Aranyszarvas Füzetek JUGORIA, BASKÍRIA, MADZSARIA… Témakör: MAGYARSÁG ŐSHAZÁI

13. szám 2010. év

<<<	vissza a főoldalra

Figyelem!

Az itt közzétett dokumentumok elektronikus formában szabadon másolhatók, terjeszthetők, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók.

Minden más terjesztési/felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni!

Ezt a copyright szöveget a terjesztett dokumentumban mindig fel kell tüntetni!

Farkas László (Remete)

Magyarság őshazái: 1. rész

JUGORIA, BASKÍRIA, MADZSARIA…

Elméletek, kutatások, eredmények, következtetések…

Szöveggyűjtemény korabeli krónikák és tudósítások felhasználásával.

MAGYAROK „ŐSHAZÁIRÓL”…

A magyarok őshazájáról többféle teória látott napvilágot. Ezek részben ellentmondásosak, vagy „célirányosan” kiválasztott tudósításokra alapoznak.

A „helyzet fonákja”, hogy valójában mindegyik „elképzelésnek” megvan a maga igazsága. Csak éppen az igazság egy-egy szeletét emelik ki, és abból következtetnek a magyarság egészének történelmére.

Többségük abból indul ki: a magyarok valahonnan kívülről jöttek a Kárpát-medencébe. Érthető, hiszen sokkal könnyebb egy pontra koncentrálni, mint az egészet áttekinteni. Különösen, ha az így kapott eredmény a „hivatalosan elfogadott”, „látványosan új” vagy ismertséget hozóan meghökkentő. Talán azért alkalmazzák ezt a módszert, talán azért látják „elfogadhatónak”, mert a magyarság nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban „idegen népességnek” tűnik a környező germán-szláv környezetben. Miközben, elsikkad az a tény, hogy a környező népességek sem mindig ott voltak, ahol ma élnek. Ők is „igencsak mozogtak a történelem színpadán”.

Tudósítások, leírások az őshazákról

Joseph Ben Gorion, más néven Jossipon (dél-itáliai zsidó vallástörténész) művében (990. körüli) ezt írja:

„Togarma tíz törzset foglal magába, amelyek: Kazár, Patsinak, Alicanus, Bolgar, Ragbina, Türk, Buz, Zabuk, Ungari, Tilmats.

Mindannyian északra élnek, és területeik az ő nevüket viseli, Giti azaz Itil folyónál élnek, de az Ungar, Bolgar és Pastinak egy nagy folyónál él, a Dunánál. … Madaj, ez Azarlos [népe], akik Bursan [Komi] országban élnek.”

Kézai Simon (magyar krónikaíró, pap, jegyző) „Gesta Hunnorum et Hungarorum” címen ismert króniája (készült 1283-ban) ezt írja a magyarok a magyarok szkítiai országairól:

"Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik. 108 tartománya van 108 nemzetség miatt, mennyire osztották hajdan Hunor és Mogor fiai, midőn Scythiába berontottak. Mert 108 nemzetségből áll a tiszta Magyarország, s nem többől, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek.”

Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi tisztségviselő) a „Chronicon pictum” elnevezésű krónikájában (készült 1360. körül) ezt írja az őshazákról:

„Scythia összefoglaló elnevezés, de kormányzás szempontjából három területre oszlik, nevezetesen: Bascardiára, Benciára és Magoriára. 108 tartománya van, ezeken Hunor és Magor fiai osztoztak ama 108 nemzetség szerint, amely ágyékukból sarjadt egykor, amikor a Meotis mocsarai közül Scythiába jöttek.

Maciej Miechowita (lengyel történész, földrajztudós) „Tractatus de duabus Sarmatis” c. művében (1517.) írja:

„Moszkovián túl észak-keletre, Ázsia északi végén vannak népek és területek, amiket Szkítiához sorolnak, a moszkvai hercegnek alárendelve, és legelőször meghódítva Iván – a moszkvai herceg által, nevezetesen Perm, Baskird, Csermeissa, Ugra és Korelia.”…

„Itt imádják a napot, holdat, csillagokat, erdei vadakat, és amit kell; lakosaik saját nyelvekkel és nyelvjárásokkal rendelkeznek. A permi földön – saját nyelv, a baskíron – saját, Ugri-n – saját, és a Kareli-n is saját.”

Jugoria (Iuggoria, Ugra, Yugra, Ugria, Ungria, Unkuria)

Nyesztornak tulajdonított (1118. körüli) kijevi „Elmúlt idők krónika” így tudósít:

„Jáfet részén élnek az oroszok, csúdok [észtek] és más népek: merja, muroma, vesz, mordva, független csúd, permi, pechera, jám [hámi], ugor, litván, zimigol, korsz, letgola, lívek.”…

Abu Hámid al-Garnáti (granadai utazó, történetíró) „Világos beszámoló nyugat országainak egynémely csodájáról” című útleírásában (1150. körül) ezt írja:

„És íme, megérkeztem Unkurija országba, és ott egy nemzetiség, melyet baskird-nak neveznek, az első azok közül, ki elhagyta a türkök országát és eljutott a frankok országába; és ők bátrak, számukat sem tudni. Országuk, amelyet Unkúrijjának hívnak, 78 városból áll, és mindegyikben számtalan erődítés, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel. Azokban élnek nyugatiak, számukat se tudni… csak háború idején szolgálják a keresztényeket és nyíltan gyakorolják az iszlámot.”

Maciej Miechowita (lengyel történész, földrajztudós) „Tractatus de duabus Sarmatis” c. művében (1517.) írja:

„Végül, Jugriából, Szkítia északi széléről jöttek az ugorok, akiket később hunoknak és ungaroknak neveztek... Először is, amit megjegyzünk: hogy a jugorok nevüket a szkítiai Jugor területről kapták, ahonnan erednek, és ahonnan kivándoroltak; a csehek, lengyelek és szlávok is hunoknak nevezték őket, míg végül ők is ungaroknak neveznik őket.

Második, amit megjegyzünk: a Magyarországon a jugorok nyelve, azokéval, akik Szkítiában Jugriában élnek, egyazon nyelv, egyazon beszéd, egyazon kiejtés. Ugyanakkor, Pannóniában a vengerek (ungarok) keresztények, kulturáltabbak és minden téren sokkal gazdagabbak, míg Szkítiában a jugorok máig bálványimádók és vadabbak.

Alessandro Guagnini (itáliai krónikás, katona) [más adatok szerint az eredeti szerző: Maciej Stryjkowski] „Sarmatiae Europeae descriptio” művében (1572-ben) a következőket írja:

“Jugra vagy Juhra, amelynek lakóit ugoroknak vagy jugriknak neveztetnek, az Északi-tenger mentén terül el; ahonnan, ahogy mondják, valamikor a magyarok megélhetésük érdekében innen vándoroltak el; mondják, áttelepültek a Maeotis-mocsarak környékére. Azután, a Duna-folyó felé vándoroltak Pannoniába és a maguk nyelvén Pannoniát Ugoriának majd Hungáriának nevezték, Attila vezetésével meghódították Ázsia és Európa sok országát.

Andre Thevet (francia ferences pap, térképész, felfedező) „Cosmographie Universelle” című munkájában (1575-ben) az alábbiakat írja:

„Az Ob és Jurga folyók között elterülő terület neve Jugra, ahonnan, ahogy ezt hitelesnek tartják, onnan jöttek ki az első hunok, akiktől a magyarok származnak, és akik onnan a 367-ik esztendő nyarán elvándoroltak, sok szóbeszédre adva okot Franciaországban; valamint nem kétséges, hogy azok szkíták voltak, méghozzá északiak és nyugatról a legtávolabbiak.”

Salamon Neugebauer (lengyel történész) „Moscovia, hoc est …” terjedelmes című statisztikai és földrajzi leírásában (1612-ben) megemlíti:

„Az északi tengernél elterülő Jugoria, ahonnan egykor a Meotisz-tónál hosszú ideig élő ugorok vagy magyarok, feltehetően az országuk terméketlensége miatt áttelepültek a Duna partjára, és elfoglalták Pannoniát, elsőnek adták annak a Jungária nevet, de néhány iratban ezt megváltoztatva, Ungáriának nevezték. Moszkoviaiak úgy tartják, hogy az uralmuk alatt állók [jugoriaiak] egykor leigázták Európa nagy részét. Bizonygatják, hogy a jugorok ezidáig egy nyelven beszélnek a magyarokkal.

Erlesunda de Peer Persson (svéd utazó, követ) „Regin Muschowitici Sciographia” című művében (1615.) írja:

„Jugra fejedelemség Mosztvától 350 mérföldre észak-keletre terül el; ahol egy Jugra nevü erődítménnyel körbevett város épült. Az oroszok úgy gondolják, hogy az ugorok kivándoroltak, vagy innen származtatják magukat, majd a Meotis-tónál éltek, majd a Duna-folyónál, ahol most az igazi ugorok élnek. Az oroszok nagyon büszkék erre és azt mondják, hogy az ő uralmuk alatt állt az a nép, amely borzalmasan feldúlta és elpusztította Itáliát, Frankhont és Germániát, és ezen országok pusztulást okozták.

Jacob Reytenfels (balti utazó, diplomata) „De rebus Moschoviticis...” című földrajzi, politikai és gazdasági leírásában (1676-ban) az alábbiakról tudósít:

“Jugoria, Jugra városával, kiterjedt területet foglal magába, egészen a Tatár-tengerig elnyújtózva. Mondják, hogy arrafelé egészen a mostani időkig nem ismerték a kenyeret, azon kívül, amit a Moszvából érkezők néha oda szállítottak. A cárnak különféle vadak prémjével fizetnek adót, amely náluk nagy bőségben lelhető. Őslakói, nagyrészt hunok és más népek maradványai, [akik] valamikor elfoglaltak sok moszkvai területet, és elsősorban Pannoniát. Megfélelmítve az egész földre, kialakították a hungar [ungar, magyar] nyelvet a saját hun nyelvükkel egyesítve. Minderre tökéletes bizonyítékul szolgál a nyelvjárás, [amely] mindmáig használatban van Jugoriában és alig különbözik a hungartól. Ezért a moszh-ok okkal dicsekszenek saját jugor beosztottaikkal, mivel tudják, hogy egykor egy kiterjedt királyság uralkodói voltak.”

Baskiria (Nagy Bolgária, Baskardia )

Pater Richardus (német? szerzetes, pápai megbízott) úti jelentésében (1236-ban) ezt írja:

Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindnyájan pogányok. … Ennek az országnak egyik nagy városában… a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett...

Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, ha harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek.

Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak. Ugyanő azt is mondotta, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép, minden emberi fajtánál magasabb és nagyobb, ezeknek fejük oly nagy, hogy semmi módon nem illik testükre. Ugyanez a nép a földjéről ki akar jönni, hogy mindazok ellen harcoljon, aki csak ellenáll, és elpusztítson minden országot, amelyet csak le tud igázni… Mikor tehát vissza akart térni, kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat. Megindult pedig a barát hazafelé a Szent János ünnepe előtti harmadik napon, és néhány napi pihenőt tartva az úton, vízen és szárazföldön utazva, karácsony másodnapján lépte át Magyarország kapuját, jóllehet Oroszországon és Lengyelországon át lóháton jött. Az említett Magyarországról visszatérő útján tizenöt nap alatt folyón szelte át a mordvinok országát.”

Julianus barát (magyar dominikánus szerzetes), a Nagy-Bolgárországba tett második utazásának kísérletéről (1236-ban) ezt jegyezte le a tatárokról írt levelében:

„Most pedig, amikor Oroszország végein várakoztunk, megtudtuk a való igazságot, hogy a tatárok egész serege, nyugat felé vonulva, négy részre oszlott. Az egyik rész az Etil folyó mellett Oroszország keleti végeinél Szuszdal felé közeledik; a másik rész délre már elérte Rjazany határait; ez egy másik rutén fejedelemség, melyet mindeddig nem győztek le; a harmadik rész a Don folyóval átellenben Orgenhusin várnál táborozik, ez szintén egy orosz fejedelemség. Azok a rutének, magyarok és bolgárok, akik előlük menekültek, élőszóval mesélték nekünk, hogy a tatárok arra várnak, hogy a következő télen, amikor a föld vizei és mocsarai befagynak, … Oroszországot … feldúlják, mint a … rutén földet.”

„Ismét midőn a római udvarban tartózkodtam, előttem elment Nagy-Magyarországba négy rendtársam, átkelvén Szuszdal földön, ennek az országnak a határain találkoztak némely pogány magyarral, akik a tatárok elől menekültek. … Magyarországra jöttek volna, meghallotta ezt az említett szuszdali, hogy római hitet prédikálják azoknak a magyaroknak, és kiűzte őket földjéről.”

Plano Carpini Johannes (itáliai ferences-rendi szerzetes, pápai követ) mongolokról (1247-ben) írt úti jelentésében a következőkről tudósít:

„Kunország szomszédosai északról, közvetlen Oroszország után a mordvinok, a bolgárok, azaz Nagy–Bolgárország, a baskírok, vagyis Nagy–Magyarország; a baskírok után a parossziták és a szamojédok; a szamojédok után, az óceán partjain, a pusztákon élnek azok, akiket kutyaképűeknek mondanak. Délről határosai az alánok, a cserkeszek, a kazárok, Görögország, Konstantinápoly és az ibérek földje, a tatok, brutachok, ez utóbbiak állítólag zsidók és a fejüket beretválják, a zíkek, grúzok és örmények földje és a törökök országa. Nyugatról Magyarország és Oroszország határolja. Kunország roppant kiterjedésű és hosszú.”

„Rubruki” Wilhelmus (francia ferences szerzetes, királyi megbízott, utazó követ) keleti útjainak leírásaiban (1255-ben) így ír az ott talált magyarokról:

„Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik. A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy Bolgárországgal érintkezik. Ettől a földtől kelet felé haladva az északi oldalon nem találni több várost, így Nagy Bolgárország az utolsó tartomány, melynek városai vannak.

Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy–Magyarországnak. … Velük együtt jöttek a blakok, bolgárok és vandálok.

Ugyanis ebből a Nagy–Bolgárországból jöttek azok a bolgárok, akik Konstantinápolyhoz közel, a Duna túlsó partján laknak. És a baskírok mellett vannak az illakok, ami ugyanannyi, mint blak, csak a tatárok nem tudják a „b”–t kiejteni, és tőlük jöttek azok, akik most Aszen földjén vannak. Tudniillik mind a kettőt illaknak hívják, ezeket is, meg amazokat is…

… Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda. Azóta a szomszédos mohamedán bolgárok leigázták őket, és sokan közülük mohamedánná lettek. Többit a krónikákból lehet megtudni, mert bizonyos, hogy e Konstantinápolyon túli tartományok, melyeket most Bulgáriának, Blakiának, Szlavóniának neveznek, a görögök [bizánciak] tartományai voltak; Magyarország Pannónia volt.”

Madzsaria (Kum-magyaria, Magyaria, Al-Madzsar)

bu Abdullah al-Lawati Ibn Batuta was arguably, the greatest traveller of the medieval world.Abu Abdullah al-Lawati Ibn Batuta (marokkói utazó) útleírásában (1353-ban) így említi Magyar városát.

„Többnapi utazás után elétem Azak-ot, a tengerparti városkát [Azovi-tengernél]. Itt él Muhammed szultán emírje; aki nagyon kedvesen fogadott. Innen tovább indultam al-Madzsarba, a nagy és gazdag városba: a török nőket itt különösen tisztelik, különösen a nemesek és kánok feleségeit, mivel nagyon jóindulatúak, és csador nélkül járnak.”

Muntahab at-tavarikh-i Mu'ini (ismertebb nevén „Anonymous Iskander”) kirgíz családfa történetében (1414-ben) is megemlíti a keleti magyarokat:

„Ezután Zuchi [Dzsingisz kán leidősebb fia] népe két részre osztódott. Azok, amelyek a bal oldali szárnyhoz tartoztak, - vagyis Ulug-tag [Altáj-hegység nyugati részétől], Sekiz-yagach és Karatal [kazah folyó] széleitól egészen Tuysen [Tumen?] széléig, Jend és Barchkend szomszédságában – Nogaj leszármazottainak bízták, és Ak-Orda [fehér horda] szultánainak nevezték őket.

A jobboldali szárny – amelyhez tartozik Ibir-Sibir [Jenyiszej-folyó környéke], Rus [Moszkvai Nagyfejedelemség] Libka [Litván Nagyfejedelemség déli része, Burgasz-ig], Ukek [Volga menti hátság], Madzsar [Don-Volga-Kaukázus háromszög], Bulgar [Volga-Káma közti terület], Bashgird [Káma-Ural közti terület] és Szaraj Berke [Volga-Don könyök]. Toktaj utódaira bízták, és Kok-Orda [kék horda] szultánjainak nevezték őket.”

Qazi Ahmed ibn Mohammad Ghaffari Qazwini (perzsa udvari történész) „Nusah-és dzhehanara” néven ismert történelmi anekdota gyűjteményényében (1565. körül) említést tesz a keleti magyarokról:

„Első szakasz a Kok-horda [kék-horda] uralkodóiról; hozzájuk tartozik a terület jobb szárnya, vagyis: Lika [Burgasz környéke], Ukek [Volga menti hátság középső része], Madzsar [Don-Volga-Kaukázus háromszög], Bolgar [Volga-Ural-Belaja háromszög] Kazany [Volga-Vljatka-Vicsega hároszög] (város-központokkal). Toqta kán, Kubluj fia, Ordü fia, Zochi fia ült a trónra.”

Muhammed Awabi Ak-thachi (kumyk /dagesztáni/ történész) „Derbent név”címen ismer listájában (dagesztáni krónikában, 1590. körül) felsorolja a Kaukázus környéki magyar területeket:

„Kakanhoz tartoznak: Dest-i kipcsak [kipcsak sztyeppe] Szemend városa [erődítménye] vagyis Tareha, Andzsi [Angie] azaz Endirej [település a Kumyl síkságon, Dagesztánban]; Irhan, amelynek K.lbah(k) [Kazbek?] az uradalma; Kis-Magyar (Madzsar-i Kücsek) és Nagy-Magyar (Madzsar-i Bozorg), Dzhulad és sherh-i [Terek környéki oszétiai] tatár.”

„… (Haszin fia) egy órán belül Endirejbe ment, amelynek központja K.lbah(k) [Kazbek?]; valamint Balkh-ba, amelyet Endriej ural; és Szurhab erődjébe, amely ma Kyzlar néven ismert, kinek uralkodója Muszhab; és Kis-Magyarba, amelyet manapság Csulmu-ként [Dülüm] ismernek. Ennek uralkodója Burtus. Megparancsolta: engedelmesked-jetek K.lbah(k)nak, Ihránnak. Ha ez az ellenség erős [muzulmán sereg] készüljetek Ihránba, egyesülve, és harcoljatok. De ezt tiltva van a Nagy-Magyar uralkodójának és a sherhi tatároknak.”

Evlija Cselebi (török világutazó, történetíró) „Seyahatname” című tíz kötetes útleírásában így ír (1640-ben) a magyarok Azovi-terneg környéki lakhelyéről:

„Hegyekben lakó Abaz törzsek [itt felsorolás következik]…(ezután) … Magyar törzs. Bejük [fejedelmük] van. Csak kétezer ˙hadra fogható) ember, de bátor férfiak.”

Johann Erich Tunmann (svéd történész) a krimi kánságról írt művégen (1777-ben) ezt írja a magyarokról:

… 464-ben, a hun birodalom szétesése után, végül a magyarok jöttek ide [Krímbe].

… 465-ben elfoglalták a magyarok [Kercs városát]

… 882-ben a besenyők vagy kangarok a magyarokat kiűzték a Krímből és más területeikről. A magyarok és bolgárok két szétváló ága az Or [Perekopi] földszoros oldalán maradtak; berendek: fekete bulgárok, és tükrök néven váltak ismerté, különösen az orosz krónikákban.

Orosz történeti és Ókori Társaság kiadványa (1825-ben), amelyet az akkori Cári Moszkvai Egyetem hitelesített, így ír a kaukázusi magyarokról:

„A Kuma-folyó menti Madzsar [Majar] gyenge nyomai, az egykor hatalmas és népes városé, nemrég még sok törmeléket és földalatti boltozatot láttatott, de mára szinte eltemetődtek – alig kivehetően, minthogy számtalan kurgán sokasága található a folyó jobb partja menén, bizonyítva, hogy a terület valamikor nagyon lakott volt. Nem tudni, hogy a magyarok miért tisztelik a vengerek [magyarországiak] otthonaként: mivel az eddig talált feliratok és érmék 600 évnél nem régebbiek [1220 körüliek], és általában tatár-mongol eredetűek. A Madzsar körül vándorló kalmükök ezen romokat Tsagin-Bulgarun-nak nevezik, vagyis fehér városnak, és nagyon furcsa arab eredetű történeteket mesélnek róla. Madzsar romjait neves utazók látogatták, néhányuk részletesen leírta, de szinte mindegyikük tudósítása különbözött a másikétól.

Gerber [1728-ban] tett először említést a Magzsar romjairól, mondván: „Az országban, ahol Kuma folyó Birumát körbeöleli, kellemes és szép mezők és erdők, valamint különböző városkák és falvak maradványai találhatók. Különösen (jól) kirajzolódik ott egy nagyváros romjai, gyönyörű kőházaival, amely alapján és a romok közötti díszes faragott kövekből másra nem következtethetünk, minthogy valamikor ez egy kiterjedt és dicsó város lehetett. Ezt ma is Madzsarnak nevezik, így nevezik a törökök, és vengereknek (magyarországinak) a lengyelek…. Így feltételezhetjük, hogy a Venger (Ungar) Királyság (Magyar Királyság) alapítói innen eredesztetik származásukat.”…

… Guldenstedt [1773-ban] megtudta, hogy Madzsar (város) a muszlim időszámítás szerinti VIII. században [XV. században] lakott volt, és az épületek kinézetéből megállapította, hogy lakói mohamedánok voltak, (ahogy) a nogájok [Kubán-környéiek] története szerint is.

… Egy másik helyen azt mondja (J. Reynegg, 1783-ban), hogy Madzsar lakói a mohamedán időszámítás szerinti II. század elején [722. körül], belefáradtak a szünet nélküli háborúskodásba, amelybe a Dest-i Kipcsak Kán erőltette őket, elhagyták helyüket és minden vagyonukkal nyugatra vonultak…”

Folytatás a következő füzetben…

<<<	vissza a főoldalra