„Ez azért már mégiscsak embertelen”- gondolta Munszu, mikor visszatért az esti fürdés-halak elleni harc- jéghidegavíz tisztálkodásnak induló lélekölő akcióból.
Hátát egy fenyőfa érdes kérgének vetette, öszébb húzta magán kék ballonkabátján, fáradtan sóhajtott. A gyanta és az őszi avar illata fullasztóan megtöltötte tüdejét. Szemeit még búcsúzóul végigfutatta az erdőn, tekintete megállapodott a holdon. Felrémlett előtte Vonhjo véráztatta arca, s a kénylemetlen emlék hatására jobb oldalra fordult.
Embertelenség.
Bangdzsa és denevérizé versenyhorkolása sem hatott rá nyugtatóan, hiába szorította kezét a füleire.
-LEGYETEK MÁR HALKABBAK!
De naná, hogy nem keltek fel; őket is kimerítette az egész napos gyalogút. Munszu idegesen felpattant.
-Ma sem alszom. –Jelentette ki, mivel a manga hősöknek bevett szokásuk gondolataikat verbális formával közölni a külvilággal.
-Sétálok egy kicsit, hátha segít elaludni.
Lába alatt ropogott az avar, a gallyak között szél susogott. Lehunyt szemmel járt, a sűrű sötétben ez úgyis mindegy volt. De nem segített ez sem, sőt, ha lehet, még feszültebbé tette: képek peregtek le előtte a múltból, fájdalmas, képzelt szerelme, Adzsite nevető arca, hullák, harcosok, a többi angjo onsi…
Akkor sem lett boldogabb, amikor egyszerre csak orra vágódott. Igen szalonképtelen szavakat szólt. Orra vére sós ízt hagyva pergett ajkaira.
-…anyját…- Fejezte be, és sután tapogatózni kezdett a sötétben. Hm. Ez valami…puha…
Ez… mozog… emelkedik, és süllyed…
Olyan szép vörös színe még az ébredő napnak sincs, mint amilyen bíbor Munszu feje lett, ahogy visszarántotta kezét Szando dekoltázsából. Csunhjang álmosan mormogott valamit az időjárásról és hogy vigyázni kell a nyúlcsordával, majd az eloldalogni készülő Árnybíró legnagyobb döbbenetére utána kapott, és megszorította a kezét.
-Ne menj el, Monjron. Te vagy dzsusin császára.
-Szando…szando, engedj el… !
-Rúgd tökön az onsi-samat, mert egy rohadt perverz…
-Miii?!- És Munszu, magáról megfeledkezve felrángatta Szandot a földről:- Mondd még egyszer! Mondd még egyszer! Na gyerünk!
A lány felriadt, és sírni kezdett.
-NE BŐGJ! NE BŐGJ MÁR! Légy férfi! Ööö, azt azért mégse. De vondd vissza!
-Mit?- Hüppögött Szando. Munszu vaskezekkel markolta a vállát, amin ráadásul friss hegek voltak egy balul kiütött vadászat eredményeképpen.
-Engem csak ne rugdosson a megmurdált pasid, értve?!
-Ne beszélj így róla!- Kelt ki magából Csunhjang, megfogta az onsi csuklóját, és, bár ez a sötétben nem volt látható, feltételezhetően igen sértett fejet vágott.
-Kis taknyos, ezt nem te mondod meg. És hogy-hogy ilyen messze vagy a táborhelytől? Történetesen nem te vagy épp őrségben? Jellemző. Nem csalódtam benned, szando: megint csalódtam.
-A bangdzsa…van őrségben.
-Ez akkor sem magyarázat rá, miért alakítasz külön klikket és…
-Ez a táborhely … területe…
Valóban: amint Munszu abbahagyta az üvöltözést, igencsak közelről kezdte el hallani a horkolást.
-Rendben. Csak próbára tettelek, mennyire vagy éber gondolkozású, ha álmodból riasztanak.
-Akkor… elengedné… a derekamat?
-Én a válladat fogom! – Kiáltott fel az onsi, amíg rá nem jött, hogy kivételesen nem neki van igaza.- Ja. De. De nem. Na jó. Sötét van. A legjobbakkal is megesik.
-Szóval…elenged?
Munszu elmosolyodott, közel hajolt Csunhjanghoz, ajkai az arcát súrolták, és a fülébe súgta:
-Zavar a testi közelségem?
A szando megremegett.
-Az onsi-sama tudja, hogy…hogy… hogy…
-Hogy?
-Mi történt…miután… ön…megette…a gombákat…
-Nem emlékszem semmire. Mondd el. – És ezzel végigsimított a hátán.
-Nem!- Sikoltott a lány, és egészen terrakotta árnyalatot öltött. Szerencsére, ez sem látszódott.
-Akkor mutasd meg.- Susogta Munszu, aki nagyon élvezte, hogy zavarba hozhatja a lányt. Illetve, nem lány…hanem szando… szando az szando! Hehe, most biztos olyan mélybíbor színe van mint a vé---
Csunhjang és Munszu ajkai édesen egybeolvadtak. A lány átölelte a férfi nyakát, és közelebb vonta magához. Munszu úgy ledöbbent, hogy sem mozdulni, sem a csókot viszonozni nem tudta, hanem valami olyasmit gondolt, hogy:
Mi a jó édes…?
Érezte, amint a kabát lecsusszan róla…
Na nem, ez így nem állapot…
Ez…ez így … nem…
Milyen rég nem éleztem a női test melegét… úgy igazán.
Nem, nem, nem, nem…!
Deeee…
NEM!
Na jó…  de csak egy kicsit.
Felemelte kezeit, hogy közelebb húzza a lányt, de a csók véget ért, és szando hátrébb lépett.
-Ennyi…volt.
-Csunhjang!
Ropogó avar. A lány eltűnt. Munszu összezavarodottan állt, még akkor is, amikor a hajnal első fényei felkapaszkodtak az égre.
-Heeee?
Megrázta a fejét.
-Álom. Álom volt. Csunhjang… SZANDO! Szando nem… ő nem… na, és én meg pláne nem, én soha, én dehogy is. Oké, ebben megállapodtunk.
Mivel most én maradtam szégyenben, holnap hideg, lekezelő és laza leszek… na jó, ez nem újdonság, de a tetejébe még hányavetin meg fogom engedni, hogy lehet, hogy alvajáró vagyok, mert az éjjel tök másutt ébredtem, és hülyeségeket álmodtam, hooogy.. tangóztam Adzsitével meg Szandoval smároltam.. oké. Jó lesz.
Lefeküdt aludni. Álma üres volt és cseppet sem pihentető.
A bangdzsa odaégett rántottájának szagára kelt fel három röpke óra múlva.
-Miffranc?- Kisimította haját, feltette a hajpántot.
-Jó reggelt, kedves onsi-szama! Finom étek készül itt! Ne aggódjon, a szando is segített a főzésben…
A hajnal tompa fényeiben Szando szürke szeme és Munszu kegyetlenkék tekintete összekapcsolódott.
Most…
Csunhjang bájosan elmosolyodott.
-Lehet, hogy…alvajárok. Buta dolgokat álmodtam… denevérizé hátán szálltam, és megcsókoltam az onsit… furcsa, nem? – Kuncogott, majd belekortyolt a teájába.
-Ez az én szövege… ööö… teám. –Tépte ki a rózsaszín virágos bögrét Csunhjang kezéből a hajdani tábornok, és egyvégtében levedelte az ihatatlan állagnak örvendő löttyöt.
Ez azért már … mégiscsak embertelen!