Megélni a kárhozatot


Halott lelkek asztalánál eszem, magányomba zárva.
Vihar tombol bennem, bensőm kavarog,
tűz ég bennem, halálos, olthatatlan.
Fájdalom marja szívemet, gondolatom,
szívem, egész lényem rólad szól, hozzád beszél.
A remény fénye nem ér el hozzám, nem világítja utam,
nem ragyog fel szerencsecsillagom.
Világtalan vagyok, hogy lássam, ki vagy tulajdonképpen,
kit kell féltőn szeretnem, tisztelnem, és kiért kell élnem.
A sors gyermeke vagyok, kit magához ölel, mégis eldob.
Hatalmam nem egyéb, mint szánalom, és vágyakozás.
Vágyom a fényre, mit el nem érhetek, meg nem érthetek, vágyom rá,
holott már régen nem létezek.
Nehéz dolog árnyékként élni, nem remélni,
aludni, és nem felébredni.
Szomjazom az igazságot, bár tudom azt, hogy nem találok.
Sem bármilyen jelentéktelen dolgot, mely közelebb hozza, a boldogságot.
Örök tél ragyog és él nekem,
fagyos, dermesztő csend az otthonom,és váram.
Az éjszaka nyújt csak menedéket, az ezer meg ezer megpróbáltatás alatt,
melyet viselnem kell,mint átkozott páncélt, melyet le nem vehetek.
Nem ér véget a szenvedés, a fájdalom, a kín,
és nem is remélhetem, hogy változni fog.
A feledésbe menekülök, némán figyelek, és hiszek,
mert ha hitem legalább megvan, talán egyszer majd jobb lehet.
De most még a szenvedés szava szól hozzám, ércesen, élesen,
dobhártyaszaggató kiáltás harsan a levegőégen.
Fekete dal szól, ritmikusan, csendesen, az egyetlen hang, mely betölt,
és valahol mélyen, megnyugtatja szellemem.
Ó, ha itt lennél, néznél rám,
pillantásod forró ereje elég lenne, hogy áttörje a falat,
melyet a halál maga épített körém, börtönként.
A tudat, hogy halandó a test, rettegést vált ki minden élőből,
és én sem vagyok kivétel, pedig nekem már csak a test maradt,
lelkem régen halott.

Halott lelkek asztalánál eszem,
kárhoztatva elmúlt életem.

* * *