A Hercegnő és az Árnyék


Fény lobbant szikrázón, mint az Angyalok tüze,
és egy teremtmény érkezett e világba le.
Hófehér és tiszta, rajta bűnnek semmi nyoma,
Így született meg a tündék alkonya.

Mágikus Föld volt...

Hol ezerszín virágok alkottak puha szőnyeget,
s kristályvizű tavak felett a Hercegnő lebegett.

A Hercegnő, ki maga volt a legtisztább Fény,
A Kezdet, s nem egy gyarló emberi lény.
A Csoda volt maga, s a Természet-varázslat,
Kinek senki és semmi, nem szabhat gátat.

Ám a világnak másik, sötétebb oldalán,
született egy lény, ki maga volt az Árny.
Az Éjfél Fejedelme, egy Fekete Szellem,
magányos, megkínzott, mélabús jellem.

A Hercegnő érezte az Éjsötét Árnyat,
nem fedte el Lelkét semmi Varázslat.
Átélte magányát, és mélabús gyászát,
Bűvöletben nézte, meggyötört táncát.

Smaragd erdők dalolták, a fájdalom énekét,
Megidézve az Árnyék, múltbéli életét.
Kristálycsepp gördült le, a Hercegnő arcán,
s varázs-ének remegett, az ő gyönyörű ajkán.

Tündéknek kórusa dúdolt vele halkan,
mintha érezték volna, itt valami baj van.
Sohasem látták a Hercegnőt ilyennek,
szomorú szeméből könnycseppek peregtek.

A Mélysötét Lélek, a Fény felé fordult,
s a Hercegnő teste, lassan hozzásimult.
S lettek ők e világnak örök ajándék,
a Fehérfény Hercegnő s az Éjsötét Árnyék.

* * *