Gondolataim ’A’ SZERETET-ről  

 

Mottó: E Földön a Szeretetnek a megélhető legmagasabb fokozata olyan viszonyulás mindenhez és mindenkihez, amelyben önzetlenül segítem és hagyom, hogy az a másik élve szabad-akaratával, mindenben egészen ki-, aztán beteljesíthesse önmagát, saját egyedi önvalóját. Mindez, persze, önmagamra is vonatkozik. *******************

Ma már oly sokat beszélnek és írnak mindenfelé a Szeretetről, hogy teljesen elcsépeltté válik e fogalom. Meghatározni még senki sem tudta mibenlétét, legfeljebb csak 'tulajdonságairól' lehet itt-ott informálódni. A különböző ősi írások is csak azt írják le, hogy miért fontos a Szeretet, és hogy milyen, ill. milyen nem a Szeretettel teljes viselkedés. Arról lehet még olvasni, hogy hogyan kell Szeretni embertársainkat ("… mint önmagad!" és máshol: "… mint én szerettelek titeket!" /Biblia/). Arról azonban még sehol sem találtam semmit se, hogy mi is maga a SZERETET… Milyen állapot az, mit érez, mit tud, és mit él át az ember – vagy bármely lény – aki Szeretetben él… Vizsgáljuk meg most ezt a kérdést! Ahányféle létállapotban létezhet Teremtmény, annyiféle mértékben tudatosulhat és nyilvánulhat meg a Teremtményekben a Szeretet. Ez a Szeretet a tökéletes megismerés, tudás és tapasztalat is egyben, vagyis megélt szolgálat, azaz Isten önkéntes és feltételek nélküli 'szolgáltatása' a Teremtménye felé, mert az Istennek a Szeretete az, ami a Mindenséget – mindent, még a káoszt is, és az 'Ördögöt' is! – Létben tartja! Azaz: Isten ugyanúgy Szereti az Ördögöt is, mint az Angyalokat!

A SZERETET /az AGAPÉ/ A TEREMTÉSRE VALÓ KÉSZSÉG, ÉS AZ EHHEZ SZÜKSÉGES TUDÁS,

AZAZ A BÖLCSESSÉG, ÉS A MINDEZEKET LÉTBENTARTÓ ENERGIA ÖSSZESSÉGE!

– vagyis: Minden, Mindenekben…

Ami sajnos még mindig sok ember számára 'a szeretet', az csaknem mindig szigorú feltételekhez kötött szerződés, mert mindig feltételezi a viszonzást! Ez a szeretet semmibe veszi a társa – és önmaga – emberi fejlődésének szükségszerű lépcsőfokait, egyéniségét, s így az egész emberen erőszakot vesz ragaszkodásával, elvárásaival, megkötéseivel.

 Vizsgáljuk meg, mi is a különbség a Szeretet, és a szerelem között az ember vonatkozásában! A Szeretet önzetlen, mindenki felé áradó, és a másik igazi érdekeit veszi figyelembe. A szerelem pedig adok, de kapok is! Azaz szeretlek, de elvárom érte, hogy viszontszeress, (és csakis kizárólag engem!) persze az ágyban is! Tehát jó ugyan neked, de nekem is! Vagyis a szerelem csak látszólag önzetlen, és sohasem egyenlő a Szeretettel! A szerelem, mint lelki érzelem is, legfeljebb csak része lehet a Szeretetnek. Az átlagos szerelem önző, mert elsősorban a saját beteljesülését keresi, azaz a szerelmes ember mindent érdekből, – 'állítólag' szerelme érdekében – valójában a viszonzás érdekében tesz. Ezzel szemben: „a Szeretet mindent elfedez, ... hosszútűrő, és kegyes. Nem keresi a maga hasznát, nem rója fel a gonoszt” /Biblia: I.Kor. 13./ azaz feltétel nélküli. Ez azt jelenti: Szeretlek, –   mert – Szeretlek! Bármit is adsz viszonzásul, és bármilyen is vagy, és nem csak azért, mert – bármiben is – a társam vagy. Így lehet megérteni, hogy Isten = Szeretet! – azaz teljes és önkéntes önátadás! Ezt jelenti e szó: Agapé! Ez az, amit 'Tett' Isten a Teremtés aktusában Velünk… Önmagát adta, hiszen Őmagából lettünk és vagyunk! Ennek torzképe az emberi szerelem, amit itt az emberek között leggyakrabban megtalálhatunk – Szeretlek, ha Te is Szeretsz! –íme az adok-kapok játszma! Isten azonban feltétel és személyválogatás nélkül Szeret, hiszen Létben tart akkor is, mikor mi elfordulunk Tőle, sőt akkor is, ha mi nem Szeretjük Őt. Gyakran egymást

'Istenítjük' a szerelemben! Mégis Isten a teljes ’Egy’-gyé válás igényével –azaz szerelemmel is! – Szeret mindenkit, csak mi fordulunk el Tőle! Azonban sem Istentől, sem egymástól se a Szeretetet, se a szerelmet sem elvárni, sem kikényszeríteni nem lehet, de főként nem lehet kierőszakolni! Senki nem mondhatja társának: – Ezért meg ezért –bármiért!– köteles vagy engem Szeretni! A Szeretet és a szerelem is csak önként adható! Aki pedig nem képes a Teljes Egységre, akit még bármiféle érdek vagy érzelem köt, az nem ismerheti ezt, és csak egyféle 'egyesülést' ismer. Aki minden Egységben, Szeretetben csak a testiséget látja, az nem ismeri sem a lélekszerelem érzését, sem a 'Társ' megbecsülésének, sem az Eggyé válásnak az élményét, sem a Tiszta, az Önzetlen Szeretet mibenlétét. Ha azonban a Teremtmény felnő a Tiszta Szeretet megélésére, akkor belátja, hogy az a szerelem, amit az átlag földi ember annak él meg, az, mint érzés, mint érték, csak csekély része, részlete lehet az Igaz Szeretet élményének. A Szeretet felméri az ember valódi érdekét, ezért hagyja saját útján haladni az egyént. A vak szerelem pedig nem veszi észre, hogy ragaszkodásával társa és Isten közé áll! Pedig ha a Teremtmény ezt az önzést még itt, az anyagi világban megszünteti, elmúlik a ’Két’-ség, és az Én felébred, így létre jöhet az ’Egy’-ség...! Azonban soha nem szabad elfelejteni azt, hogy nem az a fontos, hogy engem Szeressenek, hanem az, hogy én képes és alkalmas legyek mindenkor Szeretni Mindeneket! Mégis, ha tudod, érzed, hogy viszont-Szeretnek, akkor még a ’szenvedély-szenvedése’ is –  lévén szó szerelemről – örömmé, békévé, boldogsággá válik... Így az is igaz, hogy a helyes értékítéleten alapuló józan belátás le tudja győzni az érzelmi viharokat, és át tudja alakítani a Szeretet-hiányos érzelmeket is Szeretetté.

Ezek tükrében vizsgáljuk meg, milyen ’alapelemekből’ áll

’A’ Szeretet :

 

1.  Testi:

2.  Lelki:                           emberi szerelem

3.  Szellemi:                                                        Isteni 

4.  Családi:                                                          Szeretet,

5.  Baráti:                          emberi Szeretet         azaz:

6.  Ön-:                                                               AGAPE

7.  Krisztusi:   

 

Hétféle rezgéstartománya van a Szeretetnek, – akár a számunkra látható Fénynek – ezek összessége az Agapé.

 

1. Testi szerelem:

A Szeretet egyik eleme. Isten Önmagát Nyilvánította Meg a Teremtés aktusában. Így lett a Meg Nem Nyilvánultból  Megnyilvánult Isten, azaz a Fiú. Emberi vonatkozása ennek a 'szexus' amit a fajfenntartási ösztön gerjeszt. Ez is, mint minden fokozat, csak akkor teljesedik be, válik Valósággá igazán, ha kölcsönös. Különben csak vágyakozás marad, vagy erőszakká válik. Alapvető emberi vonatkozása a birtoklási vágy kiélése.

Mottó: Szeretlek - mert enyém vagy!

 

2. Lelki ’szer’-elem:

A kölcsönös testi vágy okozta érzelem – 'érosz' – a lélek vágyakozása a másik fél után. Itt azért szeretjük egymást, mert ilyen vagy olyan a másik – legalábbis úgy véljük! – vagy azért, mert egymásra vetítjük ideáljainkat.

Legtöbbször itt téved az ember. Olyan tulajdonságokat, képességeket is rávetít, belelát társába, amik abban nincsenek meg. Csak egynéhány van azokból, amiket ő ideálisnak gondol. Így kialakul a ’rózsaszín köd’ szeme előtt, de el is oszlik a szerelemmel együtt, amikor a ’hiányokkal’ szembesül!

Mottó: Szeretlek – mert megfelelsz nekem!

 

3. Szellemi vagy duális ’szer’-elem:

A 'két-féleségnek' az 'Egy-ségre' való törekvésvágya, esetleg megélése. Itt már azért szeretjük egymást, mert úgy érezzük, esetleg tapasztaljuk, hogy teljesen kiegészítjük egymást, minden téren. A testiekben, az érzelmeinkben, a gondolatainkban, minden téren egyaránt. Felmerülhet az is, hogy Lényünk egészének, a Szellemi Valóságunknak másik nemű felei vagyunk. Ám tévedni itt is könnyű!

Mottó: Szeretlek – mert kiegészítesz!

 

4. Családon belüli Szeretet:

Itt sokszor csak az Anyai Szeretet a szembetűnő, mert itt a leggyakoribb az önfeláldozó, feltétel nélküli Szeretet, amit a Teremtő Istenben ismerhetünk meg a maga teljességében igazán. Istennek minden teremtménye az Ő családja.

– szülő- gyermek viszonylatban a felelősségérzet és az 'én részem vagy' érzet okozta Szeretetérzésben,

– a gyermek- szülő viszonylatban a hála és a megfelelési vágyban,        

– a testvér -testvér viszonylatban az azonos vagy hasonló külső-belső környezet és neveltetés hatására kialakuló együttműködési vágyban nyilvánul meg.

Mottó: Szeretlek – mert hozzám tartozol!

 

5. Baráti, embertársi, felebaráti Szeretet a Filia:

A kölcsönös egyenrangúság felismeréséből fakadó összetartozás Szeretetérzése. Itt már felismerjük, hogy a másik is ugyanolyan ember, mint mi, és túllépve a páros és csoportos (társasági, nemzeti, stb.) kereteken, felis-merhetjük, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk.

Mottók: Szeretlek – mert Te is ember vagy!

             Szeretjük egymást, mert emberek vagyunk!

 

 

6. Ön-Szeretet:

Mindannyian tükrei vagyunk egymásnak, így a másikat magunkban, és magunkat a másikban fedezzük fel, azaz tetteink egymásra gyakorolt hatását szemlélhetjük, ami Helyén Való Tettekre sarkall. A helyes önszeretet nem csak abból áll, hogy tudatosan nem teszek kárt önmagamnak – sem a testemnek, sem a lelkemnek –, mert becsülöm magam ennyire. A helyes önszeretet akkor teljesedik be, amikor az egyén képes felismerni és Szeretni önmagát a másikban is, és a másikat is önmagában, mint Isten részét, ám mégsem képzeli önmagát Isten Teljességének

 Mottók: Szeretlek, hiszen te is én vagy!

Szeretjük egymást egymásban és önmagunkban!

 

7. Krisztusi Szeretet:

Ha felismerjük, hogy minden és mindannyian Isten részei vagyunk, akkor a Mindenben és a Mindenkiben egyaránt megnyilvánuló Istent Szeretjük önmagunkban, minden emberben és a világ minden részletében és összességében egyaránt. Itt már eltűnnek a korlátok, a feltételek és az indokok. Ez a Szeretet tehát önzetlen, és soha el nem fogy.

Mottók: Szeretlek, mert Te is Isten része vagy!

Szeretjük egymásban a Mindenekben Megnyilvánuló

Istent!

AGAPÉ:

Teljes, önkéntes és feltétel nélküli önátadás.

A hét fokozat összessége ez, mint a 7 szín összessége a fehér fény. A Szeretet teljessége, az Agapé nem más, mint maga Isten, és mivel mi az Ő részei vagyunk, így minden más is, hiszen az indulataink, a  gondolataink, az érzéseink, érzelmeink, a tetteink a mi teremtéseink, és ezeknek besűrűsödései a Szférák, és persze ezek anyagai is. Ezért igaz, hogy maga az Isten minden Mindenekben.

 

Mottók:  Szeretlek, mert Szeretlek... és kész!

Szeretjük egymást, mert mindannyian A SZERETET vagyunk.

Mit jelent mindez, az ember-ember viszonylatban?

Együtt egymásért, vállvetve, érdekek, elvárások és kor-látok nélkül, őszintén, azaz Teljesen átengedjük önma-gunk, mindenünk, minden lehetőségünk és tehetségünk Neked, Mindenkinek és Mindeneknek! Nem csak Istennek, vagy egy kiválasztott, esetleg istenített személynek... Ettől a gondolattól nem szabad megijedni! Ettől nem fog megszűnni személyiségünk, sem szétfolyni. Ugyanis amennyit képes az ember továbbadni, legyen az Szeretet, pénz vagy bármi, annyit, és csak annyit képes befogadni! Az Isten bősége pedig végtelen és Rajta kívül nem Létezik semmi! Tehát MINDEN Isten része. Nyilvánvaló azonban, hogy e folyamat kezdetén az ember csak annyit képes adni, amennyiről úgy tudja, hogy van neki. Ám ha már mind odaadta, a Végtelen Forrás Bőségéből megkap mindent, és úgy érzi, tudja, hogy egyre több mindene van, így egyre több mindent képes továbbadni. Az is nyilvánvaló, hogy ez az állapot is csak akkor teljesedhet ki, ha jelen van a kölcsönösség. Ez legkönnyebben az ember - Isten viszonylatban valósítható meg, hiszen Isten a Teremtésben Önmagát adta. Így ha az ember mindenét, azaz önmagát adja Istennek, vagy a Mindenségben mindenütt Jelen Való Istennek, akkor tulajdonképpen önmagának adja önmagát. Tehát minden elkülönülés, önzés értelmetlen, mert ezzel önmagunktól különítjük el önmagunkat. Itt válik érthetővé a Krisztusi ajánlás: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Talán a 'mint' szócska helyett lehetne itt: 'AZAZ'!

A Szeretetnek elég önmaga, és ennek mértéke a Teljesség. A Szeretet nem köti magát feltételekhez, nem szorítja

magát korlátok közé. Emberi korlátjainkat tévhiteink, és a Tudatos-Tudat hiánya, azaz a Bölcsesség hiánya okozza.

Hiszen, amíg önmagam Teljességénél kevesebbet adok, – és ez az önzés: megtartom magamnak! – addig befogadni is csak kevesebbet bírok.

 Amíg az ember nem kész az Agapé megélésére, amíg a Szeretet mindegyik lépcsőjét át nem élte, amíg ezeket az állapotokat meg és fel nem ismerte, addig előfordulhat, hogy a Szeretet különböző lépcsőfokait különböző társakkal éli meg. Akár több fokozatot, több társsal egyszerre. Amikor ezeket egyesíteni képes, akkor már minden társsal képes megélni a Szeretet Teljességét. Ekkor az egyén már nem csak önmagából adja önmagát, hanem a Teljességet képes átáramoltatni önmagán, önmagával együtt, hiszen önmaga is állandó változásban, áramlásban lesz, nem ’csontosodik’, sűrűsödik bele az anyagba, és egyik szférába sem! Szerencsés ember az, aki olyan társat talál, akivel kölcsönösen megélheti a Szeretet Teljességét. Ám ez lehetséges mindenki számára! Előbb- utóbb mindenki megtalálja ehhez a Társát. A Szeretet különböző fokozatai, 'minőségei' persze a legkülönbözőbb arányokban keveredhetnek az egyénben, amíg az nem képes a Teljesség megélésére. Így a legkülönbözőbb torzulások jöhetnek létre. Pl.: Istenként szerethetjük egyik embertársunkat, vagy szerelmünket, Istenítve őt. Vagy családtagot is lehet szeretni lelki szerelemmel, stb. Minden hasonló torzulás azonban könnyen felismerhető és kijavítható itt, az általános emberi viszonyok között is. Az Isten Szeretetének egységessége mutatkozik meg abban, hogy bármely fokozatából közvetlenül is el lehet jutni a Szeretet Teljességébe, ha azt az adott fokozatot tisztán és Tudatos-Tudattal – Bölcsességgel – műveljük, vagyis eljutunk az Én-uralomig, ahol az ÉN képes minden lehetséges képességét felismerni és használni, minden szinten. Ha tehát önzetlenül tudunk viszont-Szeretni valakit, akkor a szerelem ragacsos ragaszkodása, birtokolni vágyása képes a lélek szabad szárnyalásává,

lelki beteljesüléssé, igazi Boldogsággá – végül majd Agapévá – válni. Mert mi is a Boldogság...? Azok a tettek, amelyek az embert kiszakítják a tér és az idő fogságából, amik felülemelik mindenen, ami élete nyűgéhez köti lelkét, – azaz közelebb viszik lelkét a Teremtőjéhez – azok adnak Boldogságot. Másként fogalmazva: ha képesek vagyunk a szerelmet nem csak testi, és nem is csak lelki vonatkozásban megélni, hanem az embernek mindhárom megnyilvánulási szintjén, /test-lélek-szellem/ az összes energia-központunkon át egyszerre válunk képessé megélni, – főleg, ha ez kölcsönössé lesz a férfi-nő kapcsolatban – csak ekkor mondhatjuk 'Teljes'-nek élményünket! Ekkor lesz "kis halál" azaz 'Eggyé' válás, a közösen, egyszerre átélt orgazmus. Ezért is élik meg kevesen ezt az élményt! Hiszen így teljesen 'átjárhatóvá' válik 'Én'-ünk, az ego pedig ettől fél legjobban. Attól félünk, hogy nem válik kölcsönössé a dolog, és kiszolgáltatottá válunk a társunk számára. Ezzel a félelemmel legtöbbször ki is zárjuk a kölcsönösség kialakulását, hisz mesterkéltté válik az egész. Vagyis minden tett, cselekmény, történés, ami nem előre megfontolt, nem mesterkélt, ami legbensőbb Lényünk önkénytelen cselekedete, az, amit itt e Földön Boldogságnak nevezhetünk. Ezért igaz az, hogy a szerelmes ember 'rózsaszínben – szeretetben – látja a világot'! Bár csak ekkor látja helyesen, hiszen ekkor tompul a "racionális", az 'agyon-kontrollált' ego-alakította világszemlélet! Ezért boldog az ember, ha Szeret, ha meditál, – azaz Istent szereti – ugyanis ekkor képes minden közvetlen testi vágytól és cselekménytől mentesen tisztának megmaradni. Ezzel szemben a szerelem mindig felborítja az egyén egyensúlyát, békéjét, mert a lélekben, – és a beteljesüléssel a testben is – idegen fluidokat, én-idegen erőket enged magába. Ha pedig saját

érzelmeinket elfojtjuk, akkor vagy testi, fizikai vagy lelki, pszichikai zavarokat idézünk elő – pl.: a harag elfojtásával magas vérnyomást, a szerelem érzelmének elnyomásával gondolkodási képességünk tompaságát idézhetjük elő. Mégis, ha két lélek között létrejön a tiszta Szeretet, a tiszta egybeolvadás, akkor maga a szerelem már elveszti túl hangsúlyozott szerepét. Amikor az érett szerelemben már nem a vágyak, az érzelmek tombolnak, amikor már félretolja a rózsaszínködös vágyak világát az ember, sőt a lángoló érzelmek tüze is átalakul, és nem marad csak a Szeretet tiszta és mindig izzó zsarátnoka, akkor az ember egyszer csak megtorpan... Amikor a társában az ember már nem csak az embert, hanem annak viszontszerető lelkét is meglátja, sőt megérzi az általa megnyilatkozó Isten valóságát is, akkor szokatlan módon lesz ’éhes’ a lélek. Ekkor egy izzó szenvedéssel és Szeretettel teljes vágyakozás bontakozik ki, amitől minden, ami 'csak' Földi, 'szenvedéssé' válik... mert belátja a lélek, hogy ez az egész világ sem tudja 'kielégíteni', hiszen nem elég ekkor már semmi, ami mulandó, és senki ember nem elég, egyedül csak Isten !!! Itt az ember érzi és belátja, hogy nincs az EGY-ség állapotában, hogy már 'du-ál’-is, azaz kettészakadt Lény. Ezért KÉT-ségbe is van esve mindenki, aki már felfedezte önmagában a ’másikfél’ hiányát! Az EGY-séget, a Harmóniát keressük tehát mindenben és mindenkiben. Ezért házasodunk, ezért vannak a párkapcsolatok legkülönbözőbb formái, amiket persze a fajfenntartás ösztöne is segít. A kettéválás előtt is volt egy szakadás, elválás. 'Elváltunk' Istentől, a Teremtőnktől! Ebben a folyamatban lett az EGY-ségben Létező ÉN-ből önálló, elkülönült 'ego'! EGY-ségből 'ÖN-álló'-ság! Ez ismétlődött az 'ÖN-álló'-ság kettészakadásánál, és ez nem más, mint a 'DU-ÁL'-felek szétválása / (DU = kettős) + (ÁL = álság)= KÉT-ségbe esett hamis állapot/. Ebben a KÉT-ségbe esett, hamis állapotban, amikor állapotunkat felismerjük, természetes, hogy mindenkiben a minket kiegészíteni képes "másik-felet" keressük.. Önmagunk 'másik-felét'! Hogy meg is találjuk, ahhoz arra kell törekedni, hogy együtt, egymásért teremtsünk, és ne azt nézze egyikünk se, hogy mit nyerhet a kapcsolatból, vagy hogy megkapja-e azt, amit eleve elvárt a másiktól. Hanem azt nézze mindkét fél, hogy mit tehet önzetlenül a kapcsolathoz, annak érdekében, hogy a másik fél még inkább ki tudja fejleszteni, és ez által össze bírja szedni önmagát.

   Ha úgy hozza életünk, hogy valóban a saját Duál-felünkkel találkozunk, akkor az arról ismerhető fel, hogy mindig, mindenben képesek vagyunk egymást kiegészíteni, és együtt, egy akarattal szinte bármit képesek vagyunk elérni, megteremteni. Bár igaz, hogy egymás felismerése is, és az együtt-teremtés is csak akkor sikeres igazán, ha a Duál-felek azonos, vagy nagyon közeli fejlettségi fokon állnak, minden szinten. Ez pedig természetesen, mindig az általános emberi átlag feletti fokozatot, fejlettséget jelent. A Duál-Egység azonban Szellemi állapot, nem földi Társasjáték!

Az önállósult ego – ami ugye nem egy EGÉSZ-ség! – mindent maga akar egyedül végrehajtani, ‘megteremteni’ –  még saját párját is! – holott nyilvánvalóan fél-sikerre ítélte önmagát, mikor fél-lénnyé vált! Épen ezért, az ’újra-Eggyé-válni’ tudást elsajátítani jöttünk ide a Földre is. Ezért téves az a hozzáállás az élethez, hogy „– Mindent a magam erejéből akarok (!) megvalósítani!” Ha csak az ego akar, az mindig kevés a sikerhez! A társadalomban azért van a család, hogy összefogással, együttműködéssel teremtsünk megélhetést, egzisztenciát. A lélekvilágban azért kell a Lélek-Társ, hogy minél nagyobb belső harmóniában (a jin és jang erők egyensúlyával) képesek legyünk mindenkit ‘Társ’-nak elfogadni, és így ha kell, segíteni. A Szellemvilágban csak akkor tudunk Eggyé válni „duál-párunkkal”, ha már teljesen feltisztulva, a különböző Lét-rétegekből a szétszórt ‘részeinket’ össze-szedve maximális összhangba kerültünk önmagunkkal és egymással. Ezt megtanulni jöttünk e Földre, mindannyian! Erre való a házasság. A családi fészek, mint biztos háttér, a biztonság szabadságát képes nyújtani, ahonnan bátran és sebezhetetlenül vagyunk képesek kitekinteni, ‘ki-kirándulni’ a Lét bármely rétegébe! Hiszen ha a család betölti ezt a szerepét, akkor ott már több-kevesebb lelki harmónia is jelen van, sőt Szellemi hasonlóság is, hiszen még itt a földi társadalmi síkon se tudunk megmaradni egymás mellett egy alapvető mértékű hasonlóság nélkül. Így, ha már van házastársunk, akkor mindenképpen meg kell tanulni a vele való harmóniát, hiszen úgyis mindenkivel kapcsolatban ez az alapvető feladatunk, hiszen csak így válhatunk képessé minden szinten harmóniában és EGY-ségben Létezni! Tehát, ha van egy családunk, vagy akár csak egy ’közös-ség’-ünk valakivel, amiben a kölcsönös Szeretet működik, – a Szeretet három szintje pedig: testben a tisztelet és a testiség; lélekben az empátia és a szerelem; Szellemben pedig a megértés, a szolgálat, és persze minden szinten a Szeretet! – akkor ebből a biztonságos fészekből szabadon szárnyalhatunk embertől emberig, lélektől lélekig, és mindig képesek leszünk károsodás nélkül visszatérni e fészekbe. A társhoz és a fészekhez való hűség azonban csak akkor 'Igaz Erény', ha az életünknek 'Igazi Párjához' köt az – bár mással az előbb vázolt Szeretettel teljes kapcsolat nem is 'működik' teljességgel. Ha egy kapcsolatban az 'együtt-teremtés' elfogadható mértékben működik, akkor kevésbé kétséges a hűség abban a kapcsolatban, mert nyilvánvaló, hogy kisebb-nagyobb mértékben minden férfi-nő páros képes erre. Maximumot elérni azonban ebben mindenki csak a saját, igazi Duál-felével képes.

 

Ám nem csak emiatt tapasztalható hűség az emberi kapcsolatokban.

Van, aki az életre való 'rálátás' képességének hiányában, a társadalmi normáknak – amik saját 'hitei' is – való megfelelési vágyból tart ki választott társa mellett. Van, aki csak megalkuszik önmagával és körülményeivel sokszor még akkor is, ha érzi, és talán tapasztalja is, hogy nem teljesen kielégítő számukra az a kapcsolat. Gyakran 'ál-erény' kovácsolódik így a 'szükségből'. Ennek a 'szükség'-nek lehetnek praktikus, anyagi, vagy akár testi okai is, de lehet, hogy egyszerűen csak nem adódik lehetőség a választásra, az egyén kishitűsége és a megalkuvásra való hajlandósága, vagy félelmei, téves hitei miatt. Van, aki a jószívűség álarcába burkolt birtoklási vágyának engedve választ társat magának;         „– Majd én megtanítom neked, hogyan kell élni!” – felkiáltással. Ám ez a kapcsolat nyilvánvalóan mellőzi a kölcsönösségnek és a Teljességnek még az igényét is, bár ez nem mindig felismerhető a felek számára.

Napjainkban vannak, akik a 'spirituális gőg'-jüknek engedve maradnak hűségesek társukhoz. Sokan még büszkék is, az így látványosan alakítható 'hűséges társ' szerepére. – Mégis, tapasztalataim szerint még ezek közül is sokan csak hazudják ezt! – A hűség akkor válhat 'kegyetlen béklyó'-vá, ha a felek között akkora a különbség, – bármely szinten is! – hogy az akadályozza az egyént a földi dolgok megtapasztalásában, a lelkiek megélésében, vagy akár a Szellemi fejlődésben is.

 Sokan azzal magyarázzák ál-hűségüket, hogy jobb az utódoknak, ha nem 'csonka-család'-ban nőnek fel. Pedig az a szülő, aki tévesen szeret, sohasem engedi el gyermekét, de ezzel egy életre megnyomoríthatja! Lelkét függőségben tartja, testét pedig 'a neveléssel' véli hatalma alatt tartani. Ahelyett, hogy a felnövekvő gyermeke elé az ő szabad fejlődését biztosító eszközöket és lehetőségeket helyezné, túlterheli elvárásaival, saját korlátjainak továbbadásával. Mindez azért alakulhat így, mert a szülők is csak 'csonka-személyiségek' maradnak, mert akadá-lyozzák egymás kiteljesedését, és ezzel a gyermekük személyiségének kiteljesedését is. Ezzel szemben a szülők, bár külön is élnek, de mindkettő éli a saját, teljességre törekvő életét, sokkal jobb, tisztább élet-mintát, és akadályoktól mentesebb pályát kap gyermekük személyiségének fejlődése útján. Főleg akkor jobb ez, ha legalább az egyik szülő megtalálja élete 'Igazi-párját', és azzal Teljességre törekvő, harmonikus egyenrangúságot, kiegyensúlyozottságot adó kapcsolatban – azaz Szeretetben – él. Ám még az így megtalált ’Igazi Társ’-unktól sem kérhetjük, hogy „– Légy az enyém!” –, hanem csak azt, hogy „– Fogadj el, hogy megoszthassam magam Veled, hogy megoszthassuk egymás Teljességét, az ’én-te’ a ’MI’ Valóságát és Istennel való EGY-ségét, EGÉSZ-ségét!” 

A Szellemvilágban ezért is nincsenek nemek – ezért nem is lehet itt már összetéveszteni a Szeretetet a szerelemmel! – bár szívesen teszik ezt némelyek! Persze, az is az Út, csak azon ez az ellenkező irány, mivel a szerelem az asztrális világhoz, a szex önmagában pedig mindig csak az anyagi világhoz, a hét csakra közül a két alsó csakra aktivitásához köt.

A tiszta Szeretet élményét egymástól megtagadni nem helyes, hiszen csak így tanulhat meg a Lélek minden embert szívébe fogadni, Szeretni, azaz így találhatja meg Istent, és tanulhatja meg igazán Szeretni Őt! Ám vigyázni kell, nehogy a buzgó Isten-keresésünkben célt tévesszünk, és valamely emberben véljük felfedezni Istent! Egyik ember sem maga Isten, hiszen az emberekben csak a különböző minőségben megnyilvánuló Isten hat, és Van Jelen mint ’Létbentartó’ -mivel Ő nem személyválogató! Lám, mi mégis azok vagyunk, hiszen nem tudunk mindenkit egyformán Szeretni! Fel kell hát nőni a Szeretetben, a Tiszta, a Teljes Szeretethez! Igen, lehetséges Mindent és Mindenkit egyformán Szeretni! Istent is, a szerelmemet is, embertársaimat is egyformán, és még önmagamat is! Önmagunkat helyesen Szeretni annyit jelent, hogy összeszedvén önmagunkat, Tudatos kapcsolatot létesítünk Lényünk minden rétege, minden Megnyilvánultsága és a Teremtőnk között. Ezzel párhuzamosan azonban ki kell fejlesztenünk magunkban a Tiszta Szeretet képességét minden teremtmény, és persze minden ember felé is, az ő tisztaságuknak megfelelő mértékben – de nem csak gondolatban, azaz nem csak tudati szinten! Egyformán Szeretni mindenkit annyit jelent, hogy értelmemmel, lelkemmel és akár tettekben megnyilvánuló szolgálattal is képes legyek minden embert és Teremtményt egyformán Szeretni és elfogadni. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkibe szerelmesnek /stb./ kellene lenni, hanem azt, hogy legyek nyitott, de ne a lélek kötődését, a szerelmet keressem minden másneműben – avagy ’nem más nemű’-ben – és ne is csak a szexet keressem minden, arra alkalmas – avagy akár alkalmatlan – testben. Sőt, ne is csak a tudást, a ’bölcsességet’ keressem minden nálam okosabb vagy csak okosabbnak látszó emberben, avagy mindezeket bárkiben is, aki valamiért felkelti érdeklődésemet, – hanem sokkal inkább jelenti azt, hogy tudatosan ki kell építenem a Szeretettel Teljes, és a hétköznapokban is működő ’világomat’ minden szinten. Amiből tudok hatni elsősorban a ’saját-világomra’ és a ’kül-világra’, aminek hatásait is képes vagyok így elfogadni, feldolgozni. Tapasztalataim szerint valóban lehetséges megélni a Szeretetnek egy – sajnos még, vagy már? – nem elterjedt formáját, még férfi és nő között is, amit talán Igaz Barátságnak nevezhetnék. Ennek feltételei: egymás gondolatvilágának ismerete, és a kölcsönös feltétel nélküli

bizalom, megértés, elfogadás. Itt a testi vágyak és a lélekszerelem érzései elmaradnak, csak az Igaz, Tiszta Szeretetnek, azaz a Létezés Teljességének és Boldogságának megélése, kiegyensúlyozottsága a ’Jelen-Valósága’.

Emberi Létemnek legkülönösebb és legmagasztosabb ’Szeretet-élménye’ ez!

A Szeretet a Földi-ént (az anyagot, az ego-t) akarja lebontani. Az embernek a 'szeretete' éppen ezt az ego-t akarja megkötni, fenntartani – erőszak, vér és szenvedések árán is! A Szeretet ezzel szemben mindent old, és alkalmassá tesz ez által a viszont-Szeretetre.

Isten azonban nem csak akkor Szeret minket, ha mi viszont-Szeretjük Őt, Ő nem szab feltételeket. Mivel parancsra nem lehet Szeretni, csakis szabad akaratból, így Isten sem kényszerít arra, hogy Szeressük Őt. „Rész vagyunk az Egészből és ’Valóság’ vagyunk az ’Ő Való’-ságából”, azaz bármit teszünk, hiszünk, érzünk, azt Ő teszi általunk. Az Ő Szeretete tehát Szerelem is!

Ha a külső és belső harmónia létre is jön az egyénben, de azt egyedül éli meg, magányosan, akkor csak az üresség, a végtelen és az idő élménye, érzékelése érvényesül. Hiányzik ugyanis a Szeretet Teljességének az élménye, megélése. Ám, ha a viszonzott szerelem is jelen van, –  akkor az, ámbár rózsaszín ködbe is burkol mindent, de ha ez a hatása nem kerül túlsúlyba – akkor előtérbe kerül a helyesen értelmezett önszeretet, mivel a teljes harmónia miatt nincs ’hiány’. Ha ekkor Igaz Szeretettel tud az ember önmagára tekinteni, gondolni, akkor megtelik minden rétege a Szeretet Energiájával, és az ’Itt és Most a Helyemen ’Való’ Vagyok’ tudatával. Ez valóban képes fókuszálni a Lény testi erőit, a lelki érzékeit, érzéseit, és a Szellemi Valóságát is a számára ’Itt és Most’ megélhető szférára, és Önvalójára abban. Így ha a szerelemben megtanult, megélt ’kiáradást’, amit a hétköznapi ember így fejez ki szólásaiban: „– Neked adom a szívem, a lelkem! –  és – Lehozom néked a csillagokat is az égről!”

– nem korlátozza az egyén egyetlen, kiválasztott embertársára, hanem korlátlanul Éli meg azt, minden ember és Lény felé, akkor Éli az ’Agapét’!

Ha ekkor az ember ’fókusza’ valóban a Szellemében marad, és véletlen se süllyed sem a lelki, sem az anyagi szintre, akkor az így megélt viszonzott szerelem jelentheti az Igaz Boldogságot e Földön.

 

Így válik a szerelem Igaz Szeretetté, a ’két-fél’ Egy-gyé.

 ... Tapasztalatom szerint ilyen a szerelem útja, ami szintén elvezet a Szeretet Útjáig, a Szeretet pedig így válik 'A KRISZTUSI ÚT'-tá! Hiszen mind a három sík, mind a tizenkét szféra tapasztalata, erénye, és mind a

2x(7+5) csakra – azaz a teljes Lény – teljesítménye, tudatossága benne van!

„Szeretlek!

 Szívem legtisztább szándékával,

  lelkem  legteljesebb érzésével,

Lényem legmélyebb forrásából fakadó, Őszinte Szeretettel Szeretlek!”

***********************

Kívánom, váljon ez a mondat minden ember ajkán általános köszöntéssé, legyen a megszólított akár férfi, akár nő, akár idős, akár gyermek…

*HOGY FELOLDHASSON VÉGRE MINDENT A SZERETET!*

***********************************