Az Út Mestere


Úton vagyok.
Mint azúrkék, szikrázó metszett kristálykupola borul fölém, az égbolt.
A Nap sugara melegen megsimogat, fénye,
a gondolatok legsötétebb, legárnyékosabb zugaiba is elér.
Hatalmas fák szelíd suttogása, az ég madarainak
vidám játéka kísér utamon.
A környező táj szépsége, változatossága, magával ragad,
önfeledt fantáziálásra késztet, és a szabadság édes érzésével a magasba repít,
és én csak repülök, és repülök.
Aztán egy éles villanás.
Önfeledt örömöm dermesztő, fagyos rettenetbe csap át,
mikor megérzem, hogy...

...zuhanok.

Újabb villanás.
A gondolatom, mint felszálló köd, eloszlik, elillan,
s a Múlt képei elhalványulnak, majd elsüllyednek
a tudattalan emlékképek rengetegében.
Majd a Jelen képei tűnnek fel a szemem előtt.
A híd.
Emlékszem, itt álltam meg.
Talán a sors iróniája lenne? A mögöttem lévő út a Múlt,
a híd melyen állok, a Jelen, s ami az útból előttem van, az a Jövő.
De mit várhatok a Jövőtől?
Újabb, és újabb rejtélyeket az élet titkaiból,
vagy megtapasztalást, esetleg mindkettőt?
Csak akkor tudom meg, ha elindulok.
Belevágni az ismeretlenbe, felfedezni az újat, még ha veszéllyel jár is együtt.
Nemes céllal, ezer és ezer akadályon, és megpróbáltatáson keresztül.
De ki mondta, hogy az élet könnyű?
Nem lehet megállni, hisz az Idő; véges.
A sorsa mindenkinek elrendeltetett, ha kész elfogadni, ha nem.

Menni kell, mindig menni.

Csak így nyer értelmet az Élet, s a keresztutaknál dönteni kell.
Előre? Jobbra, netán Balra?
Egyvalamit azonban nem lehet.
Meghátrálni, visszalépni.
A Múlt mögöttünk lezárul, de emlékek színes kavalkádjában újra felidézhetjük.

Menni és menni.

Úton vagyok...

Míg a Végzetem be nem teljesedik.

Csendesen...

* * *