõ, így nem kizárólag a ragadozók miatt alakul ki az uralkodó színváltozat. A különbözõ típusok néha egymás mellett is elõfordulnak.
A mókus nagyon ügyesen mászik. A fa törzsén csaknem ugyanolyan gyorsan és ügyesen fut felfelé és fejjel lefelé is. Nagyokat és pontosan ugrik. Kis súlya lehetõvé teszi, hogy a fa koronájának külsõ részein és a vékony gallyakon is biztonságosan közlekedjen. Hosszú, bozontos farka ugrás közben egyensúlyozásra és kormányzásra szolgál. Kiáltása: "csekk, csekk".

Élõhelye: a legkülönbözõbb erdõtípusok, a síkságtól egészen a hegyvidékig. Nagyobb kertekben és városi parkokban a mókus hamar barátkozik és könnyen etethetõ. Hazánkban közönséges.

Életmódja: mivel túlnyomórészt nappal mozog, a mókust könnyû megfigyelni. Hihetetlen ügyességgel suhan a fák koronái közt, habozás nélkül ugrik métereket a szomszéd fára vagy bokorra, föl-le szaladgál a fák törzsén, a földön nagyokat szökellve ugrándozik. Kellõen tágas faodúban vagy akár szabadon, a koronaszintben, egy ágvillában építi golyó alakú fészkét, gallyakból és levelekbõl. Itt alszik, és itt is hozza világra kicsinyeit. Valódi téli álomba (lecsökkent testhõmérséklettel) nem merül, csupán felváltva alszik és pihen. Télen az õsszel eldugott mogyorókat és fenyõtobozokat keresi elõ. Ahogy kevesebbet mozog, tápanyagigénye is lecsökken. A mókus párzási idõszakban a legaktívabb, ilyenkor a hím valóságos vadászatot rendez a nõstény után. Az év többi részében azonban inkább "egyedülállóként" él. Csak a városi környezetben fordul elõ többedmagával, még viszonylag kis területeken is, ha rendszeresen etetik. Parkokban például hosszú távon is meglehetõsen nagy állománysûrûség tartható fenn. Az erdõkben azonban folyamatosan és nagymértékben ingadozik a létszáma. Azokban az években, amikor bõ a makktermés, vagy sok a lucfenyõtoboz, a mókusok erõsen elszaporodnak, hiszen dúskálnak a táplálékban. Ezeket az idõszakokat azonban rendszerint olyan hosszabb periódusok követik, amikor a fákon kevés a termés. Ilyenkor összeomlik az állomány, mert bár az állatok megpróbálnak más táplálékra áttérni, nem találnak elegendõ élelmet. A bõség éveiben a mókus még megközelítõleg sem meríti ki a lehetõségeket, mivel ehhez nem tud elég gyorsan szaporodni. Ha a fákon évrõl évre ugyanannyi lenne a termés, a mókusállomány ahhoz igazodna. A rendszertelen, alkalmi termésbõséggel, amely egyébként területenként szabályosan, többéves idõközönként léphet fel, a mókus és egyéb állatok túlzott mértékû magfogyasztása ellen védekezik az erdõ.

Szaporodása: a fõ idõszak tavaszra és nyár elejére tehetõ. A mókus az alföldeken általában évente kétszer, 28 napos vemhesség után hozza világra legfeljebb 7, de többnyire 4-5 kicsinyét, amelyek csupaszon és zárt szemmel születnek. Mivel a vemhes nõstény általában tartalék fészkeket rak, veszély esetén gyorsan át tudja menekíteni kölykeit egy biztonságosabba. A mókusfészek bejárata rendszerint oldalt és alul látható, mert a mókus mindig alulról mászik bele. Ily módon könnyen megkülönböztethetõ a madárfészektõl. Különbözõ színû példányok párosodásakor az utódok között keverékek is lesznek. A színtípusok élõhely szerinti szétválása miatt azonban ezek viszonylag ritkák.

Tápláléka: a mókus nem különösebben válogatós, és mindent elfogyaszt, amivel rágófogai meg tudnak birkózni. Étlapján a diótól, a bükkmakktól, a luc-, erdei- és jegenyefenyõmagoktól, a tölgymakktól és más növénymagvaktól a bogyókon, gyümölcsökön, gombákon keresztül a kisállatokig minden megtalálható. Szívesen eszik tojásokat és énekesmadár-fiókákat is, de "káros hatását" általában eltúlozzák. Ha azonban a városi parkokban élõ mókusokat túl jól tartják, akkor ott tömegesen elszaporodnak, és így megtörténhet, hogy a mókusok - csak úgy mellékesen - a legtöbb madárfészket kifosztják. Az erdõben a mókus a hajtások lerágásával szintén okoz némi kárt, de ezt sem szabad túlértékelni. A mókusállomány külön szabályozása félig-meddig természetszerû körülmények között szükségtelen.

Ellenségei: a mókus legfõbb ellensége a héja és a nyuszt. A héja villámgyors, meglepetésszerû támadással ragadja meg, ha a mókus túlságosan a fakorona külsõ részeire merészkedik. A nyuszt ezzel szemben ügyességben felveszi a versenyt a mókussal. A fák ágain üldözi, és bár a mókus könnyebb, és a vékonyabb ágak is elbírják, a nyuszt távolabb tud ugrani.

Egyéb: különösen a sötétbarna "fenyveslakó mókus" reagál nagyon a luctoboztermés évrõl évre igen számottevõen eltérõ mennyiségére. Jó tobozos évek csak hosszabb idõközönként vannak. Ekkor sok utód születik, és az állománysûrûség többszörösére nõ, mivel ez a mag rendkívül tápláló eleség, és ráadásul könnyen el is tartható. A mókus nagyon ügyesen bánik a tobozzal. Naponta 10-15 luctobozt fogyaszt, erdeifenyõ-tobozból pedig több mint százat. Speciális harapással nyitja fel a pikkelyt, míg az eléggé kihajlik, vagy le is esik. Így fér hozzá a magokhoz. Egy erdeifenyõ-tobozzal 3 perc alatt végez. Ebben kb. 30 mag van, ami összesen mintegy 0,2 grammot nyom. 100-150 tobozból álló napi adagja tehát testtömegének kb. 5%-át teszi ki. A mag olyan tápláló és ballasztszegény, hogy ez a mennyiség még némi zsírtartalék képzéséhez is elegendõ. Tûlevélbõl a mókusnak súlya mintegy 20%-át kellene elfogyasztania ahhoz, hogy ugyanannyi tápértékhez jusson. Ebbõl látható, milyen nagy elõnyt jelentenek a mókusok számára a rágófogak, amelyek segítségével a tobozokat vagy a csonthéjas terméseket is képesek feldolgozni. Összehasonlíthatatlanul több tápenergiához jutnak így, mint ha egyéb növényi anyagot ennének, pl. tûleveleket, lombleveleket, hajtásokat vagy rügyeket.