Batkamano szüléstörténete

 

 Március 29-e szombat volt, egy átlagos napnak indult. Férjem elment a főiskolára, én elindítottam a szokásos napot – mosás, takarítás, kimentem a kertbe virágot ültetni, közben feltettem az ebédet, délutánra az is meglegyen mire hazaér a Párom.  Semmi különös nem volt, egy átlagos nap. Az egyetlen ami feltűnt, hogy a bokám akkorára dagadt hogy az elefánt megirigyelte volna!  De gondoltam OK, hát az utolsó két hétre engem is utolérhet a dolog, végülis eddig semmi problémám sem volt. Éppen aznap töltöttük a 38. hetet.

Délután 1 óra felé már majdnem készen volt a kaja, gondoltam a porszívózás előtt lepihenek egy kicsit, elfáradtam. Alighogy lefeküdtem, egyszercsak olyan hangot hallottam, mint amikor egy száraz ágat összetörnek, de ez a hang a pocakomból jött... Pislogtam nagyokat és elindultam a mellékhelységre hogy megnézzem van-e valami külső jele is ennek a hangnak... Hát a kishelységig már nem jutottam, két lépés után kizúdult belőlem a magzatvíz!! Még nagyobbakat pislogtam, elkecmeregtem a wc-ig, onnan pedig küldtem egy sms-t a Páromnak hogy haza kellene jönnie. A víz meg csak ömlött belőlem, már kezdtem aggódni, mert sejtelmem sem volt hogy ennyi víz lehet odabent... Elvánszorogtam az emeletre – elég érdekesen, mert még mindig ömlött a víz – lezuhanyoztam, megpróbáltam magam vízhatlanra csomagolni. Tudtam hogy legalább fél óra amíg Párom hazaér Pestről, fájásaim még nem voltak, így nekiálltam, befejeztem a függő dolgokat gyorsan – berántottam a levest, befejeztem a kaját, elpakoltam a konyhában, majd összeszedtem a maradék motyót, ami a kézitáskámba ment, mert kellett a szüléshez. Eddigre hazaért a Párom is, aki már teljes izgalomban volt, valahogy én akkor teljesen nyugodt voltam, tudtam hogy ez most már megy a maga útján. Még mondtam hogy vigyük át a kutyát anyósomékhoz, mert valószínűleg nem jövünk haza ma és éjjelre ne maradjon egyedül. Ekkor kezdődtek egyébként a fájások, két-három percesek, de nagyon gyengék. Átvittük az ebet, leadtuk és nekiindultunk. Fél három magasságára értünk be a kórházba – a dokimat nem hívtuk fel, mert tudtam mivel ilyen gyenge fájások vannak ez még nagyon sokáig eltarthat, viszont azt is tudtam hogy ha elfolyik a víz a fertőzésveszély miatt azonnal irány a kórház. A szülésznő fogadott is minket, én voltam az egyetlen szülésre jelentkező – megvizsgált, felvette az adatokat, hozzáteszem közben még mindig ömlött belőlem a víz. Mondta hogy majd akkor szól a dokinak, ha már látjuk mikor lesz ebből valami, mert most még nagyon messze vagyunk, 1 ujjnyira vagyok nyitva. Nekiálltam stafétázni a szülőszobán, közben néha egy-egy ctg- azzal minden rendben volt. Délután 6 körül járt az idő, amikor kicsit erősödtek a fájások, ám még mindig nem rendszereződtek be. Ekkor 2 ujjnyira tágultam már, mondta a szülésznő hogy azért haladunk, felhívja a dokit. Én róttam a köreimet tovább, csodálom hogy nem csináltam mélyedést a szülőszoba közepére... Szegény Férjemet sajnáltam, úgy tűnik hogy én a magányosan vajúdni szerető nők közé tartozom és nem esett jól sem a simogatás, sem a babusgatás, úhogy a Drágám messziről figyelte szenvedésemet és néha hozott vizet meg szőlőcukrot, de egyébként békénhagyott. Közben jött a szülésznő, hogy beszélt a dokimmal, annyi bibi van hogy vidéken van és nem a saját autójával, nem fog tudni visszaérni – de szólt a kollégájának, akivel mindig összedolgoznak (ismertem is), ő jön be. Igazából mivel tudtam hogy az a doki is normáis, nem izgatott a dolog, no meg szülésznő is teljesen a topon volt. 7 óra tájt beültem egy kád forró vízbe, közben Párom locsolgatta a hasamat is. Ültem ott vagy egy órát, aztán kiszálltam mert már úgy éreztem felfő a fejem... Na ezután begyorsultak az események – a forró víz meghozta a rendszeres és erősődő fájásokat. 9 óra után már kezdtem csillagokat látni a fájásoktól, éreztem már nem vagyunk messze a végétől. Fél 10-re ért be a beugró doki, mondtam hogy igyekezzen a beöltözéssel mert szerintem mindjárt kint lesz a gyerek... Előtte már kaptam vénásan egy kis antibiotikumot, mert nagyon korán elment a magzatvíz és nehogy fertőzés legyen, fájdalomcsillapítót semmit nem kértem. Na 10 órakor azt mondtam nincs tovább most már nyomnom kell ha akrámit csinálnak is. Felültettek a szülőszékre, megbeszéltük röviden hogy akkor gátvédelem – kinek mit kell csinálni, ha nem tudunk a dokival kellően összedolgozni, akkor metszés lesz, nehogy a baba túl sokáig ragadjon a csatornában. Párom közben megkérdezte tőlem bent maradhat-e – egész terhesség alatt vacilált hogy bent akar-e lenni. Mondtam persze – igazából most jött jól a segítsége. Megindult a mandula, mondták hogy nyomjak – hát, nagyon furcsa érzés volt, első nyomás után mondta a doki hogy nagyon jól állunk, ha igy folytatom tovább 5 nyomásból kint lesz a baba... A harmadik nyomásnál éreztem egyszer hogy most szét fogok szakadni és fáj mint eddig semmi más – na akkor nyomtam egy hatalmasat és kibukkant a feje az én Drága Kislányomnak. Utána még egy jó nagy nyomás és kint volt az egész gyerek, este 22.35-kor, 3450 grammal és 55cm-el– abban a pillanatban elszállt minden fájdalom. Párom és a doki végig tartották a hátamat hátulról, a szülésznő pedig dolgozott a gátvédelmen. Azonnal a mellemre rakták a kicsit, ahogy kicsit kipucolták a légutait – azt hiszem nem lehet elmondani azt az érzést. Tökéletes !!! Párom vágta el a köldökzsinórt és láttam a szemén hogy BOLDOG!  Aztán elvitték a kismanót rendberakni, Párom is elment vele. Közben a doki meg a szülésznő engem rendbetettek, gátvédelem mellett egy pici felületi sebem lett, azt összevarták. A doki azt mondta hogy nagyon szépen és gyorsan csináltam, remek szülés volt. J Én csak fáradt voltam és vártam hogy visszahozzák az én szilvakék lányomat – mire visszahozták már nem volt olyan kék, két órát együtt töltöttünk, aztán őt elvitték aludni a csecsemőosztályra, reggel 6-kor kaptam vissza.

A fogadott dokimnak egyébként az első útja vasárnap hozzánk vezetett a kórházba, mondta hogy nagyon bosszús volt, mert ha fél háromkor amikor felvettek a szülőszobára rácsörögnek még itt volt Pesten. Utána is minden nap bejött, megnézett minket, szóval jó fej volt. Ráadásul a másik orvos is bejött megnézni hogy mi van velem/velünk. Végül úgy jártam hogy két dokim lettJ

Összefoglalva annyit tudok mondani, hogy anyává válni a világ legcsodálatosabb érzése, még ha annyira nagyon fájdalmas is. Az hogy az esemény ilyen szép emlék maradt az orvos, a szülésznő és a Párom érdeme is. Nélkülük nem ment volna!! J