„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban,
ahogyan az állatokkal bánik.” Mahatma Gandhi

www.allatvedo.atw.hu

Illatos út - a sintértelepek állataiért...

 
 
 
 
 
 


Barbárok vagyunk

Október 10-e óta a közszolgálati televízió hírműsora szinte mindennap levetített jeleneteket, amelyek során fertőzés elleni védőöltözetben lévő emberek élve gyömöszölnek be hápogó kacsákat, sikoltozó tyúkokat, futkározó kiscsibéket, még az utolsó pillanatban is kackiás kakasokat műanyag zsákokba, a zsákok száját bekötik, a zsákokat teherautókba és dömperekbe dobálják, majd mély gödrökbe zúdítják le, és meszet öntenek rájuk, vagy meggyújtják őket (és feltehetőleg rájuk dózerolják a földet, de ezt már nem láttuk).

 

A néző csak találgathatja - ha egyáltalában érdekli a dolog -, hogy vajon már a műanyag zsákokban agyonnyomják egymást, vagy megfulladnak az állatok, vagy a teherautón törnek össze a csontjaik, vagy elevenen elégnek, vagy elevenen temetik el őket. A döbbenetet még fokozza az, hogy a műsorvezetők szóra sem méltatják mindezt. Higgadtan, közönyösen tovább darálják az ennél, úgy látszik, fontosabb híreket.

Nincs ebben semmi meglepő. Mert ugyan ki törődne néhány tízezer vagy százezer kacsa-liba-csirke halálra kínzásával, amikor az emberek, az Emberiség megmentéséről van szó?! És annak bemutatásáról, hogy lám, milyen felelősségteljesen dolgoznak a szakemberek: ha kell, gondolkodás nélkül s kíméletlenül kiirtanak minden élőlényt. Hozzánk képest elhanyagolható tényezők.

Azt szinte kár is megemlíteni, hogy az így megkínzott és megölt állatok 99 vagy 100 százaléka minden valószínűség szerint egészséges volt, s csak azért kellett megölni őket, mert ez volt a legolcsóbb megoldás. Civilizáltabb országokban, Lengyelországban vagy mondjuk Ausztriában első ijedségükben nem temettek el élve tízezernyi állatot, hanem elrendelték, hogy minden gazda tartsa zárt helyen őket. Hátha meg lehet őket kímélni, ami mindenekelőtt nekik volna jó (egy darabig); amíg a fentieknél talán valamivel humánusabb vágóhídra nem kerülnek - jó volna a gazdáknak meg az országnak is.

Amúgy nincs a történtekben semmi meglepő. Hiszen mi, emberek, mindig is kiirtottunk minden élőlényt, ami az utunkba került, amitől féltünk, vagy aminek a halálából hasznot húzhattunk. Csak mindez régen történ; vagy tőlünk távol történt; vagy nem tudtunk róla; vagy könnyítettünk lelkiismeretünkön egy kicsit azzal, hogy ejtettünk egy könnyet a lebunkózott fókakölykökért; vagy azt mondtuk vállvonogatva, hogy ilyen a világ; meg a természet törvényeit és „táplálékláncot emlegettük”, ahol a nagyobb hal megeszi a kisebbet, és az ember - szerencsére - képes megenni még a legnagyobb halat is. És végső fokon megnyugtattuk lelkiismeretünket azzal (ha netalántán csengetett), hogy végtére is az ember a legmagasabb rendű faj, főemlős a főemlősök között, mert neki bizony van, az állatoknak meg nincs értelmük vagy halhatatlan lelkük; vagy valami hasonló hiányzik belőlük. Meg nem is halnak meg, csak megdöglenek. Mi csak tudjuk.

Igaz, nem jó ilyen közelről látni a szenvedésüket. Mert bár lehet, hogy nem részesei az értelem vagy a lélek kiváltságának, de hogy ugyanúgy szenvednek, mint mi, az aligha lehet kétséges.

Döbbenetesek azok a képek is, amelyek azt mutatják, ahogy a szkafanderes sintérek az udvaron kapirgáló tyúkokat hajkurásszák, vagy hármasával-négyesével tépik ki őket az ólakból - miközben gazdájuk tehetetlenül nézi kedvenceinek, létfenntartóinak elpusztítását. Esett-e egyetlen szó is arról, hogy mi lesz azokkal a szegény parasztemberekkel, akiknek a megélhetést, a tél átvészelését vagy egy kicsit jobb életet jelentettek ezek az állatok? Kártalanítja őket valaki? Feltehetőleg. De ugyan már ki törődik az ő sorsukkal, itt, nálunk, a városi emberek világában, ahol már csak feldarabolva s fagyasztva találkozunk kacsával, tyúkkal, libával?

S különben is, mi civilizált és finnyás emberek vagyunk, csak filézve vagy darálva esszük meg az állatokat. Csirkeszárnyat, combot látni se akarunk, mert a végén még arra emlékeztetnének, hogy élőlények lábát, szívét, nyakát ropogtatjuk. Isten mentsen minket ilyen barbár durvaságtól.

NépszabadságHankiss Elemér • 2005. október 29.

 

A Mókusfalvi Állatbarát Szolgálat információtárából