|
Volt
egyszer egy öregember s egy öregasszony, s volt nekik
egy fiok. Az öregember igen zsugori volt, folyton csak a
pénzgyűjtésen
volt a gondolatja. Gyűjtött
is rengeteg sok pénzt, hanem egyszer csak beteg lett,
lefeküdt az ágyba, többet
nem is kelt fel: meghalt.
Az
öregember halála után egy
éjjel azt látta álmában a
fiú,
hogy hozzá jött egyismeretlen ember s mondotta neki:
- Meghalt az apád, most már az egész
vagyon a tiéd, mert az
anyád is nemsokára meghal. A vagyon
felét igaztalan úton kereste az apád,
azért
a felét a szegényeknek kell adnod, a
másik felét pedig a tengerbe dobnod. Ha
azonban a tenger színén valami fenn marad a
vagyonból, akár ha csak egy darab
papiroska is, azt halászd ki s őrizd
meg jól!
Ezt
mondván, az ismeretlen ember eltűnt,
a fiú pedig felébredett. Elgondolta a
csudálatos
álmot s erősen
elszomorodott. Hát mit fog ő csinálni,
ha vagyonának a felét a szegényeknek
kell adnia, felét pedig a
tengerbe dobnia. Sokáig gondolkozott, tűnődött,
de végre is azt határozta, hogy úgy
tesz, amint az az ismeretlen ember
tanácsolta.
Ahogy
eltemette az apját, a vagyonának a
felét a
szegényeknek ajándékozta, a
másik felét pedig kivitte a tengernek a
partjára s
beledobta. Egyszeribe elsüllyedt a tengerbe, amit beledobott;
csak éppen egy
összegöngyölgetett papiros maradt a tenger
színén. Ezt kihalászta,
aztán
kigöngyölte, s íme: volt benne hat
shilling.
- Hát én ezzel a hat shillinggel mit
csináljak? -
búslakodott magában a fiú. -Milyen
nagy vagyonom volt s most lám, csak hat shilling
minden gazdagságom! De hát hat shilling is
valami: szépen betette a zsebébe s
hazament.
Alig
ért haza, beteg lett az édesanyja is, az is
ágyba
került, egy-két nap múlva meg is halt.
Mikor aztán az anyját eltemette, nagy
búval-bánattal elindult
világgá. Ment, mendegélt,
beért egy erdőbe.
Ottan ért egy
szegényes kunyhóhoz, annak kopogtatott az
ajtaján. Egy öregasszony nyitott
ajtót.
- Édes öreg néném, adjon
szállást nekem, - kérte a
fiú. -
Engedje meg, hogy maradjak itt éjszakára. De azt
előre
mondom, hogy a szállásért nem tudok
fizetni.
- Jól van, - mondotta az asszony - csak maradj itt, fiam.
Nem kell fizetned
a szállásért.
Azzal bement a fiú, az öregasszony
leültette, még vacsorát
is adott neki. A kunyhóban csak két asszony s
három férfi volt, más senki. Ezek
úgy egymás között
beszélgettek, de nem sokat. Ültek,
üldögéltek egy helyben s
igen csendesen viselkedtek. Aztán látott
még egy szürke kicsi állatot a
fiú.
Ilyet ő még
sohasem
látott. Nem tudta: mi lehet.
- Miféle állat ez? - kérdezte a
háziakat.
- Ez macska, - felelték azok.
- Ejnye de szeretném megvenni, ha eladó volna, s
nem lenne
drága. Mi az ára?
- Hat shillingért neked adhatom, - mondotta az
öregasszony
A fiú nem alkudott, kivette a papirosból a hat
shillinget,
lefizette a macska árát, aztán
lefeküdt s elaludt.
Másnap
elbúcsúzott a házbeliektől,
a macskát a köpönyegébe
rejtette s úgy indult tovább.
Ment, mendegélt egész nap, erdőkön,
pusztaságokon át s estére egy
tanyához ért. Kopogtatott az ajtón s a
kopogtatásra egy öregember lépett ki: ez
volt a ház gazdája. A fiú
szállást
kért, de megmondta előre,
hogy nem tud fizetni; ám az öregember jó
szívvel adott szállást. Bevezette egy
szobába, ahol volt két asszony, két
férfi. Ott a fiú leült,
beszélgettek
egymással. Egyszer aztán, mit gondolt, mit nem: a
köpönyege alól kieresztette a
macskát s hej! lett szörnyű nagy
csudálkozás. A házbeliek
közül soha senki eddig nem látott
macskát.
Adtak neki jó vacsorát, aztán
ágyat vetettek, aludt reggelig, s reggel, amikor
újra útra kelt, azt
tanácsolták neki a házbeliek: menjen
el a királyhoz, az
igen jó ember, hátha segít rajta. Ment
is egyenesen a király városába, ottan
is
a király palotájába s éppen
akkor talált belépni a palotába,
amikor a király s
a fő-fő udvari
emberek az
asztalnál ültek.
Köszönt
illendően
a fiú, a király fogadta, de
szeme-szája tátva maradt a fiúnak,
mert ím a király
szobája telis tele volt valami kicsi
állatocskákkal; s azok a kicsi
állatocskák
köröskörül szaladgáltak,
majd leverték egymást: annyian voltak.
Aztán
felugráltak a királynak az asztalára,
bele a tálakba, a tányérokba: sem a
király,
sem az emberei nem tudtak enni tőlük,
annyira alkalmatlankodtak. Nemcsak alkalmatlankodtak, de az
ételnek a javát meg
is ették, mind a legjobb falatokat. Hiszen ha még
csak ez lett volna, de
össze-vissza marták a királynak s az
embereinek a kezét. Csak úgy csurgott a
vér a királynak meg azoknak a nagy uraknak a
kezéről.
Ott állottak körül az inasok,
állottak meg
szaladgáltak;
ütötték-verték,
kergették azokat a kicsi
állatocskákat, de nem
bírtak velük. Nézte, nézte a
fiú ezt a csudát, azután
kérdezte:
- Hát ezek miféle állatok?
- Ezek bizony, fiam, patkányok, - mondotta a
király. - Már
sok-sok esztendeje, hogy meglátogatnak engem; nincsen tőlük
nyugodalmam s nem tudom semmiféleképen
kipusztítani őket.
Abban a pillanatban, hogy ezt a király mondotta, kiugrott a
fiú köpönyege alól a macska.
Hej, Istenem, Istenem, lett erre szaladás
össze-vissza! Egymásután fogdosta el a
patkányokat a macska; egy szempillantás
múlva százával hevertek a szoba
földjén. S akit meg nem fogott, az meg eltűnt,
mintha a föld nyelte
volna el.
Bezzeg csodálkozott a király, de még
az udvari emberek is,
hogy miféle csudaállat lehet ez.
Kérdezték is a fiút:
- Hát ez miféle állat, fiam?
- Ez bizony, macska, - felelte a fiú. - Most vettem hat
shillingért.
- Na, fiam, az Isten hozott ide téged! - mondotta a
király.
- Szerencsés ember vagy! Kérj magadnak, ami csak
tetszik: mindent megadok.
Akarod, hogy az első miniszterem
légy? Vagy a leányomat veszed
feleségül? Vele neked adom fele
királyságomat.
Mondotta a fiú:
- Ha már választanom szabad, felséges
királyom, akkor én a
leányát választom s vele fele
királyságát.
Egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, közbe a fiú
követet
küldött azokhoz az emberekhez, akiktől
a macskát vette, azokat is elhozatták a
palotába, ottan is tartották halálig,
nem volt többet semmi gondjuk. Éltek
vígan, boldogan, mind ahányan voltak.
Itt a vége, fuss el véle!
|
|