„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban,
ahogyan az állatokkal bánik.” Mahatma Gandhi

www.allatvedo.atw.hu

Illatos út - a sintértelepek állataiért...

 
 
 
 
 
 

A leghétköznapibb fasizmus

Évekkel ezelőtt a Vár alján laktam, és kutyasétáltatás közben gyakran találkoztam egy nagyon kedves öreg nénivel, a környékbeli macskák etetésére és védelmére kirendelt speciális őrangyallal. Ha a cicák meglátták, ahogy súlyos cekkereit cipeli, amelyek csirkefejekkel és -nyakakkal voltak tele, már messziről elészaladtak, és dorombolva cirógatták, kerülgették a lábát. Imádták a nénit, és az imádat kölcsönös volt. A cekkerek egyre nehezebbek lettek, a cicák pedig kényelmesebbek. Beköltöztek a nénihez vagy tizenöten. A lakás ettől bűzleni kezdett, és sajnos a néni is. A szomszédok pedig zúgolódtak. Egy ismerősünk elbeszélése szerint elmentek az önkormányzat jegyzőjéhez, és panaszt tettek. Súlyosat.

Ezután történt a csoda. Valaki kijött az önkormányzattól, és beszélgetett a nénivel. Egyezséget ajánlott. Maradhatnak a macskák, sőt hetente fél zsák macskatápot is ad majd az önkormányzat, ennek fejében a néni engedje meg, hogy kimeszeljék a lakását, kimossák a ruháit, és tűrje el, hogy hetenként egyszer takarítson egy jóravaló fiatalember. Az egyezség megköttetett. A bűz megszűnt, és az utcáról magam is többször láttam, ahogy a lakásban takarít egy fiú.

Én pedig évekig felemelt fejjel és kidüllesztett mellel jártam, és valahol Európában éreztem magam.

Ez azonban egy régebbi budai történet, a mostani történetem újpesten esett meg. Ez az önkormányzat rendet és nyugalmat óhajtott teremteni, akkor is, ha az itten élők beledöglenek. A kutyákkal kezdték. Rendelet született arról, hogy az önkormányzat tudja, mit szabad a népnek és mit nem. Egy lakás-egy kutya. A fölös ebeket elkobozzák, és azonnal megölik. Valószínűleg tévedésből az is belekerült a rendeletbe, hogy az a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, de ez sem okoz problémát, mert a rendeletnek ezt a szakaszát nem tartják meg.

Hogyan lesz az ilyen ostoba rendeletekből kín, nyomorúság, halál, fasizmus?

A jó szomszédok közreműködésével. Egy idős hölgynek három kutyája van. Buksi öreg jószág, tizennégy éves, és Mici meg Falika, kutyaélet szempontjából szintén túl a delelőn, tizenégy évesek. Nos, a szomszédok összevesztek a nénivel, ma már kibogozhatatlan, hogy miért, és kinek volt igaza, és kinek nem, de az áhított édes bosszú kínálta magát az ügyesen formulázott rendelet révén. Nem kell mást tenni, csak váltott csapattal naponta panaszt tenni a jegyzőnél, hogy ugatnak a kutyák, és ez már tűrhetetlen. A jegyző intézkedik: határozat az elkobzásról, végszó: megfellebbezhetetlen. Mint a vérbíróságon. Ezután már csak ki kell lesni, hogy mikor nincsen otthon a néni. A feljelentők persze készségesen segítenek, jön rendőr, önkormányzati előadó, és szerintük teljesen szabályosan feltörik egy állampolgár lakását, és a háromból két kutyát, Buksit és Micikét „elkobozzak”. Sintértelep, azonnali kivégzés. A feltört lakásban kis cédula, hogy itt jártak. Az, hogy az eredeti rendelet a már meglévő kutyákra nem vonatkozik, ugyan kérem, a lakók már lincshangulatban voltak, nyilatkozza az illetékes.

Tehát polgártársaim, a mi fejlett és az ugyancsak állatbarát Unióba ácsingózó kis országunkban előfordulhat, és bizonyára egyre többször elő is fog fordulni, hogy amíg a városban ügyes-bajos dolgainkat intézzük, jön az általunk választott hatóság képviselője és rendőri felvezetéssel a kutyakommandó, élet és halál megfellebbezhetetlen ura, betör lakásunkba, és kivégzi szeretteinket. Úgy döntöttek, hogy most már elég belőlünk, a kutyákkal kezdték, ki tudja, mivel folytatják. Kivégzik, elpusztítanak, meggyilkolnak valakit, aki — és ez nem stiláris hiba, mert egy családban élő szeretett kutya az „aki”, mert személyisége van — sok évig érzelmi társunk, talán egyetlen szociális kapcsolatunk volt ezzel a világgal. Akivel naponta beszélgettünk, mert egy kutyával beszélget az ember, aki reggel üdvözölt bennünket, aki kért és kérdezett, részt vett a maga — nagyon is emberi — módján az életünkben, örült velünk és szomorkodott, megérintett, térdünkre hajtotta a fejét, és úgy nézett ránk, ahogyan csak azok néznek, akik valakik. Lehet, hogy már csak ez a kutya volt az életünk értelme, de valakiknek útjában állt, tehát el vele.

Az emberi faj egyidős a kutyákkal, és együttes történetük az egymáshoz csiszolódás története. A kutya nem az egyik állat a többi közül, hanem az, akit a magunk képére és hasonlatosságára formáltunk, akinek egészen magasrendű érzelmi élete van, és aki szereti őket, tudja, naponta tapasztalja, hogy a kutyak úgy viselkednek, mint a két-három éves gyerekek, éppen csak nem beszélnek — még. No két ilyen valakit, Buksit es Micikét gyilkoltatott meg az újpesti jegyző, hogy hagyják már őt békén a szomszédok azzal az öregasszonnyal. Megtehette, hatalma van rajtunk. Nem a dolgát végezte, nem járt utána, hogy ki mit, miért, nem ajánlott egyezséget, még a maga szabályát sem tartotta meg. Öletett.

Humánetológiai szempontból nagyon érdekes, hogy éppen a kutyák és csak a kutyák képesek emberekből éppen akkora gyűlöletet kiváltani, mint egy másik ember. Akik utálják a kutyákat, azok éppen az „akit” látják bennük, és ezért képesek velük kapcsolatban mindazon aljasságra, amit egyébként csak magunk között szoktunk alkalmazni. Ezért ölik, kínozzák, verik a kutyákat. Egy papagáj vagy kecske nem vált ki gyűlöletet, mint ahogy egy cseresznyefa sem. A szeretet vagy gyűlölet élőlények általi kiváltásának mértéke pontosan aránylik az illető lény emberhez való hasonlóságához. Azok, akik a médiában, az önkormányzatoknál a kutyák ellen ágálnak, emberekkel szembeni útálatukat vezetik le ekképpen, és inkább szakértő pszichológus segítségére volna szükségük, mint hatósági támogatásra.

 

A kutyák időnként harapnak.

A kutyák ugatnak.

A kutyák az utcán ürítenek.

És ez borzasztó és elviselhetetlen. És ezt radikálisan csökkenteni, majd megszüntetni kell.

Az autók embereket ölnek, hetente tíztizenötöt, nem számítva most a nagyszámú sérültet.

Az autók zaja elképesztően nagy.

Az autók az utcán iszonyúan büdösek, és bűzük mérgező.

Ez kellemetlen, de a modern társadalom ezzel jár, ezeket a jelenségeket el kell viselnünk.

Az autó egy tárgy.

A kutya a társunk.

Sokkal több autó van, mint kutya.

 

Csányi Vilmos — Mozgó Világ, 2001. május

 

A Mókusfalvi Állatbarát Szolgálat információtárából