Vámpír - Lélek


A sötétség magába fogadott, elcsábított, s a
halhatatlanság zsoldján vette meg előző életem.
Halandó, gyönyörű életem adtam oda,
hogy szürke létem, sohase múljon el.
S, hogy ki vagyok én?
Egykoron én is ember voltam, törékeny, sebezhető,
gyenge kis lény; egy a sok közül, kit hol a dics fénye,
hol a megvetés árnyéka ölelt körül.
De mindez régen volt, réges - rég.
Ma úgy neveznek, a Sötétség Gyermeke.
Egy démon, sötét angyal, nem evilági élőholt teremtmény.

Vámpír...

Élők vérén táplálkozó, halandó lelkek gyilkosa.
Éjszakai lét melyben létezem, távol a hőn szeretett,
édes, meleg napfénytől.
Ó, mily távol!
Bármit megadnék, ha Fekete - Halált látó szemeim még egyszer megpillanthatnák,
az arany és bíbor színekben tündöklő napfelkeltét.
Ó, ha érezhetném a hajnal napsugarainak gyengéd,
simogató játékát, fakó, élettelen bőrömön.
De a drága Nap halálos ellenségemmé lett, s nekem, mint űzött vadnak,
menekülnöm kell előle, hideg, nyirkos, sötét kriptába.
Többé nem simogat a napsugár, mint egykoron,
hanem, mint hegyes tőr, felhasítja testem,
hogy elpusztítsa a gonosz e fellegvárát.
Hiába minden Jó, mi bennem maradt előző életem
tudat - szilánkjaként, ereje nincs hogy a felszínre törjön.
A mindent elnyomó gonosz mozgatja túlvilági
test - szellemem minden tagját, nem adva esélyt a Jónak,
hogy az utat vágjon e sötét lélekben.
Átok; átkozott, magányos életet kell élnem örökkön örökké.
A Halál sem válthat meg, mert én magam vagyok a halál,
s ahogy a sötétség nem szül árnyakat, úgy én sem tehetek kárt önmagamban.
Így kell hát léteznem, az elmúlás és élet közti keskeny ösvényen.
Élők vérét véve, sebezhetetlenül, örökké.
Vámpírként...

* * *