A Fény Gyermeke


Magányosan ülök, egy sötét, piciny szobában,
Tekintetem tükrőződik, apró gyertya lángjában.
Ropogva ég a tűz, a díszes kandallóban,
Álmaimat idézem, egy letűnt, csodás múltban...


Zöldellő ligeteknek, dicső, öreg fái alatt,
Aranyszínű fényszikrákkal símogat meg engem a Nap.
Szabad vagyok, emlékeim pille-szárnyon lebegnek,
Lelkem kedves Angyaláról, fantomképek peregnek.

Kitárt szárnyai közt, Ég Királyságában,
Megragadott csodás lénye, a jelenben; a mában.
Szemében az óceánok minden kékjét láttam,
S a boldogságtól, zöld mezőkön, örömtáncot jártam.

Ezüstfehér fény ölelte, karcsú, Angyaltestét,
Minden mozdulatát, bájos őzek lesték.
Megnyugtató, édes hangja, lágy dallammá változott,
aki látta, és hallotta, tiszta szívvel távozott.

Mosolyával oly őszintén, mint egy apró kisgyerek,
kacéran csak felém kacsint, majd kedvesen felnevet.
Szóltak: "Te csak Árnyék vagy, a Fény lehet a végzeted!",
Ám ha a Fény ily angyali, kérdem én: "Hát mit tegyek?"

Árnyék vagyok, nem tagadom, nem angyali lény,
miért nem érhet egymáshoz, Árnyék és a Fény?
Tárd ki szárnyad Angyal, itt a Földön, értem,
Ragadj el, hogy végzetem légy, fent az Égben, Fényben.

Az öröklétben...

Magányosan ülök, egy sötét, piciny szobában,
Tekintetem tükrőződik, apró gyertya lángjában.
Ropogva ég a tűz, a díszes kandallóban,
Álmaimat idézem, egy letűnt, csodás múltban...

Lehunyom szemeim...


* * *