Az embert mindig is vonzotta a víz alatti világ. Ennek az lehet az oka, hogy minden élet a vízből származik. Talán ez táplálja azt az olthatatlan vágyat, ami nagyon sokunkat hajt, hogy minél közelebb kerüljünk ehhez a csodálatos világhoz.

Az akvarisztika története egészen a régmúltba nyúlik vissza. Ez a tevékenység eleinte az étkezésre szánt halak tárolását jelentette, esetleg paloták esővíz-gyűjtőiben tartottak halakat, csupán a szúnyogok elleni védekezés céljából. Azt ugyan nem lehet kijelenteni, hogy az akvarisztika egyidős az emberiséggel, de tudományos leletek bizonyítják, hogy már a fáraók korában is tartottak passzióból halakat. Mint a leletekből kiderült, olyan ahlfajokról van szó, amelyek étkezési célokat nem szolgálhattak, azonban akváriumainkban a mai napig gondozunk hasonlókat. Hasonló leletek kerültek elő a pompeji ásatások során is. Rómában például büntetésből dobtak rabszolgákat ragadozó halakkal teli tartályokba. De pl. az aztékok, Montezuma állatai között édesvízi és tengeri fajokat is gondoztak. Brazíliában óriási erőt tulajdonítottak a vizek szellemének, Maniguának. És még sorolhatnánk a példák sokaságát.

A díszhalak tartásának bölcsője azonban Kína. Itt már i.e. 1000 évvel is tenyésztettek aranyhalakat, i.sz. 1000-ből már írásos emlékek vannak egy kínai templom aranyhalas medencéjéről, de egészen pontos adatok csak 1369-ből állnak rendelkezésünkre. A XII. századi Kínában már elterjedt volt az aranyhalak tartása.  A japánok kb. 500 éve vették át az aranyhalak tartását, és a különböző forma és színváltozatok kitenyésztésében értek el sikereket. Nagyon hosszú ideig az aranyhal volt az egyetlen hal, amelyet tudatosan tenyésztettek. Ez a passzió meglehetősen drága volt, csak igen gazdagok, főurak, kereskedők, hivatalnokok engedhették meg maguknak.

Európából is vannak adatok az akvarisztika múltját tekintve, hiszen az irodalom szerint a brandenburgi választófejedelem orvosának, (Leonhart Thurneyser zum Thurm) már voltak üvegedényei, melyekben halakat tartott és figyelt meg. Egyes források szerint Leonardo de Vinci is hasonló módon figyelt meg halakat. 1554-ben jelent meg Guilaume Montpellierben munkája, amely kora tudományának legtökéletesebb összefoglalását nyújtotta a halakról és egyéb vízi élőlényekről.

1666-ban jelent meg Baldner Halas könyve, melyben a "fogoly halak" üvegedényben való megfigyelhetőségéről is ír.

A holland van Leeuwenhoek 1723-ban saját mikroszkópjával már vizsgál apró vízi állatokat.

Később Priestley és Scheele felfedezik az oxigént, Spallanzani, Lavoiser, Humboldt és Ingenhouss vízinövényeket és halakat tartottak együtt és kimutatták, hogy az élőlények oxigént használnak fel és szén-dioxidot termelnek, amit a vízinövények fény segítségével  testük felépítéséhez használnak fel. A víz gázegyensúlyának törvényét azonban még nem ismerték, így a kísérleti állatok rendre elpusztultak.

Az akvarisztika tudományos pályafutása 1841-ben kezdődhetett, amikor Dr. S. H. Ward arról számolt be, hogy akváriumában az állatok és a növények már hosszabb ideje együtt élnek, és a víz még mindig tiszta. Rájött, hogy a víz gázegyensúlya csak akkor marad meg, ha az állatok mellett növényeket is tartunk.

Az akvarisztika tudományosan azonban csak 1850-ben lett megalapozva Warrington által, mikor is egyik medencéjében öt héten keresztül sikerült viaszrózsákat életben tartani tengeri algák között. Talán ez az első komolyabb siker, amit a tengeri akvarisztika területén valaha elértek.

P. H. Gosse 1850-ben Londonban akvárium-kiállítást rendez, 1855-ben ő használja először az "aquarium" szót.

1856-ban E. A. Rossmässler természettudományos író, megjelentette a "Tó az üvegben" című tanulmányát. Ezt az évet szokták az akvarisztika születési évének tekinteni.