Tűzvirágok

A Pheloma Kristály

Csönd van. Néma csönd. A sötét hideg éjben csak egy kósza szellő mozgatja meg a fáknak ágait. A gyéren pislákoló telihold egy különös épületre veti sugarát. Az ablakokon finoman, és gyöngén hatol be, s visszaverődik a számtalan tükörtől, ami bent van.

A tükörlabirintus közepén egy nő áll. Fiatal, hosszú fekete hajú, gyönyörű nő. A kezében telefon. A szobát uraló némaságot, csak a nő halk beleegyező szavai törik meg.

- Mióta hallgatózol? -kérdezte tőlem, amint letette a telefont.

- Egy ideje. -mondtam, és közelebb léptem hozzá a félhomályból. Lassú léptekkel mellésétáltam, és belenéztem abba a hatalmas tükörbe, ami előttünk állt.

Hosszú élénkvörös hajam sötétesnek hatott a kevéske fénytől, zöld szemeimben csillogott a kíváncsiság.

- Mért jöttél ide Hitomi?

- Mondtam már. -feleltem tömören a kérdésére és szembe fordultam vele. Talán, ha egy fejjel volt nálam magasabb.

- Ugyan. Ne légy ostoba. Hogy védhetné meg egy kislány az életemet? -kérdezte fennhangon

- Már mért ne tehetném? Ez a dolgom. Hiszen te is nagyon jól tudod, hogy a szabályzat ellen nem tehetünk semmit. Se te.. se én. A sors furcsa játéka minden. Az tárja elénk a különös és veszélyes utakat. De a sorsot is meglehet változtatni, ezért vagyok itt.

- Magam is boldogulni fogok. Nem kell segítség..

- Két nő már meghalt! -vágtam idegesen a szavába- Te akarsz lenni a következő? Mindig is makacs voltál! Ha mindenki azt tenné, amit jónak lát, felborulna minden rend ezen a földön!

- Jól tudod, hogy én sem tehetem azt, amit jónak látok.

- Nem tudsz egyedül életben maradni! -csattantam föl

- Azaz én dolgom. Nekem kell megoldani, nem neked.

- Tévedsz, Saya. Nagyon is tévedsz. -mondtam halkan

- Boldogulok magam is.

- Úgy ahogy pár napja? Akkor is önfejűsködtél, és kis híján a fogadat is ott hagytad. Mért nem hagyod, hogy segítsek?

- Magam szoktam megoldani a problémáimat.

- De ez nem egyszerű probléma! Most nem azon kell gondolkozod hogy érd el, hogy a dzsinneket előhívják! Nem az a dolgod hogy tesztel egy tizenéves gyerek kitartását! Most azon kell gondolkoznod, hogy maradj életben,és az teljesen más. Kérlek Saya, jusson eszedbe, hogy mik történtek mostanában! Mayu és Haruka már meghaltak! Te akarsz lenni a következő?!

- Nem. De nem szorulok a segítségedre.

- Miért vagy ilyen elutasító? -kérdetem fejcsóválva, majd neki hátat fordítva hagytam, hogy ismét elnyeljen a sötétség.

***

- Ez a te feladatod lesz, Hitomi.

- Igen, értem. Haruka, Mayu és Saya. Azt hiszem menni fog. -feleltem nem túl nagy magabiztossággal, miután végig gondoltam a feladatomat..

- Ne csak hidd! Legyél biztos a dolgodban! Szükségünk van rájuk!

- Igen értem. Megteszek minden tőlem telhetőt. -mondtam csendesen

- Vigyázz magadra, nagyon veszélyes feladat elé nézel.

- Nem kell féltei, volt már veszélyesebb dolgom is. -mosolyodtam el

- De igen is féltelek. Te vagy az egyik, sőt! Te vagy a legjobb mindenki közül. Most menj, jelents gyakran és részletesen.

- Igen, értem. Majd még beszélünk. -mondtam kissé meghajolva, és kisétáltam a teremből. Jól tudtam mi a dolgom. Először Haruka és Mayu. Őket kell először megtalálnom. Sietnem kell! Kilépve a szobából elindultam a hosszú kivilágított, és bebútorozott folyosón. A kellemes, sötétordóra festett falakról szebbnél szebb tájképek ragyogtak aranyozott keretükben a lámpák fényétől. A vastag puha szőnyeg finoman besüppedt a lábaim alatt, miközben a szintén bordó alapú anyagon az ezüst és arany futtatású minták csillogva vették fel a versenyt a lámpák fényével. Az összhatás, talán kicsit vakító volt. Meglehet azért vettem későn észre azt a magas vékony alakot, aki tahó álltam módjára lökött föl.

- Elnézést.. -kezdtem volna, de ekkor néztem csak meg jobban, kibe is rohantam bele.

- Legközelebb nézz az orrod elé, te két bal lábas! -morrant rám

- Ó, bocsásson meg felség! -kezdtem gúnyosan

- Meg bocsátok -felelte nagy kegyesen

- Istenem..

- Jaj, az Istenem olyan fellengzős! Szólíts egyszerűen Lenának, mind bárki más. -mondta azon a beképzelt, kényeskedő hangon, amit mindennél jobban utáltam benne.

- Szeretnélek megnyugtatni, hogy az „Istenem” felszólalásom, csak egy szívből jövő sóhaj volt.

- Tényleg? Te főnök kedvence.. Hányszor feküdtél le vele, amíg mindezt elérted?

- Egyszer se. De neked legalább hatszor kéne, hogy elérd azt, amit én. -válaszoltam nagyképűen.

- Ostoba liba!

***

- Mit keresel már megint itt? Nem voltam érthető tegnap?

- Úgy látszik, te nem értettél meg engem Saya. -feleltem unottan.

- Nincs szükségem rád. -mondta és nekem hátat fordítva elindult. Csak egy szemforgatással nyugtáztam ostoba makacs viselkedését. -Értelmetlen követned. -mondta egy kis idő elteltével. Majd fehér sála finom meglendülése után köddé vált.

- Jajj.. -nyögtem fel, majd csettintettem egyet az ujjammal és már is mellette teremtem.

- Hogy csináltad? -kérdezte döbbenten

- Saya. Te engem nem tudsz lerázni, akárhogy is erőlködsz. Úgy is mindig megtalállak.

- Mért?

- Ez a szabály. -feleltem mosolyogva, miközben a lilás szemekbe meredtem.

- Tőled sehogy sem lehet megszabadulni? -kérdezte enyhén remegő hangon.

- Ahogy mondod. -bólintottam egy gúnyos mosoly kíséretében. -Nos, akkor beadod végre a derekadat?

- Még gondolkozom. -szólt, majd ismét eltűnt.

- Ezt az ostoba nőt! -sóhajtottam, majd egy újabb csettintés árán ismét utol értem.

- Ne kövess.

- Had emlékeztesselek a szabályzatra, ami kimondja..

- Én meg azt mondom ki, hogy semmi szükségem rád! -csattant föl, majd az ereje segítségével ellökött magától. Szép íves esésem volt, habár a landolást még csiszolni kellet volna. A leszállópályának egy tövises bokrot választott a sors..

Sikongatások, némi vérveszteség, rengeteg égő seb, és ezernyi csúnya szitok árán nagy nehezen kiszabadítottam magam a bokor ágai közül.

- Rendben. Ha nem megy finoman, majd meggyőzlek erővel. -mondtam magamba, és a nő után eredtem.

***

Tovább indultam. Ezúttal nem a fényes színpompás folyosókon, hanem egy annál zordabb helyen tapostam az utat. A hűvös, dohos levegőjű pincerendszer kivilágítatlan és szerteágazó útjai fekete kapuként ásítoztak a sötétségben. Az előttem kísértetként lengedező pókhálók, kissé hátborzongató látványt nyújtottak a csupasz, nedves kőfalakon. Fáklyám fényénél néha meg-megvillant valami a sötétben. A jeges csöndet csak a lépteim zaja, és a szívem dobogása törte meg. A homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek, a gyomrom görcsben állt a nyughatatlanságtól. Sosem kaptam még ilyen nehéz feladatot.. Hosszú, gyötrelmesen lassú gyaloglás árán végül elértem egy nehéz vasajtóhoz. Amint közelebb léptem, hangosan megreccsent valami a lábam alatt. Éreztem, ahogy a gyomrom bukfencet vet, és a szívem még hangosabban kezd el kalapálni. Lenéztem a földre, és láttam, hogy csupán egy száraz gally volt, amire rátapostam. Még szorosabbra zártam a fáklyát tartó kezemet, és bekopogtam. Nem történt semmi.. Senki sem felelt.. Újból kopogtam. A válasz ezúttal sem érkezett meg.. Már kezdett nagyon, de nagyon elfogyni a türelmem. Míg végül -végső elkeseredettségemben- idegesen, és egy cseppet sem nőies mozdulattal az ajtóba rúgtam, ami kitárult előttem. Enyhén remegő tagokkal léptem be rajta, és adtam át magam a bent uralkodó félhomálynak..

***

- Na végre fölébredtél. Még hogy nincs rám szükséged! Ha nem érek oda időben, már rég halott lennél Saya! De most légy oly szíves, és áruld el mi is történt.

- A te hibád.. -suttogta szinte mozdulatlan ajkakkal.

- Mi a jó fene bajod van?! Mi az, hogy az én hibám???

- Ha nem zaklatsz folyamatosan, talán meg sem történik.. -nyögte erőtlenül.

A testét ívbe feszítette a kín. Remegő tagokkal gyöngén feküdt előttem.

Finom vonásain látszik, hogy szenved. Az arcán tükröződik testének fájdalma. Homlokán apró izzadságcseppek kezdtek el gyöngyözni, s folytak le sorban egymás után az arcán és a halántékán.

A gyötrelem, amit láttam rajta, elfeledtette velem az imént fellángolt haragomat. Valami, eddig nem túl gyakran átélt érzelmet engedett a helyére. Sajnálatot.. Talán nem kellet volna.. Talán másképp is megoldhattam volna..

- Most maradj nyugton. -szóltam rá szelíden, miközben gyengéd mozdulattal levettem róla a kötést. Halkan felszisszent, ahogy ismét elkezdtem tisztítani a mellkasát átszelő vérző sebet. A kezem finom, gyakorlott mozdulatokkal látta el a sérülést.

Ránéztem az arcára. A szemét szorosan lehunyva tartotta, levegő után szomjazó ajkai vérvörösek voltak. Orcáját halvány pír színezte, miközben kezei erőtlenül markolták a lepedő szélét.

- Kérlek.. siess.. nem.. nem bírom tovább.. -mondta halkan, egészen halkan.. Nem akartam kapkodni, így is szenved. Ügyelnem kellett arra, hogy finom, gyengéd mozdulatokkal tisztítsam meg a sebét. Márpedig, ha kapkod az ember, akkor nem így csinálja.. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni..

Óvatosan töröltem át a mellkasát, majd fölálltam és kötszert hoztam. Amikor visszaértem, tekintetem elidőzött a nőn. Az arca mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Ajkai szaporán nyíltak szét, és zárultak össze, nyílván a több levegő reményében. Izzadt homlokához kuszán tapadtak a fényes, ébenfekete hajtincsek. A szemeit még mindig szorosan lehunyva tartotta, de így sem akadályozhatta meg, hogy egy ezüstösen csillogó könnycsepp útnak induljon a halántéka felé. Szaporán fel-leemelkedő, fedetlen keblén ismét vérezni kezdett a seb. A legnagyobb gyengédséggel a feje és a háta alá nyúltam, s fölemeltem. Fájdalmas nyögés hagyta el ajkait, amint a ruhám hozzáért lüktető sebéhez. Igyekeztem nem túl szorosra tekerni a kötést, majd amikor végeztem, óvatosan visszafektettem az ágyra.

Már nem volt magánál. Szelíd, de nyugtalan álmot csókolt szemeire a fájdalom…

- Éppen itt az ideje, hogy kérjek egy kis segítséget. .mondtam középhangosan a majdnem üres szobában, szavaim visszhangként verődtek vissza a falakról..

***

Egyre sötétebb lett, s fáklyám fénye is némileg alább hagyott. Remegő tagokkal haladtam egyre beljebb.

- Kivagy?! -dörrent rám egy mély, öblös hang valahonnan a sötétből.

Hangot adva idegességemnek, teli torokból felsikoltottam. Nyárfamód reszketve, botladozva hátrálni kezdtem.

- Ne üvölts! -morogta közelebb lépve hozzám a hang gazdája. Fáklyám fénye megvilágította a magas férfit. Szemem egy röpke pillanatig elidőzött csupasz, izmos felsőtestén, fekete haján és szürke szemén. Amikor magamhoz tértem, félelmem igaz alább hagyott, de dühöm viszont pusztító tűzvészként kapott lángra elmémben, s kitörő magmaként robbant ki égővörös ajkaim közül.

- Te idióta!!! Mond, te normális vagy?! A frászt hoztad rám!

- Nem tehetek arról, hogy ilyen gyáva vagy.

- Fogd be, Alexander! Beszélnem kell veled. -mondtam idegesen.

- Jól van, gyere be. -mondta majd kinyitotta -az előbb még ott sem lévő- ajtót. Beléptem az elém tárulkozó hangulatos kis helységbe. Igaz nem volt ott semmi extra. Leszámítva a romantikus-stílusban felkapcsolt villanyt, egy pár égő gyertyát, meg egy-két füstölőt.

- Randira készülsz? -érdeklődtem körbepillantva a szobában.

- Nem. Kérsz piát? -kérdezte igen csak hetyke stílusban, ami egy csöppet sem tetszett.

- Kösz nem. És örülnék, ha te sem kezdenél el vedelni, mert azért jöttem, hogy beszéljek veled, és nem azért, hogy nézzem, ahogyan lerészegedsz. -mondtam neki csípősen, miközben lestem, hogyan gurít le egy rövidet a torkán.

- Az egyetlen ami lerészegít cicám, az te vagy. -felelte egy kaján vigyorral a képén, miután lecsapta a poharat az asztalra.

- Fejezd be, és figyelj rám! -mondtam, és azzal kikaptam az üveget és az újból felemelt poharat a kezéből.

***

- Jó reggelt szépségem! Nézd csak kik vannak itt! -mondtam vidáman Sayanak, miközben az árnyékban ácsorgó két alak felé mutattam.

- Lám csak! Saya kiborult. Ilyet nem mindennap látni.. -lépett elő a félhomályból a férfi.

- Jaj, hallgass Kai! -fedtem meg egyből

- Ők… hogyan..? -kezdte fáradtan Saya

- Hitomi-san kihozott minket a tükörvilágból.. Saya-san.. Mi..

- Manatsu, megmondom én, hogy mi történt. Kogure megmakacsolta magát, és úgy döntött, hogy nem kér a segítségemből, pedig már egy ideje megpróbálják megölni. Két nőt, Harukat és Mayut már szétcincáltak és Kogure még ennek fényében sem akarja, hogy segítsek. Pedig, mind azt világosan látjátok, igen csak jól jönne neki.

- De egyáltalán mi oka van valakinek arra, hogy megölje? Bosszú valamilyen dzsinnes akciója miatt? -kérdezte Kai

- Nem. Saya elméjében el van rejtve valami. Valami, ami miatt alkalmas arra amit csinál. Mivel Haruka és Mayu már nem, ezért egyedül a mi drága Sayank tudná megmondani, hogy hol keressük a Pheloma Kristály összetört darabjait.

- Mi az a Pheloma Kristály? -kérdezte Manatsu, miközben letelepedett mellém Saya ágyára, ami halk nyikorgással nyugtázta, hogy még egy ember súlyát kell megtartania.

- Én már hallottam róla. A Pheloma egy nagyhatalmú kristály.. -kezdte Kai

- Ez nyilván való.. -kotyogott közbe Manatsu

-.. ami még az ősi időben keletkezett. Az ősi egyiptomi főpapok használták gyógyításra a kristály mágikus erejét. Ennek a segítségével életre tudták hívni a holtakat, uralmuk alá bírták hajtani a természet erejét. Azonban, mind mindenhol, itt is akadt egy aljas személy, egy főpap, aki nem tiszta célokra akarta fölhasználni a kristály erejét. Végül is nem csak akarta, hanem meg is tette.

Ennek hatására a kő olyannyira beszennyeződött a gonosz által, hogy többé nem volt alkalmas a gyógyításra. A kristály gonosz erejét a többi főpap nem tudta kordában tartani, ezért tíz darabra hasították, és az Álmok völgyében rejtették el.

- Most már egyedül csak Saya volna képes nyomra vezetni a jó és a gonosz embereket egyaránt. Ezért vadásznak rá.. És nekem ezért kellene minden áron megvédenem..

- De honnan tudjuk, hogy te nem a fejvadászok közül vagy? -kérdezte Manatsu

- Okos kérdés Manatsu-chan. Nagyon okos.. Természetesen -legalább is úgy gondolom- hogy rólam, a múltamról, a jelenemről és a jövőmről nem sokat tudtok. De ha nekem olyan fontos lenne Kogure feje, már rég megöltem volna. De persze az is lehet, hogy csak taktikázok. Az is lehet, hogy én támadtam meg. Sőt, az is lehet, hogy ártatlan vagyok. Te mit gondolsz, Manatsu-chan? -kérdeztem mosolyogva.

- Én úgy hiszem, hogyha valóban gonosz lennél, akkor nem mondtad volna el nekünk.

- De az is lehet, hogy csak azért mondtam el, mert tudtam, hogy úgy sem hisztek majd nekem. -vigyorodtam el ismét.

Élvezettel néztem, Manatsu és Kai értetlen, döbbent arcát.

- Na jól van! Fejezd be! -szólt rám emelt hangon az utóbbi. Hangosan elnevettem magam, és kibámultam a nyitott ablakon. Nyár volt. A reggeli idő kissé hűvös, ámde tisztának hatott. Az ablak előtt álló lombos fa ágai közül tekintettek ránk a korán kelő madár fiak, kik a Nap hívására, szárnyaikat bontogatva és ég felé röppentek. Hamarosan a szobát csivitelő madarak vidám hangja töltötte be. Elmélázva néztem és hallgattam a kedves melódiákat, majd egy mély sóhajtás kíséretében az ablakhoz léptem és szemügyre vettem a reggeli napfényben tündöklő tájat..

***

- Kai! -hallottam a férfi hangját, miközben az odarohant a barátjához és megölelte. -Istenem, Kai!

- Nyugi, megvagyok. Rég láttalak hallod e?

- Két év.. Két éve hogy elmentél..

- Hát igen, vissza kellett mennem.. De no promlem! Itt vagyok! És hoztam magammal még egy-két ismerős arcot. -mutatott felénk Kai

- Saya-san.. -nézett összeszűkülő szemmel a mellettem ülő, még mindig sápadt nőre. Szúrós tekintettel meredt rá, miközben újból és újból végig mérte. -Manatsu-chan!

- Igeeeen!!! -rikkantotta a lány

- Hogy kerültetek ide? -kérdezte szelíden elmosolyodva

- A segítségedet szeretnénk kérni.

- Miben tudnék segíteni nektek?

- Szeretnénk, ha velünk jönnél egy érdekes helyre. De előtte elkérnéd Ichikat anyucitól, apucitól..

- Miért? -kérdezte gyanakvóan

- Mert szükségünk van rá és rád is. -mondtam majd a mellettem ülő nőre pillantottam, ami sápadtan, száraz ajkakkal, némán fürkészte az ablakon át a végtelen tájat..

To be continued..