A japán zene jellegzetes stílusát a 3. században a kínai zenétől nyerte, később a koreai, mandzsur és hindu zene hatott rá. Később (a 9.század felé) Japán zenei vonásait Kína is átvette. 

Az udvari zenének (gagaku) két változata van: 1.:a zenekari muzsika 2.: a táncok zenekari kísérettel. Az udvari zenét ütőhangszerek - dobok, gongok, - és fúvósok bő választéka jellemezte. Kísérői a szóló-, és kórusének.

A parasztzenét INAKABUSHIK, a szórakoztató zenét a GÉSÁK szolgáltatták. A buddhista befolyásra a 13. században az udvari zene mellett a népi zene is fejlődésnek indult. A japán zene alapjában véve egyszólamú, de a hangszeres kíséret is egyre jellemzőbb lett. A japán zene korlátozott számú alapdallamra épül, amit az előadók szabadon variálnak.

Japán nemzeti hangszere a KOTO. Hosszú japán citera, 13 selyemhúrja a mozgatható húrtartó lábak fölött húzódik. A koto is, mint a többi húros hangszer a 16. században jelent meg. Jellegzetes hangszerük még a SAKUHACSI, a japán fuvola. A népszerű táncos Kabuki színház játékát fuvola, dob, SZAMISZEN kíséri. A SZAMISZEN három húros, lapos hátú hosszú japán lant.

Japán tánca ősi, egyrészt a földművelés folyamatait szimbolizáló, másrészt vallási jellegű, melyet énekkel, hangszerrel kísértek. A jellemek ábrázolását meghatározott jelmezek, parókák, maszkok segítették. Ezzel egyidőben kialakult az udvari ceremóniák zenés, táncos bemutatása. Az 50-es évek óta visszatértek a legendák és népzenék feldolgozásához. Stílusában a hagyományok, magasfokú technikai felkészültség, maszk-, és kellékhasználat megőrzésére törekszenek.

VISSZA A JAPÁN MENÜBE