Árpád Múzeum első éveiről
Negyven esztendővel ezelőtt, 1963 októberében nyitotta meg első kiállítását a Csepel sziget Árpád Múzeuma. Azt gondolhatnánk, itt sem történt más, mint az akkoriban születő kis múzeumok esetében. Csak újra született egy kis gyűjtemény! (Aztán, él, ameddig tud… Sok kis gyűjtemény született akkoriban így! Sok fennmaradt, jó néhány bezárta a kaput…)
A Ráckevei Árpád Múzeum – kapunyitásnak a Savoyai kastélyban azonban van egy sajátos érdekessége, és jellegzetesen helyi üzenete is. Mivel azóta már negyven esztendő múlt el, most már erről is érdemes szólnunk. Az a régi kis múzeumi kiállítás akkor, 1963 őszén egyetlen teremben nyílt meg, az 1704-ben épült kastély 1714-ben felépített oldalszárnyában, de sok előzetes próbálkozás után. Alig néhány évvel korábban ( az 1950-es években) gyűjteményt hozott létre Pataki Ferenc, tudós általános iskolai igazgató – tanár, korábban makádi református rektor- tanító. Sáfár Sándor, gimnáziumi tanár az egykori Sulyok házban nyitott kis kiállítást 1955-ben , mindkettő anyaga szinte nyomtalanul elenyészett.
Az oldalszárny építésének idejét az egykori kápolna stukkójának kibontásakor talált évszám nyomán tudom ilyen pontosan. Az Árpád Múzeum Savoyai Jenő (Eugen) 1704-ben emelt vadászkastélyában nyílt meg, ahol talán a herceg is néha megfordult. Sőtér István szép tanulmánya szerint talán Racine Athalie-ját szavalhatta itt összegyűlt barátainak. Egy réges-régi újságkivágat szerint (melynek szerzője is ismeretlen) a milánói Malabarba énekelt egykor a vendégeknek, és Soroksártól kétszáz méterenként fáklyás cselédek mutatták az utat az ide igyekvőknek…(Legendának szép, talán igaz is lehet…)
Ahogy Ráckevére kerülve megláttam a Kastélyt, ezt a romos csodát, tudtam, hogy itt múzeumot kell csinálni. Elmondhatom, hogy a Kossuth - díjas Csatkai Endre egyik „szellemi nevelt fia” vagyok, félárva fiú, akit a tudós művészettörténész alakított, így a soproni Liszt Ferenc Múzeumban őrködhettem vasárnaponként ingyenes teremőrként. „Cserébe” Bandi Bácsi a szakma szépségeire tanított. Ráckeve azonban nem Sopron volt…
Ahogy ide érkeztem 1956 szeptemberében, a kastélyban kaotikus állapotok uralkodtak. Itt működött a mentőállomás, az Erdészet, a Járási Ügyészség, itt lakott 13 szabálytalan beköltöző. Ezen felül egy „híres” menyecske, aki „hivatalosan” pénztárosként kereste a kenyerét. Ki- bejárt itt mindenki. A kastélynak még kapuja sem volt. A kapuoszlopokon befalazott szomorkodó tört karú kisangyalok kukucskáltak kifele. Az épület központját képező hat csarnoktermet (még az 1945 előtti időkben a Királyi Erdészet, akkor már Állami Erdőgazdaságnak hívták,) földszint - emeletre falaztatta szét. Az 1940-es évekig a száműzetésben élő Zita királynénak(IV. Károly özvegyének) innen küldtek pénzösszegeket, a Királyi Uradalomból.
A földszinten a Santo Bussinak tulajdonított stukkókat, a gyönyörű mennyezetdíszítést az ERTI (Erdészeti Tudományos Intézet) kialakításakor rövid nyelű csákánnyal verték le. Jóllehet Mátyás Vilmos intézetvezető így legalább a beázástól megóvta a kastélyt. A kupolateremtől balra fekvő teremben (ezt használták magtárnak) azonban töredékesen fennmaradt a stukkó is. Így a helyreállítás kezdetekor a Műemléki Felügyelőség legalább nyomokat talált , ennek alapján el lehetett kezdeni a helyreállítást. De hol voltunk akkor még ettől? A kupolaterem kocsifelhajtójában például barbár ritmikával zakatolt egy fűrészgép. Valóban kaotikus állapotok uralkodtak itt.
A hajdani irodaszárnyban volt azonban egy időközben kiégett „füzérmag-forgató helyiség”, ezt „Múzeumnak” nekem adták… Később alighanem megbánták ezt a Hivatalosok… Itt vetette meg a tagadás lábát… pedig a dülledt szemű tanácstitkár (K. Elvtárs) rám nézett és így tanítgatott: „Tanár létedre több eszed is lehetne. Igazán megérthetnéd, ilyesmire nincs pénz!” Kaptam én üzenetet már a múzeum megalakulása előtt az Erdészettőt: „Ne sokat ugráljak, mert elhelyeztetnek!” Utána pedig a Járási Tanács egyik elnökétől is, amikor valamivel több helyet, szobát kértem a Múzeumnak:„Ne szedj össze minden vackot, majd lesz elég helyed!” Ez volt a kezdet!
Kaptam én ennél keményebb intelmet is! A régi, XVI. századi Zöldfa vendéglőt akarták 1970 táján lebontani, pedig apám kovácskalapácsával már kikopogtattam a vakolat alól a gótikus pálcatagos ajtókat. A házat le akarták bontani, hogy áruház kerüljön a helyére. Én megmakacsoltam magamat, azt mondván: elfér mind a kettő! Végső kínomban Szabó János építésügyi miniszterhelyetteshez fordultam segítségért. Tanácstitkárunk dühödt volt, hogy az ügyet-, ami neki nem volt „ügy” – újra kell tárgyalni.
Rámförmedt a tárgyalás előtt: „Idehozol mindenféle striciket, s nekünk nem lesz áruházunk!” „Az egyik strici én vagyok,” - válaszolt Szabó miniszterhelyettes, „engem hívott le Kovács tanár úr. De a telek nagy, elfér az áruház is, meg a műemlék is megmaradhat! Ha elbontják, áruház sem lesz…”- tette hozzá szigorúan. Ez hatott, és a bölcs dr. Magyar Lajos ÁFÉSZ – elnök kialakította az épületben a Fekete Holló vendéglőt. Nem Ő tehet róla, hogy az épület sorsa azóta sem sima!
Szólnék azonban a korábbi múzeumi előzményekről is, mert Ráckevén ilyesmi is akadt. Ennek is van „műemlékes” vonatkozása! Állt Ráckevén 1937-ig (a Milleneumkor felépült Árpád-híd tövében) egy gyönyörű kis barokk polgári ház (szinte palota), címeres kosáríves kapuval. Itt élt az 1850-es évektől Ludaics (Ludvig) Miksa, amatőr régész és történész járásbíró. A később kiadott levelezőlapokon a ház már veje nevén, bugarini Horváth Béla házaként szerepel.
Ebben a házban őrizte Ludaics az Ábrahámtelken Rómer Flóris barátjával folytatott ásatás leleteit, persze, ezekről is csak híreim voltak. Kisebb római kori éremgyűjteménye is volt. Néhány cikkében tudósított is arról, hogy mit találtak az ásatásnál barátjával Rómer Flórissal. Az épület utolsó tulajdonosa az a Jenei Pál doktor volt, aki elbontatta a régi épületet, mert „ósdinak” találta! Azután a barokk kaput sem tűrte el , amikor az eltúrt barokk kis palota helyére modern házát felhúzatta.( Ma ott a Városi Képtár…) Pedig a Műemlékek Országos Bizottsága csak annyit kért a tulajdonostól, legalább a kaput tűrje el. Dehogy tűrte! „Megtolatta” egy MATEOSZ - teherautóval, a régiek erre is emlékeztek. A kapu most már veszélyessé vált, és „le kellett bontani!”
Fontos helyi műemlékek azonban már pusztultak korábban is. 1900-ra lebontották a középkori városházát is, tekintélyes, barokk kapujával. Itt még egy nagy értékű irattárat őriztek. Ez már századunk húszas- harmincas éveire az új községházában lomtárrá vált. A mezőőrök itt helyezték el a „rabsicok” (orvvadászok) elkobzott puskáit is.
A kovini szerbek még hozták magukkal Zsigmond – kori okleveleiket, Mátyás király kiváltságleveleit. Ezt az utódok a szecessziós nagyterem „díszítésére” bekeretezve kiaggatták. 1945-ben jórészük el is pusztult így. Kellett- e a tolvajnak keret? Szerencsére Magdics István kiadta (1888-ban) az oklevelek szövegeit a Diplomatarium Ráckeviense-ben.
Aztán a levéltár iratait kiszórták az udvar közepére. Tamássy Andor – az 1945 után idehelyezett jegyző - ült a papírkupac tetején, és amit még menteni lehetett, azt kiválogatta. Ez bekerült a Pest Megyei Levéltárba bár ez sem könnyen. Dr. Póka Kálmán visszaemlékezése szerint már hét vagont megtöltő iratot adott át háborús papírgyűjtésre . A pergamenre írt királyi oklevelekből „még nekünk is” jutott. Három darabot „vissza tudtam imádkozni”, az egyik oklevélből a helyi úttörőcsapat „dobot” akart készíttetni. Tehát nem az én vállalkozásom volt az első kísérlet.
Élt Ráckevén az 1930-as években egy nyugdíjas katolikus lelkész, Babirák József, aki megszervezte a szép nevű „Árpád Céh”-et, mely tulajdonképpen múzeumi gyűjtőkör volt, de csak egy jegyzék összeállításáig jutottak el. A Ráckevén megtalált, múzeumba való tárgyak jegyzékét már pap testvérétől kaptam meg.
Babirák József a Kerepesi úti temető lelkészeként juthatott hozzá Ady első (hibás évszámú) sír - fejfatáblájához.(1879-1919) Van azonban egy jóval nevezetesebb tárgy is, ez is Babirákék padlásán rejtezett: a ráckevei gótikus Madonnaszobor, hátoldalában (ha jól emlékezem) 1563-as év van befaragva.
(A szobor természetesek 15. századi, a befaragott évben talán javíthattak a szobron!)
Előkerülésének körülményeiről később Possonyi László katolikus írónak beszéltem. Meg is írta az esetet az Új Emberben „Egy csúnya kis szobor…” címen. József Atya öccse, korábban Itáliában élt, szaléziánus rendtag volt, Neki a reneszánsz jelentett etalont. Ezért nem sokra tarthatta a kis szobrot, mert a padláson tartotta. Akkoriban egy könyvszekrényt vásároltam az Atyától a Múzeumnak. Fent jártunk a padláson, ahol az Atya egy faragványt piszkált a lábával a gerendák alá. „Nézze, Tanár úr, mit dugott el a Tisztelendő bácsi, - mondta az engem szakértőként elkísérő asztalos: Kovács Mihály.
Babirák atya ”ráhallott” a figyelmeztetésre. „Ezt a csúnya kis szobrot gondolja?”- válaszolta. Ahogy felemelte, a por és a pókháló fátylán át is felragyogott a szépség. „Maguknak adhatom…” Megrémültem, hogy így bármikor visszakérheti. „Szívesen adunk az Atyának a szoborért 800 forintot”- válaszoltam. (Egy havi fizetésem 1300 forint volt akkor a gimnáziumban, múzeumi pótlékom pedig 400 forint…) a baráti alku megköttetetett. A gótikus szépség lábazata, (kb. egytizede) hiányzik, nyilván, mert megszuvasodott, ott elfűrészelték, a csonkítás helyére egy deszkadarabot erősítettek. Szívem szerint „visszaadnám” jelzésszerűen a szobornak a hiányzó magasságát, azt a 15- 20 centit, a pótlást nyers, elütő színű fából készíttetném el. Nem tévedek, ha azt mondom, a szobor egykor földgömbön állhatott, és hiányzik a fejről a korona is.
A szobor további története gyönyörű. Az alkotást apáca teremőröm, Jóskay Sarolta tanárnő az MSZMP Járási Pártbizottsága autójával vitte fel a Szépművészeti Múzeumba, ahol Németh Kálmán főrestaurátor irányításával egy KISZ- kongresszus tiszteletére hozták ma látható állapotába a fiatal restaurátorok. Ezt szebben kitalálni sem lehetett volna. A gyűjtemény éke a köpenyes Madonna, amin még 1563-ban is faraghattak valamit… Van a gyűjteménynek egy XVIII. századi molnár Madonnája is, nyakában Nepomuki Szent János érmével. Megállított Barkóczyné a piacon, és nekünk adta. Aggódva megkérdezte:”Nem baj, hogy csonka a keze?” Ez a szobor Kenessey Mátyás katolikus molnár malmára vigyázott. A molnár céh 1820 körüli Ráckeve látképes lehúzó lemezét dr. Póka Kálmán mentette meg, és odaajándékozta az Árpád Múzeumnak. Én úgy éreztem a nemes ajándékozó szíve fájt, de mintha visszaadta volna a múlt egy darabját. Kaptam Tőle néhány régi iratot is, arról a papirkupacról mentette le, amit háborús papírgyűjtésre kótyavetyéltek el a község akkori elöljárói!
A Savoyai kastély helyreállításakor volt egy minden helyzetre jó Lunacsarszkij idézetem. Amikor Lenin a Kremlt lövette, a népbiztos állítólag így makacskodott: „A proletariátusnak joga van az oszlopokhoz!” Ezt aztán elsütöttem minden fórumon, még vitatkozni sem lehetett vele…
A „ne szedj össze minden vackot” szemlélettel persze mindvégig vitatkoznom kellett. Először volt egy árva kis kiállításunk a kastély jobbszárnyában. Mellette egy parányi iroda- raktár. Aztán a „mellettem lakó” elmebeteg szabálytalanul beköltöző szomszéd felgyújtotta a szobáját. Önkényes beköltöző is volt, intézetbe vitték. Ha félve is, de elfoglaltam a kiégett szobát, kim eszeltettük, a kiállító tér növekedett.
Egyszer visszalátogatott, majd látva a kiállítást, elment békésen, nagyobb szerencsémre. Néhány tárgycsoportom emlékezetesen alakult ki. A takács céh gyönyörű céhkorsójában Kneitner Kati tanítványomék gladiolust tartottak. Ezt a tárgyat ismertem, mert Keviczky Hajna szép emlékű tanítványom nagyapja a XX. század elején lefényképezte a két céh korsóját, a fényképet ismertem, ez tehát előkerült. A régi fényképen városi hajdúk tartják a céhtárgyakat. „ Én „Kölcsönkértem” – utódom, Fegyó Jancsi nem adta vissza a családnak. A fotó is igazolta, hogy a korsó Céhtulajdon volt. Ahogy elhoztam a céhkorsót, útközben megálltam Közi József mesternél hajvágásra.
„Mama, Magának is van egy ilyen köcsöge, úgyis csak szöget tart benne, adja oda a Tanár úrnak!”- mondta Közi az anyósának. Így már két korsónk volt. A harmadikat, a Parasztcéh- „Tőkeásó céh” korsóját, és ifjabb és régebbi céhládáját maguktól hozta be Mertl Feri paraszt céh- tag. Feri akkor éppen a Rákóczi TSZ elnöke volt… A Kenessey malom Madonnáját pedig mentegetőzve adta át az örökös: „Nem baj, hogy hiányzik az egyik karja?” „Ennél nagyobb baj sosem legyen!”- mondtam boldogan! Az egyik Duna parti molnár házban névleges árért adták át a céh intarziás térdeplős szekrényét. Malomkerék díszítette az ajtót. „Ráadásul” ingyen megkaptam az Ifjú Molnár Céh szabályzatát 1728-ból . Ebben az is olvasható, hogy inni illik legényavatáskor koronás királyunk egészségére, Eugenius hercegért. Az 1663-ban született Savoyai Eugéniusról esik itt szó.
Bár a múzeumalapítási engedélyt még 1962- ben kaptuk meg egy éven át gyűjtöttem, az első darabunk a makádi születésű turkológus, Thury József bölcsője volt. Azt szoktam mondani, ebben ringott a múzeum jövője!
Az Árpád Múzeumot azonban éppen Savoyai Jenő herceg születése 300. évfordulóján nyittattam meg ősszel, dr. Varjú Klára járási elnökhelyettessel, de erről az összefüggésről bölcsen hallgattam…
Hajdani molnárok leszármazottjai elmondták, hogy céh jegyzőkönyveiket Gaál Károly néprajzos kölcsönkérte, majd 1956-ban külföldre távozott. Szerencsére változó munkahelyein (Kecskemét, Keszthely) egy-egy kötetet elhagyott. Kende Ferenc amatőr néprajzos is vitt el néhány kötet kéziratot molnároktól. Ezeket már a Pest Megyei Malomipari Vállalat vásárolta vissza az örökösöktől, ez ott is maradt. Pedig mennyire jobb helye lenne közgyűjteményben!
Néhány jeles ajándék évezredekkel korábbi korokba vezet. A hajdan makádi református rektor-tanító szinte könnyek között adott át nekem egy római hatalmi jelvényt, egy elefántcsontból faragott köpenycsatot. A harmincas években találta valaki a holt Duna-ágban. A rektor úr 10 pengőt ígért a hiányzó darab megtalálójának. Ez biztosan eredeti faragvány! Akkoriban a fél falu ezt a töredéket kereste. Feri bácsi elhozta a faragványt az 1960-as évek végén egy megyei TIT közgyűlésre, „Mária nénéd azt mondta,” - tette hozzá- „hát ne add oda Feri, ha ennyire ragaszkodsz hozzá!” De odaadta, áldassék az emléke érte! „Nálatok van a helye!”- mondta. Apert, a vaddisznót hajtják a köpenycsat faragványán. Gyártottak hasonló darabokat a hajdani Brigetio – Szőny- ásatásain dolgozók, ilyen példányt később Fegyó János utódom is vásárolt a Bizományi Áruháztól. De ez a faragvány kétségtelenül hiteles, eredeti volt, hiszen Makádon- a holt Duna - ágban találták!
Őriz az Árpád Múzeum nagy számú helytörténeti, néprajzi pályamunkát. Ezek az Ady Gimnázium Ács Károly honismereti szakkörében születtek. A száznál is több dolgozat bekerült a pályázat során a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárába. Jutott belőle a Ceglédi Múzeumba, és ha három példányt adtak le, úgy az Árpád Múzeumban is maradt példány. Számos méltató, tanácsot adó bírálatot írt Szilágyi Miklós, akkori ceglédi igazgató. Egy jó válogatás, és egy teljes bibliográfia ma is hitelesen mutatná be a múzeum hőskorát, az első 7-8 évet, amikor a mai gyűjtemény lényeges darabjai – a törzsanyag - a gyűjteménybe kerültek.
Hogyan építettük fel a múzeumot? A régi Ady- gimnazisták segítettek gyűjteni, kiállítást rendezni, minden múzeumba való darabbal ajándékozóként jelentkeztek. Sőt: az első kiállítások installációját is elkészítették a ráckevei gimnazisták! Tóth András a „Taga” Dömsödről, Kovács Sanyi voltak a nagymesterek, meg a makádi Dudás Laci, aki a gyűjtés mellett vaskos pályamunkák szerzője volt. A középkor jeles kisvárosa volt a közeli Tököl. Tarnai Miklós tanár kollega küldte a középkori ollókat, tárgyakat, mindent, amit a föld kidobott magából. Még a budapesti Bencés Gimnázium régészeti szertára darabjait is, melyeket államosítás után, mint felesleget- kidobtak az „örökösök”. Ezért is féltem mindig az iskolai gyűjteményektől, mert addig élnek, amíg egy érdeklődő tanár összehordatja. A szórványlelet is lehet érték. A ráckevei gimnazistákat viszont a múlt tiszteletére neveltük, ők voltak az első teremőrök, takarították a lassan megújuló kupolatermet is…
Talán ez a nevelőmunka eredményezte, hogy Javorek Mari diákom behozta az egyetlen fennmaradt magyarországi szovjet front- faliújságot. (Ez az újkori emlék később”sztárrá” vált, ott szerepelt minden felszabadulási kiállításon is.) Ez a faliújság és a középkori Madonna ugyanakkor „vízválasztó darabok” voltak. Sarolta néni- hajdani apáca teremőröm ezt a két darabot mutatta meg először a látogatóknak. A Madonna iránt érdeklődőket lelkesen vezette, a faliújság barátait hagyta békésen nézelődni.
Régi igazság- még a Kossuth- díjas Csatkai Bandi bácsitól, a Soproni Múzeumigazgatótól tanultam meg, hogy egyik tárgy vonzza a másikat. Lassan előkerült az értelmiségi családoknál a helyi ráckevei újságok egy- egy évfolyama, ezek pótolhatatlan értékek. Ebben az Országos Széchenyi Könyvtárnál is gazdagabbak vagyunk. Jellemző esetként leírom, hogy csak egy évfolyam helyi lapot nem tudtam megszerezni. Pedig nekünk adta első teremőrünk, Visky Imre bácsi, de vissza kellett volna szerezni egy helyi horgász - nagyságtól, aki elkérte nézegetni. Ez az „úr” letagadta, majd odaadta egy ”műgyűjtő doktornőnek”, aki aztán ócskások kezére juttatta! Ha legalább közgyűjteménybe került volna az újság… 1970 táján már nehezebben gyűltek a tárgyak. Autós álgyűjtők, alkuszok járták a falvakat, és pénzes ajánlataikkal nem tudtam versenyezni.
Még szerencse, hogy VII. Pius megmentőjének, a jeles ráckevei huszárkapitány, Horváth Nep. János akvarell arcképét az örökös a Bizományi Áruházon át eladta nekünk. Az akkori 500- 1000 forint körüli vásárlási árat ma nyugodtan százszoros összeggel szorozhatnám be.
Hajdanában arról álmodtunk, hogy a múzeum végső székhelye a kastély lesz. Ez nem sikerült. Amikor 1970 táján a Savoyai kastély helyreállítása felgyorsult, az Árpád Múzeum anyaga ládákba került. Amikor 1967-ben aspiráns lettem, feleségem, a helytörténet iránt érdeklődő, helytörténetből jól felkészült dr. Paulovits Terézia egy évre átvette tőlem a múzeum vezetését. Írt egy jó könyvet az aszódi NÉKOSZ-ról, Ő vezette a gimnáziumban az Ács Károly Honismereti Szakkört. Kis gyerekeink növekedtek, feleségem iskolai munkája mellett ezt a sokágú munkát nehezen győzte.
Ezért 1971-ben felajánlottuk hajdani tanítványomnak, Fegyó Jánosnak, hogy vegye át a múzeum vezetését.
Az első hét- nyolc év során leraktuk az alapokat. Azt hiszem, tisztességgel. A ráckevei Árpád Múzeum Kovács József és Kovácsné, dr. Paulovits Teréz közös munkája eredményeként (számos ráckevei gimnazistánk segítségével megszületett.
Amit az 1960-as évek elején még meg lehetett teremteni, az később már sokkal nehezebben (vagy sehogy sem?) valósult volna meg. Jó volt az első lépéseket megtenni , múzeumot teremteni, a gyűjtőmunka bölcsője akkor a ráckevei Ady Endre Gimnázium volt. A Múzeum negyven év óta működik, ma a Kossuth utca 34. szám alatt. Itt élt egykor Münich Jenő ráckevei nyomdász, a házat Sebestyén Artur, a Gellért szálló építésze tervezte, az új otthon kialakítása szerencsés választás volt. Negyven év során négy igazgató, utánunk Fegyó János, majd tragikusan fiatal elhunyta után Jáki Réka igazgató folytatja a múzeumépítést.
Itt a kezdetekről kívántam szólni, hiszem, hogy Ráckeve egyik szellemi központja negyven éve született meg. Szívesen és örömmel emlékezünk alapítókként a kezdetekre. Ha néha nem is könnyen, de 1963-tól Ráckevén MÚZEUM született!
Dr. Kovács József László