A kezdetektől

Fanfiction by Rhien

 

Igen, a hét zsoldos a nevünk. Mint már ki lehetett találni (nem kell hozzá sok ész…) heten vagyunk testvérek. Jómagam Jakotsu, utánam Bankotsu, Suikotsu, Kyokotsu, Renkotsu, Ginkotsu, és végül Mukotsu. Bankotsu a legfiatalabb. Nagyon kedves ember. Ezt inkább, mint testvér mondom, mást most nem akarok írni, mert drága tesóm árgus szemekkel figyeli ténykedésem. Aúúúúú!!!! Már ezért is kaptam a fejemre! Jobb lesz nekem, ha kizavarom a szobából...Bocs, itt vagyok, csak az elmúlt fél órában éppen péppé vertem Bankotsut. Csak úgy edzésként…Na de hadd térjek vissza az eredeti témához. Sok év telt el azóta, hogy el kellett hagynunk az otthonunkat. Kicsi gyerekként nem volt sok gondunk. Enni-inni bőségesen kaptunk, a ruhánk mindig tiszta volt. Minden túlzás nélkül kijelenthettem, hogy jók voltunk. Már akkor volt jócskán erőnk, de a falubeliek miatt nem használhattuk nyíltan. Soha nem fordult elő olyan, hogy lebuktunk volna. Erdő vette körül a falunkat, azon túl pedig hatalmas hegyek terültek el. Ha felbosszantottak volna az ottani taknyos kölykök, mindig oda mentünk kitombolni magunkat. A természet keményen megsínlette tombolásunkat, de a falubeliek semmit nem vettek észre belőle. Tartoztunk ennyivel anyánknak. Azok a nyavajás férgek sokat gúnyolták miattunk, de egy ideig nem foglalkozott velük. Barátaink nem voltak, csak egymással játszottunk, mivel a gyerekek féltek tőlünk. De boldogok voltunk és jól éreztük magunkat. Nem tartott sokáig ez a boldogság…egyik nap elmentünk a hegyekbe edzeni egy kicsit. Becsületesen elengedtük magunkat, úsztunk a tóban, egymást püföltük, szóval jól elvoltunk. Sötétedésre haza kellett mindig érnünk, ez alól a mai nap sem volt kivétel. Legalábbis úgy indult, hogy nem lesz az. Néhány démon az erejét akarta próbálgatni rajtunk, de végül inkább illettek be kutyakosztnak, mint démonnak. Szétvertük őket, és indultunk haza. Egy idő után különös nyugtalanság lett úrrá rajtam. Szóltam is a testvéreimnek:

 

-Álljatok meg, kérlek, úgy érzem, valami baj történt a faluban…-nem fejezhettem be.

 

-HA BAJ VAN, AKKOR MI A JÓ FENÉT KERESÜNK MÉG ITT????

 

A legnagyobb egyetértésben mondták ezt, és ahogy csak a lábunk bírta, indultunk vissza a házhoz. De elkéstünk….Azt a látványt soha nem fogom elfelejteni, de szerintem a többiek sem. A falubeliek széles vigyorral a képükön nézték egy ház égését. Megállt bennem az ütő, amikor észrevettem, hogy a mi házunk az. Testvéreimre néztem, de azok is ugyanúgy meg voltak döbbenve, mint én. Nem értettük, hogy miért tették ezt velünk. Mit ártottunk nekik??? Ez már soha nem fog kiderülni. Abban a percben csak egy gondolat járt a fejünkben: Megbosszulni a szüleinket. Nem gondolkodtunk, nem mérlegeltük milyen következményekkel járhat, ha mi most itt elkezdjük leöldösni a falut, csak cselekedtünk. Letöröltük azt a bamba vigyort a képükről, az egyszer biztos. Egy ember kivételével mindenki odaveszett, de akkor még azt hittük, hogy nincs olyan állapotban, hogy bármi féle bajt hozhasson a fejünkre. Nem törődtünk többé vele, hanem halott szüleinket helyeztük örök nyugalomra. A többieket úgy hagytuk. A gyilkosok nem érdemlik meg, hogy eltemessék őket. (ezek szerint minket se fognak majd eltemetni…mi is öltünk. És nem mondom, hogy rosszul esett.!) Magunkhoz vettünk néhány fegyvert, valami élelmet, ruhát, és nagyon gyorsan kereket oldottunk. Sokáig, több héten, vagy hónapon keresztül csak mentünk és mentünk. Ha találtunk valami rozoga falut, azt úgy ahogy volt kifosztottuk. Szemét egy mészárosmunka volt, tekintve, hogy ezek az emberek nem tehettek semmiről, de szomorúak voltunk, és elkeseredettek, hiányoztak a szüleink. Elvesztettük a biztonságot, és innentől kezdve a saját lábunkon voltunk kénytelenek megállni. Könyörtelenek voltunk…de ez volt az életben maradásunk feltétele. Egy ideig még semmi baj nem volt, de aztán elég rendesen ránk szakadtak a gondok. És azokkal együtt egy rakás feldühödött ember. Nem tetszett nekik, hogy mi egész falukat pusztítunk el, ezért nekünk támadtak. Volt néhány épeszűnek nem mondható ember (vagy csak simán öngyilkosjelölt, szerelmi bánattal küzdő), aki vasvillával meg hasonlókkal jött nekünk, azokkal könnyen elbántunk. Szerintem nem vettek túl komolyan bennünket. Csak meg akarták nézni hogy hogy néz ki hét erősnek mondott ember. Mukotsu rájukküldött egy méregfelhőt, mi elvittük (mit elvittük, elloptuk!!!) az összes sakét, aztán meg sweet dreams a falubelieknek!!! De jöttek rendes karddal, íjjal, bumeránggal, stb., itt már nehezebb dolgunk volt. Azok támadtak is…mi pedig visszatámadtunk. Rendesen berúgtunk, vittünk a sakéból, egy-két embert is magunkkal hurcoltunk. Nekem nem volt túl sok kedvem hozzá, mert csak lányokat lopkodtak, de nekik is kijárt a „szórakozás”. Általában otthagytuk őket. Kyokotsu mondta, hogy hagy egye már meg őket, de leszavaztuk. Pontosabban lepofoztuk…az lehet, hogy gyilkosok vagyunk, de nem kannibálok. Embert lehet, hogy ölünk, de enni nem eszünk. Akkor már inkább az éhenhalás!!! Egyszer Renkotsut sikerült felbosszantania egy bájos és szemtelen hölgyeménynek. Kicsit hirtelenharagú a tesóm…nem elég, hogy a lányt szénné égette, de a falura is ráköpött egy kisebb lángnyelvet. Idióta!!! A szüleinkkel is pontosan ugyanezt csinálták, csak azzal a különbséggel, hogy kézzel gyújtották fel a házat. Lett belőle vita, méghozzá hatalmas. Kiderült ugyanis, hogy ezek a szerencsétlenek nem voltak a faluban, amikor Renkotsu köpködött. Nem voltunk felkészülve, talán a fejünkbe szállt a sok sikeres fosztogatás. Azt hittük, senki nem mert szembeszállni velünk, a zsoldosokkal. Emlékszik még valaki a félhulla emberre, akit otthagytunk a szülőfalunkban? Hát, az azóta valami császárszerűség lett, és volt szíves egy ..khm.. nagy hadsereget szervezni ellenünk. Volt ott minden: démonvadász, vámpírölő, átvágott harcos, elkeseredett emberek tömkelege, csőcselékek, ami csak létezik…hatalmas lendülettel támadtak. Jó sok embert elintéztünk, a legeredményesebb Mukotsu, Ginkotsu és Renkotsu volt. Köpködtek mérgeztek, pusztítottak. Mi pedig segítettünk. Lassan-lassan fáradtunk. Megéreztük, nem bírjuk már sokáig. Suikotsu már anyával volt, Bankotsu is hamarosan követte. Renkotsu is már csak füstölgött, igazi tüzet már nem volt képes okádani. Kyokotsu volt az egyetlen, aki viszonylag szilárdan állt a lábán, de már kapott még egy jukat a köldöke mellé. Én is meglehetősen szédelegtem, elkezdtem elveszíteni a tudatomat. Annyit felfogtam, hogy az emberek egy papnőtől várják, hogy megölje az életben maradt zsoldosokat. Kiáltásokat hallottam minden oldalról:

 

-Végezz velük, Úrnőm!!! Küld a pokolra őket, Kikyo!!! Eleget szenvedtünk már miattuk!!!!

 

Hmmm…szóval Kikyo személyesen! Ezt a „megtiszteltetést”! Nem gondolkodhattam sokáig azon, hogy vajon milyen jövő lehet. Hamarosan megtudtam. Kikyo volt szíves, és pontosan belelőtt egy nyílvesszőt a szívem közepébe. Egy pillanat alatt megérkeztem egy másik, rejtélyes világba, ahol a testvéreim, és a szüleim vártak rám. Nyugodtak voltak, szinte már boldogok. Velem együtt hitték, hogy vége a szenvedéseknek. Rosszul hittük….a következő pillanatban éreztem, hogy valami megfoghatatlan erő húz vissza a Földre. A testvéreim jöttek velem, anyáék viszont ott maradtak, és egyszer csak eltűntek a szemünk elől. Csalódott sóhajt hallottam. Egyszer csak éles fájdalmat éreztem a nyakamban. A többiek is felordítottak. Mi a fészkes fene lehet ez? Még nem voltam teljesen magamnál, de megszólalt egy hang, közvetlenül mellettem:

 

-Üdv újra az élők között!!! A nevem Naraku. Velem jöttök a kastélyomba. Mostantól kötelesek vagytok szolgálni engem. Cserébe, hogy megmentettem az életeteket.

 

-Hogy lehet, hogy visszajöttünk a halálból?-kérdeztem még mindig kábán.

 

-Úgy, hogy egy ékkőszilánk van a nyakadban. És a többiekében is. Ez tart életben benneteket.

 

Mikor a többiek is használható állapotba tudták hozni magukat, akkor elindultunk Naraku kastélya felé. Elég messze volt, és mindannyian kimerültek voltunk. Nem is csoda, hiszen a halálból rángattak vissza az életbe. Úgy mentem, mint aki berúgott, pedig már 22 órája nem ittam. (még vizet se, alkoholt meg végképp nem volt alkalmam inni.) Halkan megkérdeztem:

 

-Ott vagyunk már?-meg kell, hogy mondjam, nem erre a válaszra számítottam…Renkotsu nagy levegőt vett, mintha rosszul lenne. Én nem ismertem fel, hogy mit akar, odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Ezt a pillanatot választotta, hogy a hajamon kívül az összes létező anyagot leégesse rólam!!! Merő jóindulatból! Naraku nevetőgörcs közepette figyelte, hogyan próbálom eloltani magamon a tüzet. A ruhámból természetesen semmi nem maradt. Én rákvörösen kullogtam megmentőnk után, miközben a többiek kacarászva vonultak utánunk. Nem sokat beszéltünk, amíg el nem értük a kastélyt. Tényleg gyönyörű volt, mindenki csak bámulta leesett állal. Naraku elunta a várakozást, és ránk ordított:

 

-Nem fokok napestig várni rátok! Indulás befelé! Nem akarok többször szólni!

 

-Mi is örülünk, hogy itt lehetünk.-mondtam gúnyosan.

 

Miután megérkeztünk, mindenki kapott egy szobát. (elég sok volt itt, hét ember nem jelentett jelentős helykihagyást.) Önállóak voltunk, kezdtük feltérképezni a terepet. Legelőször egy fürdőt akartunk keresni, mert a szagunkkal egy büdös borz fel sem vehette a versenyt. Találtunk is egy medencét, csak az volt a baj, hogy jéghideg volt a víz…nagy ordítással vetettük bele magunkat, eláztatva a fél fürdőt. Nem baj, jobb, mint a semmi. Legalább a nagyja mocskot lemostuk magunkról. Naraku is betévedt a fürdőbe, és elszörnyedt a koszos víz láttán.

 

-Mi műveltetek ezzel a medencével??? Az nem létezik, hogy ennyire retkesek legyetek!

 

-De igen, nagyon is létezik-mondtuk halálos nyugalommal.

 

A vacsora fennséges volt. És még azt mondják, hogy mi vagyunk a szégyentelen rablók…eddig mi is így gondoltuk, de aztán rájöttünk, hogy Narakunak legalább két falut kellett kifosztania ehhez a lakomához.

 

Gyorsan teltek a napok. Folytattuk a vívást, sokat gyakoroltunk, napjában legalább egyszer húskonzervet csináltunk a másikból. Naraku tanított minket, szerintem nem gondolta igazán komolyan azt a szolgás dolgot. Mesélt magáról egy-két dolgot,. Elmondta, hogy nagyon rég óta akarja Kikyot megszerezni magának, de eddig mindig pofára esett. Mert állítólag a papnő egy kutyafülű féldémont szeret, hiába szögezte oda Naraku egy fához. A féldémon neve Inuyasha. Meghagyta, ha látjuk, fogjuk el, és hozzuk a kastélyba. (ez nagyon úgy hangzott, mint egy parancs!)

 

Én most azt hiszem megyek. Összeszedem a tesóimat ebből a hatalmas kastélyból, aztán megpróbálom Naraku képét kidekorálni egy kicsit. Majd elmondom, mi történt…

 

 

 

Itt vagyok megint. Bár kicsit meg vagyok tépázva. Sajnos nem tettem le arról az őrült ötletemről, hogy szétverem Narakut. Talán nem is kell mondanom, hogy pont ellenkezőleg sült el a tervem: ő vert péppé engem…de elég rendesen…

Néhány nap múlva tanácsot tartottunk a többiekkel, hogy mit csináljunk, mert már elegünk lett Narakuból. Megmentett minket a haláltól, de mi nem akartunk szolgakánt élni. Eldöntöttük, hogy mindenképpen elmegyünk a kastélyból, és bármi áron. Akár harcolnunk kell, akár nem. Verekedtünk egy hatalmasat, de még igy se sikerült legyőznünk őt, úgyhogy kihajitott minket a kastélyból. De úgy, hogy magasan repültünk ki a kapun…

Szóval most megint úton vagyunk, bár örülnék, ha valaki megmondaná, hogy merre, mert fogalmunk sincs. Jól tudjuk, milyen a vadonban élni, hiszen a halálunkig ott éltünk. Három napja vagyunk úton. Szerencsére az emberek semmit se változtak, ugyanolyan naivak, mint régebben voltak. Még mindig nem tudják, kik vagyunk mi, és vasvillával, meg ilyenekkel jönnek ránk. Sokat ér, mondhatom… eddig is erősek voltunk, de miután megkaptuk az ékkőszilánkokat, még nagyobbra nőtt az erőnk. Minden erőfeszités nélkül romba döntöttünk egy falut. A sakét elvittük, aztán hadd égjen… utána meg jól berúgtunk. Nem tudom, mennyi idő alatt gyűlt össze ennyi ital, de mi az összest megittuk egy éjszaka alatt. Úgy látszik, az ékkőszilánkokkal az alkoholt is jobban birjuk. Még egy teljes démon is kidőlt volna egy hordó sakétól, mi meg két hordó után kezdtük részegnek érezni magunkat. A többiek persze nagyon jól elszórakoztak a lányokkal, de én inkább kimaradtam a buliból. Más kell nekem…na mindegy, lesz még rá alkalom.

Hajaj!!! Sokféle szagot érzek: féldémon, démonvadász, ember, és valaki, akit nem tudok eldönteni, hogy micsoda. Naraku szagát érzem rajta. Vegyes csapat, de elintézzük őket. Szerintem ezek sem tudják, hogy mit jelent harcolni. Tévedtem… nagyon is tudták, hogy mit jelent harcolni!!! Kiderült, hogy a féldémon nem más, mint Naraku  nagy ellensége: Inuyasha. Az első gondolatom az volt, hogy elkapjuk, és elvisszük Narakunak, csak aztán rájöttem, hogy már nem vagyunk olyan jóban vele. Akin Naraku szagát éreztem, az egy szerzetes, Mirokunak hivják, és egy lyuk van a tenyerében, amivel bárkit be tud szippantani. Meg is tette volna velünk, ha nem jön egy mérges darázs. A mérge megölné a szerzetest. Váratlan fordulat, mi??? :-) Inuyashának ott a kardja, a Tessaiga, de gyenge, és nem tudja használni. Még eggyel kevesebb… maradt a két lány. Egyik bumeránggal hadonászik, de az ellenünk semmit se ér. A másik Kikyo reinkarnációja, ő az ijával jött ránk. Egy idő után már világitott, és amekkora szerencsém van, el is talált. Majdnem lett két köldököm…de megmenekültem, mert nagyon gyorsan gyógyulnak a sebeim. Jobbnak láttuk nagyon gyorsan elhúzni a csikot innen. Szerencsére kellően kifárasztottuk őket, úgyhogy semmi kedvük nem volt utánunk jönni. Gyorsan elszeleltünk, egy napra elég volt egyszer kockáztatni az életünket…

Egy erdőben megálltunk pihenni egy kicsit. Nem volt kedvünk tovább menni, ezért aznap este, és másnap ott maradtunk. Éjszakára állitottunk őrséget, nehogy Inuyashaék túlságosan kipihenjék magukat. Nyugodtan aludtunk, én egy álmot láttam. Régen halott édesanyámmal beszélgettünk egy napsütötte dombon.  Igy szólt hozzám:

-Fiam! Nagyon megváltoztál, mióta én nem vagyok. Miért öldösöd az ártatlan embereket? Nem tettek neked semmi rosszat! Fáj látnom, hogy ártatlanokat ölsz. Hidd el, minden lépéseteket látom, és figyelem abból a világból, ahol én most vagyok.

Én az ölébe hajtottam a fejem, és úgy válaszoltam neki.

-Mama, nem kérem, hogy megértsd, mert én sem tudom igazából, hogy miért. Amikor a falubeliek megöltek téged, és gonosz vigyorral a képükön nézték  ahogy porig ég a házunk, egy ember kivételével mindenkit megöltünk. Akkor csak a bosszú hajtott minket. Elveszettek voltunk, magunkra maradtunk. Egyedül, segitség nélkül kellett megélnünk a vadonban. Ha tényleg figyelsz minket, akkor tudhatod, hogy gyűlöltek minket az emberek. Ha enni akartunk, ölnünk kellett, mert nem adtak enni, ha szépen kértük őket. Tudod, hogy én ritkán vettem részt a gyilkolásban. De az elkeseredettség volt bennem. Az emberek elvettek téged tőlem, és ezt én nem tudom soha elfelejteni. Tudod, mennyire szerettelek. Elveszettnek érzem magam nélküled. Mama, kérlek, ne hagyj itt!!! Hadd menjek veled oda, ahová te mész!

-Jakotsu, nem lehet! Ezt nem szabad kérnem tőled, mert ez a hely a túlvilág. Ide élőnek nincs bejárása. Neked itt vannak a testvéreid, ők vigyáznak rád. Vár még rátok egy feladat: egy szövetkezéssel el kell pusztitanotok Narakut. A falubeliek tudtukon kívűl neki engedelmeskedtek, amikor engem megöltek. Rajtuk már bosszút álltatok, de Narakun még nem. Gondolom, észrevettétek már, hogy nagyon erős, de van egy gyenge pontja. A hátán van egy pók alakú forradás. Azt ha valaki eltalálja, minden ereje elhagyja, és meghal. Ebben rejlik a titka. Veszélyes küldetés lesz, és a végén lehet, hogy miután legyőztétek Narakut, ti is meghaltok.

-Én nem félek a haláltól, ha oda juthatok, ahol te vársz rám.- feleltem anyámnak.

-Itt várok rátok, fiam! De csak akkor találkozhatunk, ha elvégeztétek a rátok kiszabott feladatot.

-Kivel kell szövetkeznünk?- kérdeztem halkan.

-Ha a sors úgy hozza, néhány napon belül meg fogjátok tudni. Szembekerül majd veletek egy nagy erejű démon a két kisérőjével. Ő is utálja Narakut, együtt le tudjátok győzni közös ellenségeteket. Bizom bennetek, fiam! Sikerülni fog!

-Köszönöm, mama! Szeretlek!- mondtam, és szorosan átöleltem, mint kicsinek. Ő is átölelt, és némán néztünk egymásra, hatalmas szeretettel. Mindkettőnk arcán fényes nyomot hagytak a könnyek. Sokáig maradtunk még igy, nem volt több mondanivalója anyámnak…

Amilyen szép volt az álom, olyan szörnyű volt az ébredés. Valaki egy kemény tárggyal dobált meg többször is. Még nem tértem magamhoz, de azt a valakit úgy pofon vágtam, hogy hatalmas robajjal elterült a földön. Hiába, nem voltam túl jó hangulatomban, ilyenkor általában verekszek. Csodálkoztak, hogy mi történt velem. Sejtettem, valami magyarázatot várnak, ezért megszólaltam:

-Anyámmal beszéltem álmomban. Küldetésünk van. Szövetkeznünk kell egy démonnal, és meg kell ölnünk Narakut.- foglaltam össze tőmondatokban a küldetésünket.

-KI az a démon?- kérdezték a többiek?

-Azt nem tudom, de néhány napon belül kiderül. Annyit tudok, hogy ő is utálja Narakut. Együtt sikerülhet csak megölnünk.

Aznap már nem mentünk tovább. Mindenki a titokzatos démonon gondolkodott. Közben vidáman csevegtek, de nekem nem volt sok kedvem nevetni. Másnap kora hajnalban továbbindultunk. Minden apró zajra figyeltünk, nem akartuk elkerülni a démont és két kisérőjét. Végül két nap múlva csakugyan megtaláltuk azokat, akiket kerestünk. A démonnal egy kislány volt, és egy furcsa szerzet, amin a démon csak úgy átgyalogolt. Álmomban se gondoltam volna, hogy egy démon ilyen szép lehet!!!  Hosszú, fehér haja volt, arany szeme, és két kardja. Az egyik keze hiányzott. Egyenesen felénk fordult. A hangja jéghideg suttogás volt.

-Ti vagytok azok, akikkel nekem szövetkeznem kell, hogy Narakut végre eltöröljük a föld felszinéről?

-Igen, mi vagyunk a Hét Zsoldos. Ki szólt neked rólunk?

-A halott apám, Inutaisho. Ti honnan tudtok rólam?

-Édesanyámmal beszéltem álmomban.- feleltem neki halkan.- hogy hivnak?

-Sesshoumaru. Te?

-Én Jakotsu. A tesóim majd bemutatkoznak. A társaid?

-A kislány Rin, az a rakás kis szerencsétlenség pedig Jyaken. Át lehet gyalogolni rajta. Rin, gyújts tüzet!- mondta Sesshoumaru parancsoló hangon. A kislány szaladt tűzifáért. Mi közben letelepedtünk a készülő tűz köré, és nekiláttunk enni. Az éjszaka nyugodtan telt, nekem sajnos nem sikerült anyával álmodnom. Hiányzik ám nagyon…

úgy döntöttünk, a következő napot ismerkedéssel töltjük, nem megyünk ma tovább. Rin nagyon félénknek mutatkozott, de ebéd körül már feloldódott. Sesshoumarut csak akkor láttam mosolyogni, amikor a lányhoz beszélt. Nagyon kegyetlennek tűnik. A szerencsétlennek és szánalmasnak nevezett Jyakennek is démonszaga volt. Tényleg elég szerencsétlen. Na mindegy, Sesshoumaru viszont csodálatos!!! Ha nem lenne ilyen kegyetlen, akár meg is kérdezném tőle, amit szoktam. Félek, hogy a válasz egy seggberúgás lenne. Azt meg már eleget kaptam Narakutól. Úgyhogy marad ennyiben a dolog. Úgy láttam, mind a hárman jól tudták, hogy merre megyünk, mert egyszer se álltunk meg, amig mentünk. Egész nap meg se álltunk, csak késő éjszaka. Démonok jól birják a kutyagolást, de az emberek kevésbé. Mondtam Sesshoumarunak, hogy álljunk meg egy kicsit, de ő csak annyit mondott, hogy szánalmas! Amikor végre megálltunk, mi emberek még az evéshez is fáradtak voltunk, úgyhogy teljesen  kidőltünk, másnap reggelig fel se ébredtünk. Reggel persze szaladgálhattunk valami kajáért, Sesshoumaru persze nem adott volna semmit! De már megszoktuk… reggeli után továbbindultunk, és megint mentünk estig. Nekem sikerült nyakoncsapnom egy szarvast, ez volt az ebédünk. Gyorsan haladtunk, és nagyjából egy hét alatt elértük Naraku kastélyát. Semmit se változott, mióta mi ott jártunk. Illetve annyit változott, hogy Naraku beszerzett magának egy leányzót, aki állandóan legyezte magát egy hatalmas legyezővel. Pedig nem is volt meleg. Odaszóltam neki:

-Ki vagy te? – a leányzó először nem válaszolt, csak legyintett egyet a legyezőjével, aminek az lett az eredménye, hogy az erdő elé pottyantunk. Volt vagy egy mérföld, amit repültünk! Húha! Ez még erősebb, mint Naraku!!! Kicsit megtépázottan kutyagoltunk vissza a kastély elé. A lány ott állt és csak nevetett rajtunk. Erre már Sesshoumaru is odaért. Eddig nem láttam zavarban, de most nagyon elvörösödött. Úgy tűnt, ismeri a lányt.

-Kagura! Te meg mit keresel itt???- kérdezte döbbenten.

-Sesshoumaru! Micsoda kellemes meglepetés!!! Nem is gondoltam volna, hogy itt találkozunk.

-Én sem. Meg kell ölnünk Narakut. Eressz be minket a kastélyba!

-Csak nem gondolod, hogy csak úgy beengedlek titeket, hogy megöljétek Narakut!!! Ne tettesd ennyire hülyének magad Sessy!

-Ne hivj Sessynek!!!- üvöltött fel, és félrelökte Kagurát. – mire vártok még?- fordult hátra felénk. Nem kellett kétszer mondani, rögtön megindultunk befelé. Tudtuk a járást, ezért mi vágtunk előre. Naraku igen meglepődött, amikor nyolcan berontottunk a szobájába. Nem számitott ránk. Volt még vele valaki. Mikor közelebb értünk, akkor már tudtuk, hogy ki az. Kikyo volt. Szép lány volt, de nem volt igazán élő. Ült Naraku mellett, minket nem is vett észre. Szerintem az lesz a dolga, hogy minket megöljön, ha befűtenénk Narakunak. Be is fogunk fűteni a féldémonnak. Mire ezt kigondoltam, Naraku már meg is indult felénk. Ekkor történt egy igen furcsa dolog: Naraku egyszerűen felbukott. Felcsúszott a ruhája, és láttam, hogy a pók alakú sebhely nem volt ott a hátán. Ebben a pillanatban Kikyo is megelevenedett. Egy gondolatot hallottam a fejemben, Kikyo hangja volt. Igy szólt:

-Hét Zsoldos, figyeljetek rám! Újhold van most, Naraku elvesztette a démoni hatalmát. Ezért sikerült magamhoz térnem egy kicsit. Ha végezni akartok vele, most kell. Én is segiteni fogok nektek.

Nem mondhatott többet, mert Naraku felállt. Egyből nekünk támadt. Még mindig erősebb volt nálunk, rendesen megszorongatott bennünket. Sesshoumaru is támadt, Naraku kidöglött. Nem úgy tűnt, mint aki fel tud állni. Kikyou már lőtte volna ki a nyilait, de nekünk még elintéznivalónk volt a féldémonnal. Jól szétvertük búcsúzóul, de mi is (pontosabban én) komoly sebeket szereztünk. Kikyou végül kilőtte a nyilát, és Naraku végre meghalt…

Kikyou teljesen kikerült Naraku hatalma alól, és visszatért minden emléke. Emlékezett Inuyashara, hogy odaszögezte egy fához. Rájött hogy a halála óta több mint ötven év telt el. Szegény lánynak kicsit sok volt ez. Sirt, megölelt bennünket, és kirohant az átkozott kastélyból. Szomorúan néztem utána. Naraku kegyetlenül átvágta. Reménykedtem, egyszer megtalálja elvesztett boldogságát….

Én rosszul voltam, de leballagtunk a kastély elé, hogy megnézzük, mi van Kaguraval. Sesshoumaru arca szomorú volt. Úgy láttam, féltette Kagurat. Amint kiderült, nem is hiába. Naraku halálával az ő ereje is elszállt. Már nem hallott minket, nem is látott semmit. Sesshoumaru letérdelt mellé, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Felemelte az egyik kardját, és Kagura felé csapott vele.

-Mi a fenét csinálsz, nyavalyás démon!? Meg akarod ölni???

-Nem, bolond halandó, fel akarom támasztani. A kardom a Tensaiga feltámasztja a halottakat!- ezzel Sesshoumaru kettévágta a túlvilág küldötteit. Kagura lélegezni kezdett, és szépen lassan kinyitotta a szemét. Felnézett Sesshoumarura.

-Megmentettél. Köszönöm!- mondta a lány halkan, a démon karjaiban. Úgy láttam, szerelem van a levegőben. Mi nem is tátottuk sokáig a szánkat, köszöntünk és mondtuk, hogy az erdőben megvárjuk Sesshoumarut. Fél óra múlva kézenfogva megjelentek mind a ketten a táborhelyünkön. Én éreztem, hamarosan találkozhatok anyával. Naraku elég rendesen kicsinált. Muszáj volt elbúcsúznom a testvéreimtől. Bankotsu karjaiban köszöntem a többiektől, akik egytől egyig sirtak. Egyszer csak Sesshoumaru csendes hangját hallottam:

-Jakotsu, ha meghalsz, tudod, hogy feléleszthetlek a Tensaigaval.

-Tudom, de én nem szeretném. Az én életem a bosszúból állt, nekem immár nincs keresnivalóm ezen a világon. Szeretném, ha hagynátok meghalni. Anyához szeretnék menni. Testvéreim, ne bánkódjatok nagyon utánam! Ti itt vagytok egymásnak, és én is viszontláthatom édesanyámat. Visszakapom a gyerekkoromat…nem tudok többet mondani! Ég veletek!!!

Bátyám karjaiban utolsót lélegeztem, és lehunytam a szemem. Ráléptem arra az útra, ahonnan nincs visszatérés…ennyi volt az én életem. Ég veletek!

 

The End!

 

Epilógus-befejezése a történetnek

 

Mint mondottam ráléptem arra az útra, ahonnan nincs visszatérés. De nem is akartam visszatérni az élők világába. Nem láttam sokat magam körül, csak a rózsaszin homályt. Elindultam hát valamerre. Lassan-lassan tisztulni kezdett a homály körülöttem, és megláttam édesanyámat. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogy emlékemben élt. Ahogy körülnéztem, a hely is ugyanaz volt, mint ahol álmomban jártam. Rohantunk egymás felé a virágos réten, végül anyám karjai az én testemre fonódtak. Nagyon sokáig maradtunk igy, hiszen rengeteg időnk volt. Végre nem zavart senki bennünket. Nem tévedtem, tényleg visszakaptam a gyermekkoromat. Leültünk a domboldalba, és az ölébe hajtottam a fejem. Hihetetlenül boldog voltam, és éreztem, hogy anyám is az volt. Lassan-lassan felálltunk, és kézen fogva elindultunk. Nem tudtam merre, de mindegy is volt. Sokáig mentünk, megállás nélkül. Érdekes volt, nem éreztem a fáradtságot. Nagyon más volt ez a világ, kicsit unalmas, de anyám mellett voltam, és csak ez számitott. Egyszer csak elérkeztünk egy kapuhoz, ahol egy szakállas öreg tata, és hatalmas fény fogadott minket. Megszólalt az öreg:

-Üdvözöllek a túlvilágon, Jakotsu. Kár, hogy ilyen fiatalon kellett odahagynod az élők világát.

-Nem bánom én, hogy meghaltam. Nekem itt van minden boldogságom. Visszakaptam az édesanyámat. Hiányoznak a többiek, de itt is jó lesz…

-Menjetek, az út nyitva áll előttetek.- szólt a tata, és kinyitotta a kaput előttünk. Mi beléptünk a fényárba. Alig mentünk pár lépést, és megpillantottam édesapámat. Rohantunk egymás felé, még egy rokon, akit már nagyon régen láttam. Nem bántam meg, hogy ide jutottam. Visszakaptam mindenkit, aki a gyermekkoromban fontos volt nekem. Nem tévedtem… a sorsom ezentúl az örök boldogság… ég veletek, testvéreim, akik még odalenn vagytok! Ég veled Kikyou! Remélem egyszer megtalálod a boldogságodat…

 

ÉG VELETEK!!!!