Alv

Csöndesen fúj az esti szél,

A fákon se madár, se levél.

Egy lány ballag a sötét utcán,

Gondolkozik szíve búján.

Hajával játszik a szél,

Szép szemében izzik a fény.

S szívében lüktet még,

Egy eltökélt, vak remény.

Sudár, magas alakja dereng a sötétben,

De ő csak megy, ballag az éjben.

Megszűnt az út, megszűnt a fény,

A kiút, s a remény.

Fáj a lelke, gond nyomasztja,

Csakhogy könnyre nem fakasztja.

Rossz volt hozzá az élet,

Elvett tőle minden szépet.

Most rideg, s kemény,

De valójában érzékeny lény.

Tűr mindent, mit csak lehet,

A fájdalmat, s az életet.

Szíve mélyén törékeny, s fél,

Pedig egy szív dobogása csak érte él.

De késő mire belátja,

S könnyzápor hullik rejtett sírjára.