Volt egyszer egy öreg király, s annak három fia. 

A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot,

világot látni, de hárman háromfelé.

A legidõsebb azt mondta, hogy õ megy napnyugatnak,

mert ott aranyfák vannak, s azokról õ aranyleveleket szed. A

középsõ azt mondta, hogy északnak megy, s onnét drágaköveket

hoz.

A legkisebb azt mondta, hogy õneki nem kell semmiféle kincs,

megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.

Hát csakugyan elindult a három fi ú háromfelé. A legkisebb

tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje,

még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s

kis híja volt, hogy éhen haljanak.

Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás

helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállt a hajóból, ment, maga sem

tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyû éhségtõl s

fáradtságtól leroskadt a sziklára, s elaludt.

Aludt a királyfi egy napot, kettõt, talán többet is, s egyszer

csak érezte, hogy valami szép gyöngén simogatja az arcát. Fölnyitotta

a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt elõtte, hogy a

napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdezte a leány:

- Hát te, hogy kerültél ide?

Elmondta a királyfi úgy, amint történt.

- No - mondta a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az

talán ad enni neked s az embereidnek is.

Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivett

a ládából egy rózsás keszkenõt, s mondta:

- Tündérkendõ, parancsolom, Étel, ital rajtad álljon!

Egyszeriben tele volt a kendõ étellel, itallal. Aztán adtak mindenféle

enni- és innivalót a királyfi nak, hadd vigyen az embereinek is.

Megköszönte szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzott tõlük, el

különösen a leánytól, s mondta neki lelkes szóval:

- Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, velem

jössz te akkor.

- Gyere, gyere - válaszolta a tündér-királykisasszony - veled

megyek akkor.

S hogy a királyfi el ne felejtse, neki ajándékozta a tündérkendõt.

Tovább ment a hajón a királyfi , s addig mentek, míg egy

szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendõt leterítette,

s mondta:

- Tündérkendõ, parancsolom, Étel, ital rajtad álljon!

Volt mindjárt étel, ital bõven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozott,

odajött egy öregasszony, s kérte könyörögve, hogy adjon

neki egy falást Isten nevében. Mondta a királyfi :

- Csak üljön le, nénémasszony, egyék, igyék, van itt minden

hál’ Istennek.

Leült az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre

csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges

szép tündér. Mondta a királyfi nak:

- Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi , mert most ez a kendõ

nem volna a tied. Nesze, olyan jó voltál hozzám, adok neked egy

tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol a zöld darabja esik le, egy gyönyörû szép kert lesz, ahová a kék darab

esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik le, ott

egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod:

-”Kert, tó, palota, tûnjetek el, legyetek megint köpönyeg” - a

kert is eltûnik, a tó is, a palota is.

Megköszönt a királyfi a szép ajándékot, visszament a hajóra,

s mentek tovább. Aztán elértek egy másik szigethez. Arra is kiment

a királyfi , ott is leterítette a tündérkendõt, s elkezd falatozni. Amint

falatozék, odajött egy öregember, s kérte könyörögve, hogy adjon

valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek,

ittak, s vígan voltak.

- No, te királyfi - mondta az öregember -, jó tett helyébe jót

várj! Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van

egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s anynyi

huszár sétál ki belõle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy

országot is elborítanak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak

parancsolnod kell nekik: -” Vissza!” - szépen a pálcába visszamasíroznak.

De már tovább nem is ment a királyfi , innét visszafordult hazafelé.

Csak annál a szigetnél állt meg, ahol a tündér-királykisas szony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte

haza az édesapja országába.

Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a

tenger partjához ért a hajó, akkor szaladt arra az öreg király, s odakiáltott

messzirõl a fi ának:

- Vissza, fi am, vissza, csak menjünk arra, amerre jöttél, elvette

az ellenség az országomat!

- De bizony nem megyek én vissza - mondta a királyfi , s kiszaladt

a hajóból a szárazföldre.

Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s

hát csak úgy omlott ki a rettentõ sok huszár, s utána annyi baka,

hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították

az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor

aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott

megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy

gyönyörû szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó,

még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy

gyémántpalota, de olyan, hogy messze földrõl csudájára jártak.

Hej Istenem, örült az öreg király!

- Lám, lám - mondta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább

kincset, édes fi am. A legidõsebb fi am hozott aranyfalevelet,

de az ellenség el is vitte; a középsõ fi am hozott mindenféle drágakövet

egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát

hoztál, édes fi am, s lám ezzel megmentetted az országomat,

áldjon meg a jó Isten!

Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit

csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, mibõl tartják el? Mondta

is a fi ának:

- Az ország megvolna, fi am, de mindenbõl kipusztítja ez a sok

katona.

- Egyet se búsuljon, édesapám - felelte a királyfi -, nem kell

azokat eltartani.

S csak kiáltott a katonáknak:

- Vissza! - s nagy trombita - s dobszóval mind visszamasíroztak

a pálcába.

No most már igazán nem volt az öreg királynak semmi bújabaja.

Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal.

Aztán jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét

nap s hét éjjel állt a lakodalom.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.