„Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megszelídítettél...”
Antoine de Saint-Exupéry
Gazdinkat keressük!
 
MACSKAEGÉSZSÉG
ÉLET A CICÁKKAL
MACSKATENYÉSZTÉS
 ÁLLATVÉDELEM
NAPSUGARAK
 

Kudlik Júlia — Portré, kérdések nélkül

Ha egy varázspálca segítségével Kudlik Júlia önzetlen állatszeretetét megsokszorozhatnánk, majd szétszórhatnánk az illetékesek között, nem lenne állatvédelmi probléma Magyarországon. „Gazdit keresünk” c. műsorának köszönhetően számtalan kóbor kutya és macska talált új otthonra vagy került vissza eredeti gazdájához. A közel kilenc éven át rendszeresen futó produkció utolsó adását 1998. augusztusában láthatták a nézők.

— Bármikor hajlandó vagyok újra kezdeni — mondja Kudlik Júlia — az állatokért mindent fel tudok vállalni. Azonban úgy tűnik, rajtam kívül senki sem érzi a televízióban, mekkora igény lenne egy ilyen műsorra. A „Gazdit keresünk” célja nem csupán kóbor állatok elhelyezése volt, hanem egyszerre szólt az állat iránti felelősségről, annak neveléséről, állatvédelemről is. Nagyszerűen kiegészítették egymást „Az állatok védelmében” című produkcióval, mely például foglalkozott kutyás illemtannal is vagy egészségügyi problémákkal, a nézők telefonon kérdéseket tehettek fel a stúdióba meghívott állatorvosnak. A pozitív példákat próbáltuk erősíteni. Manapság a média csak a mesterségesen felfújt kutyás balesetekkel foglalkozik, ellenpélda pedig nincs. Őszintén hiszem, hogy soha nem a kutya a hibás, hanem valami kiváltja az agressziót. A „Gazdit keresünk” egyébként tanácsadással is foglalkozott, s óriási eredménynek tartom, hogy ha valaki mégis meggondolta magát, és nem bírta vállalni a befogadott kutya tartását, nem az utcára dobta ki szerencsétlen jószágot, hanem minket hívott fel.

— Persze van, aki a saját gyerekét dobja ki, akkor mit akarok én a kóbor kutyákkal? — kérdezi saját magát. A kérdés csak költői, hiszen ugyanolyan hévvel beszél tovább az állatokról, eleveníti fel emlékeit a „Gazdit keresünkről”, mely 1991 januárjától rendszeresen jelentkezett a képernyőn.

— Kezdetben a stúdióba hoztuk be a kutyákat, macskákat, de ez kissé nehézkes volt, főleg szegény állatok szempontjából. Nem volt kellemes esetleg órákat várakozniuk, a lámpák előtt produkálniuk magukat. Így később már külső helyszínen forgattunk. Tudtomon kívül az osztrák „Wer will mich?” (Ki akar engem?) című műsor koncepcióját alkalmaztuk, náluk persze élőben ment a műsor, zöld gyepszőnyeggel borított, fűthető kennelekkel rendelkező menhelyekből jelentkeztek.

— Külön macska- és kutyafelelőssel dolgoztunk, de az operatőrtől kezdve a vágón át mindenki szerette az állatokat, és ez meglátszott a munkájukon is, egyszerűen máshogy nyúltak a témához mint egy közömbös valaki. Éveken keresztül kiadtuk az óriási adag tápjutalommal járó „Év macskája” díjat is, melyet mindig egy megmentett, befogadott cica, illetve annak gazdája kapott. Nem mondhattam ki a szponzor nevét, csak a szlogenjüket csempészhettem a felkonferálásba, persze így is mindenki tudta, mely cégről van szó. Én egyébként mindig ódzkodtam a szponzoroktól, önálló akartam maradni, ne szabják meg, mit hogyan csináljak.

A Kudlik Júlia vezette műsor kapcsolatainak köszönhetően két angol állatvédelmi projekt is eljutott Magyarországra. Az egyik a falka számra szaporodó kóbor macskák helyzetét próbálta megváltoztatni azáltal, hogy a befogott macskákat ivartalanítva helyezték vissza eredeti életterükbe. Az egyik fővárosi kerületben sikerült is egy erre alkalmas házat találni, ahol a lakók beleegyeztek a pince ilyen célú használatába. A másik projekt egy új tantárgyat kívánt bevezetni az általános iskolákban, egyfajta „Hogyan szeresd az állatot” órát. Minden tárgyi eszköz rendelkezésre állt, a kivitelezés mégsem sikerült.

— Nem ez volt az egyetlen hiábavaló próbálkozásunk — sóhajt Kudlik Júlia. — Kezünkben volt például az angol, a belga, kanadai állatvédelmi törvény, egyszerűen csak le kellett volna fordítani, s a magyar sajátosságokhoz igazítani. De nem, nekünk fel kell találni a spanyolviaszt, ráadásul azt is rosszul. Ausztriában, ha baleset történik, az állatmentő ugyanúgy elindul, mint a humán. Mi mikor jutunk el idáig? Persze egymással sem törődünk, nemhogy a kutyákkal. Konkrétan abban látom a bajok gyökerét, hogy az állatvédelemmel kapcsolatos kérdések túl sok minisztérium hatáskörébe tartoznak, így elvész a lényeg, senki sem vállalja fel igazán az állatok ügyét. Egyébként azt sem igazán értem, miért kell annyi kutyát évente törzskönyvezni, amikor rengeteg a kóbor állat? Nekem is van saját kutyám, az első „Gazdit keresünk” forgatásán találtunk egymásra. Három kutyát vártunk, belépve két kutyát pillantottam meg, leültem hozzájuk az asztalhoz és megkérdeztem hol a harmadik. Kicsit arrébb, az oszlopnál üldögélt, bozontosan, egy nadrágszíjjal a nyakában. Megkérdeztem a nevét, majd megszólítottam. Odaszaladt hozzám, leült, a lábamra fektette a fejét és csak nézett rám. Soha nem láttam még ekkora szemeket! „Na, a Kudlik hazaviszi ezt a kutyát”, mondták kollégáim, mikor én még nem is sejtettem, hogy egy ma is tartó, csodálatos kapcsolat veszi kezdetét.

E.A. — Kutya, 2001. február

 

A Mókusfalvi Állatbarát Szolgálat információtárából

KUTYAEGÉSZSÉG
ÉLET A KUTYÁKKAL
KUTYATENYÉSZTÉS
A SÖTÉTSÉG BIRODALMA