A Magyarországi Cigányok története



A cigányok első csoportjai az 1400-as években jelentek meg Magyarországon. Betelepedésük az 1500-as évek közepétől válik mind nagyobb arányúvá: a hagyományos felfogás szerint a török hadak elől menekülve vagy azokat követve jelentek meg tömegesen az országban. A három részre szakadt Magyarország egyes területein különböző körülmények között éltek csoportjaik. A hódoltsági településeken, főleg a nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező szultáni városokban jelentősen megnőtt a számuk: Budán például szinte külön városrészt laktak. Az ilyen helyeken elsősorban kereskedéssel foglalkoztak. Az önálló erdélyi fejedelemség, valamint a hozzá tartozó Partium területén ugyancsak magas lehetett a cigányok száma. A királyi Magyarország cigányairól más képet festenek a források. Ebben az országrészben többé-kevésbé megtelepedett cigányok nem annyira a városokban, mint inkább a várak környékén tűnnek fel. A török kiűzését, illetve a Rákóczi-szabadságharcot követően és a Habsburg uralkodók felvilágosult abszolutista politikájának köszönhetően a magyarországi cigányok az 1700-as évek története tulajdonképpen nem egyéb, mint a szabályozásukra irányuló kí sérletek históriája. A szabályozás célja a vándorló cigányok letelepítése volt. Jóllehet már III. Károly király 1724. évi híres rendelete is ezt célozza, a szabályozás igazi munkája Mária Terézia uralkodása alatt kezdődött. Ennek főbb elemei: a törvényhatóságok kötelesek a cigányok letelepítéséről gondoskodni (1760); a "cigány" népnevet el kell törölni, a cigányokat fel kell venni a céhekbe és telket kell nekik adni (1761); a cigányokat be lehet sorozni katonának (1762); a cigányok öltözködésükben is kötelesek a környezetükhöz alkalmazkodni (1763); a cigányokat össze kell írni és úrbéri szolgálatra kell kötelezni, a kóborlók kunyhóit le kell rombolni (1767); csak a letelepedett cigányoknak adhatnak a törvény hatóságok útlevelet (1769); a törvényhatóságok félévenként kötelesek jelentést készíteni a cigányokról (1772)

oldal tetejére

Az 1893. évi összeírás


A magyarországi cigányok történetének egyik legfontosabb dokumentuma szerint 1893. január 31-én kereken 280 ezer cigány élt az országban. A később Romániához csatolt területeken kb. 160 ezer, a mai Szlovákiához csatolt területeken kb. 40-42 ezer, a Jugoszláviához csatolt területeken kb. 8-10 ezer cigány élt az összeírás időpontjában. Az 1850. évi népszámlálás szerint a "jogi népességben" a cigányok száma kereken 140 ezer. Az 1857. évi népszámlálás szerint a "honos népességben" a cigányok száma kereken 143 ezer volt. Ötvenhárom év alatt a cigányok létszáma kétszeresére emelkedett, számarányuk pedig 1,16 százalékról 1,8 százalékra. Az ország lakossága ebben a fél évszázadban 30 százalékkal, a cigányoké 100 százalékkal nőtt. A különbség a bevándorlásnak tulajdonítható, elsősorban Romániából, abból az országból, amelyben a legnagyobb volt a cigányok aránya

oldal tetejére

A század elejétől 1945-ig


Az 1893-as cigányösszeíráskor a cigányok nagy többsége már "állandóan letelepedettnek" számított, "huzamosabban egy helyben tartózkodónak", hivatali szóhasználattal "félvándornak" mintegy húszezer, vándorcigánynak - vagy ahogy akkoriban mondták: "kóborcigánynak" pedig alig kilencezer volt tekinthető. A forrásokból úgy tűnik, a cigánylakosság hármas tagozódása a Horthy-korszakra megszűnt. Abból az időből ugyanis a hatósági iratok már nem említenek külön vándorló vagy letelepedett cigányokat, hanem csak általában cigányokat. Lévén a cigánykérdés súlyos társadalmi probléma a polgári korszakban (is), köztestületek ülésein és magánszemélyek íróasztalán számtalan idevágó rendezési javaslat született. Sőt, vagy féltucatszor maga a Képviselőház is foglalkozott a kérdéssel, sohasem jutva azonban messzebb, mint hogy az ügyet - úgymond előkészítés végett - áttolták valamelyik országgyűlési bizottság asztalára. S mivel ennél a pontnál mindig meg is akadt a törvényi szintű rendezés folyamata, a kérdéskör adminisztratív üggyé degradálódott, amelynek kezelésében a minisztériumok - elsősorban a belügy - játszottak vezető szerepet. Az állami szakigazgatási ágak - mint például a kereskedelemügyi, az oktatásügyi, a honvédelmi igazgatás - áttételesen a letelepedést, integrálódást voltak hivatva szolgálni. Ennek érdekében például cigányoknak sokszor és sok helyütt nem adtak iparengedélyt, kitiltották a megyén kívülről jötteket a vásárokból, vagy például egy 1931-es kereskedelemügyi miniszteri rendelet megtiltotta, hogy a cigányok illetőségi megyéjük határain kívül űzzék iparukat, illetve azt, hogy foglalkozásuk gyakorlása közben lovas szekeret használjanak. Az oktatásügy terén a letelepítés szándéka iskolaépületeket is emelt (Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota nevét említik a múlt századi források), igaz, a beiskoláztatással már sok baj volt (a községi jegyzők sem nagyon erőltették ugyanis), így aztán csak minden ötödik-hatodik gyerek járt iskolába. A cigányokkal kapcsolatos egészségügyi igazgatás gyakorlatilag nem volt más, mint a fertőző betegségek terjedésének megakadályozása tárgyában hozott intézkedések sora. Ennek ellenére a múlt század utolsó évtizedében kolera és himlőjárvány, a mostani század húszas, illetve harmincas éveiben pedig kétszer is évekig tartó kiütéses tífusz járvány terjesztését tulajdonították e népcsoportnak. Sajátos kettősség volt tapasztalható a cigányokkal kapcsolatos szociálpolitikában. Míg ugyanis egyfelől tiltották számukra (is) a koldulást, a gyakorlatban nemcsak megtűrték ezt, hanem egyenesen intézményesítették: a hét különböző napjain más-más utcába mehettek kéregetni. A tárgya szerint ide kapcsolódó gyermekvédelem szintén mutatott fel hasonló furcsaságot. Itt 1901 után a jogilag elhagyott, tehát olyan gyereket, akinek nem volt tartásra kötelezhető eltartója, lelencházba utalták. A 60000/1907. B.M. sz. rendelet, amely elhagyottá minősítette azt is, aki addigi környezetében erkölcsi romlásnak volt kitéve vagy züllésnek indult, gyökeresen új helyzetet eredményezett. A hatóságok ugyanis az erkölcsi romlásra hivatkozva sok olyan cigány gyereket is menhelybe utaltak, akik családjuk körében éltek. Mint utóbb kiderült, a hatóságok ekként látták megoldhatónak a cigánykérdést: intézkedéseiktől azt várták ugyanis, hogy a fenyegetett cigányok tömegesen menekülnek ki az országból

oldal tetejére

A cigányság története 1945-től a rendszerváltásig


Az 1944-es német megszállás előtt a mintegy 200 ezer főre becsült cigányság már döntő többségében letelepedett életmódot folytatott, a megrendszabályozásukra hozott rendeletek (rendészeti, járványügyi) is főleg csak a kóbor, vándor életmódot folytatókra irányultak. A dualizmus idején megkezdődött ugyan a hagyományos cigány mesterségek háttérbe szorulása, lassú elhalása, de az akkori idők gyors gazdasági növekedése és liberalizmusa miatt a mesterségüket vesztő cigányok sikeresen tudtak megélhetést találni. A két világháború között azonban a régi foglalkozások eltűnése rohamossá vált, a válságokkal tarkított technikai, társadalmi fejlődéssel egyre kevésbé tudtak lépést tartani a cigányok. Súlyosbította a helyzetet az erős cigány bevándorlás a környező országokból, így a jóval kevesebb munkalehetőségen egyre több romának kellett osztoznia. Így anyagi, szociális, kulturális leszakadásuk a többségi társadalomtól rohamos ütemben gyorsult. "Felszabadulásunk előestéjén a magyarországi cigányság relatív helyzetét tekintve történetének mélypontján állott" - mutatott rá Kemény István az 1971-es kutatás beszámolójában. Ezt a helyzetet súlyosbította a náci megszállás alatti, egyre határozottabb fellépés ellenük. "Átnevelés", "civilizálás", vagy valamiféle kényszermunkatábor vetődött fel ötletként a cigánykérdés "kezelése" érdekében, ezután megkezdődött munkaszolgálatos századok összeállítása, majd 1944. március 19-e után a "cigánykérdés" népirtásba torkollott. A nácik és a magyar nyilasok célja eredetileg a vándorcigányok deportálása volt, de ilyen életmódot folytatókat egyáltalán nem, vagy alig találtak, így a végrehajtás során egész települések teljes letelepedett cigány lakosságát hurcolták el a megsemmisítő táborokba. Arra azonban a történettudomány még nem adott megbízható és határozott választ, hogy hányan estek áldozatául ennek a népirtásnak. A legmegbízhatóbbnak tartott kutatások 5000-re teszik a számukat, de a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága erősen vitatott becslése több mint 30 ezerről szól. A háború vége a cigányok számára mindenek előtt az életben maradást, a megsemmisítéstől való megmenekülést jelentette. Az 1947-48-ig tartó demokratikus időszak nagymértékben megváltoztatta a cigányságnak az egész társadalommal való viszonyát. Az 1944 előtti tekintélyelvű rendszer nem ismerte el egyenjogúnak a cigányokat, a demokrácia az egyenjogúság elvét hirdette meg. Az újonnan létrejött - és a csendőrség szerepét vidéken felváltó - rendőrség ugyan a politikai harc eszközévé vált, de a faji vagy etnikai megkülönböztetés tiltott volt számára, személyi állománya miatt pedig társadalmi téren alapvetően szegénypárti volt. Gazdasági téren viszont rontotta a cigányság helyzetét a nagybirtokok felosztása, mivel ez munkaalkalmak elvesztését jelentette számukra. Kimaradtak a földreformból, noha azelőtt megélhetésük jelentős részben a mezőgazdaságban végzett munkából származott. Kimaradtak, mert nem volt elég föld az igények kielégítésére, és az ő kirekesztésükkel valamivel több jutott a nem cigányok számára. A demokratizálódás hatott az iskoláztatásra is. Az iskolába nem járó cigány gyerekek aránya 50% volt a második világháború előtt, ez 1945 után gyorsan csökkent, 1957 után az iskolaköteles korba lépők között ez az arány már csak 10% volt. Politikai téren azonban a háború után sokáig nem történt előrelépés, sőt még a cigányság helyzetére vonatkozó kérdések megfogalmazására sem került sor. Kálmán András írása - az első és sokáig az utolsó elméleti fejtegetés a cigánysággal kapcsolatban - 1946-ban jelent meg a kommunista párt elméleti folyóiratában. Bár tudjuk, hogy ez a helyzetelemzés nem volt hivatalos álláspont, mégis ennek a hatását érezhetjük az 1957-től, ha rövid időre is, de megszerveződő Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alapelveiben. Akésőbbi első, cigány származású főtitkár, László Mária által kezdeményezett Cigányszövetség a többi nemzetiségi szövetség mintájára, a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Osztályának alárendelve 1957. október 26-án jött létre. Célként tűzték ki, hogy megteremtsék az eredeti cigány irodalmat, zenét, más művészeteket, megőrizzék a tudomány számára ősi nyelvüket. De szerepelt az alapító okiratban a munkahelyteremtés, az iskoláztatás, az egészségügy, az életkörülmények javításának általános igénye is. Jelentős tevékenységük volt a negyvenes években alakult cigány szegkovács kisipari szövetkezetek patronálása is. Ezek a célok pedig egy nemzetiségi státus elfogadtatását célozták, amit a kezdetektől fogva nem nézett jó szemmel a politikai hatalom. Működésüket is egyre inkább lekötötte az egyéni panaszos ügyek intézése, ami azt mutatja, hogy a cigányság körében igen nagy igény volt valamiféle érdekvédelmi szervezetre. Az ilyen típusú munkát azonban nem tűrhették sokáig a hatalom képviselői. Jelentős fordulatot az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1961-es határozata hozott, amely a cigánykérdést nem nemzetiségi, hanem szociális ügyként határozta meg. "A cigánylakosság felé irányuló politikában abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátossága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot. Problémáik megoldásánál sajátos társadalmi helyzetüket kell figyelembe venni és biztosítani kell számukra a teljes állampolgári jogok és kötelességek érvényesülését, és ezek gyakorlásához szükséges politikai, gazdasági és kulturális feltételek megteremtését." "Sokan nemzetiségi kérdésként fogják fel, és javasolják a >cigány nyelv< fejlesztését, cigány nyelvű iskolák, kollégiumok, cigány termelőszövetkezetek stb. létesítését. Ezek a nézetek nem csak tévesek, de károsak is, mivel konzerválják a cigányok különállását és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket." Tehát egyértelműen egy szociális válságkezelés köntösébe bújtatott asszimilációs törekvésről volt szó. Ennek ellenére jó összefoglalásként a határozatban leírják, hogy 2100 cigánytelep található az ország területén, amelyeken embertelen körülmények között lehet csak élni. Hosszú idő után, és sokáig utána is, a legmegbízhatóbb adatokat jelentette a negyedszázaddal a második világháború vége után, 1971-ben Kemény István vezetésével folytatott országos reprezentatív cigánykutatás. A kutatás szerint akkor 320 ezer fő volt a cigányok száma. Magyar anyanyelvű volt ebben az időben 71%, cigány anyanyelvű 21%, és román anyanyelvű nem egészen 8%. A cigány lakások kétharmada feküdt cigánytelepen. A cigányok több mint kétharmada vályog-, vertföld- vagy sárfalú kunyhóban lakott. A lakások 44%-ában nem volt villany. Vízvezeték a lakások 8%-ában volt, az épület telkén fekvő kút a lakások 16%-ánál, 100 méternél közelebb fekvő kút a lakások 37%-ánál, és 100 méteren túl fekvő kút a lakások 39%-ánál volt található. WC volt a lakáson belül a lakások 3%-ánál, a lakáson kívül a lakások 4%-ánál, árnyékszék a lakások 61%-ánál, és árnyékszék sem volt a lakások 32%-ánál. A 14 éven felüli cigányok 39%-a analfabéta volt. A 20-24 éves korú cigány fiatalok 26%-a végezte el az általános iskolát, a többiek nyolc osztálynál kevesebbet végeztek és több mint 10%-uk egyáltalán nem járt iskolába. Az országos kutatás regisztrálta azt is, hogy az ötvenes és hatvanas évek iparosításának hatására 1971-re foglalkoztatottá vált a munkaképes korú férfiak 85%-a, valamint azt is, hogy a cigány családfők 11%-a volt szak- munkás, 10%-a betanított munkás, 44%-a segédmunkás, 13%-a mezőgazdasági fizikai dolgozó, 3%-a napszámos, 6%-uk pedig önálló, segítő családtag, vagy alkalmi munkából tartotta fenn magát. A munkaképes korú nők foglalkoztatottsága 1971-ben 30%-os volt, de a nyolcvanas évek elejére 50%-osra emelkedett. 1965-ben indították el a cigánytelepek felszámolására irányuló programot. Ennek ke- retében az állandó keresettel rendelkező cigányok kedvezményes kamatú kölcsönt vehet- tek fel úgynevezett "CS" (csökkentett értékű) új házak építtetésére vagy megüresedő régi parasztházak megvásárlására. A "CS" házak többnyire telepszerűen, egymás mellé épültek, régi parasztházak vásárlására pedig leginkább a sorvadó kistelepüléseken volt lehetőség, vagyis a települési elkülönülés új formái jöttek létre. Ennek ellenére a cigányok települési és lakásviszonyai igen nagymértékben javultak. Összességében megállapíthatjuk, hogy a 80-as évek végére a cigányság helyzete az előző évtizedekhez képest megváltozott. Sok ember számára megnyílt a felemelkedés lehetősége, és akinek ez sikerült, környezete már nem is tekintette "igazi" cigánynak. Ezek az eredmények azonban nagyon ingatag talajon álltak. Az oktatás színvonaltalansága, a munkaerő képzetlensége az előre nem látott rendszerváltás után időzített bombaként robbant, és a romok maguk alá temették a cigányság jelentős részét az elmúlt évtizedek eredményeivel és illúzióival együtt

oldal tetejére

A rendszerváltás után

A látványosan meginduló, de nagyon is ingatag alapokon álló felemelkedés a rendszerváltás után, pillanatok alatt kártyavárként omlott össze. A szocializmus alatt is csak a legkevesebb szakértelmet igénylő feladatokra, leginkább segédmunkásként foglalkoztatott cigány származású munkavállalók (az aktív keresők több mint a fele!) váltak először fölöslegessé a privatizálásra kerülő vállalatoknál. Amíg 1971-ben a munkaképes korú roma népesség körében a foglalkoztatottság 85%-os volt (alig eltérően a nem romák 87%-tól), 1993 végére ez az arány 29%-ra csökkent (szemben a nem romák 64%-ával). Az alacsony iskolázottságú embereknek, akiket az elmúlt évtizedekben is csak a legkevesebb szakértelmet igénylő feladatokra használtak, reményük sem lehetett arra, hogy sikeresen érvényesüljenek a most már üzleti alapon szerveződő munkaerőpiacon. Ezzel pedig megingott a cigány családok megélhetése, és a régebben felvett lakásépítési hitelek visszafizetésére képtelenné válva, sorra veszítették el lakásaikat. A rendszerváltást követő sokkhatás után az elmúlt években tovább differenciálódott a cigányság. Kialakulóban van egy olyan - egyelőre még szűk - réteg, amely sikeres válaszokat tudott adni az elmúlt évek kihívásaira. Ők leginkább vállalkozóként próbálnak érvényesülni, többen jelentős sikerrel. Persze ez csak korlátozott mértékben vonatkozik azokra, akik kényszerből léptek a vállalkozás útjára, ők csak a mindennapi megélhetést tudják biztosítani családjuknak, de még így is kedvezőbb helyzetben vannak, mint a cigányság jelentős része. Vannak olyanok is, akik értelmiségi pályán, közéleti szereplőként találják meg megélhetésüket. A cigány családok jelentős része azonban rövid időn belül évtizedekkel ezelőtti szintre süllyedt vissza, képzetlenségük miatt esélyük sincs munkalehetőségre. A reménytelen helyzetbe került cigány emberek körében ismét kialakult a megélhetési bűnözés, ami sokak számára az életben maradás egyetlen esélyét jelentette. A többségi társadalom pedig mivel a rendszerváltás megingatta mindenki anyagi helyzetét - megújult gyűlölettel fordult a cigányság felé. Az 1990-es években a mindennapossá váló oktatási, foglalkoztatási, hatósági, lakhatási diszkrimináció mellett ötletként megjelent a kényszerlakhelyre telepítés gondolata is, valamint megszaporodtak a szervezett csoportok által elkövetett támadások, bántalmazások. A nyíltan faji megkülönböztetést hirdető politikai erők rasszista jelszavakat hangoztató és náci "hősöket" dicsőítő felvonulásai gyakran országosan elismert politikai szervezetek oldalvizén hajóztak, ez utóbbiak nyílt vagy burkolt támogatását élvezték. Az elhíresült tiszavasvári különballagtatás után személyiségi jogaik megvédéséért polgári peres eljárásban fellépő, igazukat kereső emberek, csak mint a "tetvesek, rühesek" vonultak be a köztudatba. A rosszul értelmezett szólásszabadság és demokrácia a felszínre hozta az évtizedek óta lappangó gyűlöletet.

oldal tetejére

forrás: Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Magyar Tudományos Akadémia


Cigány népeség összegzés:

évszám népesség/fő
1850 140 ezer
1857 143 ezer
1893 280 ezer
1971 320 ezer
1993 500 ezer

Érdekes hogy a 2001-es népszámlálás szerint ez a szám kb 190 ezer körül van,
ami azt jelenti hogy jóval kevesebben valják maguk cigánynak a hátrányos megkülömböztetés miatt.

Összegzés

A fenti tanulmányokból világosan látszik történelmünk vándorlásból áll mindig is ide oda zavargáltak minket,
mikor kellettünk jók voltunk: Török kiűzése után építettük és be népesítettük az országot.
Az I. világháborúból is kivettük a részünk, amit Munczy Béla frontnaplóban meg is örökitett.
A II. világháborúban mégis deportálták a cigányokat és máig sem tisztázott számú embert irtottak ki.
1956-ban megint ott voltunk és válvetve harcoltunk a megszállók ellen, majd építettük a romba dőlt budapestet
Majd jött a rendszerváltás, utána mindeninek jobb lett, csak a Cigányok buktak rajta

Összeségben elmondhatjuk hogy történelmünk összeolvad Magyarország a mi országunk (is)
Nem megtürt személyek vagyunk hanem otthon vagyunk,nem egy népcsoport vagyunk aki itt él hanem polgárok vagyunk, a Saját országunkban nekünk ez az országunk és ezt nem vonhatja kétségbe senki.

oldal tetejére