Lajhárok és hangyászok
Bár a lajhárok és a hangyászok megjelenésükben különböznek egymástól, egy valami biztos közös bennük: a legkülönösebb megjelenésű emlősök közé tartoznak. Abban is hasonlítanak, hogy nagymértékben egy élőhelyre és egyfajta táplálékra specializálódtak.
A négy hangyász-, valamint az öt lajhárfaj mindegyike újvilági, az Egyesült Államok legdélibb részén, továbbá Dél-Amerika északi felén él. Az egyes lajhárfajok körülbelül azonos nagyságúak, a hangyászok mérete viszont eléggé különböző lehet: a törpehangyász hossza 15 cm, a sörényes hangyászé pedig majdnem 2 méter.
Közös vonások:
A hangyászfélék és lajhárfélék, ezek az egy rendbe tartozó, de külsőre olyannyira eltérő állatok néhány tekintetben mégiscsak nagyon hasonlítanak egymásra. Mindkét csoport tagjai jobbára magányos, éjszakai lények, s életük legnagyobb részét fán töltik, kivéve a nagy sörényes hangyászt, amely csak talajon tartózkodik és éjjel nappal tevékeny. Mindkét típusnak többnyire viszonylak kicsiny a táplálékgyűjtő területe, az állatok a fákat, ösvényeket, egyéb helyeket végbélmirigyeik bűzös váladékával jelölik meg. A ragadozóktól rejtőszínezetük óvja őket, de szükség esetén erős karmaikkal is megvédik magukat.
Nőstényeik évente általában egyszerre kölykeznek, egyetlen, jól fejlett ivadékot hoznak világra, amelyet főként az anya gondoz. Szaglóérzékük igen kifinomult, hallásuk gyenge. A lajhárok látása jó, és feltehetőleg a színeket is érzékelik, míg az eléggé vaksi hangyászok csupán fekete-fehér foltokat látnak.
Megjelenés:
A lajhárok hosszú, sűrű, kócos bundája rendetlen, lombos benyomást kelt. Rendszerint szürkésbarna, olykor zöldes árnyalatú, minthogy szőrszálaikon moszatok telepednek meg. Ezek nem csak az állat rejtőzködését segítik az erdei környezetben, hanem táplálékul is szolgálnak. Valamennyi lajhár feje kicsi, kerek, arca lapos, apró füle szinte elvész a szőrzetben. Mellső lábai hosszabbak a hátsóknál, tenyere, talpa csupasz, és mind a négy végtagján, az ujjakon hosszú, íves hajlott karmok nőnek. Viszonylag csekély testtömegű állat. Mindez lehetővé teszi, hogy a lajhár könnyedén függeszkedhessen a magasban.
A hangyászok törzse és koponyája ezzel szemben csőrszerűen megnyúlt, végén nagyon kicsi szájnyílás található. A nagy sörényes hangyász feltűnően hosszú, vége felé egyenletesen vékonyodó arcorrával hihetetlenül bizarr látvány. Egész testét durva, szürke szőrzet fedi, vállát fehér szegélyű fekete sávok díszítik, farka meglepően bozontos, zászlószerű. A három kisebb fajnak hosszú farka van, amelynek alsó oldalán a szőrszálak rövidek. Az állat a farkát bekunkorítható fogószervként használja, ezzel megkönnyíti mozgását a fák lombjai között. A két dolmányos hangyászfaj füle viszonylag nagy és feltűnő.
Élőhely:
A lajhárok és a hangyászok fő élőhelye egyaránt a trópusi esőerdő. A lajhárok testhőmérséklete nagymértékben függ a környezettől, ezért csal állandóan meleg helyen képesek élni. A sörényes hangyász a szavannákon, sztyeppéken és mocsárvidékeken, valamit nyirkos erőkben honos. A lajhárok csaknem egész életüket faágakon töltik fejjel lefelé lógva, így gyakran száraz levélcsomóknak látszanak. Ebben a testhelyzetben táplálkoznak, alszanak, párzanak és kölykeznek, csupán hébe-hóba telepszenek egy biztosabb támaszt nyújtó ágvillára. Az ágak között lustán haladnak, mindegyik végtagjukat külön-külön, komótosan mozgatják. Ha elvétve leereszkednek az erdő talajára, ott üggyel-bajjal másznak, viszont meglepően jó úszok.
A hangyászok valamivel fürgébbek a földön, mint a lajhárok, a nagy sörényes hangyász még ügetni is tud, ha a szükség úgy hozza. Mindegyik faj a mellső lába ujjperceire vagy külső élére nehezedve jár, hogy kímélje begörbített hosszú karmait. A két dolmányos hangyászfaj napjainak körülbelül a felét fák üregeiben alvással tölti.
Védekezéskor, támadáskor a hangyászok két lábra állnak és a mellső lábaikon lévő nagy karmaikkal súlyos sebesüléseket okoznak, vagy az áldozatot magukhoz rántják és szétmarcangolják. Különösen a középső karom nagyon erős. Járás közben az állat a karmokat hátracsapja, ezért a földön meglehetősen nehézkesen, lomhán mozog, még akkor is, ha menekülés közben ügetni kezd.
Táplálkozás:
Valamennyi lajhár étrendjén a különféle leveleken kívül más szinte nem is szerepel, ezeket napi hat-tíz órán át fogyasztja, a fennmaradó időben alszik vagy szunyókál. Olykor gyümölccsel, és egészen zsenge, könnyen elérhető hajtásokkal egészíti ki a menüt.
A lajhárok mellső végtagjukkal viszik a szájukhoz az ennivalót. Lassú emésztésük a táplálékhoz alkalmazkodott, amelynek teljes feldolgozása akár egy hónapig is eltarthat. Székletet és vizeletet csupán hetente egyszer ürítenek, e célból leereszkednek a talajra, és meghatározott helyeket keresnek fel. Ezek a „latrinák” segítik a táplálékgyűjtő terület megjelölését, és az állat jelenlétére figyelmeztetik a fajtársaikat.
Mint a hangyászok neve is sejteti, kedvenc eleségük a hangya meg a termesz, de mindegyik faj más és más rovarokat kedvel jobban. A nagysörényes hangyász például általában a talajlakó hangyákat keresi, kiszimatolja a bolyokat, ahova erős karmaival betör. Bár napjában akár harmincezer hangyát is behabzsol, egy-egy bolynál csak körülbelül egy két percet időzik, egyszerre legfeljebb százötven hangyát nyal fel, majd egy másik forrást keres és azt dézsmálja meg. Ilyen módon alaposan megismeri a területén található fészkeket, és nem meríti ki a készletet.
A dolmányos hangyáz főként a fán élő termeszeket kedveli, a törpe hangyász viszont inkább az ugyanott föllelhető hangyákat. A hangyászok fogyasztanak más rovarokat, pl. méheket is, de a mézet sem vetik meg. Zsákmányukat hosszan kiölthető nyelvükkel fogják meg, a sörényes hangyászé akár 60 cm-re is kinyúlhat. Miután karmaikkal a termeszvárakat szétrombolták vagy a korhadt fákat szétroncsolták, nyelvüket bedugják az üregbe. A hangyák és termeszek a nyelv felszínén borító nyálba ragadnak, ezután az állat behúzza őket a szájába.
Szaporodás:
A lajhárok és hangyászok szaporodását mindmáig nem nagyon tanulmányozták a tudósok, ezért nem tudjuk pontosa, miként találnak egymásra a párzási időszakban ezek az egyébként magányos állatok. Feltételezhető hogy a területükön hátrahagyott illatnyomok az ivari folyamatokban is szerepet játszanak.
A hangyászok rendszerint állva adnak életet utódjuknak, az újszülött rögtön fölmászik az anyja hátára, cipelteti magát, ráadásul a hosszú anyai nyelv alaposan meg is mosdatja. A sörényes hangyász körülbelül 6 hónapig szoptatja kicsinyét.
A dolmányos hangyászok néha ikreket kölykeznek. A kölyköket akár egy évig is hurcolják a hátukon. A jelek szerint ebben az emlőscsaládban a törpehangyász az egyetlen faj, amelynél a két szülő közösen gondozza az ivadékát, a hím és a nőstény egyaránt felöklendezett, félig megemésztett táplálékkal eteti csemetéjét.
A lajhárok is hordozzák porontyukat, néha kilenc hónapos koráig. Egy hónaposan azonban elválasztják, ettől kezdve azokat a leveleket rágcsálja, amelyeket az anyja mellén csimpaszkodva elér. Amikor végre önállósodik, rendszerint az anyjáéval szomszédos táplálékgyűjtő területet foglalja el.
