Etienne Loiseau a kunyhó ajtaja előtt ülve nézi, amint az öregasszonyok áradata be- és kiözönlik. A fiatal négert ezen az estén súlyos gondok gyötrik. Felesége, Maria, mihelyt érezte az első fájdalmakat, mindjárt hívta anyját, nagynénjeit, nővéreit és unokatestvéreit, akik az ágya körül helyezkednek el, és valamivel megelőzik a falu többi asszonyát. Az asszonyok ki-bejárnak vizesedényekkel és fehérneműkkel. Valamikor különös pogány szertartásokkal ünnepelték a gyermekek születését. Etienne emlékszik, hogy valamikor látta apját és nagybátyjait, élénk színekkel kifestett arcukat és tollakkal fedett testüket, amint énekeltek és a szent táncot lejtették a tam-tam hangjára. De mindez már nagyon távoli.
Zorba most keresztény központ. Templomot építettek, és a bennszülöttek európai módra öltözködnek. a varázsló mégsem merült még teljesen feledésbe. Az öregek még mindig hisznek benne, és a fiatalok, akik úgy vélekednek, hogy nem árt a kettős óvatosság, ma is elhívják életük sorsdöntő pillanataiban. Némelykor plébános és varázsló egyszerre jelennek meg ugyanott. Hozzászoktak ehhez, kölcsönösen megtűrik egymást, és találkozásaik nem okoznak összeütközést. A varázsló most éppen Etienne kunyhójának ajtajára szegez talizmánokat, amelyek arra szolgálnak, hogy megvédjék a gyermeket a szemmelveréstől. A fiatal néger ferde szemmel nézi. Pedig megmondta anyósának, hogy nem akar hamis papot. De nem lehet kiverni a babonát az öregasszonyok fejéből. Etienne azt gondolja, hogy tennie kellene valamit, haragját vagy megvetését kellene nyilvánítania, de ma még nem elég erős hozzá. Ritkán érzi egy férfi annyira haszontalannak magát, mint amikor felesége első gyermeküket hozza világra. Bárcsak fiú lenne! Etienne jó keresztény. Tudja, hogy Isten nem tesz különbséget teremtményi között. Mégis nagy csalódást okozna neki, ha Maria kislánynak adna életet.
Az asszonyok sürögnek-forognak, fontosságuk tudatában. Itt van az anyós is, terebélyes és potrohos, keble petyhüdten lóg a gyapotruha alatt. Szándékosan lökte meg vejét a vízzel tele edénnyel. Etienne kedvetlenül tér ki az útból.
A kunyhó mögött, a szabad ég alatt, egy eresztől védett helyen telepszik le rádiókészüléke mellé, amelyet Gross atyától örökölt. Az öreg misszionárius, aki megtérítette a falut, nagyon szerette Etienne-t. Maga mellé vette titkárnak, és megtanította - többek között - a rövidhullámú adó kezelésére is. Gross atya halála után Etienne megőrizte a készüléket. Gyakran használta, és jogos büszkeséggel tekintett tulajdonára.
Letérdel a földre, csavargatni kezdi a gombokat. Fülsiketítő hangzavar tölti meg a levegőt, és felriasztja a varázslót meg az asszonyokat. Néhány másodperc múltán a távolból kamarazene hallatszik. Ezt csakhamar túlharsogja egy orrhang, amelyet durván félbeszakít valami ócskavas kellemetlen zörgése.
A varázsló száján gúnyos, torokhangú nevetés szakad ki, ami rendkívüli módon bosszantja Etienne-t, a haladás bajnokát. A fiatalember dühösen forgatja a gombokat jobbra-balra, de a készülékből a hangoknak csak még nagyobb zűrzavara tör elő. Ezen az éjszakán mintha minden elem kiszabadult volna béklyóiból. Etienne nem emlékszik rá, hogy ilyen hangzavart hallott volna valaha is, amióta a rádióállomást használja. De a macskazenén hirtelen csodálatos tisztasággal cseng át egy hang:
- Itt KTX... Itt KTX... általános felhívás. Hallasz engem?
Etienne nem tud angolul, de ismeri a rádióamatőrök SOS-jelét. Csakhogy nem tud felelni. Csupán vevőkészüléke van.
A kunyhóból öreg néger asszony jön ki: Etienne édesanyja. Széles mosolygással nyugtatja meg fiát: minden annak rendje és módja szerint folyik le. Abban a pillanatban Maria ajkán éles kiáltás tör ki. Etienne felugrik. Az anya nagyot nevet. Nem kétséges, Maria szenved. De ennek így kell lennie. Minden asszonynak szenvednie kell, amikor gyermeknek ad életet. A kis öregasszony szeme vidáman csillog. Boldog hahotázással távozik, tipeg és szökdel örömében, amiért nemsokára nagymama lesz.
S most meglepő tisztasággal hallatszik ismét Olaf hangja:
- Itt KTX... Itt KTX... általános felhívás. Hallasz engem?
Etienne feláll.
A falunak tart, végigfut az egyenes utcákon a fehér kunyhók sora között. Amint a térre ér, megáll egy rácsnál, amely előtt gazdátlan jeep vesztegel. Buja tropikus növényekkel teli kerten halad keresztül, s egy cementlépcső lábához ér.
A teraszon két férfi karosszéken heverve hosszú szivart szív. Ötven év körüli testes, pocakos férfiak, alig érdekli őket egyéb a világon, mint a pénz meg a szesz. Erről tanúskodik az értékpapírokkal és italokkal teli asztal. Dorzit ültetvényes, a ház tulajdonosa pohárral kezében ünnepli régi barátjával, Van Rielsttel, az Általános Gyapotipari Társaság bevásárlójával termése eladását. Mindketten meglehetősen eláztak. Így aztán eltelik egy kis idő, amíg megértik, hogy mit akar tőlük Etienne. A fiatal néger türelmesen magyarázza, hogy éppen most kapott el egy vészjelzést, amelyre válaszolni nem tud, de a tituie-i bányában levő adó elég erős ahhoz, felvegye az érintkezést a titokzatos KTX-szel. A bánya mintegy húsz kilométernyire van. Kocsin nem sok időbe telik az út. Szerencsére a két pityókás ember jó borközi hangulatban van. A vészjelzést kitűnő tréfának tartják, a Tituie-be való kocsikázás pedig mulatságos kirándulásnak ígérkezik. Hahotázva, meg-megbotolva, sűrű csuklások közt, káromkodva követik Etienne-t a jeepig. Olykor-olykor barátságosan hátbapüfölgetik. Elsőnek Van Rielst száll be az autóba, s ez nem könnyű művelet. Dorzit éppen mellé akar telepedni, amikor hirtelen eszébe jut, hogy sürgős elintéznivalója van. Kiszáll a kocsiból, és a nyílt utcán könnyít magán. Ebben a pillanatban egy néger asszony szalad át a téren. Dorzit sikamlós megjegyzést tesz. Az asszony válasza éppen olyan vaskos, mint az ültetvényes tréfája volt. Van Rielst nagyot röhög. Etienne nehezen palástolja türelmetlenségét. Úgy érzi, hogy minden elveszített másodperc jóvátehetetlen bajt okoz azoknak, akiknek az SOS jelét felfogta.
Olaf abbahagyja a hívást. Minek makacskodni, ha senki sem felel?
Apja még mindig ott ül, hallgatagon. Olaf kihúzza pipáját a zsebéből, megtömi, majd tempósan rágyújt. A fiú a pipaszárral fogai közt, állát kezére támasztva a fából készült közfalra mered. És a közfalon túl képzelete egy női alakot varázsol elé: bolondos, kócos, szőke hajat, széles, fehér és rendetlen fogsort, gömbölyű állat, ügyetlen, rövid és szögletes kezet, olyat, mint valami férfié.
Larsen abbahagyja az orvosi könyv lapozását, vállat von. Ez az ostoba Olaf álmodozik, amikor beteg van a hajón. Knutnak egyedül kell szembeszállnia a betegséggel. Ez természetes is, hiszen ő a kapitány, de az ember mégis több megértést várna a fiától. Ő nem olyan volt, mint ez a fiú, amikor mint fiatalembert az apja magával vitte a tengerre. A Larseneknek akkoriban sem volt saját hajójuk, és mások szolgálatában hajóztak. A kaptány feláll, és a falra erősített gyógyszeresládához lép. Átkozott egy láda, mindig rendetlen. Larsen leszereli, és kiüríti az asztalra. Üvegcsék, dobozok, kenőcsök, pirulák, oltóanyagok és kötözőszerek esnek ki nagy összevisszaságban. Ezek közt az átkozott holmik közt csak az nincs soha, ami éppen kell. Larsen azoknak a gyógyszerkészítményeknek a listáját keresi, amelyeknek minden hajón meg kell lennie. Csakugyan talál is egy papírlapot, amelyet olyan régen nem nyitott szét, hogy a szélei összetapadtak, és el kellene szakítani ahhoz, hogy el lehessen olvasni. Nagyot sóhajt: bizony vétett az egészségügyi szabályok ellen... mint mindig mindenki. Persze, ezek a szabályok ostobák, bürokraták agyalták ki őket. Mindig úgy ápolta az embereit, ahogy az apjától tanulta: aszpirint adott nekik, és leszidta őket. S ez a módszer éveken át bevált; miért mondana csődöt éppen most? Larsen nagyot káromkodik. És az a hülye úgy bámul rá, mintha átlátszó volna... Apján keresztül Olaf még mindig Christie apró alakját, kemény kis mellét, hosszú lábszárát látja.
Larsennek hirtelen eszébe jut valami, hangosan gondolkodik:
- Szerencse, hogy Erik nem tartozott a régi legénységhez. Anvers-ben hajózták be. De persze, át kellett esnie az orvosi vizsgálaton...
Olaf bosszankodik, amiért megzavarták, és vállat von.
- De Witt jött fel a hajóra, az egészségügyi ellenőrzés végett - veti oda gúnyos megvetéssel.
De Witt régi jóbarát. Larsen meg ő évek óta szeszt és dohányt cserélnek egymással. Megállapodás van köztük. De Witt sohasem bosszantotta Larsent az orvosi formaságokkal. Persze, az tetszik a vén lajhárnak, ha a parancsnoki fülkében belevetheti magát a karosszékbe, s ott iddogál, és a lábát melengetheti. Larsen meg ő elpolitizálgatnak. De Wittnek az az álma, hogy községi tanácsos legyen belőle. Ezt már régen elérhette volna, ha nem követett volna el hülyeségeket a megszállás alatt. Amíg a doktor történeteit mesélgeti, Olaf elkészíti az iratokat. Majd De Witt aláírja őket, és ezzel minden rendben van. Larsen jókedvűen visszakíséri a doktort csónakjához, és kész az egészségügyi ellenőrzés. Csak nem fogja megengedni, hogy azok a bürokraták borsot törjenek az orra alá! De most az egyszer megtörténhet, hogy a firkászok bosszút állnak rajta.
Van Rielst jeepje hirtelen nagyot zökken. Dorzit és Etienne ülésükbe kapaszkodnak. A gyapotvásárló igen eredeti módon vezet. A kocsi a keskeny nyomon cikcakkban megy, horzsolja a fákat, karcolásokat szenved a cserjéktől, belezöttyen a pocsolyákba, ahol roppant vízsugárkévéket ver fel. A részegek torkuk szakadtából énekelnek, és zenebonájuk elnyomja az erdő zaját. Az éjszakai friss levegő egy kissé kijózanította őket. Elkezdenek gondolkodni. Voltaképpen miért is mennek ők Tituie-be? Az, amit Etienne elmondott nekik, nem valószerű. Hihető-e, hogy ő volt az egyetlen, aki hallotta ezt a segélykiáltást? Valószínű-e, hogy veszedelemben forgó emberek egy kis négertől várják a segítséget?
Etienne Loiseau igyekszik a lehető legmeggyőzőbb lenni. Elmondja mindazt, amit a rádióamatőrökről, a szokásaikról tud, elmondja, milyen szoros kapocs egyesíti őket szerte a világon, ismerteti a szabályzatot, amelynek értelmében azonnal felelni kell minden segélykérésre. Beszél mágneses viharról és hullámrezgésről. Társai egyre bizalmatlanabbak. Van Rielst megállítja a jeepet, és meg akar fordulni, mialatt Dorzit fenyegetően ismétli:
- Te gúnyt űztél belőlünk, csúf pofa. De ezt még megkeserülöd.
Etienne kétségbeesetten ugrik le a kocsiról.
- Hová mégy?
Ha másként nem lehet, gyalog fogja folytatni útját a bányáig. Eltökéltsége mégis némi hatással van a két férfira.
- És hogy jössz majd vissza?
Etienne vállat von. Szintén gyalog. Ebben a pillanatban egy gondolat cikázik át az agyán. Elfeledkezett Mariáról, a kisbabáról, aki most fog megszületni, az ő gyermekéről. Hogyan történhetett ez meg? Nem tudja magának megmagyarázni. Szinte kővé mered és szégyenkezve megáll. Haza kell lennie, azonnal haza kell mennie. Feleségének fájdalmas jajkiáltása, anyjának boldog nevetése visszahívja a kunyhójába. Miért törődik az ismeretlenekkel, akiknek a jelzését véletlenül elfogta? De társai, a részegek állhatatlanságával, szintén megváltoztatták véleményüket.
- Van olyan mérnök Tituie-ben, aki tud bánni a rádióadóval? Na jó, majd beszélünk a fejével. Szállj be csak.
Etienne engedelmeskedik. Dorzit megragadja, hogy bekényszerítse a kocsiba. Gúnyosan felnevet:
- Ha hazudtál, akkor visszafelé fenékberúgásokkal segítünk neked hazamenni.
Az ötlet mulattatja Van Rielstet. Őszintén reméli, hogy Etienne becsapta őket, és ujjongva ismétli:
- Fenékberúgásokkal. Gyerünk szállj be.
És mialatt az autó újra megindul, Dorzit elragadtatva részletezi:
- Kettőnk közül az egyik vezeti a jeepet, mialatt a másik rúgja a hátsó fertályodat. Tart, ameddig tart. Senki se sürget bennünket.
Van Rielst most új tréfát talált ki: hagyja, hogy kicsússzék kezéből a kormánykerék, és csak az utolsó pillanatban fogja meg újra, amikor a kocsi már-már nekimegy egy akadálynak.
A játék hangos nevetésre készteti Dorzitot. Etienne rémült arca mulattatja.
- Visszafelé még kevesebbet fogsz nevetni. Kékre-zöldre verjük az alfeledet.
Nincs sok fantáziájuk, és egy ilyenfajta ölet sokáig elszórakoztatja őket.
Amikor megérkeznek a bányához, az egész falu alszik. A jeep egy kerttel körülvett téglaházacska felé tart: itt lakik a mérnök. A teraszon tétlenkedő fiatal néger szolga fogadja a látogatókat. Gazdája beteg.
Gilles Lalande mérnököt a mocsárláz két nap óta ágyhoz láncolja. De a láz nem engedi, hogy behunyja szemét. A keskeny szobában, amelybe minden zaj behatol, a fiatal belga nyugtalanul hánykolódik a szúnyogháló alatt. Különös kísértetek veszik körül, körtáncot járnak, és az emlékek összevegyülnek felizgatott képzeletének szüleményeivel. Egyes jelenések olyan valószerűek, hogy a beteg szinte tapinthatónak véli őket. Más árnyak viszont szinte pillanatok alatt szétfoszlanak.
Vajon miért kellett neki ilyen messzire szerencsét próbálnia? Megkísérel visszaemlékezni, de nem sikerül. Az anvers-i esős kikötő emléke gyötri; a csúszós kövezet, a kocsmák reszkető fényei. Kínzó honvágy fogja el, amely olyan éles, mint valami testi fájdalom, és Lalande nagyot nyög. Európában Gilles talán uralkodott volna magán. Édesanyja a szomszéd szobában meghallotta volna. De itt minek fegyelmezze magát? Itt senkit sem kell kímélnie, nincs senki, akihez egy szót szólhatna, senki, aki fontos volna számára. Hánykolódik forró ágyán. Nők jelennek meg szeme előtt. Lassanként megtöltik a szobát, csoportba verődnek az ágya körül. Megszámlálhatatlanul sokan vannak. De talán mindig ugyanazt az asszonyt látja sok alakban. Ennek az asszonynak a haja egyszerre barna és szőke, de ugyanakkor vörös is, és a nő mégis mindig ugyanaz. Sok mezítelen kar, gömbölyű kebel, váll és lábszár táncol előtte a harisnyatartók és a fehér csipkék dús díszében... Itt csupán néger nők vannak. A fekete bőr olajos. Csúszik rajta a kéz. De ugyanakkor kemény, érdes, visszataszító. Lalande sóhajt, amint eszébe jutnak a puha és kövérkés flamand testek. Egy munkavezetőt egy ízben azon ért, hogy korbáccsal ütött egy asszonyt. Csak úgy pattogott, puff, puff... Ő közbelépett, megdorgálta a munkavezetőt, aki mentegetőzött. És most ő, Lalande is ezt szeretné tenni. Ütni... amúgy istenigazából arra a feketebőrű asszonyra.
De ekkor kopognak a szoba ajtaján. A szolga ijedt arccal lép be. Fehérek jöttek, és beszélni szeretnének Lalande-dal. A mérnök órájára tekint: az óra megállt. Semmi sem működik ebben az országban. Lalande elviselhetetlen kínnak érzi, hogy nem tudja, hány óra van. Felke, de hosszú, sovány, világos szőrrel fedett lába azonnal összecsuklik. Kénytelen leülni, és nagyot káromkodik. Amikor leül az ágyra, eltépi a szúnyoghálót. A fiú majd rendbehozza, de az egy kissé ügyetlen. Sokat viaskodik majd tűvel és cérnával, s ezalatt Gilles nem tud majd lefeküdni. Ez az utolsó, a többit betetőző balszerencse szinte megríkatja. A mérnök, mielőtt kimegy, még egy takarót dob a vállára. Még a trópusi éjszakában, a meleg gyapjútakaró alatt is didereg.
Dorzit és Van Rielst kényelmesen elhelyezkedtek a teraszon levő karosszékekben, s nem állnak fel, amikor Gilles megjelenik. Nyugodtan tovább iszogatják a házigazda whiskyjét, amelyet a fiúval hozattak oda. Amikor Lalande-ra rájön a mocsárláz rohama, akkor nemcsak a feketéket gyűlöli. Ilyenkor éppúgy utálja a fehéreket is. Ezt a két vörös- és duzzadtképű embert különösen nem bírja elviselni. Bosszúsan hallgatja Etienne magyarázatait. Neki valóban van rádiója, úgyszólván sohasem használja. Ha legalább a pokolba küldhetné őket az ostoba vészjelükkel. Mit érdekli ezeket a buta fajankókat egy vészkiáltás? Hát nem fenyeget-e mindannyiunkat veszedelem ebben az átkozott országban? De Gilles erőt vesz magán. Még csak az hiányzik, azok után, amit itt, Afrikában elszenvedett, hogy rossz jellemzést küldjenek róla a főnökeinek. A tapasztalat arra tanította, hogy ne bízzék a fehérekben. Sohasem lehet tudni, milyen összeköttetéseik vannak. Nyirkos kezét végighúzza izzadságtól gyöngyöző homlokán. Halántékán kalapálnak az erek. Azután a fiúval kihozza a készüléket a kis kamrából, ahol tartani szokta. Kiviszik a teraszra. Etienne segít beszerelni. Lalande a rádió elé áll, és forgatja a gombokat. Az első sercegések hallatára megkönnyebbülten felsóhajt. Attól tartott, hogy a készülék már nem is működik, hogy teljesen elromlott. A hangok lassacskán tisztábbak lesznek. Az éjszakát dzsessz-zene hulláma önti el. Dorzit, aki az utolsó pohár whisky hatására már-már elszundított karosszékében, felriad a szaxofonok éles pa* hangjára.
Lalande más állomást keres. Most egy Chevalier-dalt hallanak. Az agyonjátszott, vagy húsz esztendős ócska lemez kellemetlenül recseg.
A készülék most különböző leadások foszlányait közvetíti. Ismét zene, utána spanyol nyelvű hírek, majd valami amerikai orrhang, s mindez recsegés-ropogás kíséretében.
Lalande tovább keres.
A ekkor hirtelen csodálatos tisztasággal ismétli az a hang, amelyet Etienne már hallott:
- Halló, itt KTX... KTX... felhívás minden állomáshoz. Hall engem? Átkapcsolok vételre.
A két fehér ember feláll. Ez az ismeretlen, aki a távolból szólt hozzájuk, hirtelen testet öltött számukra, ugyanúgy, mint előbb Etienne számára. A készülék fölé hajolnak, míg Lalande, aki szintén felegyenesedik, átkapcsol az adásra:
"Hívom KTX-et... KTX-et... KTX-et... Itt TRZ... TRZ... az üzenetet hallottuk... Átkapcsolok vételre..."
A fordulat annyira váratlan, hogy Olaf nem is jut azonnal szóhoz. Mióta negyedóránként ismételgette segélykérését, anélkül, hogy választ kapott volna, végül is beletörődött, hogy nem hallják meg, és azt hitte, hogy magukra maradnak, az északi éj sötét ködében. Felhívására egy láztól és fáradtságtól kimerült beteg hangja válaszolt. És Olaf mégis úgy érzi, hogy ez a hang rendkívül meleg és baráti. Larsen felállt. A készülékhez lépett. Vajon tudatában van-e annak, hogy mit csinált? Kezét a fiú vállára tette. E hirtelen érintés idegesíti Olafot, szinte illetlennek érzi. Úgy nehezedik reá ez a kéz, mint valami idegen test, és erőt kell vennie magán, hogy le ne rázza. Larsen érzi, hogy Olaf feszeng, észreveszi fia ellenérzését. Az asztalra ejti vörös szőrrel fedett hatalmas mancsát. Olaf zavartan süti le a szemét.
E néma jelenet alatt Lalande elmagyarázza, kicsoda és honnan beszél, s megkérdezi, mit tehet azokért, akik segítséget kérnek. Larsen és Olaf egyszerre fordulnak hátra, és a falra függesztett térképen megkeresik Belga-Kongót. A parancsnoki fülke ablaka mögött feltűnt egy szakállas fej. Az ügyeletes megértette, hogy a rádió végre felelt. Mosolyog, a bagózástól megfeketedett fogai szinte eltűnnek borostás arcában.
- Orvosi tanácsra volna szükségem - magyarázza Larsen -, hajómon van egy beteg, akinek állapotát súlyosnak tartom. Megértette, amit mondtam?
S intett a fiának, hogy ismét kapcsoljon át vételre.
Megértik egymást, bár nem minden nehézség nélkül. Lalande beszél valamelyest angolul. Larsen is, de kiejtése nem könnyíti meg a dolgot. Végül lemondóan átadja a mikrofont fiának:
Most közbelép Dorzit:
- Melyek a betegség tünetei?
A másik készüléknél a kapitány türelmetlenkedik. Mi közük ehhez? Ez már az orvosra tartozik. Hívjanak orvost a mikrofonhoz, annak majd elmagyarázzák. Olaf nem hajlandó ezt a választ továbbítani, és igaza is van: nem szabad elkedvetleníteni az egyetlen rádióamatőrt, aki fel tudta fogni segélykiáltásukat.
Magyarázni kezdi: a betegnek igen magas láza van, mindene fáj és a combja dagadt.
- Honnan jön a beteg?
Larsen ismét elfojt egy dühös káromkodást. Ugyan mi közük hozzá? Hát rászánják végre magukat, hogy orvost hívjanak?
Olaf így válaszol:
- A beteg Anvers-ben szállt hajóra, de oda Holland-Indiából jött.
Lalande, amikor meghallotta szülővárosa nevét, úgy érezte, mintha az üzenet személyesen neki szólna. Anvers, ez a két szótag szinte mágikus hatást gyakorol rá: a rakodópartok, a sűrű sötét tömeg a kikötőbe vezető utcákon, a horgonyzó hajók körvonalai.
A többek számára Holland-India említése volt fontos. A felsorolt tünetek után a gyarmati lakosok világosan látják, hogy csakis trópusi betegségről lehet szó. Vajon kihez kellene fordulni tanácsért? Egyhangúlag elvetik a helyi katonaorvos, dr. Leuwels személyét, akit az éghajlat és az ital már egészen elbutított. Tudatlansága szinte közmondásos. Elhatározzák, hogy rádió útján szakorvost keresnek.
- Halló KTX... Itt TRZ... maradjanak a vételnél. Összeköttetést keresünk a párizsi Pasteur Intézettel...
"> 23 óra 20 perc. A Nápolyi öbölben">Halászkikötő, amelynek egymás hegyén-hátán szorongó házai domboldalra épültek. Az utcák néptelenek a holdfényben. Kutya fut keresztül a téren egy megkésett járókelő mellett. A szél paskolja a nyílt tengerre készülődő hajók vitorláit: a hajók tatján lámpa ég. Most hirtelen felugrik a vízből egy hal, majd hangos csobbanással esik vissza a sima tükrű tengerbe.
A falu végén modern épület emelkedik. Azoknak a szörnyű betontömböknek egyike, amelyek egy idő óta gombamódra nőnek ki a falvak határában, míg a többi ház színei harmonikusan beleolvadnak a tájba. Ennek a háznak a harmadik emeletén az egyik ablak világos. Domenico D'Angelantonio ott ül rádióadó-készüléke előtt. Ötven év körüli, magas, sovány, kopasz férfi, viaszszínű hosszúkás arcán rövid, fekete bajusz. Kalapban ül és sötétvörös házikabátba burkolódzik, amelynek könyökét már kikezdte az idő, alja pedig kirojtosodott. Kétoldalt két halász, apa és fia, figyelmesen követi minden mozdulatát.
- Halló - mondja D'Angelantonio -, ott a Lola-Lola?
A Lola-Lola nevű kalózjacht a nápolyi öböl partmenti vizein halad keresztül. A hajófenéken csempészett amerikai cigarettával teli ládák lapulnak.
D'Angelantonio rádiója összekötő állomásul szolgál a hajó és a halászok közt, akiknek át kell venniük a dohányt.
Néhány percig Morse-jelek zörgése tölti meg a szobát.
- Mit mondanak? - kérdezi az egyik halász. D'Angelantonio int neki, hogy hallgasson.
A készüléknek egy heves reccsenésére összerezzen. A szinte mennydörgésszerű mellékzörejek nem szűnnek meg. A rádiótávírász lehalkítja a készülék hangját, nehogy felverje a szomszédait.
És ekkor egészen tisztán szólal meg egy hang:
- Itt TRZ... TRZ... sürgős üzenet... Szeretnénk összeköttetést teremteni Párizzsal. Ha hallották üzenetünket, válaszoljanak...
Domenico unott mozdulattal félretolja az alkalmatlankodókat. Most komoly dolgokkal foglalkozik. Igazán nincs ideje arra, hogy a rádióamatőrök ostobaságait hallhassa.
Igyekszik ismét kapcsolatot teremteni a kalózjachttal.
- Halló, kapitány, hall engem?
De a kapitány nem hallja. Közte és D'Angelantonio között ott van ez a tolakodó, aki ismétli:
- Itt TRZ... TRZ... sürgős üzenet... Szeretnénk összeköttetést teremteni Párizzsal. Átkapcsolok vételre.
A Morse-jelek zöreje előbb távolról hangzik, majd egyre tisztul, azután úrrá lesz a hangzavaron. Ez a zörej kifejezésre jut abban a görbében is, amely a rendőrség szögmérős nyomozókocsijának a felvevőkészülékén megjelenik.
Ippolito rendőrfelügyelő kezét kövér combjára rakja.
- Ők azok - mondja az operátor.
- Indíts - parancsolja a rendőr.
Az autó elindul. Ippolito reszket az örömtől. Szereti a mesterségét. Hónapok óta üldözi ezt a vadat. Vajon sikerül-e végre nyakoncsípnie? Ippolito csupán negyven éves és máris felügyelő. Általában megtehetné, hogy beosztottjait dolgoztassa és munkájukat az irodából irányítsa. Sohasem fog így dolgozni. Először azért, mert becsvágyó ember, másodszor azért, mert a munka izgalma számára életszükséglet, levezető csatorna: így kiélhet olyan ösztönöket, amelyek egyenesen a vádlottak padjára juttatták volna, ha nem választja azt a megoldást, hogy ő juttasson oda másokat.
- Most markunkban tartjuk a titkos leadót - ismétli az operátor.
A felügyelő széles arcán mosoly sugárzik. Ez a titokzatos rádióadó már sok gondot okozott neki. Sajnos, még mindig nem tudja nyakoncsípni. Roppant ügyes és óvatos emberekkel van dolga. Az állomás adása minden éjjel csak néhány percig tart. Működési területe igen kiterjedt, és az eddigi felderítő munka folyamán még nem kerülhetett sor egy több mint száz négyzetkilométeres övezet átfésülésére.
A kocsi hirtelen megáll. Az adás befejeződött. Ippolito széthajtogatja térképét. Kereszttel jelöli meg azt a helyet, ahova megérkeztek. Majd cigarettára gyújt, és várja titokzatos ellenfelének újabb jelentkezését, melyre kevés a remény. Domenico, aki éppen most fejezte be a hajóval való beszélgetést, összefoglalja a halászok számára a kalózkapitány utasításait:
- A találkozás reggel három órára van kitűzve. Ha fél háromkor indultok, pontosan ott lehettek a Lola-Lolá-nál. Az áru átszállítása nyílt tengeren fog történni. A teherkocsik a szokott helyen várnak benneteket... Én a vételnél maradok. Ha lennének új utasítások, értesítelek benneteket.
A készülékben, amelyet nem zárt le, újra felhangzik, parancsolóan, az afrikaiak felhívása:
- Itt TRZ... TRZ... sürgős felhívás... Kérjük, hogy segítsenek nekünk összeköttetést teremteni Párizzsal...
Domenico vállat von. Kiált egyet:
- Carmela!
A szomszéd szoba küszöbén megjelenik egy fiatal lány. Szinte hihetetlen, hogy olyan csúf és satnya embernek, mint D'Angelantonio, ilyen gyönyörű, bájos lánya lehet. A barna hajú, szép szemű, magas, telt alakú, tizenhat éves Carmela kihívó tekintettel néz a halászok szemébe.
- Kísérd ki őket - mondja az apa.
A halászok követik a fiatal lányt. Carmela egy kicsit riszálja a derekát, ezt a rossz újabban vette fel. D'Aangelantonio visszatér állomásához...
- Itt TRZ... sürgős üzenet...
Lalande ideges. Ezt a csendet, amelybe felhívása belezuhan, ellenséges megnyilvánulásnak érzi. Abban a túlérzékeny állapotban, mely betegségével együtt jár, minden kellemetlenség kegyetlen szenvedés forrásává lesz. A hirtelen ólommá nehezült takaró alatt tehetetlen dühében fintorog, kétségbe ejti a ráboruló sötét fátyol, amelyen nem tud áttörni. Keze idegesen motoz a gombokon, láztól remegő térde görcsösen rángatózik. A takaró lecsúszik. Lalande felveszi.
- Talán néma övezetben vagyunk - mondja Etienne.
Lalande a vállát vonogatja. Ostoba kis néger. Hát nem fogott az imént sorjában több mint tíz állomást? Bizonyos, hogy valahol hallják, de vajon hol?
- Átkapcsolok vételre.
Csend. Csak ennek a whiskytől felfújt tömlőnek, a karosszékben ülő Dorzitnak a szabályos hortyogása hallatszik. Dorzit lábát kinyújtja és szélesen szétterpeszti. Van Riest nem alszik. Üveges és tökéletesen ostoba tekintettel mered maga elé. Vajon észrevenné-e, ha pofonvágnám? - kapja rajta a gondolaton Lalande. És ha észrevenné, tudna-e reagálni rá? A mérnöknek kedve volna kipróbálni, puszta kíváncsiságból. De nem lépi át a kísértés határát. Már maga a gondolat, hogy ütésre emelje a karját, fájdalmas vértolulást kerget a fejébe. Azután Etienne-re néz. Igaz, hogy értelmes és eleven arca van, Csúf pofa, piszkos, csúf pofa, ismételgeti magában Lalande, mintha meg akarná magát győzni. Még veszedelmesebbek, amikor a fejlett embert játsszák. Cipőt viselnek, de a lábukat éppúgy tudják használni, mint a majmok. Erről is el tudom képzelni, hogy részt vett már néhány kannibál lakomán. És az ilyen alak meg akar menteni halászokat, akiknek soha életében még a színét sem látta, és akikhez semmi köze. Lalande jól tudja, hogy ebben az esetben egy cseppet sem tárgyilagos, sőt, igazságtalan. Hát aztán? Kínozza a fejfájás, fáj a veséje, a háta, mindene, rázza a hideg, és gyötri a láz, hónapok óta kínlódik ebben az ördögi pusztaságban, ahol végül is majd elpatkol, most is az ágyából rángatták ki, hogy rádión hívjon fel olyan embereket, akik nem felelnek, és még tárgyilagos is legyen? Ugyan miért?
Carmela a kertnek az utcára nyíló kapujáig kísérte a halászokat. Az egyik férfi megpróbált megkockáztatni valami szemtelen mozdulatot, a fiatal lány azonban megelőzte. Tekintete olyan harcias volt, hogy a férfi védekező mozdulatot tett, és azt mormogta, hogy ő nem csinált semmit.
A kapu nyikorog. Carmela halkan kinyitja, s a halászok távoznak. Az árnyékból hirtelen felbukkan Gennaro. A kapu mögött leselkedett. Alacsony, zömök, vállas ember, fekete, mint a szén: haja göndör és fényes, szeme sötét, bőre fénytelen.
Carmela ránevet:
- Megijesztettél.
Gennaro karonragadja és magához szorítja.
- Jaj, ez fáj.
De azért meg sem kísérli, hogy kiszabadítsa magát. Ellenkezőleg, a férfihoz simul, szinte ráborul. Gennaro örül, hogy fájdalmat okozott neki. Szereti éreztetni az erejét, és szeretné, ha minden lány félne tőle. Carmela halkan beszél, szája csaknem érinti a fiatalember ajkát.
- Fel kell mennem. Apa egész este a rádiója mellett ül. Ne gyere három óra előtt.
Gennaro átöleli a lányt. Carmela remegve engedi át magát az ölelésnek. És amikor gépiesen a kivilágított ablak felé fordul, a fiú megnyugtatja:
- Ne félj, nem néz ide.
És ha az öreg D'Agelantonio, a "doktor", ahogy a környéken hívják, látná őket, Gennaro talán megijedne? Nem fél az senkitől, Carmela pedig azt teszi, amihez kedve van, és nem törődik apja véleményével. De tudják, hogy megsértik a szokásokat, az illendőség törvényeit, amelyek a vidéken uralkodnak, s amelyek félelmetesebbek, mint a vén bandita haragja.
Carmela kibontakozik az ölelésből.
- Viszontlátásra. Felmegyek.
Gennaro nem válaszol. Carmela áll meg néhány lépés után.
- Mit csinálsz addig?
- Majd csak találok valami foglalkozást.
- Vagyis?
- Majd sétálok egyet.
- Hol?
- Arrafelé, ni.
Bizonytalanul mutat a tengerpart irányába.
- Egyedül?
A fiú nem felel. Carmela újra kérdi:
- Egyedül?
Gennaro szemtelen mosolya kihozza a sodrából.
Odamegy Gennaróhoz, kezét a fiú arcára teszi, és játékosan belemélyeszti a körmét:
- Szeretsz?
- Hiszen tudod.
- Újra hallani akarom.
- Szeretlek.
Lehet, hogy a fiú fájdalma színlelt. Carmela ráhajlik, mintha meg akarná csókolni:
- Te, ha megcsalsz...
Fájdalmas felhördülés. Gennaro a fülét dörzsöli. Hogy harap ez a kis mihaszna! Carmela pedig elszaladt. A fiú a becsapódó kapu mögül hallja tiszta kacagását.
Loiseau az órájára pillant ( svájci óra, addig könyörgött egy gépkocsivezetőnek, amíg az eladta ). Vajon most mi van Mariával? Talán már meg is van a gyermek. "Miért jöttem el?" - tűnődik Etienne. Csak visszatérhetne Zorbába! De hogyan? Hajlandó gyalogszerrel megtenni a húsz kilométert, csakhogy a felesége mellett lehessen. De vajon elengedik-e?
Dorzit, aki éppen felébredt, mintha felelni akarna a gondolataira, gyanakodva néz végig rajta, és gúnyos mosollyal mondja:
- Sürgősen meg akarod tudni, hogy felszarvaztak? Tejeskávészínű lesz a gyereked, az holt bizonyos.
Etienne nem válaszol. Soha még a gondolata sem merült fel benne annak, hogy Maria megcsalhatta. Amint eszébe jut a felesége, gyöngéd érzés tölti el a szívét. Az asszony most szenved, bizonyára éppen jajgat. Minden asszonynak jajgatnia kell, mondta az édesanyja. És ő távol van a feleségétől. Az öregasszonyok azt mondták, hogy egész éjjel eltart. De mit tudják azok? Minden élet születése egy-egy új csoda, és Isten mindannyiszor ráhajol a földre, hogy megáldjon egy-egy házitűzhelyet. Loiseau háza tiszta és becsületes. Keresztény otthon. Etienne gyónáskor legtöbbnyire a gőgösség bűnével vádolja magát. Vajon jogában áll-e többre becsülnie önmagát fajtestvéreinél csak azért, mert azok pogányok maradtak, míg ő a kereszténység kegyelmében részesült? Inkább még alázatosabbnak kellene lennie. Sajnos, nem az. Minden jóakarata mellett is szilárd meggyőződése, hogy Dorzit és Van Rielst például pokolra való bűnösök, ő pedig bizonyosan a purgatóriumba, onnan pedig a paradicsomba kerül.
Lalande a széke támlájához támasztotta a fejét. A veríték végigfolyik az arcán. Egy hatalmas csepp az orrán gördül le. Semmit sem tesz, hogy feltartóztassa. A csepp lesiklik, megáll egy pillanatra az orra hegyén, megduzzad, megnő és végül leválik onnan, majd lecseppen a takaróra. Lalande teljesen elkedvetlenedett. Már semmi sem érdekli. Etienne a mikrofonhoz lép:
- Halló - kiáltja. - Itt TRZ... Ha valaki hall engem, könyörgök, feleljen. Ne gondoljátok, hogy az üzenetet már mások felfogták. Ilyen éjszakán nagyon valószínű, hogy ti vagytok az egyedüliek, akikkel sikerül érintkeznem. Figyeljetek rám: emberélet forog veszélyben. Valaki a nyílt tengeren megbetegedett. Megpróbálunk segíteni rajta. Segítsetek nekünk... TRZ..., TRZ... hívjátok TRZ...-t.
Dorzit és Van Riest felugrottak, és most figyelmesen nézik a négert. Nincs többé gúnyolódás a tekintetükben. Úgy látszik, Lalande is magához tér kábultságából. Megjegyzi:
- Talán nem értenek franciául. Megismétlem angolul azt, amit most mondott.
D'Angelantonio és Carmela a készülékre hajolnak.
- Mit mondanak? Egy szót sem értek.
Lánya int neki, hogy hallgasson. De elkésett. D'Angelantonio túlharsogta az angol szavakat. Carmela sokat volt együtt amerikai tengerészekkel, abban a korban, amikor az ember könnyen tanul nyelveket.
- Egy veszedelemben forgó emberről beszélnek...
- Felelni kell nekik.
D'Angelantonio első reagálása tisztességes. Mindig. Ha kétes üzelmekbe keveredett bele, az csupán a rossz körülményeknek tulajdonítható. Ő legalábbis ezt állítja. És ez igaz is, ha jellembeli gyöngeségeket a körülmények következményének tekintjük. A D'Angelantonio-családot tisztességes családnak tartják. Az is volt, amíg Domenico teljesen el nem tékozolta örökségét. Mivel semmiféle munka nem volt ínyére, és sohasem volt meghatározott foglalkozása, azzal töltötte életét, hogy légvárakat épített, amelyek, persze, mindig összeomlottak. Nem csüggesztette el az, hogy minden vállalkozása megbukott. Ellenkezőleg. Minden alkalommal lelkesen kezdte előlről, de mindig lejjebb csúszott, egyre több engedményt tett. Észrevétlenül, fokozatosan odáig süllyedt, hogy a csempészek cinkostársává lett. Eleinte a csempészek némi tisztelettel tekintettek rá. Ez feljogosította arra, hogy némileg leereszkedő szívélyességgel kezelje őket. Ügyetlenségei következtében azonban hamar elveszítette tekintélyét, és teljesen lecsúszott. Senki sincs annyira tudatában ennek a megalázottságnak, mint Carmela. Carmela egészen kicsiny volt még, amikor anyja elhagyta. Az asszony faképnél hagyta Domenicót egy calabriai gazdag kereskedő kedvéért. Carmela többé sohasem látta viszont anyját. A fiatal lány úgy nőtt fel, mint a vadvirág. Csak a maga esze után járt. Apját mindig imádta, de meg is vetette, s úgy bánt vele, mint valami gyerekkel. Hogy kedvében járjon, a családi címert a zsebkendőbe hímezi, de maga nevet ezen a legjobban Gennaróval és barátaival.
- Válaszolok erre a felhívásra - határozta el Domenico.
A négy férfi kezdi elveszíteni azt a reményét, hogy feleletet kap.
- Ismételjétek meg az üzenetet két nyelven - javasolja Dorzit.
Megismétlik. Etienne kénytelen megállapítani, hogy a második alkalommal saját szavaiból kevesebb melegség csendül ki, mint első ízben, amikor e szavak ösztönösen buggyantak ki belőle. Sajnálja, hogy nem hallották meg. Talán fel tudott volna rázni közönyösségéből egy rádióamatőrt.
Összerezzen. Lalande, miután megismételte a felhívást angolul, átkapcsolt vételre: egy orrhang szólal meg:
- TRZ... TRZ... hívom TRZ...-t. Az üzenetet hallottam.
A szögmérős kocsiban Ippolito felügyelő kibontja a térképét. Zsebéből ceruzát vesz elő, kereszttel megjelöli azt a három helyet, ahonnan felfogták a titkos rádióadót. Kört rajzol az átfésülésre váró terület köré, és fintort vág. Harminc négyzetkilométer. Ezen az éjszakán még nem fogja megtalálni az állomás helyét. És meglehet, hogy holnap a csempészek rádióadója már messze lesz.
- Még mindig beszélnek - mondja az operátor, és a felvevőkészüléken kirajzolódó görbére mutat.
Bárcsak soká beszélnének! Ippolito a szélfogóra hajol, mintha siettetni akarná a kocsi haladását.
- Előre! - adja ki az utasítást összeszorított foggal.
A kocsi döcögve indul el az úton.
Domenico nem vesztegette el az idejét. Sikerült kapcsolatot teremtenie Párizzsal, amint kérték tőle.
- Halló, halló, Párizs. Halljátok?
Tágas helyiség egy Champ-de-Mars-i lakásban. A széles ablakon át az Eiffel-torony látszik, meg sok-sok szürke háztető, és ezernyi fény ragyog.
Egy negyven év körüli férfi ül készüléke előtt. Arca sápand és keskeny, a szeme meglepően mozdulatlan. Száraz hangon szólal meg:
- Nagyszerű. Megpróbálok összeköttetést teremteni a Pasteur Intézettel. Honnan beszél?
- Olaszországból.
- Pontosabban?
- Dél-Olaszországból.
- A jelzőszámot kérdezem.
Domenico megkísérel kitérő választ adni.
- Hívjon vissza a lehető leggyorsabban. Várom. A vételnél maradok.
A francia azonban nem hagyja magát:
- Mi a jelzőszáma?
- IRP 45.
D'Angelantonio csak találomra mondott egy jelzőszámot. Csak véget akart vetni a kérdezősködésnek.
Paul Corbier a feleségéhez fordul. Szeme mozdulatlan és üres: vak.
- Furcsa üzengetők vannak - dohog Corbier. - Nem tudják a jelzőszámukat annak rendje és módja szerint megadni.
Laurette egy alacsony karosszékben ül és köt. Pongyolában van. Kifakult piros papucsa fölött kikandikál rózsaszínű ingének egy csücske. Azelőtt, régebben, Laurette ejjelre, lefekvés előtt bekente az arcát krémmel: az jót tesz az arcbőrnek. De most már nem jár el hazulról, és nem ápolja magát. Mert ha az ember gondot fordít a külsejére, azt többnyire másvalakinek a kedvééert teszi. És mivel az a másvalaki világtalan, Laurette kissé elhanyagolja a külsejét. Minek csinosítgassa magát olyan férj számára, aki nem láthatja? Ez az oka annak, hogy Laurette kissé hervadtnak látszik. Pedig mindössze harmincöt esztendős.
- Fel kell hívni a Pasteur Intézetet - mondja a férj - orvosi tanácsot kérnek.
Laurette gépiesen, szolgálatkészen és közönyösen áll fel, mint mindig évek óta.
- Telefonáljak?
A férfi egy mozdulattal megállítja.
- Fölösleges. Úgysem fognak törődni ezzel.
Csend. Laurette már régen megtanult olvasni férje gondolataiban.
A férfi állandóan keserű hangulatban volt vaksága miatt, és ezért állandóan zsörtölődött.
- Ismerem én az orvosokat. Az ember felfordulhat tőlük.
Ha a katonaorvosok idejében megoperálják, amikor megsebesült, megmenthették volna a balszemét...
Corbier sóhajt: igazán nincs szerencséje, hogy ez a közlés éppen hozzá jutott el és feltépi régi sebeit. "Jaj de fárasztó tud lenni" - gondolja Laurette. Férje azzal tölti napjait, hogy rádiójával babrál, amelyet maga konstruált. Most ebből áll az egész élete, és már nemegyszer sajnálkozott amiatt, hogy nem vehet részt valamelyik nemzetközi segélyakcióban, amely létjogosultságot ad a rádióamatőröknek. Laurette várja férje döntését. Nem sokáig kell várnia: Laurette-nek el kell mennie a Pasteur Intézetbe - mondja Corbier -, és rá kell vennie valamelyik orvost, hogy jöjjön el a készülékhez.
Az asszony átmegy a szomszéd szobába.
- Öltözöl?
Az asszony nem válaszol: férje úgy ismeri minden legkisebb mozdulatát is, mintha csak látná. Mióta megvakult, egész látóköre Laurette életére korlátozódik. Fülel, figyeli a szövet suhogását.
- A kék ruhádat veszed fel?
Szinte nem is kérdés ez, inkább megállapítás.
Gyöngéden végigsimítja az asszony blúzán levő két sor gyöngyházgombot. A negyedik gombot meg kell erősíteni. Corbier egy kicsit megrángatja, hogy megbizonyosodjék róla, vajon ma még kitart-e.
Laurette a karosszékben ülve felhúzza harisnyáját. Kombinéjának csipkéje több helyen kirojtosodott.
Corbier magyarázza:
- A Boulevard de la Tour-Maubourg-on és az Invalides-en kell végigmenned... Ez a legrövidebb út a Pasteur Intézethez.
A belga-kongói állomás éppen most jelentette, hogy felvette a kapcsolatot egy francia rádióamatőrrel, aki azonnal értesíti a Pasteur Intézetet.
- Akkor jó - sóhajt Olaf.
Ezt az egyébként igen természetes észrevételt Olaf olyan hangon tette, amely megdöbbenti Larsent. Figyelmesen nézi a fiár, azután gyanakodva kérdezi:
- Miért mondod: akkor jó?
- Az emberek nyugtalanok.
- Nincs okuk nyugtalankodni. Ha beteg van a hajón, az én rám tartozik.
Olaf nem válaszol. Egy asszony képe lebben el kettőjük között. Miért gondolnak mind a ketten ugyanakkor Christine-re?
Larsen, hogy elűzze az idegesítő látomást, megszólal:
- Legközelebb alaposan átnézem a Társaság szerződését. Nagyon keveset fizetnek ezért a sok bosszúságért.
- Tudod, hogy manapság könnyen elbocsájtják az embert.
Olaf józansága, amely nem más, mint az ellentmondás ördöge - ugyanolyan reakciói vannak, mint az anyjának - a kapitányt ok nélkül feldühíti.
Öklével az asztalra csap:
- Az emberek mindig fognak halat enni. A Társaságnak mindig szüksége lesz halászokra. Nem valószínű, hogy éppen bennünket hagy a kikötőben!
Az még nem ok a haragra, ha valaki nem válaszol. Olaf pedig nem válaszol. Larsen átmenet nélkül folytatja:
- Osztass szét egy adag rumot...
- Kinek?
- Hát kinek? Az egész legénységnek.
Olaf kimenet találkozik Michellel, a szakáccsal. Michel a földön ül, ölében a macskával. Válaszol, még mielőtt Olaf kérdést intézne hozzá.
- Egyre rosszabbul van.
Konzerves doboz gurul végig a fedélzeten, majd legakad a hajókötelekben. A két férfi, aki tekintetével követte a doboz útját, felkapja a fejét.
- Soronkívült rumosztás - jelenti be Olaf.
Michel hosszút füttyent. Majd leteszi a földre a macskát, amely a konzerves doboz felé iramodik, és követi Olafot a hálóterem lépcsőjén.
Egy öreg matróz, Peter, ágyán ül, kezében a cipője, pipájával beverdesi a cipőbe a kiálló szegeket.
- Amióta hajózom, sohasem hallottam, hogy ilyen időben bálnát fogtak volna.
A többiek csendben hallgatják. A legtöbben fekvőhelyükön hevernek, de egyikük sem alszik. Az egyik halász kártyát vet, két másik meg kockázik.
Az öreg folytatja:
- A bálna ilyenkor beveszi magát a mélységbe. Eredj, keresd meg, ha tudod...
Amikor Olaf belép, elhallgat.
A fiatalembr a beteg fekvőhelyéhez lép. a beteg egészen az orráig felhúzta a takarót. Csak a homloka és láztól fénylő szeme látszik ki.
Olaf csendesen szemléli.
- Nem jajgat már?
- Néhány perc óta nem.
Edmund, a hajósinas válaszolt. Edmund tizenegy éves, és korához képest kicsi. Vörös haja borzas, orra tömpe, orrlyuka nagy, és e szeplős kamaszarcon a nagy sötét zöld szempár az egyetlen, ami szép.
Olaf kitakarja a beteget. Majd rögtön ismét ráborítja a takarót. A férfi felnyög. A hálóteremben nyomasztó csend van. Hallani a hajó genrendézatának csikorgását, hallani, amint a fedélzeten süvít a szél, hallani az emberek lélegzését és a földre leguruló kockák zaját. Végül hallani a kulacs csengését, ahogy Michel kezében összekoccan a poharakkal. Majd felbukkan a szakács, lehajtja a fejét, hogy ne üsse a szemöldökfába és belép az ajtón.
- A poharaitokat...
A halászok odanyújtják poharaikat. Michel elhalad közöttük, fölemeli a palackot, amelyből aranybarna folyadék csurran ki. Edmundnak egy kortyhoz van joga. A szakács megtalálta a beteg poharát is, de Olaf nem engedte megtölteni.
A Pasteur Intézetben. Guy Mercier doktor, az ügyeletes segédorvos dolgozószobájában éppen egy roppant érdekes jelentést olvas. Kanadában a hibernáció specialistái egészen rendkívüli eredményekre jutottak. Mercier mindig bízott a hideg gyógyító erejében. Félbeszakítja az olvasást, azon tűnődik, meg tudná-e győzni Lainét, hogy új módszerekkel gyógyítsa azt a gyermeket, aki most került hozzá. De előre tudja, mit fog felelni főnöke. Lainé túlságosan kontervatív gondolkodású. Nem is érdemes beszélni vele erről. Mercier ismét elmerül az olvasásba. Mintegy harminc esztendős férfi, se nem szép, se nem csúnya: alacsony, gesztenyebarna, arcvonásai szabálytalanok, haja mindig borzas, homloka magas, rendesen, de nem valami nagy gonddal öltözködik. Gallérja kezd rojtosodni, a gallér egyik csücske azt mutatja, hogy a gallérból hiányzik a halcsont, mellénye kiment a formájából, nadrágját már napok óta nem vasalták át. Egészben véve siralmas külseje volna, ha tekintetéből nem sugározna annyi intelligencia.
Az ápolónő kopogtatás nélkül lépett be.
- Megint az a rádióbolond. Nem tágít. Feltétlenül beszélni akar veled.
A férfi feláll, és az ajtó felé tart. Amikor az ápolónőhöz ér, nem állhatja meg, hogy jól meg ne csípje. Az asszony mosolyog, és közelebb megy, majd némán hozzásimul.
- Milyen az a bolond nő?
- Olyan mint száz közül kilencvenkilenc.
Az ápolónő gépiesen felel. De aztán méltatlankodva kérdi:
- Miért érdekel ez?
- Csak kérdezem.
- Az intézeten kívül még hagyján. De nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa dolog megcsalni engem a kórházban, az orrom előtt?
Nevetnek. Mercier átöleli a fiatalasszonyt. Szeretné megcsókolni, de az ápolónő eltolja, és a nyitott ajtóra mutat:
- Vigyázat!
Laurette a folyosón vár. Amikor meglátja az orvost, mosoly villan meg sápadt arcán. Hozzá siet:
- Maga az, Guy?
Az orvos nem ismer rá Laurette-re. Az asszony emlékezteti: Juan-les-Pins, 1942 nyara... Ugyanabban a társaságban voltak. Laurette nagyon jó barátságban volt az orvos unokatestvéreivel, Jacques-kal és Colette-tel.
Mercier most már emlékszi. Emlékszik arra a gyönyörű szőke lányra, akibe szerelmes volt, és akinek minden barátja udvarolt. Egyszer Laurette orvosi tanácsot kért tőle. Hogy megvizsgálhassa, Laurette kikapcsolta a blúzát. Guy, amikor fülét Laurette vállához szorította, úgy megzavarodott, hogy hebegett és kis híján téves diagnózist adott. Laurette most is éppen olyan karcsú, szőke, s finom termete és arányai talán éppoly tökéletesek, de már elvesztette üdeségét. Szinte úgy hat, mint egy hervadó liliomszál, gondolja az orvos. Az asszony rámosolyog, ő pedig viszonozza a mosolyt. Hanem Laurette fogsora egy kissé megsárgult. Hiába, ezt is észreveszi, és arra gondol: három év múlva öregasszony lesz. És még mielőtt észbekaphatna, kicsúszik a száján:
- Laurette, mi történt magával tulajdonképpen?
"> 9 óra 15 perc. A Nápolyi Öbölben">A szögmérős készülék mutatója, ez az irgalmatlan besúgó, a rendőrség kocsiját elvezette addig a faluig, ahol Domenico D'Angelantonio él. A kocsi a hatalmas vasbeton ház kapuja előtt áll meg. Ippolito és emberei kiszállnak. Négyesével mennek fel a lépcsőn. Miután a két első ajtón becsöngettek és kikérdezték a házfelügyelőt, tétovázás nélkül megindulnak a "doktor" ajtaja felé. A felügyelő erélyes csengetésére Domenico ajtót nyit. Hosszú házikabátjában igen tiszteletreméltó jelenség. Ippolito durván befelé taszítja, és maga is belép. Emberei követik.
D'Angelantonio mindjárt az első kérdések elhangzásakor égnek emeli karját, és méltatlankodva védekezik.
Rádióadója, neki? És mit csinálna ő olyasmivel? Viszonyai sajnos nem engedik meg, hogy ilyen kiadásokba verje magát. Vajon úgy élne, ahogy él, ha módjában állna efféle fényűzés? A felügyelő maga is megállapíthatja, hogy a lakás szerény, és a bútorok rozogák.
Ippolito félbeszakítja.
- Don Domenico - mondja -, maga az egyetlen tanult ember ebben a tudatlan faluban. Ismerek itt mindenkit. Csak maga elég képzett ahhoz, hogy egy rádióállomást kezelni tudjon.
Persze, a képzettség, az tagadhatatlan. A rendőr a "doktor"-nak elevenére tapintott. De Domenico nem adja fel a küzdelmet. Ellenkezőleg, úgy érzi, hogy biztos talajon mozog. Hivatkozik a felügyelő szolidaritására. Az olyan emberek, akik egy bizonyos színvonalon állnak, szót kell érteniük egymással. Kinél is remélhetne egy kis megértést, ha nem azoknál, akik, mint ő is, tanult emberek? Domenico nem áll meg egykönnyedén, ha nekilódult. Beszél gyermekkoráról, nyugalmas ifjúságáról, amelyet egy tiszteletreméltó család körében töltött. Az egész vidék ismerte és tisztelte az ő apját. Van egy értéktárgy, amelytől Domenico soha sem tudott megválni: a pecsétgyűrű, amelyet az öregúrtól örökölt, és amelybe a családi címer van belevésve.
Meglóbálta a gyűrűt a rendős orra előtt, aki kezdi elveszíteni a türelmét. D'Angelantonio kifogyhatatlan. Ezután a nápolyi egyetemen végzett tanulmányaira hivatkozik, arra az egy évre, amikor jogot hallgatott, s amelynek elteltével jogtalanul használta a doktori címet, majd lemorzsolja az őt ért sorscsapások hosszú rózsafüzérét: egy háború, két háború, a fasiszták, a németek, az amerikaiak. Ahogy hallgatja az ember, szinte azt hinné, hogy e csapások mind csupán az ő személye ellen irányultak: valóságos összeesküvés. Beszél üzleti ügyeiről, az őt ért sérelmekről, s egyetlen részletet sem hagyna ki, dossziékat keresgél fiókjában, dokumentumokat lobogtat holmi zászlókként.
Ippolito, aki már nem reméli, hogy el tudja hallgattatni Domenicot, parancsot ad embereinek a házkutatás megkezdésére. Azok csak erre vártak, és úgy állnak bosszút a hosszadalmas várakozásért, hogy szó szoros értelmében felforgatják a szalont, amely néhány pillanat alatt csatatérré változik. Semmit sem találnak.
- Mi van itt az ajtó mögött?
Erre a szentségtörő kérdésre D'Angelantonio felemeli karját, olyan kézmozdulattal, amilyennel Szent Ambrus tiltotta meg egykor a fegyveres barbároknak, hogy belépjenek a templomba, amely ma az ő nevét viseli.
- A lányom hálószobája.
Ippolitót nem zavarja Domenicónak sem a mozdulata, sem a hangja.
- Mondja meg a lányának, hogy öltözködkék fel és jöjjön ki.
D'Angelantonio erre szelídebb húrokat kezd pengetni.
- Hová gondol, felügyelő úr? Fiatal lányról van szó.
Az érvelés nem hat a rendőrre:
- Modnja meg neki, hogy jöjjön ki, hacsak nem akarja azt, hogy magam nyissak be.
Bekopog és elkiáltja magát:
- Rendőrség. Öt percet adok, hogy kijöjjön a szobából, kisasszon. Azután bemegyünk.
Domenico megragadja a felügyelő kabátjának egyik gombját:
- Ha van lánya, könyörgök...
Nincs lányom. Agglegény vagyok.
D'Angelantonio széttárja a karját:
Tegye hát, amit tennie kell, elvégre ez a kötelessége. Meghajolok. Dura lex, sed lex ( Szigorú a törvény, de törvény ).
Maga nyitja ki a szoba ajtaját, és felgyújtja a villanyt. Carmela ágyban van, és kitűnően megjátssza az álmából felriasztott kisasszony csodálkozását.
- Kik ezek az emberek?
- A rendőrség, már mondtam. Visszavonulunk egy pillanatra, amíg felkel az ágyból.
A hatalmas ágy, amely egészen a földig tömören zárt, rögtön magára vonta a felügyelő figyelmét.
Domenico még egy utolsó kísérletet tesz:
- Uram, azt hiszem, megtettem mindent, ami tőlem telt, hogy a kedvében járjak. De itt most valóban olyan dolgot kér tőlem, amely beleütközik egy fiatal lány szégyenérzetébe és egy család becsületébe.
- Öt percet mondtam. Kimegyünk.
D'Angelantonio most először fellázad:
- Azt teszik, amit akarnak. De Carmela nem fog felkelni.
Ezzel a lányhoz fordul:
- Megtiltom, hogy moccanj!
Hiábavaló figyelmeztetés. Carmena már megunta a szemérmes szűz szerepét.
- Ha azt akarják, hogy felkeljek, rángassanak ki erőszakkal az ágyamból - jelenti ki.
A felügyelő habozik. Ennyi makacsség csak megerősítette gyanúját. De hiába, fiatal lány az fiatal lány, és a felügyelő azon gondolkodik, hogyan turkálhatna Carmena ágyában úgy, hogy súlyos illetlenséget ne kövessen el.
A felügyelő utoljára kérdezi:
- Szíveskedik felkelni?
- Ennyi ember előtt - rikácsol az apa - soha!
- Ha megtagadják...
Ippolito jel ad a rendőröknek. Ő maga fogja meg a matrac egik sarkát. Négyen emelték fel és tették le a földre a még mindig fekvő Carmelával együtt. Amikor a matrac nekiütődik a padlónak, egész tisztán hallatszik az ágynemű alól valami ócskavas csörömpölése. A matrac alatt nincs sordony. A helyén nagy mennyiségű rádiótekercs van, és középen a fejhallgató.
- Minden megvan - magyarázza a felügyelő -, csak az antenna hiányzik.
A felügyelő Carmenára néz. A fiatal lány rövid tétovázás után a takaró alá nyúl, és szó nélkül átnyújtja az antennát a rendőrnek. Ehhez egy kicsit fel kellett emelkednie, és kemény keble kirejzolódott a szűk hálóing alatt. Az összes férfiak egyszerre néztek oda.
- Öltözzön fel, és kövessen bennünket - mondja Ippolito D'Angelantoniónak.
Domenico csendben engedelmeskedik. De mielőtt levetné házikabátját, odaszól lányának:
- Carmela, fordulj el.
A fiatal lány vállvonogatva engedelmeskedik.
A "doktor", miközben felveszi nadrágját, megpróbálja tisztára mosni magát:
- Volt egy rádióállomásom. Beismerem. Szórakozást jelentett nekem, hogy beszélhettem a világ négy sarkába szétszórt jóbarátaimmal. Az ember nem érzi magát annyira egyedül és olyan szerencsétlennek...
A felügyelő félbeszakítja a magyarázkodást:
- Jó, jó. Csak siessen.
- Hajlandó vagok kifizetni az illetéket. Tudom, hogy szabálytalanságot követtem el. Mondja meg a bírság összegét és én a lehető leggyorsabban...
- És a csempészek mennyit fizetnek magának a koözvetítésért?
- Miféle csempészek?
Domenico úgy tesz, mintha Iooplito gyanúsításai mélyen sértenék önérzetét.
- Nem ismerek semmiféle csempészeket. Mit képzelnek rólam? Becsületes állampolgár vagyok. Csakugyan közvetítő lettem, amikor maguk megérkeztek. De tudja-e, hogy kinek a részére? Egy olyan hajóval volt kapcsolatom, amelyen egy súlyos beteg van. Emberbaráti cselekedet. Kapcsolatot teremtettem számára egy rádióamatőrrel, aki orvosért sietett a Pasteur Intézetbe.
- Majd felterjesztik az életmentők kitüntetésére - nevet gúnyosan a rendőr.
Útközben Laurette elmondta szomorú történetét Guy Mercier-nek. 1943-ban feleségül ment Paul Corbier-hoz. Ez a férfi akkoriban olyan volt, amilyenről a lányok álmodni soktak: fiatal, szép, gazdag, bátor, már nagyszerű múltja volt, mint repülőnek, vadásznak és teniszbajnoknak. 1944-ben Corbier, aki az ellenállási mozgalomban igen bátran viselkedett, belépett a Második Páncélos Hadosztályba. Néhány hónap alatt kétszer léptették elő, érdemrendet kapott, és háromszor dícséerték meg napiparancsban. Majd szörnyű baleset érte: egy kézigránát felrobbant a kezében, amikor bevonultak egy német városba. A sebészi beavatkozás elkésett, ügyetlen is volt, remény és csüggedés váltakoztak, és végül az utolsó beavatkozás után konzultációt tartottak, amelyre meghívtak néhány tekintélyes, híres szemorvost, s amelyen arra a tragikus megállapításra jutottak, hogy Paul Corbier örökre világtalan marad. Laurette csupán egy esztendeig volt boldog. Párizs egyik leghódítóbb férfiának boldog, dédelgetett, irigyelt feleségéből egy szerencsétlen lény betegápolója lett. Paul Corbier soha többé nem sportolhatott, pedig a sport volt a legnagyobb szenvedélye. Alig volt valami szellemi tápláléka, és a szenvedés, a magány, az önmagával való szembenézés lassan felőrölte idegeit.
Alig lépett be az orvos a szalonba, Corbier elkezdte hívni készülékén Olaszországot:
- IRP 45... IRP 45...
- Miért nem felel ez az átkozott állomás?
Corbier türelmetlenkedik. Mercier ott ül mellette. A világtalan férfi várakozik, Laurette eltűnt, bement a szobájábam magukra hagyta őket.
- Mondja, doktor, nem keresné ki ezt a jelzőszámot a Call Book-ban? IRP 45, "Olaszország"-nál?
Mercier megtalálja a vaskos kötetet a készülék melletti asztalkán. A Call Book olyan, mint egy telefonkönyv. A világ valamennyi bejegyzett rádióamatőrjének a nevét tartalmazza.
- IRP 45 nem szerepel benne.
Corbier izgatottan fészkelődik a széken:
- Jól megnézte?
Az orvos felolvassa az olasz jelzőszámok listáját, hogy meggyőzze Corbier-t: IRP 40 után azonnal IRP 62 következik.
- Lehetetlen.
A vak ember görcsösen fogja a készülék gombjait, miközben folytatja felhívása leadását.
- Meglehet, hogy új állomás - jegyzi meg Mercier.
Corbier kiszól:
- Laurette!
A fiatalasszony megjelenik az ajtban. Most másként volt fésülve. Felbodorított hajaj fiatalítja. Rendbehozta az arcát. Az az erőfeszítés, hogy Guy szemében ugyanaz lehyen, aki Cannes-ban 1942 nyarán volt, gyermekes és hiábavaló. Tekintete elvesztette élénkségét, arcbőre bársonyosságát. Hervadó liliom, ismétli magában Mercier. De megállapítja, hogy az asszony alakja megtartotta karcsúságát, és hogy finom, hosszú lába nemigen változott. Az asszony tálcát tart a kezében.
- Egy pohárka likőrt, Guy.
Úgy ejti ki a nevét, mintha simogatná. A férfi felemeli a fejét, hogy az asszony semébe nézzen és mosolyog:
- Szívesen.
Pedig sohasem szokott likőrt inni.
Az asszony leteszi a tálcát az alacsony asztalra, kinyitja az üveget, megtölt egy poharat. Guy követi Laurette minden mozdulatát. Az asszony egy szót sem szól, de minden gesztusa élénkséget, vidámságot árul el, ami nem kerüli el a vak férfi figyelmét.
Laurette odanyújtja a poharat a doktornak és megszólal:
- Régóta nem hallott Jacques-ról és Colette-ről?
A szavaknak semmi jelentőségük nincs. Jelentősége csak annak van, ahogy Laurette e szavakat kiejtette. Corbier nyersen közbevág:
- Hát nem látod, hogy hívom ezt az állomást és nem felel? Ha fecsejgni kezdesz, nem hallok semmit.
Laurette alázatosan mentegetőzik:
- Bocsáss meg kedvesem.
Laurette hibát követ el, és ezt tudja. Guy szintén hibázik. Tekintetét elfordítja az asszonytól aki szokása szerint a régi alacsony karosszékben ül és lábát keresztberakja úgy, hogy kikandikál egy kombiné csipkéje. Nem az iménti rojtos szélű kombinéé.
Ippolito kilép a házból, maga előtt tolva Domenicót. A szomszédok közül néhányan felriadnak a zajra, és éjszakai öltözetben összefutottak az udvaron meg a lépcsőn.
A "doktor" láttán, akin hosszú, állig begombolt kabát és széles karimájú kalap van - jobb idők emlékei -, szánakozó moraj hallatszik mindenfelől.
- Felügyelő úr - erősködik Domenico ünnepélyes hangon -, az igazat mondom. Rádióüzenetet közvetítettem egy hajó és a Pasteur Intézet között. Sőt, hamis jelzőszámot is adtam. IRP 45... olyan jelzőszámot, amely nincs is. Ellenőrizheti.
- Ez igaz - szól közbe Carmela, aki magára dobott egy könnyű pongyolát, és követi apját meg a rendőröket az udvaron át. - IRP 45 olyan jelzőszám, amelyet apám talált ki. Esküszöm.
A kis csoport, amely a rendőrség kocsija köré gyűlt, nem sokat ért ebből a párbeszédből. De mindenesetre a "doktor"-ral rokonszenvezik. Olyan derék ember. Mindig udvarias. Mindig barátságos. És tanult ember. Hova jutunk? Milyen barbárság az, hogy börtönbe mernek vetni olyan úri embereket, akik a falu díszei, büszkeségei?
Carmela érezte, hogy a szomsédok pártját fogják. Odaáll a kocsi elé, ahová az apját fel akarják tuszkolni a rendőrök.
- Ne vigyék el - kiáltja. - Ne merjenek hozzányúlni!
Helyeslő moraj hallatszik az asszonyok soraiból. Igaza van a kislánynak. Mi lesz vele, ha egyedül marad, Don Domenico nélkül? Ezeknek a rendőröknek kőből van a szívük, hogy elhurcolnák egy ilyen fiatal lány apját? Hát semmiféle erkölcsi érzékük sincs? Carmela jajgat és toporzékol, annyira belelovalja magát, hogy végül elhiszi, hogy ő a világ legszerencsétlenebb teremtése. Néhány pillanat alatt az egész udvar, amely elfelejtette, mi minden van a kisasszony rovásán és miféle kétes ügyekbe keveredett D'Angelantonio, remeg a felháborodástól és erélyesen állást foglal.
Ippolito karonragadja Carmelát, és megpróbálja eltávolítani az autótól: a fiatal lány ellenáll, karmol, harap, sír, segítségért kiált.
- Az a szerencséd, hogy kiskorú vagy - dörmög a felügyelő, de nem meri bántani. - Hanem az apád megkeserüli, arról kezeskedem.
Domenico mozdulatlanul nézte végig a jelenetet. Időnként fejét csóválja, és mártírarccal égnek emeli a szemét.
Ippolito, amint a szögmérős kocsihoz közeledik, valamire felfigyel, és dörgő hangon kiáltja:
- Csönd legyen.
Ezt olyan erélyesen parancsolta, hogy még Carmela is abbahagyta a kapálódzást.
- Csönd!
Az egész udvar hallgat. A kocsi rádiójában Paul Corbier hangja hallatszik:
- IRP 45... IRP 45... IRP 45... hall engem?
Ippolito jelt ad a műszerésznek, hogy feleljen. Néhány pillanattal később a következő párbeszéd folyik le:
- Miért hagyta el a vételt? - kérdezi Párizs
A felügyelő jókedvűen felel:
- Mielőtt megharagudna, mondja meg, kicsoda maga.
- Az az állomás vagyok, akitől maga kérte, hogy keresse meg a Pasteur Intézet egy orvosát. A doktor itt van mellettem. Tud kapcsolatot teremteni a hajóval?
- Azonnal megkíséreljük. Ne hagyja abba a vételt.
A felügyelő utasítja a rendőröket, akik körülveszik Domenicót:
- Vezessétek vissza a szobájába. Állítsa fel a készülékét.
A szomszédok nem tudják megmagyarázni a hirtelen fordulatot, de látván, hogy a "doktor" D'Angelantonio diadalmas mosollyal megy fel lakásába, megkönnyebbülten sóhajtanak fel.
Larsen és Olaf nyugtalan pillantást vetnek egymásra. A nyitott ablakon át behallatszik a fedélzetről a hajósinas sírása. Megverték szegényt. A halászok nem éppen gyöngéd emberek. Ilyen éjszakán pedig még a szokottnál is durvábbak.
- Ó - mondja az apa -, nem árt meg neki.
- Még meg is edzi - visszhangozza Olaf.
Ő is gyakran sírt hajósinas korában. Az, hogy a kapitány fia volt, nem mentette meg a ütlegektől.
Olaf színültig tölti poharát.
- Túlságosan sokat iszol - állapítja meg Larsen.
A fiatalember nem válaszol, s a rumot egyszerre felhajthja. Nagyot lélegzik, teli tüdőből, majd az asztalra könyököl, és kezét összekulcsolja az álla alatt.
Az apa megtömi pipáját. A dohányzacskót maga mellé teszi, és piszkos hüvelykujjával lenyomkodja a dohányt.
A rádiókészülékből, amely államndóan be van kapcsolva, csikorgások, morajok, recsegő felhívások, erős zörejek hallatszanak.
Egyszerre egy hang hallatszik. Lalande hangja. Jelenti, hogy a kapcsolat megvan, és egy orvos, Mercier doktor egy párizsi amatőrállomásnál készen áll arra, hogy orvosi tanácsot adjon.
A párbeszéd lassan és nehezen indul meg. A hajó Afrikával tart kapcsolatot, az afrikaiak tovább adják az üzenetet Nápolyba, ahonnan a rendőrség műszerésze D'Angelantonio állomásán Corbier-nek továbbítja. A kérdések és feleletek ezt az utat teszik meg.
- Írja le a beteg tüneteit - rendelkezik Mercier.
- Magas láz - kezdi Larsen.
E szavakat az egyik közvetítőállomás átadja a másiknak.
- Erős nyálzás és... kiütés az egész testen... daganat a combon...
Párizsból Mercier megkérdezi:
- Milyen színű a kiütés?
- Piros.
- Piros - jelenti Lalande.
- Piros - ismétli a rendőrség műszerésze.
- Érzékeny?
- Nem... Nem... - ismétlődnek a feleletek a lánc egyik végétől a másikig.
- Hirtelen tört ki a betegség?
- Hirtelen: a beteg összeesett a fedélzeten.
- Van valami állat a hajón?
- Van. Egy macska.
- Egy kis kézi fecskendőt töltsenek meg a beteg nyálával és oltsák be vele a macskát.
Larsennek és fiának nincs szavakra szükségük ahhoz, hogy megértsék egymást. A kapitány elővesz egy fecskendőt a gyógyszeresládából.
- Forralják fel - mondja a hang a készülékben.
Az egyik sarokban van egy spirituszfőző. Olaf egy lábost megtölt vízzel és öngyújtóval alégyújt. Az apa a fecskendőt beleteszi a lábosba. A víz gyorsan melegszik.
Olaf, hogy csináljon valamit, a készülékhez közeledik.
- A víz forr - jelenti. - Néhány pillanat múlva beoltom a macskát a nyállal.
A hír állomásról állomásra száll.
D'Angelantonio szobájában Ippolito felügyelő egy széken lovagol. Időnként önkéntelenül egy-egy pillantást vet Carmela felé. A fiatal lány apja mellett van, a készüléknél. Pongyolája a térdénél kinyílt, s megmutatta rövid gyapotingét, izmos barna lábszárát, s ez ellenállhatatlanul magára vonja a detektív tekintetét.
Lalande felállt, hogy vizet hozzon a hűtősszekrényből. Az orvos azt tanácsolta nekk, hogy ne igyék jégbehűtött vizet, de Lalande, ha csak rágondol a jó hideg vízre, sóhajt türelmetlenségében. Úgy érzi, hogy a konyha roppant messze van. Az amerikai hűtőszekrény, egy óriási fehér és csillogó gép, csikorogva kinyílik. Lalande-nak nincs türelme hozzá, hogy megtöltse poharát. Mohón iszik az üvegből.
Mercier doktor gépiesen cigarettára gyújt. Elfelejti megkínálni Laurette-et. Holott állandóan rágondol. A cannes-i fiatal lány képe lassanként olyan tisztán merül fel az emlékezetében, hogy azon tűnődik, hogyan felejthette el. Abban az időben Laurette szépsége félénkké tette. És most Laurette itt ül vele szemközt, egy karosszékben, és látja, amint a fiatalasszony egyik lábát idegesen a másikhoz dörzsöli. Mercier maga sem tudja, miért, de ezt a mezdulatot kihívónak találja, annyira, hogy feszélyezi, és a férj felá fordul. Szeretne valamit mondani neki, de nincs hozzá bátorsága. Hirtelen megrémül Corbier arckifejezésétől. A vak férfi reáfüggesztette halott szemét, és mintha figyelné.
A víz felforr Olaf edényében. A fecskendő kész. Kihúzza, és két ujja közé fogja, azután kimegy.
A fedélzeten ráparancsol a hajósinasra:
- Vidd a macskát a kapitányhoz.
Azután elindul a hálóterembe vezető lépcső felé. A macska Michel karjaiban pihen. A szakács, aki nem tudott aludni, felment a cicával a fedélzetre. A hajósinas félénken néz Michelre. A szakács hallotta Olaf rendelkezését. Látta a fecskendőt, és tudja, miről van szó. Nem mozdul. Közeledik a hajósinas. Mentegetőzni akar, de nem találja meg a szavakat. A hajón mindenki tudja, mennyire szereti Michel ezt a kis állatot. Amikor az inas egészen odaér, Michel elengedi a macskát, és odaszól neki:
- Szaladj, Musztafa, szaladj...
A cica, mintha csak megértette volna, villámgyorsan elinal.
A gyerek utána vetné magát, de elvágódik. Michel gáncsot vetett neki. Most akkorát rúg az inas oldalába, hogy szegény megvonaglik fájdalmában. Csak úgy zuhognak rá az ütlegek. De Edmund nem panaszkodik. Csak eltakarja az arcát mindkét kezével. Nem a fiú a hibás, Michel jól tudja. De valakin ki kell töltenie haragját.
Mercier előveszi zsebóráját, és kiteszi az asztalra. Ugyanakkor előveszi töltőtollát is.
- Tudna adni egy kis papírt?
Laurette hoz egy köteg papírlapot.
- Segíthetek - ajánlkozik az asszony. - Gyakran végzek gyorsírási munkát a férjem számára is.
- Nem, köszönöm. Magam készítem a jegyzeteimet.
Igyekezett egészen hideg, hivatalos hangon válaszolni. De egyáltalán nem érte el azt a hatást, amelyre számított. Laurette-et ez nem kedvetlenítette el, sőt örömmel látta, Guy viselkedése megváltozott. Most már tudja, hogy nem közönyös a férfi számára. Zabolátlan képzelete néhány pillanat alatt egész regényt épít fel, amelyben az orvos, aki még a távoli cannes-i évek óta szerelmes belé, nem felejtette el őt soha, és most ezt a váratlan alkalmat felhasználva, elhatározza, hogy bevallja forró szeremét, amelyet olyan sokáig titkolt. Laurette nem szövi továnn ábrándjait, de a Mercier-re vetett gyöngéd tekintete a legtitkosabb gondolatát is elárulja. A dárió ismét megszólal:
- A macska megkapta az oltást - jelenti a rádióműszerész.
Mercier száraz hangon felel. Ez a hangsúly nem annyira a távoli hallgatóknak, mint inkább közvetlen szomszédainak szól. Laurette jól tudja ezt, és elmosolyodik. Férje tapogatózva nyúl a cigaretta után, és rágyújt az asztali öngyújtóval.
Az orvos ezt az utaítást adja:
- Mondják meg a kapitánynak, hogy kísérje figyelemmel a macska reakcióit, és állandóan közölje velem, kivétel nélkül, minden megfigyelését.
Olaf leteszi a macskát a padlóra. Larsen megtisztogatja a fecskendőt.
A kis állat néhány lépést tesz, majd panaszos nyávogással a pamlag alá menekül.
A fedélzetre nyíló ablak mögött feltűnik néhány halász feje. A halászok kíváncsian figyelik a jelenetet. Olaf felismeri köztül az öreg Petert meg az inast. De Michel nincs közöttük.
A macska elnyúlik.
- Olyan, mintha aludni akarna - jegyzi meg Olaf a mikrofonba.
Az üzenet a hajóról Afrikába, majd Afrikából Nápolyba jut. A rendőrség rádiótávírásza Párizsba közvetíti.
- Még néhány percig aludni fog - mondja az orvos.
- Komoly baj van? - kérdezi Laurette.
Az orvos nem válaszol. Ezúttal nem igyekszik az érzéketlent játszani. Szemmelláthatóan nyugtalan. A mikrofonhoz lép.
- Kérem, közölje Larsen kapitánnyal azt az utasítást, hogy haladéktalanul különítse el a beteget. Továbbra is jelezze a macska tüneteit. A vételnél maradok.
Egy percig habozik, majd meggyőződéssek mondja:
Számítok azoknak a kötelességtudatára, akik a közvetítést végzik. Semmiképpen se hagyják el a készüléküket. Ismétlem: semmiképpen se. A hajóhoz kapcsolódó láncnak nem szabad megszakadnia, amíg helyre nem áll a szabályos érintkezés.
Ippolito felügyelő eéhúzza a száját. Egy időre meg van bénítva. Befejezte a szórakozást. A vadászatnek vége. D'Angelantonio a hálójába került. Ez még nem nagy vad, de ha a "doktor"-on keresztül el lehetne jutni a kalózokhoz, és az egész csempészbandát fel tudná göngyölíteni, nem vesztegette volna hiába az idejét. Ásít az unalomtól karosszékében. Miért kellett neki az embermentő kutya szerepét játszania? Carmela elszunnyadt székében. Takarót dobott a térdére és már nem mutatja lábszárát. A pongyola ugyan egy kissé szétnyílott a mellén, de az ember minden látnivalóba belefárad. A felügyelő sóvárogva gondol ágyára.
- Néha a mágneses vihar egy csapásra megszűnik - jegyzi meg a műszerész bátorító hangon -, ha már elérte a tetőfokát.
- De többnyire - szólt közbe D'Angelantonio - órák hosszat eltart.
Ippolito ledújtó pillantást vet a "doktor"-ra. Talán gúnyolódik? De gyanakvó szeme az irónia leghalványabb nyomát sem tudja felfedezni Carmela apjának az arcán.
A műszerész közvetítette az orvos rendelkezését, és Etienne akkorát sóhajt, hogy a kősziklát is meglágyítaná.
- Hazamegyek gyalog - mondja.
De Dorzit, akinek szüksége van rá, hogy bosszankodjék, mert csak így tud ébren maracni, ordítani kezd:
- Egy tapodtat se mozdulsz innen, amíg mi itt maradunk! Nem hallottad az utasításokat?
- De a feleségem...
- Nélküled is lebabázik.
A néger, úgy látszik, most már el van szánva rá, hogy fellázad:
- Nincs joga hozzá, hogy visszatartson...
- Parancs az parancs, és neked engedelmeskedned kell, tetszik, akár nem. Nem kellett volna játszanod a rádióállomással.
Van Rielst közbelép és kimondja a szentenciát:
- Cyúf, mocskos pofa.
Dorzit, akiben dolgozik a szesz, vállon ragadja Etienne-t, és vadul megrázza:
- Ertünk jön, megzavarja az embereket, adja a civilizáltat, érdeklődik a veszedelembe került hajók iránt, és most szeretné elhordani az irháját. Nem tudod, kivel van dolgod.
Etienne-nek könnybelábad a szeme: Maria egyedül van, szenved, sikoltozik, és gyermeke, a kis négerkéje, az apja távollétében jön világra. Mit szólnak majd a pogányok? Hogy a kereszténység megszünteti a legelemibb emberi érzéseket. De ez nem a kereszténység hibája, hanem az övé. A gőg, mindig csak a gőg. Olyan dolgokat akart véghezvinni, amelyek túlságosan nagyok, túlségosan jelentősek, meghaladják az erejét. De hát a felebaráti szeretet? Segíteni akart veszedelemben forgó embereken, és most ezért bűnhődik... Nem tudja már, igaza volt-e vagy sem. Mindez túlnő rajta. Ő csak annyit tud: bár itt volna Gross atya, a misszionárius, aki nevelte, hogy tanácsot kérhessen tőle.
Mintha az atya hívására felébredt volna Lalande-ban a jóakarat, Loiseau segítségére siet.
- Szíveskedjék csendben lenni - mondja szigorúan Dorzitnak. - Nem tudom továbbítani az üzenetet.
Most a négerhez fordul:
- Telefonálunk a zorbai csendőrségre, hogy adjanak hírt a feleségedről.
Etienne mosolyog. Az egyik gép fájdalmat okozott neki, a másik gép segít rajta.
Hálásan néz a mérnök asztalán álló telefonra.
Négy halász viszi át a beteg Eriket a hajó farában lévő helyiségbe, amelyet rendszerint raktárnak használnak. Erik nyöszörög a matracán. A fedélzeten heves szél kapja szembe a kis csoportot és lecibálja a betegről a takarót. Az egyik ember felveszi. Bent leteszik a matracot a földre és távoznak.
- Miért különítik el? - kérdezi Frank, az olajozó.
- A kapitány parancsa - válaszolja kurtán Olaf.
Frank vállat von. Nem erre volt kíváncsi.
- Én egyszer Alaszkában - jegyezte meg az öreg Peter, az örök fecsegő - láttam egy embert, akinek nagyon furcsa betegsége volt. Először is elvesztette az egyik fülét.
A halászok nevetnek. Az öreg dühbe jön:
- Elvesztette, ha mondom. Leesett a földre. Ő aztán felvette. Később elveszítette az orrának egy részét.
Körülnéz, de most már senki sem nevet. Peter befejezi a története:
- Végül a szó szoros értelmében darabokra esett széjjel.
- Ez itt fertőző - jegyzi meg Frank. - Conrad, aki mellette fekszik, az előbb hányt. Így kezdődött ennél is.
- Ahhoz ugyan nem kellett beleszúrni Musztafába, hogy ezt megtudjuk - szól közbe Michel mogorván.
- Ha tudni akarod a véleményemet - dörmög a negyedi -, hát bizony ezek az óvintézkedések nem sok jót jelentenek.
Peter nem tágít:
- Ilyen időben nem lehet halászni. Mi a fenének vagyunk itt?
- Az öregnek igaza van.
Frank öklével a levegőbe csap. Bizony, nem tudja, mi dolguk van itt.
A többiek rálicitálnak:
- A legjobb lesz hazamenni.
- Mert ezzel már torkig vagyunk.
Frank a legelszántabb közöttük:
- Megmondom Larsennek, hogy a legénység vissza akar térni a kikötőbe. Egyetértetek ezzel?
Hát ez már más. Ha egyensen megkérdezik az embereket, nem könnyen foglalnak állást. A hajósok fegyelmezett emberek.
Csak Michel köp egyet a padlóra, és így felel:
- Én egyetértek. Fütyülök a halászatra.
De a többiek hallgatása egy cseppet sem biztató.
Olaf visszatér a kabinba. Leül a készülék elé. Apja csendesen pipázik. A két ember figyeli a macskát, amely még mindig összegömbölyödve alszik a pamlag lábánál.
Mercier telefonált a Pasteur Intézetbe, az áplónőjének.
- Martiene, kérem, készítse elő sürgősen azt a szérumot, amelyik a szekrényben balra van az alsó részben... Nem. Azt mondtam: az alsó részben. Úgy van. Csomagoljon be belőle öt-hat üvegcsét, biztos csomagolást kérek, mert elszállítják. Hamarosan újra felhívom. Köszönöm. Igen.
Az utolsó "igen" Martine-nak egy ostoba kérdésére adott válasz volt. Az ápolónő azt kérdezte:
- Szeretsz?
Az orvos hidegen válaszolt, idegesítette ez a bosszantó könnyedség. Egyébként nem igaz, nem is szereti Martine-t. Sohasem volt közöttük szó szerelemről, csak jó pajtások voltak. Miért tartotta Martine szükségesnek, hogy ezt ma este telefonon megkérdezze, éppen akkor, amikor komoly megbízást adott neki? Bizonyára féltékenységből. Most jut eszébe Mercier-nek, hogy amikor Laurette-tel elment, nem búcsúzott el az ápolónőtől, aki bizonyára az hitte, hogy visszatér szobájába.
Leteszi a kagylót, és visszamegy a rádiókészülékhez.
- Semmi hír? - kérdezi Corbier-tól.
- Semmi.
Az orvos leül. Érzi, hogy rajta nyugszik Laurette bátorító tekintete. Az asszony is csak Mercier-re gondol. Minden nő egyforma. Mindig ugyanarra gondolnak. Még ha egy egész hajó halálos veszedelemben van is, amikor távolból emberéleteket lehet megmenteni, és amikor az ember olyan rendkívüli kalandot él át, amely visszahozza ifjúsága álmait.
- Hogy tetszik a Millet-képem, doktor?
A vak ember kérdése váratlanul érte Mercier-t. Össze kell szednie magát, hogy felfogja, a falon függő képről kérnek tőle véelményt. Találomra feleli:
- Nagyon szép.
- A családomtól származik. Amikor megosztoztunk szüleim örökségén, testvéreim is meg én is ragaszkodtunk ehhez a festményhez. Gyermekkorunkra emlékeztetett, anyám szalonjára és ezer élményre. Mivel sohogyansem tudtunk megegyezni, egy kalapba tettük a neveinket, és sorsot húztunk. Én lettem a nyertes.
Csend. Kisvártatva Corbier folytatja:
- Azóta jó néhány képet vásároltam, sőt a szakértők véleménye szerint van néhány értékes vásznam is. De a Millet-képet szeretem a legjobban.
Mercier megdöbbenve néz végig a csupasz falakon. A Millet-képen kívül egyetlen kép sincs. Csak nagy világos foltok vannak a képek egykori helyén.
Laurette könyörgő arca megérteti vele a helyzetet. Eszébe jut, hogy már egyszer hallott valami efféle históriát. Ott is egy vak emberről volt szó, aki azt hitte, hogy sok értéktárggyal rendelkezi,k, holott ezeket családja kénytelen volt eladni.
Hogy megtörje az elvsielhetetlen csöndet, Corbier-hez fordul:
- Kérem, hívja fel a hajót, hogy megtudjuk, van-e valami újság.
A csendőrtisztet a telefon berregése felriasztja álmából. Jó ideig eltart, amíg megérti, miről beszél a tituie-i bánya mérnöke. Végül felderül az arca. Mincs semmi baj, csupán felvilágosítást kérnek tőle.
- Nem, mérnök úr. Loiseau felesége még nincs túl a szülésen. Hogy honnan tudom? Mert idehallom a sikoltozását. Nem, mérnök úr, nem hinném, hogy a vége felé tartana... Hogy honnan tudom? Mert még nem jajgat eléggé. Nekem három gyermekem van. Rendben van, mérnök úr. Azonnal értesítem önt.
Lalande leteszi a kagylót. Mosolyog. Loiseau is mosolyog, kivillan két vakító fehér fogsora. Most Dorzit is elmosolyodik, sőt Van Rielst is, és látni a dohánytól megsárgult gfogait.
A készülék megszólal:
- Vegyék fel ismét a kapcsolatot a Maria Sorensen-nel - kéri az olasz rendőrség műszerésze.
A macska felébred. Hosszan nyújtózik, majd a pamlag lábához dörgölődik.
Kopognak az ajtón.
- Tessék - kiált Larsen.
Magas, sápadt férfi lép be a helyiségbe, szeme világos és kissé kidülledt. Láttára a kapitány és Olaf nyomban megérti: Conrad is megbetegedett. Ruháján még látszanak a hányás nyomai.
- Vesd le a nadrágodat.
A beteg megmutatja dagadt és kiütéssel teli hasát. Combján a jellegzetes duzzanat.
- Ülj le.
Conrad engedelmeskedik. Mióta belépett, talán még sápadtabb, szeme kifejezéstelen. A piszkos törülköző, amelyet a feje köré csavart, kibomik és leesik. Észre sem veszi.
- Fájnak ezek a kiütések?
A kapitány megtapogatja őket. Jól megnyomkodja az ujjával, de a beteg nem reagál.
- Érzéketlenek.
- Szomjas vagyok - mondja Conrad.
Olaf fog egy kancsót, és megtölti a fedélzeten levő csapnál. A halászok szótlanul nézik.
- Vigyetek még egy matracot a raktárba - parancsolja Olaf.
Amint visszatért a kabinbam a beteghez lép, és megitatja az eltikkadt embert, miközben gondosan ügyel arra, hogy hozzá ne érjen. Conrad nagyot sohajt. Feláll.
- El tudsz menni a raktárig?
Conrad a kapitány felé fordul. Amióta belépett, most először van valami élet a szemében: Irtózatos, állati félelmet árul el. Larsen elfordítja pillantását.
- Kénytelen vagyok elkülöníteni téged, ez a szabály.
Úgy látszik, csakugyan zavarban van, ha szükségét érezte, hogy mentegetőzzék. És micsida szánalmas mentegőzés! Larsen a szabályokra hivatkozik. Erre még nem volt példa.
De a kapitány már összeszedte magát.
- No, eredj, gyorsan...
A férfi tántorogva távozik. A halászok a fedélzeten kitérnek előle. Tekintetükkel követik a raktárig.
A mikrofonnál Olaf nyugtalanul kérdi:
- Mi a neve ennek a betegségnek?
Az orvos válaszát az egyik állomás továbbítja a másiknak.
- Addig nem tudom megállapítani a pontos diagnózist, amíg nincsenek meg a macskán végzett kísérletek végső eredményei.
A kis állat járkálni kezd a kabinban.
Hogy agyonüssék az időt, a felügyelő, D'Angelantonio és két rendőr kártyázni kezdemek.
- Azon töprengek, hogy mi bajuk lehet - mondja elgondolkodva Domenico.
- Annyi bizonyos - jegyezte meg a rádiótávírász -, hogy szívesebben vagyok a magam bőrében, mint az övékében.
- Játszunk, vagy fecsegünk? - kérdezi savanyúan a felügyelő.
Néhány percig nem hallani mást, csak az asztalra csapott kártyák zaját, és a játékosok rövid bemondásait.
Carmela a konyhából megrakott tálcát hoz be.
Ismeri háziasszonyi kötelességeit, és mindenkinek hoz kávét.
- Parancsol egy csészével, felügyelő úr?
Ippolito egyenesen a szemébe néz, de nem olvas ki belőle mást, mint őszinteséget és ártatlanságot. Kedve volna a lány arcába borítani a tálcát. De arra gondol, hogy ez semmit sem változtatna a helyzeten. Elfogadja a kávét, és valami köszönetfélét dünnyög. De elhatározza magában, hogy egyszer még visszaadja a kölcsönt Carmelának. Egyébként biztos a dolgában, sokkal több efféle lányt ismert, semhogy kételkedne benne, mi lesz a lány sorsa.
Egyelőre Carmela nem nagyon nyugtalankodik a jövője miatt. Apjához lép, és amint lehajol, kivillan formás kelbe, úgy, hogy a rendőröknek majd kiesik a szemük.
A készülékben hirtelen megszólal Lalande hangja:
- A hajóról jelentik, hogy a macskán bizonyos idegesség jelei mutatkoznak.
A műszerész átkapcsol adásra, és jelenti:
- Az üzenetet átvettük.
- Halló Párizs... halló Párizs... Hallják? Átkapcsolok vételre.
- Az üzenetet hallottuk - válaszola Corbier. - Átkapcsolok vételre.
- A hajóról jelentik, hogy a macskán bizonyos idegesség jelei mutatkoznak.
Mercier doktor feljegyzést készít.
Laurette a vállán keresztül elolvassa. A férfi hirtelen hátrafordul, és Laurette úgy elpirul, mintha valami illetlenségen kapták volna rajta, vagy mintha elárulta volna magát. Úgy érzi, az orvos megértette, hogy amikor ő ráhajolt, valami ellenállhatatlan kényszernek engedett, szükségét érezte a testi közelségnek, annak, hogy hozzáérjen.
- Súlyos az állapota? - kérdezte az asszony, hogy zavarát palástolja.
Az orvos nem felel. Csak Laurette tudja, hogy mi történt. Guy rá sem nézett, nem is hallotta, mit kérdezett. Teljesen lefoglalja a diagnózis problémája. Egy pillanatig Laurette átkozza magában azokat az ismeretleneket, akik elrabolták tőle Guy figyelmét, de amellett csodálattal tekint a férfira, aki a mikrofon mellől utasítja a közvetítőállomásokat, hogy pontosan továbbítsák azokat a kérdéseket, amelyeket az imént a papírlapra lejegyzett.
A fedélzeten a halászok orrukat a kabin ablakára nyomva szinte megbabonázva figyelik a macska minden mozdulatát. A kis állat körben forog. Előbb lassan, majd egyre sebesebben. Felborzolódott szőre izzadságtól fénylik. A szeme foszforeszkál. Larsen nyugtalan, nem tudja, mi lesz ebből. Úgy érzi, hogy hajós életének legnehezebb pillanatait éli át. Minden ellene van: távol van a kikötőjétől, elszigetelve a mágneses vihar, s e különös betegséggel szemben egészen tehetetlennek érzi magát.
Jól ismeri az embereit és úgy érzi, hogy a legénység tagjai közt lázadás van kitörőben. Félnek, és a pánikkal nem bír a józan ész. Most még visszatartja őket a fegyelem. De nem sok kell hozzá, hogy ez az utolsó gát is átszakadjon. Mit tehet akkor?
A macska forog, mint a bolond. Olyan, mintha önkívületben volna. Olaf elkapja Michel pillantását. Michel szemében akkora gyűlölet lobog, hogy borzongás fut át a hátán. Ez az ember meg tudná gyilkolni őt. Vén hülye Michel... Későn házasodott, igen csúnya, de nagyon fiatal nőt vett feleségül, aki az egész falu előtt csúffá tette. Michel konzervgyárban dolgozott, s inkább beállt hajósnak, hogy ne lássa többé az asszonyt. Fizetését azonban rendszeresen hazaküldi feleségének. A hajón tisztelik. Olyan halász, aki érti a mesterségét. Soha senkivel sem veszett össze. Ezt a macskát mindig maga mellett tartotta. Ki hitte volna, hogy ennyire ragaszkodik hozzá? Az állat csak állat, az ember az ember. De Michel jobban ragaszkodott a macskához, mint feleségéhez, és ez elvégre érthető is. Jobban ragaszkodott a macskához, mint bárkihez a világon. És Olaf sejti, hogy a szakács haragja őt fogja sújtani. Pedig ez nem igazság. Persze, ezt is meg lehet érteni, hiszen Olaf adta ki a parancsot, hogy vegyék el tőle a macskát. A kis állat most felugrik a bútorokra, s ide-oda futkos a szobában.
A rádiók láncán Olaf rövid híradásai szájról szájra járva eljutnak az orvoshoz.
A macska végül is összeesik a pamlag lábánál.
- Úgy látszik, kimerült - jelzi Larsen.
Abbahagyták a kártyázást. Az asztalon a lecsapott kártyalapok különös színes foltokként hatnak. Az üres kávéscsészék szanaszét hevernek a szobában. Az egyiken ott virít Carmela ajkának széles, piros nyoma. A fiatal lány most is pongyolában van, de újra kifestette magát. Ő az egyetlen, aki csak félfüllel figyel a rádióra. Gennaro hamarosan eljön a találkára. Mi lesz akkor? Carmela nem fél az apjától, de Gennarótól annál inkább. A fiúnak valószínűleg semmi kedve sincs ahhoz, hogy rendőrök társaságába kerüljön. Carmela tudja, hogy nem tartja biztosan kezében a vőlegényét: a fiú túlságosan szép, túlságosan magabiztos. Carmela jól tudja, hogy Gennaro minden lányt megkaphat, akit akar. Amikor engedett a fiúnak, azt remélte, hogy végleg magához láncolja. Ez valamennyire meg is történt. Gennaro becsületes ember, úgy érzi, adott szava köti a lányhoz. De ez az új kötelék újabb láncot jelent Carmelára nézve, és újabb jogot biztosít a fiúnak. Gennaro most bizonyos benne, hogy Carmela nem hagyja el, akárhogy viselkedik is. S ezt kihasználja. Egyszer majd feleségül veszi, de Carmela egész életében a rabszolgája lesz. Gennarónak mindenhez joga lesz, és Carmela a legszigorúbb hűséggel tartozik majd neki. Carmela beletörődött a sorsába. A faluban minden férfi ilyen - az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az asszonynak az a sorsa, hogy megcsalják. És mégis... Öt férfi van ebben a szobában, és nincs közöttük egyetlenegy sem, aki az este folyamán ne próbálta volna megmutatni, hogy kívánja őt. Carmela nem holmi falusi ártatlanság, nagyon is jól megértette, mit leplez a felügyelő savanyú ábrázata és zsémbeskedése. A lány hozzászokott az udvarláshoz, és gyakran szórakozik azzal, hogy udvaroltat magának. Ennek, persze, nincsen semmi jelentősége. Ő Gennaróhoz tartozik.
A rendőrség műszerésze új hírt közvetít. A macska egyre rosszabbul van.
Domenico arca undort fejez ki.
- Irtózom az állatkínzástól.
Ippolito ironikus pillantást vet rá, de a doktornak nincs humora. Életében mindig mindent komolyan vett, de felszínesen látta az életet: míg a látszat után futott, a valóság kisiklott a keze közül.
Mercier teleírta jegyzetekkel az előtte levő papírlapot. Feszülten figyel, tudatában van diagnózisa súlyának, de mégis nagyon zavarja, hogy Laurette szenvedélyesen figyeli. Az asszony már nem is igyekszik titkolni izgatottságát. Olyan szemmellátható türelmetlenséggel vár egy gesztust az orvostól, hogy Guy-nak forróság önti el az arcát. Ugyanekkor Laurette arca is vérvörös lesz, mintha máris teljes volna közöttük a fizikai összhang.
Corbier izeg-mozog a karosszéken. Sóhaj hagyja el az ajkát. Ez az alig észrevehető sóhaj brutális figyelmeztetés az orvos számára. Összerezzen, és bosszúsága dühvé válik. Gyűlölni kezdi ezt az asszonyt, aki az első perctől fogva kihívóan viselkedik vele szemben a férje jelenlétében. Annál is inkább haragszik rá, mert az imént csaknem engedte, hogy az asszony magával ragadja. Ingerültségében egyre azt bizonygatja magának, hogy Laurette már egyáltalán nem szép. - Megöregedett kislány, az lett belőle. - Igyekszik maga elé képzelni az asszony vékony, de hervadt testét, elernyedt izmait és már-már petyhüdt bőrét. Mivel azonban nem tudja elhitetni magával e lehangoló kép valódiságát, arra gondol, hogy az asszony bizonyára odaadta magát midenkinek, aki megkívánta, hiszen ezt eléggé elárulja viselkedése.
Nem bírja tovább a csendet. Ha azonnal nem mond valami elbátortalanító szót, cinkosává lesz ennek az idegbajos asszonynak.
- Kérek egy pohár vizet.
Éppen csak udvarias. Azt a hangot ütötte meg, amelyet a kórházi ápolónőkkel szemben használ. Még Martine-nel is.
Laurette azonnal feláll. A férfi már sajnálja, hogy a fiatalasszonynak alkalmat adott rá, hogy szolgálatot tegyen neki. Laurette mindjárt él is az alkalommal, és fitogtatja gondoskodását.
- Nem volna jobb egy kis pálinka?
Az orvos boldogan kap az alkalmaon, hogy barátságtalanul viselkedhet, és nyersen válaszol:
- Vizet kértem.
Na most azután olyan szárazra és olyan élesre sikerült a hangja, ahogy akarta. Ezt nem lehet félreérteni. Laurette, akit most ellenfélként, ellenségként kezel, ezt nem foghatja fel kedvességnek. Ellenségesen néz szembe az asszonnyal, hogy betetőzze győzelmét. Laurette azonban úgy látszik, nem érti meg a szándékát. Vagy talán nem akarja megérteni.
Rámosolyog az orvosra, mosolya csaknem gyöngéd. Azután kimegy. Mercier hirtelen megérti, hogy haragja megtévesztette, tévedett Laurette-et illetően: Laurette-nek nincsenek tapasztalatai. Sohasem csalta meg a férjét. Persze, hajlandó erre, ebben a tekintetben tisztán látott az orvos, de az asszony nincs tudatában ennek. Egyelőre valami nagyon kellemes, nagyon jó érzés számára az, hogy Guy mellett lehet, s átengedi magát a csodálatnak, amelyet a férfi iránt érez és az örömnek, hogy végrehajthatja Mercier parancsait. Jól tudja, hogy Corbier mindent megsejtett. Sokkal régebben élnek együtt, semhogy titkuk lehetne egymás előtt. De nem érez lelkifurdalást, mert nem tartja magát vétkesnek.
Szerencsére a rádió megszakítja gondolataik fonalát.
A macska, amely sokáig mozdulatlanul feküdt, most felkel, és szorosan a fal mellett körülmegy a szobán. Már nem szalad. Szinte minden lépés erőfeszítést jelent számára. Egyre lassabban lépked. Időnként megáll, és görcsös remegés rázza meg egész testét, azután ismét járkálni kezd.
- Szemlátomást gyengül - jelenti Olaf a mikrofonba.
A hír végigfut a láncon. Amikor elérkezik Mercier doktorhoz, a halászok a hajón éppen figyelik a szerencsétlen kis állatot, amint imbolyog és nekiütődik a bútoroknak, mintha részeg volna. Michel mocskos körmével kiszed az ablakdeszkából egy faforgácsot. Idegesen rágja. Edmund a fedélzeten ül, nem hajlandó tovább nézni a macska haldoklását, mert az megrendíti. Tudja, hogy gyengeségéért a férfiak ki fogják gúnyolni, és hogy végül a csúfolódás ütlegekben jut majd kifejezésre, mert ezek a nyers emberek nem ismerik a tréfálkozásnak más módját. De mégis inkább ezt választja, mint a haldokló állat megrendítő látványát.
Az ablaktáblák mögött a halászok arca érzéketlen. Mozdulatlanok, mintha kővé meredtek volna. A kabinra ólomsúllyal nehezedett a csend.
A macska megbotlik, elbukik, majd ismét feláll. Még tesz néhány lépést, azután lerogy a padlóra. Tagjai összevissza csavarodnak, mintha minden része kificamodott volna. Irtózatos remegés rázza meg testét, és hirtelen elnyúlik. Larsen odamegy hozzá, megérinti. A macska már nem él.
A hír állomásról állomásra fut. Hosszú hallgatás után Lalande hangja hallatszik:
- Larsen kapitány, Mercier doktor arra kéri, távolítson el mindenkit a kabinból. Személyesen önnek akar közölni valamit.
A halászok visszavonulnak. Olaf becsukja a kis kerek ablakot.
- Itt vagyok - mondja a kapitány. - Egyedül vagyok a fiammal. Átkapcsolok vételre.
A kérdések és a feleletek között mindig igen soká kell várakozni, de ezúttal a két férfi ezt a várakozást szinte elviselhetetlennek érezte. Végül ismét Lalande hangja:
- Az orvos közli önnel, hogy a hajóján súlyos fertőző betegség ütötte fel a fejét. Hogy haladéktalanul meg kell tennie minden óvintézkedést a fertőzés elkerülése végett. A veszedelem nemcsak önt és a legénységet fenyegeti, hanem mindazokat, akik a hajójuk közelébe kerülhetnek...
- Miért nem akarja nekik megmondani a betegség nevét? - kérdezi Domenico, és ezzel kifejezésre juttatta a többiek nyugtalanságát is.
- Mert nem akarja megijeszteni őket - jelenti ki a műszerész.
- Szóval nagyon súlyos betegségről van szó . jegyzi meg Ippolito.
- Ezt nem is titkolta előttünk.
Valamennyien egyszerre beszélnek:
- Talán nem biztos a doktor a diagnózisában? - töpreng Carmela.
- Inkább az a valószínű, hogy pestisről van szó.
Ezt az ötletet D'Angelantonio vetette fel, és valamennyien kapnak rajta.
Fertőző betegség...
Amely veszélyes lehet az egész legénységre, sőt mindazokra nézve is, akik majd később jutnak a hajó közelébe.
- Pestis vagy kolera.
Carmela keresztet vet. A többiek egymás után követik példáját.
Ugyanilyen rémület fogja el azokat, akik odalent Kongóban, a lánc egy másik szemét alkotják.
Dorzit, Van Riest és Etienne, aki egy pillanatra még a feleségéről is megfeledkezett, aggódva hallgatják Lalande-ot, amint továbbadja a borzalmas üzenetet.
- Ne nyugtalankodjanak túlzottan. A lehető leggyorsabb úton küldünk önöknek egy szérumot, amellyel gátat vethetünk a betegség terjedésének. Addig a leggondosabban hajtsa végre a következő utasításokat... Vegyen elő egy darab papírost és jegyezze. Hall engem, Larsen kapitány? Átkapcsolok vételre.
Lalande csavar egyet a gombon, és Larsen hangját hallja:
- Az üzenetet megkaptam. De szeretném megtudni a doktortól a betegség nevét. Átkapcsolok vételre.
Lalande válaszol:
- A doktor azt üzeni, hogy a betegség neve egyáltalán nem fontos. Az orvosi meghatározás nem viszi előre a dolgot. Fogjon egy ceruzát és jegyezzen.
Mercier feláll.
- Corbier úr, kérem, maradjon a vételnél. Énnekem a szérummal van dolgom.
- Mi a terve, doktor?
A világtalan ember már régóta nem szólt egy szót sem. Mercier hálás neki az érdeklődésért. Ez azt az érzést kelti benne, hogy eltekintve attól a félreértéstől, amelyért Laurette felelős - van egy közös tervük, amelyben egyetértenek egy közös cél érdekében. És siet válaszolni, így fejezi ki örömét afölött, hogy szolidáris Corbier-val.
- Érintkezésbe lépek az oslói kórházzal. A hajóhoz ez a kikötő van a legközelebb. Bizonyára vannak egészségügyi repülőgépeik sürgős esetekre. Ha nincsenek, akkor majd a hadsereghez fordulnak. Elküldöm nekik a szérumot.
- Bizonyos benne, hogy nekik nincs ilyen szérumuk?
- Igen. Majd megkérdezem tőlük, de csodálnám, ha volna olyan készítményük, amelyet a Pasteur Intézet is csak igen kis mennyiségben állít elő, és amely egy Európában és főleg az északi országokban úgyszólván ismeretlen trópusi betegség ellenszere.
- Akkor mivel magyarázza, hogy ez a betegség felütötte fejét a hajón?
A kérdést Laurette tette fel, éppen ezért Mercier válaszából némi ingerültség csendül ki. Egyébként Corbier-hoz intézi szavait:
- Az első beteg, a bacilusgazda, Anvers-ben szállt hajóra. Holland-Indiából jött.
- Mennyi a lappangási idő?
- Elég rövid. És ezért feltételezem, hogy az illető közvetlenül a behajózás előtt fertőződött meg, minden valószínűség szerint az anvers-i kikötőben, azon a hajón, amelyen odaérkezett.
- És megfertőzte a tüöbbieket is?
- Mihelyt felszállt a Maria Sorensen-re.
- Mindenkit?
- Valószínűleg.
- Így hát az ön nézete szerint alegénység minden tagján ki fog törni a betegség?
- Hosszabb-rövidebb idő múlva igen. A lappangási idő a szervezetnek kisebb vagy nagyobb ellenállásától függ. Ezért nincs egy veszteni való percünk sem.
Az orvos, aki már sajnálja, hogy ennyi időt vesztegetett, az ajtó felé indul, de Corbier visszahívja:
- Mikor indul Oslóba az első gép?
- Fogalmam sincs róla.
- Laurette!
Az asszony megértette, mit akar a férje, és felveszi a telefonkagylót. Néhány pillanat múlva már megvan az összeköttetésük az orly-i repülőtérrel. A telefonos válasza korántsem megnyugtató, az első repülő Koppenhága-Stockholm felé másnap reggel 9 óra 50 perckor indul Párizsból, és csak este érkezik meg Oslóba.
- Mit akar csinálni?
Mercier vállat von. Ugyan milyen jogon ellenőrzi Corbier az ő munkáját? Ő, aki néhány perce még olyan közel érezte magát a vak embrhez, most tiltakozik a kérdezősködés ellen. Felülkerekedik benne az orvos, aki nem szokta meg, hogy egy laikus tanácsokat adjon neki.
- Mit tehetek? A szérumot elküldöm a reggeli géppel, minthogy korábbi gép nincs.
- Várjon egy pillanatig.
Mercier gépiesen órájára néz. Nem mintha türelmetlenkedne. Semmi oka a sietségre, hiszen a gép csak másnap indul. A vak ember megkérte Laurette-et, hogy hívja fel Orly-t még egyszer. Az asszony átadja a kagylót férjének.
- Kérem, mondja meg, milyen repülőgépek indulnak Orly-ból mostantól kezdve és milyen irányba?
Egy percig tartja a hallgatót, azután félbeszakítja a telefonost.
- Két óra húszkor? Köszönöm.
Leteszi a kagylót:
- Egy gép két óra húszkor indul Berlinbe.
Mercier meglepetten hallgat, és Corbier megmagyarázza elképzelését:
- Hát nem érti? Berlin legalább feleúton van Párizs és Oslo között. Súlyos esetekben a rádióamatőröknek az a szokásuk, hogy a gyógyszereket elküldik az első repülőgéppel, amellyel a küldemény megtesz egy útszakaszt. Miközben a csomag úton van, érintkezésbe lépnek egy ottani rádióamatőrrel, aki átveszi a küldeményt, és a lehető legrövidebb úton továbbítja. A megérkezéskor egy újabb amatőr gondoskodik róla, hogy a csomag tovább jusson. Így állomásról állomásra, egyik rádióamatőrtől a másikig gyakran több órát nyerhetünk a hivatalos utakkal szemben.
Az orvost nagyon érdelki a dolog.
- Gondolja, hogy mi is haladhatunk ezen az úton?
A kérdés képtelen, és megokolttá teszi a száraz választ:
- Mit csinált mostanáig?
- Igaza van. Bocsánatot kérek.
És most a világtalan ember veszi kezébe az irányítást:
- Azonnal üljön kocsiba. Siessen a Pasteur Intézetbe a szérumért, onnan menjen Orly-ba, és küldje el a gyógyszert a berlini repülőgéppel.
- De vajon elvállalják-e?
- Adja oda bármelyik jóindulatú utasnak, hogy csempéssze át. Még ez a legjobb módszer. Ha ez nem megy, adja át a személyzet egyik tagjának. Mint magánembernek.
Mercier elképedt a szabálytalan módszerek hallatára.
- Nem gondolja, hogy ha bemutatkozom, mint a Pasteur Intézet orvosa és megmagyarázom a helyzetet, akkor hivatalos úton is elküldhetem a szérumot?
- Ha azt akarja, hogy az egész zátonyra fusson, akkor ez a legjobb mód rá. Egyébként nem hiszem, hogy bármiféle eredményt el tudna érni. Ez nem az ön feladata. Önnek nincs más dolga, mint hogy átadja nekünk a szérumot, a többit mi elintézzük.
Mercier egyszeriben megfeledkezett róla, hogy a beszélgetésük milyen barátságosan kezdődött. Corbier ne adjon neki tanácsot. Barátságtalanul vágta oda:
- Nem adom át a szérumot senkinek. Szerintem csak egy komoly lehetőség van az elküldésre. A holnap reggeli repülőgép.
Corbier elsápadt haragjában:
- Nem hajlandó rádióamatőrökre bízni az orvosságot?
- Nem vagyok hajlandó emberek életét magánszemélyekre bízni, akiknek nem a jószándékában kételkedem, hanem az illetékességében.
- Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Küldje el hivatalos csomagját hivatalos úton. De nem tagadhatja meg, hogy eladja nekünk a szérumát, amelyet mi azután a magunk útján továbbítunk.
Az orvos nem számított erre a cselvetésre.
- Orvosi bizonyítványra volna szükség... - jegyzi meg.
- Ne nyugtalankodjék. Majd találunk orvost, aki kiállítja a bizonyítványt. Laurette, hívd csak fel Castelt a kórházban...
Laurette, most először, habozik az utasítás végrehajtása előtt.
Végül is Mercier enged.
- Fölösleges telefonálnia, asszonyom. Átadom önöknek a szérumot.
A két férfi közül egyik sem látta előre, hogy a vita oda fog vezetni, amire Laurette a legjobban vágyik: az asszony hosszabb ideig kettesben lesz együtt Mercier-vel.
- Magával tartok, doktor.
Míg az asszony a köpenyéért megy, az orvos és Corbier magukra maradnak. Nincs egymás számra több mondanivalójuk, és a világtalan ember tovább füstölög magában. Győzött, az igaz, rákényszerítette az ő akaratát az orvosra, de arra a gondolatra, hogy a felesége elmegy ezzel a Guy Mercier-vel, akinek egész este a kedvét leste, szörnyű félelem fogja el. Jaj, ha Laurette elhagyja őt! A katasztrófa óta, soha még csak eszébe sem jutott, hogy a felesége elhagyhatja és ő magára maradhat. Amikor Mercier meg Laurette Cannes-ról és közös emlékeikről beszélgettek, szörnyű erőfeszítésébe került, hogy szavukba ne vágjon és ki ne tessékelje az orvost.
Éppen ezért volt aztán olyan agresszív. De a harag és a türelmetlenség helyében hirtelen valami szörnyű zűrzavar lesz úrrá rajta. A félelem gyötri ezt a férfit, aki egész életében bátorságáról tett tanúságot. Ostoba, képtelen, kínzó félelem, valóságos rémület bénítja meg elannyira, hogy nem tud szembenézni a helyzettel szokott energiájával. Máskor egy percig sem habozott volna, hanem erélyesen megtiltja a feleségének, hogy elmenjen az orvossal. Most azonban nem meri ezt megtenni. Hallgat. Laurette bundájába burkolózva, kesztyűsen, fején egy kis kalappal, amelyet régóta nem viselt, megjelenik a küszöbön és vidáman jelenti:
- Itt vagyok.
Mercier habozik.
- Menjenek, menjenek - mondja Corbier, nem valami nyájasan -, különben elkésünk.
Indulnak. A vak ember nem felelt semmit az orvos búcsúszavaira.
Mercier és Laurette egymás mellett mennek le a lépcsőn.
- A bundámat nézi? - mosolyog Laurette. - Jóformán csak ez maradt meg a régi szép napokból. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Paul ne vegye észre, mennyire megváltozott a melyzetünk. Úgyis eleget gyötrődik. Nem kell megtudnia, hogy a háború vége óta lassacskán el kellett adnom csaknem minden értékes holminkat.
Mercier meglepetten néz az asszonyra. Vajon mikor őszinte ez a nő? Férje iránt tanúsított göngédsége nem látszik színleltnek. Pedig, amikor kijöttek a szobából, az asszony diadalmas tekintete igen sokatmondó volt. Csak egy lehetőség nem ötlött eszébe az orvosnak: az, hogy Laurette tisztességes asszony. Mi lesz most? Szeretné, ha ura lenne a helyzetnek. Ismét azon kapja magát, hogy neheztel Laurette-re. Miért mutatta be neki a férjét? Nem szokás, hogy egy asszony bemutasson a férjének olyan férfit, aki talán a szeretője lesz, főleg, ha a férj világtalan. A férfiakban van valami olyan szeméremérzet, amelyet az asszonyok nem értenek meg. De Mercier mégis nagyon igazságtalan, bár ennek nincs tudatában. Például nem tudja megérteni, hogy Laurette nem tervszerűen rendezte meg azt, ami történt, hogy az események az ő akaratától függetlenül alakultak. De Guy ezeket az egyszerű igazságokat csak akkor ismerhetné el, ha jóhiszemű volna. Márpedig nem az.
Larsen nagy léptekkel járkál fel s alá kabinjában.
- Már réges-rég visszafordultam volna, ha lenne valami értelme. De nagyon távol vagyunk a legközelebbi kikötőtől is. Így tehát várnunk kell. Egyebet nem tehetünk.
Olaf a készülék előtt ül, és csodálkozva néz apjára. Sohasem látta még ilyen beszédesnek. Az öregnek szüksége van rá, hogy kiöntse a szívét. Olaf, bár magát is meglepi kegyetlen tisztánlátása, megkérdezi:
- Mire várunk?
- Hogy eljuttassák hozzánk azt az átkozott szérumukat.
- De vajon megérkezik-e idejében?
- Ha nem érkezik meg, akkor elpatkolunk.
Olaf gépiesen játszik a készülék gombjaival. Apját figyeli, aki tovább járkál a kabinban. Aztán Larsen hirtelen megáll, kezét a zsebébe mélyesztve.
- Mit mondanak az emberek?
- Sejtik, hogy súlyos a helyzet.
A kapitány vállat von:
- Bánom is én. Csak azt nem akarom, hogy egy bizonyos szót kiejtsenek a hajón.
- A betegség... nevét?
- Azt.
- Mert azt hiszed, hogy...
- Én semmivel sem tudok többet, mint te.
A fiú ismét hallgatásba merül. Világos szeme egy pontra mered, de semmit se lát. Tekintete egy pillanatra megáll a közfalon, de mintha sokkal távolabbra akarna látni. Feje ide-oda inog. Ez szörnyen idegesíti Larsent. Fiának sűrű szőke haja jobbról balra, majd balról jobbra hullik az órainga szabályosságával. Kedve volna belemarkolni és teljes erejéből megcibálni, hogy Olaf felkiáltson, tiltakozzék, ordítson, mert ez bizonyítaná, hogy a fia ott van mellette.
- Mi lelt? Alszol?
Larsen akaratlanul előidézte a krízist. Olaf most kirobban s klsz apjával dacolni. Már nem fél az apai haragtól.
- El akarom venni Christine-t.
Larsen arcán nem düh, hanem csodálkozás tükröződik. A messzeségből felbukkant egy idegen nő alakja. Kettőjük közt hirtelen megjelent egy szőke lány, haja kemény kis konytba van fésülve, arca sápadt, ruhája fekete. A kapitány nem hisz a fülének.
- Te most erre gondolsz?
- Nemcsak most, hanem mindig. Tudom, hogy nem helyesled. De az én elhatározásom szilárd. Amint hazaérünk, feleségül veszem. És ha emiatt le kell mondanom arról, hogy továbbra is ezen a hajón teljesítsek szolgálatot, csak mondd meg nyugodtan: máshol keresek beosztást.
Larsen ebben a helyzetben szörnyű képtelenségnek tartja a régóta visszatartott érzések kitörését. Természetesen szó sem lehet róla, hogy a fiú elrontsa az életét ezzel a jelentéktelen lánnyal. Most eszébe jut, hogy a felesége több ízben beszélt neki Christine-ről. De úgy emlékszik, hogy ő olyan hangon válaszolt, amely minden komoly szándékot már csírájában elfojthatott volna. Minek most ezen vitatkozni? Mindent a maga idejében. Egyelőre az a kérdés, hogy épen és egészségesen hazaérnek-e majd és mikor? Ebben a pillanatban csak ez a fontos.
Olafot megtévesztette apja hallgatása. Hirtelenharagúnak ismeri, és most csodálkozik ezen a szokatlan hallgatáson. Talán nem is fogadja olyan ellenségesen ezeket a terveket, mint ahogy Olaf gondolta?
- Ez a kérdés most nem időszerű - jelenti ki végül Larsen.
- De igenis, időszerű. Christine teherben van.
- Ostoba!
A kapitány gyűlölködő tekintetet vet fiára. Nem értik meg egymást Olaffal, de mégiscsaka fia. Más jövőt képzelt el Olaf számára. Az ember egész életében dolgozik, áldozatokat hoz a családjáért és terveket sző, s mindez egyszerre csak semmivé válik egy kölyök ostoba szeszélye miatt? A fia elrontja az életét, és ő csak nézze ezeket az ostobaságokat, anélkül, hogy közbelépne? Christine teherben van! A sors iróniája! Larsen mindig örült, hogy nincs leánygyermeke, és így efféle baleset nem érheti. Most aztán Olaf miatt kénytelen szembenézni ezzel a nehézséggel, holott azt hitte, hogy ilyesmitől nem kell tartania. Christine teherben van, ez az ő baja, ez az ő gondja. Larsen csak hirtelen haragja első pillanatában gondolkozott így. Jól tudja, hogy az ilyen magatartás méltatlan volna hozzá, a fiának sem bocsátaná meg. És annál jobban haragszik jövendő menyére, erre a sápadt, hirtelenszőke égi meszelőre, aki olyan ügyesen intézte a dolgát. Sohasem hitte volna ilyen ravasznak. De a nőknél természetes az ilyen fondorkodás: ez velül születik. Nem is kell őket tanítani rá. Ugyan mit evett rajta Olaf? A fiúnak mindig rossz ízlése volt, mindig jelentéktelen lányok iránt érdeklődött. Ez a mafla fiú, aki a fiatal kakast játszotta, bizonyára büszke volt hódítására, és nem vette észre, hogy Christine csinálta a jó üzletet. Larsen visszaemlékszik rá, hogy a felesége szerint Olaf féltékeny volt. Hogy lejet valaki ennyire vak? Kitől féltette a lányt? Ki akarta elvenni tőle ezt a nagy kincset? Bizonyos, hogy ha Olaf nincs, Christine-nek sohasem akadt volna párja. De hiába, ami megtörtént, megtörtént. VChristine teherben van. Össze kell házasodniuk.
Olaf feláll, a kis kerek ablakhoz lép, kinyitja és kihajol rajta.
- Mit csinálsz?
Olaf nem felel, az apját hirtelen nyugatanság fogja el, odamegy hozzá. Olaf éppen hányni kezd.
Larsen összesorítja a fogát, hogy fel ne ordítson rémületében.
A rue de Vaugirard-on, a Pasteur Intézet kapuja előtt taxi áll meg. A kocsibőól Mercier száll ki.
- Várjon meg - mondja Laurette-nek.
Az asszony rámosolyog a kocsi homályában.
Mercier, miközben felmegy a lépcsőn, végigsiet a folyosókon, megállapítja magában, hogy amióta eljöttek, Laurette sokkal tartózkodóbban viselkedik, mint várta volna. Mivel egészen őszinte akar lenni önmagához, bevallja, hogy kissé csalódott. Mit gondoltál, te ostoba? Hogy a nyakadba borul? Mercier se nem olyan buta, se nem olyan elbizakodott, de annyi ígéretet olvasott ki Laurette tekintetéből egész este, és olyan diadalmas mosolyt látott az asszony ajkán, amikor kettesben elindultak, hogy szinte bizonyosra vette: Laurette bátorítani fogja, mihelyt magukra maradnak. De, ellenkezőleg, amikor beszálltnak a taxiba, Laurette behúzódott a sarokba, és szemmelláthatóan résen volt. Mercier nem értette meg, hogy Laurette kezdeti kacérkodása mennyire ártatlan volt. A fiatalasszony csak akkor ébredt tudatára, hogy egy kissé kényes helyzetbe került, amikor ott ültek kettesben a kocsiban. Akkor egy kicsit megzavarodott, és Mercier nem érezte meg, hogy Laurette már azért is nyugtalan, mert nem elég biztos magában.
Martine meghallotta barátja lépteit, és kinyitotta a laboratórium ajtaját.
A törékeny, hajlékony Laurette mellett kissé tömzsinek és nehézkesnek hat. Mercier már elfelejtette, hogy még az imént kissé hervadtnak látta Corbier feleségét. Belép. Martine rámosolyog, s kivillan szép, de kissé szabálytalan fogsora. A kórházakat jól fűtik: Martine a fehér blúz alatt csaknem mezítelen. Az orvos tudja ezt. Bizalmas mozdulattal megsimogatja Martine telt idomait. A nő tűri, de csakhamar kisiklik, és nyugtalanul kérdezi:
- Ezért jöttél?
Az asztalon levő kis csomagra mutat. Mercier gondosan megvizsgálja a csomagolást. Helyeslően bólint.
- Hány ampulla szérumot tettél bele?
- Hatot, ahogy kérted.
- Rendben van.
Az orvos fogja a csomagot és távozni készül.
- Legalább annyit megmondhatnál, kinek a részére kell. Vagy túlságosan sokat kérdezek?
- Egy hajó részére kell.
Mint két órával előbb Laurette-nek, most is azon a száraz, hivatalos hangon válaszolt. Ezúttal ez ösztönös védekezés is, ami nem kerüli el Martine figyelmét:
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom, nyugodtan hazamehetsz.
- Inkább megvárlak.
- Nem hinném, hogy visszajövök ma éjjel. Egy rádióállomás vevőkészülékénél maradok.
- A szünidei barátnőddel?
Mercier, aki ludasnak érzi magát, kissé ingerülten válaszol:
- A szünidei barátnőmmel és a férjével. Mégiscsak különös, hogy ti, nők mindig csak egy dologra gondoltok!
Martine vállat von. Nem dől be az orvos méltatlankodásának.
- Jogodban áll vele hálni, ha kedved tartja. Tudod, hogy nem szoktam féltékenységi jelenetet rendezni.
- Nagyon kérlek, ne beszélj butaságokat.
Martine végigkíséri az orvost a folyosón, hogy még odavágja:
- Nem ajánlom, hogy levétesd vele a sálját a nyakáról. Hacsak nem szereted a ráncokat.
Mercier nem válaszol, némán megy le a lépcsőn.
A kapu előtt várja a taxi.
Az orvos eltűnik a kocsiban.
- Elkísér Orly-ba?
Laurette meglepetése őszintének látszik.
- Ha valamibe belekezdek, akkor a végére járok.
Mercier-nek eszébe jut, hogy ennek a mondatnak kettős értelme lehet. Amikos kimondta, nem gondolt erre, de egy cseppet sem bántaná, ha Laurette a mondat merészebb értelmére gondolna. Az asszony valóban így is értelmezi Mercier szavait. Nem válaszol, csak mosolyog. Még mindig fél, de érzései elképesztő gyorsasággal fejlődnek. A félelem most Laurette számára nagyon kellemes érzés, amelybe valami kissé beteges alázat is vegyül. Azt hiszi, hogy lassankint enged az ostromnak, holott valójában forrón óhajtja ezt az ostromot. Szeretné, ha ez az ostrom minél hevesebb volna, és minden csepp vérével kívánja a mellette ülő férfit. De mégis igyekszik beszélgetésüknek a lehető legköznapibb fordulatot adni. Mercier nem is sejti, milyen heves vihar dúl az asszony szívében és érzékeiben. Elhűlve látja, hogy az asszony gépies mozdulattal lehúzza szoknyáját a térdére, és eszébe jut, hogy a szalonban Laurette szívesen mutogatta kombinéja csipkéjét. Most már végképp nem érti a dolgot. Nem is töri rajta a fejét. Amit azonban az értelme nem talál ki, megérezték az idegei: izgalom fogja el. De mégsem meri megkockáztatni azt a mozdulatot, amely elég volna ahhoz, hogy Laurette a nyakába boruljon. Igyekszik uralkodni magán, és közönyt színlel. Ugyanaz a kínos és alragadó játék ez, amelyet Laurette is játszik.
Alig néhány perccel a berlini gép indulása előtt érnek Orly-ba.
Az utasok a váróteremben tartózkodnak. Lehetetlenség velük érintkezésbe lépni. Már túl vannak a vámvizsgálaton. Mercier és Laurette a személyügyi irodába indulnak. Egy alkalmazott megállítja őket. Külön engedély kell hozzá, hogy a repülőtérnek ebbe a részébe bemehessenek.
- Hívjon ide valakit a személyzet tagjai közül - erősködik Mercier.
A tisztviselő gyanakvó szemmel néz rá.
- Ismeri őket?
- Mondja meg nekik, hogy a Pasteur Intézet orvosa vagyok, és beszélni akarok velük.
A férfi elgondolkodik. Mennyi értékes pillanat megy veszendőbe! Azután a fejét rázza:
- Nem hagyhatom el a helyemet.
- Akkor hát engedjen be! - kiáltja az orvos.
- Nem tehetem. Előbb fel kell mennie és engedélyt szereznie az igazgatóságról.
- De ez lehetetlen! A repülőgép elindul, mielőtt visszatérnék.
A tisztviselő széttárja a karját: minden felelősséget elhárít magától.
- Nem tehetek róla. Korábban kellett volna jönnie.
Mercier ökölbe szorítja kezét. Nem engedheti, hogy minden dugába dőljön ennek az ostoba fickónak a viselkedése miatt, aki csak az utasításokat tudja végrehajtani.
Lemond róla, hogy szót értsen vele. Talán a repülőtér igazgatója megértőbb lesz. Most már csak ebben reménykedhet.
Az ampullákat átadja Laurette-nek:
- Vigyázzon a csomagra és várjon meg.
Futva távozik.
Laurette a rácson át látja, hogy a repülőgép személyzete a gép felé megy. Még néhány másodperc és késő lesz. Rémület fogja el arra a gondolatra, hogy a szérum lemaradhat. Megszólítja az egyik férfit. A második pilóta meghallja az asszony hívását és hátrafordul. Az asszony int neki. A repülő odamegy a rácshoz. Kissé csodálkozva hallgatja Laurette izgatott magyarázatát. Az asszony annyire ideges, hogy szavait alig lehet megérteni. A pilóta már más alkalommal is vitt magával gyógyszert, de azt nem ilyen szokatlan módon adták át neki.
- Ki veszi át ezt a szérumot Berlinben?
- Egy rádióamatőr.
- Neve?
- Még nem tudom, de valaki egészen bizonyosan érte megy.
- Hogyan fogok ráismerni?
- Ő fog jelentkezni magánál.
- Mondja meg neki, hogy keresse Gilbert Sirnet-t.
A pilóta társai után siet.
- Ezek a szőke nők még itt sem hagynak békén téged - nevet Carmont, az első pilóta.
Sirnet megmutatja a csomagot, és elmondja, milyen megbízatást kapott.
- Gondolod, hogy valami kellemtlenségem lehet a vámnál?
- Elvben semmiféle árut nem szabad vinnünk.
- De itt gyógyszerről van szó.
- Bizonyos vagy benne? Kibontottad a csomagot?
Sirnet egy pillanatig habozik. Majd vállat von.
- Én megbízom ebben az asszonyban.
Carmot elmosolyodik. Huszonkilen éves, három esztendővel idősebb, mint Sirnet, s ezért kissé gyámkodó hangot használ:
- Mert nő és mert csinos? Tudod legalább a nevét és a címét?
- Nem volt időm megkérdezni.
Most már sajnálja. Hogy is lehetett ilyen ügyetlen? Jobbra-balra forgatja a csomagot, abban reménykedik, hogy megtalálja rajta a feladó nevét. Csakugyan megtalálja: Pasteur Intézet, Párizs.
- Na, látos? Szérum van benne.
- Meglehet. De ettől még nem találsz rá a szőke nőcskére.
Mercier most visszament Laurette-hez, aki a rács mellett álldogált. Az orvos nagyon dühös. Látja, hogy a gép felszáll.
- Szinte hihetetlen! Az igazgató éppen értekezletet tartott a LKM vezetőivel, és nem fogadhatott engem. A helyettes pedig nem volt a szobájában. A titkár nem merte vállaáni a felelősséget. Igazán tenni kell valamit, hogy mindenki megtudja, hogyan működnek ezek az intézmények Franciaországban, és véget kell vetni ennek a botránynak. Meg vagyok győződve, hogy a bürokratikus módszereik miatt már nem egy ember élete terheli a lelkiismeretüket.
Hirtelen meglátja, hogy Laurette mosolyog. Megdöbbenve kérdezi:
- Hol a csomag?
Amikor az asszony diadalmasan elmodja, hogyan sikerült útnak indítania a szérumot, az orvosnak igazán kedve volna megölelni. De beéri azzal, hogy karonfogja, és együtt mennek a kijárat felé. Kissé magához szorítja az asszont, valami meleg érzés, kölcsönös gyöngédség hozza őket most közelebb egymáshoz. Mintha csak a Végzet azzal szórakozna ezen az estén, hogy az érzések egész skálájá átéljék, mindazt, ami egy férfi meg egy nő szívében felébredhat egymás iránt.
A taxiban, amely hazaviszi őket, Laurette az orvos vállára hajtja a fejét. A férfi szelíden simogatja az asszony haját:
- Sose hittem volna, hogy lesz bátorsága a pilótákhoz fordulni.
- Jaj, de rosszul ismer! - felel az asszony mosolyogva. - Leánykoromban én voltam a legmerészebb az össze barátnőim között. Szembeszálltam volna bárkivel. Nem féltem én semmitől. Nagyon megváltoztam...
- Nem veszem észre.
- Pedig úgy van. Minden tekintetben megváltoztam. Még nem vagyok huszonkieln éves. Hitte volna? Nem, hiszen rám sem ismert. Ilyen fiatalon így megöregedtem... És ez szomorú.
A szeme könnybelábadt. Az orvos szeretné megvigasztalni, de nem találja meg a kellő szavakat. Laurette folytatja:
- Nyolc esztendje, hogy a férjem megvakult. Ezek az évek háromszorosan számítanak. Nem panaszkodom, csak megállapítom. Paul nagyszerű ember volt, amikor összeházasodtunk.
- Még ma is az.
- Nem is képzeli, milyen megértő, milyen tapintatos és milyen gyöngéd volt velem. Azok, akiket a Sors elkényeztetett, általában önzők szoktak lenni. De ő sohasem volt önző velem szemben. Pedig hát, mi voltam én? Egy csinos kislány, olyan, amilyen sok van, más semmi. Még csak gazdag sem voltam. Paul okos, gazdag, szép ember volt, mindenki szerette, a férfiak és nők egyaránt. Bárhová ment, mindenütt kitűnt. Azt gondoltam: lehetetlen, hogy ilyen ember mellettem maradjon. Elveszik tőlem. De soha, egyetlenegyszer sem éreztem, hogy gyöngédsége csökkent volna. Mindig kedves, mindig kellemes, mindig jókedvű volt. Egészen addig a napig, amikor...
Laurette zokogásba tör ki. Kiveszi táskájából a zsebkendőjét, megtörli az orrát és a szemét. Azután így folytatja:
- Nem tehetek neki szemrehányást. A szerencsétlenséget bölcs nyugalommal viseli el. Én elvesztettem a fejemet. Sírtam, kétségbeestem, és mindig ő tartotta bennem a lelket, ő vigasztalt, mintha én veszítettem volna el a szemem világát. Bizonyosra vette, hogy meggyógyul, és végül a reménykedés átragadt rám is. Mindennap terveket szőttünk. Majd ha visszanyeri a szeme világát, elmegyünk Indiába...
- Meg tudom érteni, hogy lassanként elveszette derűlátását.
Nem lassanként. Hirtelen. Az orvosi konzultáció napján. Csak akkor értettem meg, mennyire biztosra vette a gyógyulást, amikor az orvosok megmondták, hogy nincs többé remény, világtalan marad örök életére. Néhány óra alatt egészen összeomlott. Minha teljesen elhagyta volna az az erő, amely addig tartotta benne a lelket. Ettől kezdve az oltalmazóm helyett egy gyámoltalan, siránkozó, szerencsétlen ember volt mellettem, aki belémkapaszkodott, s akin nem tudtam eléggé segíteni, mert magam is segítségre szorultam. Azt hittem, beleőrülök. Öngyilkos akartam lenni, de visszatartott a félelem, hogy mi lesz Paulból nélkülem. Átvészeltem ezt a válságot. Hogy milyen áron, azt maga is megállapíthatja.
Mercier szeretné, ha Laurette nem beszélne tovább, fél, hogy az asszony ismét sírvafakad. De Laurette folytatta:
- Hadd beszéljek. Ez enyhíti a fájdalmamat. El kell mondanom valakinek ezeket a dolgokat. Ha tudná, milyen régóta nem találkoztam egyetlen barátommal sem. Mindig egyedül vagyunk, bezárva abba a házba, amely daraqbonként hullik szét, mert ráadásul a pénzünk is elfogyott.
Mercier kezdetben szigorúan leítélte Laurette-et, amikor észrevette, hogy az asszony vonzódik hozzá, és azt hitte, hogy Laurette ki akar kezdeni vele. Szinte megvetette azért, amit cinizmusnak és szemérmetlenségnek tartott nála, és mert Laurette olyan kellemetlen, ferde helyzetbe hozta a férjével szemben. Amikor együtt elindultak, Mercier elhatározta, szigorúan megleckézteti azzal, hogy rendreutasítja. A Corbier-val folytatott utolsó beszélgetésük hangja elég kellemetlen volt ugyan, de Mercier mégis a vak emberrel érzett együtt. Ám a Laurette viselkedése okozta kis csalódás, és Martine bosszantó tisztánlátása egyre hevesebb vággyá alakította át megvető tartózkodásást.
És most csak csodálatot és gyöngédséget érez az asszony iránt, aki a vállára hajtja a fejét, és aki csak három órával ezelőtt bukkant fel az életében.
Szeretné felszárítani Laurette könnyeit, de tudja, hogy az asszony boldog, mert neki sírhatja el bánatát. Ő is boldognak érzi magát. Minden látható ok nélkül, bár valójában igen nagy oka van rá: nincs nagyszerűbb beteljesedés, mint a születő szerelemé.
A hajón egy lélek sem tud aludni.
A halászok a fedélzeten csoportosulnak. Legtöbbjük a padlón ül. A fekete, hullámos tengert és a felhős eget nézik. Hideg van a fedélzeten, ahol a betegek fekvőhelyei vannak.
A hajó egy kissé oldalra dől, mire nyikorogva kinyílik annak a helyiségnek az ajtaja, ahol a két beteg fekszik. Valamennyien felkapják a fejüket, és az ajtóra szegezik tekintetüket. Az ajtó hol kinyílik, hol becsukódik, ahogy a hajó himbálódzik. Végül az egyik ember nem bírja tovább, feléll és becsapja az ajtót.
Frank, Michel és még két ember kártyáznak. Mellettük pénz hever. Nagyban játszanak. A hajón nem szavad pénzben játszani, de ugyan ki törődik most a tilalmakkal?
Az öreg Peter, akinek az idegessége és kihagyhatatlan fecsegése mindenkit agyonfárasztott, már nem talál más hallgatóra, mint a hajósinasra. Edmund a hajóperemre könyökölve hallgatja, amint az öreg az emlékeit pergeti:
- A másik háborúban, nem az utolsóban, hanem az 1914-esben, egyszer fogom magam és felmegyek a fedélzetre, hát mit látok? A tenger tele van hajóronccsal... ládákkal, bútorokkal, vitorlákkal. És köztük vízbefulladt angol egyenruhás tengerészek holttestei... A németek elsüllyeztettek egy Indiából érkező személyszállító hajót
- Igen - mondja a gyerek, csakhogy éppen mondjon valamit -, szörnyű látvány lehetett.
- Már miért lett volna olyan nagyon szörnyű? - tilkakozik az öreg, aki dühös volt, amiért félbeszakították. - Ostobaságokat beszélsz. Egyáltalán nem volt olyan szörnyű látvány. Hiszen mondtam, hogy a háború alatt volt. Márpedig háborús időkben az efféle látvány egészen mindennapos. Látszik, hogy fogalmad sincs róla, mi a háborű. Az utolsó háború alatt az egész tengert úgyszólván elborították a hajóroncsok.
A kabinban a kapitány lefektette Olafot a pamlagra.
- Jobban vagy?
A beteg nem válaszol. Láztól égő kezét végighúzza a homlokán.
- Fáradtság, idegkimerültség - mondja az apa.
Anyámasszony katonája lett Larsen kapitányból? Kit akar becsapni? A fiát vagy önmagát? Nyilvánvaló, hogy Olafot levette lábáról a betegség. Ha bármely más halászról volna szó, már bevitték volna a raktárba a többi beteghez. Egyébként mire jó ez a huzavona? Végül úgyis kénytelenek lesznek Olafot átszállítani a betegekhez.
A fiatalember ajka mozog, de hangja olyan gyenge, hogy Larsen nem hallja.
Föléje hajlik.
- Mi az? Mit mondasz?
A beteg mond valamit. A kapitány idegesen szól rá:
- Próbálj hangosabban beszélni. Nem értem.
Alig hallható néhány szó:
- Harmadik hónapja... Christine három hónapos terhes.
Larsen ismét feláll. Nem szól semmit. Súlyos léptekkel a készülékhez megy, megfordít egy gombot és beleszól:
- KTX... itt KTX... általános felhívás. Hall engem?
- Hallom - válaszol Lalende. - Beszéljen KTX...
Az összeköttetés hirtelen megszakadt.
A készülék kialudt.
- Mi történt? - kérdezte Etienne.
A mérnök gyorsan megvizsgálja a gépet. Azonnal felfedezi a hiba okát. A villamostelep, amely régen nem volt használatban, kimerült.
- Nincsen cseretelepük?
- Nincs. Úgyszólván sohasem használom a készüléket.
Dorzit megvakarja az orrát:
- Valamit tenni kell.
Lalande-nak kedve volna pofonvágnoi. "Bizony, te húsosfazék, bizony te kövér disznó - valamit tenni kell. Hár akkor mire vársz? Talán én álljak fel? Én beteg vagyok. Ráz a hideg. Három nap óta ágyban fekszem. Éjnek idején felzavartatok. Megisszátok a whiskymet, karosszékeimben henteregtek, amíg le sem tudom húnyni a szememet, mert összeköttetést kell teremtenem Nápoly és e között a hajó közt, amelyre fütyülök, és amikor végre alkalmasd volna hasznossá tenni magad, akkor lusta vagy hozzá?"
Mivel Lalande nem válaszolt, és úgy látszik, nem hajlandó elhagyni a helyét, az ültetvényes nehézkesen feltápászkodik. Durván megrázza Van Rielstet.
- Gyere. Kivesszük a telepet a kocsidból.
A gyapotfelvásárló nagy nehezen felemelkedik a karosszékből. Hangosan szuszog. Dorzit meglöki.
- Erre.
- Te pedig fogd a lámpát, és menj előttünk - mondja Etienne-nek.
A taxi visszavitte Mercier-t és Laurette-et a Champ-de-Mars-ra. Corbier-t rendkívül ideges állapotban találták. Távollétük alatt próbált összeköttetésbe lépni egy berlini rádióamatőr-állomással. Nem sikerült választ kapnia. Lehetséges, hogy senki sem hallja? Milyen különös éjszaka!
Az orvos azt ajánlja, hogy forduljon hivatalos állomáshoz. Laurette-nek egy pillantása elárulja, hogy bakot lőtt. Már maga az a gondolat, hogy hivatalos szervezettel próbálkozzék, feldühíti a vak embert. Talán eddig sokra mentek a hivatalos szervekkel? Az egész világon szétszórt számtalan ellenőrző állomás közül akadt-e egy is, amely felfogta volna a hajó hívását? Vajon ki továbbította az üzenetet Párizsba? Ki létesített összeköttetést a Pasteur Intézettel, és hogyan küldték útjára a szérumot? Az a fogadtatás, amelyben a doktort a repülőtér igazgatósága részesítette, nem értette meg vele, hogy csak néhány ember jóakaratára lehet számítani, nem pedig a bürokrácia álal bélklyóba vert szervezetekre? Kiabál, idegeskedik, és Mercier ellágyult szánalommal gondol Laurette életére. Az asszony állandóan szenved férje durvaságától, és gyors kedélyváltozásaitól. Az orvos most a fiatalasszony felé fordul. Cinkos pillantást váltanak Corbier háta mögött, aki most éppen egy brunschweigi állomással próbál összeköttetést teremteni.
Corbier tudja, hogy Eugen Hollendorf a vételnél van. A német rádióamatőr régi frontharcos. Az Oroszországban szerzett lázak következtében krónikus fejfájás kínozta, amely nem hagyja aludni. Eugen évek óta csaknem minden éjszakát a rádióállomás mellett tölti.
- Hallod, amit mondok?
- Hallom, Corbier.
Szorosan egymáshoz simuló háztetők tengere. Középkori jellegű, szűk sikátorok. Romok. És a romok között néhány félig-meddig lakható ház. Az épen maradt részben tovább folyik az élet. Egyes házakban laknak. Noha későre jár azidő, egy ablak világos. Ott lakik Hollendorf. Negyvennyolc éves. Széles kopasz koponyáján csak itt-ott látni néhány szál szőke hajat. Mély barázdákkal keresztül szántott arcával kissé romantikus benyomást kelt.
Azonnal ráismert Corbier hangjára.
- Hallgatlak.
Amikor antennáik közvatítésével megismerkedtek, s megtudták egymásról, hogy mindketten a háború áldozatai, összetegeződtek. Csaknem minden éjjel hosszasan elbeszélgetnek egymással, míg körülöttük minden alszik. Ez a két férfi még sohasem látta egymást, de már nemegyszer kölcsönösen olyan titkokat árultak el egymásnak, amelyeket közvetlen hozzátartozóik előtt rejtegettek.
A német bólint, amint Corbier-t hallgatja:
- Jól van, Paul. A rádióamatőrökre derekas munka vár.
- Van Berlinben kapcsolatod?
- Hogyne volna. Több is van. Azonnal mozgósítom őket.
- A szérum egy Sirnet nevű pilótánál van.
- Feljegyeztem. Várni fogja valaki a repülőtéren. Ígérem. Viszontlátásra.
- Tartsd fenn velem az összeköttetést.
Mihelyt Corbier befejezte a beszélgetést, Hollendorf Berlint hívja. Mivel többszöri próbálkozás után sem kaptt választ, felvette a telefonkagylót:
- Kérem kisasszony, kapcsolja az interurbánt. Sürgősen kére Berlint.
Lalande állomása még mindig nem működik. Dorzit és Van Rielst elhozták a kocsiról a telepet, de a készülék még mindig nem működik. Valami ,más baja lehet. Lalande vizsgálja a gépet, igyekszik megtalálni a hibát. De olyan kimerült állapotban van, hogy minden mozdulat külön erőfeszítésébe kerül. Etienne igyekszik tőle telhetően segítségére lenni. Csavarhúzóval a kezében lecsavarja az egyes alkazrészeket a mérnök utasítása szerint. A készülék, amely nincs karbantartva, siralmas állapotban van, és hellyel-közzel már a rozsda is kikezdte.
- Nahát? - kérdezi Dorzit.
Ez a kérdés felbosszantja Lalande-ot:
- Mi az, hogy nahát?
- Megtalálta a hiba okát?
- Legalább féltucat oka lehet.
- Nagy baj lenne, ha nem tudná rendbehozni a készüléket.
- Miért tartja szükségesnek, hogy ezt közölje velem? Azt képzeli talán, hogy maga nélkül nem tudom?
Az agresszív felelet elkedvetleníti az ültetvényest:
- Én udvariasan beszélek önnel - dörmögi -, s ezt öntől is elvárhatnám.
Lalande idegei felmondják a szolgálatot. Élesen vágja oda:
- Olyan hangon beszélek, ahogy jónak látom. Ha nem tetszik, fel is út, le is út. Nem hívtam önt ide, még kevésbé marasztalom. Ahhoz, hogy rendbehozzam a készüléket, nincs önre szükségem. Fölösleges a jelenléte.
Dorzit ütésre emeli kövér, vörös öklét. Van Eielst megragadja, mielőtt lecsaphatna. A mérnök látta Dorzitot közeledni, de még csak egy védekező mozdulatot sem tett.
- Hagyd békén. Nem látod, hogy lázas és nem tudja, mit beszél?
Etienne is felállt és Lalande elé lép:
- Ennek semmi értelme. Abból senkinek semmi haszna nem lesz, ha itt összekapnak.
Dorzit boldog, hogy talált egy áldozatot, akin kitöltheti haragját, és rátámad a négerre.
- Fod be a szád, te csúf pofa. Senki sem kérdezett. Itt fehér emberek beszélnek egymással, megértetted? Egyazon fajú emnerek, ha neki akarnak menni egymásnak, akkor neki is mennek egymásnak. A majmok pedig ebbe nem szólhatnak bele! Semmi közük hozzá.
A mérnök visszanyerte egyensúlyát. Nem valami büszke magára, és sajnálja, hogy meggondolatlan volt: eddig kitűnően sikerült eltitkolnia érzéseit. Dorzitra vetett ellenséges pillantásába belevegyül az a félelem, hogy hatalmas ellenséget szerzett magának. Az ültetvényves huszonöt esztendeje, amióta itt él, számtalan összeköttetést tudott szerezni magának a mérnök vállalatának a vezetői között. Egy rossz minősítéshez nem kell sok. Azok az urak, akik Brüsszelben élnek, kényelmes és szellős irodáikban, régi bútorok és jól öltözött titkárnők között, mindig hajlamosak rá, hogy szigorúan ítéljék meg azokat, akiket elküldtek megdögleni a trópusokra. Egy kellő pillanatban elejtett galád megjegyzés elég hozzá, hogy semmivé tegye mindazt, amit a kánikulában, a lázban, a szúnyogok között, harminc hónap alatt megszerzett.Lalande kezet nyújt Dorzitnak:
- Bocsásson meg. Nem akartam megbántani.
Dorzit megszorítja a feléje nyújtott kezet.
- Idegesek vagyunk valamennyien - zárja le az ügyet Van Rielst. - Az a fő, hogy újra fel tudjuk venni a kapcsolatot a hajóval.
Larsen belefáradt abba, hogy az üres térbe küldözze felhívását és elmegy az asztaltól. A Maria Sorensen ismét el van vágva a világtól.
Olaf a pamlagon elaludt. A verejték patakokban folyik le homlokán és arcán.
A kapitányt fia betegágyánál olyan kegyetlen fájdalom fogja el, hogy kedve volna ordítani. Kora gyermeksége óta sohasem szenvedett ennyire. Minden más érzését elseperte az a tudat, hogy Olaf élete veszedelemben forog. Már nem érti meg, hogyan gondolkozhatott azon, vajon szereti-e a fiát. Az a pillanatra feltörő gondolat, hogy Olaf előbb halhat meg, mint ő, annyira megrendíti, hogy a lélegzete is eláll. Törődik is ő most Christine-nel. Vegye feleségül, Olaf, ha szereti! Mi lehet a szíve vágya egy apának, ha nem a fia boldogsága?
Larsennek eszébe jut egy vita, amelyet valaha a falujabeli pappal folytatott: felesége panaszra ment a paphoz, s az felkereste őt, hogy helyreállítsa a családi békét. A kapitány már az első szavak után méltatlankodva kiáltott fel: Mindaz, amit tettem, csak az ő érdekében történt. És a lelkész kijavította: az ő érdekében úgy, ahogy az ő érdekét felfogja. Larsen akkor azt hitte, a pap gúnyolódik: természetesen a felesége érdekében úgy, ahogy ő az asszony érdekét felfogja. Hogy is akarhatta volna másként? A pap egyenesen a szemébe nézett és azt kérdezte tőle: arra sohasem gondolt, hogy a feleségének más felfogása lehet a saját érdekéről, mint magának? Larsen megértette a papot, de nem értett egyet vele: egy asszony sohasem tudja, mi válik a javára. És a családapa dolga, hogy övéi helyett határozzon. Így volt ez, amióta a világ világ, és senki sem panaszkodott emiatt. A felesége sem panaszkodott. Eleinte ugyan megpróbált néha ellenkezni, de végül is elfogadta azt az életet, amelyet férje nyújtott neki. És többé nem lázadt fel. De vajon ez annak a bizonyítéka, hogy az asszony boldog volt? - tűnődik a kapitány.
És azonnal megadja magának a választ: ugyan ki boldog ezen a földön? Boldog-e ő maga, holott ő visel minden felelősséget, el kell tartania a családját, sőt, növelnie kell a család vagyonát és jólétét, el kell látnia a hajó parancsnokságát, és felelnie kell a halász-zsákmányért a munkáltatóinak. Van-e segítsége a feladatok elvégzésében, megértik-e legalább? Hálásak-e azért, hogy ennyit vesződik? Senki sem törődik a problémáivel. Egyedül vívja a harcot. Mindenki egyedül van az életben. A felesége a nyugtalanságával és az éveken át visszafojtott vágyaival, jómaga is, Olaf is. De a fia mellett ott volt az a hosszú, szőke lány. Az utolsó hónapokban sokat szenvedhettek, nem tudták, hogyan hárítsák el azokat az akadályokat, amelyek boldogságuk útjában álltak. A fő akadály ő maga volt, Olaf apja, az az ember, akine fia születése óta egyetlen célja az volt, hogy a fiút boldoggá tegye. Miért állt ő akadályként a fiatalember házasságának útjában? Azért, mert valami jobbat kívánt neki. És azért ő a fia ellenségévé vált. És Olaf nem szerette őt. A kapitány most először gondol arra, hogy Olaf talán a maga módján akart boldogulni. És hogy talán igaza is volt. Larsen most már maga sem tudja, helyesen cselekedett-e, hogy úgy bánt a fiával, ahogyan az ő apja bánt vele. Ő szerette az édesapját, s az példaképe maradt egész életében. Lassanként, ahogy teltek az évek, egyre jobban hasonlított az öreg Gustave Lersenhez. De az idők változtak, mint ahogy a felesége szokta mondani. És a fia ellene fordult. Valószínűleg feleségül fogja venni Christine-t, a nők előbb-utóbb mindig keresztülviszik akaratulat. A menye is gyűlölni fogja őt, máris gyűklöli, és Olafot a szülei ellen hangolja.
Az anya szenvedni fog emiatt, és majd őt hibáztatja. E gondolatokra Larsennek fejébe túdul a vér. Vigye el az ördög az egész népséget! Öklével az asztalra csapott, és hangosan káromkodott. De Olaf nem hallotta. Még mindig alszik a pamlagon. Az apa gyengéd tekintetet vet rá. Istenem, csak meggyógyulna! Uram, add, hogy meggyógyuljon, és fogadom, hogy mindenbe beleegyezem, hadd tegye azt, amit akar... Még Christine-jét is feleségül veheti...
Hollendorf felvesz az asztalról egy csipeszt. A csipesszel fölemel egy postabélyeget, és nagyítóval vizsgálja. A szélén az egyik kicsiny fog be van hajtva. Vigyázva kiegyenesíti: szerencsére sérteten. Lapoz a katalógusban: a bélyeg szerepel benne. Megnézi az árát. Sajnos a legkisebb értékű változat van birtokában...
Megszólal a telefon.
- Halló - mondja a központ -, kapcsolom Berlint.
Üres szoba. A legnagyobb részét egy óriási íróasztal foglalja el. A fekete, nehéz faragással díszített bútordarab a kényelmes polgári életről beszél, amelyet két háború sem tudott feldúlni. A könyvszekrény is mezítelen keblű kariatidáival, ugyanannak a boldog korszaknak az emléke. Ugyanígy a szépen bekötött könyvek, a széles redőkben leomló zöld kárpitok, a perzsaszőnyeg, a kissé fakult bőrkarosszék, a vitrin kínai szobrocskái és a német iskolához tartozó festőművészek képei is.
Ebben az előkelő szobában hosszan cseng a telefon. A csengetésre végül felébred egy öreg szobalány. Álmos szemmel lép be a szobába, pongyoláját pegyhüdt mellén összefogja, becsoszog csámpás cipőjében. Felveszi a kagylót.
- Müller doktor nincs itt - mondja erősen parasztos kiejtéssel. - A hegyekben van. Igen, szabadságon. Néhány napra. Mit mondjak neki?