Egy irodalmi alkotás megfilmesítése...
Nemcsak annyit jelent, hogy képekben való elbeszélés keretébe szorítjuk...
Nemcsak annyit jelent, hogy lefordítjuk a film sajátos nyelvére, amely egy szóban foglalható össze: kinhma, mozgás...
Nemcsak annyit jelent, hogy átültetjük egy más művészet, vagy legyünk szerények!... Egy más kifejezésnem síkjára...
Azt jelenti, hogy meg kell találnunk benne az ihlet forrását.
Azt jelenti, hogy átadjuk magunkat a teremtő fogékonyság és képzelőerő egységének, s bámulva fedezzük fel, hogy a könyv nem merítette ki ezek minden lappangó gazdagságát.
Azt jelenti, hogy a mű szelleme maga diktálja nekünk, milyen mértékben követelhetünk el árulást az írott betűvel szemben. Csak akik nem ismerik eléggé a filmművészetet, azok nem tudják, hogy a leghitványabb árulás... az igazi árulás... a gépies hűség.
Kétségkívül ez okozza, hogy jobban szeretjük azokat az írásokat, amelyek irodalmi szempontból kevésbé tökéletesek ugyan, de anyag tekintetében gazdagok.
Az egyes epizódokat csak képeken alapuló elbeszélés vázának kell tekintenünk. A legkevésbé kényes feladat annak a műnek a feldolgozása, amelynek formája nincs teljesen összhangban a tartalommal, mert szabadon kibontakoztathatjuk a nekünk megfelelő irányban, lefordíthatjuk gátlások és lelkiismeretfurdalás nélkül a film nyelvére. Csupán alap, amelyre felépítjük képekben elmondott történetünket.
Így vitték filmre a "Ha a világon mindenki ilyen volna..." c. regényt, és ha a film meséje különbözik is a regénytől, nem sikkad el benne a könyv lényege, vagyis az a csodálatos kaland, mely megénekli az egyik legszebb emberi erényt: az önfeláldozást, és magasztalja a világ legszebb témáját: az emberi szolidaritást.
Christian-Jaque
21 óra 50 perc. Az Északi-jegestengeren, valahol Jan Mayen szigetétől keletre
A Maria Sorensen nevű svéd halászhajó lassan siklik a sima tengeren. Szűnni nem akaró, sűrűn permetező eső nyirkos köddel burkolja be a fedélzetet.
A hajólámpa sárgás fénykörében az ügyeletes fel és alá járkál. Tagbaszakadt, szakállas fickó, időnként dideregve összébb húzza bőrkabátja gallérját. Nagyot köp a földre, és hosszasan elnézi a kátrányos padlón csillogó nyáltócsát, aztán sarkával széttapossa.
A hajó mintha kihalt volna.
Kinyílik a parancsnoki fülke ajtaja, és a kabinból kiáradó fényben kirajzolódik Larsen zömök sziluettje. A kapitány javakorabeli, jól megtermett, vállas ember, arcát barnára cserzette a napfény és a szél. Vonásai kemények. Lemegy a lépcsőn. A lépcsőfokok megcsikordulnak súlyos léptei alatt. Áthalad a hídon, a széllel dacolva pipára gyújt, és belép a legénység hálótermébe.
Odabent tizenkét ágy sorakozik, négy háromemeletes fekvőhely. A halászok jó része már lefeküdt. Egyesek már alusznak, egy öreg matróz szabályos időközökben nagyokat horkol. Mások pipáznak, kártyáznak. Olykor halkan beszélgetnek.
A kapitány befelé tart a kabinba. Az egyik alsó fekvőhelyen valakit fájdalom gyötör, borostás, sápadt arcát eltorzítja a szenvedés. Időnként rekedt nyögés hagyja el ajkát. Szomszédai, akik nem tudnak miatta aludni, ágyukon ülve nyugtalanul szemlélik.
Larsen a beteg vállára teszi a kezét.
- Nem vagy jobban, Erik?
- Rosszabbul vagyok - feleli a beteg mogorván. Michel, a szakács, akinek a fekvőhelye éppen az Eriké fölött van, közbeszól:
- Már négy óra óta szüntelenül nyöszörög.
Beszéd közben gépiesen simogat egy fekete macskát, amely összegömbölyödve kuporodik párnáján.
Larsen Erik fölé hajol, és kitakarja a mellét. Majd zsebéből sztetoszkópot húz elő, a szakács segítségével felemeli a pácienst, és a műszert a betegnek a szívére, mellére, majd a hátára szorítja. Az emberek Larsen minden mozdulatát figyelik. Egy pipa legurul a padlóra. Ez az egyetlen zaj, amely megtöri a csendet. Még az alvó matróz is abbahagyja a horkolást.
- Hol fáj?
Erik a combjára mutat.
A kapitány leoldja a piszkos kötést. Gennyes seb tűnik elő. Larsen a fejét csóválja:
- Van lázad?
- Mindig ugyanaz - mondja Michel, miközben újra beköti a sebet.
Larsen sóhajt egyet, kimegy a kabinból, s újra felmegy a parancsnoki fülkébe, ahol a fia várja. Amikor Olaf kicsi volt, Larsen nagyon szerette. Büszkén sétálgatott a kikötő utcáin, kézenfogva fehér bőrű, kék szemű fiacskáját, aki olyan volt, mint egy miniatűr viking. De serdülőkora óta Olaf nehezen kezelhető fiúnak bizonyult. Kemény, zárkózott és gyanakvó olt, talán az apja hibájából, aki nem értett a neveléséhez. Knut Larsen szigorúan akarta nevelni a fiát, ugyanúgy, mint ahogy annak idején őt magát nevelték. Csakhogy ez manapság már nem megy. Legalábbis ezt állította a felesége, aki mindig kész volt védelmébe venni a legénykét. Olaf fellázadt, Knut meg akarta törni, és a kettőjük közt levő konfliktus az évek során egyre élesedett. Sohasem békültek ki egymással, apa és fiú sohasem váltak barátokká. Napirenden voltak köztük a veszekedések, elannyira, hogy Knut már nem is tudta, vajon szereti-e a fiát, Olaf pedig csaknem bizonyos volt benne, hogy gyűlöli az apját.
A kapitány Olafot másodtisztnek osztotta be maga mellé a hajóra. Nem tehetett másként. Olaf Larsen-ivadék volt, egy szép napon majd ő lesz az úr a hajón. A fiú azonban nem halásznak termett. Hajlama a gépek világába, a szárazföldre vonzotta. A gépekért, a rádióért, a műszerekért rajongott.
Amikor az apa visszatért a parancsnoki fülkébe, Olaf éppen a rádióadó fölé hajolt:
- Itt KTX... KTX... Felhívás valamennyi állomáshoz. Sürgős üzenet.
- Most már órák óta ismételgeted ezt a felhívást, anélkül, hogy választ kapnál - jegyzi meg Larsen. - Nem értem, miért ragaszkodol olyan csökönyösen ehhez.
Olaf némi fölénnyel újabb magyarázatokba bocsátkozik. Amatőrállomást használ, mert a Maria Sorensen rádiója nem működik.
- Hogyhogy? Nem hallanak? Hiszen annyi hajónak kell a közelünkben lennie.
A kapitány túlságosan bonyolultnak tartja a magyarázatot. Egy mágneses vihar olykor elszigetel bizonyos övezeteket, és megakadályozza az érintkezést a szomszédos állomásokkal. Általában azonban van egy érintkező övezet, bár néha nagyon távol esik, ahonnan tisztán lehet hallani az adást.
- És ez az érintkező övezet miért nem jelentkezik?
- Éppen ezt nem értem.
Larsen gyanakvó tekintetet vet fiára: talán Olaf rosszindulatból teszi ezt? De amikor felmerül benne ez a gondolat, máris tudja, hogy ez képtelenség. Olaf mindent megtesz, ami tőle telik. Apja egyébként ugyanolyan tehetetlen.
Mert Larsennek fogalma sincs róla, mi baja Eriknek. Pedig Szokta gyógyítani az embereit. De sohasem volt még ilyen nehéz esete.
Nézi a fiát, szólni akar éppen, hogy közölje vele gondjait. De valami ostoba félénkség visszatartja. Nem szól semmit, leül asztalához, gépiesen iratokat rendez, rágyújt a közben kialudt pipájára, majd feláll, a gyógyszeresládához lép, kivesz belőle egy orvosi kézikönyvet, újra leül az asztalához, és lapozgatni kezd. Időnként Olafra tekint, aki háttal van neki. Olaf készüléke előtt ülve folytatja a hívást:
- Itt KTX... KTX... általános felhívás...
Olaf megsejti apja gyötrődését. Neki is szorongás fojtogatja a torkát. A hajó három napnyi távolságra van a legközelebbi kikötőtől. Hat óra óta adja le felhívásait, és senki sem válaszol. El vannak vágva a világtól. Olaf szeretne mondani valamit, hogy ledöntse azt a majdnem tapintható falat, amely apja és ő közötte emelkedik, de egy hang sem jön ki a torkán. Sokkal tovább éltek idegenül egymás mellett, semhogy ismét fellelhessék azt a kapcsolatot, melyre pedig oly nagy szükségük volna. És mindkettő továbbra is bennreked a némaság börtönében, valami képtelen szégyenérzés rabjaként.