Tündérmesék

J. Goldenlane

Bevezető
Amikor elsül egy fegyver
Egy végtelen éjszaka
Az örökség
A tündér halála

Bevezető

Tegyünk egy kísérletet! Most egy picit csukd be a könyvet, és nézz ki az ablakon! Megvan? Biztos, nem csalsz? Rendben, hiszek neked! Mit láttál?
   Erre a válasz valószínûleg az, hogy házakat. Már ha most éppen egy városban vagy, vagy esetleg fákat, utcákat, autókat, embereket, esõt, napfényt, valamit. Ha vonatban olvasol, akkor melletted elsuhanó mezõket. Igaz?
   Most pedig csukd be a szemed, és így nézelõdj pár pillanatig! Most mit láttál? Szinte hallom a választ: semmit!
   És itt van a kutya elásva! Mert ez az általad semminek titulált valami, nos, ez a fél életedet kitöltõ látvány! Minden éjszaka ezt szemléled! Ez a semmi kísér — megbízható hûséggel — egy életen át, ez nyújt pihenést, ha belefáradtál a mindennapokba, az imént az ablakon át megszemlélt való világba. Ez a „semmi” az, amibe minden belefér, amit kitöltenek vágyaid, érzelmeid, vagy akár a ténylegesen megtörtént események mozaikjai, de ezek is furcsán könnyedre torzulva. Ez az álom. Hát semminek nevezed még most is?
   És ha a válasz erre az, hogy „ó, dehogy, ez minden!”, akkor megint ki kell hogy ábrándítsalak, mert ez esetben átestél a ló túlsó oldalára. És ha komolyan gondolod a fenti kijelentést, akkor még azt is meg merem kockáztatni, hogy hamarosan egy nyugodt intézetben fogod magad találni, ahol kedves ápolók lesik a kívánságaidat. Mert az álom nem minden, épp csak mindennek a fele. És még az sem biztos, hogy a szebbik fele.
   Ám mindenki elõtt nyitott mindkét fél világ, a való épp úgy, mint az álom! Te is abban kalandozol többet, amelyik jobban tetszik. Vannak, akik az egyik, és vannak, akik a másik oldalon érzik jobban magukat. Még olyanok is vannak, akik sohasem lépik át választott világuk határait. Szerencse kérdése csak, hogy elismert tudósként, mûvészként, vagy szánnivaló elmebetegként tekintünk rájuk.
   De a többség ismeri mindkét oldalt, ami alatt azt értem, hogy rendesen fizeti a villanyszámlát, ám azért néha belegondol, mit is csinálna a villanyszámlással, ha õ lenne Bruce Lee.
   És itt élünk a határon mi is. És hogy kik vagyunk ez a mi? Nos, éppen errõl szeretnék beszélni. Hosszú mese lesz, jobb, ha kényelmesen elhelyezkedsz, kihúzod a telefont, bezárod az ajtót, és magad mellé készítesz egy pohár teát.
   Ja, és még egyet ígérj meg! De igaz becsületszóra! Amit ha nem tartasz meg, akkor akár el se kezdd az olvasást!
   Soha, de tényleg soha, egyik történetnél se csapd le a könyvet azzal, hogy „márpedig tündérek nincsenek!”

AMIKOR ELSÜL EGY FEGYVER

Szikraszép megigazította vörös haját, aztán még egy pillantással ellenõrizte magát a földig érõ tükörben. Körömcipõ, csini kis fehér sort, rózsaszín ingecske, visszafogott smink. Plusz egy gyöngyszínû válltáska. Tökéletes! Aztán egy óvatos pillantást vetett Széllovasra.
   Az alacsony, ám masszív testfelépítésû, fekete hajú lány a szoba egyetlen székén ült, és épp most csatolta fel túlélõkését a lábára. Aztán lehúzta katonai gyakorlójának a szárát, hogy eltakarja a fegyvert, utána gyors mozdulatokkal felvette bakancsát, majd egy hónaljtok következett, és egy feketén csillogó pisztoly, amelyet szakértõ mozdulatokkal ellenõrzött.
   - Izé... biztos vagy benne, hogy egy ilyen kis kiránduláshoz kell riasztópisztoly? - kérdezett rá bátortalanul Szikraszép.
   - Riasztópisztoly? Minek kéne? - nézett fel Széllovas, aztán hanyag mozdulattal a helyére lökte a fegyvert. - Ez valódi!
   - Honnan szerezted? - csodálkozott rá barátnõje.
   - A bolhapiacon találtam - válaszolt Széllovas oda sem figyelve.
   - A bolhapiacon? - ráncolta össze a homlokát Szikraszép.
   Erõsen törte a fejét. A dolog valahogy nem akart stimmelni.
   - Ha kész vagy, mehetünk! - zavarta meg elmélkedését a fekete hajú lány.
   Szikraszép picit sóhajtott. Hagyjuk!
   - Kész vagyok. De... nem lenne mégis bölcsebb szólni a srácoknak? - tett még egy utolsó kísérletet a feléjük rohanó fal elkerülésére.
   - A srácoknak? Ugyan minek? Mit tudnak õk, amit mi nem? - nézett rá dühösen Széllovas, és felkapta hátizsákját. - Mozgás!
   Ezzel már indult is, menet közben igazítva rá terepszín kabátját a fegyvertokra. Nem bízta a huzatra az ajtó becsapását, sajátkezûleg is prímán elboldogult vele. Szikraszép egy picit még töprengett, majd elõkapta rúzsát, és írt egy rövid üzenetet a tükörre, aztán futott barátnõje után.
   Széllovas kint várta, épp böhöm nagy Kawasakijába csiholt életet. Szikraszép mögé pattant a nyeregben, aztán meglódult velük a világ. A szél felzúgott körülöttük, a táj elmosódott. Széllovast nem zavarta, hogy városban vannak, és úgy általában módfelett kevés figyelmet szentelt a közlekedési szabályok betartására. Egyébként is olyan tempóban húztak el a közúti táblák mellett, hogy még a legjobb akarattal sem olvashatta volna el, mit javallanak éppen az út bölcs építõi.
   A kanyarokba mélyen bedõlt, és élvezte az életet. Szikraszép pedig tûrt. Ismerte már barátnõje vezetési szokásait, tudta, mire számíthat, amikor felült mögé. Csendesen imádkozott, és persze teljes erõvel kapaszkodott mellé, ha az Úr akarata nem lenne elég a túléléshez.
   Aztán kijutottak az országútra, de ez csak annyi változást jelentett, hogy nem volt annyi elõznivaló jármû. Végül egy benzinkút melletti bár parkolójába suhantak be, aztán csikorgó fékezés után megálltak. Szikraszép lekászálódott, aztán elõkapta táskájából a tükröt, és pár mozdulattal visszaigazgatta a haját az eredeti állásába. És utána persze sietett Széllovas után, aki eddigre már rég bent volt az épületben.
   A hely igazán szakadt volt, a rozoga asztalokat az imádság tartotta, a pultot masszív alkoholisták támasztották. Biliárdgolyók ütemes csattogása kísérte a rádióból dõlõ kommersz technomuzsikát.
   Széllovas gint rendelt, Szikraszép málnaszörpöt.
   - Mit? - nézett rá csodálkozva a borostás fazon, aki a vendégek kiszolgálását volt hivatva végezni.
   - A barátnõm málnaszörpöt kért - ismételte Széllovas, és iszonyú mogorván nézett a pasasra.
   - Az nincs - húzta ki magát a borostás.
   Nem tudta komolyan venni ezt az alacsony termetû nõszemélyt, sem barbibabás külsejû társnõjét.
   - De van! Hisz kérjük! - biztosította a fekete lány, aki pedig azt nem volt képes elfogadni, hogy valaki ellenkezni merészel vele.
   - De nincs!
   - De van!
   - Nincs!
   Széllovas szemében a vita kezdett kissé parttalanná válni, hát fegyvere után nyúlt, hogy rövidre zárja a problémát, de Szikraszép megfogta a kezét.
   - Hagyd! Jó lesz a szódavíz is! Jég nélkül, ha kérhetném, mert nem szeretnék megfázni! - sóhajtotta beletörõdötten.
   Ebben végül megegyeztek, megkapták, amit kértek, és leültek az egyik asztalhoz. Aztán vártak.
   - Biztos el fog jönni? - kérdezte Szikraszép.
   - Biztos. Ha nem, akkor érte megyünk - nyugtatgatta Széllovas, és egy hajtásra kiitta a féldecis pohárkát.
   Utána még egyet rendelt. Az idõ telt, a poharak ürültek. A biliárdozók hangulata is kezdett felengedni az idõ múltával, elõbb csak sanda pillantásokkal méregették a lányok asztalát, aztán mókásnak szánt megjegyzéseket tettek, végül az egyik odalépett hozzájuk, és megszólította Szikraszépet.
   - Csinibaba, mondták már neked, hogy szép, macskás szemed van? - kezdte az udvarlást.
   - Ó, sokan! - hagyta rá Szikraszép, az igazságnak megfelelõen.
   - És innál velem egyet?
   - Köszönöm, nem - jegyezte meg szégyenlõsen mosolyogva a vörös lány.
   - Ugyan, gyere csak! - akadékoskodott a fickó, és kézen fogta.
   Illetve fogta volna, de Széllovas félre ütötte a pasas mancsát.
   - Kopj le a barátnõmrõl! - javasolta, és szeme résnyire szûkült.
   A fickó elvigyorodott, hátralépett, és kihívóan a csípõjére tette a kezét.
   - Mi van, kislány, te lennél kettõtök közül a fiú?
   Napbarnított, kisportolt teste volt. Öröm lesz megverni, összegezte Széllovas a helyzetet, aztán ütött. A pasas elszállt. A pult tövében landolt, aztán hitetlenkedve törölte le a vért a szája szélébõl.
   - Van még, aki kötekedni szeretne? - nézett körbe Széllovas, és kihúzta magát, teljes százhatvanhárom és fél centis valójában, hogy fenyegetõbbnek hasson.
   Nos, azért akadt pár jelentkezõ. Az elsõt tökön rúgta, a második fején széttört egy dákót, a harmadik lefogta, ennek a lábfejére taposott sarokkal. Közben kapott pár ütést a gyomrára. Hátralökte a könyökét, kitépte magát a szorításból, aztán szabadjára engedte felháborodását, és végipofozta a termen az eleddig a gyomrát püfölõ pasast.
   Szikraszép a sarokban reszkette végig a verkedést. Öklét a szájába gyömöszölte, hogy ne sikítson. Aztán valaki a lába elé esett, és a derekába kapszkodva akart felállni. Felháborodásában széttört egy poharat a fickó fején. Hogyne, piszkos kézzel összetapperolná a legjobb fehér sortját! Soha!
   Végül már csak Széllovas maradt talpon. Büszkén felvetett fejjel szétnézett a letarolt csehón, egy kurta mozdulattal elmaszatolta az arcán az orrából csöpögõ vért, aztán intett Szikraszépnek.
   - Gyere! Kint várunk tovább!
   Aztán már indult is, barátnõje meg követte. Kimentek a motorhoz, és leültek mellette egy padra.
   - Biztos várni akarsz? Nem lenne jobb hazamenni? Mi van, ha kihívják a zsarukat? Vagy ha egyszerûen utánunk jönnek? - aggodalmaskodott Szikraszép, miközben gyorstapaszt halászott elõ a táskájából.
   - Ha kijönnek, még egyszer szétverem a pofájukat! - morogta Széllovas, és óvatosan feltette a tapaszt a karján vöröslõ vágásra. - Nem is emlékszem, melyiknél volt kés - morogta közben szemöldökráncolva.
   - Nálad. Elõvetted, szúrtál is, de kiütötték a kezedbõl, és közben valahogy véletlenül megvágtad magadat. Közvetlen azután, hogy letépted annak a kopasznak a fülét - világosította fel Szikraszép.
   - Ez elég hülyén hangzik - nézett maga elé barátnõje, aztán megtapogatta a lábszárát.
   A kése nem volt a helyén.
   - Ugye, hogy így volt! - mosolyodott el diadalmasan Szikraszép.
   Nagyon szerette azokat a ritka helyzeteket, amikor igaza volt.
   - Jó, így volt. Visszamegyek a késért, te várj meg itt! - állt talpra Széllovas.
   - Ne butáskodj! Ha visszamégy, felkoncolnak!
   - Már próbálták, és akkor sem ment. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! De hát nem hagyhatok ott nekik egy hatfunkciós túlélõkést!
   Szikraszép még tiltakozott volna, de barátnõje már el is indult. Hát maradt, várakozott. Aztán megunta az ücsörgést, felállt, körbesétálta a motort. Körülötte ébredezett az éjszaka, kocsik húztak el az országúton, kamionok álltak be a parkolóba. Néhány autó lassított mellette, és a kihajoló sofõr tett valami árajánlatot, ezekre Szikraszép csak a fejét rázta. És egyre idegesebb volt. Mit csinálhat odabent Széllovas? Ennyi idõ alatt akár minden bent lévõ vagányt felboncolhatott volna azzal a "hatfunkciós túlélõkéssel", mivel vesztegeti még az idõt?
   Nos, Széllovas nem szolgált rá barátnõje neheztelésére. Egyáltalán nem késlekedett, egyszerûen késleltették.
   Amikor belépett, még csak a pincér volt talpon, és õ is gyorsan elmenekült valami hátsó kijáraton át. Széllovas pedig elkezdte módszeresen átkutatni a bárt. Bekukkantott a felborult asztalok alá, félregörgette az eszméletlen testeket, még a pult mögé is benézett. Aztán csak meglelte kését, az egyik összetört szék roncsai alatt.
   Felvette, gondosan letörölte róla a vért, aztán visszatette a tokjába.
   Majd távozott volna, de egy érces hang utána szólt.
   - Állj meg, kicsi!
   Idegeskedés nélkül megtorpant, aztán lassan visszafordult, hogy szemébe nézzen az új versenyzõnek. Aztán - még mindig aránylag nyugodtan - konstatálta, hogy három bodybilder típusú fazon ácsorog a pult mellett, és a két szélsõnél még fegyver is van. Ahogy futó pillantással meg tudta állapítani, két Angram kétezrest szegeztek neki. Hogy a fenébe kerülhettek ezek ide? Talán a hátsó kijáraton jöttek be, gondolta, és még az is bevillant neki, hogy az ajtó, sajnos, ugrástávolságnál messzebb van.
   - Te intézted el õket? - intett körbe a középsõ fazon.
   - Ja - vetette fel a fejét Széllovas, és kihívóan csípõre tette a kezét.
   Aztán óvatosan megpróbálta elõvenni a zsebébe rejtett, icipici, ám módfelett hatásos füstbombát. De a pacákok nem hagytak rá idõt.
   - Akkor jobb, ha felemeled a kezed! Most! És arccal a falnak, de gyorsan! Motozzátok meg! - adta ki a parancsot a fõnökszerû, és két embere már ugrott is.
   Széllovas mogorván tûrte, hogy lefegyverezzék. Pisztolyát, kését elvették, ezt nem bánta, de észrevették a füstbombát, a könnygázgránátot, sõt, a felkarjára tekert fojtóhurkot is. Pedig azt még tizenharmadik születésnapjára kapta, a nagypapájától, és azóta szerette volna élesben kipróbálni fogazott acéldrótját. És most elvették! A piszkok!
   - Giorgio figyelmeztetett, hogy veled vigyázni kell - jegyezte meg a fõnök, miközben magához vette a lány zsebeibõl elõkerült arzenál darabjait.
   Tehát Giorgio köpött, villant át Széllovas agyán a gondolat. De tiszta kizárt, hogy önszántából! Elvégre kiben lehetne jobban megbízni, mint egy profi fegyvercsempészben? De akkor az is tuti, hogy már nincs abban az állapotban, hogy eljöhessen a találkára, vonta le a végsõ konklúziót. Szegény srác!
   - Mirõl beszélsz? - kérdezett azért vissza magabiztosan.
   - Nem kell a játék, meséld el szépen az igazat!
   - Egy pohár málnaszörpre ugrottam csak be, de nem akartak kiszolgálni. Hát megmogorvultam, és illemre tanítottam õket! Ez csak nem bûn! - védekezett kevés megyõzõdéssel, de határozottan.
   Ám persze a fõnök nem hitt neki.
   - Majd beszélsz te! - morgta, aztán intett az embereinek.
   A jól idomított gorillák pedig karon fogták a lányt, aztán vitték. A hátsó kijáraton át távoztak. Kint egy fekete, hatszázas S Mercedes várta õket, a visszafogottan tiltakozó Széllovast minden magyarázkodás nélkül begyömöszölték a hátsó ülésre, kapott maga mellé két hústornyot, aztán elindultak.
   Utálom a maffiát, gondolta magában a fekete lány, miközben kihajtottak az országútra. Már megint elcsesztek nekem egy jó mulatságot, plusz elvették a fojtóhurkomat, és ráadásul még agyon is fognak verni. De legalább Szikraszép megúszta, tette még hozzá, és ettõl egy kicsit jobb kedvre derült.
   Közben a vörös lány szolidan idegeskedett. Fel és alá járkált, és már éppen rászánta magát, hogy bemegy a bárba barátnõje után, amikor az épület mögül kigördült egy fekete kocsi. Szikraszép szemmeresztgetve bámult utána. Most Széllovas ült a hátsó ülésen, vagy nem? No, de hát miért ment volna el vadidegen emberekkel, ráadásul annélkül, hogy szólt volna? Bár Széllovas szokott furcsa dolgokat csinálni, merengett, aztán csak bement a bárba. De ott nem volt senki, illetve senki beszédképes, hát tanácsot nem kérhetett.
   Így visszaszaladt a parkolóba. Utána kéne menni annak a fekete kocsinak, morfondírozott, de sajnos a Kawasakit nem tudta vezetni. Végül kiállt az út mellé, és elkezdett stoppolni. Pár kocsi elhúzott mellette, de aztán egy böhöm nagy kamionféle csak megállt. A sofõr kinyitotta az ajtót, és kihajolt.
   - Mi, van pici?
   - Jó estét! Megtenne egy szívességet? Egy fekete kocsit szeretnék utolérni! - magyarázkodott Szikraszép.
   - Oké, pici, pattanj a nyeregbe!
   A vörös lány pedig gyorsan felmászott a fülkébe. A motor fedübörgött, a monstrum meglódult.
   - Mert, tudja, azt hiszem, a barátnõm azzal a kocsival ment el. Olyan fekete volt. Mármint a kocsi. Meg tulajdonképpen a barátnõm is. A márkáját sajnos nem ismertem fel. Persze, a kocsinak, nem a barátnõmnek. Én sajnos nem értek az autókhoz! - fecsegett Szikraszép. - De gondolom, ez a kamion utol tudja érni, igaz?
   A sofõr pedig rátaposott a gázra.
   - A barátnõd is ilyen jó bõr? - kérdezte közben vigyorogva.
   - Ó, õ nagyon csinos, meg kedves is - biztosította a vörös lány a férfit, aztán csendesebben hozzátette: - Bár néha kicsit ingerlékeny.
   - De biztos nincsenek olyan szép, zöld szemei, mint neked!
   - Lehet - vont vállat Szikraszép.
   Közben suhantak az éjszakában. A szembejövõ kocsik reflektorfénye táncolt a szemükben, és sorra hagyták el az épeszû tempóban közlekedõ autókat. Hamarosan feltûnt Széllovasék fekete kocsija.
   - Az lesz az! Most lenne olyan kedves lassítani? És mondjuk, feltûnésmentesen követni õket? - kérdezte Szikraszép.
   A sofõr csak vigyorgott, és a kamion "feltûnésmentesen" besorolt a Merci mögé.
   - Jó így, pici?
   - Igen, köszönöm! - mosolygott udvariasan Szikraszép, aztán még hozzátette. - Biztos tud úgy vezetni, hogy az egyik keze a combomon van? Nem szereték balesetet szenvedni!
   - Nyugi, pici! Még sose álltam fejre!
   Szikraszép megnyugodott. Akkor minden rendben van! Hát tovább leste a Széllovasékat. A fekete kocsi nem sokára lassított, majd lekanyarodott.
   - Követhetnénk õket még egy kicsit? - kérdezte bátortalaul Szikraszép.
   - Megvesztél, pici? Azt akarod, hogy földútra vigyem a masinát?
   - Ja, az földút? Ó, nem vettem észre! Akkor legyen olyan kedves megállni! Kiszállnék.
   A sofõr bólintott, aztán lassítottak, és megálltak az út szélén, a lejárótól nem messze. Szikraszép megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült.
   - Elnézést, hogy mûködik ez az izé? - kérdezte.
   - Ne siess annyira, picim! - vigyorgott rá a sofõr, és a lány fölé hajolt, de nem azért, hogy kinyissa az ajtót.
   - De kérem! - háborodott fel Szikraszép, amikor a pasas az inge alá nyúlt, és habozás nélkül fejbe csapta a válltáskájával.
   A fickó visszahõkölt, a lány pedig, még mindig vérig sértve, feltépte az ajtót, és kiesett az útmenti leanderek közé. Kicsit gurult, és csúnyán felhorzsolta a lábszárát, hogy még a sortja is földes lett. Ám nem állhatott meg rendbe tenni külsejét, a szintén mogorvának tûnõ sofõr már jött is.
   - Hülye kis liba!
   Szikraszép nem habozott, felkapta a zuhanás közben elejtett táskáját, és már futott is. Szándéka szerint a földút mellett. A különféle gyomok érdeklõdve kaptak magassarkú topánkája után, a magasabbra nõtt zöldfélék meg még ennél is többet akartak, ingét, haját szaggatták. Ráadásképpen egy felbõszült kamionsofõr loholt a nyomában. Szikraszép komolyan fontolóra vette, hogy segítségért kiáltson, és nagyon reménykedett benne, hogy Széllovas nincs túl messze.
   És ez egyébként így is volt. A maffiózóknak nem tûnt fel az õket követõ kamion, bár a sofõrjük buzgón tekintgetett hátrafelé, de valahogy inkább az egyszerûbb, szürke tucatautók érdekelték, amelyek közül viszont egyik sem viselkedett gyanúsan. Így hát mit sem sejtve fordultak le egy megfelelõnek tûnõ elágazásnál, hogy valami kellemesen elhagyott helyen végre kikérdezhessék foglyukat.
   Széllovas sem vette észre az õket követõ kamiont, lefoglalták gondolatai. Azon töprengett, hogy megérné-e egy egy-egyes csere. Mert abban biztos volt, hogy a mellette ülõ két fazonból az egyiket simán megölhetné. Csak egy gégeütés, és már kész is! De közben a másik hátbalövi, ez is fix. Hát úgy döntött, vár még, hátha kettõt is magával vihet az örök vadászmezõkre. Vagy esetleg hármat, ábrándozott tovább magában mosolyogva, miközben megálltak.
   A fõnök kiszállt, aztán a hátul ülõ gorillák Széllovast is kirángatták a kocsiból. Rövid erdei túra következett, majd egy tisztább részen megálltak.
   - No, kislány, szóval mit is akartál te Giorgiótól? - kezdte a fõnök.
   A két izomember közben kicsit hátralépett, és elõvették a fegyvereiket. Széllovas buzgón számolt. Mögötte vannak ketten, ez nem jó. Elõtte a fõnök, meg még egy, aki vezetett. Nyilván ez az utóbbi fogja õt verni, fõként. De ha csak egyszer is belép az õt sakkban tartó két pisztoly egyike elé, akkor oké. Akkor õ bizony megöli a másik pisztolyost, és utána még lesz ideje kicsinálni még valakit. Jó lesz ez így, gondolta, és már elõre élvezte a mulatságot. És persze nem válaszolt.
   A fõkök intett, és a verõember megmozdult. Széllovas elég tessék-lássék módon védekezett, nem akarta, hogy egy, a lábába eresztett golyóval szelidítsék meg. Pár pofon elcsattant, de sajnos a pasas egyelõre nem került a pisztolyok tûzvonalába, aztán a fõnök megint megálljt intett neki.
   No, most még azt is meg kell hallgatnom, hogy megpróbál a lelkemre hatni, törõdött bele Széllovas, és lenyalta szája szélén szivárgó vért. De mielõtt a fõnök nekikezdhetett volna a szentbeszédnek, megzavarták õket.
   A bozótból, nem is túl messzirõl nõi sikítások hallatszottak, aztán feltûnt a menekülõ Szikraszép. A gorillák ugyan megdöbbentek, de ezt még kiheverték volna. Ám a lány mögött hamarosan elõbukkant egy vérben forgó szemû fickó is, és ettõl már rájött a mutatóujjukra az idegrángás. Lõttek, egyenesen a szerencsétlen sofõrre. Közben Szikraszép felismerte Széllovast, és golyózápor ide, lõporfüst oda, de ettõl némileg megnyugodott.
   - Segítség! - kiáltotta még utoljára, aztán behúzódott barátnõje széles, ám alacsonyan fekvõ válla mögé.
   - Te nem voltál egyedül... - esett le a fõnöknek, de nem folytathatta, mert ekkorra Széllovas feldolgozta a helyzetet, levonta a következtetéseket, majd hangos "Hujjé!" kiáltással harcba vetette magát.
   Elõször az eleddig õt pofozó maffiózót dózerolta el, seperc alatt kifektette a pasast. Közben a két fegyveres elégedetten vette tudomásul, hogy sikeresen kilõttek egy kamionsofõrt, legalábbis a célszemély bebukott a gazba. Hát sarkon fordultak, új célpontot keresve.
   Széllovas akkor már a fõnököt verte, aki szinte már-már számottevõ ellenfélnek bizonyult. A két izomagynak pillanatok alatt leesett, hogy nem lenne célszerû belelõni az embergomolyagba, hát beszálltak a bunyóba, és lefejtették a démoni, fekete lányt vezérükrõl.
   Az rövid ideig lihegett, majd megkísérelte átvenni a helyzet irányítását. Pisztolyt rántott, aztán elkapta az eseményeket megkövülten bámuló Szikraszépet, és a lány halántékának nyomta a fegyvert.
   - Szétloccsantom a barátnõd agyvelejét, ha nem adod meg magad! - kiáltotta.
   Aztán csak várt, de Széllovas egyszerûen meg sem hallotta az ultimátumot. Épp a két gorillával verekedett, és igazán remekül érezte magát.
   A fõnök egy ideig habozott, de aztán úgy döntött, hogy nem lenne értelme lelõni ezt a kis libát, hát várt. Hamarosan eljött a megfelelõ pillanat, az egyik gorilla kidõlt, és Széllovas, ha rövid ideig is, de fedezék nélkül maradt. A fõnök habozás nélkül belelõtt.
   A lány megtántorodott, aztán a megmaradt gorilla elkapta a nyakát. A fõnök elégedetten engedte le a fegyvert, ám nem örülhetett sokáig. Tíz gondosan manikûrözött köröm mart az arcába. És a káosz tovább tombolt a tisztáson.

Ám a világ többi része meglehetõsen nyugodt volt. Például a város békésen aludta álmát az utcai lámpák barátságos fényében. Széllovasék háza elõtt is határtalan csend honolt, egészen addig, míg egy furcsán csillagpettyes, fekete Fiat Topolino meg nem törte a nyugalmat. A kis kocsi befordult a sarkon, aztán megállt a magasba nyújtózkodó épület elõtt. Két fiatal férfi ült benne. Aztán kinyílt az autó ajtaja, és a sofõr kiszállt.
   Ezerszínû selyeminget és kopott farmert viselt. Álmodozva emelte a szemét az égre. Társa is kikászálódott a bogárkából. Õ Miki egeres pólót és pálmafákkal ékes bermudát hordott, plusz egy kitaposott, leffegõ talpú szandált.
   - Kisvillám! - szólította meg a tarka ingest.
   - Igen? - kérdezett az vissza, de közben már a ház ablakait fürkészte.
   - Biztos bele akarsz vágni?
   - Persze! - válaszolta Kisvillám határozottan.
   Árnyéktáncos nagyot sóhajtott, aztán még egy kicsit kotorászott a kocsiban, és elõhúza gitárját. Picit hangolt még rajta, de aztán belátta, hogy nem húzhatja tovább az idõt.
   - Nyugi! - biztatgatta Kisvillám. - Egy szerenádból nem lehet baj!
   - Aha. Lehet. De tudod, én kinézem Széllovasból, hogy elsõ álmából ébredve kivág közénk egy kézigránátot.
   Kisvillám megvetõen nézett rá.
   - Árnyéktáncos, te hülye vagy! Széllovas egy finom lelkû, zenekedvelõ leányzó, csak éppen ezt leplezi a világ elõl!
   - Roppant ügyesen - morogta még társa, de aztán csak megpendítette a húrokat.
   Édes dallam szállt az ég felé, Kisvillám pedig belefogott az általa írt, a szerelemrõl és Széllovasról szóló dal éneklésébe. Árnyéktáncos az elsõ két strófa alatt egy kicsit még aggódott, hogy valaki nekik támad, de a negyedikre megnyugodott. A hatodiknál már inkább azt furcsállotta, hogy még mindig nem történik semmi, a kilencedikre ezen furcsálkodás holmi rossz elõérzetté nõtte ki magát, amely folyamatosan rágta a lelkét a tizennegyedik versszakig, de utána eszébe jutott, hogy esetleg Széllovas füldugóval alszik, hát ismét megnyugodott, és a maradék tíz strófát már türelmesen kísérte végig.
   Aztán csak bámulták a néma ablakokat.
   - Biztos, hogy az õ lakása alatt vagyunk? - bökte ki végül Árnyéktáncos.
   Kisvillám csak a fejét csóválta, aztán szedett pár göröngyöt a földszinti erkély korlátjára akasztott virágládából, és megdobálta az ablakokat. Egy ideig semmi sem történt, aztán kicsit távolabb kinyílt egy ablak, és megjelent egy hajcsavarókkal ékes fej.
   - Jobb ha abbahagyjátok a randalírozást, mert kihívom a rendõröket, ebadta huligánok! - kiabált ki az éltes matróna.
   - Elnézést, szép hölgyem, hogy megzavartuk, nem ez volt a célunk! - fordult felé Kisvillám.
   A háziasszony egy kicsit meresztgette a szemét, aztán elmosolyodott.
   - Ja, maga az, aki a rózsát szokta küldeni! A barátnõje nincs itthon. Estefelé ment el, motorral, és az a kis vörös lány is vele volt. Véletlenül láttam!
   Kisvillám elkomorodott, de azért udvariasan meghajolt.
   - Köszönöm, hölgyem! Az ön szépségét csak szemének élessége múlja felül!
   - Buta fiú! - nevetett fel kacér zavarodottsággal a középkorú nõ, aztán visszahúzódott.
   Az ablak becsukódott, és a két fiatal férfi ismét egyedül maradt.
   - Nos, tehát nincsenek itthon - szögezte le Árnyéktáncos.
   - Akkor a B terv következik - bólintott rá Kisvillám.
   - Muszáj?
   - Persze! Ma van kétszáztizenhét és még egy napja, hogy együtt járok Széllovassal! Errõl meg kell emlékezni! - szögezte le határozottan Kisvillám.
   Aztán kinyitotta a kocsi ajtaját, és kivett egy fehér papírcsomagocskát, amelyet vörös szalag kötött át. Társa közben lecserélte a gitárt egy szerszámosládára. Majd felmentek az elsõ emeleti folyosóra, Széllovasék ajtaja elé.
   Árnyéktáncos letérdelt a zár elé, barátja kezébe nyomott egy zseblámpát, aztán elõvett a szerszámos ládából egy darab drótot meg egy vékonyka csavarhúzót, és nekilátott feltörni az ajtót. Kisvillám ábrándosan dudolászott, és türelmesen várt. Árnyéktáncos hosszan vacakolt, aztán eltörte a drótot. Ennek kapcsán káromkodott egy kicsit, majd elõvett egy nagyobb csavarhúzót, és elkezdte leszedni a zárat. Kisvillám kezdte megunni a helyzetet.
   - Kész vagy már? Azt mondtad, jól értesz az ilyesmihez.
   - Ne légy destruktív, és pláne ne lóbáld azt a zseblámpát! Ha nem látok, nem fog menni.
   - Ha nem látsz, nyisd ki a szemed! - mordult vissza Kisvillám, de azért igyekezett moccanatlanul tartani az ajtóra vetülõ fénykarikát.
   Árnyéktáncos pedig visszafordult munkájához. Tovább szöszölt, aztán megcsúszott a csavarhúzó, és felsértette a kezét. Újból káromkodott, aztán friss elhatározással elõvett egy kalapácsot, és a nagyobb csavarhúzót feszítõvasnak használva nekiesett kipattintani a zárnyelvet. Az ajtókeret fája reccsenve tört, majd szilánkokat köpött a nagyvilágba, de feladta. Árnyéktáncos felállt, és arcán büszke mosollyal kitárta az ajtót.
   - Mondtam, hogy ki tudom nyitni!
   - Aha. Meg valami olyat is, hogy nyoma sem fog maradni... - akadékoskodott Kisvillám, aztán vállat vont, lekattintotta a zseblámpát, és bement.
   A lányok lakása több, mint egyszerû volt, egyetlen szobából állt, amelyben csak két matrac és egy szék foglalta a helyet. No meg Szikraszép bõröndjei és Széllovas rakétavetõjének állványa. A fehérre festett falak sugallta puritán hangulatot csak egy hatalmas, földig érõ, ám keretezetlen tükör törte meg.
   Kisvillám mindezzel nem törõdött, odament Széllovas matracához, és a párnájára tette ajándékát. Árnyéktáncos közben a tükörre írt feliratot bámulta.
   "Elmentünk a Diabolóba, és még egy pisztolyt is viszünk. Kicsit aggódom."
   Aztán barátja is mögé lépett, és megszemlélte a kintrõl beszûrõdõ fényben kísértetiesen vöröslõ betûket.
   - Na, ez tipikus! - mordult fel végül. - A zongoraszékem mindhárom lábát feltenném rá, hogy Szikraszép írta.
   - Hát tényleg nem tudom elképzelni, hogy Széllovas bármilyen helyzetben is aggódjon, akár a legcsekélyebb mértékben is - jegyezte meg epésen Árnyéktáncos, aztán merengõbb hangon folytatta. - Nem kéne utánuk menni? Lehet, hogy bajban vannak.
   - Utánuk? - meresztett nagy szemeket Kisvillám. - De hova? Nagy ez a város, és nagyrésze a pokolhoz tartozik, ezer helyet címezhettek az ördögnek! És általában, szerinted miféle bajban lehetnek?
   - Nem tudom, de ha egyszer Szikraszép aggódik...
   - Szikraszép akkor is aggódott, amikor közöltem vele, hogy a Föld gömb alakú, és forog! Nagyon félt, hogy le fog esni, ha majd alulra kerülünk - vont vállat Kisvillám, aztán elindult kifelé.
   Barátja némán követte. Törte a fejét, és ez ugyan sokáig tartott, de nem maradt eredménytelen.
   - Figyelj, én emlékszem egy Diabolónak nevezett bárra! - szólalt meg, amikor beültek a kocsiba. - A negyvenkettesen, kifelé menet, nem sokkal az elõtt a leágazás elõtt, amely a Fekete Hölgy kastélyába vezet.
   Erre Kisvillám is elkomorul.
   - Szerinted ... oda mentek?
   - Hát...
   - Na jó, nézzünk a fenevad szemébe! - bólintott Kisvillám, és a kis Fiat Topolino kihajtott az utcából.
   Némán tették meg az utat, és alig fél óra múlva elérték a benzinkutat, amely mellett a szakadt bár állt. Megálltak, kiszálltak.
   - Az Széllovas Kawasakija, nem? - kérdezte Árnyéktáncos.
   Kisvillám csak rosszat sejtve bólintott.
   - Menjünk be! - javasolta.
   És úgy lett. Beléptek, ám a bárban néma csend, felborult asztalok, mozdulatlanul fekvõ testek fogadták õket.
   - Világos - tette csípõre a kezét Kisvillám. - Széllovas itt járt.
   - Aha - bólogatott társa. - No, keressünk túlélõt!
   Ám mielõtt nekiláthattak volna, egy borostás fickó lépett be a terembe a hátsó ajtón át.
   - Mit akarnak? - kérdezte kicsit talán ellenséges hangon.
   - Semmit! - védekezett Árnyéktáncos kapásból. - Épp csak két lányt keresünk, egy feketét meg egy vöröset. Azzal a motorral jöttek - mutatott ki a parkolóba.
   - Miért, mit akarnak tõlük? - húzta össze a szemöldökét a pasas.
   - Á, semmit, csak beszélni akarok az egyik fejével - morogta Kisvillám.
   És közben azon morfondírozott, hogy most már tényleg közli Széllovassal, mennyire nem tart nõiesnek egy kocsmai verekedést.
   - No, hát jártak itt. Alig negyed órája. A fekete verte szét a fiúkat, aztán találkozott pár fickóval, és elhúztak. Egy fekete Mercin.
   Kisvillám tovább komorodott. Itt biztosan baj van.
   - És a társnõje, a vörös? - érdeklõdött tovább Árnyéktáncos.
   - Lestoppolt egy Coca-colás kamiont, aztán lelépett õ is. Kifele mentek a városból - válaszolt a borostás immáron kissé nyugodtabban, aztán megszólalt a hivatástudata, és belépett a pult mögé. - Akarnak inni valamit?
   Kisvillám bólintott.
   - Valami erõset. Mondjuk, gint - sóhajtotta.
   Általában nem fogyasztott mást, csak vörösbort, de most szükségét érezte némi lelki támasznak.
   - Én nem is tudom - vont vállat Árnyéktáncos. - Talán egy málnaszörpöt.
   És nem értették, a fickó miért sikolt fel, és rohan ki a hátsó ajtón.
   - Épeszû ez?
   - Mindenki akkor õrül meg, amikor akar, hagyjuk! - legyintett Kisvillám. - Nekünk momentán van saját problémánk. Azt javaslom, menjünk a lányok után.
   - Mégis, hogyan? Egy fekete Merci, meg egy kólás kamion! Ezer futkos belõlük az utakon!
   - Azért legalább a Fekete Hölgy kastélyába vezetõ leágazásig elmehetünk! - javasolta társa, aztán kimentek, és ismételten bepréselõdtek a Topolinóba.
   Kihajtottak a parkolóból, és besoroltak a forgalomba. Kisvillám a végsebességig pörgette a motort, a kis Fiat hörögve tiltakozott. A huszadik század acélcsodái pedig, ügyet sem vetve a csöppség heroikus küzdelmére, állva hagyták õket. Ám mikor már éppen kezdtek beletörõdni a kudarcba, feltûnt elõttük egy pirosra festett kamion, amely az út szélén parkolt. Lassítottak, aztán megálltak elõtte.
   - Sehol senki - állapította meg rövid terepszemlézés után Kisvillám.
   Árnyéktáncos közben a kamion mögötti leágazás földútjának a porát fürkészte.
   - Itt viszont nemrég behajtott egy kocsi.
   - Fekete Mercedes? - kérdezte mohón társa.
   - Ja, Széllovassal a fedélzeten! - mordult fel Árnyéktáncos. - Honnan tudhatnám? De utána mehetünk.
   És kocogva nekiindult. Kisvillámban felmerült, hogy ezt akár kocsival is megtehetnék, de aztán arra gondolt, hogy a kamion sofõrje is feltehetõleg gyalog távozott. Meg általában, így jóval csendesebbek, és lehet, hogy valakin rajta kell ütniük! Bár jó lenne tudni, hogy kin, fejezte be az értelmetlen fejtörést, és loholt barátja után.
   Ám az hirtelen megállt.
   - Baj van?
   - Ja. Eltûnt a kocsinyom. Itt - mutatott a földre Árnyéktáncos.
   - Hogyhogy eltûnt?
   - Ahogy mondom. Se elõre, se hátra nem vezett tovább.
   - Azt akarod mondani, hogy ... - és Kisvillám tétován felmutatott a fekete levegõégbe.
   - Akár.
   Ám ekkor valami nyögés zavarta meg õket. Hökkenten kapták fel a fejüket.
   - Erre! - vágott neki a bozótnak kis hallgatódzás után Árnyéktáncos, barátja pedig követte.
   Hamarosan újból hallották a zajt, aztán kiértek egy tisztásra. Egy középkorú, szakadt ruhájú fickó hevert a gyepén, és jajongva káromkodott. Jöttükre abbahagyta, és megtisztelte õket figyelmével.
   - Kik vagytok? - kérdezte idegesen.
   - Mit tudsz egy fekete hajú lányról? - esett neki türelmetlenül Kisvillám, és megragadta a fickó vállát.
   A pasas nagyot nézett.
   - Tessék?
   - A barátom azt szeretné, ha elmondaná, ki maga, és mit keres itt - fordított Árnyéktáncos.
   - Én... Én csak egy kamionsofõr vagyok. Ne bántsanak!
   - Ezt kipipálhatod. Tovább! - biztatta Kisvillám, aztán, mivel a sofõr értetlennek tûnt, megmagyarázta. - Onnan, hogy felvettél egy vörös lány a Diabolo elõtt.
   - Felvettem - bólintott a pasas. - Azt kérte, hogy kövessek egy kocsit, amellyel a bartánõje megy. Hittem neki, olyan nagy bûn ez? Ha tudtam volna, hogy mi lesz belõle...
   - A rizsa nem kell. Szorítkozz a tényekre! - intette Kisvillám.
   - Az a kocsi itt fordult le valahol. Én megálltam, a vörös lány kiszállt. Én meg utána mentem, hogy... szóval...
   - Lapozzunk! - könyörült meg rajta Árnyéktáncos.
   - Aztán kiértünk erre a tisztásra, és itt már voltak. Pár fickó meg egy lány. És belémlõttek.
   Ezzel a sofõr feléjük nyújtotta ragacsos kezét.
   - Jézusom, vér! - kiáltott fel Árnyéktáncos, seperc alatt fehérre sápadt, majd a gyomrára szorította a kezét, és összegörnyedt.
   - Kérlek, legalább pár lépéssel menj arrébb! - háborodott fel Kisvillám, barátja pedig eltámolygott. - Tovább! - folytatta kíméletlenül.
   A sofõr kétségbeesetten próbálta összeszedni magát.
   - Innen elég szakadozott a kép. Elmentek, az biztos.
   - Persze, hogy biztos, hisz nincsenek itt! - mordult fel Kisvillám. - Mi lett a lányokkal?
   - Elvitték õket. Talán... azt hiszem, elõtte a feketét le is ütötték. Meg a vöröset is... talán.
   - Remek! - pattant talpra Kisvillám, és agyában beindultak a gõzhengerek.
   - Izé, segítenének?
   - Ja! Arra van a kamionja! - mutatta az utat a tarka inges férfi, és visszamerült a gondolatai közé.
   A sofõr reszketve és értetlenkedve feltápászkodott, és elindult a mutatott irányba. Cél nélkül, vakon a félelemtõl gázolt át a dzsungelt idézõ vadonon, sötét árnyak szaggaták ruháját, titokzatos hangok téptek az idegeibe. De aztán elérte az országút megnyugtatóan valós aszfaltját, és meglátta kamionját is, amelynek piros oldalán biztonságot árasztva kanyarogtak a fehér betûk.
   Felkapaszkodott a fülkébe, és padlógázzal indított. Sok kilométerrel késõbb engedett csak fel lekében a feszültség.
   - Ezt megúsztam! - suttogta maga elé.
   Oldalán ugyan vérzett egy golyóhorzsolta seb, de már nem is fájt, és más sérülése nem volt.
   A mellkasán lévõ, vöröslõ foltot csak másnap reggel vette észre. Nem volt nagy, épp csak mint egy ötszázlírás. Mint egy golyó bemeneti nyílása... Aztán a hátán meglelte a párját is. És ez megváltoztatta az életét.

- Hiába, a Fekete Hölgy kastélya körül sok minden megtörténhet - vont vállat Kisvillám. - Akár az is, hogy egy kocsinyi maffiózó felszívódik a semmiben.
   Árnyéktáncos közben megvívta és gyõzelemre vitte csatáját a gyomrában felébredt kígyóval szemben, és most aránylag higgadtan hallgatta barátját.
   - Tehát azt javallod, hogy tegyük tiszteletünket nála?
   - Ha van jobb ötleted...
   - Nem vagyok úgy öltözve - nézett végig Árnyéktáncos Miki egéren és a pálmafákon, melyek a bermudáján hintáztak.
   - Mindegy. Ez vészhelyzet, meg fogja érteni. Menjünk!
   És mentek. Gondolataikba merülten lépkedtek, a földutat követve, míg fel nem tûnt elõttük az éjszakánál is sötétebb kastély. Magas kõkerítés határolta, amely karcsú boltívbe kapaszkodott fel, hogy beengedje az utat a kertbe. Az ív csúcsán fekete madár ült. Jöttükre felrúgta magát a levegõbe, és elrepült az épület felé.
   A két férfi meg se torpant, átsétáltak a boltív alatt, majd végigmentek a gondozott kerten, és végül megálltak a kastély kapuja elõtt. Az kopogás nélkül is kitárult.
   - Az úrnõ a kék szalonban várja önöket! - hajolt meg elõttük a libériás inas, majd félreállt.
   Szótlanul léptek be a csodás terembe. Tükrök játszottak pajkosan az ezer és egy gyertyával megkoronázott arany csillár fényével, a falakon lévõ festmények suttogva meséltek nekik az élet és a halál apró mozzanatairól. Felsiettek a márványszobrok õrizte lépcsõn, majd balra fordultak, és beléptek a kék szalon fehér ajtaján.
   Velük szemben, egy szélesölû fotelben ült a Fekete Hölgy.
   - Úrnõm! - ereszkedtek féltérdre.
   A hölgy éjszín ruhát viselt, mely bõrének ujjhegynyi foltját sem hagyta szabadon. Kezét fekete kesztyû takarta, arcát átláthatatlan fátyol fedte. Hangja bársonyos volt, mint a nyáréjszaka.
   - Üdvözöllek benneteket, kedves barátaim! - bólintott, majd kegyesen csókra nyújtotta kezét. - Üljetek le! - intett utána a fotellel szemközti kanapéra.
   Leültek szorosan összezárt térdekkel, Árnyéktáncos zavartan és abszolút eredénytelenül takargatta a bermudáján pompázó pálmákat.
   - Remélem, nem zavartuk meg nagyon magányát - kezdte Kisvillám.
   - Ó, dehogy! - kacagott fel a hölgy. - Minek köszönhetem látogatásotokat?
   - Nos, attól tartunk... illetve úgy hisszük ... szóval...
   - Nem tud valamit néhány maffiózóról, aki errefelé tûnt el ma este? - vágta félbe barátja habogását Árnyéktáncos.
   - Maffiózók? A szolgák jelentették, hogy pár csavargó megzavarta a környék csendjét, és megtették a szükséges intézkedéseket is.
   - Mi lett velük? - kérdezte udvariatlanul mohón Kisvillám.
   - Valamelyik éjdémon bezárta õket a kazamaták labirintusába - vont vállat a Fekete Hölgy.
   - Örökre?
   - Dehogy! Csak reggelig. Akkor szabadon elmehetnek.
   Kisvillám megnyugodva felsóhajtott.
   - Persze, már amelyik megéli - tette hozzá a Fekete Hölgy. - De ez miért érdekel titeket?
   - Nos, velük volt Széllovas meg Szikraszép - magyarázta Árnyéktáncos, mivel Kisvillám hirtelen nem kapott levegõt.
   - Ó, ez borzalmas! - hajolt elõre a hölgy, és összekulcsolta maga elõtt a kezét.
   - És mit lehetne tenni?
   - Sajnos nem sokat. Én nem adhatom parancsba egy démonnak, hogy engedje el õket, ha egyszer már megengedtem, hogy eljátsszon velük! És a szolgáim közül sem hiszem, hogy bármelyik le merne menni. Még magam sem tudom, hogy miféle sötét, rég bezárt szörnyetegek élnek odalent! Oda lemenni... igazi hõstett - fejezte be a Fekete Hölgy csendesen.
   Két hõsünk összenézett.
   - Talán mi lemehetnénk...
   - Remek! - nevetett fel a hölgy. - És hogy lássátok, mennyire sajnálom, ami történt, adok nektek egy igazfényû drágakövet. A kazamaták túlvilági sötétjében ugyanis semmi más fény nem látszik - magyarázta.
   - Köszönjük. És ha még egy gombolyagnyi fonalat is kaphatnánk... - jegyezte meg Kisvillám, aki már hallott a görög mitológiáról.
   - Rendben! - nevetett fel a hölgy, és felállt. - Kövessetek!

Közben Széllovas kezdett magához térni. Elõször azt hitte, a szemének van baja, aztán beletörõdött, hogy sötét van. Nagyon sötét, és hideg, és penészszag. Nohát, nohát, ez valami pince lesz! Vajon egyedül vagyok-e, gondolta, ám ekkor egy zölden foszforeszkáló szempár hajolt fölé.
   - Jól vagy? - kérdezte Szikraszép.
   - Prímán! - felelte hetykén, és rögtön iszonyú fájdalom nyilallt a lábába és csuklójába.
   Arra emlékezett, hogy combon lõtték, de mi lehet a kezével? Lánccsörgés adta meg a kellemetlen választ. Felszisszent.
   - Hol vagyunk? - kérdezte aztán.
   - Valami boltíves helyiségben. - nézett körbe Szikraszép. - Ajtó is van, és ráadásul nyitva, de ezek a vacak bilincsek a falhoz vannak rögzítve. És mindenütt iszonyú mocsok. Szerintem itt évek óta nem takarítottak.
   - Eléred a cipõmet?
   - Nem hiszem. Széllovas nagyot sóhajtott a sötétségbe. Aztán felemelte a kezét, és ráharapott a vaskarperecre. Megégette a száját, hogy könnybe lábadt a szeme, de nem adta fel. Nehogy már ne tudjon elrágni egy alig háromujjnyi rozsdás vasat! Hamarosan kiszabadult a jobbja. Megrázta, hogy egy kicsit felélénküljön benne a vérkeringés, aztán felhúzta a lábát, és levette bakancsát. Elõhalászta a talpbetétje alá rejtett kis rugós kést, kipattintotta a pengét, és azzal már könnyen leszedte a másik bilincset is.
   - Hol vagy? - nézett körbe.
   - Itt - villant fel mellette a zöld szempár.
   - Nyújtsd a kezed!
   Szikraszép lánccsörgetve felemelte a kezét, és Széllovas õt is megszabadította bilincseitõl. Aztán elõvette az öngyújtóját, amelyet szerencsére nem vettek el tõle, és felkattintotta a lángot. Semmi.
   - Te látod az öngyújtóm fényét? - kérdezte idegesen.
   Lehet, hogy mégis a szemével van valami baj?
   - Alig. És olyan furcsán, homályosan.
   Széllovas megnyugodva tette el az öngyújtót. Tehát nem abban van a hiba, sem nem a szemében. Persze, ez esetben rejtély lapul a sötétben, de majd kiderül, hogy mi! Mindenesetre vigyázniuk kell, ez az egész.
   - És most mi lesz? - zavarta meg Szikraszép.
   - Bekötözöm a lábamat - morogta a fekete lány.
   - Hát tényleg elég csúfan néz ki!
   Széllovas nem válaszolt. Kitapogatta a sebet. Szerencsére csontot nem ért, de jól érezhetõen még benne volt a golyó. Megpróbálta kinyomni, de nem ment, hát kicsit megtágította a sebet a késével. Közben szótlanul nyelte a könnyeit.
   - Juj! - borzongott Szikraszép.
   Aztán, csak hogy ne kelljen néznie a hentesmunkaszerû operációt, hát rendberakta a haját, leporolta sortját. Sejtette, hogy ennek ellenére még nagyon tépetten nézhet ki. És még az egyik körme is letört!
   Széllovas közben a szájába vette a kést, nehogy elveszítse ebben az átok sötétben, aztán csak kiszedte a golyót. A trikója aljából kötést tépett, majd mintha minden rendben lenne, feltápászkodott.
   - No, menjünk haza! Mára elegem van! - közölte.
   - Oké, vezetlek! - lépett mellé barátnõje.
   Kitántorogtak az ajtón. Szikraszép érdeklõdve nézett szét.
   - Nahát, itt vannak!
   - Kik?
   - Négy ájult pasas. Azt hiszem, azok, akik téged vertek. Aha, ennek az arcán megvannak a karmolásnyomok is.
   - Remek, lefegyverezzük õket! Segíts! Nekiláttak, és hamarosan siker koronázta munkájukat. A maffiózók fegyverei megvoltak, sõt, megtalálták náluk a Széllovastól elvett holmikat is. A fekete lány örömmel szorította magához az elveszettnek hitt fojtóhurkot.
   Közben a fõnök lassan magához tért. Hiába meresztgette a szemét, csak a sötétet látta, de jól hallotta ám, hogy valaki motoz körülötte. És nagyon rossz, szinte kísérteties érzése támadt.
   - Ki vagy? - kérdezte idegesen.
   - Halgass, és jutalmul nem öllek meg! - nyugtatgatta Széllovas mogorván, és zsebrevágta a könnygázgránátot meg a füstbombát. A fõnök egy kicsit fellélegzett, hogy nincs azért akkor baj, nagyon is evilági az ellenfél. Nyilván csak a leütése után hallucinálta azokat a szárnyas oroszlánokat, akik "elragadták" a kocsit. Tiszta hülyeség!
   Ám ekkor egy nagy, zöldszín, világító macskaszempár emelkedett fölé.
   - Jézusom, egy oroszlán? - nyögte.
   Szikraszép torokból felmordult. A fickó hátrakapta a fejét, aztán koppant a falon, és visszaájult. - Most mit szórakozol vele? - mordult rá ingerülten Széllovas a barátnõjére.
   - Bocs, azt hittem, hogy vicces! - szontyolodott el Szikraszép.
   - Nagyon! Meghalt?
   - Csak elájult. - Jó, akkor hagyjuk! - lépett tovább Széllovas, aki nem empátiájáról volt híres. - Van tovább út?
   - Igen - bólogatott buzgón Szikraszép, és nem jutott az eszébe, hogy ebbõl barátnõje semmit sem lát.
   - Akkor rajta! - És... ezeket itthagyjuk?
   - Miért, te cipelnéd õket? - vetette neki oda Széllovas, és ebben maradtak.
   Aztán kézen fogták egymást, és tovább mentek. Széles folyosóra jutottak, amely hamarosan kettéágazott. - Menjünk jobbra! - javasolta Széllovas.
   - Miért pont jobbra? - értetlenkedett Szikraszép.
   - Jó, tõlem mehetünk balra is. A lényeg csak az, hogy mindig egy irányba. - Miért?
   - Mert mindeféle labirintusból így lehet kijutni! No, rajta! Balra! - unt rá a párbeszédre Széllovas.
   Szikraszép még szívesen elgondolkodott volna, hogy hogyan is van ez a labirintusokkal, de aztán feladta, és szótlanul vezette barátnõjét a halott sötétben.

Ugyanabban a halott sötétben, amely a csapóajtó alatt lapult. Kisvillám idegesen lenézett, aztán magához szorította a fonalgombolyagot, és elkezdett lemászni. Árnyéktáncos szó nélkül követte.
   - Sok szerencsét! - intett még búcsúzóul a Fekete Hölgy, aztán hátralépett, és az inas becsukta az csapóajtót.
   Körbefolyta õket a sötét.
   - Hülyék vagyunk mi - sóhajtotta beletörõdötten Kisvillám.
   - Beszélj a magad nevében! - intette Árnyéktáncos, és fél kézzel a fénykövet tartva követte lefelé.
   Hamar leértek a rozsdás létra aljára. A drágakõ barátságos ragyogása kicsit visszarettentette a lent uralkodó éjszakát. Kisvillám a legalsó létrafokhoz kötötte a fonal végét, aztán körbenézett. A kõboltozatos, rothadásszagú helyiségbõl négy folyosó indult, minden falán egy.
   - Mondjuk, arra! - intett Kisvillám.
   - Nem kéne inkább kiabálni? Hátha meghallják, és idejönnek! - habozott barátja.
   - Hülyeség! Próbáltál te már egy pincelabirintusban fel-alá pattogó hangot követni? És egyébként is, ne ébresszük fel a kazamaták kísérteteit!
   - Oké - törõdött bele Árnyéktáncos, magasra emelte a követ, és elindult.
   Barátja követte, miközben buzgón tekerte le a gombolyagot. Hamarosan egy elágazáshoz jutottak, ahonnan egy találomra választott irányba mentek tovább, maguk mögött húzva a külvilágba vezetõ fonalat.

   A folyosók egyáltalán nem voltak tiszták, mindenféle hulladék borította padlójukat.
   - Most bal lábbal vigyázz, mert ott van egy vasbilincs! - figyelmeztette Szikraszép Széllovast, aki engedelmesen magasra emelte a bal lábát.
   Majd a jobbal izomból belerúgott valami csörgõ láncba.
   - Bocs, nem arra a lábadra gondoltam! - szeppent meg Szikraszép.
   Széllovas már nem is tette szóvá.
   - Menjünk!
   És mentek.

- Itt valami lyuk van, most óvatosan! - navigált tovább Szikraszép. - Most elágazás!
   - Mindig balra! - figyelmeztette Széllovas.
   - Persze, mint eddig is. Most hajtsd le a fejed, mert ez egy alacsony boltív... megint nagy lépés, nehogy összetörd szegény ember csontjait... hopp, ne félj, az csak a koponyája volt... most meg egy zsinór...
   - Zsinór? - torpant meg Széllovas.
   - Aha. Ez egy négyes elágazás, és keresztbe vezet egy zsinór, olyan térdmagasságban.
   - Hozzá ne érj! Lehet, hogy valami nagyobb pók fonala, amellyel a zsákmányt érzékeli, és ha megpiszkáljuk, akkor idejön.
   - Pók?! - kiáltott fel Szikraszép, de aztán a szájába gyömöszölte az öklét, hogy nehogy meghallja õket a fenevad.
   - Csak óvatosan! - intette Széllovas.
   Aztán átlépték a zsinórt, ügyelve, hogy hozzá se érjenek.

Kisvillám pedig buzgón tekerte a gombolyagot. Aztán valami neszt hallott.
   - Te, ez nem valami kiáltás volt? - kérdezett rá.
   - Kiáltás?
   Egy kicsit hallgatództak, de maradt a néma csend.
   - Hülyeség, mi kiáltana itt? - kérdezte flegmán Árnyéktáncos, és továbbindult. - Láttam egyszer egy filmet, az tök ilyen volt. A fõhõs bekeveredett egy pokollabirintusba, ahol halottak lelkei vadásztak mindenre, ami élt. De be kellett mennie, hogy kiszabadítsa a fõhõsnõt, aki pedig nem is volt jó nõ, leszámítva a melleit. Szóval, szegény muksó ott osont a sötétben, aztán egy szellõ elfújta a gyertyáját is. És persze mindenféle hangok hallatszottak, lánccsörgés meg nyögések. De sikoly, az nem.
       Közben Kisvillám rálépett valamire, ami megreccsent. Nagyot ugrott, aztán megtörölte a homlokát.
   - Muszáj ezt most?
   - Nem. És ez nem is érdekes. De a vége! Egy baromi nagy, sötét, nyálkásan csöpögõ óriáspók támadta meg, ami életerõvel táplálkozott, és már befonta a hálójába a fõhõsnõt is.
   - A nagymellût - kapaszkodott bele valami biztató momentumba Kisvillám.
   - Az csak a végén derült ki, az ágyjelenetnél. Ekkor csak egy fehér lárva volt, és csak a haja látszott. A pók meg ott csorgatta a nyálát, hogy milyen remekül jól fog lakni.
   - Hagyjuk! - kérte ismét idegesen Kisvillám.
   Árnyéktáncos nem érezte át barátja feszültségét. Neki ott ragyogott a kezében a kõ. Barátságosan meleg volt az érintése.

Ez az egyetlen biztonságos pont ebben az átok labirintusban, gondolta Szikraszép, és még szorosabban kapaszkodott Széllovas kezébe.
   Befordultak egy újabb sarkon, aztán megtorpant. Valami megmozdult a távolban. Valami nagy. Nem pók volt, inkább egy poros és elhagyatott fémváznak tûnt.
   - Mi van? - kérdezte Széllovas.
   - Valami felénk jön - suttogta lehellethalkan Szikraszép.
   - Miféle?
   - Traktorváz - írta le tõle telhetõleg a legjobban bartánõje a közelgõ veszedelmet.
   De ekkor már Széllovas is hallotta, hogy valami súrlódik a köveken. Keze rákulcsolódott a könnygázgránátjára.
   - Óvatosan kezdjünk el hátrálni, és ha azt mondom, "most", akkor futás! Rendben?
   - Oké - hagyta rá Szikraszép.
   Széllovas a hangok alapján megbecsülte a távolságot, kivárt, aztán eldobta a gránátot.
   - Most! - kiáltott.
   Sarkon fordultak, és nekilendültek, mögöttük robbanás rázta meg a levegõt. Széllovas botladozva futott, fájt a sebe, és ráadásul semmit se látott. Szikraszép meg általában nem figyelt a lába elé, õ most félt, és ez teljesen lekötötte. Így nem igazán csodálkoztak, amikor valamiben nagyon felbotlottak.
   - A francba!
   - Jé, ez megint egy madzag! - csodálkozott el Szikraszép. - Te, most szerinted jön a pók is?
   - Fenét! - tapogatódzott körbe Széllovas.
   Gyorsan meglelte a madzag végét.
   - Elszakítottuk?
   - Igen. Szóval, miért nem lesz pók?
   - Mert ez egy közönséges fonal.
   - De ki lelheti örömét abban, hogy ártatlan járókelõket buktat fel ilyen csúf csapdákkal?
   - Mit tudom én! - morogta Széllovas.
   Közben rángatta a fonalat, de a vége csak nem akart elõkerülni.
   - Kövessük! - javasolta végül.
   - A pókig?
   - Nincs pók, és ha jól hallom, a traktorváz is lemaradt. Mozgás! - intett ingerülten Széllovas.
   A vörös lány meg beletörõdve követte a szálat, amelyet Széllovas gondosan felgöngyölített. Jól jöhet az még!

- Állj! - szólt közbe Kisvillám. - Ez már tényleg valami zaj volt!
   - Aha, de nem kiáltás, inkább valami tompa robbanás.
   Hát vártak, hátha megismétlõdik. Ám ekkor a fonal megrándult.
   - Te, mi van, ha valami elszakította?
   - Baj - válaszolt kötelességtudóan Kisvillám.
   De közben a szál már olyan lelkesen rángatódzott, hogy majd kiesett a kezébõl a gombolyag.
   - Menjünk vissza! - javasolta Kisvillám, és már indult is, gyorsan visszatekerve a fonalat.
   - Te, én fényt látok! - suttogta idegesen Széllovas.
   - Megint zaj! Sõt, ez lépéseknek hangzik - morogta Árnyékténcos, és magasabbra emelte a fényt.
   - Félek - jegyezte meg mindannyiuk helyett Szikraszép.
   Aztán egy sarkon összefutottak. Négy torokból szakadt fel egyszerre a sikoly, a falak messze visszhangozták félelmüket. De még mielõtt sarkon fordultak volna, és négyen hatfelé futnak, felismerték egymást.
   - Hát ti mit kerestek itt? - kérdezte hunyorogva Széllovas.
   A szeme nehezen szokta a fényt.
   - Utánatok jöttünk, segíteni. És ti mit kerestek itt? - válaszolta Kisvillám idegesen.
   - Semmiség, csak egy új Berettát akartam venni egy ismerõsömtõl, de nem jött össze a találka - vonogatta a vállát a fekete lány közönyösen.
   - Még egy fegyver? Az agyamra mész! Nem elég, ami van?
   - Néha jól jön, ha van az embernél valami!
   - Azért, hogy ha netalántán tömegmészárolni van kedved, akkor ne kelljen hazaugranod az atombombádért?
   Árnyéktáncos felemelt kezekkel közéjük állt.
   - Nyugi! Jussunk ki, aztán majd enyeleghettek eleget!
   - Tényleg, merre van a kijárat? - kérdezte érdeklõdve Szikraszép.
   - A fonal másik végén! - válaszolta büszkén Árnyéktáncos.
   A vörös lány érdeklõdve követte tekintetével a szálat a Kisvillám kezében tartott gombolyagtól egészen a Széllovas kezében lévõ gombolyagig.
   - Ez biztos? - kérdezte idegesen.
   - Al Capone utolsó dobtáras Thompsonjára! - szitkozódott a fekete lány, amint leesett neki, hogy mire való a madzag.
   - Na, ezt megszívtuk! - bólintott rá Kisvillám. - Honnan kezdve szedtétek fel?
   - Valahol arra szakadt szét - mutatta Szikraszép készségesen.
   Fekete folyosó tátogott mögöttük, és mintha valami zaj is hallatszott volna belõle.
   - Ja, és követ minket egy traktorváz - jegyezte meg Széllovas, és kibiztosította a zsebében lévõ elsõ pisztolyt, amely a kezébe akadt.
   Óvatosan elkezdtek hátrálni.
   - Te Árnyéktáncos! A filmben a fickó mit csinált a pókkal? - kérdezte csendesen Kisvillám.
   - Pók?! - sikoltott Szikraszép.
   - Csend! Nem hallom a lépteit! - morogta idegesen Széllovas.
   - Volt nála egy szent ereklye, amelyet valami múzeumból lopott - válaszolt suttogva Árnyéktáncos, és igyekezett úgy tartani a fényt, hogy bevilágítsa a furcsán zörgõ folyosót.
   - És ugye, ilyenünk nincs - suttogta vissza Kisvillám.
   - Én még a sminkkészletemet is elhagytam - bólintott Szikraszép. - És abban sem volt semmiféle szent ereklye.
   - Csend! - figyelmeztette õket Széllovas, és fegyvere célpont után kutatott a sötétben.
   És közben hátráltak, a sötét fenyegetett, a folyosó sötétlett, az idegeik foszladoztak.
   - Tulajdonképpen csak reggelig kéne kihúzni, aztán az éjdémonok elengednek - jegyezte meg Árnyéktáncos.
   - Éjdémonok?! - sikoltotta Szikraszép.
   - Csend!
   - Van valakinél óra?
   - Mondom, hogy elhagytam a táskámat! És a körmöm is letört.
   - Csend, ha mondom, mert megharagszom!
   - És belénkereszted a tárat, tudom! És én még meg akartam ünnepelni együttjárásunk kétszáztizenhét és egyedik napját!
   - Nem panaszkodhatsz, azért elég emlékezetes lett! Csak kár, hogy szegény macskám éhen fog halni.
   - Nahát! Nem is tudtam, hogy cicát tartasz! De miért halna meg?
   - Mert én már nem leszek, hogy etessem!
   - Ne demoralizálj, inkább a fényt tartsd!
   - Jajj, egy pókháló!
   - Csendet már!
   - És azt még nem is mondtam, hogy a filmben ott volt a fõhõs barátja is, és õt megették a holt lelkek.
   - Holt lelkek?!!!
   Ekkor hatalmas morranás törte meg a csendet, és persze a hátuk mögül. Széllovas kapásból fordult, és beleeresztette a tárat a semmibe.
   - Tölts! - adta át a pisztolyt Kisvillámnak, és elõvett egy másikat.
   - Tölts! - nyomta az a fegyvert barátja kezébe.
   - Izé ... fogd meg! - adta tovább Árnyéktáncos Szikraszépnek, aki úgy vette kézbe, mintha valami döglött halat tartana.
   - Széllovas, csinálj ezzel valamit! - nyújtotta tovább könyörögve a pisztolyt barátnõjének.
   Ám Széllovas nem törõdött vele, azt az egyelõre még sötét tömeget figyelte, amely lassan, de biztosan közeledett. Amint egy kicsit jobb célpontot nyújtott, megint lõtt, majd elõvette az utolsó pisztolyát, annak a tárát is beleeresztette a fekete masszába, aztán töltött.
   - Több táram nincs - jegyezte meg csendesen.
   - Ez mégis mit jelent? - idegeskedett Szikraszép.
   - Kettõt találhatsz - nyugtatgatta Kisvillám.
   - A filmben is így volt - bólintott sokat sejtetõen Árnyéktáncos.
   Ám ekkor a fekete tömeg megállt. Kicsit morgott, kicsit szörcsögött, de megállt. Széllovas hitetlen csodálkozással figyelte.
   - Ez megijedt - jegyezte meg csendesen Kisvillám.
   - De mitõl?
   - Mondjuk, tõled. Vagy a következményektõl.
   - Vagy a fénytõl - szólt közbe Árnyéktáncos, és hogy igazolja állítását, kicsit közelebb lépett a sötéthez.
   Az hangtalanul húzódott vissza a kõ ragyogása elõl.
   - Ez remek! Ez esetben biztonságban vagyunk, csak hajnalig kell kihúznunk! - lelkendezett Szikraszép.
   - Frászt! Méghogy itt dekkoljunk, és várjunk! - mordult fel Széllovas, és kivette fénykövet Árnyéktáncos kezébõl. - Ha az ellenfél meghátrál, akkor át kell menni ellentámadásba!
   Ezzel még pár lépést tett az ásító sötét felé.
   - Mama, én haza akarok menni! - nyögte megtörten Kisvillám, aztán beszakadt alattuk a padló.
   Nem sokat zuhantak, aztán gurulás következett, végül belecsobbantak valami vízbe.
   És valahol, a távolban, felkelt a nap. A szikázó fény betört a barlang nyílásán, és arany ragyogásba vonta a kis tavacskát. Mind a négyen fellélegeztek. Aztán eszükbe jutott, hogy el fognak sülyedni, ha nem tesznek ellene, hát tempózni kezdtek. Már aki tudott.
   - Segítség! - suttogta két korty között Szikraszép.
   Árnyéktáncos nyakon ragadta, mint ahogy a kismacskákat szokás, és partra vontatta. Széllovas is nehezen boldogult, sebe vérzett, lába fájt, de persze õ nem kért segítséget senkitõl. És nem is fulladt meg, bár a kezében lapuló fénykövet elejtette, és az szivárványt húzva maga után elsüllyedt a tó vizében.
   A Fekete Hölgy álmodozva nézett bele öltözködõ asztalának ezüst tükrébe.
   - Fiatalság! - suttogta mosolyogva, aztán belenyúlt a képbe.
   A tükörfelszín köríves hullámokat vetett, ahogy a fekete kesztyûs kéz kiemelte belõle a fénykövet.
   A víz pedig szabálytalan ritmust verve csobogott a partmenti köveken, míg a fiatalok kikászálódtak a tavacskából. Aztán lihegve, fáradtan kisétáltak a szabadba. Alattuk ébredezett a hegyoldal, a fák álmos páragomolyagokat pöfögtek, és egyelõre még rekedtesen, de a madarak is nekivágtak beénekelni magukat.
   Kisvillám eldobta magát a puha fûbe.
   - Hogy én ezt megélhettem! Épen, egészben! Köszönöm, Beethoven!
   - Ja - bólintott Széllovas, és mellételepedett. - Csak az a kár, hogy szarrá ázott a pisztolyom. Egész délután pucolhatom majd! És még tetanuszoltásra is el kell mennem! - szemlélte meg mogorván lábsebét.
   - Apropó! - emelkedett fel barátja. - Szóval hogy is volt ezzel a Berettával? Meg a négy maffiózóval? Meg a szétvert Diabolóval, a meglõtt kamionsofõrrel, és az egész átkozott éjszakával?
   - Most ne kezd újra! - nézett rá zordan a fekete lány.
   - Mit ne kezdjek?
   - Azt teszek, amit akarok! Felnõtt, független, felelõsségteljesen gondolkodó nõ vagyok!
   - Én meg egy félcédulás bolond, hogy egyáltalán kezdtem veled! Az aggodalomba fogok belehalni, már látom!
   Széllovas persze emelt hangerõvel válaszolt, és nem is teljesen szalonképes dolgokat. Szikraszép lehajtott fejjel hallgatta õket. Szép dolog a szerelem!
   - Jól elvannak, igaz? - lépett mellé Árnyéktáncos.
   - Aha.
   - Tudod ... azért nagyon aggódtam érted - jegyezte meg csendesen a férfi.
   - Tényleg? - mosolyodott el zavartan a vörös lány.
   - Aha.
   - Köszönöm! Te egy hõs vagy! Örökre hálás leszek, hogy megmentetted az életemet! - nézett rá zöld szemeivel Szikraszép.
   Aztán kézenfogták egymást, és elsétáltak az erdõbe. Mögöttük lassan elhalt Kisvillámék civódása.
   Nem is olyan messze, egy fekete Mercedesben ekkortájt ébredt fel négy megviselt maffiózó. Mi is történt, dörzsölte meg a fejét a fõnök, de nem jutott sokra.
   - Indulj! Haza! - morogta azért.
   A sofõr kábán beindította a motort, aztán, már miután felkanyarodtak a fõútra, megszólalt.
   - Fõnök! Én kiszállok a buliból! Elegem van.
   - Igen?
   - Igen. Iskolabuszt szeretnék vezetni! - sóhajtott ábrándosan.
   A hátsó ülésen ülõ két izomember egyike elõredõlt.
   - Én pedig kertész leszek! - jelentette be csendesen.
   - Én meg cirkuszi erõmûvész! - válaszolt társa. - Mindig is arra vágytam!
   A fõnök bólintott. Tulajdonképpen meg kéne szidni õket a hülyéskedésért, de nem tette. Érthetetlenül békés hangulata volt.
   Aztán arra gondolt, hogy van a számláján majdnem tízezer dollár. Azt fel lehetne ajánlani valami nemes célra. Mondjuk, Teréz anyának. Igen, ezt fogja tenni! És a kocsi megállíthatatlanul suhant velük a jövõjük felé.
   A nyár pedig ragyogott, a pacsirták daloltak, egy kamionsofõr megvilágosodott, és nekivágott az országútnak, hogy a feltámadásról prédikáljon, az ég kéklett, és a virágok kacéran kacsintva hívták a méhecskéket.
   Valahonnan, messzirõl tündérek kacagását hozta a szél.

EGY VÉGTELEN ÉJSZAKA

Északszél határozott léptekkel haladt elõre a bábeli zsivajú, zsúfolt utcákon. A tömeg megnyílt elõtte, hökkent arcok fordultak utána, kutató pillantások méregették. Nem illett közéjük. Nem holmi szélfútta turista volt, és nem is számító mosolyú õslakos, márpedig a város ezen negyedében mások nemigen jártak.
   Kitaposott sportcipõt hordott, kopott farmert, és mindehhez egy vakító fehér, fénytáncoltató anyagú inget, amelynek ujjait könyékig feltûrte. A kaotikus összhatást fekete, ujjatlan motoroskesztyû, hihetetlenül vörös hajtincsek és kreolosan barna bõr tette teljessé. Viselkedésével is azt hangsúlyozta, hogy õ más. Macskamód hajlékonyan mozgott, és nem kapta félre pillantását az õt bámulók elõl. Szinte mindenkire visszanézett, furcsán mélyre látó tekintete megrémisztette az embereket.
   Valahol, nem is oly messze a nap ekkortájt bukhatott bele a tenger monoton zúgó hullámaiba, de a város nem félte a beköszöntõ éjszakát, neonfények gyúltak, és tovább sûrûsödött a tömeg az utcákon. Északszél visszább fogta lépteit. Korán fogok odaérni, mérgelõdött. A profik meg késni szoktak, nem? Így aztán egy sarki árusnál fagylaltott vett, két gombóc vaníliát meg egy gombóc csokit, és szép lassan folytatta útját.
   De még így is korán ért a térre, még kilenc sem lehetett. Körbenézett, de senki gyanús figurát sem látott, csak a szokott, ezerszínû embertömeget. Hát leült a kút márványpadkájára, és a cukorízû jeget nyalogatva várt, nézelõdött.
   Feje felett a késõ esti ég kéklett, a fehér lámpák által megvilágított vízen igazgyöngy buborékok úszkáltak. Vajon hányan jártak már a csodájára ennek a kútnak, merengett el. Vajon mi okuk volt idejönni és megbámulni a vízben fürdõ márvány paripákat? Egyeseket talán csak a sznobizmus hozott el ide, a világ száz és egyedik csodájának megbámulására, mások esetleg azért jöttek, hogy egy ezüstpénzt vetve a kút vizébe biztosítsák: még vissza fognak térni a városba. És talán olyanok is voltak, akik azért keresték fel a teret, hogy élvezzék az itt hullámzó tömeget, a sülõ pizzák illatával terhes, meleg, nyáresti szellõt. Legalábbis Északszél remélte, hogy vannak még olyanok, akik csak egyszerûen csodát látni jöttek.
   Aztán másfele kalandoztak el gondolatai. Vajon ki fog eljönni értem? Hogy ismerem fel? Meg akarnak egyezni, vagy nem annyira? Hideg zuhany riasztotta fel elmélkedésébõl.
   — Ejnye, fiacskám, nem szabad lefröcskölni a bácsit! — feddte meg gyermekét egy testes, szõke hölgy, aztán karon ragadta az ötéves forma, kacagó srácot, és elcibálta Északszél közelébõl.
   A kölyök még egyszer visszanézett, a férfi pedig mosolyogva rákacsintott. A kissrác visszamosolygott, aztán elfordult, és engedelmesen követte anyját. Gyerekek, nevetett magában Északszél, aztán megdermedt.
   Fekete ruhába öltözött fazon állt elõtte. Hogy került ez ide? Ennyire vak lennék? Nem kéne egy kicsit jobban odafigyelnem, ha már egyszer az életemmel játszom?
   — Uram, kérem, jöjjön velem! — hajolt meg a figura.
   Északszél összerázkódott a seszínû hang hallatán, de aztán felpattant, és követte a fickót. Hamar elhagyták a turistákkal zsúfolt teret, kihaltabb utcák következtek, aztán az évszázados köveket beton váltotta fel a talpuk alatt, és kiértek egy narancsfényben fürdõ, forgalmas útra. A járda mellett fekete limuzin parkolt, az eddig néma pasas kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Északszél eldobta a fagyi maradékát, és habozás nélkül beült. Csak akkor nézett szét, amikor már visszavonhatatlanul becsattant mögötte az ajtó.
   Egy idegen, szintén fekete öltönyt viselõ, õszhajú férfi ült mellette, halott pillantása összeborzolta Északszél idegeit. De azért hanyagul hátradõlt, lábait kényelmesen kinyújtotta, karjait pedig nekitámasztotta a karosszériának.
   — Üdvözlöm, uram! Fernando a nevem — mosolyodott rá az idegen, a kocsi motorja pedig felmorrant.
   Besoroltak a forgalomba.
   — Hello — biccentett kimérten Északszél.
   — Gondolom, megegyezésünk szerint elhozta az árut?
   — Dehogy hoztam! — nevette el magát.
   Fernando összehúzta szemöldökét, keze önkéntelenül is zakója alá csúszott. Tehát ott tartja a fegyverét, merengett Északszél, de persze ez majdnem mindegy volt.
   — Tréfál? — sziszegte az öreg.
   — Nem. Bolond lennék elhozni a cuccot! Tudja, imádnám megélni a reggelt! — tette még hozzá bocsánatkérõ mosollyal.
   — Az uram nem fog ennek örülni! — fenyegette meg halkan a pasas, de elengedte fegyverét.
   — Az az õ dolga, meg esetleg az enyém. Ne frusztrálja magát olyasmivel, amihez nincs köze!
   — Nos, ahogy gondolja!
   Aztán csend ereszkedett közéjük, amelyet csak Északszél kósza fütyörészése tört meg néha-néha. Lassan elhagyták az örök várost, a házak rengetegét hamarosan sárgára száradt füvû domboldalak, holdfényben fürdõ narancs- és olajfaligetek váltották fel. Aztán ez is elmaradt, szûk, örökzöld ciprusok szegélyezte úton gurult a kocsi, végül egy forduló után feltûnt a kastély fekete sziluettje.
   Villa della Morte. Északszél felidézte magában az elmúlt napot, az öregasszony szavait.
   — Ott maga a halál lakik! — sipákolta a gyengécske izzó halovány fényében a fogatlan vénség, miközben kártyát vetett a piszokszínû asztalon.
   — Az jó, õt keresem— bólintott Északszél. — Szerinted találkozhatok vele? — kérdezte.
   Nehéz volt bejutnia a jósnõ elé. Az öregasszony külvárosi lakása mocsokszagú rejtekében fogadta õt is, mint mindenkit, aki kíváncsi volt a jövõre, és nem átallotta ezen kíváncsiságát kielégíteni.
   — Mindenki eljut a halálhoz. Engem a helyedben a visszaút érdekelne! Kérdezz, és tizenötezer líráért válaszolok!
   Északszélt viszont nem érdekelte a visszaút, hát nem kérdezett, de nem akarta megbántani a jósnõt, inkább otthagyta a kért tizenötezret, ami, valljuk be, méltányos ár azért az információért, hogy az ember, minden híresztelések ellenére, igenis halandó.
   Aztán elintézte, ami még hátra volt, és most, nesze nekem, itt vagyok, gondolta némileg idegesen, miközben behajtottak az automatika által vezérelt kovácsoltvas kapun, és megálltak a fehér kaviccsal felszórt kocsibejárón.
   A sofõr kiszállt, és kinyitotta az ajtót Fernando oldalán, aki méltóságteljes lassúsággal kiszállt. Északszél alig bírta kivárni, aztán gyors elhatározással az öreg után mozdult, és maga is kilépett a kocsiból. Fernando kígyóként fordult, kezében felcsillant a fegyver csöve.
   — Ezt ... ne tegye még egyszer! — sziszegte.
   Egy pillanatig egymás szemébe néztek, izzott közöttük a levegõ, de aztán Északszél vállat vont, és szétnézett. A park ezer csodát ígért, részegítõ liliomillattal hívta, de erõvel elfordult, és felnézett a kastély magasba veszõ homlokzatára.
   — Elõkelõ hely! — biccentett elégedetten, aztán intett a pasasnak, hogy mehetnek.
   Mentek. Terem követett termet, csak a tapéta színe jelezte, hogy már másik szobában járnak, a falakon lógó aranykeretes képek, az intarziás bútorok és a jó ízlés mindenütt változatlan volt. És mindenütt rafináltan elhelyezett lámpák keltették a nappali világosság illúzióját. Északszél szívében lassan feltorlódott a feszültség, de erõvel visszatoloncolta a lelke mélyére. Még nincs itt az ideje!
   Végül az õt vezetõ Fernando megállt. Északszél szétnézett. Ez is olyan terem volt, mint a többi, de senki sem várta õket, hát besétált, és levetette magát egy kényelmes fotelbe.
   — Whiskyt tölthetek? — kérdezte Frenando.
   — Jöhet! — bólintott Északszél, aztán átvette a poharat.
   Közben megakadt a szeme az egyik festményen.
   — Eredeti Tiziano — követte a vendég pillantását Fernando.
   Északszélt ez nem érdekelte, sose volt kíváncsi rá, hogy hogyan szólították az emberek a mûvészeket. Jobb szerette az alkotás nézegetése közben kitalálni a mester igazi nevét. De most még ezen sem töprengett el. Csak hagyta, hogy a színes vonalak kézenfogják tekintetét, és végigvezessék a képen.
   Aztán belekortyolt az italba. Tûz égette végig a torkát, lángok csaptak fel a dobhártyája mögött. Megrázta a fejét, aztán egy hajtásara kiitta a maradékot, és letette a poharat az asztalra. Az üveg koppant a fán, a háta mögött pedig megnyikordult az ajtó.
   Egy pillanatra megdermedt, hátát megcsapta a hideg, de aztán erõvel kényszerítette magát, hogy felálljon és szembenézzen az ismeretlennel.
   — Üdvözöllek, fiam — suttogta az idegen, és nem lépett közelebb, amiért Északszél nagyon hálás volt.
   Fekete öltönyt viselt, mint Fernando, és ez még tovább hangsúlyozta bõre fehérségét. Szemében táncolt a halál.
   — Üdvözlöm — nyögte ki Északszél.
   Az idegen közelebb lépett, szép lassan, hangtalan mozdulatokkal. Eh, hát azért jöttem ide, hogy féljek? Azt otthon is megtehetném, rázta le magáról a tehetetlen bénaságot Északszél, és gyorsan elhátrált az asztal másik oldalára.
   — Úgy hallottam, nem tartottad meg az egyezséget. Miért hiszed, hogy elnézem szószegésed? — kérdezte még mindig suttogva a férfi.
   — Nem hoztam el a köveket, de szívesen megmondom, hol vannak. Egész elérhetõ helyen. Csak elõtte beszélni szeretnék Hajnalpírral — válaszolt könnyed hangon.
   Az idegen elmosolyodott.
   — Nem értem, hogy miért akarod elvinni innen. Õ már hozzám tartozik! Természetesen megtartom ígéretemet, a cserében megegyeztünk. Csak nem értem.
   Északszél szíve megtelt fájdalommal, és még egyet lépett hátra. Fázott az idegen hidegétõl.
   — Tudja, mi el szoktuk temetni a halottainkat! — vetette fel büszkén a fejét.
   — Legyen! — bólintott a másik, aztán tapsolt kettõt.
   Az ajtó kinyílt, és belépett Hajnalpír. Földet söprõ, fekete ruha volt rajta, amelyben lehetetlenül karcsúnak tûnt. Északszél egy pillanatra becsukta a szemét. A lány szinte teljesen úgy nézett ki, mint amikor utoljára találkoztak. Ugyanaz a fekete hajzuhatag, ugyanaz a táncos csípõ, sötét szemek. Csak mégis. Mintha jóval tompább lenne az egész! Csak egy holttest, figyelmeztette magát Északszél, és megacélozott akarattal nézett kedvese szemébe.
   — Szervusz. Érted jöttem. Gyere velem!
   Hajnalpír ránézett a fekete idegenre.
   — Mehetsz! Megegyeztem bolondos lovagoddal! — mosolyodott az el ismét, látni engedve hegyes szemfogait.
   — Szívesen elmegyek veled — szólalt meg erre Hajnalpír.
   A jól ismert hang megrázta Északszél testét.
   — De elõtte szeretném megkapni a lány árát! — folytatt a fekete idegen.
   Északszél nagy levegõtt vett, és odasétált kedveséhez. Szinte karnyújtásnyira haladt el a másik mellett, belereszketett, de hangja kényszeredetten nyugodt volt.
   — Egy csomagmegõrzõbe tettem a cuccot. Itt a kulcs!
   Ezzel Hajnalpír mellé lépett, elõvette inge zsebébõl a kulcsot, és odadobta az idegennek.
   És lelkében átszakadt a gát, a tomboló fájdalom mindent elsöpört. Látta a falon a festmény vonalainak táncát, érezte a liliomok illatát, a kút vizének hidegét, hallotta a kisfiú nevetését. Értett mindent. Szabadulni akart.
   A valóság szétszakadt, a világ lelassult. Látta a kulcsot, ahogy ezüst csíkot húzva repül, látta Fernado mozdulatát, ahogy zakója belsõ zsebe felé nyúl. Nem törõdött vele, kézen fogta Hajnalpírt, feltépte az ajtót, és futott.
   A termek összemosódtak, színmaszatok suhantak el mellettük, aztán kézen fogva ugrottak, ezer gyémántcsillogású üvegszilánk repült velük. Majd talpuk alá simult a kert fekete földje, a virágok széthajoltak lépteik elõl. Hamarosan feltûnt a mesterséges tó, annak a partján menekültek tovább, egy megfelelõen tágas tisztásig. Valahol, mögöttük kiáltások harsantak.
   Északszél megtorpant, vett pár mély lélegzetet, és ránézett kedvesére. Igen, itt volt, tudta tartani az észveszejtõ tempót, és bár cipõjét elvesztette, ruháját megtépték az ágak, de szépsége sértetlen gyönyörûséggel tündökölt. Arcán nem gyöngyözött izzadság, haja sem kuszálódott össze, még csak nem is lihegett. Aztán a férfi felnézett az égre, és kettõt füttyentett. A felhõk megnyíltak, és egy fehér ló ereszkedett közéjük. Északszél az állat hátára pattant, az pedig meglendítette szárnyait, és felemelkedett.
   — Nem, Felhõjáró, abban egyeztünk meg, hogy õ is jön! Szállj vissza érte!
   A ló megrázkódott, de Északszél keményen megszorította térdeivel, és visszakényszerítette a földre. Hajnalpír nem habozott felszállni rá. Aztán elnyelte õket az éjszaka.
   Felhõjáró gyorsan szárnyalt keletnek, de közben meg-megrázkódott. Északszél alig bírta irányban tartani, a ló le akarta vetni õket. Pedig hányszor táncoltak már együtt a megzabolázhatatlan nyári viharok villámai között! Akkor társak voltak, és Felhõjáró örömmel tûrte meg a hátán Északszélt. Most nem ez volt a helyzet.
   Ám végül megérkeztek, alattuk felcsillant a tenger feketesége, és a pegazus leereszkedett a földre.
   — Köszönöm! — búcsúztott tõle Északszél, de Felhõjáró nem várt még ennyit sem, elrúgta magát, és eltûnt a fellegekben.
   A férfi egyedül maradt kedvesével a tenger fölé nyúló sziklán.
   — Nem kellett volna így elmenekülnünk — szólalt meg nagy sokára Hajnalpír. — Õk meg szokták tartani a szavukat, miért nem bíztál bennük?
   Északszél fáradtan leguggolt, és felnézett rá.
   — Én bíztam bennük. És persze nem bíztam. De megtartottam a megállapodásunkat, a kövek tényleg ott várják õket abban a csomagmegõrzõben. És ennyivel én letudtam a dolgot. Jogunk volt eljönni!
   — Nos, azért mégsem örülök, hogy így esett. Jobb lett volna békésen elválni tõlük. Befolyásos emberek.
   — Nem emberek — állt fel Északszél.
   A neheze még csak most jön, figyelmeztette magát, aztán kisöpörte szemébõl izzadtságcsatakos fürtjeit. Kedvese mellé lépett, és átkarolta derekát. Hajnalpír teste hideg volt, mint a jég.
   — És egyébként is, hagytam nekik egy kis meglepetést — folytatta a férfi.
   — Meglepetést?
   — Igen. Mert nem csak halott drágaköveket tettem a csomagba, de egy élõt is. Egy igazit. Egy szentjánosbogarat. Egy napfénytáncoltató kis bogárkát.
   Hajnalpír szeme résnyire szûkült.
   — Te azt hiszed, hogy ilyen egyszerû trükkel elveszejtheted õket?
   — Nem, nem hiszem. Lehet, hogy számítanak rá, az is lehet, hogy nem, és mégis megússzák. Tudod, én úgy hallottam, hogy kedvelik a sötét játékokat. Ez pedig nem több, mint egy nagyon mocskos, nagyon sötét játék. Tét a halál! Jó esélyük van elveszteni — mosolyodott el kesernyésen Északszél.
   — És egy ilyen ostoba "játék" kedvéért kockáztatod, hogy megharagszanak rád? — szisszent fel a lány.
   — Nekem nincs veszteni valóm, amióta téged elvettek tõlem — nézett rá szomorú szemekkel a férfi.
   Hajnalpír hökkenten hallgatott egy ideig, aztán elfordította a fejét, szétnézett.
   — Menjünk! Közeleg a hajnal. Északszél még szorosabbra fogta a lány derkát.
   — Nem, kedvesem! Emlékszel, hogy hány napfelkeltét néztünk meg együtt? Azt szeretném, ha ezt az utolsót is veled csodálhatnám meg.
   Hajnalpír szemében fellángolt a felismerés. A következõ pillanatban ellökte magát a férfitõl, de hiába, az erõsen tartotta, hát két ököllel vágott kedvese mellkasára. Északszél egy pillanatra nem kapott levegõt, emberfeletti erõ volt az ütésben, de szorítása nem engedett. Hajnalpír még kétszer megpróbálta kitépni magát az ölelésébõl, de nem járt sikerrel. Haja összeborzolódott, szemében égett a félelem. Aztán hirtelen elhatározással átkarolta kedvese vállát, és megcsókolta a nyakát.
   Északszél az elsõ pillanatban még érzte, ahogy a fogak belemartak testébe, de aztán a harapás fájdalma eloszlott. Zuhant, egyre gyorsabban, bele a semmibe, utolsó, édes öleléssel kapaszkodva kedvesébe. Valahol, messsze lent várta a fekete semmi, de még ez sem zavarta, a pillanat örök volt és csodás.
   Aztán, még mielõtt elmerült volna a ködben, vörös szikra hullt utána, rubinfényû vércsepp. És Északszél mohón itta az ajkaira csorduló nektárédes italt, mely jobban lerészegítette, mintha vörösbort ivott volna otthona szõlõlugasos teraszán.
   Végül, egy örökkévalóság múltával kinyitotta szemét. Még mindig a sziklán álltak, de a világ megváltozott körülöttük. A színek megfakultak, az éjszaka illatai eltûntek. A távolság összement, az ég végtelenje karnyújtásnyira borult a fejük fölé.
   — Gyere, kedvesem, keressünk búvóhelyet magunknak a napfény elõl! — suttogta Hajnalpír.
   Északszél magához vonta a lányt, és megcsókolta.
   — Nem — suttogta utána, idegen hangon.
   Hajnalpír ránézett, majd még egyszer, utoljára, megpróbált szabadulni, de most sem sikerült kitépnie magát Északszél ölelésébõl. Aztán felvetette a fejét, és sikoltott, nem emberi hangon.
   A sirályok felriadtak a kiáltásra, aztán körözni kezdtek a szikla körül. A nap arany korongja lassan elõbukott, a fény végigtáncolt a hullámokon. Az öböl vize felett feltámadt a szél, és fekete pernyét terített a fehér habokra.

AZ ÖRÖKSÉG

Tengermély unott képpel ült a kupéban. A lábát feltette a szemközti ülésre, de ettõl sem lett jobb, hát csak bámult kifelé az ablakon. De a töltés melletti elvadult bozótos sem dobta fel. Aztán a következõ, nevesincs állomáskán beszállt mellé egy fazon. Szolid, középkorú pasas volt, izzadtságtól átnedvesedett nyakú ingben, kezében bõrtáskával.
   Idegesen mérte végig a lányt. Tengermélyt ez csöppet sem zavarta, kedvelte, ha bámulták. És erre minden okuk megvolt a férfiaknak. Most éppen mélyen dekoltált, lengõbordáig érõ trikót és szupermini szoknyát viselt, legalábbis volt valami csekély terjedelmû, ám módfelett áttetszõ anyagféleség a dereka köré csavarva, amolyan alibi jelleggel.
   A pasas egy ideig nézte a néznivalókat, aztán csak elhatározta magát.
   — Kisasszony, van itt egy szabad hely?
   — Ja — bólintott unottan Tengermély.
   A fickó leült, de tovább nem folytatta a társalgást. No, azért próba szerencse, gondolta Tengermély, és elõrehajolt, hogy elérje cuccait. Elég hosszan kotorászott aprócska kis hátizsákjában ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék; nem visel melltartót. Végül elõhalászta könyvét, aztán hátradõlt, és elkezdett olvasni. Ügyelt rá, hogy ne takarja a pasas elõl a mû címét: "Harminchárom extrém figura haladóknak".
   A fickó egy ideig bámult, mint a sült hal, de csak összeszedte magát.
   — A kisasszony meddig utazik?
   Tengermély elnyomott egy sóhajt.
   — Mit lehet azt tudni? — vonogatta a vállát, és nem nézett fel a könyvbõl.
   — Dehát tulajdonképpen miért vonatozik, ha azt sem tudja, hogy hova megy? — döbbent meg a pacák.
   Tényleg, miért is, gondolta Tengermély. Ez itt például jól láthatóan vakvágány, tette még hozzá magában. Hát sóhajtva becsukta, és gyors mozdulatokkal eltette a könyvet. Megint kibámult az ablakon. A látóhatár szegélyén már gyülekeztek a hegyek.
   Egy ideig még várt, aztán valami rossz elõérzete támadt, hát felpattant, és átment a fülke másik oldalára. Kilesett a vagon folyosójára. Épp jókor, felemelõ látvány tárult a szeme elé. Két ismerõs pasas törtetett határozottan feléjük. A két Véreb, ahogy Tengermély elnevezte õket legutóbbi röpke, ám emlékezetes találkozásuk alkalmával.
   — Nos, viszlát! — köszönt oda a kupéban ücsörgõ középkorúnak, aztán felkapta hátizsákját, és meghúzta a vészféket.
   A vonat sikoltva lassított, Tengemély pedig végigfutott a folyosón, a Vérebekkel ellentétes irányba. Amint elérte az ajtót, habozás nélkül ugrott. Rosszindulatú cserjefélék közé esett, akik mogorván végigkarmolászták a lábát. Gyorsan feltápászkodott, és menekült tovább. A töltéstõl nem messze betonút kanyargott, ezt vette célba.
   Szerencséje volt, épp jött egy kocsi. Gondolkodás nélkül ugrott a száguldó fémszörnyeteg elé. A termetes terepjáró fékje halkabb volt, mint a vonaté, és hála istennek, jobban is fogott, a járgány fél centivel Tengermély elõtt megállt. A lány feltépte a kocsi ajtaját, és beesett az anyósülésre.
   — Gyorsan! Tûnés! Taposd az a gázt! — sziszegte a sofõrnek.
   A meghökkent képû, koraharmincas fickó egy picit habozott, aztán felhördült a motor, és a gyorsulás az ülésbe préselte Tengermélyt. Persze nem sokáig, a lány hamarosan feltérdelt és hátrafordult. Kedves látvány tárult a szeme elé, két mogorva, habzó pofájú Véreb, amint épp az isteneket szidja a betonút közepén. Remek!
   Tengermély visszafordult, és kényelmesen elhelyezkedett. A sofõr egy ideig érdeklõdve szemlélte a tükröt, aztán kicsit sóhajtott.
   — Akár meg is magyarázhatnád, hogy miért ilyen sürgõs — javasolta.
   — Láthatod, ha van szemed! — vont vállat a lány. — A pacákok miatt!
   — És tulajdonképpen mit akarnak tõled?
   Kellemes hangja van, bár talán egy kicsit feszült, gondolta Tengermély. Szegényke nyilván idegösszeomlást fog kapni, ha ilyen stresszes életet él!
   — Ja, hogy mit akarnak? Lilám sincs róla! Hidd el, ha tudnám, habozás nélkül adnám, de nem, ezek nem magyarázkodnak, csak durvulnak bele a nagyvilágba!
   — Értem.
   Ezt egy kis csend követte.
   — Itt balra! — szólalt aztán meg Tengermély.
   A pasas nagyot sóhajtott.
   — Véletlenül éppen ráérek. Elvihetnélek valahova? — kérdezte kötelességtudóan, és fordult.
   Tengermély elmosolyodott.
   — Ó, milyen kedves! Majd navigálok!
   És navigált. Felfelé haladtak, egyre keskenyedõ utakon, szõlõk fésülte domboldalak között. Aztán tovább vadult a táj, a hegyek föléjük tonyosultak. Keskeny földúton araszoltak felfelé, a terepjáró motorja morogva küzdött az útjukba akadó termetes gyomnövényekkel. Aztán egy kidõlt fa állta el az útjukat. Még halálában is látható elszántsággal õrizte a hegyoldal felsõbb régióit a betörni kész civilizácóval szemben.
   — Itt nem tudunk tovább menni — jegyezte meg a férfi.
   Egy ideje már voltak kétségei, hogy furcsa utasa vajon tudja-e, hova tart?
   — Á, nem gond, innen már nincs messze! — legyintett Tengermély, és kiugrott a kocsiból. — Oda megyek! — mutatott felfelé, ahol a fák lombjai felett sötétvörös cserepek villogtak a napfényben.
   — Te ott laksz? — kérdezte hökkenten a férfi.
   — Nem én, a nagymamám! — nevetett rá Tengermély, aztán átbukdácsolt a ledõlt fán, és elindult felfelé.
   Aztán a következõ kanyarulat elõtt csak visszanézett. Tetszett neki a pasas, aki még most is döbbent arccal ült a volán mögött.
   — Roland lovagnak foglak nevezni — suttogta maga elé. — És álmodj velem minden este, és ne legyen nyugtod, amíg vissza nem jössz ide, hogy még egyszer láthass! — tette még hozzá halkan, aztán miután ilyen remekül megátkozta a pasast, intett, és ment tovább.
   Hamarosan elérte a bazaltlapokkal kirakott lépcsõt. Szinte futva trappolt fel a teraszra, ahol egy nádfonatú asztal és két szék küzdött az enyészet ellen.
   — Szia, nagymama! Megjöttem! — kiáltotta jókedvûen, aztán felhajtotta a lábtörlõt, elõhalászta alóla a kulcsot, és benyitott.
   Az ajtó nyikorogva adta meg magát. Odabent por és napfény keveredett a csenddel. Tengermély áttáncolt a kihalt konyhán, be a házacska egyetlen szobájába. Itt még bútorok sem voltak, leszámítva egy hatalmas rézágyat és a cserépkályhát. Ledobta a táskáját az ágyra, a matrac kis porfelhõt pöfögött fel a váratlan atrocitás feletti felháborodásában. A lány nem törõdött vele, visszakocogott a konyhába, aztán lement a pincébe.
   Töprengve bámulta meg az ajtón beóvakodó fény által megvilágított hordókat. Végül elsétált a pince végébe állított üvegállványokig. Ismerte a rendszert, hát könnyen választott magának egy pókhálós palackot, aztán visszatért a konyhába. A pince hidege után megborzongott, ahogy a meleg napfényre lépett.
   Elõvett két poharat, és kilöbbölte belõlük a port a csapból elõrimánkodott pár cseppnyi sárga vízben. Aztán visszament a teraszra, leült az egyik nádszékbe, és töltött. A második poharat eltolta maga elõl a másik szék elé, a magáét megemelte a nap felé.
   — Szervusz, nagymama, visszajöttem! — mosolyodott el, aztán felhajtotta az italt.
   Aztán még több pohárral is ivott, amíg a palack feneke megálljt nem intett. Utána már csak nemtörõdöm lustasággal bámulta a világot. Elõtte hevert a hegyoldal, az alatt a szõlõsdombok, még az alatt az alföld, és valahol, a láthatár szegélyén ott csillogott az örökkék tenger is. Olyan érzése volt, mintha királynõ lenne, akinek az egész világ a lábai elõtt hever.
   Aztán leszállt a csillagteli éj, és Tengermély elálmosodott. Bebotorkált a házba, ledõlt az egyetlen ágyra, és elaludt.
   Másnap arra ébredt, hogy telement porral az orra. Prüszkölt és köhögött, de nem lett jobb. Kitámolygott a konyhába, hogy igyon egy kis vizet, de nem nyert, a csap ma azt játszotta, hogy õ egy kiszáradt szaharai kút. Hát lebotorkált a pincébe, és választott egy délelõttre illõ palackot. Jót húzott belõle, aztán visszament a konyhába.
   — Hé, Idõ, te vasfogú, reszkess! — emelte magasra az üveget. — Reszkess, minden csatlósoddal egyetemben, mind te Por és Enyészet, Rothadás és Korhadás, féljetek, mert imhol jövök én, hõs harcos, amazon, és ki fogok takarítani! — ezzel felhajtotta a maradék bort is.
   Aztán nekilátott beteljesíteni rettenetes fogadalmát. Alig egy óra múlva zavarták meg.
   — Hahó! Van itt valaki?
   — Hogyne lenne! — válaszolt az ismerõs hangnak Tengermély, és kimászott a kútból.
   Szinte elsõre sikerült is. Roland lovag hamarosan feltûnt a bazaltlépcsõn. Farmert, inget és hökkent arckifejezést viselt.
   — Hát te mit csinálsz? — kérdezte felvont szemöldökkel.
   — Én itt lakom! És te mit csinálsz? — kérdezett vissza Tengermély, majd mivel gondjai voltak az egyensúlyozással, hát megadta magát a gravitációnak, és leheveredett a pázsitra. — Fáradtnak tûnsz! Tán nem aludtál az este? — nevetett fel gúnyosan, aztán csuklott kettõt.
   A férfi zavartan megdörzsölte a tarkóját.
   — Hagyjuk, tényleg keveset aludtam. Tudod, dolgom volt — magyarázkodott. — Szóval, mit kerestél a kútban?
   — Ja, hogy én a kútban? — emelkedett négykézlábra a lány, aztán leült. — Hosszú története van annak!
   És mivel a férfi nem szólt, csak nézett és csodálkozott, hát folytatta.
   — Tudod, én azt hittem, hogy ismerem ezt a házat! Én itt töltöttem minden nyaramat ama bohókás kisiskolás korszakomban! Én itt voltam fiatal! — emelte magasba mutatóujját, aztán gyorsan megtámaszkodott, mielõtt ismételten elterült volna a puha gyepen. — De nem! Tudod-e, szépszemû lovagom, hogy semmit, de semmit sem tudok ezen épület anatómiájáról? A vízvezetékek rejtett futása, a szivattyú szívdobbanásai, a kút ásítóan feneketlen mélye, ez mind-mind titok elõttem, átláthatatlan, fekete csoda!
   A férfi elmélázva hallgatta.
   — És mennyit ittál ma?
   — Hé, nem gondolod, hogy ez kicsit indiszkrét kérdés? És mintha vádló éllel is felékesítetted volna kegyetlen szavaidat! Pedig, ugye, inni kell! Az ember szomjazik. És nem állat, hogy a leveleken összegyûlt harmatot nyalogassa! — aztán bûnbánóan lehajtotta a fejét. — Egy üveggel. Meg még egy kicsit, talán — vallotta meg halk hangon.
   A férfi felsétált a teraszig, aztán összeszámolta az asztal mellé leállított üres üvegeket.
   — Tehát nem mûködik a szivattyú — foglalta össze a helyzetet.
   — Valóban. Halott. Meghalt. Tökéletesen meghalt.
   A férfi odasétált mellé, aztán lenézett a kútba.
   — Na, jó, lemászom.
   — Helyes, lovagom! Tedd, amit kell! — bólintott rá Tengermély, aztán hátradõlt, és becsukta a szemét.
   Roland lovag pedig lemászott. A kút mélyén térdig süppedt a vizenyõs sárba. Rosszkedvûen piszkálta meg a halottnak titulált szivattyút. Maga elõtt nem titkolta, hogy nem ért hozzá. Egyáltalán, mi a fenét keres itt?
   Persze, ismerte ezt a házat, ismerte a hegyszerte csak nagyanyónak nevezett éltes, kedves mosolyú hölgyet, aki múlt õsszel halt meg. Az õ unokájáért miért ne tehetne meg ennyit, magyarázkodott. Aztán eszébe jutottak álmai, és hirtelen nagyon zavarba jött. Gyorsan kiverte a fejébõl az egészet, és a feladatára koncentrált.
   Alig öt perc múlva mászott elõ a kút feneketlen hidegébõl. Addigra Tengermély már édesdeden aludt a gyepen. A férfi egy kicsit tanácstalanul téblábolt, aztán elhatározta magát, és a karjaiba emelte a lányt.
   Felvitte a teraszig, ott aztán megint megtorpant. És most hova tegye? Végül az egyik nádszékbe fektette le.
   — Izé, várj meg, mindjárt jövök! — intette, de Tengermély zavartalanul aludt tovább.
   A férfi megcsóválta a fejét, aztán elment.
   Tengermély valami félelmetes morgásra ébredt. Csak nem vihar közeledik, nyitotta ki szemeit. De nem, az ég tiszta volt, ám hamarosan feltûnt az úton Roland lovag terepjárója. A férfi megállította a ház elõtt a kocsit, aztán kikászálódott.
   — Szia! Jól aludtál? — köszönt vidoran, aztán kinyitotta a csomagtartót, kivett valami nagyobbacska pakkot, és felcipelte a teraszra.
   — Hogy ugrotta át azt a fát a kocsid? — érdeklõdõtt tágra nyílt szemekkel Tengermély.
   — Sehogy. Utólagos engedelmeddel kölcsönvettem egy fûrészt a házból, és eltakarítottam szegény növény földi maradványait! — válaszoltra a férfi, aztán ment vissza a kocsihoz.
   Még többször fordult, újabb és újabb csomagokkal. Tengermély nagy nehezen feltápászkodott, aztán megszemlélte a kirakodóvásárt. Ásványvíz, húskonzerv, tartós tej, kétszersült, gyufa, zseblámpa, elemek meg még egy kartonnyi apróság torlaszolta el a teraszt. Utoljára a férfi még egy kisebb gázpalackot is felcipelt.
   — Gondolom, még valamelyik háborúban tanultad, hogy mi kell a túléléshez — csodálkozott a lány.
   — Azért annyira nem vagyok öreg! Csak magam is itt lakom a hegyen, a Szent Mihály-templom fölött nem sokkal.
   — Aha — válaszolta a lány.
   — Ja, és még valami!
   Ezzel a férfi elõvett egy üvegcse aszpirint az inge zsebébõl.
   — Gondolom, fáj a fejed.
   — Aha — válaszolta Tengermély, még mindig elmélázva, és átvette az üveget.
   — És most elintézem a szivattyút! — vetette fel a fejét Roland lovag, aztán a sárkányölõ hõsök határozottságával eltûnt a kút irányában.
   Tengermély egy ideig bámult utána, aztán vállat vont, és bevett pár tablettányi fájdalomcsillapítót. Utána, eszébe idézve reggeli fogadalmát, nekilátott rendet tenni a házban.
   A férfi hamarosan megtért a kertbõl, arcán dicsõséges mosollyal megkereste a mosogatókagylót, és megtekerte a csapot, mint ahogy a bûvész elõveszi a nyulat a kalapból. A vezetékbõl szolid halálhörgés hallatszott, aztán elõbb csak köhögve, majd késõbb folyamatosabban, de megindult a víz.
   — Gratulálok! — nézett nagyot a lány. — Hogy csináltad?
   — Benzint töltöttem a szivattyúba — felelte szégyenkezõ mosollyal a férfi, aztán kérdõn szétnézett. — Azt hiszem, innen már magad is elboldogulsz. Nekem sajnos mennem kell...
   — Aha. És kösz mindent! — nevetett rá a lány.
   Roland lovag színpadiasan meghajolt, aztán elindult kifelé. Tengermély pedig izomból elgáncsolta, aztán maga is utánaesett. Begurultak az asztal alá, a férfi került fölülre.
   — Elnézést! — szabadkozott zavartan, megpróbált feltápászkodni, és beverte a fejét az asztallapba.
   — Nem tesz semmit! — mosolygott rá kedvesen Tengermély, aztán megfogta a férfi kezét, és még egyszer magára rántotta áldozatát.
   Nem igaz, hogy egyesek mennyire lassan kapcsolnak, dühöngött magában. Ám azért Roland lovag nem volt annyira végtelenül gyámoltalan, és már éppen felderengett a szemében a felismerés, amikor kintrõl kocsizúgás hallatszott.
   — Vársz valakit? — kérdezte.
   Tengermélynek az volt a véleménye, hogy ha már sikerült ilyen közel kerülniük, akkor beszédre igazán semmi szükség sincs.
   — Nem — közölte tömören, aztán magához húzta a férfit, és megcsókolta.
   A ház elõtt megállt az autó, de egyelõre nem foglalkoztak vele. Aztán ajtócsapódás hallatszott, szám szerint kettõ.
   — Márpedig valaki jött — tépte ki magát a férfi Tengermély ölelésébõl, aztán kimászott az asztal alól, és felállt.
   A lány kis sóhajtással beletörõdött a helyzetbe, aztán maga is talpra kecmergett. A fenébe, hogy pont most zavarták meg õket! Miért nem lehet neki egyszer szerencséje? Ki lehet az, akinek dolga van itt, a világ végén? Aztán hirtelen leesett neki, hogy ez utóbbi kérdésre van logikus válasz, hát átrohant a szobába, és kilesett az ablakon. Nos, valóban, a két Véreb volt a látogató, épp most sétáltak fel a lépcsõn.
   — Hujjé, nagy a baj! Tûnés, fel a padlásra! — javasolta, aztán kézen ragadta lovagját, és magával húzta a keskeny és ingatag falépcsõn.
   — Miért? — kérdezte az, de ment.
   Tengermély nem válaszolt. Mi a fenét mondhatott volna? Felnyitotta a padlás csapóajtaját, és belépett, maga mögött vezetve a férfit.
   Porszagú világba érkeztek. A padlás békésen szunyókált a késõ délutáni napfényben. Felhalmozott, fehér leplekkel borított bútorok, nagy ládák, kosarak, táskák zsúfolódtak, azt az érzést keltve a betolakodókban, hogy évszázadok nyugalmát zavarják meg.
   Odalent valaki belökte az ajtót. Tengermély ezt észre sem vette, szemei a múltba révedtek, hisz itt minden ismerõs volt a számára, ezer gyermekkori emlék ragadta magával.
   Roland lovag csak egy futó pillantással mérte fel a lomokat, aztán a ház hátsó oldalán nyíló ablakhoz lépett. Mivel az épület a hegyoldalba simult, így ez az ablak földszintmagasságban volt, biztos menekülést kínálva.
   Lent valaki átcsörtetett a szobába.
   — Erre! — suttogta Roland lovag, és kinyitotta az ablakot.
   Tengermély összerezzent, nagyon távolról kellett visszatérnie. De ment, és elsõként mászott ki. Roland lovag nem követte, csak intett, hogy tovább, de maga leguggolt a csapóajtó mellé, és hallgatódzott.
   Tengermély egy kicsit várt, de aztán csak elindult. Ismerte a kert hátsó részét, hisz' annak idején gyakran lógott ki erre. A bozótos azóta megnõtt, de lényeges változás nem történt. Végigóvakodott a házfal mentén, aztán lehasalt, és kilesekedett. Innen pompás rálátás nyílt a teraszra.
   Amely most üres volt. Hát gyors elhatározással felpattant, aztán végigegyensúlyozott a bazaltfal szegélyén, és távolabb, már a kert felett, ahol a bástya egy kicsit be volt omolva, leereszkedett. Aztán futott, egészen a Vérebek kocsijáig, amely ott állt a terepjáró mögött a keskeny úton.
   Bepattant a vezetõülésre, örömmel konstatálta, hogy a felelõtlen marhák benne hagyták a kulcsot, aztán indított, és padlógázzal nekiment Roland lovag kocsijának.
   — Bocs — suttogta maga elé.
   Eredetileg nem így képzelte. De hát sosem tudott igazán boldogulni ezekkel a bonyolultabb technikai kütyükkel. És neki már a turmixgép is bonyolultnak számított, hát még egy autó!
   De nem adta fel, megint indított, és kipróbált egy másik sebességet. A kocsi sikoltott, aztán lefulladt. A ház ajtajában megjelent a két Véreb.
   — Állj meg, te büdös kurva! — kiabált az egyik, és futva indultak le a terasz lépcsõjén.
   Itt nagy baj van, állapította meg tárgyilagosan Tengermély, és kedvesen megsimogatta a kocsi mûszerfalát.
   — Pici, na, kérlek, ne légy már ilyen makrancos!
   Aztán újra próbálkozott, és végre eltalálta a hátramenetet. Tempósan indult, gond nélkül elérte a több, mint féltucat méterre lévõ elsõ kanyart, és ott teljes sebességgel belezúgott az útmenti meredélybe. Szerencsére a nagyranõtt bokrok a kocsi után nyúltak, és megfogták, lefékezve zuhanását. Tengermély izomból beverte a fejét a szélvédõbe, és ennek kapcsán felhagyott az események követésével. Elájult.
   Roland lovag közben feltûnésmentesen lapult a csapóajtónál. Hallotta a kocsi hörgését, a Vérebek kirohanását, a csattanást. Vajon él-e még ez az õrült nõszemély, töprengett, de maradt mozdulatlan. Világos, hisz' tanult annak idején matematikát. Kettõ, az több, mint egy.
   Hát várt. A két Véreb hamarosan visszajött. Pergõ nyelvvel szitkozódtak, aztán felosztották egymás között a házat. Az egyik a földszinten maradt, a másik a padlásra indult, hogy megkeressék a "szajrét".
   Roland lovag hátrébb húzódott, be egy kanapé mögé. Hamarosan feltûnt a Véreb. Mogorva képû, kisportolt alkatú harmincas férfi volt. Arcán mohó vágyakozással esett neki a padlás pókhálós lomjainak. Valami apróságot kereshetett, mert durva kézzel túrta fel a legkisebb, rejtekhelynek alkalmas kis zugokat is.
   Roland lovag közben észrevett egy ódivatú, megsárgult csipkéjû napernyõt, amelyet szintén a kanapé mögé sodort az élet számtalan vihara. Egy ideig szemezett a koros úrinõvel, majd elszánta magát, hogy komolyabb alapokra helyezi az egyelõre még futónak sem nevezhetõ kapcsolatukat. Kinyújtotta a karját, és kézen fogta az öreg hölgyet. Az nem tiltakozott, de amikor magához is akarta húzni, akkor már megelégelte a bizalmaskodást, és felkiáltott. Idõrágta selyme sikoltva szakadt szét.
   A Véreb felkapta a fejét, és kutatón körbenézett. Aztán felemelkedett, és lassú lépésekkel megközelítette a gyanús kanapét. Roland lovag az utolsó pillanatban ugrott fel, és ütött. A jobb sorsra érdemes napernyõ porrá zúzódott a Véreb kemény koponyáján.
   Az egy hosszú pillanatig csak nézett, aztán pisztolyt rántott. Roland lovag gondolkodás nélkül eldobta a kezében maradt csonkot, és ököllel a fickó arcába vágott. A fegyver elsült, a Véreb lehanyatlott. Mellesleg közben egy lámpaernyõt találat ért, vásznán fekete szegélyû lyuk nyílt a halálnak.
   Roland lovag nem törõdött vele, felkapta kiütött ellenfele mellõl a pisztolyt, aztán menekült az ablakon át.
   Teljes erõvel futott, de a harmadik lépésnél eltévedt a ház mögött burjánzó õsvadonban. Megtorpant, hallgatódzott. Az egyik irányból káromkodást hallott. Tehát arra van a ház, állapította meg. Gyors fejtörés után kisakkozta, hogy akkor merre lehet a kocsija, és nekivágott.
   Hamarosan elérte a kút környékét, és ez már ismerõs terep volt. Kicsit leselkedett, de szabad volt a terep az útig. Futva indult neki, és remélte, hogy a lány is ott lesz valahol a szakadékba borított kocsi mellett.
   Tengermély körülbelül ekkor tért magához. Furcsálkodva konstatálta, hogy a terasz lépcsõjén fekszik. Felült, elmélázott. Mi is történt? Õ ugyan nem jött ide, tehát valaki hozta. Vajon ki? Ám a sors nem hagyott neki idõt a töprengésre, a világ jó tempót diktált, szokása szerint. Az ajtóban megjelent az egyik Véreb, kezében fegyver, szemében az õrület lángja. Ugyanekkor feltûnt az út mellett Roland lovag is. A két férfi egymásra meredt, aztán megfagyott a pillanat.
   Hát ezek ki fogják lõni egymást, állapította meg magában Tengermély. És ezt nem hagyhatta. Nem mintha bánta volna, hogy mi lesz a Vérebbel, de frászt kapott a gondolattól, hogy Roland lovag haja szála meggörbülhet.
   — Állj! — kiáltotta, és közéjük perdült.
   — Menj onnan! — förmedt rá Roland lovag, és elhatározta, hogy szívinfarktust fog kapni.
   Mihelyst túl lesz a kalandon. Most sajnos éppen nem volt rá ideje.
   De a lány persze a saját feje után ment. Tett két lépést a Véreb felé, aztán beleájult a karjaiba. A pasas tudatában lehet, hogy felvillant: kapaszkodni kéne a fegyverbe — de mire ez végigjárta a lassú idegpályákat, addigra a tudatalatti már döntött, és elkapta a szemrevaló idomokkal rendelkezõ nõi testet. A pisztoly koppanva hullott a terasz kövére.
   Aztán expresszvonat sebességgel érkezett Roland lovag, és pofozkodásba fulladt az affér. Tengermély egy ideig türelmesen mimikrizte az ájultat, de erre láthatóan semmi szükség sem volt. A verekedés második másodpercében ledobták a kemény bazaltpadlóra.
   Mogorván négykézlábra tápászkodott, aztán odébbmászott. Kicsit távolabb talált egy pisztolyt. Hát leült, hátát nekivetette a lépcsõ szegélyének, és lõtt kettõt a levegõbe. A pasasok abbahagyták a bunyót.
   — Ha valaki megmozdul, azt lelövöm, amigos! — jegyezte meg Tengermély, a gyermekkorában látott westernfilmek stílusában.
   Roland lovag nem vette komolyan, és helybõl leütötte egy pillanatra nem figyelõ ellenfelét. Aztán vett pár mély lélegzetet.
   — Valami bajod esett, kedves? — kérdezte aggodalmaskodva Tengermély.
   — Eddig nem sok, de lennél olyan kedves nem rámfogni azt a pisztolyt!? — csattant fel a férfi, aztán odalépett a lányhoz, és kivette a kezébõl a fegyvert.
   — Bocs - vonogatta meg a vállait a lány. — Mit szólnál, ha innánk egy pohár bort? Helyi termés!
   Roland lovag szolidan a hajába tépett.
   — Kösz, nem. Azt hiszem, én inkább most fogom ezt a két alakot, és leviszem a faluba. Szerencsére a helyi rendõr a barátom, elintézem vele a formaságokat. Biztosan nem tudod, mit akartak?
   — Biztosan! — bólintott Tengermély hangjában szilárd elhatározással.
   Voltak olyan hazugságai, amik mellett következetesen kitartott.
   — Jó— dõlt be az ártatlan leányszemeknek Roland lovag, és tovább lépett. — Estére nem akarsz átjönni hozzám? Vagy bárhova, ahol biztonságban lehetsz. — tette még hozzá magyarázkodva.
   — Nem, maradok! Nem szeretném megint magára hagyni a nagymamámat — nézett rá komolyan a lány.
   A férfi erre nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és felnyalábolta az ájult Vérebet. Aztán társát is kitrógerolta a kocsiba. Már indított, amikor Tengermély utána szólt.
   — Lenne kedved holnap itt vacsorázni? Mondjuk, naplementekor?
   A férfi lassan elmosolyodott.
   — Ha megélem, itt leszek!
   Aztán elment. Tengermély hosszan nézett utána, majd visszament a házba, leheveredett, és elaludt.
   Másnap korán kelt, és szinte azonnal munkához látott. Takarított, sikált, súrolt, port törölt, mosogatott. Délre elkészült, de addigra jócskán el is fáradt. Ám várta a padlás. Szent elhatározással caplatott fel: ott is ragyogni fog minden!
   Aztán ahogy elkezdett pakolászni, érdekesnél érdekesebb kacatok kerültek a kezébe. Elfeledett könyvek, rég halott emberek megbarnult fényképei, elmosódott írású levelek rég kihunyt érzelmekrõl. Egy volt világ ereklyéi. Tengermély a padlás közepén ült a porban, és sorra kézbe vette a holmikat, megsimogatta õket, felébresztette a hozzájuk tartozó emlékeket.
   Már esteledett, amikor magához tért az álomból. Hisz neki ma randija van! Nem is akárkivel, hanem egy sárkányölõ lovaggal! Kitekintett az ablakon, de a nap szerint már nem volt, legfeljebb fél órája! Hát talpra pattant, és mint ahogy a tornádó végigsöpri a tájat, elkezdett készülõdni.
   Roland lovag terepjárója pontosan napnyugtakor bukkant fel az úton. A férfi kiszállt, megigazította inge nyakát. Aztán határozott lépésekkel felment a teraszra. Szétnézett, sehol semmi. Kiáltani akart, de eszébe villant, hogy még a nevét sem tudja a lánynak, akivel találkozni készül! Ezen sürgõsen segíteni kell!
   — Hahó! Van itt valaki?
   — Persze! — válaszolt Tengermély, aztán elõlibbent a házból.
   Roland lovag már éppen rákérdezett volna a nevére, de aztán meglátta, és megdermedt.
   A lány valami õsrégi divatú, de ennek ellenére szinte újnak tûnõ, hosszú, csipkedíszes ruhát viselt. Magasra tornyozott haját csontfésû fogta össze, kezében áttört mintájú legyezõt tartott. Nyakában mélytüzû drágakõ fénylett.
   — Tetszem? — perdült meg a sarka körül.
   — Gyönyörû vagy — nyögte ki nagy nehezen Roland lovag.
   — A padláson találtam ezeket a cuccokat. A nagymamám öröksége.
   A férfi hitetlenkedve rázta meg a fejét.
   — Gondolom, ez kellett a pasasoknak. Legalábbis azt mesélték a rendõrõrsön, hogy valami mesés hagyatékot akartak megszerezni.
   — Lehet — vont vállat Tengermély. — Ez a kõ például gyémánt, és azt hiszem, baromi sokat érhet. De ez lényegtelen apróság, van még odafent néhány hasonló kacat. Ám ne foglalkozzunk ezzel! Gyere, segíts tálalni, kész a vacsora! — aztán magával húzta a férfit.
   És föléjük borult az éjszaka.
   Roland lovag a hajnal elsõ fényeinél távozott. Tengermély kikísérte. Szorosan összehúzta magán pongyoláját, hûs szél játszott az ágak között. Alattuk az alföld még nem bújt elõ fehér páradunnája alól.
   A férfi már a kocsikulccsal vacakolt, amikor csak visszafordult.
   — Figyelj, nekem holnap lejár a szabadságom. Vissza kell mennem a városba.
   Tengermély összeszorított ajkakkal bólogatott. Persze, világos. Számított valami hasonlóra. Semmi sem tart örökké, nem?
   — Jó. Azért kösz mindent.
   A férfi egy kicsit habozott.
   — Gyere velem! — mondta ki végül.
   Tengermély elmosolyodott, aztán elengedte pongyolája nyakát, és hagyta, hogy a langyosodó reggeli szellõ végigsímítsa a vállát.
   — Nem, most nem. Most nyár van, most minden él, most minden szép, és minden megcsodálni való. Ilyenkor szeretek itt lenni. De a nyár el szokott múlni, és az õsz, az már más. Az már a pusztulás, a halál elõhírnöke. Akkor együtt hullatom a könnyeimet a fák leveleivel. Akkor szomorú leszek. Ha még akkor is van kedved, és eljössz értem, akkor majd veled megyek — mondta komolyan.
   Roland lovag nem válaszolt, csak bólinott, aztán elment. Tengermély pedig kettesben maradt a felkelõ nap fényével.

A TÜNDÉR HALÁLA

Fel kéne kelni, állapította meg Éjvándor, de aztán csak visszahanyatlott az ágyba. Rossz kedve volt. Ám az óra kérlelhetetlenül ketyegett az asztalon, így végül újra felült, és szembenézett a számlappal. Már tizenegy lenne?
   Feltápászkodott, és kicaplatott a fürdõszobába. Belebámult a tükörbe, megdörzsölte az állát. Borotválkozni kéne, morfondírozott, aztán ennyiben hagyta, és átvánszorgott a konyhába. Rövid ideig szemezett a hûtõszekrénnyel, de ehhez sem volt kedve. Napok óta nyomasztotta valami.
   Végül mégiscsak megivott egy pohár tejet, majd fogat mosott, letusolt, és felöltözött. Aztán levetette magát a nappali egyik foteljába, és nézte a plafont. Valamit csinálni kéne. De fáradt volt mindenhez, hát belõtte a tévét. Ez egy ideig lekötötte, valami aranyos rajzfilm ment, de aztán persze reklám következett, és ezt nem bírta tovább három másodpercnél, kikapcsolta a készüléket.
   Aztán csak hallgatta a csendet. Valami nincs itt rendjén. Végül hirtelen ötlettõl vezérelve felpattant, és levette a polcról kedves pánsípját.
   Egy régi, talán már évek óta nem játszott dallam bukott ki a hangszerbõl, ahogy az ajkaihoz emelte, lehúnyt szemmel élvezte, és az õt napok óta gyötrõ depresszió szinte azonnal átadta helyét az édes-bús nosztalgiának. Milyen gyönyörû is volt az az este, ott, a Fekete Hölgy kastélyában! Megpróbálta megragadni a régesrégi mulatság hangulatát, és egy rövid dalocskát komponálni hozzá, de a gyorsan fellángolt emlékek szinte azonnal cserben hagyták, és elillantak szívébõl. A dallam esetlenre sikerült, és ez megint lehangolta. Mogorván dobta le a hangszert a szõnyegen tornyosuló, rendrakásra váró kacatokra.
   Itt valami baj van, szögezte le, immáron sokadszor, de mielõtt belemerülhetett volna lelke mélyebb problémáiba, megzavarták.
   Megszólalt a csengõ. Ám váratlan látogatója, úgy látszik, semmit sem akart a véletlenre bízni, mert közben dörömbölt is, majd várakozás nélkül lenyomta a kilincset, és beviharzott. Két lépésébe telt neki átszelni az apró elõszobát, aztán beesett a nappaliba, és természetesen a huzatra hagyta az ajtó becsukását.
   — Helló, Éjvándor! Hogy vagy?
   A férfi hökkenten nézett fel a lányra.
   — Szia, Csillagfény! Hát te?
   Az elnevette magát.
   — Csak jövök, és már megyek is!
   Ezzel visszahátrált az elõszobába, ledobta hátizsákját, és megszabadult ormótlan bakancsaitól is. Láthatóan erdei túrához volt öltözve, ami nála egy egyelõre fehér pólót és sötétzöld sortot jelentett, no meg persze térdig érõ pamutzoknit.
   — Merre tartasz? — kérdezte Éjvándor, aztán még épp idõben kitért a besuhanó lány elõl.
   — Hol ide, hol oda — nevetett az, és körbetáncolta a szobát.
   Végül levetette magát az egyik fotelbe, a lábát feldobta az asztalra, és hátraejtette fejét. Szép, kedves mosolyú teremtés volt, valószínûtlenül nyúlánk alakú, titokzatosan sötét szemû. Sokkal fiatalabb a férfinál, legfeljebb ha tizenhét esztendõs. Öt és még egy esztendeje ismerték egymást, de több idõt töltöttek már együtt, mint maga az örökkévalóság. Barátok voltak.
   — Rég nem hallottam már felõled, Éjvándor, csak nincs valami bajod?
   — Á, dehogy! — legyintett a férfi, és maga is leült. — Talán csak egy kis tavaszi fáradtság!
   Csillagfény színpadiasan homlokára ejtette a kezét.
   — Tavaszi fáradtság! — ismételte, aztán felemelte a fejét, maga alá húzta és átkarolta lábait, majd ráfektette arcát a térdére. — A tavasz nem ezt jelenti! A tavasz a hajnal, a megújuló virágok, a fellángoló szerelem ideje, nem a fáradtságé!
   Ezzel talpra pattant, pár óvatos lépéssel Éjvándor elé táncolt, aztán lassan, nagyon lassan lehajolt hozzá, és finoman szájon csókolta. Mint a friss harmat, olyan íze volt ajkainak. Aztán felegyenesedett, és unott arccal arrébb sétált.
   A férfi utánanézett.
   — Lehet, hogy igazad van — mosolyodott el végül.
   — Biztos, hogy igazam van! — nézett rá a lány komolyan, aztán megint elnevette magát. — A közeli erdõbe megyünk. Gyere te is! Szinte mindenki ott lesz! Árnyéktáncos állítólag látott nemrég egy unikornist, õt akarjuk felkeresni!
   — Unikornis? — vonta fel a szemöldökét Éjvándor. — Nem hinném, hogy errefelé még élnének unikornisok!
   — Ó, hát nem mindegy?! — fakadt ki dühösen a lány, aztán vállat vont. — Megnézzük. Lehet, hogy tényleg nincs. Lehet, hogy Árnyéktáncos tényleg csak álmodott valamit. De mondom, ez mindegy! Biztosan jó mulatság lesz! Majd bámuljuk a kék eget, táncolunk a fák között, kézenfogva fekszünk a tisztásokon, és meglessük a fû növését! Gyere velünk!
   Éjvándor nagyot sóhajtott. Lett volna kedve a mulatsághoz, de valahogy nagyon fáradt volt.
   — Nem is tudom... — morogta, ám Csillagfény már nem figyelt rá.
   Észrevette a földön heverõ pánsípot, felkapta, és rögtön játszott is rajta valami kedves kis dallamot. Éjvándornak szinte fájt, ahogy rátörtek az emlékek. Mi mindent csináltak már õk ketten! Például amikor lementek a folyóra csónakázni, de a sodrás elragadta õket, és hét nap meg még egy éjszaka hányódtak a tengeren, míg végül néhány kedves sellõ kivontatta õket a partra. Hova tûntetek, ti vörös ragyogású, szépmosolyú alkonyok? Édes, régi éjszakák!
   Csillagfény közben megunta a hangszert, visszatette a kupac tetejére, aztán odasétált a fotelben ülõ férfihoz, letérdelt elé, és rátámaszkodott annak combjaira.
   — Gyere velünk! — suttogta könyörgõ szemekkel.
   Éjvándor már majdnem kimondta, hogy igen, amikor megint belenyilallt a szívébe az a furcsa fájdalom, ami már napok óta kínozta.
   — Nem, ne haragudj! Tudod, valami bajom lehet. Nem hinném, hogy komoly, csak... olyan fáradt vagyok! — szakadt ki belõle a vallomás.
   Csillagfény elkomorult, felpattant.
   — Nem csoda, már hetek óta csak itthon gubbasztasz! Ki kéne mozdulnod! Nem egészséges itt a levegõ sem! — feddte meg széles gesztusokkal kísérve szavait.
   Aztán az ablakhoz szaladt, és kinyitotta. Szinte azonnal friss szellõ csapta meg az arcukat, finom, tavaszi, virágillatokkal terhes szellõ. A férfi szívében megenyhült a fájdalom, de a fáradtság makacsul maradt. A lány visszafordult az ablakból, és egy ideig némán bámulta Éjvándort. Aztán nagyot sóhajtott, és jóval csendesebben folytatta.
   — Nem baj. Ha nem akarsz jönni, maradj! Szegény, kicsi Éjvándor! Pihenj csak, ha fáradt vagy! — vigasztalta. — Mindenkivel megeshet, mindenkinek vannak rossz napjai! — lépett vissza hozzá, és két tenyere közé fogta a férfi kezét.
   Aztán csak nézték egymást, egy örökké tartó pillanatig.
   — Persze — mosolyodott el végül Éjvándor. — Kipihenem magamat, hamarosan minden rendben lesz! Te meg mulass jól! És siess vissza! Aztán majd elmesélsz mindent, ami történt!
   — Úgy lesz! Ígérem, mindent el fogok mondani, ami megesik velünk, még többet is! És sietek!
   Aztán elengedte a férfi kezét, és már ment is. Éjvándor felállt, aztán az elõszoba ajtajából nézte végig, ahogy a lány gyorsan felkapta bakancsát meg hátizsákját.
   — Szervusz, kedves!
   — Szia! — intett Éjvándor, de már csak a nyitott ajtónak, amelyet hamarosan becsapott a huzat.
   Aztán a férfi csak állt, hosszan, üveges tekintettel. Odakint a délutáni fényeket elûzte a szürkület, majd megérkezett az éjszaka. A szûk elõszobát kísérteties árnyakkal népesítették be a kintrõl beszûrõdõ neonfények.
   Éjvándor pedig állt, és nézte azt a pontot, ahol Csillagfény eltûnt. Talán már éjfélre járt az idõ, amikor összerezzent, és elszakadt az ajtófélfától. Egyenesen a hálóba ment, és ruhástól ledõlt aludni.
   Másnap korán kelt, enyhe fejfájással. Ismét tett egy kísérletet a reggelivel, de ez sem volt sikeresebb, mint az elõzõ napi próbálkozása. Aztán csak összekapta magát, és lement a boltba. De a rövid séta sem ûzte el búskomorságát. Amikor visszatért, elõvette kedves ólomkatonáit meg a festéket, remélte, a megszokott elfoglaltság leköti figyelmét, ám nem volt türelme az egészhez. Kínjában felütött egy könyvet, és megpróbált olvasni, de hamarosan azon vette magát észre, hogy csak bámulja a betûket. Felkelt, kikönyökölt az ablakon.
   Odalent autók tülekedtek benzingõzbe burkolva az utcát. Ugyan mit érdemes ezen nézni? Hát becsukta az ablakot, aztán csak üldögélt kedves foteljában. Ott nyomta el az álom is.
   Másnap viszont szinte jókedvûen ébredt. Teát fõzött, aztán letusolt, felöltözött, megreggelizett. Telve volt friss energiával. Rögtön el is határozta, hogy rendet tesz. Nagy lendülettel kezdett bele a munkába, csak délben pihent meg egy kicsit. Mit is ebédeljek, morfondírozott, amikor egyszer csak dörömböltek az ajtón, majd valaki nekiesett a kilincsnek, ám hiába.
   — Hé, mióta zárod az ajtód! — méltatlankodott kint a jólismert leányhang.
   — Nyugi, nyitom már! — sietett ki az elõszobába a férfi.
   — Tudod, a többiek még nem jöttek vissza, de én aggódtam miattad, hát ... — a lány beesett az ajtón, aztán hökkenten megtorpant. — Valami bajod van? — nézett kutatón a férfi szemébe.
   — Nem, dehogy! Remekül vagyok! — nevetett az rá.
   A lány lassan bólintott, aztán csendesen betette maga mögött az ajtót. A férfi visszahátrált a nappaliba, hogy helyet adjon neki levetni a cipõit. Csillagfény lekucorodott, aztán hosszan, lehajtott fejjel vacakolt a fûzõvel, mire végül elkészült, levette sáros bakancsát, és lábujjhegyen beóvakodott a szobába.
   — No, milyen volt a kirándulás? — kérdezte a férfi. — Láttatok mókust, õzet, nyulat?
   — Igen — válaszolta halkan a másik. — Láttunk. Mókust ... és unikornist is. — bólintott lassan, és tétován körbenézett.
   — Unikornist? — nevette el magát a férfi.
   Még hogy a mai fiataloknak nincs fantáziája! De a lány már nem figyelt rá.
   — Hogyan tört el a pánsípod? — kérdezte, szinte vádló hangon.
   A férfi követte a tekintetét, aztán lehajolt, és felvette földön heverõ lomok által félig betemetett hangszert. Idegesen vizsgálta meg, hisz' kedvelte nagyon. Nagy kár lenne, ha valami baja esett volna ebben a nagy rendetlenségben! De a síp nem volt törött. Azért belefújt, végigpróbálta a hangokat, szép tisztán szólt mind.
   — Nem tört el, mit ijesztgetsz! — nézett fel, aztán a torkára forrt a szó.
   Csillagfény csak állt vele szemben, és hangtalanul sírt. Nagy, nehéz könnycseppek csorogtak végig arcán, le, az álláig, ott összegyûltek, aztán lehullottak a semmibe, beleivódtak fûfoltos pólójába.
   — Mi baj van? — kérdezte a férfi.
   — Semmi — suttogta a lány, és lehajtotta a fejét.
   — Méghogy semmi! — csattant fel ingerülten a másik, aztán elõre lépett, és mutatóujjával felemelte a lány állát.
   Az összerázkódott az érintésre, és hátralépett. Aztán hirtelen megfogta a férfi kezét, és egy gyors mozdulattal belecsókolt a tenyerébe.
   — Tényleg semmi — suttogta, és felcsillantott egy halovány, kétségbeesett kis mosolyt. — Csak... elfáradtam. De semmi baj! Igazán! — mentegetõdzött kapkodva.
   Majd elhátrált, és ujjaik elszakadtak egymástól. Aztán sarkon fordult, és szinte kirohant az elõszobába. A férfi értetlenkedve követte.
   — Ha tényleg minden rendben, akkor ...
   — Tényleg! — biztosította a lány, miközben ideges kézzel megcsomózta cipõfûzõit.
   — Akkor jó. Siess haza, a szüleid már biztosan várnak! — bólintott a férfi. — Mikor látlak legközelebb?
   — Majd ...talán jövõ héten ... benézek... — nyögte a lány, aztán felkapta a hátizsákját, és kiviharzott.
   A férfi még hosszan hallotta lábdobogását a lépcsõházban. Hogy ez a szeleburdi leányzó soha sem tudja becsukni maga mögött az ajtót, rázta meg mosolyogva a fejét, aztán kulcsra zárta lakását, és besétált a konyhába. A hûtõbõl választott valami mirelit kaját, a mikro gondjaira bízta, és közben megbontott egy sört is. Aztán fogta a tányért meg az üveget, bement a szobába, letelepedett kedvenc foteljába, és bekapcsolta a tévét.

Vége