November 7. - FaNatIC és Buta-kutya

Persze-persze nem lesz időm olvasni... Ennek ellenére újabb két kötetet végeztem ki, így már csak kettő maradt hátra! A történet tovább bonyolódik, az érzelmek tovább mélyülnek, a kilátások pedig egyre sötétebbek, de nézzétek meg a saját szemetekkel: Come Make My Day és Approaching Nick of Time.



Frissítésnek ennyi (egyébként rajzolódik bennem pár új téma az érdekességekhez, csak ahhoz tényleg kell majd szabadidő) most pedig szeretnék megemlékezni a mai kirándulásunkról, mert kalandos, vicces és sokkoló volt egyben. Tehát novemberhez képest szép napos kellemes idő volt, ideális egy kis túrázáshoz. Még a falun belül csatlakozott hozzánk egy kövér nőstény beagle, nem zavart bennünket, hagytuk, hadd kövessen. Hol előre futkosott, hol lemaradt, de végig a közelünkben maradt. Első állomásként elértünk a vízfogóhoz, ami egy kőbánya lábánál fekszik. Mászkálunk, nézelődünk egyszer csak azt látjuk, hogy a kutyus a hegytető/szakadék szélén lavíroz köveket sodorva a mélybe miközben keresi a hozzánk vezető utat. Ezt volt a No.1 szívinfarktus közeli élményem. Gyorsan felmentünk egy biztonságos ösvényen és a megfelelő mederbe tereltük a jószágot. Ismét békésen telt az idő, csipegettünk a kökény- és csipkebokrokról, majd megérkeztünk végső állomásunkhoz a vörös kőbányához. Újabb biztonságos ösvény, ami a tetőre vezet csodálatos kilátást biztosítva az előttünk fekvő erdőre, amint különböző színekben pompáznak a lombkoronák. Dundika - ahogy időközben elneveztük a blökit - is magabiztosan mászkált minden remekül ment. Elindultunk vissza, ám hiába hívtuk csak nem jött a kutya. Megnéztük lentről hol van és egyszer csak látom, hogy lefelé csúszik egyenesen a szikla pereméhez "Hát ez tuti le fog esni" gondoltam magamban reményvesztetten (No.2 szívinfarktus közeli élmény). Szerencsére éppen hogy sikerült lefékeznie magát, de ismét hiábavalóan hívogattuk nem akart visszamászni. Jött a dilemma mi legyen vele: itt hagyjuk sorsára, vagy próbáljuk felhozni és törjük ki mi is a nyakunkat? Végül tudott elég erőt gyűjteni a kis dagi, hogy kimásszon - számomra már az is meglepő volt, hogy eddig eljutott a túlsúlyával - így nagy nehezen elindultunk. Persze mért a könnyebbik utat választanánk ennyi izgalom után, ha a patakmederben is lehet menni! Tehát az erdő mélyén mászkáltunk mohával borított kövek és aranysárga avar között, amivel még nem lett volna baj, ha oda vezet ahova elképzeltük. Lejjebb ereszkedve azonban egyre mocsarasabbá vált az út benőve mindenféle áthatolhatatlan susnyással. Jobb híján elindultunk visszafele, némi gyaloglás után pedig sikerült egy kiutat találnunk persze Dundika megint nem volt sehol, de kiabáltunk neki és előkerült eztán mindennemű galiba nélkül hazaérkeztünk. Aki nem hiszi járjon utána!