Édesapám az 1980-as évek elején ment nyugdíjba. Ma már látom, hogy szerencséjére többlépcsős volt ez a folyamat: egyrészt a Petőfi Tsz tagjaként 1981-től járt neki a nyugdíj, illetve megszűnt a munkaviszonya, másrészt a helyi Ipartestület könyvelője volt – itt az 1980-as évek közepén szüntették meg a hivatalát. Bár nem éltem vele, de észrevettem, hogy nehezen törődik bele abba, hogy nincs semmiféle elfoglaltsága, hogy már nem olyan fontos tagja a helyi társadalomnak. Igaz, a szerszámokat még elhozták hozzá javítani (a legközelebbi szíjgyártó Mélykúton és Kiskunhalason volt), tagja volt az énekkarnak, de a kedélyén is meglátszott, hogy rosszul esik neki, hogy már nem veszik emberszámba.

Ekkor támadt bennem az a gondolat, hogy ráveszem arra: írja le az emlékeit. Mert gyermekkorunkban hihetetlenül érzékletesen mesélte azokat a történeteket, amelyeknek résztvevője és/vagy tanúja volt. Megkértem arra, hogy a mi kedvünkért, az unokák és a leszármazottak tanulságára, de akár mások mulattatására is szedje össze emlékeit.

Először kézzel kezdte írni, régi füzetekbe; hol ceruzával, hol tintaceruzával, ritkábban örökíróval a visszaemlékezéseket. Nem volt könnyű olvasni, de mert jórészüket élőszóban korábban hallgattuk, hol kukoricamorzsoláskor, hol amikor tartottuk a szerszámokat, vagy a szalmazsákok tömése közben, esetleg főzés alatt (mert tudta, hogy el kell terelni a figyelmet a monoton munkáról) – nem volt nehéz megérteni. Persze, egészen más az olvasás, és egészen más, amikor át kell írni a szöveget a gépbe – nem volt könnyű dolga testvéremnek, Tamásnak, amikor megcsinálta.

Az emlékekből azért a katonáskodás idejét emeltük ki, mert Árpás Károly Mihály honvéd élettörténete egyszerre egyedi és általános. Azt gondolom, hogy a történetek élő közelségbe hozzák a második világháborús fiatalság életélményeit és életérzéseit. Könnyebb lesz elképzelni a múltat, ha a háborús kalandfilmeket összemérjük az egyéni életélményekkel!

Az emlékek csekély része olyan, amelyhez szükséges lenne a kézirat első része is; bízom abban, hogy valamikor azt is sikerül majd olvashatóvá rendezni. És természetesen a háborút követő tíz év is érdekes lehet.

Édesapám kedvet kapott az íráshoz. Az emlékek rögzítése után hozzákezdett egy szépirodalmi igényű múlt-történethez is, de erről most nem kívánok szólni.

Hogyan látta egy honvéd a második világháború utolsó esztendeit? A szegedi utászzászlóalj rádiósa alig került harcérintkezésbe, sokkal inkább a katonák életérzését szólaltatja meg. Bár nem vagyok szaktörténész, ám elfogultan is úgy vélem: a visszaemlékezés hiteles.

Az első világháború után született fiatal korosztály úgy élte meg a történelmi kataklizmát, hogy kevés segítséget kaphatott az idősebbektől. S úgy vélem, hogy a háborút követő rendszerváltást azért tudták pszichikai sérülés nélkül átélni, mert a háború éveiben megtanulták az alkalmazkodás fontosságát, az egymásra utaltság leckéjét és a másik ember becsülését (legyen az akár ellenség is). Valamint átláttak a propagandán, az ideológiák mételyező ígérgetésein.

Édesapám történetei akkor is tanulságosak, ha a hely és az idő tényezői pontatlanok. Naplót nem vezetett, ezért nem is kérhetőek számon a menetzászlóalj pontos állomásnevei. S az is valószínű, hogy a dátumokban is találhatunk ellentmondásra. [A szövegben azért emeltem ki, hogy az olvasó könnyebben viszonyíthasson a párhuzamos történésekhez.] Ám ez az összhatás szempontjából másodlagos. A zászlóaljtörzsi rádiós katonaélményei izgalmasak, ugyanakkor emberléptékűek (azaz akár ma is akárkivel megeshetnének) – s ez az egyik nagy erénye a visszaemlékezésnek. Nincsenek nagy kalandok, nincsen hősiesség és áldozatvállalás – ugyanakkor van egy óriási katonaszerencse, hiszen sebesülés nélkül hazajutott. A véletlen ettől függetlenül jelen van, és érzékelteti, hogy másként is alakulhatott volna.

Aki elmélyed a történetekben, és összeveti más ismereteivel, az belátja, hogy a visszaemlékezés akaratlanul tükör is.

Emberi sorsok tárulnak elénk: a rádióstárs Berkes Andrásé; az „ales”-ként emlegetett zászlóaljparancsnoké, aki első világháborús tapasztalatiból tanulva a legtöbbet tette: a lehető legkevesebb veszteséggel hazahozta „fiait”; Hubai Jenőé, aki nemcsak sofőr volt; Kardos csendőrőrmesteré, aki szemünk láttára változik más emberré, Bodzsár Janié, Kovács Karcsié… és még hány nevet sorolhatnánk. Sajnos, mire ez a szövegforma elkészült, addigra a visszaemlékező emlékezete meggyengült. Bár korábban segítségére volt a szegedi Kanyó Ferenc hadtörténésznek, de neki már nincsen segítsége. És korosztálya is eltávozott. A visszaemlékezés így csúszik át a „forrás” kategóriából a „szépirodalom” halmazába, de ha közzétevődik valamilyen módon, akkor be fogja tölteni a célját!

Árpás Károly Mihály honvéd nemcsak átélte a háborút, nemcsak visszatért oda, ahonnan indult, hanem élményeivel és tapasztalataival helyi közösségének és családjának fontos személyévé alakult. (Ezt ugyan a későbbi évek történeteivel tudnám csak igazolni, de amíg ezek nem válnak közkinccsé, addig itt van a család. Választott társa, édesanyám, testvéreim, rokonaink, barátai és ismerősei). Az embert próbáló időkben megállta a helyét, s ez – szerintem – példa lehet másoknak is. Bízva abban, hogy szövege kedvére lesz az olvasónak (s reménykedve, hogy mások emlékiratait „hívja elő”) útjára bocsátom a könyvet!

Üdvözlet az olvasónak!

Szeged, 2010. április 16-án Árpás Károly

A TÖRTÉNÉSZ ANYAGA

A másolt szöveg – Kanyó Ferenc: A II. világháború elfelejtett albumából. (7)., „Az V. utászzászlóalj búcsúzik Szegedről” – megjelent aSzeged 1996/4. számában, 40-41. o.

3. sz. fénykép: Árpás Károly Mihály honvéd, készült 1942 decemberében.

AZ 1942-ES ÉV

Bevonulok

1942.09.22.

1942. szeptember 22-én kaptam a táviratot otthonról: október 5-én be kell vonulnom. Hát bizony rosszul esett. Azonnal felmondtam. Még aznap megkaptam munkakönyvem és a munkabérem. Este búcsúzás Lenkétől. Már kilenckor otthon voltunk. Nem sírt, nem is örült. A vonatom, amelynek Jánoshalmáig csatlakozása volt, csak este 11 órakor indult. A pénzt a főnököm mind egy fillérig kifizette, sőt még útiköltséget is adott.

1942.09.23.

Hosszú volt az út. Végre reggel ¾ 7-re a vonat a mi állomásunkon megállt. Az állomáson apám várt rám. Kérdem, honnan tudta, hogy jövök?

„Ezt nem tudni, hanem érezni kell” – felelte.

1942.09.23.

Másnap mentem az asztaloshoz a katonaládát csináltatni. Úgy ígérte két nap múlva kész lesz. Majd cipőtisztító eszközöket vettem, ruhakefét, szappant, fogkefét, fogkrémet. Szóval mindazt, amire egy bevonuló katonának szüksége van.

Megkerestem a barátaimat. Gyurinak Újvidékre, Karcsinak Halasra, nekem meg Szegedre kellett bevonulni. A láda készen lett, sőt mindent el is csomagoltam. A ládához kaptam három kulcsot is. Így ha elveszítenék egyet, még mindig marad kettő.

Anyám tele akarta rakni élelemmel, de apám (emlékezve katona korára) csak egy napra valót engedett csomagolni. Neki volt igaza. Hiszen másnap nem fogunk úgy sem csinálni semmit.

1942.10.05.

Elérkezett az utolsó otthoni óra. Ebéd után hamar itt volt az idő. A ládát nagyobbik öcsém cipelte.

Apámnak adtam tartalékra a keresetemből 100 pengőt. A nagyobbik húgomnak, Irénnek (hogy maga mellett anyánkra is gondoljon) 150 pengőt. A két öcsém, Jóska és Laci és a kishúgom, Eta is kapott 15-15 pengőt. Magamnak csak 50 pengőt tartottam meg. Ez nagyon elég. Ha netán kellene, akkor csak egy levél, és jön a pénz. A betétkönyvemre az egész család vigyáz. Most már nagyon bántam, miért nem vettem egy szép kis házat. De ki tudja, haza jövök-e? Ez a nagy kérdés.

Szinte cammogtunk, és mégis hamar gyülekező helyünkre, az iskolába értünk.

Már voltak jó néhányan. Már gyorsan szaporodott a létszám. Az idő is haladt. A bíró úr mondott pár szót, és csak azt kérte, ne hozzunk szégyent a szülőfalunkra. Ezután úgy sorakoztunk, hogy aki Halas felé megy, erre, s aki Baja felé megy, oda sorakozzon.

Amikor ez megvolt, a levente díszszakasz az élre állt, és a zenekar játszott. A pattogó Klapka- induló hangjaira megindultunk az állomásra. Mi a műúton, a hozzátartozok a járdán kísértek.

Még egy búcsúzkodás, és mi már ültünk is a Baja felé induló vonatra. A ládákat elhelyeztük és mindenki helyet foglalt, majd a Rákóczi-indulóval indultunk az új életünk felé.

Hamarosan Mélykútra értünk; itt is sok bevonuló volt. Itt is zenekar kísérte ki a fiúkat. Volt zene, volt sírás, volt bánat – és kevés öröm. Amikor mindenki felszállt, már indultunk is.

Bácsalmáson már várt a szabadkai vonat. Én Gyurival utaztam. Gyorsan átszálltunk a szabadkai szerelvényre. Nem sokat várt, mert már késésben volt. Már délután fél ötkor Szabadkán voltunk. Itt elbúcsúztunk: én a szegedi, ő az újvidéki szerelvényre szállt fel.

Este fél hétkor már a szegedi nagyállomáson voltunk. Ott már várták a bevonulókat. Itt már alakulatonként kellett sorakozni. Hát az utászokhoz mindösszesen harmincan jöttünk. Sokan jöttek a gyalogsághoz, a tüzérekhez is. Amikor beértünk az utászlaktanyába, meglepődtem. Több mint ötszázan már bent voltak. Na, hol lesz hely? Biztos lesz. Hamarosan nagy szobákba vezettek bennünket. Nagyon éberen aludtam.

Az első napok

1942.10.06.

Másnap, október 6-a, az aradi vértanúk ünnepe. Egész nap csellengtünk. Kerestük az öregkatonák között a földit. Nem sikerült találnom. Jobb így. Legalább nem lesz senkinek sem panaszkodni. De azért bántott is. Még az udvarra sem mentünk, mert borongós esős idő volt. Az ünnepség több mint két óráig tartott. Még jó, hogy nem kellett kivonulni.

1942.10.07.

7-én újabb orvosi vizsga. Itt most már nagyon megvizsgáltak mindenkit. Akinek valami panasza volt, az hamar kijött az orvostól. A vizsgálat majdnem egész nap tartott. Az ebéd nem igen kellett senkinek. Volt mindenkinek még hazai.

1942.10.08.

8-án már fél nyolckor mindenki a ládájával az udvarra lett leküldve. Álltunk, mint a Bálám szamara. Végre megjött az elosztó tiszt. És lent voltak az öregkatonák is. A legtöbb társamnak volt földije. Hatalmas nagy udvara volt a laktanyának.

Piroska százados úr megkérdezte, tudunk-e tízig számolni.

„Igen” – harsogtuk.

„Na, akkor álljunk egy hosszú sorba.”

Nem fértünk el.

„Sebaj. Aki nem fér be, az hazamegy.”

A kimaradottak nagyon örültek.

Ekkor a százados úr elénk állt, és sor előtt elment. Mindig négyig számolt. Amilyen számot mondott, azt utána mondta az újonc. Én a hármat mondtam. Mellettem volt egy tátott szájú, nagy darab társam a sorban, s egy őrvezető azt mondta, hogy cseréljek vele helyet. Én kereken megmondtam, hogy nem. Bár ne tettem volna.

Mikor a százados a sor végére ért, akkor elharsogta, az egyesek az első sort, a kettesek a második, a harmadik a harmadik, a négyesek a negyedik sort alakítsák meg. Amikor rendeződtek a sorok, akkor kialakultak az első, a második, a harmadik és a negyedik század emberei.

Nagyon morgott az őrvezetőm. Egy szakaszvezető rá is szólt. Utána a kimaradt emberek is így lettek elosztva. Most már mindenki tudta, hogy melyik századhoz került.

Az első hét igazán szép volt. Szerdán a századot elosztották szakaszonként és szobák szerint. Csütörtökön névsor szerint mentünk az irodába, minden adatot felírtak egy nyilvántartó lapra. Ebben benne volt minden. Hány iskolája van, van-e szakmája, hogyan áll anyagilag. Itt most már mindent tudtak az emberről.

Pénteken már mindenki komiszban volt. Ahogy az irodából kijöttünk, irány a raktár. Itt mindenki megkapta azt a felszerelését, amilyet a szolgálati szabályzat előírt.

A ruhám még csak jó volt, még a köpeny is, csak a csizma nem akart a lábamra kerülni. A raktárba megkérdezték, hogy mekkora a lábam. Mondom:

„40-es”.

Erre kirepül az ajtón egy 40-es és egy 45-ös csizma. Mondom:

„Ez nem páros”.

Belülről egy „kuss és hallgass”. Vagy kell, vagy mehetek.

„Nem kell, amíg nem megfelelő. S amíg nem kapok, nem írok alá semmit.”

„Ki az?” – ordít az őrmester.

„Én.”

Mondom a nevem, mutatom csizmákat. Mint az ördög, úgy ordított, hogy nem ad másikat. „Majd holnap kicserélem. Nem érek most rá.”

Hát így az más.

Reggel hiába jöttem, nem cserélte ki.

Szombaton sorakozó. Én papucsba mentem. A százados úr csak nézett, és megkérdezte: miért nem húzom fel a csizmát.”

„Mert az egyik kicsi, a másik meg nagy.”

„Mutasd!”

Odamegyek.

„Hát ez igaz. Menj fel a raktárba, és hívd ide az őrmester urat!”

Szaladok, zörgök a vasajtón, senki nem szól.

Visszamegyek, és mondom nincs ott senki.

„Na, vedd fel azt a csizmát!”

Hát csak bukdácsolok benne. Délig csak elvagyok valahogy. Délben, amikor ebédeltünk és pihenő van, keres az őrvezetőm, hogy hívat az őrmester úr. Mondja a szobaparancsnokom: „Fiam, szedd össze magad!”

„Igenis.”

Már megyek is. Jelentkeztem.

„Őrmester úr, Árpás Károly Mihály honvéd a parancsára megjelentem.”

„Na, gyere be.”

Bementem.

„Mutasd azt a csizmát!”

Mutatom. Nézte.

„Ki volt az a hülye, aki ezt a csizmát kiadta?”

„Én nem ismerem. Azt az őrmester úr jobban tudja.”

Csönd. Kaptam egy pár jónak mondható 40-es csizmát, bokaszíjjal. Megköszönöm. Ahogy jövök le, találkozom a százados úrral, jelentkezem.

„Most már van csizmám.”

Megnézi és kiált az őrmester úrnak. Szalad az őrmester.

„Parancs, százados úr.”

„Őrmester, milyen csizma ez?”

„Utászcsizma, százados úr.”

„Fogja meg!”

„Igenis.”

„Látja?”

„Igenis.”

„Hát ez a csizma már selejt, annyira kemény. Két perc múlva rendes csizmával jelentkezik.”

„Igenis.”

Addig a százados a családomról kérdezett. Mondom, az apám huszárőrmester volt. A nagyobbik húgom a leventeparancsnokságon dolgozik, három éve. Még mondanám, de már itt a csizma.

„Látja, ezt már viselheti.”

„Köszönöm.”

„No, mehetünk.”

Az őrvezetőm csak bámul a csizmára. Kérdi:

„Ki adta?”.

Mondom:

„Az őrmester úr.”

A szombat is minden baj nélkül elmúlt. A vasárnap is. A komisz kaja jó, de még alig fogy. Még mindig sok a hazai.

Az első vasárnap a seregben

Vasárnap nincs hatkor ébresztő. Nyolcra megy a század a fogadalmi templomba. Mi is megyünk. A tisztek nem győzik igazítani rajtunk köpenyt. Majdnem úgy nézünk ki, mint az igazi katonák. Iparkodunk mi is egyszerre lépni; nem megy. Pedig a kürtös egész úton fújta a menetet. Mise után „oszolj!”, mindenki ment a körletébe.

Hát ott fenn volt minden, csak szobarend nem. Járt a gólya. Érdekes, csak a mi szobánkban. A szobaparancsnok csak csavargatta a fejét. Az őrvezető másik szobába költözött. Na, legalább nyugodtabb leszek. A szobarendet igyekeztünk helyre hozni. Amikor már majdnem rend volt, jött az őrvezető, és mindent szét akart szórni, de szerencsénk volt, mert volt bent pár öregkatona és nem engedte. Ez meg erre ordítani kezdett. No, mondom, ez az én emberem.

Közben megjött a szobaparancsnok, a szakaszvezető úr. Nem volt ideje az őrvezetőnek meglógni. Na, amit kapott, azt nem tette zsebre, sőt reggel kihallgatásra rendelte. Nagyon jó ember volt.

Végre rend lett. Mindenki megtalálta a holmiját. Senkinek nem hiányzott semmije.

Az ebéd ünnepi volt. Finom csontleves, sült hús krumplival, savanyú káposztával. Egy mákos, diós, vagy lekváros bukta, kinek milyen jutott. Egy szelet jó vastag csokoládé. Kiosztották a hideg vacsorát is, kb. 20 dk disznósajtot. Az ebédet kevesen tudták megenni. Nagyon sok ment a gyűjtőbe.

Ebéd után a százados úr kérdi, elég volt-e az ebéd?

„Igen. Majdnem sok is.”

„Az jó. Na, fiaim, most szobánként bemegyünk a társalgóba.”

Ez igen. Legalább lesz egy kis ismerkedés. De amikor bementünk, még félig sem telt meg a terem. Még két szobát hívott be. Csend volt.

A százados úr pedig atyai hangon beszélni kezdett. Megmagyarázta miért kell, minden egészséges embernek katonának lenni. Ott formálódik az a fiatalember emberré, egyéniséggé.

„Mi mindent elkövetünk, hogy ti becsületes emberek legyetek. Tudjátok meg, egy fiatalembernek nagy dicsőség, ha a szegedi utászoknál teljesíthet szolgálatot. Aki ide kerül, azt mindenhol külön figyelemmel kísérik. A városban jó híre van az utászzászlóaljnak. Én nem szeretném, ha ez a fény halványulni kezdene. Nektek sem kell többet tenni, mint az elődeiteknek. Igaz, többet kell tanulni, de ennyivel különbek is lesztek.”

Meg sok parádéval dicsérte az utászokat. Majd rátért, hogy a fronton a katonák milyen nehéz helyzetben vannak. Ezután elővett egy csomag tábori levelezőlapot.

„Most pedig, fiaim, közösen írunk haza levelet. Így írjátok:

Kedves Szüleim!

Mi jól vagyunk, van lakásunk, és van elég jó ellátásunk. Ezért kérjük, semmilyen csomagot ne küldjenek, mert úgy is tönkre megy, otthon meg kell.

Szerető fiuk:”

Ezt a szöveget az egész század leírta, már aki tudta, mert sajnos volt három újonc, aki nem tudott írni. No, nem baj, majd megírja más. De nem kellett, mert volt köztünk több apátlan, anyátlan fiú, akiknek nem volt családi címe. Így csak a nevet kellett ráírni.

A levélírás egy fél délutánt elvett, majd amikor végeztünk, akkor a százados arra kért a ruhánkat szedjük rendbe, mert holnap már megkezdjük a hasznos és termelő munkát. A körlet rendbetartását eddig az öregkatonák végezték, már holnaptól kezdve felváltva az újoncoknak kell elvégezni.

„Még holnap megmutatják, mit hogyan kell, és ti próbáljátok úgy, vagy még jobban elvégezni! Most pedig menjetek a szobátokba!”

Mindenki meg volt elégedve a százados úr emberségével.

A szobák tiszták és rendbe voltak. Mindenki ment a szobájába. Ismerkedtünk. Bizony, az újoncok 2/3-a a szegedi körzetből került ki. Vagyunk kevesen csonka bácskaiak, többi pedig dél-bácskai. Van olyan is a szobában, aki alig tud magyarul. Majd csak lesz valahogy.

A szobánkban van két fiú, aki analfabéta. Erős és szép gyerekek. Sajnos mind a kettő cseléd volt. Negyvenketten vagyunk a szobába. Emeletes ágyak vannak, de a tisztesek és az öregkatonák nem alszanak emeletes ágyon. Az újoncoknak több mint fele iparossegéd, mégpedig hat ács, nyolc kőműves, három asztalos, kettő cipész, négy kovács, kettő lakatos, és egy (azaz én) köteles. Ez az iparos létszámunk a szobában.

Még nem tudjuk, hogy az öregek közül ki a szaki-szaktárs. A szobaparancsnok hamarosan visszajön, és mindenkit külön meghallgat. Amikor már mindenkit ismer, ő is bemondja, hogy kőművessegéd és nős is. Az én őrvezetőm egy kunbajai sváb asztalos, és nős ő is.

Hamar eltelt a délután, vacsorázunk és utána lefekszünk. A legérdekesebb része most következett. A mese. Egy öregkatona mondott egy semmitmondó mesét, és utána már egy újonc következett. Szegény alig tudott beszélni, annyira meg volt illetődve. De azért elmondta.

„Na, majd holnap másik mesél. Aludjunk, mert holnap már kemény munka vár mindenkit.”

Nem sok biztatás kellett. Hamarosan, azt hiszem, mindenki az igazak álmát aludta. Most aludtam először nyugodtan. Nem is lesz a katonaság olyan rossz, mint amennyire mesélnek róla. Így gondoltam. Hej pedig mekkorát tévedtem. Ó, én szamár! A mézes szavaknak van sok keserű utóíze, amit soha nem lehet elfelejteni, és csak ritkán lehet vissza adni.

A kiképzés

Reggel hatkor csak úgy harsogtak a kürtök, a napos meg teli torokból ordította az ébresztőt. Úgy ugráltunk ki az ágyból, mint akit a kígyó megmart. Fel a nadrágot, a csizmát, majd félmeztelen sorakozni, és le az udvarra csuklózni. Esik az eső, de ez nem akadály, tíz percet ki lehet bírni. Utána mosdóba mosakodni.

Aki élelmesebb volt, az nem rohant oda, hanem a szobába sietett, rendbe szedni az ágyát; csak utána ment mosakodni. Reggel nem volt meleg víz. A csapok csak úgy ontották a hideg, friss, tiszta vizet. Mire a reggeli meglett, akkora már a takarítással is végeztek. Mivel az ábécében elsők között voltam, azonnal sorra is kerültem.

Az én elosztáskor rám szóló őrvezetőm volt a takarítás vezetője. A legjobb helyre tett: klozetosnak. Akármilyen szépen ragyogott minden, szerinte mindig szaros maradt. Megtette a szemét azt, hogy mire át kellett adni a mosdókörletet, akkor valamelyik hasonló társa otthagyta a névjegyét, és így mindig piszkos maradt. Így aztán a többiek váltották egymást, én meg klozetos maradtam.

Már a szobaparancsnokom is sokkalta, de nem szólt, én meg hallgattam.

A mi szobánkban nem volt ruszin fiú. A másik szobában majdnem mindegyik az volt. Náluk Jakab László szakaszvezető volt a szobaparancsnok. Már jól beszélt magyarul. Ő csak két embert engedett takarítani. Egyszerre a szobájába került az én szakaszvezetőm. Hogy beszéltek-e, nem tudom. Hanem egy reggel kérdezte:

„Te, fiú, mióta vagy klozetos?”

„Már öt hete.”

„És Lőrinc nem szólt még érte?”

„Még nem.”

„Na, jól van. És miért?”

„Mert akárhogy is lemosom, mire jön átvenni a vécét, mindig valaki bepiszkolja.”

„Na, eredj csak jelenteni.”

Alig hogy elmegyek, jön az egyik öregkatona, és be akar ülni. A szakaszvezető kizavarja. Kiabál, erre jön az én szobaparancsnokom is. És még neki állt feljebb, ordított tovább. Mert azt hitte, velem kiabál. De aztán meghúzta magát. Jött végre az én őrvezetőm, nem tudott semmit mondani, és átvette.

Na, mi lesz még ma. Ez nem lehet igaz. A nap eseménytelenül telt el. Este még tanulni kellett az őrszolgálati szabályzatot és a fegyverhasználati előírásokat. Meg a ruhatisztítás, mosás, csizmapucolás; úgy hogy alig volt időnk beszélgetni.

Másnap reggel jön az őrvezetőm, ordít, miért nem megyek. A szobaparancsnok visszahívja, lenyomat vele húsz „feküdj!”-öt, és most kérdi:

„Mit akar”.

Mondja, hogy engem, mert nem mentem.

„Hát ez a legény, amíg az újoncok be nem jönnek, nem lesz takarító, de különösen klozetos nem, most már érti, őrvezető úr!”

Nagyon meglepett a dolog. Most éreztem: mégis törődik velem. De mi lesz a törődés ára?

A szolgálati paragrafusok már mennek. Ezt már a szolgálatvezető is tudja. Az esti mesék is jól mennek, sőt egy hosszú meséért, ha valaki helyett mondom, még pénz is jár, 10 fillér. Félnapi zsold.

Az új századparancsnok

Már novemberben is jól benne járunk, amikor a századparancsnokot a hadtestparancsnokságra vezényelték.

Egy fiatal ludovikás főhadnagy, akkor huszonegy éves, lett a századparancsnokunk: Vitéz Gödri Ernő. Az apja is katona. Ő Nagyvárad parancsnoka. Az új parancsnokunk ízig-vérig katonatípus.

Másnap reggel a csuklózáson maga is részt vesz, és ez jót tesz a legénységnek. A futás több lett. A rohampálya is belekerült a futásba. Így edzett bennünket. Nem tart tovább, csak most az öregkatonáknak nem igen tetszett. Nem volt mese, mindenkinek menni kellett tornázni. Sőt még az írnokok sem maradhattak torna nélkül. Fájó volt.

A századot is átrendezte, de még a szobákat is. Megszűnt a külön nemzetiségi szoba. Minden szobába jutott négy-öt ruszin és szerb, még sváb gyerek is. Jó volt, mert most már mindenkinek magyarul kellett beszélni. Szerencsém volt, mert maradtam a megszokott szobámban, csak helyet kellett cserélnem. Jobb lett a helyem, de a helyzetem nehezebb.

Tanítani kellett az idegen ajkúakat, írni, olvasni és nótázni. Hát én is szépen írtam, de ők még szebben. Csak nem tudtak magyarul írni. Az éneklés is ment.

Két héten belül, minden újonc megkapta a puskáját. Egy régi Mannlicher-karabély volt. Sok fiút, ha nem vigyázott, úgy megvágta, amikor lőtt vele, hogy csak úgy támolyogtak. Meg kellett tanulnia mindenkinek jól beszorítania a vállába.

1942.12.01.

Az első lövészet december 1-jén volt. Minden újonc öt lövést adott le a célpontba. Haj, de siralmas volt ez a lövészet. Volt olyan lőlap, amelyikben tíz-tizenkét találat volt, de sok volt olyan, amelyikbe egy sem. Na, majd lesz ez még jobb is.

Az eskü december 6-án, a Kormányzó úr neve napján lesz. Erre készülünk nagyon, minden időnk a díszlépés megtanulására és a puskával való tisztelgésre ment el. Akinek nem ment a díszlépés, az ment a belső sarokba.

Az utászok szakasza ötrajos volt. Jó volt, mert a két külső sorba az igazán szépen menő honvédek kerültek. A puskával való menetelés nehezen ment. Itt még túlóráztunk is.

1942.12.05.

Az eskü napjára a laktanyaudvar közepére egy emelvényt állítottak. Az emelvényen volt az esküt olvasó honvéd helye. Ez egy karpaszományos volt. Előtte volt egy új ponton, egy ladik. A pontonon öt evező, a ladikban kettő. Aztán volt egy pontonra épített hídrész. A hídrészen két csáklya, két rövid kötél és egy horgony, kötéllel. Mellette a vízi palló, a könnyű hídrész, a birág, a hídon robbanóanyag, különböző aknák, csákány, balta, különböző fűrész, ácskapocs. Szóval mindazok az eszközök, amelyek az utászmunkához szükségesek. Sőt a negyedik századunk a vegyi század lévén, ott voltak gázálarcok, füstgyertyák, és mindazok, amiket a vegyiek használnak.

Fölesketnek

1942.12.06.

Ma reggel nem volt csukló. Reggeli utána a kimenő ruhába kellett felöltözni, a csizmánk most úgy ragyogott. Új sárga bokaszíjakkal felszerelve. Fél kilenckor sorakozó. A kürtös is már hetekkel előre készültek erre a mai napra. Ment is nekik. A századok már készen álltak. A negyedik század is megjött a Mars térről. Végre kilenc órakor a kürtösök sorakozót fújtak. A hozzátartozok is megjöttek.

Fél tízkor „Tisztelgés”-t fújtak. Megjött a hadtestparancsnok, Feketehalmy-Czeider Ferenc. Ekkor megkezdődött az ünnepség.

A századok az emelvény elé vonultak.

A hadtestparancsnok rövid beszéddel méltatta a mai nap jelentőségét. Azután az eskü szövegét olvasta fel a kijelölt újonc. Utána a fegyverre esküdtünk fel.

Ezt követően a századok elvonultak az emelvény előtt, díszmenetben. Sikerült. A hadtestparancsnok megdicsért, és mindenkinek katonaszerencsét kívánt. Mielőtt elment volna, puskával tisztelegtünk. Ő meg ment, mert még volt néhány alakulat, ahol meg kellett jelennie esküdtetni. Mi meg mehettünk a körletünkbe.

Mire felértünk a napos szünet nélkül harsogta, kinek van látogatója. Nekem is volt. Megjött mind a két húgom, Irén is, Eta is. Nagy volt az öröm. Hoztak jócskán hazait, de nem nagyon kívántam, csupán a kelt kalács tetszett.

Természetes a mai nap volt az első kimenő, de csak úgy, ha volt öregkatona kísérő. Ebéd után fél kettőkor már lehetett kimenni. Én egy szobám béli öregkatonával mentem ki. A nagyhúgom két deci pálinkát adott neki; ő ment a maga útján, mi meg mentünk az állomásra.

Otthon semmi különös újság nem volt. Apám még mindig sokat dolgozott. Karácsonyra disznót fognak vágni. A kis Torma Mártont leszerelték a parancsnokság éléről, és helyette a Lajos százados lett a parancsnok. Batkai bácsi is az év végén leszerel.

„A gyerekek írtak-e?”

„Igen. Gyula már a műhelyben van, Karcsi meg csicskás lett. Mind a kettő csinálta ideig-óráig, címüket adták – legalább lesz kinek írni. Írni így is írtam haza, és egy lapot a Panninak, de a címet nem írtam meg. Nincs egyetlen földim sem. Nagyon rossz, mert itt új barátot kell keresni.

Hamarosan kiértünk az állomásra. Még volt idő a vonatindulásig. Maradt még időnk, mindenről beszélni.

Apám mostanában nem igazán beszél, mintha valami bánata lenne, vagy gondja, de nem mondja.

„Otthon mi újság van még?”

„Igen….”

„Ez biztos?”

„Miért?”

„Mert sokat álmodom hazulról.”

Mondja a húgom, hogy az apám valahogy nem tetszik valahogy. Még sok mindenről szó esett, egyszer az állomáson bemondják, hogy a vonat hamarosan indulni fog, elbúcsúztunk. A két lány felszállt, én meg, amikor a vonat elhagyta az állomást, elindultam: irány a laktanya. Még világos volt, amikor visszaértem. Simán beengedtek a körletbe is, beírták a nevem és az időt is, amikor beértem.

Ismerkedés

A szobánkban csak a két analfabéta fiú volt bent. Ők nem kaptak, és nem is vártak látogatót. Így hamarosan szóba elegyedtünk. Előbb az egyik, aztán a másik mesélte el az életét.

Kovács Kalin jó szándékú embernek látszott, és úgy látszik megelégedett a sorsával. Az apja és az anyja is él, csak hatéves kora óta nem voltak kíváncsiak rá. Menhelybe adták, mert sokan voltak testvérek. Ő tudja, merre vannak, de ők nem tudnak róla semmit, mert amióta tud dolgozni, kellene a keresete.

Egy idős tanyasi házaspár vette tíz éves korában magához. Kis cseléd volt, de nem érezte, hogy csak egy megtűrt személy. Az iskola messze volt, és nem volt annyira kötelező, és így maradt iskola nélkül. Tizennégy éves korában szegődött el kanásznak, majd később ugyanott béres lett.

A szabad vasárnapot mindig az öregnél töltötte. Nagyon meg voltak egymással elégedve. Azután tizennyolc éves korában mind a kettőt eltemette. Így megmaradt neki a kis ház. A pénzt nem verte el, szorgalmas, volt most is van pénze a gyámnál. Jó volna egy komoly barátot szerezni. Semmiféle káros szenvedélye nem volt. Szóval igazán szerény fiú volt.

Nem ilyen a másik. Ez egy egész más fiú volt. Konok és büszke. Kérdem, hogy neki sincs hozzátartozója? Nincs, de mi közöd hozzá. Hát semmi. Ez igaz, de tovább kell azért nézni az ember orránál.

Én tovább nem is faggattam, az ünneplő, illetve a kimenő ruhát szépen elraktam, megágyaztam. A másik szobában is ott volt egy öregkatona, és láttam, szeret olvasni. Arra gondoltam, ha bent van, akkor kérek egy könyvet. Nem sikerült, mert nem volt bent, és így visszamentem és tanulgattam.

Kalin kérdi, mit olvasok; mondom: az őr követelményeit. Kért, hogy lassan olvassam neki, mert ezt neki is meg kell tanulni. Hamarosan lámpagyújtás lett, és az újoncok lassan szállingóztak befelé. Mi még egy darabig tanultunk.

Azután, hogy nőtt a létszám, úgy lett egyre hangosabb a szoba, hát abbahagytuk. Már majdnem minden újonc bent volt, amikor a szobaparancsnok is bejött. Kicsit csendesebb lett a szoba, de azért mindenki mondta a magáét. Ma nemigen kellett a vacsora. Mindenki a hazait fogyasztotta. A szakaszvezetőt is sokan kínálgatták, de nem fogadta el. Okos taktika volt ez a részéről, mert úgy senki nem várhat senki tőle kivételezést.

A vacsora befejezése után villanyoltás, és elkezdődött a mese. Hát ez minden volt, csak nem mese. Na, majd holnap aztán más mesét kérek. A reggeli ébresztő hamar elérkezett.

A csuklót lassan kezdtük megszokni, de a századparancsnokot nem. Nem volt az a kimondott bakarágó, de mindent nagyon megkövetelt. Nagyon precíz tiszt volt.

Mi mindent igyekeztünk végrehajtani, de hiába volt minden igyekezet, ha még hiányzott a rutin, a gyakorlat. Nagyon megdolgoztatott bennünket. Hamarosan az újoncok közül majdnem mindenki jelentkezett a dupla adag ételért. Olyan éhesek voltunk, mint a farkasok.

Eleinte még csak lementünk a kantinba lopva egy-egy fröccsre, vagy egy pikoló sörért, de most megváltozott a helyzet. Ha volt pénzünk, iparkodtunk valami élelmet venni, mert az éhség marta a gyomrunkat. Pedig az adag nem volt semmivel sem kevesebb. Ilyen az újonc katona. Én sem akartam hazulról pénzt kérni, pedig a húgom erővel akart egy húszast adni. Majd csak lesz valahogy.

A szobában volt két újonc, de ezek minden hájjal megkent atyafik voltak. Köszöntünk is egymásnak, de más nem történt.

Vizes munkálatok

A hétfői napon tényleg sokat dolgoztunk. Először szálltunk a pontonba és a vízre. Az evezés a parton már ment, de még a vízen nem. Na, ma mi lesz?

Amikor a pontonokat a vízre eresztettük jó néhány újonc is a vízbe esett. Ez baj. Amennyire szigorú volt a századparancsnok, annyira tudott vigyázni az embereire. A vizes utászokat a műhelybe vezette, de látta, hogy az öreg utászok keze van benne a dologban. Nem szólt, csak várt. A ponton vízre bocsátását kellett gyakorolni. Ez fél tizenkettőig ment, utána ezt a kb. kétszázötven métert lépésben tettük meg, és a laktanyába már nótázva masíroztunk.

Ebéd után egy óra pihenő, majd utána a Boszorkánysziget, mert ez volt a mi gyakorló térünk.

A kiképzés most már ment, és ez volt már a legfontosabb. A háború nem ismer lehetetlent. Eddig alig volt katonánk az első vonalban, de most már minket is bedobnak majd. Nagy az elfoglalt terület, és nagyon sok a partizán. Ezek az emberek nem hagynak nyugtot az utánpótlási vonalaknak. A századparancsnokunk sokat mesél róluk.

A délutáni foglalkozás a hadihídveréshez szükséges anyagok ismertetése volt. A kiképzők mindent megmutattak, és amit nem értettünk, azt még egyszer elmagyarázták. A délután erre ment rá. Nagyon örültünk, mert kicsit pihenhettünk. Az esti pihenő puskatisztítással ment el, mindenkinek. A személyi lapjára az első-utolsó kockákba be lett írva a puskaszám is.

Másnap aztán kint a Boszorkányszigeten a pihenőben a szobaparancsnok megkérdezte némelyik újonctól a puskája számát. Én sem tudtam, de azt megjegyeztem, hogy Y-nal kezdődik. Nem is figyeltem oda, másutt járt az eszem. Egyszer csak rám mutat. Vigyázz-ba vágtam magam, és mondtam:

„Y 612727”.

Rám nézett és kérdezte:

„Biztos vagy benne?”

„Igen.”

„Mikor tanultad meg?”

„Még az éjjel.”

„És a személyi számod?”

„19210906 – 42.”

Ezt már nem hiszi el, de a szám stimmel.

„Na, ez már igen.”

Nem is nyaggatott tovább, csak annyit mondott, hogy ezt így kell tudni mindenkinek, még a Pócz őrvezető úrnak is.

„Az őrvezető úr tudja-e?”

„Igen.”

„Na, mondja.”

Hát csak dadog.

„No, jó. Amikor beérünk, majd jelentkezik nálam. Értette?”

„Igen.”

Ekkor volt az első elégtételem a sok kiszúrásért. Na, majd jön a többi is. Nagyon vártam ezt azt időt.

Hírbe hoznak

Pócz őrvezető nem felejtette el sem a klozettől való szabadulásomat, sem a boszorkányszigeti rápirítást. De több esze volt annál, hogy most, miután ennyire figyelnek rám és rá, akkor rám szálljon. Maga helyett azt a tátott szájú újoncot biztatta fel, akivel nem voltam hajlandó cserélni, mikor szétosztották az embereket.

Frakl Márton volt a neve, még civilből ismerte. Nagy darab gyerek volt, borbély-fodrász volt a mestersége. Amikor civilben volt még, akkor Pócz az üzletükbe járt borotválkozni, hajat vágatni. Sokszor adott borravalót az inasnak, később segédnek. De nemcsak ezért voltak szorosabb kapcsolatban.

Frakl szülei valamelyik Szeged széli kistelepülésen éltek, s onnantól, hogy megkapta a fiúk a behívót, elkezdték tömni étellel, ajándékkal az őrvezetőt, hogy jó helye legyen a fiúknak. Hát ebbe tenyereltem bele én, hogy nem cseréltem helyet vele. Mert hogy így őt másik századba osztották, s nem lehetett együtt Póczcal.

Miután megtanultuk a napos kötelmeit, helyettes ügyeletesnek már beosztottak minket is. Ez a Márton kifigyelte, hogy mikor voltam én napos, ügyeletes-helyettes, s olyankor föllopódzott az épületünkbe, a folyosónkra, s mindenféle havat, sarat elszórt a körletünkben.

Miután nagyon nem szerettem másoknak parancsolni (bár jogom lett volna utasítani a társaimat), ezért bizony sokszor magam ragadtam meg a söprűt, felmosó rongyot, hogy tisztára takarítsam a rám bízott területet.

Kezdett gyanús lenni, hogy mások napossága idején sose koszos az épület. Na, majd én kifigyelem, hogy ki akar kitolni velem.

Egy ízben, amikor ismét napos voltam, hát látom ám, hogy a Marci gyerek egy nagy tarisznyával jön az épületünkbe. Biztos megint a Pócznak hozott valamit, gondoltam, és tovább akartam menni a kantinba, mert Lőrincz tizedes megkért, hogy hozzak föl neki egy nagy üveg családi sört.

Ám valami megérzésem támadt, mintha hangot hallottam volna. Óvatosan Márton után fordultam, és visszamentem vele az épülethez. Láttam, körülnéz, mielőtt bemenne az ajtón, én meg óvatosan követtem.

Látom ám a cimborát, hogy körülnéz a folyosón is, s mikor semmit nem lát, akkor újságpapírba csomagolt sár-hó-gömböt dug a naposi asztal mögé. Na, megvagy!

Aztán látom, hogy bemegy Pócz szobájába, de még vártam. Nem akartam kikötni a Pócz-cimborával.

No, jön ki, és a sarkokban elhagy még két három gömböcskét. De láttam, hogy ez már nem fekete volt, hanem barnás is. Sietnem kellett a takarítással, ezért már nem tudtam, meg nem is akartam neki szólni, mert olyan nagy darab ember volt. De hiszen megfizetek még ezért.

Másnap lejárt a szolgálatom. Elmentem a kantinba, vettem fél liter vörösbort és leültem a belső asztalhoz. Volt nálam papír, ceruza, s rövidesen összesikerítettem az alábbi szöveget:

Van nekem egy jóbarátom

Márton az ő neve,

Kövér volt az istenadta,

Akárcsak egy medve!

Borbély volt ő még civilben,

Borbély bizony most is,

Lehúzza ő a szakállat,

Bőrt is meg a koszt is.

Lassan mozog, mint a teve,

Gyorsan nem is tudna,

Hisz az egész ember olyan,

Mint egy nagy szalonna.

Kiskorában jól nevelték,

Nem válott hasznára,

Mozgásával úgy halad,

Mint bivaly a sárban.

Nem törődik ő a renddel,

Nem törődik mással,

Inkább ő a hasát félti,

Megtömi kaláccsal.

Csomagot ő gyakran élvez,

Szomszéd a tanyája

Itt lakik a város mellett,

Haza bizony sűrűn mehet.

Leszerelne, hogyha tudna,

Nem lesz könnyű őneki,

Megnéznek most minden okmányt,

Talán majd így elbocsájtják.

Nem őneki találták ki

A katona életet,

Belenyugszik. mert majd ő is

Letőti a hangulatos éveket

Egyszer csak odajött mellém a szobaparancsnok.

„Ma nem mégy takarítani?”

„Lejárt a szolgálatom, most nem mocskolják össze a századkörletet.”

„Hogyhogy?”

Elmeséltem neki mindent.

„Ezt nem hiszem.”

„Osszon be holnapra, s majd megmutatom.”

„Rendben. Hát ez mi?”

„Verekedni nem tudok, de visszaadom a sok szutykot.”

Elolvasta, jót nevetett.

„Legény vagy a talpadon. Ha tényleg ő volt, akkor szerzek a századirodából papírt meg indigót, és leírjuk. És szétoszthatod másoknak. Az őrvezetővel nem jó kikötni.”

Úgy is történt, ahogy megbeszéltük. Másnap ismét ügyeletes-helyettes voltam, és a szobaparancsnok kileste, hogy Marci komám ismét meglátogatta nagy tarisznyájával az én őrvezetőmet.

A szolgálat után megkaptam a papírt és az indigót, és nyomtatott betűkkel leírtam ötvenhat példányban a szöveget. A szobaparancsnok meg szétterített őket a század tagjainak ágyaira.

Akkora kacagás lett belőle; mindenki ráismert a Pócz támogatottjára. Utána annyira nevették, annyira csúfolták, hogy többet nem jött az épületünkbe.

Valahogyan kitudódott hogy a szöveget én írtam. De Márton nem mert erőszakoskodni. Meg nem is találkoztunk össze.

Ha Pócznak kellett valami tőle, akkor neki kellett elmennie hozzá. Egy őrvezetőnek egy bundáshoz. Ette a méreg.

Biztos voltam benn, hogy a játéknak nincs még vége.

A szigetkirály

Rövidesen őrszolgálatot is kellett adniuk az újoncoknak. A legrosszabb a Boszorkánysziget volt, a raktáraknál. Mondták, ügyeljünk, mert a rácok fölúsznak a Tiszán, és elvágják a gyanútlan őr torkát.

Pócz őrvezető élvezte a hatalmát. A bundásokat (újonc kiskatonákat) állandóan nyaggatta.

„Én vagyok a szigetkirály, tinektek meg minden szavamat teljesítenetek kell!”

Az egyik őrségben a raktár falára valaki szöggel vagy mivel fölkarcolt egy nagy, embernyi kecskebékát. Úgy eltalálta az őrvezető fejét, hogy aki csak egyszer látta, az is ráismerhetett. A béka fején egy korona volt, mellette meg egy szöveg:

Sziget királya, könyörögj érettünk!

Aki csak látta, dőlt a kacagástól. Már a főhadnagy úr is kiment, hogy megnézze. Az egész laktanya tudta a történetet, s ha a körletben feltűnt Pócz, akkor valaki elsuttogta:

„Sziget királya, könyörögj érettünk!”

Az én őrvezetőmet megint ette a méreg.

Bosszúból járta az őrségeket, s ha csak tehette, fogdára küldte a bundásokat. Meglepte őket, leütötte és elvette a fegyverüket, majd kihívta az őrjáratot.

Vagy odament az őrhöz, és elkérte a fegyverét, hogy megtekintse: tiszta-e. Akkor a levegőbe lőtt vele, s kijövő őrparancsnokkal leváltatta és letartóztatta az őrt, mert kiadta a fegyvert a kezéből.

A sok bonyodalom miatt nemcsak a kiskatonák utálták, hanem az öregkatonák, a tisztesek is. Most már az egész zászlóalj bögyében volt a sziget királya.

Egy alkalommal engem is a Boszorkányszigetre osztottak be őrnek. Ronda esős nap volt, alig voltam kint az őrhelyen fél órája, s már a gatyámat is kezdtem vizesnek érezni. Behúzódtam az egyik raktár falához, az eresz alá, hogy mégse verjen annyira az eső. Hát éppen ott volt a rajz, meg az ismeretes mondat! De volt már mellette egyéb is. Olvasgattam.

Egyszer csak valami reccsent. Figyelek. Látom ám, hogy az esős ködben valami sötét alak közeledik az otthagyott posztom felé.

„Állj, ki vagy!”

„Pócz őrvezető.”

„Nem lehet, mert ő a laktanyában van. Állj vagy lövök.”

„Pócz őrvezető vagyok.”

Kibiztosítottam a karabélyt, csőre töltöttem.

„Egy lépést se, vagy lövök!”

„Pócz őrvezető vagyok. Mutassa a fegyverét!”

Lőttem egyet a levegőbe, és ismét csőre töltöttem.

„Feküdj, vagy a következőt a hasába kapja.”

Az én őrvezetőm hasra vágta magát a sárba, de úgy, hogy orra-szája tele lett. Mocorogni kezdett és motyogni:

„Pócz…”

Ismét lőttem egyet, erre elhallgatott.

A lövések zajára futva jött az őrjárat, de nem az őrparancsnokkal, hanem a főhadnagy úrral.

„Mi történt itt?”

Szabályosan jelentkeztem, s elmondtam, hogy idegen személy kódorgott az őrhelyem környékén, magát Pócz őrvezetőnek nevezte, de én föltartóztattam, s most itt fekszik.

A főhadnagy ráfogta a pisztolyát.

„Álljon fel!”

Tényleg Pócz őrvezető volt, a sziget királya.

„Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, ez az őr elhagyta az őrhelyét, hogy a falra firkáljon. Amikor le akartam leplezni, akkor halálosan megfenyegetett. Kérem, hogy váltsák fel, tartóztassák le, és rendeljék hadbíróság elé függelemsértésért, erőszakért.”

A főhadnagy magához hívatott. Az őrszolgálat egyik tagjának át kellett adnom a karabélyt, a másikkal megmotoztatott, hogy a szöget vagy más hegyes tárgyat megtalálja. Még a szuronyom hegyét is megvizsgálta a lámpafénynél. Aztán maga odament a falhoz is. Ám a földön sehol semmi nyoma a kaparásnak. Szerencsére az őrszolgálati szabályzat szerint még egy ceruzacsonk sem volt nálam.

„Álljon ide, őrvezető úr! Nézze, itt semmi kaparás nem történt, a fiúnál semmilyen íróeszköz nincs. Amit maga mond, az nem áll. Menjen fel a körletébe, takarítsa meg magát, mert úgy néz ki, mint a varacskos disznó. És még egyet: parancs nélkül ne merjen még egyszer őrséget ellenőrizni, mert hadtestkihallgatásra rendelem. Lelépni!”

Aztán hozzám fordult. Megdicsért a figyelmességemért, az őrszolgálat éles ellátásáért, és visszaadatta a puskámat.

„Folytassa az őrszolgálatát!”

Utána az őrjárattal elment.

Hálát adtam az istennek; az őrvezető ismét megkapta a magáét. A többiek nem győztek velem kezet rázni, nem egy pikoló sört fizettek nekem a kantinban. Az őrvezető csúnyán nézett rám, de most már nem mert piszkoskodni.

Az év vége felé

A napok most már nagyon rövidültek. Nagyon hamar itt lesz a karácsony. Mehetünk szabadságra. Kíváncsi voltam, melyik csoporttal mehetek haza. Amikor csak esett az eső, akkor benti foglalkozás volt. Legelőszőr az elöljáróság neveit kellett felírni. A nagyszobában egy nagy fekete tábla lógott a falon. Erre írta fel az oktatónk a neveket.

A legfőbb hadúr vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr.

Aztán a honvédelmi miniszter neve következett, vitéz lófő nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredes. Ezután a honvéd vezérkari főnök: Szombathelyi Ferenc vezérezredes, majd a hadseregparancsnok, Novák Elemér altábornagy. Az V. hadtest parancsnoka először vitéz Gyimesi Frigyes vezérőrnagy, később Feketehalmy-Czeider Ferenc vezérezredes.

A műszaki táborparancsnok vitéz Kassai Farkas László vezérőrnagy, a hadtest műszaki parancsnoka Murahídi Gusztáv vezérőrnagy.

A zászlóaljparancsnok először Henrik János alezredes, később Mateika Rezső alezredes..

Aztán a századparancsnok következett; először Szentmiklósi Elemér százados, majd vitéz Gödri Ernő főhadnagy. A szakaszparancsnokunk Pataki István zászlós, helyettese Jenovai József szakaszvezető. A rajparancsnokom Jánosi Dezső őrvezető volt, a szobaparancsnok Lőrincz István tizedes.

Ezt mindenkinek tudni kellett.

Ezután elkezdődött a műszaki elméleti kiképzés. Persze nekünk az aknák és a robbanóanyagok ismertetése és használata volt a legfontosabb, mert a mi századunk volt a rohamszázad.

Itt most nagyon oda kellett figyelni, pedig most még csak elméletben és vak anyaggal gyakoroltunk. De tavasszal már nem babra fog menni a játék. Az elméletit nagyon komolyan kérték. Kellett, mert tél után már erre nem lesz idő. Lassan elérkezett az elméleti oktatás ideje. Minden szakasz másik terembe mást tanult. A mi szakaszunk az elméletivel elég jól haladt.

Karácsony előtt már jó néhányan elmentünk próbavizsgára. A gyakorlati részt a táblán le kellett rajzolni. Ez többé-kevésbé sikerült is.

Na, a karácsonyt már többen úgy gondolták, hogy otthon fogják tölteni. Nagy volt a várakozás. A tanulás meg ment. Most már arra is ügyeltek, hogy ki hogyan ír, és azt is figyelték, ki hogyan tanul. A századnál még volt két újonc, akinek szintén volt négy polgárija. Így velem együtt hárman voltunk. Az első elméleti feleléskor mi ki tűntünk. De volt ott ügyes és okos hat elemit végzett kiskatona.

Sőt volt egy újonc, úgy írt, mint az iskolás könyvekben lévő ábra, pedig csak négy elemije volt. Igaz nagyon gyengén ment neki a tanulás. Amúgy olyan higanymozgású volt. Egy igazi stréber, minden hájjal meg volt kenve. Ha papíron kellett összeadni vagy szorozni, nem ment, de mire a másik leírta a feladatott, már ő fejből meg is mondta az eredményt. Jó volt vele barátkozni, de nem volt tanácsos, mert sok kellemetlenség származott annak, aki szentül hitt neki. Pénze sosem jött, de mindig volt.

Az utászok konyhája

A kosztunk jó volt, de még mindig kevés. Mi, újoncok mind azon gondolkoztunk: hogyan mehetnénk a konyhára, vagy csak a közelébe.

A szabadság ideje is eljött. Legelőször az öregek, és az újoncok közül a nősök mehettek. Csak annyi öregkatona maradt vissza, amennyi kellett, hogy az őrséget adja az újoncokkal.

Most először kerültem a századirodába. A szabadságos leveleket segítettem kiállítani a két újonccal együtt. Jó volt bent, de nem nekem találták ki. Amikor a címekkel kész voltam, jelentettem, leadtam az írnoknak, és már irány ki az irodából.

A barátok többet értek. Most kezdett kialakulni az egymás közti barátság.

A konyha is nagyon vonzott. A szakácsok mindig szép fehér köpenyben és sapkában voltak. Igazán tetszett a konyha. Csak legalább pár hétig lehetnék ott. A vak sorsom oda vitt. A főszakács már harmadéves volt és szeretett mulatni, de dalolni nem tudott. Azt meg tudta, hogy nekem jó hangom van, és dalolni tudok. Így lettem konyhás.

Amíg a konyhán dolgoztam, a szakácsok szobájába költöztem. Istenem, de boldog voltam, de meddig. Este 11-ig daloltunk. Ezután alvás.

Hanem reggel háromkor ébresztő. Azt hittem ugratás, de nem az volt. Mindenki felkelt. Irány a mosdás. A mosdó után irány a konyha. A legelső munka favágás, az aprófa volt a legfontosabb. A nyolc kondér helyet csak ötbe kellett begyújtani. A begyújtás sikerült. Amikor már volt elég parázs akkor már szénnel tüzeltünk. A tüzelőért a szenespincébe kellett menni. Egy öregkatona és két újonc ment. A pincekulcs az öregkatonánál volt. Levittünk hat kannát, ezeket megraktuk és úgy jöttünk fel. Majd megszakadtunk.

Az üstökben víz melegedett. Amikor feljöttünk, a főszakács a naposhoz küldött, hogy létszámot írják fel, mert tudni akarja: hány személyre főzőn. A napos előbb elzavart, de amikor a főszakács kiszólt, mindjárt hozta. A kettőszázhúsz emberből alig maradtunk kilencvenen.

„Na, jó. Megy a raktárba. Hozzon két kocka kávét, és beleteszi két üstbe.”

Nekem egy nagy fakanalat nyomott a kezembe, és mondta:

„Keverd, mert leég”.

Szép óvatosan elkevertem, de a másikat is keverni kellett. Ez majdnem leégett, de sikerült az alját feltörni, és nem lett baj. A kávé kész, és még öt óra sincs.

Most hozott egy fél zsák krumplit, azt pucolnom kell, mert délre krumplis tészta lesz. Ez is eltartott egy óráig, pedig igen csak iparkodtam. A pucolással is meg van elégedve. Aztán meg mosni és apróra darabolni. Ez már gyorsan ment. Most meg vöröshagymát kellett pucolni. Közben ébresztő, de most nem olyan, mint máskor, most mindenki ráér.

Félnyolckor még nem adjuk ki a reggelit. A napos elkiáltotta magát, reggeliért sorakozó. Egykettőre összeverődött a társaság. Majdnem minden kijövő katona két csajkát hozott. A főszakács csak egy csajkába tesz. Majd jön érte, akinek a csajkája itt van. Ő már ismeri a dörgést. Akinek kell, annak lesz dupla, de úgy nem, hogy valakinek nem jut.

A kávé elfogyott, a másik szakácsinas meg mosogat. Amikor a hagymapucolás megvolt, nem vágtuk a hagymát, hanem daráltuk, úgy is megsirattam.

A szakács meg a levest is feltette. A leves alá darált hagymát pirított, majd paprikát tett rá, és felöntötte vízzel. Tett bele egy csomag majoránnát és sót, és hamarosan íncsiklandozó illatok terjengtek a konyhában.

A kávé helyére két üstbe tovább, mint félig vizet kellett feltenni. Ebbe csak sót tett bele. A krumpli megfőtt, a hagyma megsült, a paprikát rátette a főszakács. A krumplit leszűrtük és a levét a leveshez hozzáöntöttük. Ismét ínycsiklandozó illat.

A vizek forrtak, a kockatészta a forró vízbe került. Az idő már fél tizenkettő, csak most már a tésztának kell kifőnie, és kész az ebéd. Minden ment, mint a karikacsapás. Délben pontosan ebédosztás. Minden elfogyott, csupán a szolgálatban levő őrség részére lett félretéve.

Jó szolgálatban lenni, mert a hideg ételt is megkapják, de mindig van részükre meleg étel is.

A mosogatás nem tartott soká. Minden ragyog, a konyha naponta kétszer is fel van mosva. Két óra után a főszakács meg egy másik megy a raktában hideg vacsorát vételezni. Az esti kaja disznósajt vagy kolbász. Délben elmaradt a csokoládé, így este lett kiadva. Az őrség is megebédelt, most éppen pihen.

Vacsoraosztás után még egyszer áttöröljük a konyha kövét, és irány a szoba. A többiek vagy tanulnak, vagy levelet írnak, de nagyobbik része beszélget, számolgatják: mikor mehetnek haza és mennyi időre. A társaság örül, mert a napi koszt elég volt és jó is volt. Gondolták, talán azért, mert én is ott voltam. Amikor a takarodó elhangzott, mentem a szakács szobába aludni.

Én voltam egyedül. Hamar lefeküdtem. Mire a többiek bejöttek, én már aludtam.

A reggeli ébresztő a szokott időben. Nem is kellett kelteni, mert amikor szólt az ügyeletes, már én is felébredtem. Gyorsan felöltöztem és már a tegnaphoz hasonlóan mindent elvégeztünk.

Ma én voltam a kiszolgáló. Több volt a munkám, de könnyebb. Az üstökbe hordtam a vizet, tüzeltem, a kávét kihoztam, a főszakács elosztotta a leadott létszám szerint.

Az első Karácsonyom

A mai nap is elment. A karácsony meg már itt van. A koszt elég. A karácsony böjtöt mi is megtartottuk.

1942.12.24.

Úgy 24-én reggel fél nyolc felé a főszakács ad vagy öt kg mákot, hogy menjünk a második század konyhájára, és az első század egyik szakácsával menjünk a hadtestelosztóba, és daráljam meg a mákot, de ne sokat időzzek, mert hamar itt az ebéd.

Megyek, már vártak. Egy öreg szakács vezetett bennünket. Az állomás előtt villamosra ültünk, és hamarosan oda is értünk. Az Elónál (ellátónál) egy öreg zupás főtörzs volt a raktáros, megmutatta a mákdarálót, és már hajtotta is a kereket, a mák meg lassan fogyni kezdett. Szép volt, csak a zsírja külön ment, és elég száraz volt. Amint darálok, jön az öreg.

Kérdi:

„Szeretünk-e jót enni?”

„Bizony szeretünk” – mondjuk.

Erre visszajön egy kilóra való finom apró kristálycukorral és egy literes lábassal. A mákzsírt leveszi, beteszi a tálba, összekeveri a cukorral, és mondja:

„Egyétek”.

Mi meg néztük.

Gondolta, nem merünk enni, erre egy jó evőkanállal bekapott és megette. Na, mi is meg kóstoltuk. Ízlett, nagyon is. Azt a zsírt háromfelé elosztottuk, és mire haza értünk, alig maradt valami belőle. Úgy elteltünk, hogy a finom mákos tészta nem kellett, de még a csokoládé sem. Sőt még a vacsora sem.

Éjszaka nem tudtam aludni. A karácsony meg itt van.

A tízes vonattal jött a nagyhúgom felpakolva, de nem tudtam enni. A mákzsír beadott úgy, hogy a csomagot visszavitettem, pedig mennyire vártam.

Este, amikor elment, irány a gyengélkedő. A Török szaki adott nagyon erős hashajtót, és ez éjfél felé kihajtotta a besült mákzsírt. Még szerencse, hogy volt valamennyi kevés kis pálinkám, abból ittam kétszer, és utána a szelet csokoládét megettem, és reggelig aránylag nyugodtan aludtam. Így a jó és ízletes mákzsírt másnak is ajánlom.

Az ünnepek másként szépen elmentek. Másnap este jót dalolgattunk. Semmi kedvünk nem volt a városba kimenni.

János nap is simán elmúlt. Ezután lassan jöttek befelé a szabadságos katonák. De a zöme 28-án fog jönni.

A főzés simán ment. Minden a legnagyobb renden. A szakácsmesterség szép, de nem nekem való. Jó, tiszta is, de helyhez van kötve, akár az iroda. Ez nem nekem való. Nekem mozgás a mindenem. Ha nem mozoghatok elveszek. Alig várom már az öreg szakács megérkezését.

1942.12.28.

Végre 28-án este megjött. A főszakács megkérdi, van-e kedvem szakács tanfolyamra menni. Mondom az nem ártana, de szakácsság nem nekem való.

„Látod, öcsém, ezt szeretem benned, és ezt is vártam. Ha akarsz, még később szólhatsz.”

„Igen.”

Ezzel elváltunk.

„De ha éhes leszel, mindig lesz részedre valami. Jó lesz?”

„Igen.”

Így visszakerültem a szobámba.

A szabadságosok megjöttek.

Irodista is voltam

1942.12.29.

Engem reggel hívat az irodába a tizedes. Bemegyek.

„Na, öcsém, itt vannak a szabadságos levelek. Itt a személyi kartonok. Itt van a névsor. A szabadságos levelet le tudod olvasni, és ahogy máskor kiírtad, most is kiírod, csak 29-én 12-től 2-án 24-ig szóljon. Mindet megírsz, még a címeket is. Ha kell, valami délben szólj. A falon meglátod a névsort, és azt is, ki volt most szabin. Itt van 135 db szabadságos levél. Kezdj hozzá. Van valami kérdezni valód?”

„Igen.”

„Ki vele!”

„Hogy mennek a vonatok?”

„Miért?”

„Mert úgy sorolom a névsort. Majd bejövök.”

„Most a zászlóaljirodába kell mennem. Még valami. Szóljon a századparancsnoknak, hogy nem vonulok ki.”

„Rendben.”

Akkor kezdtem a dátumozással, hamar kész lettem. Hanem a névsor és a helység feltüntetésére kellett nagyon vigyázni. A kitöltött ívekből maradt így három. Belejavítani nem lehet. Igen precíz munka volt. Szidtam a tizedest, mert a névsort esténként kiírhattam volna.

Fél 11-kor bejön, alig volt 40 db, ami még nem volt kész. Fél 12-kor ebéd. A tizedes kezdi osztani a szabadságos leveleket. Délre minddel készen lettem. Átadom.

Az enyémet összetépi. Nagyon meglepett, de nem szóltam. Na, mi lehet a baj. Mindenki elment, én maradtam.

Este hívatott.

„Na, öcsém, itt van 44 db kimaradási engedély. Kell ebből 4 db reggelig. 4 db 03-ig, 20 db éjfélig, a többit úgy írod, ahogy csak kiadja.”

Ezek is, úgy, mint a szabadságos levelek, előre alá voltak írva. Fogom magam és írom, de semmi kedvem nem volt.

Először otthon

Délután a századparancsnok átszól, hogy miért nem mentem haza.

„Mert nincs szabadságos levelem.”

„Ja, az más. Most mit csinálsz?”

Mondom, hogy mit.

„Hogy állsz velük?”

„Már kész, csak a nevek hiányoznak.”

„Na, hozd át.”

Megnézi és elveszi.

„Nekem 10 percen belül kimenőben jelentkezel.”

Rohanok a mosdóba, azután pillanatok alatt átöltöztem. A kimenő ruhám szép volt. A tizedes szerezte, a szabók meg hozzám igazították. Hamarosan kész vagyok és jelentkezem.

„Most fél három. Mikor megy a vonatod?”

Mondom már elment.

„De a következő?”

„Fél ötkor.”

„4- kor jelentkezz!”

Most már biztos, hogy én is mehetek. Amit akartam hazavinni, az már be volt csomagolva. Leülök az ágyra és számolom a pénzem. Alig telik tíz perc, a napos jön értem, a főhadnagy úr hívat.

Bemegyek, jelentkezem. Ő már fel volt öltözve.

Kérdi: „Útrakész vagy-e?”

„Igen.”

„Na, ha akarsz, jöhetsz velem. Mélykútig elviszlek, mert én Szekszárdra megyek. Itt a szabadságos leveled. Tedd el. Most meg iparkodj, mert mindjárt indulunk.”

Elköszönök a barátaimtól és megyek is. Hamarosan már kívül voltunk a laktanyából. Az autó a bajai útra fordult. Az úton a parancsnok elég beszédes volt. Mindenről beszélt és kérdezett. Az utat jó óra alatt megtettük, és a mélykúti állomáson több mint 10 percet vártam a vonatra. A főhadnagy úrnak jó pihenést és boldog újévet kívántam. Ő az állomáson letett és ment tovább.

Bementem, vettem hazáig jegyet, 10 fillért fizettem érte. Most már volt időm megnézni a szabadságos levelem. Megnézem és 29-én 12-től, január 6-ig, 24 óráig szolt. Nem hittem a szememnek. Többször is megnéztem, így volt.

A vonat lassan meg is érkezett. A vonaton találkoztam egy rémi és egy csávolyi katonatársammal, és nem értették, hogyan értem utol őket. Mondom, gyalog.

Mindegy. Fontos, hogy hamarosan otthon vagyok. Alig tudtunk valamit beszélni, amikor már látom a hazám, a falum vagy községem, mindegy. Fontos, újra otthon vagyok. Még elég világos van, mire haza érek.

Vártak, de csak az éjszakai vonattal. Mindegy az a fontos, hogy végre nem parancsol senki. Az öcsém is ezzel a vonattal jött, de még nem ért haza. Anyám etetni akart, de mondom, nem vagyok éhes. Apám is abbahagyta a munkát.

Kérdem, a Gyula és a Karcsi voltak-e már itthon. A Gyuszit most várják, a Karcsi már elment, de szilveszterre megjön. Valami tisztnek a csicskása. Nem akarom elhinni. A Gyula is azzal a vonattal jött, amelyikkel én, de mivel Mélykúton szálltam fel, így nem tudtam találkozni vele.

Közben megjött az nagyobbik öcsém, Jóska és a nagyhúgom, Irén is. Még mindig a katonaruhában vagyok. Nagy az öröm.

Az öcsém eszik, én meg a csomagot bontom ki. A csomagban hoztam több mint egy csomag konzerv kávét, amit nem csak főzve, hanem úgy szárazon is lehet fogyasztani. A kisöcsémnek még külön hoztam, továbbá mindenkinek egy-egy db 25 dkg-os tábla csokoládét.

Természetesen magamnak is hoztam még három táblát. Úgy adtam át, hogy ezt nem lehet elosztogatni, hanem mindenki fogyassza el a magáét. Beszélgetünk. Hamarosan már hét óra lett. Itt a vacsoraidő. Apám kérdi, mit ennék. Természetesen, amit a többi.

A vacsora friss töpörtő volt és abált szalonna. Majd holnap hurka és kolbász lesz az ebéd. Kérdem a nagyobbik öcsémet, miért volt Bácsalmáson.

„Gyakorlaton.”

Mindjárt megfelelt. Én nem hittem el, mert a vonatban senki mást nem láttam, de nem szóltam.

Vacsora után mi meg kimentünk apámmal a műhelybe. Sok mindemről volt mit beszélni. Kérdeztem mi újság van idehaza. Apám mindenről részletesen beszámolt. Sőt olyant is mondott, hogy Kati és az apja eltűnt. Már több mint fél éve nem tudunk róluk semmit. De meg mást is mondok.

„A nagyhúgod bent volt a katonai nyilvántartóban, és ott, mint szakszervezeti tag jegyezve vagy. Így vedd fiam.”

„Ez nem baj.”

„Bajnak nem baj, de ha akármilyen jó katona leszel, mindig csak közlegény leszel.”

„Ez most nem számít. Fő, hogy jó helyem legyen, és hagyjanak nyugodtan.”

Aztán lassan én is mesélni kezdem a sorsomat. Most már meg vagyok elégedve. Jó helyem van. Elmesélem a takarítási esetemet. Apám csak csóválja a fejét. Hát még az a szerencséd, ha iparossegédnek érzed magad. Mondom, igen.

„De majd tavaszra meglátom, mert én is megyek a műhelybe. Ott megtudom, mi lesz a dolgom. Majd a többit is megnézem, mit tud. Ez majd kiderül.”

„Fiam, csak maradj mindig nyugodt, és próbálj józan ember maradni, az idő mindent megold. Most az a fontos, jó helyed legyen, a helyet meg becsüld meg. Az őrvezetőd meg majd úgy is megjön, csak várd ki a végét. Mindig van idő, hogy a rajtunk ért sérelmeket visszafizessük. Inkább azon legyél, hogy ott az alakulatnál valamit tanulj meg, aminek később még hasznát veheted. Most már pihenjünk le, mert holnap is nap lesz.”

Hamarosan elbúcsúztunk, és ki-ki aludni tért. Még sokáig gondolkoztam apám intelmén. Sokára tudtam elaludni. Kíváncsi voltam, hová tűnhetett Kati meg az apja. Szerettem volna kimenni a nagyapjához, de nem lehet, mert most is biztosan valaki figyeli a házukat. Így most már igazán aludhatok. Az álom nem akart a szememre jönni. Nagy nehezen mégis elaludtam.

1942.12.30.

Másnap, 30-án korán reggel ébredtem. Apám már fent van, a műhelyben dolgozni készült. Valamiért kiment; én pillanatok alatt felugrottam, és fel is öltöztem. Mire apám befelé jött, már az ágy is kész volt. Meglepődött.

Pálinkával kínált. Jó volt, de még nem voltam érte annyira. Kérdeztem, mit akar csinálni.

„Van egy jó félnapi munkám, meg talán hoznak is.”

„Na, akkor fogjunk hozzá!”

Legelőször spárgát csináltam, addig apám széjjelszedte a szerszámot, azután én az öltéseket szedtem ki, így a munka folyamatos lett. Mire reggelizni akartunk, már apám a munka jó részét elvégezte.

Nyolc óra után bementem jelentkezni a leventeparancsnokságra. Én voltam az első. Még maradtam egy kicsit, vártam talán jön a Gyuszi is, de nem jött. Mondom a nagyhúgomnak, ha megjön, akkor küldje hozzánk.

Én meg iparkodtam haza, mert apámmal még sok beszélni való volt. A közös ügyekben nagyon megértettük egymást. Mire haza értem, már nem sok munka volt a számomra, én átvettem a varrást. Apám meg a végző részt vette kézbe. Már 10 órakor kész volt.

Alig hogy befejeztük, jött a Pásztor körösztapám, meg fia, a Pali, és hozott az is egy kevés munkát. Apám mindjárt megkínálta, én meg átöltöztem, és hozzáfogtam segíteni. Apám nem engedte el, mert nem sok munka volt rajta, de Pali mondta, mennie kell, mert fát kell hazahozni és várják. A másik hám jó, de ha kész lesz a körösztpapa hozza haza. Így elment, mi meg hozzáfogtunk. Tényleg nem sok munka volt vele. A csülök szakadt ki, meg apróbb javítások voltak rajta. Amíg apám az apróbb javításokat végzete, addig én szétszedtem a kiszakadt csülköt, és spárgát készítettem. Hiába iparkodtunk, nem tudtunk vele délre végezni. No, majd délután.

Az ebéd az jó volt.

Apám azt mondja nagyobbik öcsémnek, fát kell vágni, mert holnap már más lesz a munka.

Jóska mondja, hogy megy Bácsalmásra, gyakorlatra.

Mondom, hogy most nincs. Tegnap is magad jöttél haza és egy tanuló részére nem tartanak szünidőben semmi gyakorlatot.

Csak hebegett.

Nem tudott kibújni a munka alól. Ez nagyon fájt neki, de mivel nem lehetett kibújni, maradt. Sőt amikor már hasított valamennyit, és menni készült, apám behívta, és elszámoltatta a tegnapi nappal.

Nem tudott elszámolni, apám elkente. Sőt még a szilvesztert is itthon kellett tölteni. Anyám hiába könyörgött, nem volt mese.

Mi elvégeztük a Pali munkáját, és mert az ígért munka nem érkezett meg, mi is hozzálátunk fát aprítani. Estefelé meg elvittük haza a munkát. A körösztapám örült, mert a másik hámnak is baja esett.

Az öcsém nem számított arra, hogy hamarosan hazajövünk, a katonaruhámba feszített. Nagyon meglepődött, de gyorsan levettettem vele.

Mondom: még nagyon ráérsz evvel, még van időd.

Apám még valamit csinált, és újból bejött, és kérdi nem akarok-e vele menni.

„Miért ne.”

„Hát akkor gyerünk.”

Mondja anyámnak, ha jönnek a munkáért, kész van, és rajta van az ára is. Pénz nélkül ne adja oda. Így most már mentünk is.

Már lassan alkonyodott. Nem kérdeztem hova, csak gyerünk. Amikor már jó utat megtettünk, már kezdem sejteni az úti célt. Nem sokára már meg is érkeztünk.

„Jó estét, komám-uram.”

„Jó estét. No, csak kerüljenek beljebb.”

A Lencse komájához mentünk.

„Hát ez a gyerek meg már nem katona?”

„Már hogyne volna, de így könnyebben van, meg hát eddig mindig csak a komiszba járt, így most hadd pihenjen és szellőztesse kicsit a civil ruhát is.”

„Az már más.”

Csak maga volt otthon. A körösztmama a szomszédban volt.

„Majd jön az mindjárt, mert a kutya jelezte, hogy valaki jött, méghozzá ismerős.”

Mindenféléről szóltak, a körösztmama meg csak nem jött. Még a Ferencziék sem voltak otthon. Akkor mondja: „Na, fiam, menj át a kertszomszédba, és nézd meg, mit csinálnak!”

„Jól van.”

De apám mondja, majd ő átmegy, én maradjak. Így is lett, mi meg addig egy kicsit beszélgettünk. Már jó ideje, hogy elment apám is, de még mindig nem jöttek.

Én is, meg a körösztapám is kezdett nyugtalankodni. Talán csak nincs valami baj. De majd csak jönnek. Végre jöttek is. Megjöttek és mind a kettőn látszott, hogy valami baj lehet a szomszédba.

Kérdi is mindjárt, talán csirizt tettek a székre, hogy a komám-uram is ott ragadt.

Dehogy tettek, hanem a szomszédban két csendőr volt, és bejelentették, hogy a vő meg a lánya vagy meghaltak, vagy eltűntek.

Nagyon meg volt ijedve a nagymama. A lányuk meg valahol Pesten van. A csendőrök meg érdeklődtek nem voltak-e mostanában itthon, vagy nem írtak-e levelet. A nagymama nagyon sírt. Mi most már mit tehettünk, hazajöttünk.

Apámnál mintha valami hiányzott volna, de még nem tudtam mi. Ezután mindenről beszélgettünk, de nem sokáig. Amikor menni akarunk, hát a kalapja nem volt sehol.

„Na, akkor a szomszédban maradt. Sebaj, én elmegyek érte, te meg fiam menj csak szép lassan hazafelé a fő utcán, hamarosan utolérlek.”

Így én hazafelé, apám meg a kalapjáért indult. Az úton lassan mentem, tudtam, hogy apám jó ideig nem fog jönni. Ám most tévedtem, mert apám hamarosan utolért.

Na, kérdem, mi újság?

„Hát nem sok. Framovics lebukott, most meg a Katit keresik. Itt most nagyon figyelik a házat. Remélem lesz annyi esze, hogy nem jön haza. Most nem csak itt, hanem főleg Fehérvár és a környékén próbálják megkeresni.”

„Miért?”

„Mert az apja ott bukott le. A Kati már azóta árkon-bokron túl van. Minden postát, ami ide jönne, a csendőrség ellenőrzi.”

„Kati anyja hol van.”

„Azt nem tudom, de még az öreganyja sem. Azért nem is maradtam ott semeddig sem.”

Így aztán hamarosan hazaértünk. Mire haza értünk épp akkor jöttek a munkáért. Apám örült, mert az év utolsó napja is pénzt adott. A szilveszter már ünnepnek számított.

1942.12.31.

Anyám reggel korán kelt, Irén húgom is. Mindketten szorgoskodtak. Apám is elment a henteshez, hozott 2 kg virslit és 3 kg disznófejet és 2 db jó nagy körmöt. A köröm és a fej egy disznóé volt, így nem kellett tartani, hogy az egyik része megfő a másik nem. A fejet apámmal szépen lecsontoztuk és a kocsonyának valót odaadtuk, a többit a csontokkal egy nagy lábosba főzni kezdtük. Anyámék meg a kocsonyát tették fel főzni. Jó óra múlva a fejről a húsokat letudtuk, és a levével tovább főztük, anyám meg paradicsomot kerített mellé a levéből meg finom levest kerített. Így már az ebéd is kész volt.

Közben anyámék különféle kelt kalácsot sütöttek. Igyekeztek, és mire delet harangozták, mindennel készen lettek. Ebéd után már egészen ünnepies volt, a hangulat. A nagyhúgom nagyon készült a bálra. Apám is meg én is rendbe szedtük magunkat, és mindenféléről beszélgettünk. Apám nagyon elemében volt. Mindent jó kedvvel csinált.

Én már három óra után elmentem hazulról, és hatra ígértem, hogy haza érek. Persze nem katonaruhában, hanem civilben voltam.

Az úton Gyuszival találkoztam. Katonaruhában volt. Nagyon megörültünk egymásnak.

„Na, most hová?”

„Menjünk a restibe.”

„Miért?”

„Mert Bajára megyek. Megnézem apámat meg a bátyámat, de még a hajnali vonattal itt leszek. Te hol szilveszterezel?”

„Azt hiszem, az egyletben. Ott megtalálsz. Jó?”

„Igen.”

Így értünk a restibe. Megittunk egy pikoló sört, és át a vasútállomásra, mert hamarosan itt a vonat. Nem sokat várakoztunk, már jött is. Gyuri elment, én meg lassan, céltalanul ballagtam az utcán. Na hova menjek? Irány Pannáékhoz. Laci is biztos itthon van.

Nem sokára odaértem. Beköszöntem. Tévedtem, Laci karácsonyra jött haza, most nincs itthon. Ellenben Bandi és Erzsi itt volt. Úgy gondolták, itt töltik a szilvesztert. Pedig szerettek volna elmenni, de Erzsi babát várt, és már olyan erős volt, nem mehettek. A kis Laci meg már tipegett, és mindenhová odaért, sőt már pár szót mondott is. Jól állt neki. Igazi asszonyi formájú lett. Valameddig maradtam és boldogabb újévet kívánva hazamentem, mert közeledett a hét óra.

Valamivel hamarabb otthon voltam. Mindenki otthon volt. Nem is várakoztunk. Ki mit akart, most azt ehetett. Mi apámmal a déli maradékot ettük, a többiek kocsonyát kóstolták meg. Igazán jól sikerült. Vacsora után mindenki iparkodott a maga megszokott helyére menni. Apám maradt otthon a gyerekkel, én meg szedtem magam, és irány az egylet.

Mi hárman együtt mentünk. A nagyhúgom már a jegyeket előre megvette. Most kivételesen nem szerepelt. Én már csak az utolsó sorokba kaptam volna. No, sebaj, majd én később visszajövök. Hazamentem, mondom mi az újság.

„Akkor most maradsz?”

„Dehogy. Inkább Etát elviszem a moziba, ha el akar jönni.”

„Mit játszanak?”

„Nem tudom, de nem mindegy?”

„De igen.”

„Na, akkor jöhet?”

„Igen, de az előadás után irány haza!”

„Jól van.”

A kishúgom gyorsan összekapta magát, és már mentünk is. A moziban szerencsém volt, mert előttem adtak vissza két jó jegyet, amelyet azonnal átvettem, és így jó helyre kerültünk. Az utolsó percbe érkeztünk. Alig hogy leültünk, már meg is kezdődött az előadás. Egy jó Páger-filmet néztünk meg. Utána irány haza, pedig kishúgom szeretett volna még egy kicsit csavarogni. Hazakísértem, ahogy ígértem, és vissza az egyletbe.

10.

Még volt valamennyi szám a műsorból. Most már csak állóhely jutott, de ez most már nem volt fontos. Addig a söntésbe beszélgettünk, mert az előadásból az utolsó sorból látni semmit nem lehetett volna. Így is majdnem 11 óra volt, mire vége lett a műsornak. Addig két kis fröccs mellett elvoltam.

Hamarosan a székeket kipakolták, a zenekar a színpadon elfoglalta a helyét, a mamák fal mellett körül a székre ültek, felsorakozott a nyitótáncra a nyolc pár, és a keringővel megkezdődőt a mulatság.

Hamarosan az egész terem úgy nézett ki, mint valami mozgó hangyaboly; aki csak tudott és akart, most mind táncolt. Kipirult arcok, kedves mosolyok mutatták, menyire jól érzik itt magukat a fiatalok. De nem csak itt volt táncmulatság. Volt az Iparban, a Kalotban, a gyümölcsösökben, de még a Koronában is, ahol rezesbanda fújta a talpalávalót. Szóval, aki csak akart, mehetett mulatni.

Éjfélkor 10 percre megállt a zene, a dékán mondott újévi köszöntőt, és meleg szavakkal emlékezett meg a katonáinkról, akik távol tőlünk mesze idegenbe próbálnak értünk helytállni.

Utána még egy rövid tánc és jött a sorsolásos játék. A főnyeremény egy szép választási malac. Sokan nyertek valami kis játékot. A malac egy vidéki kislány tulajdona lett. Nagyon örült. Utána volt kocsonya és virsli. A felszolgálók nem győzték hordani. Alig egy óra alatt csaknem minden elfogyott. Még valameddig pihentünk, és utána meg újból a tánc örömének adtuk át magunkat.

AZ 1943-AS ÉV

Az első napok: még mindig civilben

1943.01.01.

Három óra után kimentem az állomásra. A vonat hamarosan beért, de a Gyuszi nem jött.

Visszamegyek, hát ott volt a Gyuszi és az unokahúga. Kérdem, mivel jöttetek.

„Vonattal.”

„Én kint voltam, de nem láttalak.”

„Igen, mert az éjfélivel jöttünk. Elmentünk az Iparba, de nem voltál ott, és most meg itt vagyunk.”

„Na, akkor vessük magunkat a táncolók közé.”

Én elvittem a Rózsit, a Gyula csak sandított utánunk. A nagyhúgom, amikor meglátott, csodálkozott, honnan szedtem ezt a szép fiatal kislányt. Nem sokáig táncoltam, mert a Gyuszi lekérte. Én meg a húgomat, Irént kértem el.

Mindjárt vallatóra fogott.

„Ki az?”

Mondom, ez a kislány, aki a malacot nyerte.

„Honnan ismered?”

Mondom, ismerem.

Nem hitte. Pedig nem akartam becsapni. Az éj folyamán sokat táncoltam vele, és úgy látszott jó pajtások leszünk.

Azután, amikor már világosodni kezdett, Gyuszi és a lány búcsúztak, és mentek haza. Én is szépen haza indultam. Igazán szép és emlékezetes volt ez a bál is az életemben.

Apámék már aludtak, anyámék még nem voltak otthon így, csendesen én is nyugodni tértem.

Azért a szokott időben felébredtem magamtól, a katonaruhámba öltöztem fel.

Apám már fent volt, a szobában és a konyhában már égett a tűz. Köszöntem, apám meglepődött, hogy nem civilben vagyok. Mondom katonának ez való.

„Igaz, igaz.”

Apámmal az újévre ittunk finom rumot, és utána teát is, kalácsot reggeliztünk. Én mentem a templomba a nyolcas misére. Aránylag sokan voltunk. Elég hideg volt. Mise után találkoztam pár ismerősömmel, hívtak, menjek hozzájuk. Mondtam, majd megyek, de ma nem, mert akkor egész évben mindig csavarogni fogok.

Gyuszit nem találtam meg, így meglátogattam a körösztapámat. Nagyon megörültek. A gyerekek is otthon voltak. Ennem kellett és ittunk is. Nagyon mondták, maradjak ebédre, de mondom, otthon is várnak. Valameddig elbeszélgettünk és mentem haza. Nagyon lelkemre kötötték, ha legközelebb hazajövök, okvetlen keressem fel őket. Már fél 12- re otthon voltam. Apám is. Ez meglepett, de mondta van még ideje egész évbe kártyázni.

„Inkább most kettesben játszunk, amíg az ebéd nem lesz kész.”

Azonnal hozzá is fogtunk. Anyámék nem rég keltek fel. Most az ebéd elkészítésével voltak elfoglalva. Az ebéd hamarosan kész lett. Mindenből volt bőven. Mi meg úgy ettünk, mintha már egy hete nem ettünk volna. Sokáig beszélgettünk. Majdnem két óra volt, amikor szedelőzködni kezdtünk.

Apám hamarosan öltözni kezdett. Kérdem, hová, hová?

„Az Iparba.”

„Hát délelőtt mást mondott.”

„Az akkor volt.”

Én is öltöztem és mentem Gyusziékhoz. Szerencsém volt. Gyuszi is öltözött, és a sógornője csomagot készített. Kérdem hová?

„Hát vissza. Csak eltávozást kaptam tulajdonképpen, de két nap lett belőle.”

Rózsi is indulóban volt.

„Hát te hová?”

„Lejárt az idő.”

„És megtudtad-e, hogy éltek….?”

„Nem. Pedig nagyon féltem, de megérte. Ha máskor is lesz ilyen alkalom, csak jöjjön Gyuszi, és én jövök.”

Még valameddig beszélgettünk, utána búcsúzás, és indulni kell. Mondom: maradjanak, majd én kikísérem a vendégeket. Szabadkoztak, de maradtak, mi meg szedtük a lábunkat, mert nem sok időnk maradt.

Elég időben értünk ki. Gyuszi a jegyét lepecsételtette, a Rózsinak meg megvette a jegyét. Most már tudtam Gyuszi címét, és így ezután tudtam egymással levél útján értekezni.

A vonat megjött, ők fölszálltak, és hamarosan csak a vonat utolsó kocsiját láttam. Újból magamra maradtam. Most már lassan hazafelé. Sehova nem volt kedvem menni. Nem voltam fáradt, de mintha valami nehezék lett volna rajtam.

Otthon csak anyám és kisebbik öcsém volt. Anyámmal beszélgettünk, Laci csak néha kérdezett valamit. Még mindig bizalmatlan volt irántam. Pedig már iskolába járt. Anyám pedig mondta, hogy aki idejön, mindenkinek mondja, hogy van egy katonafiunk. Apámnak most nincs sok munkája, de mindig talál valamit a ház körül.

Az első két napom a szabadságon még érdekes volt, de a többi már nem hozott újat. Mindig volt valami program. Unalmamban megnéztem a mesterem fiát és a családot. Már két lánya volt. Elevenek.

Gyula mindjárt kérdezte, nem volna-e kedvem pár napot segíteni. Mondom, most nem lehet, mert nincs időm. Jó lett volna nekik az ingyen munka. Ebből már elegem volt. A pápai fizetés meg nem tudott kielégíteni, hisz a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

Még pár ismerőst meglátogattam, és el is telt az idő.

Menekvés az irodából

1943.01.06.

Hatodikán már délben vonatra ültem így időben beértem Szegedre. Anyám csomagot akart készíteni, de kértem ne nagyot, mert az élelmezésünk jobb, mint itthon nagyon sok helyen. Így csak finom kelt kalácsot sütött. Ezt nagyon szerettem. Az itthoni pénzemből elvittem ötven pengőt. Nem mintha a zsoldom kevés lett volna, de nem akartam pénz nélkül maradni. Azt azért megígértem, ha odaérek, azonnal írok, és azt is ígértem, nem fogok sokat írni. Ha meg valami kell, akkor úgyis írok. Ha nem írok, az azt jelenti, jól vagyok. Elköszöntem és már öt órakor Szegeden voltam. Mindjárt jelentkeztem.

„Kapóra jöttél” mondja az írnok.

„Jó, hogy itt vagy. Egy hétig biztos nem vonulsz ki.”

„És miért?”

„Mert ma kaptam a zászlóaljtól sok fontos munkát, és most lesz alkalmad segíteni.”

„Igen? Köszönöm jól vagyok.”

Bemegyek a szobába, ott senki. A másikba sincs még bent senki. Visszamegyek és kérdem, hol a század?

„Most mindenki a moziba ment.”

„Mit játszanak?”

„Valami katonai híradót és így, aki tudott, mind elment.”

Bent maradtam valameddig, megnéztem mi lesz a munka. De csak egy részét láttam, mert az anyag nagy része még nem volt kiadva.

Így a kivonulás már egyelőre meg van oldva, de a kihallgatás nem.

Reggel kimenőbe kellett öltözködni és a kihallgatásra jelentkezni. A naposon kívül alig volt valaki bent, így lementem a kantinba és egy pohár sört ittam. Valameddig maradtam, de mozgolódás zaja hallatszott, na, jönnek a gyerekek. Nem tévedtem. Igen azok jöttek.

A körletben a Németh Pali bácsival találkoztam. Köszöntem neki.

„Na, öcsém, hogy vagy?”

„Köszönöm, jól.”

„Hogy telt a szabadságod?”

„Köszönöm, jól.”

„Na, látod, azért csak jó, ha valakinek van jóakarója. Most már újra a szakaszba fogsz jönni, és vidám nótázással elüssük az időt. Mert nemcsak mindig gyakorolunk, hanem tavaszra lesz sok időnk pihenni is. Akkor a pihenőbe új nótákat tanulunk.”

„Bizony jó lenne!”

Még valameddig beszélgettünk és utána már ment a másik század körletébe. Odajárt, mert a városba nem mehetett, mert csendes laktanyafogságon volt. Nem volt az túl szigorú, de ő, mint vén róka, tudta már, melyik sarok hová vág. Igen jó kiképző katona volt, és a szolgálati ideje miatt már rég leszerelhetett volna. Főtörzsőrmesteri rang járt volna neki, de mindig közbejött valami. A legnagyobb tudású altiszt volt az egész zászlóaljnál, de maradt szakaszvezetői létránál. Ha meg valaki idegen jött megnézni a kiképzést, mindig a férfi volt a vezénylő. Amikor parancsolt, mindig úgy ment minden, mint a karikacsapás. Mindig megdicsérték.

Egy alkalommal egy alezredes volt a vendég, és végignézte az összehangolt szép gyakorlatot, utána megkérdezte tud-e írni, és hogy még mindig szakaszvezető?

„Írni bizony jól tudok, s hogy miért vagyok még mindig szakaszvezető, hát annak meg oka van. De azt olyan sokáig tartana elbeszélni, hogy az alezredes úr már rég ezredes lenne, mire befejezném.”

A tiszt úr csak elnevette magát, aztán megkérdezte, nem volna-e kedve másik laktanyába menni, vagy hozzá?

„Már nem vagyok fiatal. A megszokás meg ideköt, de félő, hogy az alezredes úr rossz cserét csinálna velem. Én már itt úgy megszoktam, engem is így ismernek, és én is az itteni fiúkat már nem tudnám itt hagyni, meg ez a Szeged a világ legszebb városa. Itt szoktam meg és itt érzem jól magam. Így köszönöm az irántam való figyelmet, de maradok.”

A vendég elment a kísérettel, a mi századparancsnokunk is elkísérte. Pali bácsi vette át a parancsnokságot. Eleinte úgy kiabált, csak úgy harsogott a sziget, de amikor már nem látták, pihenőt vezényelt, és amíg be nem vonultunk, addig pihentünk.

Volt akkor minden, móka, vicc, cigaretta, sőt aki álmos volt, az még alhatott is. Délben pontosan beértünk. Az ebéd jó volt.

A fiatal katonák szerették, mert mindent, amit tanított, azt úgy tette, hogy nem lehetett azt nem megtanulni.

Az én kivonulásom elmaradt, mert tényleg sok volt a munka. Az egyetlen írnok nem győzte. A kért kimutatások meg nagyon kellettek. Eleinte sablonos esetek voltak, de később egyre több és bonyolultabb írást kellett kiállítani. Bizalmas adatot is kellett szolgáltatni.

Szolgálati titkok

Ide minden katonáról a „B” [’Bizalmas’] lapot kellett kiállítani. A sors milyen kegyetlen. Az én „B” lapomat magamnak kellett kiállítani, mely szerint „Tanulékony; 4 polgárit végzett, de megbízhatatlan, mert 1933. október 1. óta a textilesek szakszervezetének tagja.”

Nevetnem kellett. A tizedesem kérdi, mi az, ami ennyire tetszik, és én mutatom.

„És mit írtál hozzá?”

„Semmit. Ez a tény.”

Erre bejön a századparancsnokom, és ő is meg van akadva azon, hogy épp hozzám került a törzslapom. Na, ez a délelőtti munkám aztán nem ért semmit.

Meg kellett magyaráznom a parancsnoknak, miért lettem tag, és milyen előnyöm származott ebből. Természetesen a munkalehetőség volt a fontos, és a pénz. De soha nem tudtam semmilyen munkát vállalni a szervezet részére, mert vándormadárként kezeltek. A rendőrséggel sehol nem volt soha összeütközésem. A politikai véleményemet meg mindig megtartottam magamnak. Ha valamit nem értettem, mindig volt olyan idősebb szaki, aki mindig a maga módján eligazított. De legjobban apámmal szerettem mindent megbeszélni.

A délutáni munka aztán ment, mint a karikacsapás. Még februárban befejeztük.

A hírem nő

Egyre kevésbé tetszett az irodai munka. Az írnok mindent velem akart elvégeztetni. Hogyan lehetne eltűnni innen?

Egy nap a helyi újságban olvastam egy versíró pályázatot. Hogy Mártonnal kitoltam, megnövelte az önbizalmamat. Az egyik délután, amikor hamarébb szabadultam, elvittem néhány papírt, meg egy indigót az irodából.

1943.02.18.

Ismét a kantinba kötöttem ki, megint kértem egy fél liter vöröset. Elszopogattam, s közben megírtam ezt a verset:

Riadó!

Újból lángol az ősi harc

Csatára hívja a magyart.

A végeken várnak reánk,

Könnyezve hívják a katonát.

Riadót fújnak, harsog a kürt,

Várjatok, mi megyünk.

Búcsúzz el itthon,

Hisz mi vár reád?

Ezredév átka, vagy rabigában?

Most hívnak és megyünk,

A szél szárnyán leszünk.

Riadót fújnak, harsog a kürt,

Testvér, értetek megyünk.

Odabiggyesztettem alá a nevem, meg a mai dátumot: Szeged, 1943.II. 18.

Éppen el akartam pakolni, amikor nekem tántorodott egy szemüveges katona.

„Bocsáss meg, bajtárs, megszédültem!”

„Szerencséd, hogy a tintát nem öntötted rá, mert akkor megharagudtam volna!”

„Te tintát iszol?”

„Dehogy. Írtam.”

A szemüveges leült mellém.

„Kérlek, mutasd meg!”

„Á!”

„Képesítés nélküli tanító vagyok civilben.”

Gondolkodtam egy kicsit.

„Na, jól van!”

A szemüveges elolvasta.

„Komám, megvárom, míg lemásolod, aztán add ide a másolatot. Jön be látogatásra egy újságíró cimborám, s odaadom neki.”

„Nem kell várni, itt az indigós példány.”

„Majd kereslek.”

Se bűt, se bát nem mondhattam, s már el is tűnt a kantinból.

Harmadnap hívat a századparancsnok. Lejelentkeztem.

„Hát te mit csináltál?”

„Én semmit.”

„Akkor ezt ki írta?”

S az orrom alá dug egy újságot. Látom kékkel bekeretezve a verset és a nevem. Tagadni nem lehetett.

„Szóval ilyet is tudsz?”

„Ha muszáj.”

„Akkor írjál a századnak, meg a zászlóaljnak dalszövegeket!”

„Megpróbálhatom.

Ismét a századnál

Közben a kiképzés tovább folyt. Sőt egymás után mentek a fiúk a tisztes, a felderítő, a géppuskás és egyéb tanfolyamokra. Én sajnos mindenről lemaradtam. Már jó a tavaszban voltunk, amikor ismét kivonultam.

Épp a Németh férfi bácsi volt a soros.

„No, öcsém, jó hogy jössz. Van itt egy szerb fiú, a Patarity Ádám, és nincs társa a ladikban, kapóra jöttél! Ti lesztek a ladikosok gyöngye!” – és jót nevetett.

Én meg csak csodálkoztam. Ilyen a szerencsém. Ádám nem tudott jóformán semmit magyarul. Na, mindegy.

A délelőtt csak elment, még csak meg sem fürödtünk. Ez a hét a vízen járás volt. A pontonban a 2-es lettem, Ádám meg a kormányos. Igazán ügyes gyerek volt. Hamarosan össze is barátkoztunk. Esténként csak magyarul beszélt velem és jól haladtunk a tanulással.

Mondja egyszer: ne féljek, mert ő a Dunán halász, és ért a ladikhoz, de ne mondjam el senkinek. A Palkó is jól látta ezt, és mi megmaradtunk így párban.

Mondom, ha bármi lesz is, én nem akarok az Ádámtól elválni.

„Jól van, öcsém.”

Ez egy szerdai nap délután történt.

Este a parancskihirdetésnél, az utolsó tanfolyamra menők névsorát olvasták fel. Kíváncsian hallgattam. Azoknak a neve hangzott el, akik a rádiós és telefonépítők tanfolyamára fognak menni.

Hát végre én is sorra kerültem. Három nap múlva kezdünk.

Egy civil kísérlet

Jól be voltam fogva, akárcsak a többiek. Ha nem napos voltam, akkor őrségbe osztottak be; ha ott nem voltam, akkor a konyhások kértek ki – nemcsak azért mert lelkiismeretesen dolgoztam, hanem mert szerették hallani a hangomat. Én ugyanis munka közben mindig danoltam. És a századírnok is igényt tartott rám.

Szerencsére már nem kellett tartanom a sziget királyától; meg egyre öregebb katonák lettünk, s a tisztesek már nem alantasnak tekintettek, hanem utászbajtársnak.

Egyre többször emlékeztem vissza a szilveszteri bálra. Nem tudom, miért, de a gondolataim verssorokká álltak össze.

Egy napon döntöttem. Az irodából szereztem egy nagyborítékot, meg egy levelezőlap méretűt. S persze, szokás szerint papírt is csentem.

Amikor eljött a ritka szabad délutánom egyike, akkor lementem a kantinba. Kértem egy fél liter vöröset, és a szokott zugomba húzódtam. Nem sokat kellett töprengenem, s már papírra is vetettem a sorokat:

Ártatlan virágszál,

Rózsabimbó vagy ma,

Pedig mindig várlak,

Álmaimban látlak,

Sóhajim elszállnak.

Köszönöm a ~~drága~~ Édes jóságod

Áldalak is érte!

Rózsaszált és xxxxbimbót

Odaküldök néked.

Látom édes arcod,

Mintha mosolyognál

Kívánom: légy boldog

Ennyi sok jó után.

Aláírtam a nevemet: Árpás Károly Mihály.

Ez után vettem a kisebb méretű borítékot és ráírtam a címzést:

Laczkovics Erzsike

Nagyságos úrleánynak

Jánoshalma

Fő utca 310. sz.

Meghánytam-vetettem, hogy jó lesz-e így. Aztán a papírt beletettem a borítékba és lezártam. Ennyit megtettem. Megittam a maradék boromat.

Szerencsére, senki nem jött oda hozzám. Elővettem a nagyborítékot, s azt is megcímeztem:

Borbély Gyula

Úrnak

Árpás Károly

Beletettem a kisborítékot, aztán lezártam a nagyot is. Majd Irénnel hazaküldöm. Gyuszi barátom meg valamilyen úton-módon eljuttatja Erzsikének.

Kértem még egy fél litert.

Elgondolkodtam.

Megbízhatom-e a húgomban? Nagyon kíváncsi volt szilveszterkor. És ha elmondja a barátnőinek? Vagy édesanyámnak? Vagy Erzsike anyjának?

Ej, gombház, ha leszakad!

Egy ültő helyemben megittam a bort, aztán vettem a nagyborítékot és kimentem az udvarra. A nagy szemetesbe apróra összetépve beleszórtam a leveleket. Majd találkozunk még, ha isten megsegít. S akkor elmondhatom.

A rádiós tanfolyam

Nagy volt az öröm, amikor elvezényeltek a tanfolyamra. Akikkel mentem, az újoncok között mind barátnak számított. Ezen kívül ott volt a Hatvani szaki, a Turcsik tizedes, és mi a harmadik századból. A tanfolyam hivatalosan hat-hétig tartott. Délelőtt gyakorlati, délután elméleti kiképzés folyt.

Most nagyon sokat tanultam. Nem akartam lemaradni. A morze betűket már az első héten kívülről tudtam.

A gyakorlat már sokkal nehezebb lett, nem azért, mert nem értettem, de semmi gyakorlatom nem volt az oszlopmászásba. Mindig a mászóvasak akadtak össze. De addig erősködtem, míg sikerült.

A telefon után jött a rádiós tanfolyam. Én annyit értettem hozzá, mint a kovács a karórához. Tudtam, hogy létezik, de még soha nem voltam kíváncsi a belsejére. Pedig ez most nagyon fontos lett a számomra. Újból csak megint tanulni. Szerencsém is volt, mert aki tanfolyamot vezette, egy híradós őrmester, Márki nevezetű, igen jó szándékú volt és ideadta a tankönyvet és magolhattam. Már csaknem szóról szóra ment, de készüléket nem tudtam könyv szerint elképzelni.

Végre erre is sor került. A gyakorlati oktatás aztán sokkal simábban ment. A hullámok megállapításánál meg előnyöm volt a számolni tudásom.

Innét Szegedről a frontra tudtunk levelezni, mert megadtuk a pontos hullámokat. Antennát a hullámoknak megfelelően állítottuk fel. Az L antenna jobban fogta a jeleket, de a T antennával jobban tudták fogni a mi adásunkat.

A híradós laktanyába jártunk. Az őrmesterünk ritkán ment ki a városba, mindig valakivel kísérletezett. Természetes sokat mellette voltam, ha nem is tudtam mindenben segíteni, de mindig kéznél voltam.

Egyik este egy földimmel találkoztam. A Korona vendéglős fia volt, már tartalékos főhadnagy volt, és amikor épp az R3 antennáját mértük és állítottuk föl, meglátott és kérdezte, mit keresek itt ilyen este. Mondtam, kísérletezünk.

Ő épp kimenőben volt, de rögtön letette a kardot, a csákót és hozzá fogott segíteni. A beállítás jó volt, de még volt 10 perc az adásig. Egyszer csak eltűnik, és a zászlóaljparancsnokkal jön vissza. Ugyanis mi mondtuk, hogy a fronttal beszélünk. Nem hitte. Lejött. Az őrmester bekapcsolta a készüléket, ráállt a hullámra, és pár perc múlva jelentkezik a hívó fél:

„A front. Márton főhadnagy úr jelentkezik.”

„Itt meg Dági főhadnagy.”

Nagy volt az öröm, 10 perc után vége az adásnak. Egy hét múlva újra lesz üzenetváltás.

Leszereltük az antennát, a készüléket összepakoltuk. Irány a laktanya. Épp hogy takarodó előtt beérünk. Hamarosan már aludtam is. Még csak nem is vacsoráztam. A vacsora hideg volt, gondoltam: elteszem reggelre.

Reggel kérdezte Hatvani szaki, hol csavarogtam olyan soká. Mondom, hogy és mit csináltunk, nem hitte. De amikor a híradós laktanyába értünk, és a Márki őrmester úr úgy mondta, mint én, nagyon megdicsért.

Még négy hétig tartott a tanfolyam, több előadást a Dági főhadnagy úr tartott. Most már mindenbe belejöttem.

Az utolsó héten önállóan leveleztünk, Békéscsabával, Szabadkával és Kiskunhalassal is. Az utászok jól vizsgáztak. A vizsgaelőadáson a mi őrnagyunk is részt vett. A kiértékeléskor a legjobb eredmény 20 pont volt. Én 18-at kaptam.

Mind a két négy pontot a telefon adta. A szerelés lassúbb volt, és az adásba is hiba csúszott. Abban a rajban mind annyit kapott. Nem nagyon bántott, mert semmi számításom nem volt, hogy valaha is tisztes lehessek. Hisz én ismertem már a törzslapomat.

Utászkodom

Azért még is megkaptam a hat nap szabadságot, a többiek csak négyet.

Mire haza értem, a főhadnagy úr már civilben fogadott a Korona vendéglőben. Mondta, büszke lehetek, mert még előttünk senki nem beszélt Szegedről a frontra, ezért kaptam két nappal több szabadságot.

Azt mondta, a katonaságnál békében a legjobb helyemet sikerült kifognom. Csak iparkodjak, nem lesz hiába való. Gondoltam még viszem majd valamire. Az itthon töltött idő hamar elmúlt, mire visszamentem, már megjöttek az első előléptetések. A századunkból egyik őrmester lett, ötből pedig címzetes őrvezető. Csupán a második századból lett egy rádiós valóságos őrvezető. Städtner valóságos szakaszvezető lett. A Turcsik is valóságos tizedes lett.

Még pár hétig lógtunk a telefonkiképzésen, papíron. Valósággal lógtunk. Minden kivonuláson részt vettünk, de gyakorló téren elváltunk. Mentünk a cserjésbe. Egy darabig láttak, aztán lefeküdtünk és fél 12-ig aludtunk. Aztán ennek is vége lett. Vissza kellett térni a szakaszba.

A ladikban társam újból Patarity lett. Már jól beszélt magyarul. Most már itt is a lógás volt a fő foglalkozás. Ki mit akart, tehette. Mi az evezéssel foglalkoztunk. Hamarosan jól összeszoktunk. Egy alkalommal versenyszerűen ladikon kellett átkelni a Tiszán, de evező és csáklya nélkül. Kérdi a cimborám félek-e a víztől? Mondom nem.

„Na, akkor figyelj! Most már nincs hideg, így az inget leveted, előre mész az orrba, én meg hátul kormányoz, meg evezek.”

Az Ádámnak volt földije, egy tizedes, és azt mondta, ha nem leszünk elsők, akkor majd megtanít bennünket.

Na, mondja erre neki, mi nem félünk, és ez nem verseny.

„Majd meglássuk.”

Jön a Pali bácsi is.

„Ti is beneveztetek?”

„Be bizony. Kell a szabadság!”

Negyven csónak, illetve ladik állt készen az átkelésre. Nem csak újoncok neveztek be. A főhadnagy úr előbb harmadmagával átment és lövéssel indított. Én épp, hogy nem estem ki a ladikból, nagyokat húztam, Ádám meg jól irányított. Közepéig együtt volt a csapat, de utána már szétszóródott. Iparkodtunk, nem nagyon értünk rá figyelni. A túlsó part előtt már 5 méter előnyünk kerekedett, és ez maradt is, elsőnek értünk partot. Nem tudtam kiugrani, annyira elgémberedettem, így Ádám jelentkezett. Így lettünk elsők. Na, majd visszafelé.

Most már a főhadnagy úr is átjött és evezett. Újból elsők lettünk. Most már mindenki az én társam társa akart lenni. Maradtunk. Utána is sokat gyakoroltunk.

Közben mindig akadt munka hol az irodába, hol a műhelybe. Kellett a köteleket is rendezni, javítani. Itt meg másik két társam volt. Az egyik délvidéki sváb fiú, a másik meg vásárhelyi.

Jó pajtások lettünk; a kötélverők összetartanak. Jókat meséltünk az inas- és segédéveinkből – szinte észre se vettük az idő múlását..

A gyalogsági kiképzésre mindig el kellett menni. De nekünk most sokkalta fontosabb feladat jutott. Mivel mi iparosok voltunk, némelyik tisztes azt hitte, otthon van és iparkodott valamilyen módon velünk kiszúrni. Ment is ez egy darabig, míg a műhelyparancsnok ezt meg nem sokkalta. Azután a műhely területére be nem engedtek senkit, és ha valamelyik emberre szükség volt, azt csak a századparancsnok igazolására adta ki. Egy ideig meg szűnt a kikérés. Igaz, ezeket az iparos fiúkat mindig valahová elvezényelték. Különösen az asztalos a lakatos és a szobafestő katonák voltak, akiket ritkán láttunk a műhelybe. Kellettek, mert a tiszt urak házaiban mindig volt valami javítani való.

Az anyagot az ezredparancsnokságnál felvették, a benti kisműhelyben előkészítették, és amelyik tisztnél volt javítani való, az a lakására vitte. Ezeknek nagyon jól ment. Igaz, kevés pénzt kaptak, de mindig készre dolgoztak, 3-4 nap eltávozási szabadság volt a jutalmuk.

Azért úgy esténként elő-elővettem a tanfolyami füzetemet, és belenézegettem, sőt fonikét is szereztem, és ezzel az adást gyakoroltam. Most már néha, néha a zászlóaljirodába is be-bejártam.

A zászlóaljparancsnok már ismert. Igen jó szándékú, de nagyon kemény ember volt. Nem adott olyan parancsot, amit nem lehetett végrehajtani, de amit kiadott, azt pontosan megkövetelte. Nagyon szerette a rendet. Az udvaron nem tűrte meg a cigarettacsikket és a papírhulladékot. Amelyik század körletébe meglátta, este annak a századnak le kellett menni és szálanként összeszedni, és csak utána volt szabad azt az udvarrészt felseperni. Ezt egypárszor megcsináltatta, azután már nem igen volt látható semmilyen szemét sehol.

Nem volt az a katonatípus, inkább mint egy szigorú apa, aki a szigorával csak jót akar a gyerekeknek. Mindenki tisztelte. Szerette a fegyelmet, a lógósokkal szemben kíméletlen volt.

Vasfegyelmet tartott, de nem vakfegyelmet. Szerette a katonáit. A kimenősöket nagyon megnézte. Egy alkalommal az egyik utásznak túl hosszú volt a köpenye meg elég kopott. Visszahívta, megkérdezte melyik századból való és ki a szolgálatvezetője. Megkerestette, a köpenyt lecseréltette, és a katona jó ruhában mehetett a városba.

Én nagyon szerettem csavarogni, nem azért, mert nem volt időm, hanem még mindig nem volt egy igazán jó barátom. Egy alkalommal a Végi szakihoz kellett mennem. A legnagyobb meglepetésemre a suszter műhelybe egy földimmel akadtam össze. Megörültem. De ez az öröm nem tartott sokáig. Már tudtam, pénzt kölcsönadni nem dicséretes, mert amikor kéred vissza, harag van belőle.

Ott a műhelyben volt minden, amit a katona kívánt: cigi, bor, sör, sőt még édesség is. Kínáltak, de csak egy szem cukrot fogadtam el. Jó darabig maradtam, mert amit vártam, még nem készült el. Hanem amikor jönni akartam el, a földim kikísért és mondja, vasárnapra hazamegyek, de nincs pénzem nem tudok-e neki adni kölcsön legalább 10 pengőt. Mondom, van pénzem, de csak 5 pengőm, mert nem hoztam hazulról, ebből 2 pengőt tudok adni. Mondja: az kevés, és ott is hagyott. Nem baj, marad a pénzem. Hát a földim nem ment haza, hanem kártyára kellett volna. Na, szerencsém volt, mert soha nem láttam volna a pénzem.

Dalíró lettem

Ahogy növekedett a szabad időm, úgy gondoltam egyre többször a főhadnagy úrnak tett ígéretemre. Azért is szükség volt rá, mert a századok szakaszaiból kiválogatódott néhány jó torkú gyerek, s mi lettünk a század, a szakasz nótafái.

Most már nem mentem a kantinba, hanem összejártunk a többiekkel és próbálgattuk a dallamokat. Így megíródott néhány dal.

Az első sikerem ez lett.

Horthy Miklós bánatába…

a Keresik a, nem lelik a keresztelő levelemet… nótájára kellett énekelni.

Horthy Miklós bánatába

kisétál a Duna partra

Rákönyököl egy korlátra

A hazáját úgy siratja

Visszaszerzi azt az

ötös utász újra

Hasábakna, tányérakna

lesz az orosz búcsúzója

Olyan jó kedvvel fújtuk, hogy a próbákra egyre többen kezdtek járni.

Hamar fölkapták a másik szövegemet is.

Ötös utász útra készen emelt fővel és merészen

Indul a harcmezőre

Köd előtte por utána követeli szent hazája

Büszkén rohan előre.

Ellenségnek az aknája bárhol van

gépkocsira száll az utász már ott van.

Aknát szedünk, hidat verünk

félelmet mi nem ismerünk

megvédjük a hazánkat.

Erdélyország egész földje magyar lesz.

Minden 5-ös utászgyerek harcba megy

Jöhet már az egész világ ellene, ellene

Kárpátok gerince a határ

és azon megyünk előre.

Ezt már menetelés közben is énekeltük.

A főhadnagy büszkén menetelt legelöl, hogy milyen jókedvű százada van.

Próbáltam lopni más nótát, így akartam a „Pilóta gyerek…” kezdetű dalt átalakítani „Az utász gyerek….” kezdetűre. Szépen kicseréltem a „pilótá”-t „az utász”-ra, de a többiek azt mondták, hogy az eredeti szövegeim jobbak. Meg aztán nem is igen akarták énekelni az „Utász gyerek”-et.

Ekkor jött a híre egy országos dalpályázatnak. Most nem mentem a kantinban, hanem magamra csuktam este az irodát, és megírtam.

V-ös utászok indulója

Sej hogyha egyszer

A frontra kimegyünk

Ellenség vizein

Hídat is verünk

Hidat verő ötös utász

Harc mezején, mezején

A hazáért bátran

Halok ott meg én!

~~Nem téveszt minket~~

Nem állít meg minket

~~A muszka hadsereg~~

Szerb orosz román

Nem riaszt vissza

~~Az orosz fergeteg~~

A sok partizán.

Aknarakó ötös utász

Harc mezején, mezején

A hazáért bátran

Halok kinn meg én!

Hej ha egyszer újból

Visszajöhetünk

~~Sírnak majd kislányok~~

~~Az utászokért~~

A hazának hős

Katonái leszünk

Aknarakó ötös utász

Harc mezején, mezején

A hazáért bátran

Halok ott meg én!

Hej ha egyszer újból

Visszajövünk még

Legyőzzük az ellenséget

Békét kérnek még

Hidat verő ötös utász

Harc mezején, mezején

A hazáért bátran

Halok ott meg én!

Csakhogy a levelet az irodista eldugta, én meg azt hittem, hogy felküldték Pestre. Képzelhetitek, hogy elszomorodtam, mikor megtaláltam az egyik szekrény mélyén; a határidő meg már elmúlt.

Nem akartam panaszkodni, bemártani az irodistát, de innentől egyre kevesebbet voltam a segítségére.

A cimborák fizettek a kantinban, hogy ne szomorkodjak. Ekkor írtam az utolsót:

Ezt a kislányt most kezdtem el szeretni

De szeretnék véle szívet cserélni

Megmondanám vigyázzon a szívére, szívére

El találom lopni, el is fogom lopni tőle örökre

Olyan jól danoltunk, hogy a tisztek is bejöttek a legénységi kantinba hallgatni minket.

Egy új lehetőség: raktárosnak és szolgálatvezetőnek lenni

Amint visszaértem a századhoz, a napos szólt, hogy menjek az irodába, mert a főhadnagy úr hívat. Jelentkeztem.

Kérdi, hogy tetszik a katonaság.

Mondom, tetszik, mert ez a kötelesség.

„Szeretnél-e leszerelni?”

„Természetesen, de csak akkor, ha a három év letelik.”

„Miért?”

„Mert én sem vagyok semmivel sem különb, mint a többiek.”

„Na, igazad van. Hát most figyelj jól. Hamarosan már te is öregkatona leszel. Én most mást szánok neked. A szolgálatvezető, Szabados őrmester szabadságra megy, a szolgálatvezetést a tizedes úr, a raktárt meg te veszed át. Nem leltározunk se most, se amikor visszajön. Úgy vigyázz, nehogy az öregkatonák meglepjenek. Kapsz magad mellé két embert, és a raktár olyan legyen, mint a patika. Itt van a cserekönyv. Mindig beírod, mit cseréltél és kinek. Külön van vezetve a lábbeli és a ruhanemű. Sáros csizmát és piszkos ruhát nem cserélhetsz ki, mert magad fogod kitisztítani. Ez a ruha és felszerelési raktár. Azonban van a nehezebbje. A lőszer és robbanó raktár. Ennek a kezelését én mutatom meg, de majd látni fogod az előző tételeket is. Különben ezt a munkát csak tisztes végezhetné, de a században kevés van, és így én téged néztelek ki erre a feladatra. Most felmegyek veled és megnézed a raktárt.”

Az őrmester már várt. Mindent megmutatott, és menni készült.

Mondom:

„Főhadnagy úr, legalább egyszer lássam meg, hogy is megy ez a csere.”

„Rendben van. Ma délben és holnap meglátod, és utána magadra maradsz. Értetted?”

„Igen. És még valamit kérdezek. Kik lesznek a segítőim. Vagy a régieket kell elfogadnom?”

„Ó, nem. Ők most pihenni mennek. Hamarosan leszerelnek, és nem árt, ha kicsit kint lesznek a szabad levegőn. Reggelre már tudni akarom, kik azok a kiskatonák, akikkel együtt fogsz dolgozni.”

Hát ez bizony nagy gond. Van egy ruszin fiú, jól beszél már magyarul és szépen is ír, meg van neki is 4 polgárija. Ő talán jó lesz, de ki is legyen a másik? Van egy haverom, de félek tőle, mert bizony minden hájjal meg van kenve. Kőműves és csak ritkán találkozunk, mert mindig a városban van. Majd estére.

Az este el is csíptem. Mondja, jó lenne, de tudod, a város az más. Így ő elmaradt, ekkor jött az evezős társam, az Ádám. Megkerestem és kérdeztem: volna-e kedve itt bent maradni.

„Jó lenne, de elengednek-e?”

Mondom igen. Még este bejelentettem, kivel kívánok dolgozni. A tizedesnek tetszik, de mit fog szólni a főhadnagy úr. Alig hagyom el az irodát, a napos keres, és hívat a főhadnagy úrhoz.

„Na, van már haver?”

„Haver az van, de akiket én akarok vinni, azok becsületes emberek.”

„No, várj csak!”

A napossal hívatja Jakab szakaszvezetőt. Hamarosan meg is jelenik, és a főhadnagy úr mindjárt kérdi, milyen fiú az Argyélán. Jakab meglepődik, azt hiszi, valami baj van vele.

„Nem ezért hívtalak, hanem jószándékú-e? Meg hogy otthon milyenek a családi körülmények?”

„A szülök szorgalmas emberek, és a fiú meg dolgos és derék. Soha még nem volt vele semmi baj. Értelmes és szerény.”

„Köszönöm.”

Jakab máris elment. Ezután Csilus tizedest hívatta. Őt is kikérdezte Patarity felől.

„Jó szándékú, dolgos és becsületes halász. De van egy hibája, hamar sértődik, ám majd itt leszokik róla.”

„Köszönöm. Na, majd meglátjuk. Hát maradjon ez a két fiú. Rendben?”

„Igen. Rendben van és köszönöm.”

Másnap reggel az elosztáskor mi hárman külön álltunk, és a kivonuláson már nem vettünk részt.

Elosztás után irány a raktár. Mindent jól megnéztünk. Délelőtt a kézi raktárt, délben cseréltünk. Délután a robbanó és a műszaki raktárt néztük meg és vettük át. Este már mi cseréltünk. Minden ment szép rendjén. A lecserélt ruhákat és csizmákat másnap a műhelybe vittük le. Itt beírtuk, mit vittünk le és mit hoztunk el. Ezt a műhelyparancsnok is aláírta. Így van rendjén. A raktáron levő javított csizmákat bőrvazelinnel bekentük, és így nem tudott kiszáradni. A ruhákat is próbáltuk nagyság szerint rendbe rakni. Lassan utolértük magunkat, nekem is, a fiúknak is tetszett a munka. A raktárkönyvet minden este levittem megmutatni.

Most már volt szabad időnk; a műszaki raktárt kezdtük megismerni. Volt abban akna, kézigránát, gyutacs, robbanóanyag, gyújtózsinór, elektromos gyújtókészülék, töltény. Igen ám, de külön a gyakorló, és külön az éles. És mind különtéve. Itt tévedés nem fordulhat elő.

Ha valami baj lenne, mi a hadbíróságon kötnénk ki. Ezt pedig senki nem akarta. Itt most nagyon oda kellett figyelni. Már lassan meg is szoktuk a munkánkat. Új cserét csak a főhadnagy úr írásos engedélyével lehetett. Ez ki is volt hirdetve.

Ám egy napon az én Pócz őrvezetőm jön cserélni, mert elkopott a talpa. Mondom, jól van, csak előbb pucolja ki.

„Mármint ő?”

„Bizony, mert másként nincs csere.”

Erre bevágta a sarokba, és kihallgatásra rendelt. De a csere nem bonyolódott le. Mi a csizmát visszadobtuk, ő meg otthagyta.

Na, mondom, lemegyek, és jelentem az esetet a főhadnagy úrnak. Ő azonnal kihallgatásra rendelte. A napos felírta.

„Majd reggel beszélünk erről. Egyébként jól tetted.”

Reggel a cserélés után irány a kihallgatás. Jelentem, hogy az őrvezető úrnak a parancsára kihallgatásra megjelentem.

„Elmehetsz.”

Az őrvezető volt az utolsó, és jelenti, hogy a főhadnagy úr parancsára megjelent. No, akkor az én őrvezetőm olyan leckét kapott, hogy amíg él, nem felejti el. A csizmát lehozatta vele a főhadnagy úr, megnézte, és odaadta azzal, hogy másnap kihallgatásra ötszázszor leírja, hogy a csizmát csak tiszta állapotba szabad cserélni, még az őrvezető úrnak is.

Délben tiszta csizmát hozott, és kapott helyette másikat, míg az övé kész nem lesz. A nevét is beírta. Nagyon csendesen viselkedett, csak jó lett volna tudni, mit gondolhatott.

A raktárt szép lassan rendbe tettük. A készleteket lassan felmértük. Kisült, hogy van még majd 100 kg talpbőrünk, meg szépen van vikszes anyag javításra, és még egyéb anyagunk is. Az anyagigénylést mindig a félév utolsó hónapjában adtuk le. Jól megnéztem a raktárkönyvet és megláttam, mennyit szoktak igényelni, és én is úgy adtam le.

A főhadnagy úr meg volt elégedve. A fiúknak is tetszett a munka. Én nem féltem, mert a két fiú nem bántott semmit. Az aratási szabadság végére megjött az őrmester úr is. Szerencsénk volt, mert ez idő alatt nem volt riadó, és a műszaki raktárt nem kellett megmozgatni. Mi is kikaptuk a nekünk járó 14 nap helyett a 16 nap szabadságot. El is rendeződőt minden, az őrmester úr is megdicsért, és majd utána még beszélgettünk. Így búcsúztunk el. A ruszin fiú még kapott 3 napot az útra. Alig lehetett vele bírni, annyira örült.

Szabadságon otthon

A szabadság hamar elmúlt, mert otthon apámnak rengeteg katonai munkája volt, és a nyár is sok munkát adott. A munkaidőnk úgy reggel 4-től este 9-ig tartott. Iparkodtunk. Délelőtt a katonai, délután a parasztok javítását végeztük el.

Apám mondta is: soha jobbkor nem jöhettem haza. Az a 16 nap nagyon sokat segített apámon. Ugyan nem lettünk készen, de pár napon belül biztos postára kerül. Így is lett.

Apám szépen kapott pénzt, a javítások is hoztak valamit. Mielőtt visszamentem, apám egy szép ruhát ígért, de nem fogadtam el, mondom most minek, és még ki tudja: mit hoz a jövő. Hátha hamarosan a frontra visznek, és onnan nem biztos, hogy haza kerülök. Inkább költse magára, vagy vegyen rajta anyagot, mert anyag nélkül nem tud javítani. Ez így igaz.

Erzsikével nem tudtam találkozni: beköltözött Halasra. Ráadásul Gyula se volt otthon. Olyan árvának éreztem magam, mint a fészekből kiesett madár.

Gondoltam egyszer-kétszer, hogy bemegyek Halasra; mondtam is édesapámnak, hogy megkeresem Kálmán barátomat. Ám apám úgy nézett rám, meg a halomnyi munkára, hogy nem volt szívem magéra hagyni.

Egyik este elment apám. Amikor megjött, akkor kihívott a műhelybe.

„Fiam, voltam a komámnál. Azt beszélik, hogy a szomszédok kaptak egy értesítést, hogy a Kati eltűnt.”

„Az még nem jelent semmit.”

„De tegnap titokban odaszóltak, hogy a Dráva mentén egy vízi hullában fölismerték.”

„A családtagok?”

„Nem, csak a körözési anyagok alapján.”

Hallgattam. Apám is.

„Ez még nem jelent semmit. Hívtak hozzátartozót?”

„Nem. Túl sokat volt vízben.”

„Akkor lehet, hogy nem ő volt!”

Apám mellém lépett, átölelt.

„Légy erős, fiam!”

„Lássunk munkához! Akár egész éjjel is dolgozhatunk. A holnap délivel visszautazok Szegedre.”

„De hát van még két napod!”

„Nem maradhatok, édesapám.”

Ismét megölelt. Aztán leült a csikóra.

Nem ment a fejembe a hír. Még hogy a Kati… No, majd a katonaság kiveri. Jobb nem lenni itthon. Annyi az emlék.

Szolgálatvezető-helyettes lettem

A szabadság lejárta után jelentkeztem. A szolgálatvezető őrmester már várt.

„Mától kezdve minden délelőtt itt bent maradsz, mert most már más dolgot is meg kell tanulnod.”

„Jó.”

Még este meglátogattam a barátaim. Ami kis hazait hoztam, csaknem teljesen elfogyasztottuk. Korán lefeküdtem. Szinte kívántam az alvást. Reggel alig bírtam felébredni.

Annyira fáradtnak éreztem magam. Most jött ki rajtam a fáradság. A reggeli elosztására már le sem mentem.

Az irodában magam voltam. Az irodavezető a zászlóaljirodához ment. Megint sok volt a munkája. Le sem jött egész nap. Nekem meg hárompéldányos névsort kellett elkészítenem a századról. Délre készen lettem. Az őrmester úrnak tetszett.

„Ez nem minden. Most itt van a századra kötelező őrszolgálat-elosztás. Ez bizony elég pontos munkát igényel. Így néz ki. A századnál 2 fő napos az ügyeletben. Aztán a vízi őrség 8 fő, ebből 6 fő tag, 1 felvezető és a parancsnok. A robbantóra kell 14 fő, 12 a szolgálatos, 1 fő felvezető, 1 parancsnok. A laktanyaőrség 15 fő, ebből 12 szolgálatos, 1 a kürtös, 1 felvezető, és 1 fő őrparancsnok. A hadtestbüntetőre, 22 fő, 18 szolgálatos, 1 kürtös, 1 telefonos, 1 felvezető és az őrparancsnok. No, ez mennyi?”

„Ha jól számolok 61 fő.”

„Na, ez ennyi, de még Makóra is kell ebben a hónapban 16 ember.”

„Ez csaknem 80 ember.”

„No, ez nem vészes. A laktanyában minden harmadik nap a robbantóra és az alsó vízre, meg a robbantóra minden negyedik nap, a hadtest-büntetőre minden 30-ik napon kerül sor szolgálatba. Esetleg évente háromszor kell még a Csillagba is adni szolgálatot, ide 26 fő kell. Erről előtte egy héttel értesítenek. Most megkapod kit, hova tudsz beosztani, illetve kit lehet őrparancsnoknak tenni.”

A névsor érdekes volt. A hadtest-büntetőintézetbe parancsnok csak szakaszvezető lehet. A Csillagba szintén. A laktanyába már ügyes tizedes is lehet, de jobb, ha szakaszvezető a parancsnok. Az első vízre és a robbantóra is csak megbízható tisztes jöhet számításba. A laktanyán belül a századnál már őrvezető is lehet napos tizedes és jó honvéd az ügyeletes.

„Próbáld meg! Most már nemcsak öregkatonák, hanem az újoncok is mind mehetnek szolgálatba. Persze nem minden hová. Megértetted?”

Próbálok okos lenni.

„A holnapi első vízi már meg van, de holnap után a robbantóra és a laktanyába kell őrséget adni, úgy intézd!”

Előveszem a régi beosztást. Számolom. Na, majd csak lesz valahogy. A laktanyában Lőrinc tizedes és Péterházi a kürtös. A robbantóra Städtner szaki és Tercsis őrvezető. Az embereknek fele újonc. Este mutatom a szolgálatvezetőnek, de megnézi a főhadnagy úr is. Megkérdezték milyen logikát használtam. Mondom a hadtest-büntetőre, vagy a Jakab szakaszvezető vagy Patocskai lesznek beosztva. A Jakabbal majd mennek az ügyesebb regruták, meg a megbízható öregkatonák.”

„Jó a kombináció. De ki lesz a naposunk?”

„A Pócz őrvezető, címzetes tizedes. S ott van még Juhász őrvezető és az új tisztesek. Tartalékba marad a Jánosi tizedes, Turcsik tizedes és még van néhány.”

„Ezeket miért tetted, tartalékba?”

„Mert most voltak szolgálatban.”

„Ez igaz.”

Még egyszer megnézték a névsort. Ez elment a zászlóaljhoz. Estére már parancsba jött. A szolgálatosok meg már nem mentek a gyakorló terepre. Felkészültek, 11 órakor volt ebéd és délre már a kijelölt szolgálati helyre kellett volna menni. A lőszert nem kellett kiadni, mert a lőszert a szolgálati helyen az őrség egymásnak átadta. Ez jegyzőkönyv szerint ment; az átvevő és az átadó aláírta. Persze ha valami nem stimmelt, azt a jegyzőkönyvbe belevették. Az első kiírásom tehát sikerült. Ezután minden nap ez volt az egyik foglalkozásom. A másik a raktárkönyv vezetése és az igénylések leadása.

A raktárba az általam kért két fiú maradt. Az őrmester és a főhadnagy úr is megszerette őket. Nekik igazán jó soruk lesz.

A raktárban példás rend lett. Nem ittak és nem is cigarettáztak. Még szerencsénk is volt Ádámmal, mert otthon a Dunán halász volt, és hozott magával egy kis merítőhálót, és igen csak minden héten halat vacsoráztunk, úgy kb. tíz-tizenketten.

Persze ott volt a főhadnagy úr is. Nagyon szerette a halat. A halak meg mindig elég szép nagyok voltak. Egyszer egy 10 kg-os harcsát hozott. Erre még az alezredes úr is meg lett invitálva. A sült halat a szakácsok sütötték meg. Nagyon tetszett neki. Még nyersen is vitt haza. A halak mind elfogytak. Ezután csaknem minden héten volt hal. Csak késő ősszel lett vége.

Közben mindig több dolgom lett. A Szabados őrmesternek, Jeneinek és a szigetkirálynak Jutasra kellett menni iskolára. Itt most már teljesen rám maradt a raktár és a szolgálatvezetés is. Itt megint összeakadtam az én jó Pócz őrvezetőmmel.

1943.08.21.

Augusztus 21-én jött a zászlóaljparancs, mely szerint szeptember 1-től az említett altisztek közülünk és a többi századból Jutasra mennek.

Az én Pócz őrvezetőm tele szájjal lekapott, hogyha ő minden szombaton nem megy haza, hát majd meglátom mi lesz. Én fel sem vettem.

Hanem amikor felmegyek az irodába, a főhadnagy úr behívat magához és csak csináltat velem fekvőtámaszt. Nem tudom: miért.

„Na, csak csináld tovább.”

Már kezdem unni, de nem gondoltam semmire. Egy jó óra múlva a főhadnagy úr elnevette magát.

„Hát tudd meg te mulya, mit kaptál máma.”

„Hogyne a szolgálatvezető munkáját és a raktárt.”

„Ez igaz, de a beosztást is. Itt neked csak én és a két zászlós úr parancsol. Aztán senki. Altisztünk, őrmesterünk nincs; még a szakaszvezetők is alád vannak rendelve. Tehát egy őrvezetőcske még csak meg sem ugathat. Így holnapra kihallgatásra rendeled.”

A naposnak mondom, nem emlékszem, melyik tizedes volt, csak néz, de a főhadnagy úr csak mondja, hogy írja csak be. Eztán derengett.

Másnap a kihallgatáson az őrvezetőm nem jelent meg. Mert hogy ő őrvezető. Én nem parancsolok neki. Hát tévedett.

Kihallgatás után a főhadnagy úr hívatja Pócz őrvezetőt. Csak mereszti a szemét. Hát még amikor a kiigazítást, illetve az eligazítást megkapta, csak úgy tátogott, mint a hal. Én meg azon voltam, amíg én tervezem a szolgálati beosztást, hamarosan nem megy haza.

A karácsonyi szabadságig nem volt eltávozásom. Vagy szombat déltől, vagy vasárnap déltől került szolgálatba. Nem mert most már hencegni. Amit nekem adott, azt most kamatosan visszaadtam, sőt még tisztelegnie is kellett nekem. Nagyon fájt neki.

„Na, csak egyszer kerülj a kezembe, azt nem úszod meg szárazon.”

Erre nem került sor, mert karácsony után átkérte magát a német alakulathoz. Ezek szívesen vették. De itt sem volt szerencséje, mert hamarosan az északi frontra került. Azóta nem tudok róla semmit, pedig háború után lett volna hozzá pár keresetlen szavam. Ennyit Póczról.

Hétköznapok a laktanyában

Alig mentek el az altisztek, egyszer csak jött a parancs, hogy a zászlóalj menetgyakorlatra indul. Minden századtól csak kis létszámú legénység maradt itthon és a betegek.

Az őrséget pedig úgy oldjam meg, ahogy tudom. Itthon maradt Németh, Vágó, Ménesi szaki és két tizedes, meg egy őrvezető és húsz ember. Ebben a létszámban benne voltam én is. Úgy hogy a zászlóaljnál 110 fő maradt szolgálatot adni.

A Németh szaki volt a század- és a zászlóalj-ügyeletes tiszthelyettes, sőt a tiszt is. Alsóvízre én vezettem az őrséget, csupa gyengélkedőt. A hadtestbüntetőre Vágó szaki ment, a legénységet a szabadságból szedtük össze.

Utána a laktanyában lettem őrparancsnok. A kürtös egy zupás szakaszvezető. A fölvezető is magam voltam. Nagyon nehéz két hetem volt.

A zászlóalj Orgoványon gyakorlatozott. Még soha nem vártam annyira a századot, mint ekkor. Végre meg is jöttek.

Minden rendben volt. A gyerekek fáradtak. A gyakorlat jól sikerült. Most tudódott ki, hogy más alakulatok is részt vettek a gyakorlaton. Az most már nem fontos, de az biztos, hogy a zászlóalj jól vizsgázott, és minden katona 3 nap szabadságot kapott jutalmul. Most aztán megint neki a munkának. Én a névsort, a tizedes meg a többit írta. Egy cetli megmaradt.

Szabadságolási névsor

Másnap délután már több mint 100 kiskatona mehetett haza. Fáradtak voltak, de most az öröm még a fáradságot is feledtette. Másnap estére minden szabadságos levél kész volt. De nem csak azok mentek, hanem akik most itthon helytálltak.

Így még mi is megkaptuk a három napot. Nekem még meg kellett csinálni az őrségbeosztást, és csak utána mehettem haza. Ez is meglett. Az utolsó voltam, aki haza mehettem. Minden rendben volt. Nem sok gondolkodni való volt, mert nagyon szaladt az idő.

Jött a harmadévesek leszerelése, és az újoncoknak is elő kellett készíteni a ruhákat és a felszerelést. A két raktári katona is az első csoporttal ment haza. Patarity 3, Argyelán 5 napot kapott. Milyen boldogok voltak.

Jakab szakaszvezető vitte a ruszinokat haza. Nagy volt az öröm. Én megvártam őket, és csak utánuk mehettem haza. Közben egyre jobban összemelegedtem egy nagymágocsi fiúval. Pedig úgy néztem mellette ki, mint a törpe az óriás mellett. Szép szál fiú volt. Minden szenvedélytől mentes, csak dalolni szeretett volna, de szegénynek nem volt hallása. Hangja még csak volt, de nem tudott vele mit kezdeni.

A szakaszban az első ember volt. Ha kivonultam, mindig eléje álltam, és a nótát mindig én kezdtem. Nagyon jól ment, mert jó hallásom, jó hangom is volt. A hangom miatt lett barátom. Nem bántam meg. Mind amellett jól táncolt és szép arcú gyerek volt. No meg magas, és a lányok meg buktak utána.

Én is jól táncoltam és jól is énekeltem, és észre sem vettem, hogy minden szombat este vagy a zsidónál, vagy a szépasszonynál táncolunk. Vasárnap meg az Iparba jártam.

Elvittem a segédlevelem, és már be is mehettem. Természetesen nem a szöges utászcsizmában, hanem cipőben. A kimaradásom most már éjfélig szólt. Ha már így marad a sorsunk, akár örökre bent maradhatunk. Arany életem volt. Hanem hamarosan másra is kellett gondolni.

Törődés másokkal

Lassan megszokottá vált a katonaélet. Ha nem osztottak be szolgálatba, akkor dönthettem: a laktanyában töltöm-e az időmet, vagy elmegyek a műhelybe.

A műhelyben nem volt rossz. Nemcsak azt csinálhattam, amihez értettem – kötélgyártó mesterségem illeszkedett az utászkészségek készítéséhez, javításához –, hanem esetenként az apámtól lopott mesterséget, a szíjgyártóságot is gyakorolhattam.

Szegeden volt a Kenderfonó Gyár. A katonai műhely kapcsolatban volt a gyárral is, nem egyszer előfordult, hogy a várost járva a Kenderfonó üzemeibe is el kellett mennem. Így aztán nemcsak délutánonként, esténként, a kimaradások idején, hanem napközben is bejárhattam Szegedet. Egyre jobban tetszett a város.

A szolgálat nemcsak a vasút melletti laktanyához kötött. Váltásban a utászok adták a munkaszolgálatosok felügyeletét is.

Ezek a munkaszolgálatosok zsidó származásúak voltak, s nagyon szerencsések: nem a frontra vezényelték őket, nem a front mögötti második vonal építésére, hanem a városi közmunkák elvégzésére. Az újszegedi Vigadó környékén volt a telephelyük, a beosztásuk révén a város különböző pontjain kellett dolgozniuk, s a szegedi laktanyák legénységéből adták hozzájuk az őrséget.

Az egyik kivezényléskor én is a felügyelő szakaszba kerültem. Amikor a muszosokat kísértük a Tisza töltéséhez, akkor földijeimmel találkoztam. Ott volt köztük Sipos, volt polgáris osztálytársam, meg Glied Karcsi, aki alattam járt. A munka közben odaoldalaztam hozzájuk.

„Hát itt vagytok?”

„Láthatod.”

„Otthon tudják?”

„Nem lehet leveleznünk.”

„A hétvégén jön Irén. Mit akartok?”

„Hogyan tudod nekik megmondani, hogy mit akarunk?”

„Telefonon felhívom a jánoshalmi leventeparancsnokságot, ezt a laktanyából is megtehetem. Irén ott van. Este már el is mehet hozzátok, és elmondhatja. Szombaton meg amúgy is eljön meglátogatni.”

A két fiúnak kibuggyant a könnye.

„Ne picsogjatok! Itt van egy papír, meg a ceruza, meg nesze neked is, meg egy másik ceruza, azaz hogy várj csak, eltöröm.”

Mindig volt nálam notesz, téptem ki lapokat, meg a ceruzadarabokat is odaadtam.

„De ne most írjatok, mert meglátják, hanem majd az ebédszünetben. Irén majd ezt is elviszi. Nekem meg mondjátok: mit akartok!”

Nem nagyon részletezték. Cukrot kértek, szalonnát, száraztésztát, füstölt vagy szárított húst. És nem nagy csomagot, hogy könnyen el tudják rejteni.

„Rendben. Este bevonulás előtt adjátok ide a papírokat!”

Sipos okvetetlenkedett:

„És ha nem jön a húgod?”

„Te szamár, holnap föladom postán!”

Nyakamba ugrottak, majd elsült a fegyverem. Szerencsére, a többiek mással voltak elfoglalva.

Szombaton megjött Irén, a saját elemózsiámon kívül hozta a két csomagot is, meg adott két levelet. Sajnos aznap nem vonultunk ki. Most mit tegyek?

Odamentem a századparancsnokhoz.

„Főhadnagy úr! Kérek engedélyt eltávozni; ugyanakkor írjon egy parancsot, hogy két munkaszolgálatost kihívathassak a körletéből!”

„Mit akarsz te a zsidókkal?”

„Osztálytársam, iskolatársam; földiek vagyunk, ennyit meg kell tennem.”

A főhadnagy elgondolkodott.

„Menjél, fiam, tedd, amit a szíved parancsol!”

Azzal megírta a papírokat, én meg villamossal, gyalog siettem Újszegedre.

A körlet naposa átvette a papírt, majd kiáltott:

„Glied, Sipos hozzám!”

Rohanva jöttek a cimboráim.

„Ezzel az úrral kimehetnek a parkba, de 15.00-re itt legyenek, különben kiköttetem magukat!”

Adtam a naposnak két pengő sörre valót, s mentünk a parkba. Azaz tovább. Nálam volt a tarisznyám, elkértem a kabátjukat és belegyömöszöltem.

„Mit akarsz, te hülye?”

„Ne szóljatok egy szót se, csak gyertek velem!

Elmentünk egy közeli kisvendéglőbe, megebédeltettem őket. Az ebéd után odaadtam a leveleket, majd elindultunk visszafelé.

A bokrosban visszavették a kabátot a csillaggal. Akkor odaadtam a csomagokat is.

„Te…”

„Ne beszéljetek, hanem igyekezzetek vissza, mert már háromnegyed elmúlt!”

Visszavezettem őket; szóval tartottam az ügyeletest, ők meg észrevétlenül bevitték a csomagjaikat.

Megnyugodva sétáltam vissza az utászlaktanyába. Apám azt mondta: akin tudsz, azon segíts.

Amíg Szegeden voltak, addig jó párszor megcsináltam ezt a kirándulást. Szerencsém volt, mert senki nem tudott róla a főhadnagy úron kívül – biztosan ezt is a rovásomra írták volna. És ők is szerencsések voltak: megúszták a háborút. Később nem egyszer emlékeztünk vissza a történtekre.

Az emlékek útján

A földijeim örültek, de nekem egyre erősebben idéződtek fel a múlt képei. Ha nem voltam szolgálatban vagy kiképzési gyakorlaton, akkor ott búsultam a raktárban. S kísértett a bor. Ám ott volt ellenében a felelősség, a bizalom. Ha nehezen is, de megálltam és nem ittam le magam.

Nagyon sokat gondoltam Katira, a beszélgetésekre, az együtt töltött órákra. A raktárban sötét volt, és jó hűvös is. Vizes lópokrócokat aggattam fel az ablakokra, jó hűvös volt bent, mint valami barlangban.

S a homályban árnyak testesültek meg.

Itt meg lehet így bolondulni! Leszaggattam a pokrócokat, feltéptem az ablakokat és kihajoltam a júniusi melegbe. Az élénk, szegedi napsütésben káprázott a szemem – olyat is láttam, ami nem volt.

„Kati!”

Lassan magamhoz tértem. Kimentem a naposhoz, ügyeleteshez, megkérdeztem, van-e valami újság, majd a szobakörletbe mentem. Bejelentkezés után a szekrényemből papírt és ceruzát mentem ki és mentem a szaktanterembe.

Hozzákezdtem verset írni.

Magánélet, emlék

Kelj fel, kelj fel én kedvesem,

Sírba szállott Földről elszállt szerelmesem

Beteg az én szívem fája,

Nincs orvosság bánatára

Nincs harmatos levél rája.

Hulló levél, sárga levél,

Vigyen szerte az őszi szél.

Mondd el kinn a temetőben:

Most van a nap lemenőbe.

Tanácstalan voltam Éreztem hogy jó lesz, de nincs kész.

Bementem az öregkatonákhoz.

„Jó, hogy jöttél, Karcsi egykomám!”

Pálinkás üveget adtak a kezembe.

„Húzd meg, ne szomorkodj! Terítsetek neki!”

Nem győztem szabadkozni. De nem volt mit tenni!

Jól laktam foszlós bélű kenyérrel. Bármerre fordultam, valaki már is süteményes tálcákat hordott körül. Megálljatok csak!

Szinte úgy szöktem meg előlük.

Újra visszamentem a szolgálatvezetői irodába, az ablak mellé könyököltem a délutáni homályban. Aztán egyszerre fölálltam. Odamentem az asztalhoz. Leültem és írni kezdtem:

Égbe nyúló hegyek, olyan szomorúság járja

Elmondanám, hogy csendes éjszakákon

Midőn a földön mindent béke fed

Az én szememről messze száll az álom,

Nyugalmat még akkor sem lelhetek.

Ha biztat is egy perc, a reménység,

Mint űzi el a százezernyi kétség.

Elmondanám, hogy egymást hőn szeretve

Mily boldogok lehetnénk, édesem.

Szívünk fénypompát végképp elfeledve

Hiányukat nem éreznéd Te sem.

Nem több a szívnek csendes boldogsága,

Mint pompa és fény hulló ragyogása.

Kelj fel, kelj fel én kedvesem,

Földről elszállt szerelmesem

Beteg az én szívem fája,

Nincs harmatos levél rája.

Hulló levél, sárga levél,

Vigyen szerte az őszi szél.

Mondd el kinn a temetőben:

Most van a nap lemenőbe.

Nem szégyenlem; sírva fakadtam.

Az első leszerelő korosztály elbocsátása

Az öregek szeptember 2-án leszereltek.

1943.09.02.

Mindent, amit kaptak, le kellett adniuk. A századunktól 67-en szereltek le. Alig volt valakinél valami hiány. Igen, csak vagy nadrágszíj, vagy egy-egy műszaki szíj hiányzott. Az értékek nem haladták meg 10 pengőt. Jelentettem a főhadnagy úrnak. Összeszámolta.

A leszerelők most már civilben voltak, összehívta és elbúcsúzott tőlük. De figyelmeztette őket, nagyon vigyázzanak magukra, mert nem szeretné, ha valamelyiket az otthoni viselkedéséért a menetszázadba kellene osztani és a frontra küldeni. A hiányokért megdicsérte őket, azután mindenkinek kiadta a leszerelő jegyét, kezet fogott velük és szerencsét kívánt a további civil életükhöz. Amikor végzett, feljött a raktárba.

„Selejtezz és a hiányt is írd le!”

Az újoncok ruhái szépen kezdenek rendbe jönni. Még másnap egy kocsi elviszi a ruhákat, az alsóruhákat a mosodába. Egy hét múlva tisztán visszakerülnek. A csizmák is fényesek. A suszterek most ezekkel vannak elfoglalva.

Mire az újoncok bejöttek Szolnokról, Szentendréről, Győrből, 3 altiszt és 12 tisztes visszajött. Szerencsém volt, még lett plusz 4 szakaszvezető, akik közül az egyik átvette a szolgálatvezetést, meg a raktárt. A két beosztottam is szabad lett. Majd az új szerez magának embereket.

Sajnos Jakab szakaszvezető is leszerelt. A ruszin fiúk majd hogy nem meg siratták. Ezek most még jobban összetartottak.

1943.10.04.

Az újoncok meg október 4-től 6-ig csak jöttek. Hiába, itt az ősz.

Az öregkatona kalandjai

Milyen furcsák ezek a legények. Mind kopasz volt. Mintha büntetőszázadba kerültek volna. Azért én mégis a raktár közelben maradtam, mert kevés volt a kiképző, és az én munkám továbbra is a könyvelés maradt.

Az új szolgálatvezető nagyon hetyke, öntelt, büszke ember volt, pedig alig tudta leírni becsületesen a nevét. Az újoncok rettegtek tőle. A főhadnagy úr látta, de még várt. Hanem amikor már sok volt, átvette a szakaszt, és átadta nekem.

Mondom: fiúk, voltatok leventék?

„Igen.”

„Na, akkor most jól figyeljetek. Én csak azt kérem, iparkodjatok mindent pontosan elvégezni, és minden jó lesz.”

Egy fél óra alatt összerázódtak.

Ha nem sikerült valami, akkor nem futattam, se nem kúszattam vagy fektettem őket. Mire a laktanyába bevonultunk, ment minden, mint a karikacsapás. A nótát meg én kezdtem és csak úgy harsogott. A gyerekek örömmel daloltak. A délutánt is én vezényeltem. A főhadnagy úr megdicsért.

Amikor este a szobájukba mentek mindenki engem akart etetni, mert még majdnem mindenkinek volt hazaija.

Másnap már más dolgom volt. A szakaszvezető is bent maradt. A szolgálatot állította össze. Még nem ismerte az embereket. Hát kínlódott. Bár a főhadnagy úr a Pali bácsit akarta, de ő avval a hanyag eleganciával lerázta, nem értek hozzá, főhadnagy úr. Így ő vette át a szakaszt. Micsoda szakaszt nevelt ezekből a fiatal gyerekekből. Közben hol a zászlóaljnál voltam, vagy a városban. Nem voltam odavezényelve, de mint a konyhamalac, mindenhol otthon kezdtem lenni. Ha más nem volt, kimentem a műhelybe.

1943.11.01.

November 1-től megszűnt az egy szelet csokoládé-juttatás. Kell a frontra minden élelmiszer. Esténként mindig úgy össze tudtunk jönni, ahol most már komoly dolgokról volt szó.

A frontról mindinkább rossz hírek jöttek, de az újságok nem hozhatták. A délvidéken is egyre erősödött a partizánmozgalom. Sok volt az akciójuk, és sok áldozatott követelt. A Grassy-féle megtorlás most kamatosan jött vissza. A katonáink nem voltak biztonságban. A bátor csendőrök sem kettesével, hanem hatosával járták az őrjáratot, és sokszor megesett, hogy reggelre nem értek be, hanem valamelyik fán lógtak.

Ezt nem hozták az újságok. Azok most mind az összetartásra szólították a nemzetet. A katonáink a fronton egyre fogytak. A moziban meg a filmek előtt mindig az a felhívás volt: „Magyar anyák, ti tehetitek naggyá Magyarországot”. Voltak olyan asszonyok, akik megkérdezték mikor. A híradó mindig tele volt a fronti eseményekkel. A riporter mindig az előnyomulást mondta, de már mindenki tudta, hogy az mese.

A mi fiaink nem tudták: miért mentek ki. Se felszerelés, se ruha. Sokan nyári ruhában dideregtek, a raktárak meg tömve voltak téli ruhával. Csakhogy a raktáros urak nem merték kivinni a frontra. Biztos jobban fáztak, mind a szegény katonák.

Mi, magyarok, már nagyon untuk a hiába való vérontást, de svábok, a Volksbundisták egyre nagyobb hangot kaptak. Ők most már ezt a kis országot is nagy német birodalom egy részéül tudták.

Mikor már minden nyikorgott, és a háború elvesztése is szóba került, akkor bűnbakot találtak. A magyarországi zsidókat gettóba gyűjtötték, azon az alapon, hogy miattuk veszíti el Hitler a háborút. Ez volt most a beszédek témája mindig. De nemcsak őket, hanem innen is, onnan is a szervezett munkásokat is szedegették össze. Sajnos későn kapcsoltak.

Délvidéken lett volna hol elbújni, de a lakosság minden magyarban a gyilkost látta. Nagyon kellett vigyázni, mert ha valami kitudódik, akkor hadbíróság a vége. Az meg nem irgalmaz. Így jó páran nehéz helyzetbe kerülnénk. Még jó, hogy mielőtt eljöttünk volna, mindig valameddig nótáztunk, és az nem tűnt fel senkinek sem. Így most nyugodtak voltunk.

A kiképzés meg lassan csak folyt. Egy november végi pénteken a szolgálatvezetőnket újból elvezényelték. A munka újból rám maradt. Viszont a raktárt most már nem kaptam meg. Egy új továbbszolgáló szakaszvezető vette át.

Nekem a szolgálatvezetés maradt. A szakaszvezető meg a raktár mellett kiképző parancsnok is lett. Más ember volt, mint az elődje, annyiban különbözött tőle, hogy nagyon szerette az italt. Kedélyes ember volt, de ha italhoz jutott, nem tudta a határt. Minden újonccal leparolázott. Azok meg tömték itallal. Nem sokáig maradt, mert a főhadnagy úr a századorvossal a honvédkórházba utaltatta.

Szerencséje volt. Komoly gyomorbaja volt. Operálni kellett, de előbb ki kellett kúrálni. Hat hétig még a szagát sem érezhette. Karácsony hetében operálták. Így minden maradt a régiben.

1943.12.06.

Eljött a december 6-a, az újoncok eskütétele.

Mennyit dolgoztak ezek a fiúk. 10 órakor volt az ünnepség. Az esküre meg lettek a szülők is híva. Annyian voltak, hogy nem fértek a váróba, így sokan az udvarra kerültek. Az ünnepség tovább mint egy óráig tartott. Utána ünnepi ebéd következett. A szakácsok kitettek magukért. Ebédre mindenki kapott 3 dl bort is.

Hamar vége lett az ebédnek, és utána mehettek a hozzátartozókhoz, sőt felhozhatták őket a körletbe. Nem sokáig maradhattak, mert az idő most nagyon szaladt és menni kellett haza, mert a vonatok nem vártak. Most már kezdek az újoncok is emberi formát mutatni, mert a hajuk elég gyorsan nőtt.

A kiképzés után már nem volt olyan erős a munka. Inkább most gyakoroltuk a tanultat. Így amíg nagyon hideg nem lett, minden nap volt kivonulás, ha meg esett, akkor itt a körletben találtak mindig valami tanulni valót. Lassan közeledett a karácsony.

Szabin

Még karácsony előtt voltam 4 nap szabadságon.

Semmi újság; apám mostanában mintha idegesebb volna. Alig tudtam szóra bírni.

Kérdem mi a baj?

„Nem nagy, csak az bánt, hogy még mindig honvéd vagy.”

„Hát ez nem baj. Ez én nekem nagyon jó.”

Mindjárt elmeséltem, milyen a helyem és hogy milyen jó dolgom van. Mondom, senkivel nem cserélnék.

„Ha meg lenne két csillagom, már ősz lenne minden hajam. Így csak azért felelek, amit magam vétek, ha vétek. Akkor jövök haza, amikor akarok. Ha akarok, kivonulok, ha meg nem, akkor bent maradok. Mindig tudok magamnak valamit találni.”

Apám hallgatott.

Szerettem volna elmenni Kati rokonaihoz.

„Ne menj, fiam. Értem én a bánatodat, de a házat megfigyelés alatt tartják. Nem hiányzik se neked, se nekem, hogy okvetetlenkedjenek.”

Eszembe jutott gyerekkorom; elfogadtam apám tanácsát. De utána minden űzött otthonról. Erzsikéről semmi hír, Jóska mindig kötözködik velem, Laci idegenkedik, a két lány meg édesanyámhoz húz…

A szabadság lejárta napján a hajnali vonattal visszamentem Szegedre.

A sváb póttartalékosok esete

A szabadságról, hogy bevonulok, a főhadnagy úr hívat. Jelentkezem.

„Na, jó, hogy látlak. Két nap múlva jönnek a póttartalékosok, Budapest környékéről. Budakesziről legtöbben, köztük 8 tizedes. Ruhát kapnak és két hét múlva már mennek szabadságra. Hát észnél légy. Tudod, csak kis németek. Hát jó, ha tudod.”

„Értem.”

Tényleg jöttek. Egyik kövérebb, mint a másik, de mind pulykavörös. Többen voltak hatvannál.

Németh Pali fogja őket kiképezni. Hát másnap a ruhaosztásnál baj van, mert alig tudtam ruhát adni nekik. A főhadnagy úr csak kuncogott, mert még ilyen katonákkal nem volt dolga. Alig értettem meg a beszédüket. Akartak ők szegények magyarul beszélni, de nem ment. Azért estére mindnek lett ruhája. A 42-es szoba az övéké lett. Ennek a szobának a lakói a többi szobába lettek elhelyezve.

Két hét múlva már majdnem egyszerre tudtak menni. Akkor az egyik fele két nap szabadságot kapott. A másik fele másik vasárnap ment haza. Hanem amikor megjöttek, volt baj. Mindenki hozott magával 5 liter bort. Jó volt, de a szobában nem tarthatták.

Mit volt mit tenni, volt a raktárban 10 db 50 literes alumíniumkanna, ezeket parafinnal bekentem, és ebbe öntettem a borokat, sőt az üvegeket is eldugtam. Az ebédosztás után jöttek fel a kulacs aljával, és mind kapott egy adagot. Nem is kértek többet. Nekem is jutott. Ez így ment minden nap. A bor meg fogyott.

Volt egy üvegben nagyon jó muskotályos aranysárga, ezt nem öntöttem a többihez, ez nekem maradt. A másik vasárnap a második csoport még többet hozott. Ezek még jobb bort hoztak. Lassan minden edényem csaknem tele lett. Itt most már színek szerint szortíroztam a borokat. Az egyik dunaharaszti újonc nagyon finom oportót hozott. Olyan piros volt, mint a vér és édeskés ízű. Ezt is külön tettem.

A karácsonyi szabadságra nem mentem haza. Itt jól éreztem magam. Mire letelt a hat hét, több mint 200 liter borom maradt. Milyen jó bor volt.

Az öregek leszereltek, és nagyon jót tett soknál a mozgás, mert 4-5 kg súlyfelesleget itt hagytak. A kosztot is mindig megették. Nem válogattak. Szilvesztert mind otthon töltötte, én meg Szegeden. De nem a laktanyában, hanem az Ipartestületben.

Otthon nagyon vártak, de írtam: most nem mehetek haza, mert más dolgom van. Volt is, mert Bandi egy nagyon csinos kislánynak bemutatott, és együtt töltöttük a szilvesztert.

Búcsút mondok a versírásnak

1943.12.31.

Még szilveszter délelőttjén történt. Magam voltam az irodámban, a főhadnagy úr hazautazott Szekszárdra. Úgy is mondhatnánk, hogy a két zászlós távollétében én voltam felelős az V. zászlóalj harmadik századáért. Persze, valójában a napos, az ügyeletes.

Ott ültem az asztalnál, szopogattam egy üveg elrejtett veltelinit.

Mit is tettem eddig? Elmúltam 22 éves. Amíg le nem szerelek, addig se család, se munka, se más. Lehet, hogy kivisznek a frontra. Nem tudom pontosan leírni, mi járt a fejemben.

Eszembe jutottak, hogy miket hallottam az egyletben a politikáról, a magyar helyzetről. Föltámadt bennem a vágy az írásra. Le is írtam, ami bennem mocorgott.

Keresek egy rejtekhelyet

Pedig éltél a szívünkbe

Két szemem még lánggal ég

Szabadságnak dicső napja

Csak egyszer eljöhetnél

Megbecsülünk óh, szabadság

Mily rég várjuk szent napod

Mutasd meg a népek előtt

Fényes eszméd, alakod

Őrizz testet, szívet, lelket

Csodálatos eszmeség

Mutogasd meg minden népnek

A szabadság itt van – él.

Néztem magam előtt a füzetet. Ilyen vagyok én? Lehet tovább ilyet. Kell ez nekem?

Ott ültem az asztalnál, a kockás füzet előttem. Csak négy polgárim van. Van egy rendes szakmám, ahol már nevet szereztem. És itt van a rádiós kiképzés – talán ezzel is lehet kezdeni valamit.

A szakszervezetben nem nyüzsögtem. Pártnak nem voltam tagja. Nem is akarok politizálni. Akkor minek?

Azt hiszem, nem fogok többet írni.

AZ 1944-ES ÉV

A hírközpont-ügyeletes

1944.01.01.

Az újév napja … Igen. Ebéd után a főhadnagy urat felhívtam a raktárba, és megkínáltam a boromból.

Nagyon tetszett neki, utána minden nap feljött minden délben és segített a fogyasztásban, sőt még a zászlóaljnál volt vaddisznó-vacsorára is a főhadnagy úr meghívott. Jól éreztem magam, de ezt a vacsora 15 liter boromba került. A bor mindenkinek tetszett.

A raktárt végleg leadtam, mert a jutasiak megjöttek. Más beosztást kaptam.

1944.02.01.

Február 1-jén a hadtestparancsnokságra vezényeltek a telefonközpontba telefonosnak. Itt komoly munka várt rám. Legtöbben a szolgálatban lányok voltak. Velünk szemben voltak a Klinikák.

A lányok sokkal keményebben viselkedtek, de nem tudtam rájönni: miért. Hetente két nap kellett bejönni. Állandó kilépési engedélyt kaptam.

Pár hét múlva már a rádióközpontba voltam. Itt most már minden tudásomra szükségem volt. Szerencsém volt, mert a következő alkalommal találkoztam a kiképzőmmel, Márki törzsőrmesterrel. Ez a találkozás erőt adott és biztonságot.

A február hamar elmúlt. A háborús hírek egyre rosszabbak. A szerbeknél mind nagyobb a mozgolódás. A németek kénytelenek voltak feladni Afrikát. Rommel tábornok csaknem kegyvesztett lett.

Itthon is az ellenzék mind jobban hallatja szavát. A nyilasok egyre hangosabbak, Szálasi egyre szemtelenebb. Az elve miatt újságot kellett neki adni. Nyíltan Németország mellett agitált.

Itt Szegeden is összecsapás történt. A szakszervezeti munkások az egyik nyilas gyűlés után megverték a nyilas szónokot. Az újságok persze erről mélyen hallgattak. Most már sok mindent kezdtem érteni. A hadtestparancsnokságon is egynéhány magas rangú tiszt szívesen levetné a mundért, mert már ők is tudták, hogy ezt a háborút elvesztették a németek.

Nem azért, mert a katonák kifáradtak volna, hanem mert az utánpótlás nagyon akadozott. A katonák éheztek, fáztak. Szegeden is egyre többször jelennek meg olyan röplapok, amelyek mind a háború ellen uszítanak. Bírálták a kormányt, hogy miért harcolnak értelmetlen célokért.

A német csapatok is lassan kezdték feladni a Balkánt. Minden erőt Oroszország felé összpontosítottak.

Most már késő. A nyugatiak is unták a német repülők jelenlétét. A német vezetőség már nem bízott a magyar kormányban. A hadtestparancsnokságon furcsa volt a hangulat.

Egyre többször utaztam Újvidékre, valami csomaggal, amelyet személyesen kellett átadnom. Jöttem, mentem. Időzni csak annyit időzhettem, amíg a vonatom vissza nem indult.

Amióta bejártam, a zászlóalj tisztjei egyre többször kérdeztek: mi újság a parancsnokságon. Szigorúak a mi tisztjeink, de emberségesek. Volt azonban köztük olyan, aki a katonát nem embernek, hanem levegőnek vagy állatnak tekintette.

Már jól a márciusban jártunk. Valami idegesség vagy mi vesz erőt a törzstiszteken. Hazulról ritkán kapok híreket, igaz én sem írok. Most már jó lenne haza menni. A szolgálat egyre több időt vesz igénybe.

1944.03.15.

A március 15-ei ünnepség parádés volt. Az alakulatot egy-egy díszszázad képviselte, ott voltak az iskolák diákjai, de sok gyárból a fiatal munkások, sőt még a középiskolások is. Borongós hideg volt az idő. Hatalmas tömeg előtt több szónok tartott emlékbeszédet. A szünetben a katonazenekar indulókat játszott.

Aránylag példás rend volt. Az ünnepség végén bejelentették, hogy neves színészek a színházba a fronton szolgáló katonák megsegítésére előadást tartanak. A katonáknak most már mindenki gyűjteni akart. Az előadást a színházba rendezték, a belépődíjak elég árosak.

Jó nevű színész és énekesek vannak a társulatnál. Nagy volt a vágy bennem elmenni az előadásra, de már minden jegy elkelt.

1944.03.16.

Másnap is még maradnak. Ismét telt ház, a helyi lapok magasztalják a színészeket, az alakítást. A másik oldalon pedig az adakozókat nevezték meg, akik a belépőn felül a nemes célra pénzt adtak. Sokan adtak 100 pengőt, sőt volt egy magát meg nem nevező adakozó, aki 500 pengőt adott. A két este a belépőjegyeken felül több mint 60 ezer pengőt adtak a fronton harcoló katonák megsegítésére. Ez bizony szép összeg.

Harmadnapra már tovább állt a társulat. Nem sikerült eljutnom. Na, majd hamarosan!

A német megszállás

1944.02.17.

Március 17-én ismét Újvidékre mentem, futárszolgálatban.

1944.03.18.

18-án szabad voltam; igaz, este 8 órára a telefonközpontba kellett menni, mert az egyik lánynak volt az eljegyzése. Így, ahogy terveztem, csak 19-én délután lehetek szabad.

A tiszt urak is lassan mind haza mentek, csak a hadtestparancsnok maradt bent, és még két magas rangú tiszt, valamint a szolgálatos százados és mi. A telefont fél kilenckor vettem át. Na, ma nyugodt estém lesz.

A hadtestparancsnok sofőrje ideges volt, mert randija lett volna, és az öreg még téblábol. A két társam szintén katona. Az egyik a híradósoktól, a másik a huszároktól.

A sofőrt elküldték a vendéglőbe, a Hágihoz, hogy hozzon két családi üveg sört. Nagyon lelkére kötötték, hogy siessen, mert már ők is mennének haza. A sofőr hamar megjött. Még ő is kapott egy pohárral.

Úgy este 10 óra után csak villog a központ; vidéki hívás. Ki lehet? Belépek a vonalba. Budapest volt, és kérdi: ki van a vonalban.

Bejelentkezem.

Kérdik: ki van most, tiszt úr, bent. Mondom, hogy ki van.

„Azonnal kapcsoljam!”

Kiszólok: azonnal valaki vegye fel a telefonkagylót, mert Budapest hív, és sürgős és bizalmas. Majd megyek.

A hadtestparancsnok jön, átveszi a kagylót, bejelentkezik. Odakészítem a papírt, ceruzát és várok. A parancsnok elfehéredik és mondja, hogy írjam, amit mond.

„19-én 0 órától a német csapatok átlépték az országhatárt. 19-én 24 óráig összetartás. Katonai hívás vidékre tilos. Az alakulatokat azonnal írásban értesíteni!”

A másik társam vált fel, de senkivel beszélni nem szabad! Irány az iroda. Papírt és átíró tollat kapok. A parancs úgy szól:

„19-én 01-től 24-ig összetartás. Senki nem hagyhatja el a laktanyát, még az őrség sem. A kint lakó tisztek azonnal vonuljanak be. Erre van 110 perc.”

Ez az egész. Minden alakulatot fel kell hívni, mi meg ketten a sofőrrel az írásos parancsot hordjuk ki. A parancsok átvétele aláírásos. Irány tovább.

Kezdjük az utászoknál, ott vannak a motorizált tüzérek; a repülősök voltak a legtávolabb, majd a gyalogság, híradósok, árkászok, vonalasok, határvadászok, csendőrség, de ezek még később más parancsot kaptak. A parancsnokoknak azonnal a hadtestre kellett menniük.

A Csillag börtön is, a katonai büntető is külön parancsot kapott.

Nagy volt az izgalom. Nem tudták mire vélni. Mi nem mondhattuk meg. Éjfélre mindenki megkapta a parancsot. Mire visszaérkeztünk, a csendőrség és a rendőrség tisztjei bent voltak. Sőt még a gépíró és a gyorsíró lányok is. Már írták a parancsot.

1944.03.19.

19-én csak nekem és a sofőrnek volt nyílt parancsa, így csak ketten mehettünk a városba.

A lakosság nem tudott semmit, 11 óra felé a Városházáról hangszórók jelentették be: a német csapatok érkezését fogadják szeretettel.

Szeged egy erős zászlóaljat kapott. A német alakulatok a gyalogsági laktanyába lettek elszállásolva. A lakosság nagyon meg volt döbbenve. A csendőrök és a rendőrök megerősített szolgálatot végeztek.

Mi ketten az autóval a várost jártuk, és a laktanyákat néztük meg. Itt minden csendes volt. Estig alig ettem.

18 órától a telefonbeszélgetés fel lett oldva, de csak a parancsok továbbítására lehetet beszélni. 20 órára az alakulatuk parancsnokai már a parancsnoksághoz lettek bekötve. 20 órakor a parancs elhangzott, 20-án 08-ra a hadtestparancsnokságon jelentkezzenek. A készültségeket az őrszobára rendelni. A fegyvereket élessel kell betölteni, de senkit lelőni nem szabad. Mindenféle rendbontás tilos. Az őrségek tagjai fáztak rá legjobban erre a két napra. Pedig vasárnap volt 19-e.

1944.03.20.

20-án pontos időben mindenki ott volt. A telefonnál most már a lányok is ott voltak. Az épületben nem volt hangos szó. Mindenki suttogott.

De nem úgy, ahogy beszélnek, hanem mindenki csak úgy kérdezgetett, és csak a tekintetekből látszott a bizonytalanság. Az értekezlet több mint egy óra hosszat tartott. Én is mehettem végre haza. A mi laktanyánkban is csend van, csak az őrségek mentek a kijelölt helyekre.

Én végre azt hittem, aludhatok. Alig feküdtem le, a zászlóaljparancsnok hívatott. Kettesben volt velem. Mindent pontosan elmondtam neki. Megköszönte, „de erről senkinek!”

Büszke rám, de azt mondta: szerencsém volt. Mondjuk. Ezután nyugodtan aludtam estig. A szakácsoktól megkaptam az ebédet és a vacsorát is.

Egy megszállt ország katonája

Este már semmi izgalom nincs.

1944.03.21.

Másnap a zászlóaljra kellett mennem. Az őrnagy úr azt mondta:

„Mától kezdve nem vonulsz ki, hanem itt bent maradsz, és ha keresnek, azonnal kéznél leszel.”

Nem értettem: miért.

„Ez nem fontos.”

Így az irodában lógtam sokat. Legalább is úgy tűnt. Másnap este újból a zászlóaljirodába hívattak.

„Azonnal a hadtestparancsnokságra indulsz, rendes ruhában! Ha kész vagy jelentkezz!”

Egy-kettőre átöltöztem, és hamarosan jelentkeztem. Jól megnézett, és amikor jól néztem ki, a sofőrje vitt el. Hamar odaértem.

Jelentkeztem.

Már vártak. Az én sofőröm még valamit megbeszélt az egyik telefonos lánnyal. Épp indulni akart, amikor az egyik tiszt úr leszólt, hogy várjon.

Nem sokat várt, mert hamarosan egy csomaggal már indultam is az állomásra. Ő vitt ki. Nem sok időm maradt. Lepecsételtetem az állomáson a jegyet, és irány a vonat. Az meg hamarosan indult. Az útirány Újvidék.

Elég gyorsan ment a vonat. Szabadkán gyorsan szálltam fel, és elég hamar oda is értem. Az állomásról egyenesen a Bem palotába mentem. A megadott szobába már vártak. A csomagot átadtam. A százados úr megnézte az óráját, átszólt a másik szobába, ahonnan egy másik százados úr jött ki.

Kérdi nem vagyok-e fáradt, vagy álmos. Mondom nem.

„Akkor itt van ez a járőrtáska, vedd magadhoz, és van húsz perced: a belgrádi gyors akkor indul. Azzal hamarosan Szabadkán leszel, és ott fél órád van az átszállásra, amelyik motorvonat Szegedig visz el. A csomagot, illetve a táskát senkinek oda nem add. Igazoláskor ezt a kartont felmutatod, de csak a fogason és senki nem szól hozzád. Ha még sem elég, kérd el a szolgálati jegyüket.”

„És valami tiszti járőr lesz.”

„Akkor is.”

Na, gondoltam szép kis dologba keveredtem.

„Ha beérsz Szegedre, azonnal a hadtestparancsnokságra mégy, és ha nincs bent olyan tiszt úr, amelyik legalább századosi rangot nem viselne, a csomagot megőrzöd, és reggel átadod.”

Köszöntem és azután már várt egy dzsip, benne egy sofőr és egy hadnagy úr, és kivittek az állomásra. A jegyet lepecsételtetem és vártam. Szerencsére nem kellett sokat várni, mert jött is a gyors. A vonaton nem sok utas volt. A jegykezelő hamarosan jött, lekezelte a jegyet, már ment is. Csupán azt kérdeztem hányszor áll meg ez a vonat Szabadkáig.

„Nem áll meg.”

Fél háromra ott kell lenni. A vonatra két erősítést viszünk magunkkal, mert tegnap éjjel is rálőttek a vonatra.

Kérdem, hogy kik?

„A partizánok.”

„Azok meg kicsodák?”

„Szerb és kommunista érzelmű, szedett-vedett népség. Jól felszerelt szabad csapatok. A német katonákra haragszanak. A délvidék lakóit nyugtalanítják.”

Az erősítéssel nem találkoztam, és a vonatot sem lőtték. Szerencsésen megérkeztem Szabadkára. A gyors csak 10 percet várt, és már indult is. Az én vonatom is már bent állt. Nem sokat időztem, mert nem sok időm volt.

Amint megyek a vonatra, egy igazoltató készültséggel találkoztam. Felmutattam a zsoldkönyvemet, a jegyemet és a nyílt parancsom. Ez nem volt elég, mert még a táskám tartalmára is kíváncsi volt.

Mondom, azt nem tudom, de ehhez senkinek sincs semmi köze.

„Ne ennyire, öcsém” – szól a parancsnoknak egy tartalékos hadnagy úr. – „Adjam oda.” Mondom bajosan.

Akkor bevezet az állomásra.

Mondom, lehet, de legyen szíves az igazolványát megmutatni.

„Na, hát ez mi?!”

Mondom: parancsom van rá. Különben megmutatom most már az újvidéki kártyát. Nem bántott tovább, hanem még el is kísértek a vonatig. Ellenőriztem, és pár perc múlva indult a vonatom. Nagyon megkönnyebbültem. Csak már Szegeden lehetnék!

Nem megy ez olyan gyorsan. Alig hagytuk el Palicsot, a vonat megállt. Na, mi lehet. A motor felmondta a szolgálatot. A vonatvezető másodmagával visszaszaladt Palicsig, és telefonált vissza Szabadkára. Onnan azonnal egy új gőzőst küldtek. Ez visszahúzta a szerelvényt Palicsig. Itt elébe állt, és a rossz motorvonattal együtt indult is. A motorvonat kezelő személyzete is jött velünk.

Nagyon meg voltak ijedve. Szegedig kétszer álltunk meg, 4 óra 25-kor azért mégis beért. Az állomáson megerősített készültségek voltak. Már lassan virradt. Nem volt senki. Most már álmos és fáradt is voltam. Iparkodtam a hadtestparancsnokságra. Öt órakor már bent is voltam. Szerencsém volt.

Preplár százados úr már bent volt. Már várt. Átadtam a táskát, és menni akartam.

„Na, csak: ne siess”. – azzal bevezet egy pihenő szobába.

„Itt feküdjél le, majd ha kellesz, szólunk. Most aludj!”

Jó meleg volt, hamar aludtam is. Fél 11 órakor felébredtem. Megmosakodtam és rendbe tettem magam. Most már éhes is voltam. Lementem az alagsorba, és kértem egy csésze teát 2 db zsemlével. A szolgálatos adott egy pengőt és egy ebédjegyet a tiszti konyhára. Lementem.

A szakács ismert, mindjárt adott enni. Finom gulyáslevest és borjúpörköltet tésztával. Jó étvággyal megettem, utána még adott 3 dl muskotályos fehér bort is. Ez jól esett.

Ebéd után jelentkeztem. A főnők most már telefonált a zászlóaljhoz, hogy megyek és meghagyta, hogy legyek mindig készenlétbe. Elköszöntem, és irány a zászlóaljom.

Fél órán belül már ott is vagyok. Ott még csak most lesz az ebéd. Jelentkeztem az őrnagy úrnál.

„Jól van, fiam. Menj a századodhoz, de ne hagyd el a laktanyát, ha meg a körletet elhagyod, a napos mindig tudja: hol vagy”.

A délután csaknem alvással telt el. Estefelé az irodába mentem.

„Jó, hogy jössz!”

Mindjárt adott munkát. Nem irodai munka volt, hanem raktári, méghozzá minden kartonból, ami már fel volt vezetve, kettőt kellett kiállítani, sem fejrész sem pecsétet nem kellett rányomni, csupán azt kellett ráírni milyen anyagra vagy ruháról szól. Jó pár kartonról volt szó. Este 10-ig dolgoztam. Az anyagot elzártam. Reggel már hatkor bent voltam az irodába.

Az irodában már bent volt a tizedes, a másikban a főhadnagy úr is. Behívott és kérdi: merre csavarogtam.

Mondom hol itt, hol a hadtestparancsnokságon.

„Ott mi a dolgom?”

„A telefon és a rádió.”

„Mondd, nem lógsz te?”

„Bizony nem! Van mindig mit tenni.”

„Jól van, de nagyon vigyázz, mert ha valami baj lesz, akkor a vége hadbíróság. Ezt jegyezd meg!”

Megköszöntem. Na, most már jó lesz vigyázni. Három nap alatt a kartonokkal kész lettem. Azután a tizedessel a raktárba mentünk. A raktárkészletet a raktárnokkal és az őrmester úrral átnéztük; az új ruhákat és a lábbeliket külön vettük, ezeket az új kartonra rávezették, és a régiről leírták. Ez már második napja tartott, amikor a napos keres.

Leszaladok. Mondja, hogy a zászlóaljtól keresnek, menjek azonnal.

Péntek délután volt, jelentkeztem. Mondják, hogy azonnal a szokott ruhában menjek a hadtestparancsnokságra.

Felöltöztem, mondom a főhadnagy úrnak, hová megyek, majd jövök.

„Hát csak menj. Ez így van jól. Mindig szólj, ha ki mégy. Ha nem vagyok itt, akkor a tizedes úrnak szólj, vagy írd papírra, hová mentél!”

Jelentkeztem még egyszer a zászlóaljnál, és már mentem is. Hamarosan már ott voltam. Bementem a kapun és irány az iroda.

Az irodában már vártak. Köszöntem, jelentkeztem.

„Jól van. Na, fiam, voltál-e már Pécsen?”

„Még nem.”

„Most oda fogsz menni, de nem egyedül.”

Már vártak. Átvettem az eligazítást. A másik irodában a Márki törzsőrmester úr várt.

„Hát te?”

Mondom, itt vagyok. Mondták: ide jöjjek, majd jönnek, s a többieket is ideküldik. Nem sokat vártunk, mert egy főhadnagy úr jött, és név szerint szólított mind a kettőnket. Na, ki lesz a többi. Hát nem jött senki.

„Hová indulsz?”

Mondom: Pécs; és az őrmester úr?

„Én is.”

„Akkor ketten leszünk.”

Nem is lett társunk. Két elég súlyos csomagot hoztak be. Egy átvételi elismervényt írattak alá velünk. Bejött a sofőr. Kivittük a csomagokat egy autóra. A parancs nálunk, és irány az állomás. Az állomáson a főhadnagy úr a kezünkbe nyomta a jegyeket. Gyorsan felpakoltuk a csomagot a vonatra. A sofőr hazavitte a tiszt urat, mi meg vártuk az indulást.

A vonat útvonala Szabadkán át, Bácsalmás, Baja, Bátaszék, Pécs. A vonat jól haladt. Pár óra múlva már Baján voltunk. Aztán átmentünk a Dunán, és hamarosan Bátaszéken volt a vonat. Itt a vonat miatt több mint fél órát vártunk. Este 11 órakor indultunk Bátaszékről. Itt már a vonat lassabban ment, mint a tehervonat. Nagyon sok a kanyar, és sok a kis állomás. A vonatunk hajnali háromra ért be. Nagyon sok helyen megálltunk. Az állomáson leszálltunk. Az állomáson már várt bennünket egy katonai autó. Név szerint szólítottak bennünket, és beültünk a kocsiba. Hamarosan a parancsnokságon voltunk. A parancsnokok már vártak.

Az átvételi elismervényt aláírattuk, és a csomagokat átadtuk. Kaptunk finom rumot és meleg teát. Utána egy külön szobába vezettek bennünket, és ott lepihentünk. Reggel 10 órakor ébredtünk. Kaptunk reggelit, és már vittek is ki az állomásra. Lepecsételték a jegyünket és mentünk a vonatunkkal.

Ugyanazon a vonaton. Az úton sok mindenről beszéltünk. Bár csak este hat órakor futott be a vonat Szegedre, de nem is vettük észre az utat. Szegeden is várt egy kocsi bennünket. Hamarosan a parancsnokságon voltunk. Átadtuk az elismervényt. Megköszönték.

„Menjenek haza!”

A kapun kívül elbúcsúztunk. Irány a laktanya. Már hét órakor bent voltam. Jelentkeztem a zászlóaljparancsnokságon. Irány a körlet. A főhadnagy úr még bent volt. Jelentkeztem.

„Hol voltál?”

„Pécsen.”

„Egyedül?”

„Nem. Ketten.” Mondom, kivel.

„Jól van. Pihenj le. Majd holnap beszélgettünk.”

Az irodában levelem volt. A nagyhúgom címzése. De az apám írt. Nagyon meglepett. Még nem írt eddig sosem. A levél tartalma még jobban:

Kedves fiam!

Ne lepődj meg, hogy írok. Ez, amit most írok, nem asszonynak való.

Miért nem jöttél haza karácsonyra? Nagyon vártalak. Ha van rá lehetőséged, azonnal gyere. Mi hál’ istenek jól vagyunk, amit neked is szívből kívánunk.

A Jóskát kicsapták az iskolából.

Kati apja meghalt. Ő meg beteg. Nincs itthon. Kérte a címedet, de nem adtam oda. Majd te megírod.

Sok nehéz nap vár ránk. Itt nálunk semmi komoly, hacsak az nem, hogy a zsidóságnak fel kellett varrni a sárga csillagot. Ellenben a szomszéd Bácsalmáson tegnap reggelre a svábok megbolondultak. Összeverekedtek a bunyevácokkal és magyarokkal. Volt halott is, meg sok a sebesült. A veszekedésnek a csendőrség vetett véget. Az őrsről a svábokat elengedték, csak a bunyevácokat és a magyarokat fogták ott. Másnap megint volt verekedés. Még az egésznek nincs vége.

Vigyázz magadra, mert hamarosan valami nagy változás lesz. A német csapatok 19-én megszálltak bennünket. Lehet, hogy hamarosan vége ennek az esztelen háborúnak, de lehet, hogy hamarosan a frontra visznek benneteket.

Itt is plakátokon hívják a 18 éves fiatalokat önkéntes katonának. Jóska is el akar menni, vissza nem tarthatom. Ha nem bír magával, menjen. A vesztébe rohan.

A lányok és a Laci is jól van. Félünk a hirdetett légi támadásoktól. Lehet, hogy

hamarosan már itt is lesznek az angol bombázók. Én csak arra kérem a jó istent, hogy

akárhová visz a sorsod, épen és egészségesen térj haza.

A mielőbbi viszontlátás reményében sokszor csókol

Apád.

Nagyon furcsa levél. Most már bántam, miért nem mentem haza karácsonyra. Alig teszem el a levelet, hívat a főhadnagy úr! Jelentkeztem. Kérdi, mi hír van otthon.

„Nem jó.”

„Megmutatnád.”

„Hogyne. Nem titok.”

Elolvassa, csak annyit mond:

„Na, öcsém, derék ember az apád. Azért ezt nem kell senkinek se mondani.”

„Nem is mondom.”

Fogtam a levelet, elégettem. Okosan tettem.

Másnap kértem eltávozást, de tudtam, szó sem lehet róla. Nem is kaptam. Hanem újból a hadtestparancsnokságra hívtak. Azonnal indulni kellett Újvidékre. Most nem jöttem mindjárt haza. Ott aludtam. Csak másnap indultam vissza.

A zubbonyom alatt egy nagy barna boríték, a kezemben egy kb. 5 kg kis csomag. Szerencsésen visszaértem. Átadtam a kinti irodában a csomagot, a nagy borítékot a parancsnoki irodába bevittem. Kivettem és átadtam.

Megdicsértek. Mehetek haza. A zászlóaljnál jelentkeztem. A tiszti konyhán kértem valamit enni, mert nagyon éhes voltam. Kaptam. De a századnál is a főszakács odaadta a hideg vacsorámat. Ezt is megettem. Most már nem éreztem éhséget. A kantinba megittam egy kis fröccsöt.

A hónap többi része simán telt el. A zászlóaljnál meg a századnál különös hírek keringtek. Jó lenne valami biztosat tudni. A rádióhoz nem tudok oda jutni. Az adást a tisztek végzik, még altiszt sincs a közelükben. Csak csellengtünk. A gyakorlótéren nincs most komoly munka. Mindenki, aki tehette lógott.

Leszerelnek

1944.04.06.

Április 6-án este váratlan esemény történt. Parancskihirdetés előtt hívattak a zászlóaljirodába. Nem lepett meg. Sokszor ott lógtam.

A zászlóaljparancsnok hívatott. Jelentkeztem.

„Fiam, ezen túl nem kell a hadtestparancsnokságra menned. Más beosztásod lesz. Hamarosan megtudod. Szeretsz-e katona lenni?”

„Ha kötelező, amit kell, megteszek, de a jövőmről más terveket szőttem. Alig várom, hogy civil lehessek.”

„Miért?”

„Mert ha szegény vagyok is, de a szaktudásom és szorgalmam után emberi módon majd megélek.”

„Jól van. Most itt ez a borítékot vidd le a főhadnagy úrnak!”

Tisztelegtem és már mentem is. A század már parancskihirdetésre készen állt. A társaim morogtak, mert engem vártak.

„Mindjárt itt vagyok, csak ezt felviszem a főhadnagy úrnak.”

„Na, csak siess!”

Hamarosan jön a főhadnagy úr is. A napi parancs és a szokásos őrségbeosztás után a főhadnagy úr az én borítékom olvassa fel.

Nagy csend és utána még csendesebb lett a század. A századunk 2/3-a parancsra azonnal leszerelt.

„Akik a nevüket hallották, menjenek az irodába, ott majd mindenki megkapja a zsoldkönyvét, meg a leszerelő levelét!

Az irodában az írnok nem győzte a zsoldkönyveket kiadni, pedig már előre el volt készítve. Én a telefonon hívtam fel a postát, és egymás után adtam a címeket, és az összes címre ezt a pár szót írattam:

„Leszereltem, kérem a civil ruhát, fiuk..”

1944.04.07.

A címekre azonnal továbbították. A közelben lakó hozzátartozók már másnap, 7-én reggel hozták a ruhákat.

„Majd hamarosan otthon lesznek, csak menjenek haza.” – biztatta őket a főhadnagy.

Én is már másnap estére civilben voltam. Irén húgom maga hozta be a ruhámat. Azzal váltunk el, hogy hamarosan találkozunk. Elmondta, hogy Gyulát ismét behívták Bajára. Pár napról van szó – így mondták.

Mi nem kaptuk meg egy hét múlva sem a leszerelő levelet, sőt nem hogy a városba nem mehettünk, de szorosabban fogtak a laktanyában, mintha kaszárnyaáristomosok lettünk volna. Az örömünk hamarosan bosszús haraggá változott. Pedig most már a zászlóaljparancsnokságra se kellett mennem. Megszabadultam a raktártól, a szolgálattól. Leszereltem. Már semmi keresni valóm nem volt a seregben.

Új behívás – menetzászlóalj

1944.04.13.

Április 13-án az esti parancskihirdetés azután pontot tett a várakozásunkra.

A parancs nem örömet, hanem sok bánatot és keserűséget hozott. A leszerelt katonákat formálisan ismét behívták, és ezzel egyszerre az új menetszázadokba osztották be. Ezekből a leszerelt fiatalokból lettek az új századok magvai.

Engem a zászlóaljtörzshöz osztottak negyedmagammal a századunkból. A zászlóaljtörzs 38 ifjú katonáját tartalékosokkal fogják kiegészíteni. Ugyanígy lesznek feltöltve a századok is.

Így alakult meg a 111., a 115., a 117., a 118., és 119. menetszázad, s belőlük a „Zothmund” utász-menetzászlóalj.

Bizony kutyául éreztük magunkat. Megkaptuk a tábori számunkat is. Másnap vételezhettük az új ruhákat, és mindazt, amire egy harctérre induló katonának szüksége lehetett.

10 órakor már az új zászlóaljtörzsnél voltam. A beosztásom R7/a-nál rádiótávírász lett. A civil ruhát hazaküldtük pár sor kíséretével.

Az új századok és a zászlóaljtörzs elhagyta a laktanyát. Mi a Lengyel utcai iskolába mentünk. A tantermek üresen álltak. Legjobban a diákok örültek, mert egyelőre a tanítás szünetelt. Harmadnapra irány a nagyállomás. Vártuk a bevonulókat. Nem volt benne semmi köszönet.

Nyolc órától kezdve jöttek a vonatok, és jöttek a bevonuló tartalékosok. Nem volt mese.

Itt a behívó parancs, jönni kell. Hány boldog kis családi fészek lett árva. Odalett a kenyérkereső. Amúgy is az országban rossz a hangulat. Amióta a németek bejöttek, a zöldinges nyilasokkal nem lehetett bírni. Azért volt a keserűségben némi vigasz is. Aki katonaköteles, annak akármilyen érzelmű, ha kezében a behívón jönnie kell.

Hazulról is kaptam pár sort: a csomagot megkapták, de engem nem. Bizony én is másképpen gondoltam.

Közben megkeresett a volt századparancsnokom és szakaszvezetői rangot ígért, ha visszakérem magam a századhoz. Hát elég baj volt, hogy nem szerelhettem le, de annyira azért nem voltam balek, hogy ezt a helyet elcseréljem egy szakaszvezetői előléptetéssel. Jó ez így.

Tudtam, hogy jó helyem lenne, de itt jobb lesz. Itt mindig közel leszek a tűzhöz, meg a zászlóaljparancsnok is szeret meg bízik bennem. Nem ígértem semmit.

Azért másnap megemlítettem az alezredes úrnak.

„És mit gondoltál?”

„Maradok. Itt is biztos szükség lesz rám.”

„Jól van, fiam.”

A második eligazításkor a főhadnagyomat félrehívta, és azt mondta, nem enged el. Ezzel z ügyem véglegesen lezárult.

A tartalékosokkal kellett foglalkoznom. Sajnos csaknem mind elfelejtette a morzejeleket. Jelentettem is mindjárt.

„Na, nem baj. Itt vagytok ti. Ők majd kiszolgálók lesznek. De kint a fronton sajnos nem babra fog menni a játék. Ezért legalább ti, szakmabeliek, komolyan gyakoroljatok, mert komoly feladat előtt álltok. Most vizsgáztok élesben.”

Hamarosan az összes rádiósnak pár szóval ismertette, hogy mit vár tőlük. A csoportot kétfelé osztotta. Az egyik fele telefonos lett, a másik fele rádiónál maradt. Most már a tartalékosok is kezdenek emlékezni a morzéra. Már késő. Délutánonként leveleket viszek a menetszázadokhoz. Nem mesze vagyunk egymáshoz.

1944.04.20.

A századok lassan összerázódtak. Csaknem mindenünk megvolt. Az április még elég bolondos. Már huszadika van, de alig volt valamire való jó idő. Egy telefonbeszélgetést lehallgattam, semmitmondó beszélgetés volt, de a vége az volt: hamarosan megkezdődik a tanítás. Közben több alkalommal volt légi riadó.

Az első szörnyű pánikot okozott.

Szerencsére nem történt bombázás, de sok angol gép repült át felettünk. Sehol egy német vadászgép, még a légvédelem is hallgatott. Eddig szerencsésen megúsztuk. A legénység is hallgatott. A bátrabb hozzátartozók eljöttek, és megkeresték a katonákat. Utána mindig mélabús, és szomorú volt a hangulat. Hány katona siratta esténként az otthont, a családot.

Volt itt több olyan tartalékos, akinek 4-5 gyermeke is volt. Volt, akinek beteg volt a felesége, kicsi gyerekkel, volt itt olyan is, aki a két öreg szülőt hagyta otthon. Nem szerelték le őket, mert nem tudtak volna kit behívni helyettük. Így aztán volt átok, könny és minden.

A fegyelem erős volt. Mi fiatalok adtunk néha valami kedvet az öregebbeknek. Kimenő ritkán volt, az is csak este 9-ig. Nagyon szépen bánt velünk az alezredes úr. Velünk érzett. Mindenben a legvégsőkig elment; bejelentette, iparkodik mindent elkövetni értünk, de egy kikötése van. Részeg katonát nem akar látni. Akit elkap, azt példásan megbünteti. A borral és a részegekkel megoldani semmit nem lehet. Aránylag nem is volt semmi baj.

Minden nap az iskolaudvarban volt mindig valamilyen foglalkozás. Ez egy kicsit csillapította a kedélyeket. Lassan két hete bent voltak a tartalékosok. Már az a hír járta, hogy leszerelik őket is, minket is.

Bevagonírozás

1944.04.24.

Április 24-én fél hétkor foglalkozás kezdődött. Kilenc óra körül mentem az irodába, a napi foglalkozást jelenteni. Jött az alezredes úr. Jelenteni akartam.

„Ne jelents semmit. Azonnal sorakozó. Mindenki az udvarra!”

Amikor kint voltunk, csak ennyit mondott.

„Mindenki csomagolja össze a holmiját! 10 órára jelentést kérek. A fogatok 10-re itt legyenek!”

Na, akkor mégis itt van a leszerelés. 10 órára minden kész volt.

Ekkor lejött.

„Fiaim! Ma 13 órakor itt hagyjuk Szegedet. Most azonnal a kocsikra felpakolni, mindenki 11-re menetöltözetbe itt vár. Tövisvári százados úr 11 órakor elindul a Rókusi rendezőre, és én ott várom a törzset.”

Sok minden járt az eszünkben, csak az nem, hová megyünk. Azt már tudtuk: itt nincs visszaút. Csak az izgatott, hogy a front melyik részére visznek bennünket.

Bizony nem énekszóval meneteltünk; hallgattunk és mentünk a százados úr után. Az idő most már izgatott bennünket. Hamarosan minden baj nélkül kiértünk a rókusi pályaudvarra.

A századok már félig be voltak vagonírozva. Részünkre csak hat vagon maradt. Egybe mentek a lovak, a lovászok; a nyitott vagonba a kocsik és három autó: egy személy és két teher. Kettőbe a legénység, egybe a géhások a raktárral, és egybe az iroda, a rádió és tisztek.

Jó szorosan voltunk. Mi hamarosan végeztünk, 12-re készen voltunk. A pályaudvaron hat 40-45 tonnás vagonokból álló szerelvények álltak. Egy-egy szerelvény két századot vitt. Minek az a sok szerelvény. Még volt csaknem egy óránk. Az ebéd kész. Az ebédet a vagonokban ettük meg.

¾ 1-re minden kész volt. Azt alezredes úr minden századot megnézett, majd az ajtókat behúzatta. A századok megkapták a stratégiai parancsot, és ezt útközben majd felolvassák.

13 órakor az első szerelvény elindult. Isten veled Szeged. Isten veled család! Vajon látunk-e még, találkozunk-e valaha?

Nem sírtak, de ez a néma csönd mindennél többet mesélt. Szinte megbénult most körülöttünk minden. Mi fiatalok nem éreztük át, mi is fog ezután jönni. A tartalékosok már sokkal másképpen látták a jövőt. A vonat meg a kijelölt irányba egyhangúan döcögött.

A front felé

Irány Hódmezővásárhely, Nagyszalonta, Nagyvárad, Kolozsvár, Dés – és a végállomás: Ó-Radna!

A kivagonírozás Oláhszentgyörgyön volt. Az utunk nem volt egyhangú. Mi, alföldi gyerekek, csak csodáltuk azt a festői tájat, amelyben a hegyek és a völgyek váltották egymást.

Amikor megkezdődött a kivagonírozás, váratlan esemény zavarta meg. Alig hogy hozzákezdtünk, felettünk repülőgépek jelentek meg magasan és köröztek. Pár perc múlva egy csomag kezdett leereszkedni és felettünk, alig ezer méterre kigyulladt. Ott lebegett és nappali világosságot adott. Ugyanis a szerelvényünk éjfél után érkezett meg, és még az éj folyamán ki kellett vagoníroznunk.

Először riadó volt, de amikor a gépek elhúztak, akkortól minden zökkenő nélkül ment. Aránylag elég hamar megvoltunk a kipakolással, amikor már lassan az ég pirkadni kezdett. A századok felsorakoztak. A kijelölt állomás neve már a parancsnokoknál volt. Keritva, Bethlen, Borsa, Borsafüred… A zászlóaljparancsnokság egyenesen Ó-Radnára ment. Ott a fiúiskolába költözött.

Itt egy Kiskunfélegyházáról származott ember volt az igazgató. Itt volt a felesége, a lánya is, akik szintén tanítottak. Itt már két nyelven ment a tanítás: magyarul és románul. Mind a két tagozaton 8-8 tanító próbálta a nebulók fejébe önteni a tudományt. Szép nagy iskola volt. Külön-külön volt magyar és román osztály.

Most, hogy mi oda költöztünk, összetették az osztályokat. Egész napos lett a tanítás: délelőtt is, délután is érkeztek a kisdiákok. Nem ment sehogy a munka. Végül úgy osztották meg, hogy az egyik héten délelőtt a magyar nyelvű, ugyanakkor délután a román nyelvű tanítás volt. Így minden héten váltották a műszakot. Ez volt az iskolában.

Az első harcálláspont: Ó-Radna

Mi is berendezkedtünk. Most jutottunk oda, hogy a szolgálat mellett kezdtünk ismerkedni egymással. A zászlóaljparancsnok-helyettes, a segédtiszt egy emberből kivetkőzött vadállat volt. Még mindig azt hitte, hogy a laktanyában van, és csak a most bevonult újoncokat hajszolhatja. Laktanyai fegyelmet kívánt. Sajnos nem ment. Itt már mi is hadműveleti területen voltunk, egyelőre tartalékban.

Igyekeztük a szállásunkat és a körletet emberivé tenni. A tartalékosok nem bundások; ami nem tetszett nekik, azt nem mondták, de a nézésekből és a magatartásból látni lehetett, hogy nekik a katonaság nem öröm, hanem átok. Ezekkel nem lehetett laktanyai fegyelemmel semmire sem menni. A hangulat teljesen megváltozott. Mindenki iparkodott a maga beosztását legjobban elvégezni.

Nekünk, rádiósoknak a szakaszparancsnoka egy híradósoktól odavezényelt hadapród őrmester volt. Aki ezt meglátta, mindjárt meg akarta a véleményét osztani. Nem is tudom, miért adnak ilyen embernek karpaszományt. Nem azért, hogy hiányos lett volna a tudása, de az öltözéke, a kinézete és a tartása meghazudta a korát. Úgy lötyögött rajta minden, mint ha valami 80 éves papa lenne. Ráadásul annyira gyenge volt a szeme, hogy csak nagyon erős szemüveggel tudott csak látni. Nem tudom, ki volt az a katonaorvos, aki ezt az embert katonának sorozta. Ezzel az emberrel csak többen voltunk. Sajnos senki előtt nem volt tekintélye. Na de még nem voltunk vele tisztában, hogy a rádióhoz mennyit ért.

Volt köztünk egy Makóról kimustrált adótiszt, itt tartalékos hadnagy volt. Ő lett az irodavezető egy beosztottal. A szabályzat ezt írta elő, hát kellett. Az alezredes úr csak nagyokat hallgatott, csóválta a fejét. Ebben az időben keveset volt velünk, mert a századok elhelyezését ellenőrizte Szinte csak este volt otthon. Reggel mindig 8 órakor már ment a sofőrjével, párszor a mi hadnagyunkat is elvitte magával. Mi meg a rádióval voltunk elfoglalva.

Kaptunk 1 db R 7/a adóvevőt, 3 db. R3/a-s adóvevőt is, és 5 db telefont. A nagyrádió parancsnoka egy tartalékos tizedes lett. Az egyik kisrádió parancsnoka egy tényleges tizedes lett, a többiek parancsnokai szintén tartalékosok. Nekünk a nagyrádió letelepítése sok gondot okozott, mert mi még nem voltunk hegyes vidéken. A parancs meg úgy szolt, hogy Kolozsvárral és Szegeddel meg kell teremteni a kapcsolatot. Sehogy nem akart bejönni Szeged. Kolozsvárral már harmadik napon lett kapcsolat.

Jelentette a tizedesünk, hogy Kolozsvárral sikerült az összekötetés. A parancsnok örült, de azt mondta, hogy próbáljuk meg Szegedet behozni. Meg volt adva a hullámhossz, és Szeged állandó vételre volt állítva. A mi tizedesünk, amikor már nem mentünk semmire, kérte az alezredes urat, hátha a hadapród úr meg tudná teremteni a kapcsolatot.

Sajnos még úgy sem jött be a vétel; vele, mint nekünk sikerült. Az összekötetés meg fontos lett volna! A kolozsvári összekötetés is csak táviratilag jött be, beszélni nem lehetett.

„Na” mondom a Berkes komámnak, „próbáljuk meg más antennával és más magassággal!”

Kilenc után aztán én az antennát, Berkes a rádiót próbálta. Nem akart semmi sem sikerülni. Végre hajnali fél háromkor a T antennával 437 méter magason bejött Szeged. A tizedesünk azonnal felkeltette az lest, jött is már, adta is: mit kérdezzünk. Persze nyíltan.

A válasz csak annyi, jól van. Most már minden negyedik órában volt összekötetés.

Most már lehetett pihenni, illetve lehetett volna. Nem volt szerencsénk, mert jött a napos és a százados úr (ruminak mondták a háta mögött): kellett menni, csuklózni, és az iskola kertje alatt folyó hideg patakban mosakodni.

Mondom, százados úr, most feküdtünk le.

„Engem nem érdekel. Különben is délre kopaszon jelentkezel, de a többi is.”

Na, oda a szép hajam. Úgy néztünk ki, mint a kopasz bürgék. Mi nem mentünk volna, de a borbély jött, mert ő meg azt kapta parancsba. Hát délre mind a hatan kopaszok lettünk. De estére az egész rádiós szakasz. Este parancskihirdetéskor az alezredes úr alig kapott levegőt, amikor meglátott bennünket. Nem szólt, de láttuk valami baj van.

Este, amikor bemegyek az irodába, kérdi, mi ütött belénk.

„Miért?”

„Még kérded?”

A százados úr is bent volt.

„Na, mondd!”

„Egész éjjel kísérleteztünk, míg az új antennával végre sikerült Szegedet behozni, és csak hajnalban tudtunk lefeküdni. Reggel csuklóra kellett mennünk, de én mondtam a naposnak és a százados úrnak, hogy egész éjjel fönt voltunk. Azt mondta, őt nem érdekli, hanem délre én is meg a többi is kopaszon jelentkezzünk.”

„Köszönöm, elmehetsz.”

„Igenis.”

Hogy a folytatás mi lett, nem tudom, de attól a naptól kezdve se csuklózni, se hideg vízben mosakodni nem kellett menni. A százados úr úgy elkerült bennünket, mintha leprások lettünk volna.

Még ezen a héten másik baleset is érte a százados urat. A hét végén az ebédkiosztás előtt a csicskásokkal az ebédet visszaküldte és vissza kellett önteni a többihez. Ugyanis önellátók voltunk. Az élelmezés a tiszteknek olyan jó és annyi volt, hogy nem tudták elfogyasztani, és visszaöntették. A miénk persze lötty volt.

Valahogy szemet szúrt, hogy minden csicskás két csajkát vitt. A szakács jelentette az aznapi ebédet, az alezredes úr meg parancsot adott az ebéd kiosztásához. Ő is fogta a saját csajkáját, a szakács meg sandán leste a csicskásokat. Amikor az alezredes úr odaért, felnézett, és ez lett a veszte. Egy hatalmas fülest kapott. Amikor az alezredes úr megkapta a maga porcióját, akkor félrelépett. Amíg mindenki meg nem kapta a maga adagját, többé nem nézett fel. Ez nagyon tanulságos eset volt.

A vasárnapi ebéd nagyon finom volt. Hétfőn reggel a századküldöncök jöttek be a parancsért. A tiszt urak csak ritkán voltak láthatók. Különben minden utászszázadhoz még be volt osztva 4-5 munkásszázad. Volt mit tenniük. Az aznapi parancs nem sok jót ígért a konyhák vezetőinek és a tiszt uraknak. Ugyanis attól a naptól megszűnt a tiszti étkezés. Aki a parancsot nem tartja be, az szigorú büntetést fog kapni. Ezért külön felhívta a géhás tiszteket és tiszthelyetteseket. Nálunk már nem volt ez játék.

A szakácsok a szombati epizód után nem voltak hajlandók az ebédet lefölözni. Ahogy jött a kanálba, úgy kapta mindenki a maga adagját. A csicskások továbbra is tálba vitték fel egyben a kosztot, így itt nem történt semmi baj.

Igaz, volt két tiszthelyettes, akik mindig próbáltak valamit spórolni. Reggel a kenyeret akarták válogatni. Ha nagyon fekete volt a héja, akkor az üzletből vettek a saját zsebükből. Nekünk az élelmezés tetszett, mert most már igazán jó volt. A vacsoránál is próbálkoztak, de sikertelenül. A mi főszakácsunk okult, nem volt hajlandó semmiféle engedményre. Mi meg rendületlenül rádióztunk. A lakosság nem viselkedett velünk ellenségesen.

A hét végén, pénteken este egy személlyel szaporodtunk. A kolozsvári csendőralakulattól egy őrmester, Kardos László jelentkezett szolgálatra.

Másnap reggel bemutatkozott. Így kezdte:

„Mivel önök hadterületen vannak, szemben az ellenséggel, engem azért vezényeltek ide, hogy megtudjam, milyen az alakulat hangulata. Tilos mindenféle politikai összejövetel, a rádió hallgatása, de főleg tilos az ellenséggel bármilyen kapcsolatfelvétel. Akit valami ilyen esetben megfogok, azonnal viszem Kolozsvárra, és az én jelentésemtől függ az élete. Többet nem mondok, ehhez tartsák magukat. Majd lesz rá alkalom, hogy megismerjük egymást.”

Mi a reggeli eligazítás után mentünk a dolgunkra. A többiek is a maguk beosztása szerint. Ez a Kardos őrmester úgy 155-160 cm magas lehetett; kb. 35 éves. Igen katonás. Szinte minden szava úgy hatott, mintha mindig parancsolna. Olyan kis mitugrász.

A heti munkát mindenki délre befejezte, csak mi nem kaptunk parancsot a rádió pihentetésére; állandó vételkészség volt. Így estefelé a kovácsoktól bejött a Gergely Pista bácsi tizedes.

Nem volt olyan öreg, de a hatalmas termete és a két hatalmas tenyere mindenkinek tekintélyt parancsolt.

„Na, fiúk, mit szóltok a csendőrhöz?”

Nagy hantát adott le, de ez csak hanta.

„Itt most a fronton vagyunk. Lesz ő még sokkal kisebb legény is ne féljetek.”

Amint így mondja a magáét, bejön Kardos, és csak hápog.

„Ki az, aki nincs velem megelégedve?”

Gergely mondja, én.

„Hát akkor, hogy is hívnak, öcsém?”

„Így.”

Elkapja a vállánál fogva, jó magasra felemeli, és szép lassan, óvatosan leteszi és mondja:

„Öcsém, ha észreveszem, hogy egy utászt el akarsz kísérni Kolozsvárra, úgy tekerem ki a nyakad, mint a galambét, és soha nem kapsz levegőt. Ha meg barátok leszünk, úgy leszel, mint testvérünk, és megtudod, milyen is az utászoknál az összetartás és a szeretet.”

Akkor az őrmester hápogni kezdett, és próbált fenyegetőzni. Mondja ismét a Gergely:

„Maradj csendben; mindent láss, de mielőtt szólnál, jól gondold meg, mert itt nem újoncokkal meg béresekkel, kanászokkal van dolgod, hanem mindegyikünk iparos meg kereskedő. Velünk lehet szót érteni, meg már mi is a fronton vagyunk. Azt hiszem, nem sok korkülönbség van közöttünk, hát legyünk úgy, mintha együtt nevelkedtünk volna.”

Ezzel nyújtotta hatalmas tenyerét, és az őrmesternek nem volt más választása: ő is adta. Gondolom, félt, hogy megropogtatja, de szépen paroláztak.

Elmúlt egy hét, sőt kettő is, a mi őrmesterünk minden héten leadta a dörgedelmes ijesztgetést, de ez már csak mumus volt. Lassan annyira összebarátkoztunk, hogy sokszor ő volt a figyelőnk, amikor a külföldi híreket hallgattuk. Ő volt mindig, aki fűzött hozzá valami mondanivalót.

A legénység lassan hozzászokott a hegyekhez, már úgy jártunk, mint ha Szegeden volnánk. A ránk következő vasárnap reggel öt órakor volt ébresztő, de úgy fújta a kürtös, mintha valaki nyúzta volna. Amint felébredünk, furcsa zenebonára lett figyelmes az őrség. Mi még nem hallottuk. Az udvaron felsorakoztunk. A tisztek is mind ott voltak. Vártuk mi fog történi.

Szerencsére az igazgató úr is felkelt. Kérdi, miért van ilyen korán ébresztő? Mondjuk, nem hallotta ezt a reggeli zenebonát?

„Ez nem az ellenség. A hegyekben minden vasárnap a pásztorok jeleznek egymásnak a havasi kürttel.”

Az első hadi esemény: az amerikai repülőgép

Na, a mi napunk is jól kezdődik. Ha már felkeltünk, és most nem tudunk, mit kezdjünk az időnkkel. A szakácsok hamarosan elkészítették a reggelit, és ki is osztották. Az egész délelőtt ténfergünk. Ki a városba ment, ki meg levet írt. Én is az utóbit választottam. Hozzáfogtam írni. Volt kinek, és volt is mit. Alig fogtam hozzá az íráshoz, amikor az őrmester egy oláh paraszttal jött fel az irodába. Na, ez valami kémet hozhat. Nem sokáig töprenghettem. mert az alezredes úr hivatott.

Egykettőre összeszedtem magam, és irány az iroda. Az irodába ott a paraszt és az őrmester. Jelentkeztem.

„Na, ülj csak le fiam” – mondja – „nem félsz felmenni a hegyekbe?”

„Félni ugyan nem félek, de egyedül még sem merek elindulni.”

„Nem is egyedül mégy, hanem tizenketten mentek. Ebben a létszámban lesz négy kocsi is, és ti nyolcan, meg az őrmester úr is.”

„Nekem mi lesz a dolgom?”

„A kis rádiót viszed magaddal, és a szakácsoktól Lába Gyurka is megy veletek, ő lesz a generátorosod.”

„És mikor indulunk?”

„Pontosan 9 órakor. Küldd ide a napost, te pedig készülj fel a Lába Gyurkával. Itt az adásodat Berkes és valamelyik tartalékos fogja venni. Erről csak ők tudhatnak!”

Fél kilencre már indulásra készen voltam, csak az őrmester úr hiányzott. Alig pár perce hívatták az itteni csendőrszázadhoz. Valameddig vártunk, pontosan kilenckor elindultunk az őrmester nélkül.

Az első kocsin a pásztor, Gyurka és a kocsis ült. A többi a kivezényelt tizenkét utász ült. Csaknem mindnyájan fiatalok, Gergely tizedes úr jött velük. Most már tudtuk, miért megyünk. A radnai havasokban egy idegen repülőgép lezuhant. Azt kell megpróbálni fölkutatni. Hát ez jó.

Amint elhagytuk a szerpentin jártas utat, amerre elmentünk, hagytunk magunk után jelet. A pásztor meg mindig mutatta az irányt. Nem nagyon tudtunk haladni, mert az út nagyon keskeny és kanyargós volt. Már délfelé jártunk, és légvonalba alig pár km-re voltunk csak Ó-Radnától.

Útközben megálltunk, mert a lovak nagyon ki voltak fáradva. Csupa vizek voltak. A kocsisok óvatosan kifogták, és a hegyoldalba eresztették száron legelni. Amíg a lovak pihentek, mi is ettünk. Az utat is, meg a hegyoldalt is amennyire lehetett, szemmel tartottuk. A felszerelésünk következő volt: minden kocsin volt egy sátorponyva, volt egy láda kézigránát, 6 karabély, 1 golyószóró, 2 géppisztoly és 3 db 37-es mintájú pisztoly.

A lovak kb. egy órát pihentek. Nagyon óvatosan fogtuk be. Mi is jól laktunk, és lassan megindultunk felfelé. Az út egyre meredekebb lett. A lovak nagyon lassan haladtak előre. A mi románunk is unta az utat, de ha már jelentette az esetet, hát jött velünk.

Estére a csapat letáborozott, a kocsik kerekeit lekötöttük, és a kereket faékkel rögzítettük. Mi a Gyurkával a rádiót felállítottuk, kerekantennát használtunk és próbáltuk beszéddel az összekötetést megteremteni. Hamarosan sikerült, a rádiót nem bontottuk le, és Ó-Radna is, mi is vételkész állapotban maradtunk. Két ember őrködött állandóan.

Az éjszaka semmi esemény nem történt, csak a farkasok üvöltöttek. Eleinte messziről, de azután mindig közelebbről. Még szerencse, hogy a lovak nem nyugtalankodtak.

Hajnalban a lovak kipihenve, megitatva és etetve vígan mentek felfelé a hegynek. Most már még lassabban haladtunk előre. Nagyon veszélyes volt az út. Már dél elmúlt, amikor a mi emberünk megáll, és nem akarta, hogy a lovak a kocsit húzzák, mert most már az út kocsival lehetetlen. Így a három kocsi ott maradt egy őrrel, mi meg indultunk volna, de előbb beszéltünk Ó-Radnával. Azt a parancsot kaptuk, hogy a rádió maradjon lent még egy őrrel, és menjünk tovább. Egy tartalékos maradt ott, Tóth Jani bácsi, aki tizedes volt. Az asztmája miatt nehezen szedte a levegőt, ezért maradt ott. A puskáját átcserélte egy géppisztolyra. Most már gyalog folytattuk az utat. Az idő meg hirtelen hideg lett. Ha nem vittünk volna köpenyt, megfázunk.

Jó alkonyatra végre elértük a leesett repülőgépet. Még vagy 500 métere volt tőlünk. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk fel. Az éjszakát itt lent töltöttük. Az éjszaka hideg volt. Míg aludtunk, fáztunk.

Reggel minden deres volt. Úgy 10 óra felé elértük a lezuhant repülőgépet. Alaposan körülnéztünk, de sem a pilótát, sem más kiszolgáló személy nem találtunk, sem élve, sem halva. Végre lassan bemásztunk a gépbe. Ott, amit találtunk, az minden képzeletet felülmúlt. Ez a repülőgép szállítógép volt.

A mi emberünk most már menni akart, de nem engedtük. Jó, hogy a hegyekbe messzire hallatszik a hang. Lekiabáltunk, és mindjárt jött is a válasz. Az első tér tele volt amerikai bakanccsal, a második modern géppisztollyal, és hozzá tárakkal, töltényekkel, a harmadik csak ládával. A negyedik vajjal, keksszel, konzervvel és más tartósított élelemmel. De még sok takaró és kötszer is volt benne.

Legelőször a fegyvereket pakoltuk ki és vittük le. A kocsikat nehezen megfordítottuk, és két kocsit teljesen elfoglalta a fegyver. Majd a takarók kerültek le, azért hagytunk is fent pár darabot, kb. negyvenet, az éjszakára.

Amíg a pakolás tartott én és Gyurka rádióval ismét összekötetést teremtettünk, de már nem szóval, hanem morzéval, és kértem még négy kocsit, hogy azonnal induljon, legalább 10 emberrel. Mire ezek a szerpentinúton felérnek, addigra mi is ott leszünk, mert lefelé, azt hittük, hamarabb megyünk. Hej, de tévedtünk! A kocsisok az ülésről irányították a lovakat a többi négy ember meg fával meg kötéllel kötötte le a kereket. A mi kocsinkon még akkor nem volt fék. A vezető Gergely tizedes lett, mi meg négyen ott maradtunk a gépnél, és a románunk is.

Az éjszaka megint hideg volt, de könnyen voltunk. A repülő belseje enyhelt adott. A kocsik, még amíg teljesen nem lett sötét cammogtak lefelé. Az éjszaka nyugodt volt, sőt nem is fáztunk.

Másnap úgy 11 óra felé a kocsik leértek a szerpentinre. Hamarosan láttuk, hogy találkozik a két csoport. De nem 10, hanem legalább 20 ember és öt kocsi jött fölfelé, valamint 3 lovas. Nem tudtuk kivenni, kik azok. Amikor elhaladtak egymás mellett, az egyik lovas visszafordult és mitőlünk is egy ember. A csoport fele meg kísérte lefelé a szekereket, a többi meg jó iramba jöttek fel felé. Bárhogy is iparkodtak, nem tudtak felérni. Az éjszaka megint csak hideg volt.

Másnap úgy 8 óra tájban felismertük a lovasokat. Az alezredes úr és a Preplár százados úr volt. Felértek és mindent jól szemügyre vettek. Amíg ők az utat tették felfelé, a mi emberünk egy szikla felé hívott, és lehajolt. Nem tudtuk mire vélni. Hát gyorsan szedett mineszál, havasi gyopárt. Még ilyen szép, bársonyos virágot életemben nem láttam. Egy kapcába óvatosan becsavartam és eltettem. A többiek is találtak pár szálat. Nagy volt az öröm. Még én is találtam.

Amíg felértek, én a repülőgép rádióját próbáltam szétszedni. Nem volt nálam semmilyen szerszám. Végre csak sikerült megtalálnom a repülőgép szerszámos készletét. Óvatosan hozzáfogtam. Még félig sem bontottam ki, amikor megérkeztek. Jelentkeztem én is. Mindent szemügyre vettek, és amit csak lehet, mindent kipakoltak.

Minden kocsi meg volt rakva, és még sok minden maradt bent. A román ember már nagyon ment volna. Az alezredes úr elengedte, adott neki egy hátizsákot, úgy megpakolva, hogy az emberünk alig bírt menni. Kapott babkonzervet, kakaót, vajat, csokoládét. Nagyon örült.

Mi is lassan felpakoltunk. Amikor mindennel készen voltunk, elindultunk. Az út visszafelé nagyon nehéz volt. Estefelé elértük a szerpentint, itt most már könnyebben mentünk lefelé. Hajnalban szerencsésen megérkeztünk Ó-Radnára.

Alig kezdtünk a lepakoláshoz, 4 csendőr jött, és el akarták vinni az összes mindenséget. Az alezredes úr csak nézett előbb, és aztán kérdezte.

„Kinek a parancsára?”

„A csendőriskola parancsnokának parancsára.”

„No, menjenek szépen vissza, mert ebből egy szöget el nem visznek. Ha maguknak kellett volna, ott volt, miért nem mentek fel érte. Különben majd mi még beszélgetünk.”

Azzal mi hozzáfogtunk, de csendőrök maradtak.

„Kardos őrmester úr, jöjjön csak be az irodába!”

Nem sokáig volt ott, mert sietve elment. Alig fél óra múlva már jött is a csendőr százados. Úgy jött, mint a förgeteg. Alig jött, és már parancsolni akart. Rögtön pakoljanak mindent vissza, mert baj lesz ebből. Eddig a Preplár százados úr csak hallgatott. De most kitört, mint a vihar.

„Kicsoda maga? Kinek akar itt parancsolni? Ki bízta meg? Maga csak a csendőröknek parancsolhat, de nekünk nem. Ha jót akar, azonnal forduljon vissza és menjen békével, mert nem állok jót magamért! Nem látja, hogy nem maga a rangidős tiszt?! Maga vezényelje a csendőreit, de hozzánk semmi köze! Volt már valaha a fronton?! Mert én már kétszer voltam, és tudom: mi a regula. Ha majd nem bírunk az utászainkkal és a munkaszázadokkal, akkor majd szólunk.”

Mire világos reggel lett, mindent lepakoltunk, a csendőrök meg elmentek. Egy nagy terem teljesen megtelt élelemmel, a másik meg felszereléssel. Egész nap rendeztük a sok portékát. Az eredmény mindent felülmúlt. Mindent felírtunk. Több mint 500 kg vaj, ugyanennyi csokoládé, 350 doboz kakaó, 50 zsák kétszersült, 600 db géppisztoly, 1800 db tárral, 20 láda töltény, 500 db takaró. 1500 pár bakancs, sátorlap, kézigránát, szemüveg, távcső. Szóval sok minden. Természetesen ez hozzávetőleges számítás volt az élelemmel, de a többi pontos.

Reggel megyek a napi rádiós parancsért, amikor már csendes vita volt. Még valakiknek vissza kell menni, mert még sok minden lehet a repülőgépben. Vissza is ment néhány kocsi Gergely tizedessel és Kardos őrmesterrel. Kellett majd három nap, mire visszajöttek. Gyurka is elkéretőzött, mert tudott románul.

Úgy 9 óra tájba újból megjött a csendőr százados. Most már másképpen beszélt. Most nem parancsolt, hanem kért. Mondjuk, mi van. Csak nézett, hogy mi volt a repülőn. Számításba vettük a készletet és a létszámot. Van a törzs, van 5 század, 15 munkásszázad és a csendőrség. Osztottunk-szoroztunk. Végül így lett elosztva: minden század kapott 20 kg vajat, ugyanennyi csokoládét, 15 kg kakaót, 2 zsák kétszersültet és még valami élelmet is. Szóval az élelem egyenlően lett elosztva. A fennmaradó készlet azokat illeti meg, akik felmentek és megtalálták a repülőt. Nem volt hiába a fáradozásunk.

A fegyverek szintén el lettek osztva. A századok és a csendőrség kapták a nagyobb részt, a századok és a csendőrség 60-60 db géppisztolyt. A munkaszázadok 150 db takarót, 20x65 pár bakancsot, a többi tartalékban maradt. Minden század kapott 23 db takarót. Másnap már mindenki vitte a maga részét. A csendőrök nagyon örültek. Már nem volt olyan magabiztos a százados úr. A megmaradt csokoládét és a többi nekünk járó részt hiánytalanul átadták, csaknem 23 kg csokoládét, 1 kg kakaót és négy és fél kiló vajat kaptam. A legénység nagyon örült a váratlan juttatásnak. A zászlóaljtörzsnél mindenkinek jutott1 tábla 30 dkg-os csokoládé kapott. A századoknál 10 dkg-ot kapott mindenki, sőt még a munkásszázadok tagjai is. Nem volt sok, de jól eset.

Harmadik nap este megjöttek a kocsik. Sok mindent hoztak. Kb. 1000 kg szappant, piperecikket, társasjátékokat – a tisztálkodáshoz és a szórakozáshoz kell. Hoztak még kb. 5000 db törülközőt és 5000 db zoknit is. Ez is jó. Ezt is elosztották. A rádiót is lehozta a Gyurka. Széjjelszedtük. Vascsöves volt. Majd hazaküldjük.

Még sokáig beszélgettünk. Már aludni akartam, amikor a Kardos csendőrőrmester és Gergely tizedes bejött. Mi ugyanis Gyurkával a rádiós szobába aludtunk.

„Na, gyerekek, van itt most valami, ami a miénk lesz, erről senkinek se szóljon, Kardos őrmester. Mindjárt jövök.”

Hát két zsákot cipel be.

„Zárjuk be az ajtót!”

Óvatosan kinyitja a zsákot, kihúzza belőle a tartalmát. Számolgatjuk, 30 csomag 100x100 pengős csomag, 20 csomag 100x50-es pengő. Ugyannyi román lei is.

„Ezt osszuk el négyfelé.”

Az elosztás így ment: Kardos 8, Gergely 8, Gyurka 7, és én is 7 csomag pénzt kaptam pengőben és leiben is.

„Ezt jól tegyétek el!”

Jól elpakoltuk, és rajtunk kívül senki nem tudott erről. Másnap úgy határoztunk, hogy míg Erdélyben vagyunk, a román pénzt elköltjük. Egy szép tinó, 2-2.500 lei volt. De baj lesz! Majd valahogy megoldjuk. Ha már kockáztatunk, legyen értelme. Közben az alezredes úr a segédtisztjével elment a századokat szemlézni. Úgy intézte, hogy senki ne tudja, melyik századot keresi fel. Így történt meg, hogy sosem tudták: mikor és hol tűnik fel.

Hétköznapok az arcvonalban

Most a 118-asok kerültek sorba. Ennek volt 4 munkásszázada: 3 zsidó és egy másik század. Ebben a munkásszázadban sok volt az olyan ember, akit internáltak. A századhoz ebédosztásra ért oda. Nagy volt a meglepetés. Ebéd után érdeklődött, megkapták-e a pótlékot. Sajnos nem.

„Jól van. Itt várjanak meg!”

Felkereste a századot, hát ott sem kapták meg semmit. Kérdi miért. Csak hebegtek a géhások. „Lássuk csak, hol van a szállítmány!”

Megvolt, de nagyon hiányosan.

„Hol a többi?”

Nem tudtak válaszolni.

Ekkor azonnal a századparancsnokot hívatta. Ez is hebegett.

„Akkor most mérjünk meg mindent!”

Hát a vajból több mint 10 kg és a csokoládéból is ennyi hiányzott. No, itt nagy baj lesz. A két géhástól azonnal elkérte a szolgálati fegyvert, és a századirodába mentek. A hiány meglett. Még szerencse, mert még ott volt. Be volt csomagolva és megcímezve. Ott is maradt.

Az elosztás azonnal megtörtént. A géhásoktól a fél zsoldot megvonták, a hadtáp-pótlék úgy szintén. Mindez a századparancsnoktól is, azzal, ha valamiképpen elszólja magát, akkor hadbíróság a vége. Ez komoly figyelmeztetés. Továbbá azonnal elrendelte a külön tiszti konyha megszüntetését. Ha valaki parancsát megszegi, irány az első vonal. Ezt sem vicc.

Mikor bejött a törzshöz, akkor parancsba hirdette ki a tapasztalatit. Itt nem volt mese. Ezeket az ügyeket nagyon komolyan vette az les. Hamarosan mindenki megkapta a maga részét.

Közben én az amcsi gépből a rádió vascsöveit és pár szál havasi gyopárt küldtem haza. Még máig nem érkezett haza.

A lejektől meg iparkodtunk megszabadulni. Hamarosan alig maradt 20 ezer lejem. Vettem két tinót 7000-ért. Bodzsár komám, aki hentes volt, hamarosan elintézte az egyiket. Több mint 10 napig tartott a húsa. Igazán jól éltünk. Mi rádióztunk, a műhelyesek meg javították a kocsik felszerelését, mert ez nem alföld. Itt fék nélkül életveszélyes kocsikázni. Több mint egy hónapig voltunk Ó-Radnán.

Közben többször megfordultam Kolozsváron is.

Amíg itt voltunk, három tinót fogyasztottunk el. A csendőrség pedig egy idő óta megint ferdén nézett ránk.

Majd kijön a gombolyag vége. Hamarosan ki is jött.

Ugyanis itt volt egy olyan szakasz, akik a farkaskutyák idomításával foglalkoztak. Itt jártam már kétszer, mert a legjobb kutyájuk elveszett, és sehol nem találták. Néró névre hallgatott. Hiába keresték. Pedig itt volt. Tele lett etetve nyers hússal. Hiába hívták.

A mi Kardos csendőrünk igazán a mienk lett. Pedig hányszor ment a politikailag megbízhatatlan munkaszázadokhoz. Sehol nem volt semmi jelenteni valója. Soha még így nem érezte magát. Igaz, innen is mindig jó minősítést kapott a parancsnokság. Ha ilyen lesz kint a fronton is, oda se neki. Sajnos az más.

Még nem tudtuk milyen, de már hallottuk egészen közelről az ágyúdörgést, a repülők mély, tompa zúgását. A legénység hangulata jó lett volna, ha segédtisztünk ember lett volna. Ez, mint mondtam, emberbőrbe bújt vadállat volt. Bruminak csúfoltuk.

Egyik reggel torna alkalmával nem láttuk. Na, csak nem aludt el. Nem bizony. Hanem a patak hídjának egyik pillérébe kapaszkodva figyelt bennünket.

Amikor már megmosakodtunk és mennénk be, állati ordítást hallunk. Megismertük. A Brumi volt. Hát csak ordítson. De most már más is hallatszott. Segítségért kiabált. A legénye, Rókusnak hívták, sietett hozzá. De amikor odaért, ő is segítséget hívott, mert nem bírt vele. Többen visszamentek. A százados úr olyan merevgörcsöt kapott, hogy sem a kezét, sem a lábát és a derekát sem tudta mozdítani. Hárman alig tudták a hídcölöpről lefejteni. Mintha kővé meredt volna. Csak a fürdőgatya volt rajta. Hozták az orvoshoz, de hiába adott injekciót, nem segített rajta.

Még a fájdalma sem csillapodott. Ordított és habzott a szája. Hazavitték a lakására, és az ajtót, ablakot rácsukták, mert ordított. Szegény Rókusnak gyűlt meg vele a baja. Nem tudott mást tenni vele, a párnát és a dunyhát rácsavarta és rákötötte. Letépni nem tudta. Csak estefelé tudott csillapodni, és el is aludt. Több mint egy napig aludt. Az orvos azon gondolkodott, hogy kórházba küldi. Amikor már szűnt a fájdalom, és az orvos megmondta, hogy kórházba küldi, mint az őrült, úgy ordított vele. Az ott hagyta. A beteggel úgy sem tudott csinálni semmit. Jelentette az alezredes úrnak.

Azt gondolták, hamarosan csak jobban lesz és így maradt. Sajnos itt is kiütközött rajta az állati természet. Maga alá piszkolt. Eleinte csak nekünk, de később az alezredes úrnak is. Sőt azt is bejelentette, hogy tovább nem vállalja a munkát, mert csak gazemberségből teszi. Az alezredes úr is elment, és megmondta mihez tartsa magát és szemébe nevetett. Nem vitatkozott vele, de még az nap két ember kíséretével Kolozsvárra, a honvédkórházba szállították. Így Rókus megszabadult. Na, legalább pihenhet. Sajnos nem sokáig, mert oda is el kellett neki menni. Itt pár napig még zsarnokoskodott, de akkor a betegek megunták a zenét, és egyik sebesült hadnagy és az ügyeletes orvos a kórház parancsnokához ment panaszra, és az elkülönítőbe vitték. Priccsen aludt, és ha összepiszkolta magát, hát akkor úgy hagyták. Magára maradt. Rókust meg máshová osztották be.

Brumink ott maradt a kórházba. A százados úr semmi kedvezményt nem kaphatott. Mondták, hogy amikor a fürdetésre került sor, hideg vízzel, slaggal áztatták le a piszkot róla, és ha ordított, a nővérek elvették a kedvét az ordítástól. Vagy másfél hónapig kínlódott, aztán megdöglött. Nem halt meg. Mert az állat csak úgy döglik meg. Amikor eltemették, Rókus kérte magát haza hozzánk. Hamarosan vissza is került.

A százados helyét egy makói pénzügyes ember vette át. Igaz, hadnagy volt csak. Sajnos ezzel az emberrel csak többen lettünk. Jó ember volt, de annyira rövidlátó, hogy nem lett volna szabad behívni katonának. Nem arra való ember. A fegyelem nem változott, a legénység összeszokott.

Nem volt semmi baj, mert most még minden rendbe ment. Ha mindig így lesz, a háború csak játék. Sajnos, nem az volt.. Nekünk sem sokáig maradt a pihenő. Ahogyan az orosz csapatok nyomultak előre, úgy indultunk mi is tovább.

Új harcálláspontunk a Kárpátokban

Az utunk a radnai hágón keresztül Borsafüred, Majnin, Visó. A gyorstelepen keresztül a Vasér völgyébe, egészen Makeróig. Ezen az útszakaszon nem volt kocsikázás. Csupán a kocsisok ültek a kocsin. Teljes menetöltözet.

Amikor Visót elértük, akkor lett könnyebb, mert a kis hegyi vonat felvitt Fajnáig. A közlekedés erre nem volt biztonságos.

Mire elértük Mahoslót, akkor már közvetlenül szembekerültünk az orosz egységekkel. Mi a Kárpátok nyugati, ők meg a keleti oldalán voltak. Egyelőre nem történt semmi.

A mi megfigyelőnk a Kis-Buda tetőn, az oroszok meg a Nagy-Buda tetőn foglaltak állást. Az első szolgálatra beosztottuk még nem estek át a tűzkeresztségen. Reggelre mind a hat ember meghalt. Mind fejlövést kapott. Nagy riadalmat okozott. A lövések mind a szemközti Nagy- Buda tetőről jöttek.

Itt már nincs mese. Ha meg akarunk maradni, itt nagyon óvatosnak kell lennünk. A következő őrségbe most már négy ruszin is be lett osztva. De csak este mentek fel. A figyelő helyre négy került, kettő meg lentebb maradt. Az egyik mesterlövész volt. Este 10-ig nem történt semmi. A mi katonánk jó tüzelő állást kerítettek. A cigaretta tilos volt, de milyen a katona. Az egyik fiú rágyújtott, hamarosan egy golyó fütyült, oda lett a sarka. Éjfél után még öt lövés hallatszott, de nem történt több sebesülés. A fiúk hárman lehozták a társukat, a két felderítő még maradt. Valamit észrevettek, figyelték, lapultak.

Másnap este ismét hat katona felment, kettő még az előbbiek után. Úgy két órára beérték őket.

Az előőrsben lévők ott maradtak, ők tovább mentek, de csak úgy 150 méterrel tovább. Nagyon várták már az estét. Mindenütt csend volt. A legkisebb neszt is százszorosan visszaverték a hegyek. Amint esteledni kezdett, mindjárt hűlt le a levegő. Az éjszaka csaknem fagyott. A hegyekben még mindig hó volt. Az őrség pedig bizony félt. Éjfélig semmi nem történt. A lent maradt négy ember nesztelenül haladt a Nagy-Buda tető felé.

Éjfél után azonban megelevenedett minden. Az ellenkező irányból pár lövés dördült, de sehol semmi. Az a pár lövés után az egyik ruszin fiú a csendőröktől szerzett kutyával a túlsó oldal felé húzta Gyurkát. Közbe elhagytak a négy embert. Gyurka alig tudta az ebet visszatartani.

Hajnal felé a kutya kitépte magát a Gyurka kezéből. Pillanatokon belül velőtrázó ordítást hallatszott. Mire az emberek odaértek, az orosz katona átharapott torokkal feküdt, mellette a távcsöves puskája. Nem tudtunk belőle egy szót sem kihúzni, halott volt. A kutya nem nyugodott meg, hanem tovább húzta Gyurkát. Hamarosan egy menekülő orosz katonát zavart. Nem volt ideje megfordulni és lőni. Nem sokáig bírt futni. A kutya utolérte. Ennek volt annyi esze, hogy hasra vágta magát. Így maradt életben. Hamarosan oda ért Gyurka, oroszul rászólt. A katona megmozdult és ránézett. A kutyát megfogta, a katonától elvette a másik távcsöves puskát, és behozta a vasúti irodába.

Éppen itt volt az alezredes úr is. Kihallgatta. Jól beszélt oroszul, és hamarosan, amire kíváncsi volt, mindent megtudott. Megtudta, hogy a fiú nem orosz, hanem ruszin. Az ismerősök rábeszélésére ment el önként katonának. Nem sokat törődtünk vele. De mit is tudott volna mondani. A mi alakulatunk önellátó volt. Szinte teher lett volna, ha marad. A fogoly meg félt, mert azt hitte, megöljük. Hamarosan otthon érezte magát, mert volt jó néhány ruszin fiú közöttünk. Pár nap eltelte után azt vártuk, hogy meglóg, de nem tette. Maradt. Sehová nem használhattuk, de azért szemmel tartottuk.

Egy nem tervezett csata

Közben Visó felől a székely népfelkelők egyre jöttek. Voltak már többen ötezernél. Azzal az elhatározással, hogy a Kárpátok túlsó oldalán vonuló orosz egységeket megállítják.

Még mindig nem tudok napirendre térni egy család tragédiáján. Az egyik szakaszt egy 50-60 év közötti őrmester vezette. Vele volt öt fia. A felszerelésük nagyon gyenge volt. A Mannlicher-puska, kard mellett volt pár régi típusú géppuska és vele kevéske muníció. Harmadnap virradóra erős ágyúzásra, bombázásra és géppuskaropogásra ébredtünk. Egész nap tartott az ütközet. Estére minden csendes lett. Amint másnap a mi előőrsünk odament, nem lehetett mást látni, mint sok halottat, embercafatokat és alig száz túlélőt, olyant, aki még tudta magát vonszolni. Köztük az öreg őrmestert. A fiait siratta. Megtalálta mindet, de azok már többet nem beszélnek. Mind halott volt, hogy nem zavarodott meg a szörnyű fájdalomban. A halál mindüket elsodorta. Hogy merjen most haza menni. Minden vágyuk az volt, hogy megállítsák az orosz felvonulást.

Sajnos, mi nem tudtunk beleavatkozni az ütközetbe, mert ez a vállalkozás önálló volt, és senki nem akart róla tudni. Hiába volt minden bátorságuk, ha a bátorság mellé azokat a hitvány fegyvereket vitték, amelyek a modern fegyverek mellett parittyának sem lehet számítani.

Igen, a visszakapott Erdélyben nagy volt a háborús propaganda, és a szegény székelyek mindent elhittek. Nem számoltak a való helyzettel. Nem hitték, hogy a mi katonáink alárendelt szerepet játszanak ebben a nagy emberirtó háborúban. Ők azzal voltak mindösszesen, meg kell védeni az Erdélyt. A románok uralma már elég volt. Szegények abban a tudatban voltak, mint ha most is a 14-es háború lenne. A magyarországiak megsegítik őket. Sajnos ez nem így volt.

Most már nem csak a fronton pusztult a nép, hanem a hátországban is. Már az otthon sem jelentett biztonságot az otthoniaknak a repülők támadások ellen.

A múltkori ütközet után az egyik munkásszázadunk két napig dolgozott a halottak eltakarításában. Több mint ezer sebesült volt. Ezek mind a legközelebbi vonattal a kórházba lettek szállítva. A kísérőjük a megmaradt önkéntesek voltak. Most parancsot kapott az öreg őrmester, hogy a sebesülteket haladéktalanul kísérje el.

Maradt még itt 15 ember, aki a halottak adatait írta össze, és ez a nehéz fájdalmas feladat jutott részül, hogy a hozzátartozókat értesítik. Nem valami dicső dolog. Harmadnapra szinte egy kisebb domb emelkedett az elesett hű katonákból. Még mindig nem tudtunk napirendre térni e szörnyű eset felett.

Közben újabb parancsok érkeztek. Az aknatelepítést beszüntetni, sőt nagyobb részét fel kell szedni. Sehol egy falu vagy valami település. Mi még nem éheztünk, de a lovaink annál inkább. Nem is az abrak hiányzott annyira, mint inkább a széna. Valahonnan venni kell. Hiába kértünk rá pénzt.

Rekvirálás

Itt a hegyekben nagyrészt mócok éltek. Tudtak magyarul, de semmit nem akartak érteni. A legnagyobb baj az volt, hogy a hegyi kis házakban sehol egy férfiember, hanem mindenütt csak a nők voltak otthon.

Alig tudtunk takarmányt szerezni. Egy ilyen takarmányszerző úton eltévedtem. És nagy sokára egy távoli részen világosságot pillantottam meg. Géppisztolyom a nyakamba, úgy, hogy bármikor lőhessek vele. Végre 11 óra tájba közvetlen közel újból világosságot láttok és egy kutya ugatva jött felém. Rá nem lőhettem, de minden eshetőségre készen mentem felé. Amikor látta, hogy nem félek, megállt és lassan hátrálni kezdett. Én utána. Egyszer csak megállt és szűkölt.

Ekkor egy 40-45 év körüli asszony kijött és kérdi, mit akarok? Valamit már értettem románul, de az kevés volt. Mutatom, hogy a házba akarok menni. Nem akart beengedni. Erre kijött a házból egy fiatalabb nő, valószínű a lánya lehetett. Ez már tudott velem beszélni.

Bementünk. Belülről elreteszeltem az ajtót. Az asszony visszafeküdt az ágyra, a lány egy földre terített bárány bőrön feküdt. Intett, hogy maradjak az asszony mellett. Megértettem. Az meg azt hitte valami bűnös szándékkal ültem oda. Nem hagytam aludni. A lány visszafeküdt a helyére. Én mondom, miért jöttem.

Néz rám, mint a sült hal. Végre megszólalt, törte a magyart, de azt meg tudta mondani, hogy nem ad egy szál szénát sem, mert az ura agyonüti. De a lány csak kacsintott, és én nem hagytam. Egész éjjel folyt az alku. A szénából azt gondoltam, nem lesz semmi.

Reggel, hogy virradni kezdett, kihívtam mind a két asszonyt. Látom, hogy vagy 15 boglya széna el van ügyesen rejtve. Mondom, elviszünk kettővel és lejben kifizettem. Nem és nem akart adni. Már nem is a széna érdekelt jobban, hanem hogy hol vagyok. Elköszöntem, a lány megmutatta az utat. Adtam 100 lejt neki, és egy jó óra múlva megtaláltam a mieinket.

Mondom, van széna, lesz két kocsival, de legalább két román fiú jöjjön, velem meg még két másik, mert ez nehéz ügy lesz. Megkaptam őket és irány a hegy.

Már 10 órára fent voltunk.

Nagyot nézett az asszony, meg az ura, mert az lehetett. Az asszony felém mutogatott, a férfi meg csúnyán nézett felém. Mondom a két román fiúnak, hogy mondják meg, miért jöttünk. A román még csak most lett megveszve. Toporzékolt és biztos szidott. Vagy félórai vita után mondom, hogy román pénzzel fizetek, és ha akarja, ha nem, mi elvisszük a két kocsi szénát. Arról szó sem lehet.

Fogom magam, veszem elő a gyufát, és megyek a szénaboglyák felé, és úgy teszek, mintha fel akarnám gyújtani. Mindjárt szalad és kéri, hogy ne, inkább ad. Két kocsival. Jöttek a kocsisok, és megrakták a két kocsit, én meg fizettem a szénáért 200 lejt. Szét akarta tépni. Ráfogom a géppisztolyt. Mindjárt eltette és csöndes lett. A pénzt odaadta az asszonynak, ő meg menni akart.

Na, nem addig, hanem velünk jön. Meglepődött, de nem engedtem. Jönnie kellett. Az úton aztán megeredt a nyelve. Mindjárt tudott magyarul. Most már nem érdekelt. A román fiúk nagyon élvezték a helyzetet. A lovak meg közben megálltak pihenni.

Hát egyszer csak látom, jön az asszony meg a lánya, de szaladnak, és valami csomagot hoznak. Na, várjuk meg őket. Hamarosan odaértek. Hát két csomag brindza volt a terhük. Most már az asszony is tudott magyarul. Nekünk hozták, meg mondták, hogy volt itt két román fiú. Itt is vannak. Hívom őket, gyertek, mert van csomagotok. Mondják, nem az övék, hanem az enyém.

„Nekem nem kell. Na, menjünk.”

A két nő az urába kapaszkodva térdre esett, hogy engedjük el az embert. Még volt több mint 2 km a telephelyig.

Most mit csináljak. Agyonlőni nem akartam senkit, de azért nem lehetek ennyire engedékeny. Még egy kilométert velünk jöttek. Akkor szólok a román fiúknak, hogy elengedjem-e őket. A brindzát odaadtam nekik, és aztán elengedtem a férfit is. Eleinte lassan mentek, hanem aztán, mint a nyúl. Pillanatok alatt eltűntek. A román fiúk meg jót nevettek.

Szerencsésen megérkeztünk. Hamarosan az egyik kocsit lepakoltuk, és a kocsisok vitték a szénát. A lovak és a teheneink nem győzték enni. Két és fél nap alatt az egyik kocsi széna odalett. A másikat szétosztottuk, de most már úgy, hogy ennek 10 napig elégnek kell lenni. A lovak és a tehenek nem győztek a szénára eleget inni. Kezdett már a legelő is jó lenni, és a lovak jót legeltek. Nem tartott 10 napig a mi munkánk, mert hatodik napon parancs jött és vissza kellett vonulni Visóig.

Mozog a zászlóalj

Nagyon meg fogom emlegetni Makoslát. Még mindig eszemben tartom.

Visón szörnyű látvány fogadott. Az egész gyártelep égett. A visszavonuló németek minden oldalról felgyújtották. Hatalmas fűrésztelep volt. Legalább ezer vagon fűrészelt áru, és kétszer annyi gömbfa égett. Itt mentésről szó sem lehetett. Minden kincs a lángok martaléka. A németeknek semmi nem drága. Mi köze volt ennek az ipari telepnek a háborúhoz. Itt nem fegyvert gyártottak, hanem a léthez szükséges anyagokat. Most már kezdtünk hinni a frontot járt öregkatonáknak.

Innen irány Levodina, Petrova, Mármarossziget, Técső. Szóval hazafelé. Jó még, hogy nem vittek a front felé.

Később tudtuk meg, hogy az orosz csapatok a déli Kárpátokon át Erdély felől haladnak előre és hamarosan Szegeden lesznek, mi meg itt vonszoljuk magunkat gyalog, erőltetett menetben.

Egyszer csak halljuk, Nagylaknál átlépték a határt és Makó felé tartanak. Na hiszen hamarosan be leszünk kerítve. A németek minden gyorsjárművet elvettek, és irány Budapest felé.

Közben mi is az előre eltervezett elszakadási mozdulattal irány hazafelé. Már jól benne voltunk a nyárban.

Közben a kormányzóhelyettes is lezuhant a repülővel és meghalt. Úgy hírlik a németek lőtték le. A politikai helyzet is zavaros. A nyilasok nagyon mozgolódnak. Horthy nem mer határozni.

Az első találkozás az oroszokkal

Az Alföldön egy Székely nevű községben találkoztunk az oroszokkal. Amikor észrevettek, a kis lovaikra ugrottak és eltűntek. De nem csak ők, hanem a szakácsunk is, a gulyáságyúval együtt.

Nincs enni való, de az sincs, amiben főznénk. Még szerencse, hogy fél napot pihenünk

Bodzsár, a hentesünk hamarosan levágott egy szép fiatal marhát, és a falu lakóitól kaptunk 4 bográcsot, és már főtt is a paprikás. Két óra múlva már eszik mindenki. Kb. 30 dk hús jutott fejenként, meg ugyanennyi krumpli, de bőven elég volt.

Másnap még maradunk. Aztán irány vissza Petneháza. Útközben megjött a szakácsunk.

Már messziről vigyorgott. Egy kis kozák ló húzta a tábori konyhát, ő meg a társai integettek és tüzeltek. Amikor találkoztunk velük, hát ismét főztek, de mit? Káposztás levest, tenyérnyi húsokkal.

Mesélték, hogy túlságosan is előre jöttek, nem tudták, hogy a faluba oroszok vannak. Elfogták őket, de nem bántották, hanem az ételt megették. Most meg hirtelen vissza kellett vonulniuk, és ők itt maradtak. A konyhában meg az oroszoknak főtt menázsi. Szerencsés utunk volt.

Közben, ahogy a Kár pátokat elhagytuk, a román és a ruszin munkaszolgálatosok lemaradtak. De ki törődött most velük. A mi orosz foglyunk még Székelynél is velünk volt. Amikor visszamentünk Petneházára, akkor tűnt el. Hogy mi lett vele, máig nem tudom.

Gondolatok

Petneháza és Ramocsaháza között aknatelepítés lett volna, de mire hozzáfogtak volna, leállították. Még szerencse, hogy nem lettek beélesítve. Közben pedig a rádió állandóan vételkész állapotban volt. A híreket folyamatosan hallgattuk, de persze titokban. De még az őrmesterünk is figyelte. De ki az, akit nem érdekelt a hír. Állandóan a Donau Zender mondta a legfrissebb híreket.

A nyár végén odalett mind a két jó kutyánk. Egy óvatlan pillanatban egy német motoros járőr, egy 250-es BMW-vel elütötte mind a kettőt. De ők sem mentek tovább, mert buktak. Mind a kettőnek valami törése lett, de mi nem segítettünk rajtuk. Valószínűleg orosz foglyok lettek. Nem tudtuk sajnálni a bitangokat.

Nem vettek a németek bennünket semmibe. Csak ők voltak emberek. Kevés katonánk mondhatta bajtársnak őket. A sztálingrádi csata nagyon megviselte mind. Már tudták, hogy ezt a háborút elvesztették, de mindig valami V-II csodafegyverről ordítoztak. Norvégiából valami nehézvizet vagy mit hoztak, és annak hozzáadásával irtózatos bombát vagy rakétát akartak készíti. Most azt hangoztatták, hogy az oroszt kicsalják, az angolokat meg otthon teszik tönkre, pár ilyen csodafegyverrel.

A románok átálltak az oroszokhoz. Miért nem köt a mi kormányunk is fegyverszünetet? Kár minden csepp hiába ontott vérért. Még hány fiatal és más korú ember pusztul el az értelmetlen háborúért. Pedig a mozikban milyen szépen hangzott a híradó előtt „Magyar Anyák, ti tehetitek naggyá Magyarországot”.

Hiába van a híradóban a győztes csata, amikor már itt tombol magyar földön a háború. Az angol bombázók tönkre bombázzák városainkat. A visszaútra nincs megoldás. Az olaszoknál, Mussolini már nem olyan nagy név. Az angolok nyugaton partra szálltak. A szerb partizánok komoly német erőket kötöttek le. A háború bármikor befejeződhet.

A kormányzónk gondban van. Ki kellene ugrani ebből a háborúból, de már késő. Itt vannak a német csapatok. Nem lehet, vagy nem mer. A nyilasok most már nagyobb urak.

Már nálunk is jelentkezik pár ember. Igaz csak falaznak, de nyíltan nem mondanak semmit. Csak most nagyobb gondot adnak a mi csendőrünknek, mint az orosz szimpátia. Októberben le kellett mondania a kormányzó úrnak.

1944.10.15.

A háborúból, úgy tűnt, kiléptünk. De a parancsok zavarosak voltak. Meddig tart ez még és miért?

Kitartás – tovább folytatódik a háború

A nyilas vezér, Szálasi Ferenc vette át a hatalmat. Szabó és Szeri testvér mindjárt munkába állnának, ha nem lenne Gergely és Szögi tizedes. Ezek szépen elbeszélgetnek velük. Egykettőre csönd lett.

Közben Emődre érkeztünk. Egy hatalmas kastélyba szállásoltunk. A kastély másik felét a németek vették igénybe. Ősz van, Esik a csendes, hideg őszi eső.

A kastély udvara csupa sár. Csupán a hátsó udvarba van kis szárazabb hely, ez egy nagy trágyadomb.

1944.10.16.

Másnap ezen a dombon esküdtették a legénységet Szálasira. Nevetséges: gané rakáson esküdni. De milyen eskü volt. Szegény segédtisztünk, Hajdú hadnagy úr többet káromkodott, mint az eskü szövege. Itt már a németek kisebb hanggal voltak.

Innen, Mezőnagymihály az irány. Szigorú parancs: 17-én aknatelepítés szemben az oroszokkal.

1944.10.17.

Először fordult elő, hogy egy tényleges katona eltűnt, Ludányi volt a neve. Az aknatelepítés fél 12-ig tartott. Éjfélkor visszavonul a raj. Persze a kis R/3-as rádió mindig velünk van. Ez én vagyok. Én vagyok a rádiós sorkatonaként. A tartalékos katonák nem bíznak magukban.

Irány Gelej. Itt fél napos pihenő. Szemben Mezőcsap. 19-én megint a vonalba. Most már kaptam egy fogatot, mert nehéz a rádióm. A kocsisra ráparancsoltam, hogy várjon meg.

Sikeres elszakadásom

Délután fél háromkor az oroszok tüzérségi támogatás mellett átkeltek a Tiszán. A 117-es század kelepcébe került, és fogságba estek. A kocsisom otthagyott.

Az oroszok 4-5 km-re voltak. A rádiót felrobbantottam. Most mit tegyek. Maradjak vagy menjek?

Mezőkeresztes mellett irány Mezőkövesd. Egyszer csak hallottam, hogy valaki nagy léptekkel szalad utánam. Vártam. Hamarosan elszaladt mellettem. Megismertem. Preplár százados úr volt, a 118-asok századparancsnoka.

Megszólítottam. Megismert és megállt. Mondom, ne szaladjon, mert én is oda megyek. Átadtam a géppisztolyomat, nekem maradt a német géppisztoly. Most már megnyugodott. Ha nem is szaladtunk, de azért haladtunk. Nekem megvolt a nyílt parancsom.

Mezőkövesd előtt egy csendőr főhadnagy megállított bennünket, igazoltat. Vele van két tábori csendőr is. Nálam minden rendben volt, hanem a százados urat le akarták tartóztatni, és rögtönítélő bíróság elé akarják állítani, mert ilyen tiszt miatt vannak itt az oroszok!

Én csak állok, mint a Bálám szamara, de csak pillanatig, mert a csendőr főhadnagy akkora pofont kapott, hogy elesett. Nekem már a fegyverem úgy állt, hogy csak meg kell húzni a ravaszt – a két csendőr meg sem mert mozdulni. Amikor fel akart kelni a főhadnagy, a százados odaugrott és elvettei a szolgálati fegyverét, és most már Ő oktatta!

„Nem itt kell legénykedni, hanem a fronton!”

Majd szépen előtte járatva ő kísérte be parancsnokságra. Itt tisztázódott minden, a főhadnagy úr meg bocsánatot kért, mi meg tovább mentünk, mert a zászlóalj Gömbösfalván volt.

Hajnalra odaértünk minden baj nélkül. A parancsnokság egy nagy épületben volt.

Az alezredes úr nagyon meg volt lepődve, amikor a százados úr jelentkezett.

„Nemrég jelentette az őrmestered, hogy fogságba estél.”

„Nem is hazudott, csak én megléptem. De hol van?”

„Itt van valahol. Hívom.”

Hamarosan meg is jelent. De szinte kővé meredt.

„Hát a százados úr itt?”

„És maga?”

„Én is.”

„És mi volt a feladata? Tudja, hogy hadbírósági ügy lesz ebből. Miért nem hajtotta végre a parancsot?”

Az csak makogott.

„Most menjen, majd kint beszélgetünk.”

Szökevények

Én is lejelentkeztem és kértem a lelépést. Mindjárt megmutatta, hol vagyok elszállásolva a többi rádióssal.

Az őr megmutatta és már hamarosan az igazak álmát aludtam. Amikor felébredtem, mondják, hogy megint lemaradt Tóth, Kocsis, Rajmund, Zsótér, Kókai.

Az alezredes úr nem jelentette őket. Ami lesz velük, vessenek magukra. Nem sokáig maradunk, mert tovább kell menni.

1944.10.24.

Most már irány Eger. Eger csak átmenő hely; a pihenő Felnémet. Októbere 24-én jön Kocsis, jelentkezik.

Kérdik, miért maradt le?

Nem hazudik. Megmondta, hogy haza szeretett volna menni a szerb munkaszolgálatosokkal, de azok nem haza, hanem az oroszok felé vették az utat. Miután megtudta, hol vagyunk, akkor úgy döntött: visszajön.

„Derék dolog, de most mit csináljunk magával?” kérdi az alezredes úr.

Szegény hallgat.

„Ugye három családja van?”

„Igen.”

„Értem én, de most nem mehet. Próbáljon józanul gondolkodni. Még őrségbe sem merem állítani.”

„Fokozzon le, de én maradok.”

„Jól van.”

Nem lett lefokozva és másnap önként ment őrségbe. Soha semmi baj nem volt vele. Józan ember volt, de már szerette volna látni az övéit.

Boldogulunk

Az állatállományunk úgy elfogyott, hogy már csak egy vágóállatunk maradt.

Kaptunk értesítést, hogy Egerből vételezhetünk akár öt vágó állatot is. Nagy volt az öröm. Az iroda ablaka nyitva van. A kürtösünk arra volt és hallotta. Továbbadta. A szakácsunknak Péterházi Jenő volt a neve. Nagy lógós volt. Se szó, se beszéd irány Eger.

Közbe az ales parancsolta az írnoknak, hogy állítson ki a vételjegyet, és két ember kellene, akik elvisznek az állatokért Egerbe.

A napos mondja, hogy a Péterházi jó félórája elment.

„Rögtön a sofőrt kérem” mondta az ales.

A sofőr mindig kint volt, az ales beugrott a kocsiba, és engem is hívott.

A sofőr hajt, irány Eger, és ott is a vár. Egy-kettőre bent vagyunk, az udvaron éppen legalább tíz szökött katonát akartak kivégezni a nyilas pribékkel egy füstöt szívó hóhérok. Köztük volt Jenő is. Már be volt kötve a szeme.

Nevét kiáltottam, ő jelent mondott.

„Azonnal lépj ki, te marha. Hogy gondoltad, hogy minden irat nélkül elindulsz?”

Szerencséje volt. De nemcsak neki. Mivel az alezredes úr volt a legmagasabb rangú tiszt, a kivégzést leállította. Kisült, hogy egyikük se volt szökött katona, hanem mentek az alakulatuk után, de most mind velünk akart jönni.

Mi vételeztünk 5 jó húsban levő fiatal tinót. Pár ember vezette, a többi meg hajtotta őket. Mind velünk maradt. Úgy örültek, mind a gyerekek. Aki még nem tudja, milyen nagy vagyon az élet, beszéljen csak olyan emberrel, akit hasonló helyzetből húztak ki. Ezek az emberek nem voltak rosszak, de mind unta már az értelmetlen háborút és ment volna haza a családjához.

Akik nem járták meg ezt a szomorú nehéz utat, nem tudják megbecsülni a család melegét. Szóval ezek a szerencsétlenek minálunk otthonra találtak. Úgy alkalmazkodtak, mintha mindig hozzánk tartoztak volna. Mi sem jártunk rosszul, mert hamarosan szolgálatba is be lettek osztva.

Mi már annyira érzéketlenek voltunk az otthoniakkal szemben, hogy úgy nézett ki, mintha nem is volna. Számunkra már nem volt otthon. Hisz már azt megszállták az orosz csapatok. Hiába írtunk haza, nem jött válasz a levelünkre. Megszakadt minden kapocs közöttünk. Úgy mutattuk, mintha nem törődnénk már semmivel.

Az a híres hadvezetés csődöt mondott. A hadsereg-parancsnokság már nem volt ura a helyzetnek. A jobb érzésű tisztek nyíltan megmondták, kár minden emberi életért, mert rég értelmetlen ez a háború. Ezektől a tisztekből sokat leváltottak, vagy máshova vezényeltek.

Mi meg pár napig maradtunk Felnémeten. Ez kis község pár km-re van Egertől.

A pár nap hamar elmúlt, innen irány tovább, Hunor, Szarvaskő, Járdánháza. Itt még nem hittek az oroszok közelségének.

A nyilasok és a zászlóaljunk

Szögi Miskával terepszemlére mentünk. Elfogyott a cigarettája, és nem tudott meglenni nélküle. Épp egy zsidóbolt előtt mentünk el. Sokan állták körül. Kiárusítás volt a javából. Egy fiatal suhanc volt a kiárusító. Lehetett 17-18 éves, hosszú, vékonydongájú fiú. Karján a nyilas keresztes szalag. Szóval ő volt most itt a mindenható. Mi is bementünk.

Miska furakodik előre és kér 5 csomag szimfóniát. A fiú csak nézte, de nem szolgálta ki.

„Fiú, én kértem valamit, de nem szolgáltál ki.”

„Nem is fogom. Ilyen szemét katonát nem szolgálok ki, aki még köszöni, sem tud, és olyan gyáva, hogy az oroszok elől elszalad.”

Nagy csönd lett. Miska előre hajolt, és mondta a fiúnak, hogy valamit súgni akar neki.

A fiú előre hajolt a pult mögül, Miska elkapta, feje fölé emelte és ajtón úgy kivágta az utcára, hogy alig tudta magát összeszedni, aztán elszaladt. Miska meg a várakozókat összeszidta.

Hamarosan mindenki hazament. Mi meg visszamentünk.

Az esetet mindjárt jelentettük az alezredes úrnak. Sőt Miska azt is kérte, hogy mehessen járőrbe, azzal a céllal, hogy a fiút behozza és megtudjon tőle egyet-mást. Persze az ales nem engedte. Miért háborgatnánk a község lakóit. De a helyzet másként alakult.

Még bent voltunk a zászlóaljirodán, amikor egy dzsip megállt az épület előtt, és négy karszalagos nyilas ugrott le, egyenes be akartak jönni, de az őr nem engedte be az urakat.

Az alezredes úr leküldte a Szögit, hogy vezesse be az urakat, én meg szóltam a segédtiszt úrnak, hogy az őrség azonnal álljon össze és tizenkét ember legyen készenlétben.

Szögi bekísérte az urakat. Felemelt kézzel köszöntek:

„Kitartás!”

Az alezredes úr leültetette mind, és kérdezte, mi járatba vannak. Szinte mind egyszerre akart beszélni.

„De uraim! Ez így nem lesz jó. Csak egy ember beszéljen.”

Akkor az egyik mondja, hogy a testvér fiát egy katona az üzletből kidobta, és most nagyon beteg.

„És miért?”

„Mert nem kapott cigarettát. Mert első a nép, és csak utána a katona.”

„Valami nem stimmel.”

„Miért?”

„Majd az a katona elmondja, mert ő volt.”

Nagy volt a meglepetés.

„Mit gondolnak maguk, mi miért fáradozunk? Talán azért, hogy egy taknyos kölyök olyat merjen mondani, mint az a kölyök mondott. Hát kik maguk? Nagy a hangjuk, nagy a bátorságuk. Miért nem mennek ki a frontra, hiszen itt van nem messze? A leventéket elviszik nyugatra, maguk meg üzletek rabolnak ki. Ez a kölyök miért nem ment el? Majd mi segítünk a bajukon. Hívják csak be a sofőrt.”

Az bejött. A mi sofőrünk is bejött. Az őrség elvette tőlük a géppisztolyokat.

A testvérek morogtak, de a závár csattanása elhallgattatta őket. A dzsipbe ültették a mi nyilasainkat, és Szögi kíséretével az első vonalba vitte őket. Ott letette az atyafiakat és otthagyta. Most mutassák meg mennyire bátrak.

Később visszamentek és várták a fejleményeket. Hát a mi embereink felvették a nyúlcipőt, és irány vissza. Sajnos nem sokáig, mert egy sortűz megállította őket, és visszaparancsolták mind. Ez aztán nem nagyon tetszett a bátor embereknek. Nem mertek vissza jönni. Hogy mi lett velük, azt nem tudom, de megvolt a véleményem a zöldinges tisztekről. Ezek már nem is emberek. Ezek mind bolondok. Ez az eszme elvette sokuk józan ítélő képességét.

Az országunk rohant a sötét végzete felé.

Harcok és menetelés

Nem sokáig maradtunk Járdánházán, mert tovább kellett mennünk. Ózd volt a legközelebbi pihenő hely.

Fáradtak voltunk. Még szerencse, hogy a konyha előttünk ment. Mire megérkeztünk, meleg étel várt bennünket. Ettünk, majd az őrség és a mi szolgálatunk kivételével mindenki pihenőre tért. Nem kellet senkit sem ringatni. Aludtunk, mint a tej.

Hajnalba az első légiriadó ébresztett bennünket. Már átéltünk jó néhányat, tüzérségi párbajt, szemtől szembe voltunk az oroszokkal, de még légiriadót nem értünk. Szerencsénk volt, mert nem is alacsonyan szálltak. Tovább, mint egy órát tartott a légiriadó. Mindegy, mégis pihentünk.

Reggel 6-kor ébresztő volt, milyen régen nem volt közös ébresztő. Hamar összekaptuk magunkat. Nem tudtuk elgondolni, miért ez a zenebona.

Nem sokáig kellett várni. Úgy hét óra felé megjöttek az idegen tisztek. Két nyilas testvér egy német tisztel. Felsorakozott mindenki. A vendégtisztek közül egy százados pár szót mondott, majd a jövetelük célját is mondta.

Azért jöttek, hogy azokat az utászokat elviszik, akik önként jelentkeznek a német hadseregbe.

Majd utána a nyilas testvér beszélt. Sajnos a beszéd nem indított meg bennünket. Pedig akik elmennek, azok 10 nap szabadságot kapnak, és csak utána kell átmenni. Jó volna a szabadság, de hova. Már az ország csaknem fele meg van szállva, vagy az új debreceni Miklós-kormány szerint felszabadítva. Ha már valahová megyünk, akkor a partizánokhoz állunk át. Bármilyen szép ígéretek voltak, nem ment el senki.

Ez idő tájt osztották ki a páncélöklöket. Aki ezzel egy ellenséges tankot kilő, háború után öt hold földet kap, minden kilőtt tank után. Ezt is szépen ecsetelték, de nálunk nem értek célt, nem kellett a föld. Mi már vártuk a háború végét. Nekünk már elegünk volt ebből a nagy menetelésből. Sokszor majd leszakadt a lábunk.

Az volt a cél, maradjunk egészségesek, és így érjünk haza. Az ígéretnél minket jobban érdekelt a szlovák felkelés. A rádió már beszélt róla. Természetesen nem Pest, hanem Donau Zender. De most már fogtuk Moszkvát is. Nagyon sok mindenről tájékoztatott.

Egyszerűen nem figyeltünk rájuk, még a nevüket sem tudtuk a vendégeinknek. Alig vártuk, hogy elmenjenek. Nem mi, de még az a tizenkét honvéd sem jelentkezett. Így dolgavégezetlenül mentek tovább. Úgy búcsúztak, ha még is valaki meggondolná magát, itt hagyják a címet és egy táviratot , ők küldenek érte valakit. No erre várhattok.

Amikor elmentek, az alezredes úr csak annyit mondott

„ Köszönöm fiaim!”

A zászlóalj hű maradt magához. Most már mindenki érezte, tudta: ez a nagy csapat egy család. Bármennyire családias is volt a hangulat, a fegyelem csak fegyelem maradt. A hangulat nem volt valami rózsás, mert a jövő bizonytalan. Vagy a németek martaléka, vagy az oroszok foglyai leszünk. Nem tudtunk határozni.

Demoralizálódás

Közben a debreceni kormány állandóan sugározta a felhívást: „Ne harcoljatok honvédek, álljatok át az új magyar hadseregbe! Jöjjetek, tisztítsátok meg hazánkat a németektől és a hatalmat bitorló nyilasoktól!”

Mitévők legyünk. Nem volt más megoldás, mint maradás. A megmaradt hadsereg már nem volt semmi. A katonák minden héten elvesztek. Nincs haza. Mi lesz velünk. Mi alig voltunk az első vonalba, de sok olyat láttunk, ami nekünk egy életre elég. Minden emlék megmarad amíg élünk. De meddig élünk.

A mi csendőrünk is teljesen megváltozott. Megváltoztatták az események, amelyek velünk a visszavonulás alatt történtek. Sokszor maga is szégyellte, hogy csendőr lett. De annak idején nem úgy képzelte. Sokszor mesélte, hogy egy kis őrsön majd őrsparancsnok lesz. Családot alapít, vigyáz annak a településnek a csendjére, és a fő célja a szerény boldog családi élet. De ez csak álom fog maradni.

Sajnos mi másképp nőttünk fel. Az ország lakossága más eszmét tanult. Az ő munkájuk a meglévő törvényes rend megtartása. Hol van az már. Mit vagy milyen rendet védjenek meg? Mi még a szolgabírók és az alispánok által hozott rendeleteket kellett, hogy betartsunk.

A földhöz ragadt napszámosok csak talpalatnyi földet, az iparossegédek egy csöpp kis műhelyt akartak. Majd dolgoznak aztán, és a munkájuk után tisztességesen akarnak megélni. Mindenki maga ura akart lenni. Nem volt nekünk elérhetetlen álmunk. De ez az átkozott háború mindent keresztülhúzott. Sokszor már arról a reményről is lemondtunk, hogy valaha haza kerülünk. Szerettünk volna hinni. Voltak köztünk páran az új eszme hirdetői. De nem volt meggyőző az érvelésük.

Ha már-már hittünk is benne, de felötlöttek a 19-es uralom véres eseményei. Mi lesz, ha újból forradalom lesz. Itt tudjuk, hogy miért vagyunk; mert ideparancsoltak minket, hogy védenénk a hazát, de a forradalom esetén újabb ezrek pusztulnának el akár bűnösen, akár ártatlanul. Amíg az ember szabadon van, könnyen tud politizálni, de próbálná itt hangoztatni a maga igazát. Én is híve voltam az új akarásának, de nem ilyennek, milyet a nyilasok rendeznek.

Mennyi átok, mennyi könny, mennyi gyalázat, bánat kísérte ezt a második világháborút.

Megtanultunk szenvedni, lemondani. De miért? Kiért? Nemcsak otthon, hanem itt is éreztük, tudtuk, hogy háború után hatalmas fordulat fog következni. De milyen lesz az?

Annyi bizonyos, hogy megszűnnek az uraságok. A föld azé lesz, aki eddig rabszolgája volt. Mennyi átok, vér és szenvedés köti a nincstelen embert ehhez a földhöz.

A gyári munkások már szervezett munkások. Ők már a nevüket hallatják. Jobb a fizetésük, több a szabad idejük. A városon élnek, nem a nyomorúságos falun a vályogviskóba laknak.

Ez meg ehhez hasonló ügyeket tárgyaltunk. Tele volt a fejünk minden zagyvasággal. Vagy nem is az, hanem vágyálom, de a parasztember csak szájal, de ha tettre kerülne a sor, hát mind meghátrálna.

A sok beszéd után mindig az utolsó szó az otthonra terelődött. Ezzel a gondolattal keltünk és aludtunk el. Akármilyen nehéz is volt az otthoni hír, csak mindig az otthon volt a téma.

Vándorol a zászlóalj

Az utóbbi időben azért nem volt sok időnk beszélgetni, mert a sok szolgálat és a visszavonulás minden erőnket elvette. Sokszor annyira fáradtak voltunk mint a barmok. Alig pihentünk le. Még egy órát sem pihenhetünk, máris riadó: újból menekülnünk kellett.

Most nem előre, hanem Járdánháza felé. Mire a csapat elkészült, más parancs jött. Maradunk! Az új parancs szerint aknatelepítés lett volna. Meg is tettük volna, de sajnos az aknákat, amelyeket telepíteni kellett volna a földbe, nem kaptuk meg. A gyutacsot meg hiába tettük volna a földbe.

A hadvezetés most már kapkodott. Nem győzte az alakulatokat összeszedni. A létszámot sem tudhattuk, mert minden nap változott.

Az egyik alkalommal, amikor a századokat vizsgálta az alezredes úr, a 113-as századból a kisegítőnek tartott munkaszolgálatosok lemaradtak.

Szerencsétlenségükre a csendőrök elfogták őket, és mind deportálták és vitték a többi zsidóval együtt. Azt meg merték tenni, hogy tőlünk megszöktek, de ahhoz már nem volt bátorságúk, hogy a csendőrökkel szembe szálljanak.

Ez lett a vesztük. Innen Ózdról vitték el őket. Mi sem maradtunk. Most már igazán mentünk.

Ahogy elindultunk, kísérőnk is akadt. Lassan megeredt az eső. Még hozzá milyen hideg volt.

Az utunk Csíz mellett vitt el. Itt új parancs várt.

Csízre kellett bemenni. Hát itt nem nagy öröm ért bennünket. Mondták, jó fürdője van. Volt is, de mi nem férhettünk hozzá. Most már nem is egy helyen volt a szállásunk. Ahányan voltunk annyi felé volt a szállásunk. Fáradtak voltunk, meg olyanok, mint az ázott ürgék. Alig aludtunk valamit. Fél éjszaka szárítkoztunk. Csak aztán volt valami kis alvás.

Reggel aztán újból mentünk. A kísérőnk nem maradt el. Nem csak az eső, hanem a hegyek sem akartak befogadni. A csúszós út, a ragadós sár estére minden erőnket elvette.

Sajószentkirály előtt egy nagy uradalmi istálló volt a szálláshelyünk. Szerencsére üres volt, de volt sok szalma. Volt hely bőven. A szalmán szárítkoztunk. A sátorlap nem sokat ért.

Már elég korán esteledett. Az őrség óránként lett váltva. Az épület minden sarkán állt egy őr. Így minden ember volt egy órát őrségben. Még szerencsénk volt, hogy voltak lovaink, mert azok sok meleget adtak. Ezek az állatok is elégé el voltak csigázva. Ők sem szokták meg ezeket a hepe-hupákat.

Hiába, a hegy nem alföldi embernek való. Hogy szidtuk, átkoztuk ezt a vidéket. Miért magasztalják a vidéket az ország legszebb vidékének? Itt ismét hol ide, hol oda mozogtunk.

Úgy este 10 órára Tornaaljára értünk. Most szerencsénk volt, mert alig esett az eső. Egy iskolában aludtunk. A város jó volt, mert legalább volt, ami kicsit térített bennünket. Szerettünk volna egy kicsit pihenni, de mostanában nem lehetett. Hol itt, hol ott látták, valamelyik századunkat.

Az ébresztő most már hét órakor volt. Azután mentünk tovább. Az irány Csalló, majd Pelsőc. Itt nagy öröm ért bennünket, találkoztunk a 118-as századunkkal. Mindenki az ismerősét kereste. Én is találkoztam három földimmel. Jól vannak, de nagyon el voltak fáradva. Nagyon sok a munkájuk. Rengeteg aknatelepítés, futóárok készítése. Az ellátatásuk nem kielégítő. Szóval van mit tenni az embereknek.

Aztán az otthonról kérdezgetünk. Még októberben bevonultak az orosz csapatok. Haza menésről szó sem lehet. Hogy mi lehet otthon, az csak talány. Olyan vad hírek vannak, ha azt mind elhinnénk, már rég szökött katonák lennénk. Mondják azt is, hogy sokszor hallani az új hadsereg felhívását, álljunk át és segítsünk kiűzni a németeket. Sőt már vannak közelünkbe partizánok is.

Jó, jó, de merre? Ezek az egységek állandóan mozognak. Mi még szerencsések vagyunk, mert még mindig tudunk magunknak bármilyen élő jószágot venni. Van pénzünk. Az én pénzem még nem nagyon lett felbontva. Jó lenne tudni meddig maradunk. Az elhelyezésünk nincs messze egymástól. A vacsoránk egy időben lett kiosztva. Az adag nem nagy, de tartalmas. A beszélgetést a napos szakította félbe, az alezredes úr hívat. No még találkozunk.

Azonnal jelentkeztem.

„Azonnal üzembe helyezni minden rádiót. Fél óra múlva minden kész legyen. A nagy rádió a közelben települjön!”

Már megyek is. Mondom, mi a parancs. Az összes rádiókat össze szedtük, és mindenki tudja a dolgát. A rádiók üzemképes állapotban vannak, időre és a parancsnokok jeleznek a további utasításokért. Az alezredes úr nagyon meg van velünk elégedve, csak annyit mond: egyelőre vételkész állapotba legyenek.

Szerencsénk van. Jó meleg szobában kaptunk helyet. Tőlünk mindenki pihenni térhetett, kivéve azt, aki szolgálatba maradt.

Másnap jó idő lett. Mindenki szárította a ruháit. A kocsisok is minden ázott pokrócot kiterítettek. Egyenlőre maradunk. Reggel ismét találkoztam a földijeimmel.

„Van-e köztetek hentes?”

„Van bizony.”

„Készüljön föl, mert lesz egy kis munkája.”

Elmentünk és vettünk egy szép nagy fehér disznót, de még nem volt nagyon kövér, és egy 250 kg-os bikaborjút. Azonnal levágtuk és már délbe ebből ettünk. A földijeim nem akarták elhinni, hogy még ma ilyen ételt esznek. A disznóból egy hátsó sonkát és a nyakból vettünk el, és a borjú felét is nekik adtuk. A mi hentesünk a beleket kipucolta és az összes húsból kolbászt készített. A borjúhúsból finom paprikás. Csupán 2-3 kg-ra való borjúhúst tettünk félre. Itt igazán pihentünk.

A rádiózás csak másnap kezdődött, de azért nagyon sok külföldről jövő magyar adást hallgattunk. Furcsa híreket sugároztak.

Több adó már azt is sugározta, hogy Bajánál az oroszok átkeltek a Dunán. Most már szó sem lehetett a hazamenetelről. Bármilyen áron is ki kellett várnunk a háború végét. A németek nagyon bíznak az új fegyver sikerébe. Ez meg állandóan késik. Nem megy már ott sem a termelés. Nem lehet igaz, hogy minden német, osztrák, vagy bajor ennyire híve lenne ennek a mostani háborúnak. Már sokan szidják a német hadvezetést, de már Hitlert is átkozzák. Hát nincs olyan bátor ember, aki végezne vele? Mi is nagy bajban vagyunk, de német csapatok sokkal nehezebb helyzetben vannak.

A Balkánról alig tudják kivonni a csapatokat. Most már nem olyan nagy mellényel vannak. Amióta az olaszok is kiugrottak, és az angolok is partra szálltak, a német hadvezetés kapkod. Most nem a támadásra, hanem a védekezésre fordítanak minden erőt. Többször hallottuk szidni Paulus tábornokot. Hogy miért, azt nem sikerült megtudni.

Biztos, hogy a háború vége hamarosan bekövetkezik. Amióta Németországot is állandóan bombázzák, a katonákban nincs az a fölényes viselkedés. Tehát nekik is van családjuk odahaza. Amíg az otthoniak biztonságba voltak, más emberek voltak. Lassan kezes báránnyá fognak szelídülni. Biztosan sokan már szívesen mennének haza, de a vezérkar az utolsó leheletig ki akar tartani. Pedig tudják mind, ezt a háborút elvesztették. Ők még mindig vakon bíznak a csoda fegyver kidolgozásában. De lesz-e erre idejük. Állítólag valami rakétafélével már lőtték Angliát. Hogy mi az igaz ebből, azt kevesen tudták megmondani.

A fene bánná, csak sietnének haza, és otthon veretnék össze a lakásaikat. Szóval a közkatonák nem szívesen vannak a német bajtársakkal. Már lassan az országunk nagy része a Dunáig megszállás alá került. Mivel tudnánk védekezni?. Alig van lőszerünk, a puskánk meg már a múlté. Hol vannak nekünk az új típusú fegyvereink? Ezekkel még magunkat sem tudjuk

megvédeni. Az adás még mindig szünetel.

A századok vagy aknát telepítenek, vagy lövészárkot ásnak, vagy tankcsapdát építenek. Nekik van mit csinálni. A munkálatokat a felettes parancsnokság és a németektől ellenőrzik. Meg vannak elégedve. Hozzánk már nem messze van az országhatár. Vajon merre lesz az útirány? Nagyon jó lenne Budapest felé vonulni, de az nem miránk tartozik.

Az idősebbek azt hangoztatják, jobb Pesttől minél távolabbra kerülni. Lehet, hogy az öregeknek lesz igaza. A rádió nagyon érdekes híreket mondott. Most már nemcsak a nyugati adókat, hanem Moszkvát is jól lehetett hallani. Szép a rádiójuk hívó jele. Sokszor olyan erős az adás, mintha a szomszédból történne.

A híreket a tiszteknek mindig elmondtuk. Az alezredes úr mindent tudni akart. Ők tudták, hogy mi minden adást, amit lehet fogni, meghallgattunk. Mindenről azonnal beszámoltunk. A legtisztábban az R/3-ason lehetett hallani az adásokat. Az új hadsereg is nap-nap után mondta be a felhívásokat. Már úgy voltunk, hogy alkalmas időben mind átállunk. Sajnos nem lehetett.

A zászlóalj össze volt kötve a hadsereggel és a német vezérkarral. Ezek mindig közelünkbe voltak. Ha meglógnánk, sokunkra biztos halál vár, márpedig ha már eddig szerencsésen megmaradtunk, jó lenne egészségesen viszontlátni otthon a szeretteinket.

Hát maradtunk. Most már lesz, ami lesz. Azért nem mindig volt annyi időnk beszélgetni, mert mindig azért volt valami elfoglaltságunk. Úgy látszik jó ideig maradunk. De ez csak képzelet. Még két napig maradtunk még. Már indultunk, amikor a 112-es és a 113-a századokkal találkoztunk. Sajnos nem tudtunk beszélni velük, mert nem egy irányba vonultunk. Mi Aggtelekre lettünk irányítva.

Most nem esett az eső, de már hidegek voltak az éjszakák. Melegen kellett öltözni.

A pénz nagy részét meleg alsóruhákra költöttem. Szerencsém volt. Mindenhol tudtam venni pár darabot. Sőt vettem egy vég jó vastag pargetanyagot, és ebből jó néhány pár kapcát hasítottunk. Szerencsém volt. Most már végleg elmúlt a jó idő.

Ahogy emelkedtek a dombok úgy egyre metszőbb és hidegebb a szél, és járta át a testemet. Nagyon kellett a meleg ruha. A századok mind a közelünkbe dolgoztak. A kis rádiók állandóan üzemben voltak. Nagyon sok volt a munkánk.

A csapatok most már mind egy helyre, legalább is egy csomópont felé lettek irányítva. A mi nagy rádiónk csak ritkán volt használva. Azért mindig volt valami beosztásunk. A frontvonal meg mindig közelebb jött hozzánk. Szinte a szomszédból hallatszott az ágyúdörgés. Állandóan dübörgött a föld. Még szerencse, hogy nem jöttek a repülők. De a bombázások zaja ide hallatszott. A repülők most már naponta zúgtak felettünk. Még az volt a szerencsénk, hogy olyan kis helységbe szállásoltak bennünket. A századok is mind a tanyákon, vagy a szabadban aludtak. Bizony fáradtak voltak. Most annyi volt a munka, hogy ha még annyian lettünk volna, mindnek lett volna munkája.

A németek meg állandóan jöttek. Nem úgy, mint győztes csapatok, hanem most már ők is, mint mi, nem kényesen, hanem mint a megvert kutyák. Ezt is tudták, de még tartották magukat. Mentek, mentek, de úgy látszik, még nem haza felé akarnak tartani. Most jó lenne, ha valamennyire tudnánk velük beszélni. A legnagyobb baj, hogy nincs közelünkben olyan katona, aki kicsit tudna németül. Mennek, mennek, de szólni nem szólhatunk egymáshoz, mert nem értjük egymás nyelvét.

Az SS-alakulatok állandóan változtatták a helyüket. Nagy eseményeket sejtettünk. Közel voltunk a határhoz, de hol előre, hol hátra rendeltek bennünket. Az első vonal most állandó mozgásban volt. Mi csak mindig a védvonalakat építettük, vagy aknákkal bajlódtunk. Már nem volt időnk erős bunkereket építeni.

10.

Közben állandóan jöttek a különböző felhívások. Páncélököl-kezelő, lángszórós vagy ejtőernyős kiképzésre. Tőlünk senki sem jelentkezett. Mi meg voltunk elégedve a mi sorsunkkal. Mi már megszoktuk egymást. Szinte tudtuk egymás gondolatát. Azután meg az alezredes úr sem engedett volna el bennünket. A hozzánk csatlakozókat is már annyira szerettük őket. Igazán bele való fiúk voltak. Nagyon sokat segítettek a szolgálatban. Jól jártunk velük. Lehet, hogy ők ezt tartották felölünk.

Jó helyre kerültek. Az alezredes úr állandóan úton volt. A századokat irányította, de sokat volt a közös parancsnokságon. Ilyenkor csaknem mindig vele mentem. Hubai, a sofőrje csak addig volt ott, amíg valahová odaértünk. A kocsit letette, azután eltűnt. Mindig valamivel csencselt.

De ha én is mehettem, mindig valamit felhajtottunk. Mindig volt valakinek valami kívánsága. Igaz a legtöbb az az átkozott cigaretta. De ha sikerült valahol találni sajtot, azt is vettünk magunknak. Az árut csak készpénz ellenébe adtuk, mert aztán annak az ára soha nem lett volna kifizetve. Ilyen téren nem volt koma. Pedig haj, de sokszor még a napi elemózsiájukat is odaadták volna azért az vacak bagóért.

Az ősz meg csak erőlködött. Az emberek, akik itthon maradtak, hajnaltól vakulásig dolgoztak. Az asszonyok is férfimunkát végeztek. Jó lett volna az őszi betakarításba besegíteni, de sajnos nem volt rá lehetőség. Nekünk is megvolt a mi sürgős munkánk. Úgy látszott, itt fogunk ragadni.

11.

A németek is errefelé kezdtek gyülekezni. Most már jó lenne tovább állni. Ha itt megindul az általános támadás, itt lesz ne mulass.

A mi katonáinknak semmi része nem kívánta a háborút. Pedig ha a hadseregnek a szelleme olyan volna, amilyennek kellene lenni, sok minden másképp lenne. Még a mi alakulataink tisztjei aránylag emberségesen bántak a legénységgel. De most már minden késő.

Az ország nagy része már megszállt terület volt. Miért harcoljunk? Mi értelme? Semmi értelmét nem láttuk! Hírt meg nem tudtunk otthonról kapni. A hadvezetőség is kapkodott. A törzs is állandóan mozgott, a területünk most már Perényig terjedt. A munkák mellett még szerencse, hogy nem vetettek be bennünket az első vonalba.

Az elszakadó mozdulatok egyre nagyobb területek feladását hozta. Egyik este sürgős táviratot vettem: „Az egész zászlóalj azonnal vonuljon Budapest irányába!”

Nagy volt az izgalom. A századokat értesíteni kellett a kis rádiókkal: „Amikor a század indulásra kész, azonnal jelentse. Minden munkát azonnal befejezni.”

A századok örültek, legalább kicsit pihenhettek. Két órán belül már jelentkezett az első század. Az én rádióm nem lett lebontva. Négy óra leforgás alatt minden század az indulási parancsot várta. Még várunk az indulással.

Elkanyarodás

Szerencsénk van, mert hamarosan jött az új parancs. A zászlóalj a századokkal nem Budapest felé, hanem Rozsnyó irányába vonuljon. A parancsnokság Rozsnyón, a századok Szadalmár, Hárskút, Krasznahorka-váralja, Sajóháza térségében helyezkedjenek el. Mihelyt a zászlóalj letelepedett, rádión azonnal jelentkezzék.

A rádiót az alezredes úr autója vitte előre négy emberrel. Azután visszament az alezredes úrért, és utánunk jött. Mire megérkezett, a rádiónk üzemképes lett. Hívtuk a parancsnokságot. Ez azonnal jelentkezett. Nagyon tisztán lehetett venni az adást. Valahol nagyon közel lehettek.

Az első adás a zászlóaljparancsnokot azonnal Sajóházára rendelte. Itt volt a hadtestparancsnokság. Nem messze volt egymáshoz a két talapülés. Jó három óra múlva már megjött az új munkálatok terve. A budapesti út elmarad, az alakulat nem megy.

Budapest lassan be lesz kerítve. Az oroszok már Szolnok alatt vannak. Úgy hírlik Kecskemét is hamarosan fel lesz adva. Már novemberbe járunk. A kapott munkák sürgősek. A fegyverdörgés elhallgatott. Amint közeledtünk Szlovákiához, úgy csendesedett a front. Itt aránylag minden csendes.

A település lakosai szinte érzéketlenek. Már nem tőrödnek semmivel. Nekik sajnos már minden mindegy.

Alig lehet erre férfit találni. Mind elbújt. Az asszonyok nem igen hagyják el a házakat. Csak a gyerekek szaladgálnak. Mi szívesen látjuk őket. Szeretnénk pár jó hír hallani, de ezek nem tudnak, vagy nem akarnak semmit mondani. Nem sokat tudtunk meg. A boltok is elég üresek. Csak olyan holmi van már bennük, amilyet csak nagy ritkán vásárolnak.

Próbáltam venni egy valamire való marhát venni, vagy egy szép hízót. Alig volt állat. Majd egy hétig szaladgáltam, mire egy 5 mázsás bikát sikerült venni. 400 pengőt adtam érte. Boldog volt az eladó, de én is. Megint lesz valameddig hús az ételünkbe. Az állat bőrét is visszaadtam. Nem kellett érte a pénz.

Ezen a környéken három hétig dolgoztunk. Közben az alezredes úr Jolsváig bejárta a környéket. Ez az ország utolsó nagyobb települése. Itt van az országhatár. A túlsó oldal már Szlovákia. A munkálatok lassan befejeződtek. Vártuk a további utasítást. Budapest védelme, amire bennünk is égett a vágy, tőlünk messze került, a kezdeti hév lassan lelohadt. Megtudtuk, a németek hatalmas erőket vontak össze az ellencsapásra. De sok magyar katona a gyűrűn belül maradt.

Bizonyosan nehéz napok várnak a védőkre, de a támadókra is. Pedig azelőtt mennyire mentünk volna. A fronton járt tartalékosok másként látták a dolgot. Most, amikor mi is benne vagyunk, mi is máskép lássuk a dolgokat. Lassan mindenki azon van, ha csak lehetséges élve ússzuk meg ezt az átkozott háborút.

Egy alkalommal Jolsván jártunk, és valamelyiknek eszébe jutott, jó lenne fényképet csináltatni. Nem sokat gondolkoztunk, bementünk a fényképészhez.

Még szerencse, hogy a mű terem jó meleg volt, és így nem köpenybe, hanem zubbonyba vett le bennünket, külön-külön. A képeket három nap alatt elkészítette. Nagyon jó képek lettek. Most már megvannak a fényképek, de hogyan kerülnek haza? Én mentem be a zászlóaljparancsnokságra a sofőrrel. Mindent kifizettem. Milyen nagy öröm volt nekünk. Megmutogattuk, és azután az enyéimet szépen elcsomagoltam. Szerencsére nálam van a rádiós füzetem, így biztosan nem törnek össze. Még páran bementek, és ők is csináltattak fényképet. Ezek is készen lettek.

A századok mindig jöttek utánunk. Már Gencsen, Sebespatakon, és Csetneken voltak. Jó nehéz a munkájuk. Hiába ez a vidék nem alföld. Hamarosan végeztek a munkákkal, és az egész zászlóalj Jolsván tanyázott.

Amikor minden századunk együtt volt, akkor mindenki az elemi iskolába lett vezényelve. Az iskola egyházi iskola volt. Nagy az épült, de nagyobb az udvara. Itt mindenki elfért. Amikor felsorakoztunk, az alezredes úr beszédet intézett az alakulat katonáihoz. Hosszú volt a beszéd. A lényege az volt, hogy ez itt most már az utolsó község, ami hazánkhoz tartozik, Hamarosan Szlovákiába megyünk. Nem tudta betartani a szavát, a háború másként fordult. Nem kényszerít senkit sem, hogy tartson vele, de ígéri mindent meg tesz, hogy épségbe maradjunk. Aki elmegy, próbáljon szerencsét, de ha elfogják, tagadja el, hogy ide tartozott. Ha vége lesz a háborúnak, hazavezet bennünket.

Nagyon nagy gondba estünk. Ha haza akarunk menni, és a csendőrök, vagy a nyilasok elkapnak, nincs kegyelem. Mi úgy döntöttünk, maradunk. Még sokáig olyan volt az iskola udvar mint egy felbolydult méhkas.

Szlovák területen

Pár napig tétlenül voltunk. A november utolsó napján kaptuk a parancsot, irány Szlovákia. Nehéz szível hagytuk el ezt a sokat szenvedett földet, amit szülőhazánknak neveztünk.

Melegvíz volt az első település ahová érkeztünk. Itt nem volt megállás. A századok lassan ismét lemaradtak, mi Revücára (Nagyrőcére) mentünk. Hideg volt. Igaz már decemberben jártunk.

Amikor letelepedtünk, jelentették, hogy kb. 200 ember a munkaszolgálatosokból lemaradt. Ezek át akarnak állni az oroszokhoz. Ismerik a nyelvüket. Hátha hamarabb haza kerülnek. Ennyivel kevesebb élelemről kell gondoskodni. A megmaradt embereket a századok között elosztották.

Itt azután volt nagy forgalom. Jöttek, mentek az alakulatok. A rendet a szövetséges szlovák katonaság tartotta fenn. Rengeteg német katona vonult vissza. A mi alakulatunk lövészárkot épített.

A legközelebbi zsoldfizetéskor már szlovák koronát is kaptunk. Az első nap még sikerült magyar pénzért egy szép nagy disznót vásárolni. Alig öltük meg, már jött a volt gazdája, hozta a pénzt, de már a kocát nem kaphatta vissza, mert már nem élt. Nagyon megsajnáltuk, és összeszedtem az árát koronába, és este el is vittem. Nagyon megörült. Alig akart elengedni. Nem maradhattam, mert magam voltam, és itt mindenki idegen volt. Mire teljesen besötétedett, már vissza értem. A disznóból nagyon sok jó falat lett. A máj nagy része maradt.

Másnap ebéd, finom húsos káposzta lesz az ebéd. Amikor főni kezdett, már a szagával úgy éreztük, hogy jól laktunk. A délelőtt folyamán a disznótulajdonos felesége keresett meg. Nem tudtam, mit akarhat. Kimentem, és az asszony egy megrakott szatyrot akart átadni. Mondom, nem fogadhatom el. Csak beljebb jött, a nyitott gangon kezdte a szatyor tartalmát kirakni. 3 liter borovicska, és egy nagy csomag kelt mákos kalács. Kirakta és mindenáron ott akarta hagyni. Hát jó, maradjon, de várjon egy kicsit. Jöttem hamarosan, és adtam 50 koronát neki, ezt meg ő nem akarta elfogadni, de még is elvette, azzal, hogy mihelyt lesz időm, menjek el hozzájuk. Elment.

Én a csomag tartalmát eltettem. A kalácsot elosztottam. Az alezredes úrnak tettem félre négy szeletet, és két darab buktát. Még meleg volt. Mi pillanatok alatt eltemettük. Az alezredes úr nagyon megörült a sült tésztának. Nem kérdezte honnan van, csak az a fontos: van. Szinte az otthon érzését adta ez a finom házi sült tészta.

Másnap semmi különös dolgom nem akadt, így elég korai órákban mentem el a disznó volt tulajdonosához. A férfi nem volt otthon, csak a felesége. Szívesen fogadott. Kicsit beszélgettünk, de aztán rátért, miért hívatott az ura. Nagyon szeretné, ha mi, rádiósok oda mennénk lakni, és a rádió is ott lenne. Nagyon csodálkoztam. Meg is kérdeztem miért? Nem kertelt, mindjárt meg is mondta. Látják, hogy a magyar és német alakulatok errefelé tartanak, és a disznóvásár alkalmával jó benyomást keltettünk, megbíznak bennünk és a lakásukat akkor nem foglalja majd senki. Mondom, én ebben nem határozhatok. De csak mondja a magáét. Hisz mennyivel jobb ez, ha az ember az idegenekkel is tud beszélni. Ők mind a ketten jól beszélnek magyarul. Még sokáig beszélgettünk, de végtére is nekem parancsolnak. Így elköszöntem, és mentem a szállásunkra. Itt még minden csendes volt.

Mondom, benézek az irodába, talán van valami hír. Hamarosan odaértem. Sehol senki, az alezredes úr a századoknál van valahol, már korán elment. Így én is kicsit kiengedtem, és gondolkodtam, egy kicsit széjjel néztem. Dél felé újból bementem az irodába. Az alezredes úr már visszajött.

„Hallom, kerestél.”

„Igen. Itt jártam.”

„Gondoltam van már valami számomra.”

„Még nincs.”

„Mi újság?” – kérdi.

Akkor elmeséltem a disznóvásárt, meg a kalács történetét, és azt is, hogy hívnak, menjünk oda, mert félnek, hogy más veszi igénybe a lakást, és mások lesznek az emberek, meg tisztán beszélnek magyarul.

„De amíg erre engedélyt nem kapok, én nem mehetek.”

„Igazad van.”

„Ha az alezredes úr ráérne, és megnézné, és elengedne, úgy mi átpakolnánk.”

„Hát jó, mehetünk.”

Nem autóval, hanem gyalog mentünk. Nem volt messze, hamarosan oda értünk. Még mindig az asszony volt otthon. Nagyon szívesen fogadott bennünket. Engem úgy, mint valami régi ismerősét. Jó ideig beszélgettünk, a vége az lett, hogy az asszony most az alezredes urat kérte, hogy mi oda mehessünk. Hát jó, még ma itt lesznek. Elköszöntünk és mentünk a szállásunkra. Rend volt.

Csak annyit mondott, hogy rendesen viselkedjünk, nehogy panasz érje a rádiósokat. Alig, hogy elment, mi hozzáfogtunk és hamarosan átköltöztünk. Megköszöntem a házigazdának a szállást, és én is utánuk mentem. Az új házigazdának igaza volt. Alig, hogy letelepedtünk, már jöttek más alakulatok szállást foglalni. Valóban jól tudta, hogy mi fog következni.

Nagyon jó helyünk volt. Itt most 3-4 napig maradtunk. Az asszony mindig otthon volt, de az ura csak este volt otthon, sőt megesett, hogy még éjszakára se jött haza. Nekünk nem volt feladatunk, hogy azt keressük, merre van. Második napon este felé egy jól öltözött ember kereste a háziakat, de most egyik sem volt otthon.. Neki úgy látszik nem volt az útja sürgős, mert mondja, megvárja őket. Mivel nem volt adás, hát ráértem volna beszélgetni. Szépen beszélt magyarul. Hát várja. Elköszönt és kiment az utcára. A rádiósok elmentek a vacsoráért, én maradtam. Az ajtót bezártam és én is kimentem az utcára a ház elé nézelődni. Nem voltam kint öt percnél tovább, és megyek vissza.

A szobában otthon van a gazda és a felesége is. Nagyon csodálkoztam, hogyan jöttek be. Nem szóltam semmit, de nem tudtam felfogni. Később rájöttem, csak a kert felől jöhettek haza. A fiúk is megjöttek alig 10 kg-ra való hideg vacsorával. Az is olyan rágós szalonna volt, hogy még a bicska sem akarta fogni. Mondom, több a semminél, süssük meg, mert ezt így nem lehet megenni. Az is lett a vége. A zsírját kitörölgettük a szalonnát megettük, jó lesz megfőzni. Közben megjött az előbbi ember, aki a háziakat kereste. A hátulsó szobába mentek be, csak az asszony maradt a konyhába.

Vacsora után még valameddig beszélgettünk, aztán aludni készültünk. Még korai volt a lefekvés, de sehova nem lehetett menni, mert nagyon forgalmas volt az út. Mindenfelé alakulatok vonultak keresztül. Az utcán meg a tábori csendőrök cirkáltak. Ha valaki gyanús volt, mindjárt igazoltatták, és vitték a parancsnokságra. Mitőlünk senkit sem kaptak el. A rendre a helyi lakosok vigyáztak. Itt is az új eszme emberei akartak parancsolni. Sajnos nem sok eredménnyel. Éjszaka aránylag csendes volt.

Egyedül állni a sarat

A szlovákok nem igen voltak ellátva fegyverrel. Nem voltak megbízhatóak. A korai őszi események után nem volt megbízható a szlovákiai rész. Harmadnap korán reggel, inkább hajnalban jön az alezredes úr legénye, hogy azonnal menjen valaki vele. Hát Bandi ment el, mi meg azonnal összekaptuk magunkat.

Megmosdottunk és vártunk. Hamarosan visszajött, méghozzá paranccsal. Azonnal felvenni a kapcsolatot a parancsnoksággal a megadott hullámhosszon. Amilyen gyorsan lehetett, beállítottuk az adóvevőt, és pár perc múlva már jött is a hívásuk. Jelentkeztünk. Az adás pedig jött. Nagyon jó távírónk volt, mert minden betűt tisztán lehetett venni. Elég hosszú távmondat volt. Fél órán belül már az alezredes úr is olvasta a tartalmát.

A századaink azonnal vonuljanak Besztercebánya irányába. Nem kísérleteztünk a kis rádióval, hanem szóbeli parancsokkal indultak a futárok a századokhoz. Mire megvirradt, már a századok menetkész állapotban voltak és indultak is. Amire ideértek már várta őket egy-egy eligazítón és megkapták a parancsot, de már írásban. Semmit nem időztek. Kiderült, hogy sorjában helyezkednek el az úton. A legközelebbi század Murány, Muránytat, Vöröskő, Királyhegy-alja, a legtávolabbi Jünjocig vonult vissza. Az alezredes úr is kocsiba ült, irány a parancsnokság. Mi meg maradtunk volna szívesen, de jött is vissza. A törzs is indul, csak mi maradtunk. A törzs is Sumjácra vonul.

Mi a további parancsig itt fogunk maradni. Kaptunk egy szekeret két lóval és a kocsissal. Megkaptunk minden utasítást. Az élelemről mi magunk gondoskodtunk. A törzs is 10 óra felé elment. Mi meg maradtunk. Most már nagyon kellett vigyázni, nehogy valami baj történjen velünk. Mindig egy valaki őrségbe állt. A puska is és a géppisztoly is csőre töltve. A községben alig maradt katona. Valamennyi hegyi vadász, és kb. 1 század német katona. Az utcák csendesek voltak. A háziak nem molesztáltak. Ők is a dolgukat végezték. Délután újból megjött az ember aki a háziakat kereste. Most már otthon találta őket. Mi meg vártunk. Este felé vendégünk érkezett; Kardos őrmester jött vissza.

Mondta, visszaküldték, még fele útról azzal, hogy biztosítson bennünket. Ha soha nem is, de most megörültünk neki. De ő is, mert szerencsésen ideért. Mihelyt a zászlóalj a célhoz ért, a kis rádió hívott. Mi azonnal jelentkeztünk. Jelentettük az őrmester úr megérkezését.

A parancs az volt, hogy további intézkedésig várjunk. A rádiónk mind a kettő vételkész állapotba volt. Az egyik zászlóaljjal, a másik a hadsereggel. Az egész nap csendes volt.

Este 7 óra előtt pár perccel hívott a hadsereg. Csupán annyi volt, hogy maradjunk készenlétben. Ezt azonnal továbbítottuk a zászlóaljhoz. Csak két ember maradt fent. Az egyik az őr, a másik meg a rádiós. Az őrmester úgy aludt, mint a nyúl. Minden neszre felébredt. Az idő meg csak ment. Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt.

Az élelmezésünk nem okozott gondot. Az asszonykát megkértük, és hamarosan jött is megpakolva. Volt minden. Megköszöntük; én az urának egy csomag cigarettát küldtem. Megköszönte és mondta, ha még kell valami, csak szóljunk, majd bevásárol. Megköszöntük a fáradozását. Délután jött, és mondta: este felé a hentesnél lesz friss töltelék, lehet, hogy még kolbász is lesz. Megkértük, ha megy, szóljon, és majd valaki elmegy vele, és a csomagot segíti haza hozni. A rádiók meg csak csendbe várták a hívást.

Úgy három óra tájban szólt a háziasszony, a segítségnek egy tartalékos tizedes ment. Kapott 100 koronát, és amilyen élelmet tud szerezni, ami nem romlandó, vásároljon. Mi meg vártunk. Egy jó óra múlva megjöttek. Hozott 2 kg kolbászt, egy disznósajtot és több mint egy kiló jó ízű sajtot, valamint egy nagyobb kenyeret. Igaz, a pénz kevés volt, de a házi asszony kisegítette. A pénzt természetesen azonnal megadtuk.

Ismét este lett. Mindenütt csend volt. A kolbász egy részét megsütöttük, a zsírjába krumplit sütöttünk. Királyi vacsoránk volt. Az őrmester úr elment, de mondta, hogy hamarosan itt lesz. Jött is, de nem üresen. Minden zsebe meg volt rakva sörrel. Még a házi gazdának is jutott. Szívesen fogadta. A hangulat vidám volt. Nem akaródzott senkinek lefeküdni. Mókáztunk, nevettünk. Most nem izgatott minket a háború. Az a kis sör milyen vidám jó hangulatot teremtett. Mindenkinek volt valami mondanivalója. Az éjszaka most mintha hamarabb elment volna.

Korábban jött a reggel. Pedig nem, csak az a kevés ital és a jókedv rövidebbé tette az éccakát. Mindenki nyugodtan ébredt. A hangulat is jó volt.

A reggelit farkasétvággyal fogyasztottuk el. A rádiónál maradt két ember, a többi meg csomagolt. Volt még jó néhány koronánk, de még sok pengőnk is. Ettől szeretünk volna megszabadulni. Jó másfél óra elteltével csaknem sikerült megszabadulni. Ez pedig úgy történt, hogy egy idevalósi ember Magyarországra akart menni, és kellett neki a pengő. Nagyon örültünk a szerencsének. Egy pengőért 3 koronát adott. Ha sikerül átjutnia, szerencsés lesz, ha nem, az már az ő baja. Mi visszaértünk, majdnem 3000 koronák volt.

A házigazdánk nagyon csodálkozott, hogy ilyen jó üzletet sikerült csinálni. Na most már minden pengőt összeszedtünk, hátha még sikerül valahol valami üzletet csinálni. Hát az üzlet jött is, de nem koronában, hanem márkában.

Délelőtt semmi esemény nem történt. Délután is mentünk üzletelni. Amint egy üzletben vagyok, hát egy német katonával hoz össze a jó sorsom. Volt sok márkája, de ezért nem adtak semmit. Kiment az üzletből, és várt. Amint kimentem, egyszer csak megszólított magyarul. „Komám, van-e pengőd?”

„Nekem?”

„Igen.”

„Van bizony.”

„És mennyi?”

„Van vagy ezer.”

„Az jó. Na gyere velem.”

Kicsit félrébb mentünk, és ő is előveszi a pénztét. Több mint 2 ezer márkája volt. Mondja, hogy holnap Magyarországra mennek, és nincs pengője. Én is előveszem és megolvasom: csaknem 1200 pengőm volt. Elveszi, és ad érte 1000 márkát. Csak bámulok. Megyek haza, ő is ment a maga útjára. Mutatom a márkát, csak nézik. Kérdik, honnan való. Elmesélem. Nem akarják elhinni a szerencsémet. Na ha így van, jó lesz erre a pénzre vigyázni. A házigazdám sem akarta hinni, de amikor megmutatom, csak nevet rajta. Most már van pénz. Lehet, hogy még hamarosan hasznát is veszem. A mai nap eseménytelen volt. Egész nap semmi. Mi meg pihentünk és vártunk. Az éjszaka sem történt semmi. Ilyen jó két napunk régen nem volt. Hamar is elmúlt.

Este, amikor már mind együtt voltunk, jött egy tiszt a gyalogságtól, hogy azonnal adjunk szolgálatot, mert az úton nincs senki, aki eligazítsa az átvonuló alakulatokat. Mondja a tizedes úr, hogy erről szó sem lehet, mert mi nem azért vagyunk itt. Mi nem mehetünk.

Na majd tesz róla. Majd jelenti az ezredparancsnokságon. De azért csak nem akart elmenni. Közben kijön a mi csendőr őrmesterünk is. Ez már másként beszélt. Szó szót követ, mire a százados úr a pisztolyához kap. No ennek fele sem tréfa. A géppisztoly is előkerül. Mindjárt másként veszi szót. Az őrmester most már igazoltatja. Meg magyarázza, hogy nekünk csak a hadsereg parancsnokság ad utasítást és bevezeti a rádiós szobába. Még csak most lepődött meg. Ezután bocsánatot kért és elment. Az éjszaka is csendes volt.

Reggel mindenki korán ébredt. Még öt óra sem volt. Valamelyik kiment, és mondja az újságot. Havas eső esik, és jó hideg van. Hat óra felé végre jött a hívás. Azonnal leszerelni a rádiót, és irány a zászlóaljtörzs. Jelentettük, hogy megyünk. A kocsisnak semmi kedve nem volt menni. Pedig a lovak is jól kipihenték magukat. Felhúztuk a kocsiponyvát, a rádiókat jól becsomagoltuk, és utána a kocsira. Mire felpakoltunk, a házi gazdáék is felébredtek. A háziasszony gyorsan főzött jó teát, a házigazda meg pálinkával kínált meg bennünket. A lovak is be voltak fogva. A kocsisunk is megitta a maga részét. Majd még egyszer el magyarázta az útvonalat, és mi meg köszöntünk a sok szívességet, kocsira ültünk és irány az új helység.

A lovak jó kedvvel mentek, mi meg jól összehúztuk a köpenyszíjat, hogy melegebb legyen és csendesen beszélgettünk.

Már vagy két órája, hogy mentünk, mire a legközelebbi faluba értünk. Még minden üzlet zárva volt. Így mentünk tovább. Kezdtünk fázni. Jó lenne gyalogolni, de esik az eső. Alig akart világosodni. Minden csupa szürke volt. Nem volt köd, de az eső olyan apró szemmel esett, hogy alig láttunk tíz métere. Az úton nem csak mi mentünk. Jött itt minden alakulat, magyar és német is. Senki nem sietett. Az egész út olyan csendes volt, mint valami temetési menet volna.

Hamarosan a másik falut is elértük. Itt sem volt egy üzlet sem nyitva. Pedig jó lett volna kenyeret venni.

„Na” mondja az őrmester úr a kocsisnak, „álljon be egy mellékutcába, hátha szerencsénk lesz.”

Nem sokat időzhettünk. Másodmagával elment, de nem volt szerencséje. Na mondom, várjunk egy kicsit. Elmegyek én is Bandival, hátha lesz valami. Mi más irányban próbáltunk szerencsét. Lett is, mert olyan utcába kerültünk, ahol volt pék. Kérdeztük, kaphatnánk-e valamennyi kenyeret?

„Lehet, de csak koronáért.”

Mondom, van. Tíz koronáért kaptunk 5 kg-os kenyeret, és nagyon megköszöntük. Még hentesüzletet is mutatott, sőt a fia eljött velünk, és sikerült egy egész sajtot kapni. Ez akkor nekünk aranyat ért. Megkértük, vágja 8 felé, úgy szintén a kenyeret is. Szívesen megtette, mi meg egy csomag cigarettát adtunk érte, és a pék fiának is. Nagyon megköszönték. Nem várakoztunk, mentünk a kocsihoz. Nagy volt az öröm. Mindenki leadta az öt koronát és megkapta a részét. Senki sem ellenkezett. Ezzel az adaggal most már egész nap elleszünk. Mindnyájan ettünk. Milyen jól esett. Az adagokból nem igen maradt. Úgy ettünk, mint ha három napja éheznénk. Pedig nem panaszkodhatunk. A lovakat nem kellett biztatni. Siettek, mert fáztak.

Már a harmadik falut is elhagytuk, amikor mondom, itt valahol vigyázzunk, mert az út valahol másfelé fog menni. Igazam volt. Hamarosan jött egy idevaló ember, és kérdem, merre kell menni. Mondja, menjünk vissza, mert már elhagytuk azt az utat. Visszamegyünk és kb. 500 méterre, valóban ott a tábla, ami mutatja az utat. Mentünk. A kocsis hátraszól.

„Jó volna, ha valaki átvenné a hajtást, mert nagyon fázik a kezem.”

Mondom gyere hátra és majd hajtok. Így cseréltünk helyet, mellém jött Bandi is. Hát bizony ott elől hideg volt, mert szembe vert az eső. Már jól dél lehetett, amikor Királyhegy-alján voltunk. Innen három km, és ott vagyunk Sumejácon. Rátértünk az útra. Már elhagyjuk a falut, amikor két német katona megállít géppisztollyal, hogy a lovakat fogjuk ki.

Na itt nem lesz játék. Amíg mi alkudoztunk, a többiek hátul leszálltak, körülvették az atyafiakat. Most már nem kellenek a lovak, de nekünk kellenek a géppisztolyok és a két atyafit is magunkkal visszük.

Újra a zászlóaljparancsnokságon

Nem nagyon akaródzott nekik velünk jönni, de amikor már nincs náluk semmi fegyver, jönnek. Mi meg délután fél háromra beértünk a faluba, és rögtön a zászlóaljra vittük az atyafiakat.

Az alezredes úr azonnal kihallgatta őket. Kiderült, hogy valahol elmaradtak, és a mi lovainkkal akartak utánuk menni. Nem volt szerencséjük. Kisült, nem is németek, hanem osztrákok voltak. Nagyon haragudtak a németekre, de nem tudtak hazajutni.

Kérdi tőlük, most mit tegyen velük.

Kérdezték, hogy maradhatnak-e velünk.

Hát erről szó sem lehet, de valamelyik munkásszázadhoz odacsatlakozhatnak. Kapnak magyar ruhát, és ha tudnak, csatlakozzanak a partizánokhoz. Ez tetszett nekik. Mindjárt vetkőzni is akartak.

Mondja az alezredes úr, kicsit hamar lesz. Intézkedett, kaptak ruhát és úgy volt, hogy másnap már valamelyik századhoz kiviszi őket.

Kimentek, mi szabályosan lejelentkeztünk.

A helyünk meg volt. Hamarosan oda is vezettek bennünket. Bizony ez nem volt olyan, mint az előző. Itt már sokkal szegényebb emberek laktak.

Alig tudtak magyarul. Itt nem igen lesz mit vásárolni. A rádiót üzembe helyeztük, és azonnal jelentkeztünk. Nem sokára már volt összeköttetés. Bandi maradt, én meg elmentem egy kenyérzsákkal az elmaradt hideg ételért. Nem akart meglenni.

„No majd szólók az alezredes úrnak.”

Mondja a géhás, szólhatok, mert nincs.

„Jól van.”

Már megyek, amikor utánam szalad.

„Hová mégy?”

„Mondtam.”

„Csak vicceltem, gyere vissza. Minden van, csak a kenyér kevés.”

„Nem baj, majd reggel kapunk többet, most csak annyit kérek, amennyi mára elég.”

Kaptam három kenyeret és 8 db félkilós húskonzervet, és 1 kg jó szalonnát és 1 kg sajtot. Ezzel minden le volt zárva.

Viszem a kaját, nem hisznek a szemüknek. Na ez elég lesz egy darabig. A kocsis mindjárt viszi a részét, neki sajt nem kell. A szalonna az nagyon jól jött. Könnyen lehetett osztani, mert csak egyszer félbe, aztán ezeket is félbe, és így még egyszer, végül is meglett a nyolc.

Az őrmester úr is megjött. Mutatom amit hozam. Jól van. Hamar este lett. Mindenki most már itt volt. Ettünk, mert csak megéheztünk. Én nekem még maradt sajtom, azt eltettem a maradék kenyérrel. Elég is volt.

Azután mondom megnézem, milyen emberek a háziak. Hát már nem voltak fiatalok. Az ember úgy hatvan körüli, és a felesége sem lehetett sokkal fiatalabb. Kicsit tudtak magyarul. Mondják van négy felnőtt családjuk, de mind máshol lakik a faluba. Az egyik menye jól beszél magyarul. Majd holnap az anyós elmegy érte. Jóindulatú két embernek látszottak. Hamar elköszöntem és mentem a többihez. Beszámolok az utamról és majd holnap a menye eljön és az jól beszél magyarul. Na rendben van. Ki-ki végezte a dolgát.

Kapcsolat a szlovák partizánokkal

Én valamiért kimentem. Hát amint kint vagyok, látom az öregembert kijönni egy másik emberrel, de nem az utca felé, hanem a kertnek mennek.

Beszólok, hogy valaki jöjjön velem, de gyorsan. Az őrmester kapta magát és csöndbe osontunk utánuk, előttünk úgy harminc méterre mehettek, de hova? Na lesz, ami lesz, mert most már megyünk utánuk.

Végre egy erdőbe értek, mi meg a nyomukban. Már jól bent jártunk, amikor egy fából tákolt házhoz értek. Semmi nesz. Még kutya sem volt. Bekopognak kétszer és erre két fiatalabb ember jött ki. Bemennek, mi meg a házhoz érünk.

Semmi zaj. Egy hangot nem hallunk. Várunk, tovább állunk egy-egy fa árnyékába. Egyszer csak megint jön két ember, ezek is kétszer kopognak. Mindjárt bemennek, de semmi hang.

Na most már jó lenne vissza menni, de merre. Alig gondolkozunk, újból két árnyék jön, köszönünk.

Nagyon meglepődtek. Majdnem elszaladtak. Ezek aztán jól beszéltek magyarul.

Kérdezzük, mi járatba vannak.

Mondják, mennek haza felé.

„És merre?”

Épp ellenkező irányt mutatnak, mint amerről jöttek.

„Na jól van. Akkor minket is a faluba elvezetnek ugye?”

„Igen, csak jöjjenek.”

„Na menjünk, csak előbb ide bemegyünk” – mutatjuk a házat.

Ők bizony nem.

Pedig jönnek, mi meg kopogtatunk. Ha valami gyanúsat tesznek, többet nem látják a családjukat. Az őrmester úr kopogtat, én meg a két ember mögött állok. Hát hamarosan nyílik az ajtó, és mi is mind a négyen bemegyünk, de csak az ajtón belül. Még nem ismertek fel. A mi két emberünk magyarul szólt oda, és az illető magyarul válaszolt. Mondja, hogy hoztak két vendéget.

„Na várjanak, mindjárt jövök.”

Jött is, de nem egyedül, hanem azzal a az emberrel, aki Somjácon a házi gazdáékat kereste. Meglepődik, de mi is.

Kérdezte, hogy tudtunk idetalálni?

„Nem volt nehéz. Kint jártunk az udvaron és két ember elment mellettünk, mi meg kíváncsiak voltunk hová mennek ilyen este, és idáig követtük.”

„Tudják, hogy eljöttek?”

„Tudják bizony, még azt is, hogy ki vezetett ide. Úgy, hogy ha mi reggelre nem leszünk otthon, tudják hol kell keresni.”

Az őrmester csak nézett, hogy miket mondok. De nem szólt semmit. Kicsit gondolkodott az ember, és intett, hogy kövesük. Hát egy pinceszerű helységbe értünk, és ott már voltak vagy harmincan. Nagyon meg voltak lepődve. Az emberünk leültetett, ők meg szlovákul beszélgettek. A megbeszélés több mint két óráig tartott. Az emberek elmentek haza, csak mi és még négy ember maradt ott.

Most már mind magyarul beszéltek. Mi is tudtuk, hová készültünk, de nem szóltunk semmit. Vártunk a következményeket. Nem voltam megijedve, sem én, sem az őrmester, bár még nem voltam ilyen helyzetbe. Pár perc szünet után helyet mutatott, és ők is mind leültek.

Végre megszólalt:

„Ugye tudják, hol vannak?”

Egyszerre mondtuk, igen.

„Azt is tudják, hogy mi volt itt pár hónapja?”

„Igen.”

„Na ennek nincs vége. Mi, ahol csak érjük, öljük a németeket. Én nem tudom, önök barátai, vagy ellenségei nekik, de nekünk a magyarokkal semmi bajunk, remélem nem is lesz. Most senki nem tudja, hogy önök itt vannak. Ha elpusztulnának, nem találnák meg magukat. Kár volna érte.”

„Ez igaz.”

„De amikor mi találkoztunk Nagyrőcén, a házigazdánk más véleménnyel volt rólunk. Épp ezért, most mi hazakísérjük magukat, hanem ne felejtsék: sem mi, sem maguk nem találkoztunk sehol. Ha ezt betartják, akkor amíg Szlovákiában lesznek, a maguk alakulatának semmi baja nem lesz. Amíg itt lesznek, mi mindig találkozunk, de nem fogjuk egymást ismerni. Mi Szlovákiát nem hagyjuk el. Maguk biztos. Pedig a háború már a végső szakaszáéba lépett. Lehet, hogy holnap vagy egy hónap múlva, de a jövő évben biztos vége lesz. Addig sok ártatlan ember meghal. Mi nem szeretnénk meghalni, mi élni akarunk.”

Lassan mi is szóra kerültünk. Beláttuk igazuk van. Kár hősködni. Így megegyeztünk.

Úgy éjfél után értünk haza. Kérdezték, hol voltunk, mondtuk eltévedtünk. Elhitték. Nem esett erről több szó. Másnap találkoztunk az öreg házigazdával, és intett, menjek be.

„Majd később.”

Az őrmester nem volt ott, hát vártam. Este felé megjött. Mondom, mi újság, az öregember hívott, de még nem jött meg eddig, maradtam.

„Jól van, ha nincs semmi dolgom, hát menj.”

„Ha soká jövök, jöjjön értem.”

Ebben megegyeztünk.

Amikor bementem, már ott volt a felesége is. Most már szépen beszélt magyarul. Próbált érdeklődni, hányan vagyunk, merre megyünk, de ez csak olyan mellébeszélés volt, nehezen akart a lényegre térni. Amikor már unni kezdtem, mondom:

„Miért nem azt kérdi, hogy jutottunk a rejtett helyükhöz, mert ez érdekli. Vagy nem?”

„De igen.”

„Hát miért nem ezzel kezdte?”

Közben bejött az őrmester úr is. Csak nézett az öregember.

„Na ha kíváncsi, akkor most figyeljen. Magánál ezelőtt öt nappal lefoglaltak két helyiséget a mi számunkra. Bár nem szívesen, de adta, mert inkább nekünk, mint a németeknek. Így van?”

„Igen.”

„Mi tegnap megjöttünk, beköszöntünk, mint illik, és mentünk a dolgunkra. Maga alig akart tudni velünk beszélni. Ez nem sikerült, mert aki nem tud magyarul, az máskép beszél. Ezt én már tudom. Az este én véletlen kint voltam az udvaron egy árnyékos helyen, és láttam magát meg egy másik embert elmenni. Én beszóltam, hogy kapjon valaki magára valamit meg az én szerelésem hozza. Ezt maguk nem hallották. Az őrmester úr jött. Maguk vezettek oda, de mi nem mindjárt mentünk be maguk után, hanem vártunk. Még jött két ember, még ezekkel sem, hanem aztán már mi is bementünk velük. Remélem emiatt maguknak nem lesz semmi bajuk. Most meg itt vagyunk.”

„Na ez jó.”

„A többi meg miránk tartozik.”

Ezzel tovább nem is foglalkoztunk. Még maradtunk valameddig, aztán elköszöntünk.

Az éjszaka rövid volt, meg most jött ki az izgalom rajtunk, és hamar lefeküdtünk. Az éjszaka kínos álom gyötört. Sokat forgolódtam, nem sokat aludtam. Nagyon fáradtan ébredtem. Amint felkészülök, a többiek még nem keltek fel. Hát egyszer csak jön az ales legénye, hogy azonnal menjek, mert hív az ales. Rendbe teszem magamat, és mondom, hová megyek. Mondják, tudják.

Hamarosan már ott is voltam. Rókus nem jött be. Jelentkeztem. Várom, mi lesz a parancs.

Csak nem szól semmit. Végre a kezembe nyomja a papírt, ezt azonnal le kell adni, és a választ megfejtve vigyem vissza.

Nem tudtam a rádióhoz nyúlni, annyira ideges lettem. Mire a parancsnokság jelentkezett, már rejtjelezett szöveget kapott és vártuk a választ. Alig fél óra múlva már vittem is vissza. Csak annyi volt benne, a további intézkedésig maradni. Ez az aláírás.

„Mehetsz, majd hívatlak.”

Visszamentem, de az őrmester már nem volt ott. Próbáltunk valamit venni, de most tényleg nem sikerült. Ez a község még talán szegényebb volt mint az eddigiek, vagy mindent eldugtak. Igazuk volt, mert az a sok átvonuló katona mindenéből kifosztotta volna a falut. Csak a legelemibb szükséges dolgok voltak. Itt semmi fölösleges nem volt. Hiába volt koronánk itt nem sokat vettünk érte.

Az ellátásunk egyre rosszabb lett. A géhás tisztünk vagy a helyettese alig hozott valamit a hadtestellátóból. Hát semmit nem sikerült venni, így én is haza mentem. Mondom a gyerekeknek itt nem vásárolunk. Jó lenne minél hamarabb tovább menni.

Az egész társaság lehangolt volt. Hallgatott mindenki. Az otthoni hírről szó sem lehetet. Itt meg különböző vad hírek voltak. Az orosz adást bármikor tudtuk volna venni, de ha valaki besúg, baj lesz belőle. Így csak számítgatunk. A nap meg megy, mi meg téblábolunk.

Egyszer csak jön Mester szaki, az egész alakulat rádióműszerésze. Mondja, megnézi mi van a rádióval. Addig, míg ezt csinálja, mindenki egy kivételével, elmehet. Hát ment is mindenki, én maradtam.

„Na, öcsi, hallgatjátok a híreket?”

„Attól függ, melyiket.”

„Mondjuk a Donau Zendert.”

„Nem, mert nem szabad, meg nem is tudjuk, hol van.”

„Hát itt a készülékben.”

Ezzel lenyúl a fiókba, kivesz két pár fülhallgatót, és a rádiót átállítja a beszélőre, egyet-kettőt csavar, és már szól is. De milyen tisztán.

„Na, hadd nézzem, hol van.”

Megjegyeztem, újból visszakapcsolt a távíróra. Egy darabig fütyültette, a hang jó volt. Mivel nem volt semmi baja, hát tovább ment.

Én újból átkapcsoltam, és szólt a magyar adás. Na most a többiek még mindig nem jöttek. Én most már vártam, lesz-e hívás vagy nem. Nem lett.

A többiek úgy hét óra felé megjöttek, de milyen jó hangulatban, még a vacsorám is kihozták. Egy darab rágós szalonna volt. Milyen jó ilyenkor a tartalék. Jóízűen megvacsoráztam. A hangulat, ha lehet, még jobb volt. Nem voltak részegek, de látszott, mindenkin, hogy ivott.

Most itt mindenki a maga igazát mondta. Alig értettük meg egymás szavát. De mire ez a nagy öröm. Nem értettem. Ezek az emberek mindig józan komoly emberek voltak. Na jót ettek, ittak, és hamarosan mindegyik aludt. Én maradt fent. Na a ma éjszaka is hosszú lesz.

Az éjszaka csendes volt. Amint megint kimentem az udvarra, megint látom ám az öreget. Hát ráköszönök. Az csak úgy állt, mintha kőből lett volna.

„Na hová papa?”

„Hát csak nézelődök.”

„Majd megfázik.”

„Bizony hideg van.”

Na, gondoltam, megint megy az öreg. De nem ment, hanem az én emberem jött, akivel azon az éjszakán beszélgettünk. Köszönt és ment mindenki a maga dolgára.

Én bementem a rádióhoz, az ajtót bezártam, így nyugodt voltam. Az éjszaka minden esemény nélkül telt el.

Reggel korán jött az őrmester úr, a többiek még aludtak. Csendbe maradtunk. Sem ő, sem én sem hozakodtam elő avval a kalanddal.

Sajnos ez nem kaland volt, hanem valóság. Most az éjszaka én voltam szolgálatba. Hét óra után mind felébredtek, és mindenki csinálta a dolgát. Én is feküdni akartam, de láttam, hogy az őrmester valamit akar mondani, hát majd vár és utána, majd elmegyek. A reggeliért elmentünk, és útközben azt mondta, jó volna valahol beszélgetni. Na majd reggeli után én is elmentem az őrmester lakására.

Már várt. Egy darabig hallgatott, végre megszólalt:

„Na, öcsém, most mi lesz tovább?”

„Hát majd megy minden a maga útján.”

„Ez nem fog sokáig így menni. Ennek lesz folytatása.”

„Most egyenlőre csönd van.”

Így most alig pár szó után én hazamentem. Otthon a lakáson csend volt. Na most én pihenek. Remélem jól pihenhetek. A rádiónál Bandi maradt, a többi ment, hátha tudnak valamit venni.

Egyszer csak odajön, és kérdi:

„Mi dolgod van azzal a csendőrrel?”

„Miért?”

„Mert valahol csavarogtok.”

„Sajnos, eltévedtünk, és kis híján, majdnem oda maradtunk. Szerencse, hogy velem jött.”

„De hová mentél?”

„Majd elmesélem, de most engedj aludni.”

„Na jó.”

„Bandi, de erről egyelőre senkinek.”

„Miért?”

„Mert okom van rá. Ne is kérdezz.”

Már majdnem aludtam, amikor mondja, az öreg házi bácsi keresett. Mondta, ha megjöttél, menj be hozzá.

„Jó, de ha soká jönnék, gyere értem.”

„Na csak menj.”

Bekopogok. Szabad. Beköszönök, na itt vagyok.

„Köszönöm, hogy átjött.”

„Na most, hogy van?”

„Köszönöm csak vagyok, és maga?”

„Én is. Mit szólt a parancsnoka, amikor itt volt?”

„Miért?”

„Mert nem minden partizán vezeti el a központba az ellenséget.”

„Miért? Maga csak nem az?”

„Én nem, de lehetett volna az is. Nem?”

„De igen. Na és mi a véleménye rólunk?”

„Ha nekünk volna ilyen vidékünk, mi sem csinálnánk másképpen. Mi az alföldön lakunk. Ott olyan sima a terület, mint az asztal. Ott nagyon messzire lehet látni. Itt van sűrű erdő, vannak hegyek. Ez a terület épp ilyen partizánkodásra való. Itt csak véletlenül, vagy árulással lehet megtalálni az ellenséget. Tudom, nagyon haragszanak a hadtest katonáira, de ezek nem mind örömmel van itt. Vannak itt, osztrákok is. De nem minden német tapsol a háborúért. Ha Hitler és az a hülye eszméje megbukott volna, most nem ölnék egymást ezek a szerencsétlen emberek. Lehet, hogy ha máshol találkoznak, talán a legjobb barátok lennének. Hát ez a politika. Mi már nem tudunk tőlük megszabadulni. Maguk szerencsésebbek. Mitőlünk mindent elvisznek. A nyilasok meg már a fiatal gyerekeket próbálják Németországba hurcolni. Hitler és az eszméje az egész Európába beoltatta a fajgyűlöletet. Mennyivel különb egy német, mint a magyar vagy a tót? Ki az ellenségünk. Azok az emberek akiket még soha nem is láttunk, akik soha nem ártottak nekünk? Miért nem verik egymást azok a híres hadvezérek, és minket miért nem hagynak békén otthon. Azt hiszi, mi nem szívesebben otthon lennénk, mint itten. Háborút játszunk. Csak ez nem játék, ez a mi bőrünkre megy. Vagy nem úgy van? Azt hiszi, nálunk a tisztjeink sokan nem így gondolkodnak. Ők is emberek, ők is szeretnének hazajutni. Már nem a régi háború van. Itt nem az arcvonalon dől el a háború sora, hanem a zöld asztal mellett. Biztos, hogy van köztük jó néhány, aki a parancsra, apját, anyját is megölné. Annyira buta. Nem ismer mást, mint a kapott parancsot, szó szerint végre hajtsa. Talán maguk szívesen csavarognak éjjelente, és a fiatalok mért mentek az erdőbe? Nem vagyok pap. Ők is itthon szeretnének lenni, de mindenkinek egy élete van. Erre pedig minden józan gondolkodású ember nagyon vigyáz. Ha vége lesz a háborúnak, minden országba gyökeres változás lesz. Katonákra nem nagy szükség lesz. Az emberek nem kívánják a háborút. Hát még a feleségek. Amíg mi itt idegen földön menetelünk, addig ők minden munkát elvégeznek helyettünk. Jó, vége lesz a háborúnak, mint régen, összefogdosnak mindenkit és mehetünk fogságba, jó néhány évig, és amit ezek a csibészek leromboltattak, mi meg felépíthetjük. A fejesek semmiért nem felelnek, minden szenvedés megint nekünk marad. A németek már ezt a háborút elveszették. Most már nekünk mindegy. Sajnos nekünk nem. Más szelek fújnak. Hogy mi lesz azt mi nem tudjuk. Ha majd szerencsésen hazaérünk, ráérünk erről gondolkodni.”

„Értem magát. Na és milyen a maguk parancsnoka?”

„Ez egy igazi ember. Úgy szeretjük, mint apánkat. Ő is szeret bennünket. Igazi művelt ember. Még amerre elvonultunk, sehol nem volt velünk semmi baj. Itt is szívesebben fogadnak bennünket, mint a németeket. De mi sem vagyunk egyformák. Ez így van. Bár soha sem kellett volna hazulról háborúba jönni. Nem bántott engem egy fia orosz sem. Miért ellenségem?”

„Nem ők, hanem az elvük” – mondja az öreg. – „Nem sok a különbség a két elv között. Az egyik nemzeti, a másik nemzetközi!”

Így tudta az öregember. Hát ezen elgondolkoztam. Még sokat mondott volna, de jött Bandi értem.

„Gyere, mert keresnek.”

Üzletelgetés

Köszöntem és mentem. Valóban egy földim, Rajcsics Gyura keresett. Itt volt bent és meghallotta, hogy én a közelben vagyok, hát megkeresett. Beszélgettünk. Mondja, bent vannak többen is. Vásárolni szeretett volna valami, ennivalót, de itt a pengőért nem adnak semmit.

„Hát nincs koronád?”

„Már elfogyott.”

„Mit vettél rajta?”

„Szerencsét.”

„Még sincs?”

„Nincs, mert elnyerték.”

„Miért kártyázol?”

„Gondoltam, hátha nyerek.”

„Ha már kártyázol, pengőbe játsszál. Ki van még veled?”

„Vagyunk vagy hatan, de mind tartalékosok.”

„Ki a századparancsnokod?”

„A Tuta.”

„Na akkor megvagytok.”

„Na - na. Most nagyon megváltozott.”

„Van-e szakács?”

„Van, de már …”

„Hát éhes vagy-e?”

„Egy kicsit.”

„Na gyere!”

Adtam neki egy jó darab szalonnát, meg egy kis konzervet, meg egy jó fél komiszt.

„De ezt nehogy elkártyázd!”

„Hát nem, mert mindjárt meg is eszem.”

Nem sokáig tartott neki. Megköszönte, ha valaha haza érek visszaadom. Azzal ment is.

Alig hogy elment, jöttek a többiek haza. Üresen. Ha ez így megy, nagyon nehéz idők elé nézünk.

A vacsora nem nagy adag volt. Volt egy db Hitler-szalonna (marmeládé), egy pár szem töpörtyű és kész. A századoknál sem volt különb a helyzet. Ellátásilag a német ellátóhoz tartoztunk. Kezdett egyre sűrűben lenni a szárított káposzta, a sárgaborsó, a lencse.

Ez mind tápláló, de a hús elmaradozott.

Ellátás-ellenőrzés

Az alezredes úr is lassan kezdte sokallni, mert a németek mindig húst zabáltak. Egy alkalommal, amikor a vételező tiszt elment, ő is vele ment, és én is elmehettem vele. A vételezés már kész volt, és jönni akart. Ő azt mondta várjon, és menjen vele. Csak elsápadt. Az alezredes úr kérdi a központostól, miért nem kapjuk azt a kosztot, mint a fegyvertársaink.

„Mert nem kérik.”

„A pénzt mindig befizetik?”

„Be, de csak azok árát.”

„Hol a jegyzék?”

Nézi, hát ezen több mint 500 kg hús és húsféle szerepel. Kérdi, hol van? Mondja, az csak le van írva. Visszamegy és kérdi, miért van leírva a hús amikor nem adták ki?

„Járna az is, de a géhások bezsebelik.”

„Köszönöm.”

De azért mi hús nélkül nem mentünk vissza. A géhások meg még aznap este le lettek váltva. A pénzt mind egy koronáig vissza kellett adniuk, és cserébe nem jelentette fel őket, hanem másnap maga vitte az első vonalba őket. Azóta nem láttuk egyiket sem. Vagy megszöktek, vagy meghaltak. Nem sajnálta őket senki.

Az élelmezésünk ezután javult.

De mi másra is rájöttünk. Mondom az alezredes úrnak, mi lenne, ha amikor helyet megy nézni az alakulatnak, én is elmennék.

„Miért?”

„Mert akkor még tudnék néha venni egy-egy disznót, birkát, vagy kecskét is, és lenne valamennyi húsunk.”

„Ezen még gondolkodom.”

Azért az ellátóból nem jöttem üres kézzel haza. Hoztunk pénzért, méghozzá pengőért 3 rúd szalámi kolbászt, meg egy három kilós trappista sajtot. Ebből jutott az alezredes úrnak is.

Pár napra rá hív az alezredes úr. Mentem. Jelentkeztem.

„Volna-e kedved vételezni?”

„Volna, de kevés a pénzem.”

„Én nem azt kérdeztem. Egy fél óra múlva itt vagy.”

Rohantam haza. Kérdeztem: mennyi pénzetek van? Nem sok, de több mint száz koronát összeszedtem. De nemcsak ezt, hanem viszem a márkát is. Lehet, hogy valamit sikerül szerezni.

Az út nem volt hosszú, aránylag hamar odaértünk. Az elosztóban volt nagy forgalom. Nemrég kaphattak új árut. Mindenki vásárolt.

Az új beszerző-segítség Kardos őrmester lett. Sok mindent kaptunk, de sem szárított káposztát, sem sárgaborsót nem vettünk. Ellenben sok füstölt húst, jó soknak látszó szalonnát. Kilós húskonzervet, sőt több mint ezer 100-as Honvéd cigarettát is. Nekem is sikerült majd 20 kg húsárut szerezni, 5 kg kolbászt, 5 kg szalámit, 4 kg füstölt oldalast és 6 kg füstölt nyakat, de vettem még 50 kis csomag Szimfóniát. A pénz majd mind elment, alig maradt korona, de amikor megmutattam a márkát, mindent kaphattam volna. Hisz minek vásároljak, amikor van már minden ami kell. Jó két óra múlva már mentünk haza. Az úton semmi baj nem esett.

Legelőszőr a géhánál lepakoltunk, aztán Hubai a parancsnokság kocsijával hazavitt a csomagokkal együtt. Amikor a csomagokat kiborítottam, nem akartak hinni a szemüknek. Mindjárt mindenki éhes lett.

A kapott pénzt arányában elosztottam az árut. Mindenkitől valamennyit elvettem és a Hubainak adtam. Megértették. A cigarettát nem mutattam meg mert ezt magamnak vettem. Ez jó valuta lesz később. Ha megmutatom, akkor elkunyerálják. Így megmarad. Jó lesz.

Csak megkóstolt mindenki mindent. Én a szalonnára voltam kíváncsi. Igazi, jó érett finom házi szalonna sem lehetett jobb. Jól vásároltam. Az ebéd is jó volt, de nem nagyon fogyott, de már tanultunk, így nem öntöttük ki. A hentesünk is most pihenhetett, mert nem volt mit vágnia.

Ebéd után eljött, és kérdi, mikor szerzek már valami vágni valót. Kérdem, van-e pénzetek?

„Miért?”

„Mert én nem vagyok hadseregszállító. Még a többi árát sem adtátok meg. Sőt itt már a pengővel semmit nem vehettek. Attól meg óvlak, nehogy valahol valamit elköss, mert a partizánok megnyúznak. Ez nem vicc.”

„Hát vannak?”

„Vannak bizony.”

„És láttad őket?”

„Még te is.”

„Én?!”

„Bizony. Itt majdnem minden ember az, és ha elkapnak lopásért, nincs irgalom.”

„Hát loptam én valamikor?”

„Azt nem tudom, de itt becsületes embernek ismernek. Szeretnék veled haza menni.”

„Én is. De olyan gyenge a koszt, meg kevés is.”

„Hát most is éhes vagy?”

„Az bizony.”

„Na itt az ebédem egy része. Megeszed?”

„Meg ám.”

Pillanatok alatt eltüntette.

„Te Jani. Próbálj összeszedni 600-700 koronát, hátha tudok valamit szerezni. Birka vagy kecske jó lesz?”

„Jó.”

„Ha megvan, hozd ide. Ha mindenki ad 20 koronát, már próbálunk valamit. Vállalod? De aki ad, annak a nevét írd fel. Ha sikerül venni, azt nem egy nap alatt esszük meg.”

„Nem bizony.”

Még ottmaradt és gondolkodott.

A rádiónk is jelzett. Úgy látszik lesz forgalom. Hamarosan hangzott a hívójel. Irány az adóvevő. Amint jelentkeztem, azonnal jelezte az adást. Bandi is jött, és ketten vettük az adást. Több mint 150 szavas szöveg jött. Vettük és nyugtáztuk. Egy órán belül már a parancsnokságon volt. A szövegben a fő gondolat. minden erőt a vonalak építésére irányítani. A válasz: „Értettem, így cselekszem, aláírás.”

Vittem vissza, már adtuk is. Maradtunk ketten a többiek beszerző útra indultak. Estig nem voltak láthatóak. Sikerült valamennyi kenyeret hozni. Ez is valami.

A Jani barátom is haza indult. Téblábolt, mert mondani szeretette volna valamit, mondani. Vártunk, végre nehezen kinyögte.

„Te, komám, most merre vagyunk?”

„Hát nem tudod. Na figyelj, nemrég hagytuk el a hazánkat.”

„Azt tudom, de most hol vagyunk?”

„Hát Tótországban.”

„A tótoknál? Hát azért nem tudok velük beszélni. Pedig nagyon szépen beszélnek.”

„Ezek tótok, bizony.”

„Mindig ugratsz.”

„Nem én. Na figyelj ide. Gyere velem.”

Mondom Bandinak, mindjárt jövök. Átmegyek a háziakhoz, köszönök szépen és magyarul válaszolnak. Aztán kérdem, nem lehetne-e venni koronáért valamiféle lábas állatot. Az bizony most nagyon nehéz. Ki tudja, meddig lesz itt az átvonulás, és mi marad nekünk. Meg aztán nincs is itt bent a faluban. Kint vannak az erdőbe, és oda meg nagyon veszélyes menni. Mindenféle ember van itt, és ki tudja, kiben mi lakozik?

„Na látod, János, ezért nincs semmi. Ha lesz, én úgy is próbálok venni, csak a pénz legyen együtt.”

Ő azzal elköszönt és ment, én még maradtam. Kérdik, ki volt ez az ember?

„A mi hentesünk. Mindig éhes.”

„Maga nem éhes?”

„Nem. Én beosztom, és elég, és néha tudok valami pótlékot szerezni.”

„Elfogadna egy kis sültett?”

„Köszönöm!”

Mákos bukta volt, meg lekváros. Vettem egyet-egyet, és amikor hozzá akarok fogni, jön Bandi, azonnal menjek, mert keresnek. Elköszöntem és Bandival megfeleztem a kalácsot, s mielőtt bementünk volna, megettük.

Amint benéztem, hát a csendőr őrmester úr keresett.

„Hol csavarogsz?”

Mondom, Bodzsár Janit kísértem ki.

Azt ő is látta, de engem nem.

„Mert nekem még máshol is volt dolgom.”

„Most mi a munkád?”

„Jelenleg reggelig itt maradok a rádió mellett.”

„Hát jó. Akkor majd reggel eljövök.”

Azzal elment.

Bandi kérdi mit akar?

„Azt én is szeretném tudni, de majd holnap megtudom.”

Beszélgettünk. Közben megjöttek a többiek, hoztak vacsorát. Nem valami fényes volt. Kaptunk marmeládét, 2 dkg vajat és pár szem töpörtőt. Mondják, holnap német kenyeret kapunk. Na milyen ízű lehet. Látni láttam, de még nem kóstoltam. Az este hosszú lett volna, de ha a katona hazavágyik, hát dalol. Mi is majdnem tíz óráig dalolgattunk.

A háziaknak nagyon tetszett, mert ők is addig virrasztottak velünk. A többiek lefeküdtek, én meg mondom Bandinak, jól figyelj, mert most, amíg lehet, híreket próbálok fogni.

Amint átkapcsolok, borzalmas hangzavar, de lassan ki tudtuk szűrni és tisztán jött London, majd Donau Zender; Moszkva és még valami más német adó is magyar híreket mondott. Csak a végső nagy német győzelmet hirdették. De nagyon szépen lehetett hallani Budapestet is. Bandi nem akart hinni a fülének. Amikor befejeztem, azonnal átkapcsoltam, és vártam mi lesz. Semmi különös nem történt. Mi meg Bandival tárgyaltuk meg az eseményeket. Így az éjszaka hamar elmúlt.

Reggel mondom, én elmegyek Kardos őrmesterhez, meg megpróbálok Hubaival beszélni. „Hát jó, de ne maradj soká.”

„Dehogy maradok. Én is álmos vagyok.”

Kényszerű bizalom – együtt a csávában

Még félúton sem voltam, és jön velem szembe a csendőr őrmester.

Köszönök.

Ő is, azután kérdi, hová van az irány?

Mondom, az őrmester úr lakására.

„Hát gyere.”

Így visszafordult és mentünk oda. Nem sokat kellett menni, hamar odaértünk. Kíváncsi voltam, mit akarhat.

„Na ülj csak le.”

Leülök, Ő meg elébem áll. Elővesz egy aktaszerű papírt, olvassa a nevemet és a többi adataimat.

„Így van?”

„Igen.”

Azután tovább olvassa: 1939. október 15. óta szakszervezet tagja vagy, igaz?

„Igaz bizony.”

„És miért nem mondtad?”

„Mert nem kérdezte.”

„És melyiké?”

„A szövő-fonó csoporté.”

„Mennyi tagdíjat fizetsz?”

„Havi tíz fillért.”

„Mióta?”

„Amióta katona vagyok. Azelőtt 1 pengőt.”

„És milyen beosztásod volt?”

„Sima tag.”

„És miért léptél be?”

„Mert a mesterem hívta fel rá a figyelmemet.”

„A mestered?”

„Igen.”

„Mi hasznod volt belőle?”

„Hát, először is minden időmet beírták a munkaadóim. Így egy napom sem veszett el, másodszor soha sehol nem vonták le a keresetemből a levente foglalkozást, továbbá a kialkudott pénzt mindig hiány nélkül megkaptam, és ami a legfontosabb: a szakmában a normát nem lehetett eltusolni. Ezért volt a szakszervezet.”

„És nem politizáltatok?”

„Miért ne.”

„Miről?”

„Hát legelőször arról, hogy ezt a háborút Hitler elvesztette.”

„Miért?”

„Mert ok nélkül megrohanta Lengyelországot, és nem volt elég szövetségese. Az olaszok, mihelyt Amerika belépett, már nem voltak hűséges szövetségesek. Azután meg nem volt elég ember anyaga se. Amikor Lengyelországot lerohanták 3:1 volt az arány, most meg 2:138 az arány. Evvel a számmal nem lehet harcolni, területet megszerezni és megtartani. Továbbá nem minden német imádja a Hitler-eszmét. Erre is kell számolni. De nem csak erre.”

„Hát mire?”

„Az őrmester úr és én is a saját bőrünkön tapasztaltuk nemrég. Mi nem vagyunk otthon. Itt csak megtűrnek bennünket. Ha majd karszalagos nyilasok jönnek, majd megláthatja, velük sem bánnak másként, mint a németekkel.”

„Ez meglehet.”

„Nem meglehet, hanem biztos. Mit gondol, hány magyar partizán lehet itt közelünkbe?”

„Nem tudom.”

„Annyi bizonyos, hogy bármikor minket lefegyverezhetnének, ha nagyon ugrálunk. Hiába van pontos térkép, hiába vannak dupla őrszemek. Itt vannak ők mellettünk. Mi már nem vagyunk azok a katonák, mint az apáink és a nagyapáink. Nekünk már nem lehet bemesélni, hogy a szerb, az orosz, a román és a többi náció az ellenségeink. Ez a háború nem a kisnépek háborúja. A németek és a szövetségeik elvesztették az első világháborút. Minket széjjel daráltak. A németektől elvették a gyarmatait és Franciaország megkapta a legfontosabb iparvidéket. Mit véttetünk? Nekünk semmi közünk a Habsburg dinasztiához. Még az osztrákok is kaptak a mi területünkből. 1938-ban beugrottak a bécsi döntéssel, és mi, mint a majmok, beugrottunk. Miért? Annyian vagyunk. Azt gondolja, őrmester úr a németek el tudják készíteni a csodafegyvert? Nem. Az már Narviknál eldőlt. Nem sikerült behozni Norvégiából. Nagyon sok hajóba került az ügy a németeknek, mint az angoloknak. Nem látta, mi a különbség a két sereg élelmezése között? Mi csak úgy lézengünk, mert nem úgy kapjuk az élelmet, mint ők. Továbbá a mi tisztjeink nagy része gyáva. Nem mer szólni. Ha meg van, aki szól, azt mindjárt leintik. De nem csak a koszttal vagyunk így. Így állunk a szállásolással is. Mi csak a házaknál húzódunk meg, ők mindig iskolába pihennek, és ha lehet, mindig együtt vannak. Minket bármikor kinyírhatnak. Mit tud csinálni 5-6 katona? Azt hiszi, ezt nem beszélik a tartalékosok. Azoknak még több tapasztalatuk van. Vagy ha nem hisz nekem, kérdezze meg a Szabó, vagy a Szeri testvért. Ők az új eszme hű katonái. Mi a véleményük az SS katonákról? Nagy mellénnyel voltak, míg otthon érezték magukat, és most meg csak hangjuk sincs. Mi örüljünk, hogy még így megúsztuk. Mert ha nincs ilyen parancsnokunk és nem volna ennyire szükség a műszakiakra, már alig volna belőlünk valaki. No még nem látta mekkora különbség van a két sereg felszerelése között? Ez is nagyon fontos. Ilyen felszereléssel csak gyakorlatozni lehet, de háborút viselni nem. Mennyi töltényünk van? Van 40 éles, és ezzel el kell számolni. Mi nem rendfenntartók vagyunk és nem csendőrök. Meglátná, ha ők is az első vonalban lennének, mennyire kisfiúkká zsugorodnának. Így van, őrmester úr. A kalandunkról meg hallgassunk. Jobb lesz úgy nekünk is. Hát én is úgy gondoltam, ha már minket nem bántanak, talán sikerül minden baj nélkül végiggyalogolni az utat, és talán haza is érünk. Itt még jó, de a csehek azok nem tótok, és azokra jó lesz vigyázni. Na ilyen, és ehhez hasonlók hangzottak el a gyűlésen. A munkásság nem táncol a háborúért. Mindig a szegény nép hullott el. A gazdagok ott voltak, ahol nem lőttek. A szakszervezet az egyenlőségért harcol, és a munkásnak nagyobb darab kenyeréért. Ez már politika? Ettől félnek az urak. Minek egy embernek több ezer hold föld. Azt úgy sem az ő munkálja meg. A cseléd ember. Látott már cselédlakást, ugye? De milyen mások a kastélyok. Ezek verejtékeznek az urak meg elveszik a munkájuk gyümölcsét. Hát igazság ez? Ugye nem. Pedig így van. Vagy más. Ugye őrmester úr hány Isten van? Hát egy. Egy bizony. Akkor, amikor a frontra indultunk, a papjaink megáldották a fegyvereinket, és azt mondták a magyarok Istene vezéreljen fiaim győzelemre benneteket. Hát az orosznak, az angoloknak a szerbeknek külön istene van? Bizony nincs. Az helyett, hogy azon lettek volna, maradjunk otthon a családban, háborúba küldték a tiszt urakkal. Most már ők is látják, hogy ez nem laktanya. Mit gondol azért a sok szerencsétlenért, akit itt a front mögött, vagy az arcvonalban agyonlövettek, nem felel valaki? Bizony felel. De sokan. Még golyót sem érdemlik meg. Elég lesz majd a kötél. Hány anya, feleség, vagy család várja a katonát, a hős tisztek, azok úgy bizonyítanak, hogy nem az ellenséget, hanem a minket akarnak tizedelni. Ennek hamarosan vége. Ezt tudják ők is. Mi is félünk, de ők jobban. Mit gondol hány olyan tiszt van a fronton, mint a mi alezredes urunk?

„Nem tudom, de biztos kevés.”

„Ez igaz, őrmester úr. Ezért ragaszkodunk hozzá. Hát jól elbeszélgettünk. Most már mennem kell. De ha lesz rá időnk, még beszélgethetünk.”

„Jól van fiú.”

Azzal elköszöntem, és mentem a dolgomra. Megpróbáltam valamit vásárolni, nem sikerült. Már nem adnak az itteniek senkinek semmit. A századok megállás nélkül dolgoznak. Az elkészült lövészárkok mellett még tankcsapdákat építettek.

Szemlézünk az alezredes úrral

Az alezredes úr sofőrjével találkoztam. Rám dudált.

„Na mi van?”

„Gyere velem.”

„Hová?”

„Ne törődj vele.”

„Nem lehet, mert bármikor kereshetnek, meg nincs nálam az érvényes nyílt parancs. Mi lesz ha a csendőrök elkapnak.”

„Attól ne félj.”

„Legalább beszólok, hogy elmentem.”

„Na jó, de ne időztess.”

Beszálltam a kocsiba és már mentem is a szállásomra. Beszólok, hogy van-e valami újság, mert elmék Hubaival.

„Csak menj.”

Nem tudtam hova akar menni. De azért vittem magammal a géppisztolyomat is. Ki tudja mikor lesz rá szükségünk.

A parancsnokságra vitt.

„Nincs itt most senki.”

„Várjunk, majd csak jön valaki.”

Jött is a zászlóalj segédtisztje. Tisztelegtem neki, és kérdezte: kit keresek és mit akarok? Mondom, semmit, csak benéztem, van-e valami a mi számunkra. Körülnézett, de nem talált semmit. Így hát tovább már nem volt érdekes az ittlétem.

„Na én megyek.”

„Hová?”

„Hát vissza.”

„Mégy a francba. Nem azért hívtalak. Várj egy kicsit!”

„Kire?”

„Most ne érdekeljen. Érted, most maradj!”

Nem tetszett, de maradtam. Kíváncsi voltam már a legújabb hírekre. Szóval már nagyon mehetnékem volt. Hubai kiment. Nem sokára, már jött is vissza, de nem egyedül, hanem az alezredes úrral. Köszöntem; kérdi, kit keresek. Mondom, hogy senkit. Erre Hubai mondja, hogy ő hívatott.

„Jó akkor rendesen melegen öltözz fel. Vedd a sisakodat is és 10 perc múlva itt vagy. Értetted!”

„Igenis.”

Már mentem is. Amikor a lakásunkra értem, kérdik, na mi van? Mondom azonnal vissza kell mennem, de sisakot is kell vinnem. Hát kell az neked. Bizony nem. Siettem vissza. Már minden kész volt. Hubai felszólt a dudával, az ales jött, és az autó már indult is. Vajon hová. Hubai már tudta. Nekem meg a szokott feladatom: jól nyissam ki a szemem. Hát csak látom a mi utászainkat. Hát most már tudom. Kimegyünk a századokhoz.

Nem tévedtem. Legelőször a 118-as századhoz megyünk. Hideg van. Most már nem az eső, hanem a hó szitál. Ha még esik nem is volna baj, hanem a szél olyan hideget hozott, hogy csaknem megfagyott az ember. A katonák fáztak. Odaértünk, az alezredes úr kérdezte mindjárt: kaptak-e már valami meleg italt.

Igen, felelik mind.

„Jól van. És mit?”

„Forró kávét, és ha igaz, hamarosan jön a tea is.”

Azzal tovább mentünk. Utána az 5/2-es század következett. Itt is ment a munka. A katonák már nem voltak olyan beszédesek. Mindjárt kérdi is mi az újság.

Még ma nem kaptak semmi melegítő italt.

„És miért?”

„Mert a szakácsok nincsenek sehol.”

„Hogyhogy?”

„Úgy, hogy az este mindent előkészítettek, de reggelre sehol sincs egy sem.”

Azonnal a századparancsnokságra mentünk. Ott is az volt az újság, mint kint.

„Vajon hol lehetnek?”

„Majd előjönnek.”

„De a meleg ital az mindenképp kell, méghozzá minél hamarabb. Hol a konyha?”

„Itt van a közelben.”

„Na gyerünk! Ki a géhás? Hol van?”

„Itt van valahol.”

„Azonnal előkeríteni!”

Hamarosan már jött is. Jelentkezett.

„Miért nincs tea?”

Csak hümmögött.

„Azonnal begyújtani. Hol vannak a tiszti legények?”

„A lakáson.”

„Azonnal ide mind.”

Perceken belül mind ott volt.

„Az őrmester úr kiadja az ebédre valót, a tea minél hamarabb készen legyen, kivinni és legkésőbb 13 órára az ebéd kiosztható legyen. Akkor vissza jövök.”

Már mentünk is. A többi századokhoz. Máshol minden rendben volt. Valameddig időztünk és még tovább mentünk. Minden csendes volt. Alig látunk valakit az úton.

Beugrottunk néhány üzletbe, de alig lehetett valamit kapni. Mindössze 10 db félkilós húskonzervet, meg 3 db 2 kg-os kenyeret, de ez sem volt friss. Nem baj, csak legyen.

Még valameddig maradtunk és már indultunk is vissza. Alig bújt elő a nap. Hideg van. Alig indultunk meg, hát egy kocsmát pillantok meg.

Mondom, nézzük meg.

„Hátha valamit tudunk kapni.”

„Jól van.”

Hubai odafordult, és ott meg is állt. Szerencsénk volt, már azért is, mert volt nálunk pengő, még hozzá elég sok. A pénzünk nem sokáig maradt nálunk. A kocsmáros 80 liter rumot adott. Igaz elég drágán, de volt. 8 db 10 literes üveggel. Ezért 3200 pengőt fizettünk, de adott 40 liter pálinkát is. Sőt még 10 liter keserűt. Úgy, hogy majdnem 5000 pengőt fizettünk.

Amint mentünk vissza felé, mind az öt századnál megálltunk és 10 liter rumot és 5 liter pálinkával lettünk könnyebbek. Mind a hat század magkapta a részét. Sőt a munkásszázad is kapott 10 liter pálinkát. Így most már pálinkánk nem maradt.

Mire a az 5/2-eshez értünk már meg is ebédeltek. A szakácsok még mindig nem voltak sehol. Nem tudtuk elgondolni, mi történt velük. Nem sokat időztünk, mentünk a körletünkbe, Nagyrőcére. Itt már más volt a helyzet. Itt üzenet várta az alest.

Azonnal menjen el a helyi német parancsnokságra. A csomagokat az ales irodájába tettük le, és irány a német parancsnokság. A kapuőr nem akart beengedni. Kérte a telefont, és pár szó, és már jött is a kísérő.

„Hubai itt maradsz. Te pedig velem jössz. A géppisztolyt a nyakadba. Kibiztosítani.”

Hamarosan egy irodába voltunk, és egy hadnagy fogadott, és nagyon magasan kezdte. Erre az alezredes úr rendre utasította, természetesen németül, mire a hadnagyocska már másként viselkedett.

Hamarosan már egy német őrnagy (major) állt velünk szemben. Bemutatkoznak, én bent maradtam a helyiségbe, vártam mi lesz. Leültek és az ales kérdi, miért hívatták, amikor ott van a rádió.

„Ez más! Az éjszaka a német biztosító járőr 4 magyar utászt hozott be, de nem tudnak velük beszélni, mert nem akarnak addig beszélni, míg ön nincs itt.”

„Az más. És hol vannak?”

„Mindjárt itt lesznek, kísérik is már ide.”

Már gondoltam, kik lehettek. Nem tévedtem. Az 5/2-es szakácsai voltak. Az alezredes úr szigorúan rájuk nézett és kérdezte kicsodák. Jött velük egy sváb fiú is, aki jól beszélt magyarul, mert dunántúli sváb fiú volt. Mondják a nevüket.

Kérdi, hol a zsoldkönyvük?

Mondják, itt elvették.

Az ales kérte, adják oda.

Megkapta.

Azután azt kérdi, hogy kerültek ide.

Hallgatnak.

„No ki vele!”

Mire a tizedes hozzá fog. Mondja, hogy amikor a vacsorát kiosztották, bejöttek ide kicsit széjjel nézni. Egy kocsmába kötöttek ki. Poharazgattunk, majd énekelni kezdtek

„Ez nem baj fiam.”

„Ez nem is, de a kocsmába voltak németek is. Ők is énekelni kezdtek. Voltak itt zenészek is azok nem akartak a német katonáknak muzsikálni, mert nem ismerték a dalokat, amelyeket énekeltek. Addig, addig, míg valamelyik kamerád neki nem ugrott az egyik zenésznek. Mi nem hagytuk és verekedés lett, mire jött a járőr és behoztak. De ezzel még nincs vége, mert meg akartak verni bennünket. Mi a szobasarokba húzottunk és nem mertek bántani. A zsoldkönyvet egy hadnagy úr elkérte, majd el akart küldeni. Mondtuk, mi ezek nélkül nem megyünk. Különben is, tudják hová indultunk. Az alezredes úr nem szólt semmit. Később kérdi, most mit akar tenni a német őrnagy. Hát semmit, csak azt, hogy máskor jobban vigyázzanak magukra, mert ez nem játék.

Nem bizony, mondja a mi alezredesünk. Sőt szeretné látni a német fiúkat is. Hát az bajos, mert mind szolgálatba van, meg már úton,

„Van-e még valami?”

„Igen.”

Kezet fogtak, a fiuk mindent megkaptak, az ales és Hubai elment, én meg vezettem a fiúkat a parancsnokságra. Már várták őket.

Itt újból elkezdődött a kihallgatás, de másként. A századparancsnokért már elment a Hubai és hamarosan meg is hozta. Nem tudta, miért hívatta az ales. Amikor bejött és meglátta szakácsait, csak úgy szikrázott a szeme. Leültette, és most már mindent tudni akart.

A fiúk aztán mindent elmondtak. Majdnem úgy, mint az előbb, csak annyival többet, hogy a németek, amikor a zenészek nem akartak nekik muzsikálni, őket ki akarták zavarni. Ez nem ment, akkor a zenészeket akarták megverni. Ezt nem engedték, és veszekedés lett.

„A kocsmáros hívta a német készültséget. Így vittek minket is.”

„És megvertek benneteket?”

„Minket? Próbáltak volna. A szobában akartak, de mondtuk, aki hozzánk mer nyúlni, az meghal.”

„Miért nem jöttetek haza, amikor elengedtek?”

„Csak nem vagyunk bolondok. Minden igazolvány nélkül? Rögtön elcsípnének, és mint szökött katonákat az első fára felhúznának.”

„Aha. Végeztem. Várjanak kint.”

Én vigyáztam rájuk. Még vagy tíz perecig bent volt a százados úr, a zsoldkönyveket átadta és most már jó lesz indulni. Az út kb. 3 km. Gyalog mentek. Jó fél óra alatt már kint voltak. A vacsorát már ők osztották. Hogy mit kaptak azzal nem dicsekedtek, de biztos, hogy máskor nem mentek messze a századtól. Én is elmehettem.

Iparkodtam haza. Mire haza értem, nagyon megéheztem. Mindent otthagytam. Amikor ettem, visszamentem a csomagért. Amikor odaértem, kérdezte az ales: miért jöttem vissza?

Mondom, a csomagért.

„Az más.”

Azután megkérdeztem: nem lehetne-e a keserűből valamennyit megvenni.

„Azt nem, de reggel hozzatok magatokkal üvegeket. Ahányan vagytok, annyiszor két decit kaptok. A többi marad.”

Hát most mi hatan voltunk egy helyen, úgy reggel Bandival vittünk 2 db literes üveget. Kaptunk 6 dl rumot és 6 dl keserűt. A szeszt Hubai osztotta ki.

Marad még több mint 3 liter rum és annyi keserű. A pénzt az alezredes úr állta.

Otthon igazságosan elosztottuk. Volt, aki a részét megitta, de másnapra is hagyott. Reggeli után még a kenyeret is elosztottam 8 felé. Mindenkinek jutott egy fél kiló. Nekünk hat, egy az alesnek és egy a Hubainak, de mindenki kapott még egy-egy félkilós konzervet is. Igaz, ezért fizetni kellett, mert én sem voltam mágnás.

Amikor a kenyeret meg a konzervet átadtam, az ales nagyon megköszönte. Nem fogadtam el érte semmit.

„Van-e valami dolgod?”

„Most nincs.”

„Akkor Hubai állj elő, és kimegyünk a századokhoz.”

Mind meglátogattuk és kérdezte kaptak-e teát?

„Bizony, méghozzá rumosat.”

A munkásszázad emberei is ezzel dicsekedtek. Szóval jó volt a hangulat. Vissza felé az 5/2-eseknél megálltunk. Itt még jobb volt a hangulat, mint bárhol. A szakácsok fehér kabátban szorgoskodtak.

„Na most én elmegyek a százados úrhoz, te itt maradsz. Jól néz körül!”

„Hát hogy vagytok?” – szólítottam meg a szakácsokat.

„Jól.”

„Mit kaptatok a százados úrtól?”

„Még semmit. Azt mondta, még gondolkodik.”

„És féltek?”

„Mitől. Már itthon vagyunk.”

„Ez igaz. A százados úr kemény ember.”

„Az bizony, de ok nélkül nem bánt senkit.”

„Mit gondoltok?”

„Hátha két óra kiköttetés, mást nem tehet.”

Mondom, azt nem teszi, mert az ales megtiltotta.

„Hát akkor mit adhat?”

„Azt ő tudja.”

Azután elmesélték, hogy nem lett volna semmi baj, ha az a sváb gyerek nem kezd el magyarul beszélni.

„Mi ezen gurultunk be. Mondtuk, hogy nem szégyelli magát! Ő bizony nem. Szó szót követett. A zenészek magyarul beszéltek, és mondták ne hagyjuk magunkat. Amikor meg összeugrottunk, a zenészek vízzel locsolták a németeket, de mi is kaptunk.”

„Hát ezt miért nem mondtátok el?”

„Hát bolondok vagyunk. Azután amit értünk, azzal vertük egymást. Mi a derékszíjat vettük le, és adtunk, meg kaptunk is. Jött a készültség géppisztolyokkal és bekísértek.”

„Ott meg akartak verni?”

„Meg ám! De nem volt merszük. Akik bent voltak a verekedésben, reggel mind elmentek, csak az a sváb fiú maradt ott. Mondtuk neki ha hazudni mer, akkor ha valahol elkapjuk eleven megnyúzzuk. Nem hazudott.”

„És most mi lesz?”

„Hát ha bírjuk, elkapjuk, idehozzuk megetetjük és úgy berúgatjuk, hogy maga sem fogja tudni kicsoda, majd hazavezetjük.”

„Abból megint csak bajotok lesz.”

„Majd vigyázunk mi arra.”

Jó humorú gyerekek ezek a szakácsok.

Még beszélgettem volna, de jött az ales, és mentünk. Délre már otthon voltunk. Az ebéd jó volt. Délután tiszti értekezlet, majd utána egy kis beszélgetés. Az ales behívott, és elmeséltette velem a szakácsok történetét. Jót mulattak rajta. Jó későn mentek haza. Vacsora után kicsit beszélgettünk, majd a háziakhoz bementem. Már nagyon vártak. Tudtak a kocsmai dologról. Jót mulattak rajta.

„És nem féltek a németektől?”

„Miért? Ők is emberek. Ők sincsenek otthon. Az SS-eket lekötik a partizánok, meg az oroszok. A többi alakulat meg nem veszélyes. Ők is unják már a lakodalmat. A Sztálin- orgona nagyon csúnyán muzsikál. Ők is emberek.”

„Mi is tudjuk, hogy nem sokáig tart már. Na várj csak.”

Kimegy és behoz egy rádiót, és hallgatja a magyarországi híreket.

„No várjunk csak!”

Szólok Bandinak, hogy jöjjön be, csak nevet.

„Majd holnap reggel.”

Még sokáig hallgattuk, és azután én is elköszöntem. Reggel, amikor elmentek reggeliért, behívtak és bekapcsoltuk a mi rádiónkat, hát csak néztek.

„Mióta hallgatják?”

„Már csaknem fél éve. Minket is érdekeltek a hírek.”

A nap folyamán nem volt semmi hívás. Este megint bementem hozzájuk, és beszélgettünk.

Erősödik a kapcsolatom a partizánokkal

Egyszer csak az ismerősöm jött meg. Nagyon izgatott volt. Mondani akart valamit. Na akkor én kimegyek.

„Várjon csak, úgy készüljenek, hogy holnap estig innen elmennek, de nem csak maguk, hanem minden század. Maguk valószínűleg Büjakán, vagy Breznón lesznek elszállásolva. A németek megindultak visszafelé, de nyugatról is jönnek erősíteni. Itt hamarosan nagy csetepaté lesz. Maguk, a műszakiak elmennek, a németek meg védeni fogják a vonalakat.”

„Na majd meglátjuk!”

„Mielőtt elmennek, még találkozunk.”

Ezzel elköszöntem. Mondom Bandinak az újságot, nem hiszi.

Reggel én megyek a reggeliért. Az ales ott van. Megkapom a reggelit, elviszem, és amikor reggeliztem, újból megyek az irodába. Bekopogtam, bementem, maga volt egyedül.

„Mi a baj?”

Mondom, nincs semmi, csak az, hogy jelezték, hogy ma vagy holnap tovább megyünk és tudják, hogy hová is.

„Ki mondta?”

„Egy partizán.”

„Honnan tudod.”

„Hát ismerem.”

„Honnan?”

Elmeséltem a kalandunkat az őrmester úrral.

„És miért nem szóltál eddig?”

„Mert itt jó helyünk van, és ha mi csendben maradunk, nem bántanak.”

„Majd eldől. De erről senkinek.”

„Kardos őrmester úr úgy hallgat, mint a sír.”

„Az biztos?”

„Bizony, biztos. Ne is kérdezze, mert akkor baj lesz ebből a számomra.”

„Jól van. Most menj vissza. Ha valami lesz majd szólj, vagy szólok.”

Hazamentem. Szép lassan összecsomagoltam, Bandi is. Kíváncsi voltam, mi lesz a tegnapi hírrel. Nem sokat kellett várni.

10 óra után pár perccel már jött is a hívójel. Vettük és vártuk az adást. Jött is, nem is kevés. Több mint 200 szavas. Vettük, és azonnal hozzá kezdtünk a megfejtéshez. Délre kész lett. A partizánnak lett igaza Bandi vitte el a távmondatot.

Az ales elolvassa. Kérdezte, hol vagyok. Mondja, a rádió mellett.

„Azonnal küldd ide. Csak ezt ad le. Estére a többit szóban.”

Mentem oda.

„Hol van ez a partizánod?”

„Most nem tudom.”

„Menj vissza és csomagoljatok mindent össze, csak a rádió marad.”

Most Hubaival minden századhoz odakocsiztak és azonnal vissza.

„Menj a köpenyedért és a géppisztolyért. Mire ideérsz, mindent megkapsz, még a nyílt parancsod is készen van.”

Iparkodtam vissza. Minden kész volt.

„Nagyon vigyázatok, és minél hamarabb itt legyetek.”

Azonnal indultunk is. Az úton kiszámoltuk, hogy az út nem több mint 60-70 km oda-vissza. Hamarosan már az 5/2-esnél voltunk, nem időztünk, mert még világosan vissza kellett érni. Tényleg, messziről már lehetett valami mozgást látni. Egykettőre a második századhoz is elértünk, sőt ott volt a munkásszázad parancsnoka is, ő is átvette a postát, aláírta. Így már csak négy helyre kellett mennünk. Ezt is megjártuk másfél óra alatt. Most már irány haza.

Dehogy haza, csak Revücére. Mire vissza értünk, a törzs már útra készen várt. Átadom az átvételi könyvet, és indulni akartam, de az ales visszatartott.

„Itt a parancs, és benne: hol találkozunk. Itt egy távmondat, ezt leadjátok! Most 16 óra van, 18 órakor lebontjátok az állomást. Ha valami hívás jön addig, veszitek. Hubai itt marad Kardos őrmesterrel, és hat után ők is utánam jönnek. Az úton találkozunk. Ők már tudják. Remélem hamarosan látjuk egymást!”

Mire visszaértem, csak hárman voltak a rádiónál, a többi elment a törzshöz. Még visszarohantam, hogy a kocsi hol van?

„A helyén, és hatra ott lesz!”

„Igenis.”

A törzs már elindult. Én meg visszamentem. Az úton már lehetett hallani a katonaszekerek zörgését. Tehát már a századok is lassan elindultak. Teljes sötétségben. A falu is sötét volt. Az úton km-ént egy-egy eligazító maradt, mindaddig míg az utolsó század el nem vonult. Mi meg vártunk. Mondom a házi bácsinak, fél óra elteltével indulunk.

„Hát jó. Amíg vissza nem jövünk, el ne induljanak. Időben itt leszek.”

A konyhában nagyon sürgött a felesége. Már fél hat és semmi hívás. Még mindig nem jött vissza a házigazda. Háromnegyed hatra visszajött, de nem egyedül, hanem egy jóval fiatalabb, magas emberrel.

Hívás, mondom mindjárt. Bekapcsoltuk a rádiót. Hívtuk a parancsnokságot, nem jelentkezett. Vételkészen vártunk 18 óráig. Semmi. Kikapcsoltuk. Bementem. Az idegen bemutatkozott, de nem értettem, igaz, most nem számit.

Mondom, várjon, mert a rádiót leszereljük és elcsomagoljuk. Na jó. Hamarosan már minden el volt csomagolva. Bementem, Bandit és Jóskát is behívták. Vacsorára invitáltak. Elfogadtuk. Közben megjött Hubai és Kardos őrmester is. Ők is ettek. Vacsora után felbontották a parancsot. Ebbe megvolt az útirány. A fiatalember egy levelet adott át, és azt mondta:

„Minden faluban fognak magukra várni, és elkísérik a következő faluig. Menjenek nyugodtan.”

Sőt Kardos őrmester is kapott másik ilyen levelet, de úgy, hogyha utolérik a zászlóaljtörzset, tovább ne mutassa senkinek, és ha mi utolérjük őket, adja nekem oda.

„Ha nem így lesz, akkor nem felel senkiért. Megértette?”

„Igen.”

Ők most már indultak is. Jóska elment a kocsiért. Már épp indulni akartam, hamarosan már itt is voltak. Gyorsan felpakoltunk és már minden kész volt az indulásra. Aránylag nem volt nagy a csomag.

Mind a hárman elővettük a zseblámpát a fegyvereket, az úton kocsilámpát nem gyújthattunk, de a kocsi hátulján volt egy macskaszem. Ez azért volt jó, mert ha valami gyors jármű jött, meglátta. A gépkocsik is aránylag lassan közlekedtek, mert csak tompított fénnyel mehettek. De azok már nappal elmentek. Hát akkor elköszöntünk.

Még arra kértek, illetve figyelmeztettek, hogy ne nagyon cigarettázunk, és ha két hosszú és egy rövidebb villanylámpa fényt látunk úgy jelezzünk vissza, és várjuk meg, mert ez a valaki fog bennünket tovább igazítani. Megköszöntük.

Akkor mehetünk. Hideg szél fújt. A hold bujkálva világított. A hó meg sokat segített, mert az út mind a két oldala fehér volt. A lovak meg elég gyorsan mentek. Az utóbbi napokban sokat pihentek. Hamarosan elhagytuk a falu utolsó házát is, most már az országúton mentünk. Jó betakaróztunk. Aludni nem mertünk, alig beszélgettünk.

Így volt jó, mert így azt gondolták, hogy magányos kocsi. A távolságot csak saccra gondoltuk. Az idő is haladt, meg a kocsink is. Már több mint egy órája mentünk, amikor nem is olyan messze apró fények csillogtak néha-néha.

A kis település Hizsnyovás (Lutemk) volt. Alig hogy a falu utcájára értünk, figyelünk. A megbeszélt jel már jelentkezett. Bandi azonnal válaszolt. A kocsi az úton félrébb állt, és vártunk. Hamarosan egy középkorú asszony jött oda, és kérte a papírt.

Na jó. Füttyent, és egy férfi is odajött, és jó boróka pálinkával megkínált, és mondta, hogy az asszony is velünk jön, majd mutatja az utat. Hát jó. Már mentünk is.

Nem volt nagy falu. Amikor elmentünk, mondja az asszony, adjuk oda a gyeplőt, mert itt most már veszélyes az út. Könnyen valami baj lehet. Igaza volt. De az alesnak is, amikor a kocsikat fékkel felszereltette. Még csak fölfelé jó volt, de a lejtő nagyon meredek volt. Bizony jól meg kellett fogni a gyeplőt. Az asszony meg úgy látszott, értett hozzá. Vagy négy ilyen emelkedőn mentünk keresztül. Amikor már nem volt ilyen veszélyes, visszaadta a gyeplőt.

Ő maga a kocsi derékba húzódott meg. Mondta, egy jó óra múlva egy másikfaluba érünk. Ott majd leszáll, és más valaki lesz a vezetőnk. A faluig minden simán ment. Nem messze voltak egymástól a települések.

A falu Vízesrét. Még nem voltunk ott, de az asszony mondta a nevét. De hamarosan elértük. Itt is az a jel volt. Itt is megálltunk. Az asszony leszállt, a lámpás ember megvárta. Ez az ember is hozott pálinkát. Bizony jól esett. Én meg Bandi bementünk egy kis házba. Megnéztük a következő falut ahová kell menni, de megint az az eset volt, mint előbb.

Itt most már nem síkság volt, hanem hegyek és sötét fenyőerdő, meg bokor. Itt megint volt kísérőnk. Amikor kimentünk, az asszony elköszönt, és jó utat kívánt. Mi meg újból tovább indultunk. Az idő is haladt. Már 10 óra is elmúlt. Kérdem, mikorra érünk a célhoz.

„Ha minden jól megy ,holnap délre, de legkésőbb három órára.”

Most lassan haladtunk, de mihelyt világos lesz, sokkal gyorsabban lehet haladni. Szerencsénk is volt, mert a lovaknak köszönhetjük, hogy tovább mentünk minden baj nélkül. Az utat nem lehetett látni. Most teljesen rábíztuk magunkat a lovakra. Az útviszonyokhoz képest jól haladtunk. Sötét volt, de most nem esett. Reggelig felváltva szunyókáltunk. Aludni nem lehetett, mert hideg is volt, meg csak nem voltunk otthon.

Hajnal felé egy kis települést hagytunk el. Itt sokkal sűrűbbek a faluk, mint az alföldön. A faluban nem vártak, hát mentünk tovább. Lassan világosodni kezdett. Sőt pirosodott mögöttünk az ég.

A hajnal hideget hozott. Fáztunk. Hárman leszálltunk a kocsiról, és gyalog mentünk. Annyira meggémberedtünk, hogy alig tudtunk megindulni. Mintha nem is a mi lábunk lett volna. Azért lassan visszatért a vérkeringés, és egyre szaporáztuk a lépéseket. A kocsit is utolértük. Most már vígan mentünk.

Úgy kilenc óra felé Sümjacra értünk. Itt megálltunk egy kicsit piheni, meg valamit enni. Alig hogy hozzá fogunk, hát Kardos őrmester jön felénk. Köszönünk egymásnak, és mi tovább eszünk. Amikor végeztünk az evéssel, mondja, hogy a további parancsig itt maradunk, az ales is hamarosan itt lesz. Na valami fordulat fog jönni.

Kint várakozunk az úton. A kísérőnk elment, de azt mondta, hamarosan visszajön; ha elmennénk, valaki várjon rá. Azzal majd utoléri a kocsit.

Hamarosan visszajött, és a szembelevő házba bement. Ha indulunk, csak zörögjön valaki. Egy jó óra múlva, úgy 11 óra felé jött az ales Hubaival, a százados úrral és a hadnagy úrral. Mindjárt mondta, hogy valameddig nekünk maradni kell, mert fontos parancsokat kell továbbítani, így a rádiót a közelben valahol jó helyen üzembe kell helyezni.

„Igenis.”

Ők elmentek, én meg hívom a kísérőmet. Kérdem, hol van olyan hely ahol a rádiót fel lehet állítani az antennával. Mondja, várjunk, mert hamarosan itt lesz. Így is lett.

Hamarosan egy jó helyre vezetett bennünket, és alig fél óra múlva már vételkészen voltunk, és vártuk a hívást. Jóska kint maradt az utcán, és várta az alest. Ő meg hamarosan jött is. Hozta az új hívójelet és a hullámszámot, amelyet be kellett állítani. Hamarosan ez is meglett, és már 1 órakor vígan rádióztunk Fél órás pihenésekkel ment a levelezés. Semmit nem kellet megfejteni, hanem a távmondatokat azonnal továbbadni. Ez a levelezés csaknem három órát vett igénybe. Sikerült.

Az ales a szomszédban talált helyet, illetve Hubai. Ez jó is volt, meg nem is. Nagyon szem előtt voltunk. A házigazda egy java korabeli erős ember, a felesége mellette egy apró lény. Mind a kettő jól beszélt magyarul.

Nekünk az első szobát adták. Hosszú ház volt. Három lakható szobával, egy nagy kamrával és istállóval. A porta nagy volt. Volt itt bor és pálinka is, de hogy hol lehet a pince, azt nem láttuk. Amikor az adást befejeztük pihenő volt, de a rádió maradt vételkész állapotban. Úgy gondoltuk, az éjszakát ketten megosztjuk. Éjfélig Bandi, utána én maradok fent. Én hamar elaludtam. A szoba meleg volt. Jól felmelegítettük, és az alvás hamar ment. Nagyon jól aludtam, és az éjfél is hamar eljött.

Bandi szólt, és én azonnal ébredtem. Ő meg lefeküdt a helyemre aludni, én meg átvettem a rádiót. Hívtam, de nem jelentkezett. Nem aludtam, de jókat szundítottam. Nagyon nehezen jött a reggel. Nem voltam fáradt. A meleg szoba jót tett.

Alig virradt, már jött az ales, és kérdezte, volt-e valami az éjszaka.

Mondom, semmi.

„Akkor jó. Most ti hárman visszamentek. Most fél hét. Kilenckor kapcsolj az R/3-as hullámára és várj. Távírón hívlak; ha jelentkezel, szóban kapod a parancsot. Az úgy fog szólni. Maradj, vagy mikor induljatok. Ha valami távirat jön, azonnal hívj itt, majd a többiek a kód szerint megfejtik. A zsoldot ott megkapjátok.”

„Igenis.”

Azzal ment is. Bandi is, Jóska is már ébren volt. A kocsisunk is itt lakott. Az istállóban jó meleg volt. A lovak is vígan ropogtatták az abrakot, meg az illatos szénát.

A mi kocsisunk is már az evéshez készülődött. Jó étvágya volt. Mindig tudott enni. Igazán jó kötésű paraszt gyerek volt. A lovakat nagyon szerette. Mindig tudott valami takarmányt szerezni nekik. A lovak is szerették mert, ha már nem volt fél napig a közelükbe igen csak nyugtalankodtak. Amikor már mindenki felkelt, felöltözött, a legelső dolgunk az evés volt. Fiatalok voltunk, és nekünk rossz eledel nem volt. Amikor lehetett, mindig koszt után néztünk. Pénzünk volt, csak tudjunk rajta valamit vásárolni. Most semmi kedvem nem volt csavarogni, meg hamarosan itt van a hívási idő. Így most én maradtam itthon. A többiek elmentek, hátha sikerül valamit felhajtani. A megadott időpontba a rádió vételkészen várta az adást.

Nem sokat kellett várni. Pár percen belül már jött is az ismerős hívójel. Bejelentkeztem. Semmi különös. A további intézkedésig maradunk, de minden két órában hívás lesz. A hívó fél én leszek. Átkapcsoltam és kerestem a híreket. Nem sokáig kerestem, mert hamarosan több állomás adta a magyar nyelvű adást. Több mint egy óra hosszat hallgattam a különböző adók műsorát.

Nehéz harcok folytak Dunaföldvár és Budapest közelében. Azt hiszem, ha megérjük, nem ismerünk Pestre. Az angol gépek ugyancsak bombázzák a fővárost. A hadsereg már nem sereg, hanem csak menekülő csoport. A csendőrök és a nyilasok ugyancsak kíméletlenül végzik pusztító munkájukat. A csendőrök a szökött katonákat fogdossák össze, a nyilasok meg a fiatal leventéket szedik össze, és vagy a frontra, vagy nyugatra viszik őket. A családok nagy része szétszaggatva. Szomorú hírek.

Most már lassan fél éve, hogy tudtunk volna valami életjelet adni magunkról, vagy otthonról valami pontos hírt kapni. A fiúk még mindig nem jöttek vissza. Talán valamit tudtak vásárolni. Már dél is elmúlt, és még mindig senki. A rádióval semmi. Hagytam, most már én is szeretettem volna egy kicsit pihenni. Úgy egy óra előtt pár perccel megjöttek, de majdnem üresen.

Sikerült 4 kg kenyeret és valamennyi húsárut venniük. Volt valamennyi babgulyás konzervünk, azt felbontottuk, és megmelegítettük, és ez volt az ebéd. Mind elfogyott. Tele volt a has úgy nyugodtak voltunk. Ebéd után csend lett, mindenki el volt foglalva magával. Én is próbáltam aludni, de nem ment.

Informálódom

Na egy kicsit én is próbálok egy kicsit csavarogni. Kinéztem, de elment a kedvem, mert maró hideg szél fujt és ónos eső esett. Csak a néni volt otthon, a férje, azt mondta, valamelyik kocsmába lehet.

„Ott szoktak beszélgetni ilyenkor.”

„És nem fél a németektől?”

„Miért? Ő már öreg. Őt már nem bántják.”

„És hány éves?”

„52 éves.”

„Hisz az még nem nagy kor. A család merre van?”

„Itt laknak a környéken.”

„Hány van?”

„Hat. Ebből négy fiú és két lányka van.”

„A lányok hány évesek? Azok a legöregebbek, az egyik 30, a másik 28 éves. A fiúk közül a legfiatalabb 16 éves.”

„És mos merre van? Újvár környékén a legidősebb fiaméknál. A másik két fiú hol van, hogy még nem találkoztunk?”

„Itthon, csak nem jönnek elő, mert ha tudnák, hol vannak, elvinnék őket is katonának.”

„Hisz erre alig látni katonát.”

„Katona nagyon kevés.”

„Látom, de annál több a partizán.”

„Ja a partizánt senki nem ismeri. Így a németek nagyon tartanak tőlük. Így nyugodtak az éjszaka, mert éjszaka nem mernek legénykedni.”

„Szóval itt csaknem minden valamire való férfi partizán?”

„Majdnem így igaz.”

„Akkor minden családban a fiatalok oda vannak az erdőben?”

„Igen az erdő és a hegyek sok embert elrejtenek.”

„Hogyan esznek?”

„Miért? Itthonról viszik az ételt, vagy ott kin főzik.”

„És nem fáznak?”

„Miért fáznának. A hegyi barlangokba meleg van, oda sem az eső, sem a hó nem tud bemenni. Ott ha jó idő van és nem esik az eső, még tüzelni is lehet. Alig lehet meglátni a füstöt. Egy-egy nagyobb barlangban 500-600 ember is elfér kényelmesen.”

„Ez jó, de ha valaki megbetegszik, hová viszik?”

„Hát egy másik barlangba.”

„Most Szlovákiában hány partizán lehet?”

„Ezt nem lehet számokban kifejezni.”

„Aki most kint van az erdőben, az mind partizán?”

„Ó, dehogy. Van köztük sok olyan ember, aki nem azért van ott, hogy harcoljon, hanem van valami takarni valója, és azzal próbálja magát tisztára mosni. Ők azt gondolják, hogy erről nem tudnak. A felkelést is ezért kellett hamarabb kezdeni, mert félő volt az árulás. Bizony Lidnón alig maradt ember. Itt csaknem mind kiirtották. Hát ezért vannak oda az emberek. Most már közel vannak az oroszok, akkor haza jönnek. Mi nem akartunk háborút. Hát azt mi sem, még is benne vagyunk.”

„A mi katonáink már nem katonák, csak roncsok. Nekünk nincs hegyünk és barlangunk, meg őserdőnk. Maguk itt nőttek fel, ismerik úgy az erdőt, mint a tenyerüket. Mi itt idegenek vagyunk. Pedig valamikor együtt éltünk. 1920 óta szétválasztottak bennünket, a csehek ellenséget neveltek magukból. Pedig csaknem ezer évig együtt küzdöttünk a létért.”

„Ezt mi is tudjuk, ezért nem bántjuk a magyar katonákat. Sajnos még mindig vannak embertelen tisztek. Ők azt hiszik, hogy ők az igaz magyarok. Pedig csak buta és amellett büszke öntelt emberek. A közkatonákat semmibe veszik. Hát van benne igazság, de ha ennek az embertelen háborúnak vége az egész világon nagy változás lesz. Biztosan, de nagyon kíváncsi leszek mi fog utána történi. A rádiók csak mondják a maguk híreit.”

Mivel nem volt semmi dolgom, hát még sokáig beszélgettünk. Meg is barátkoztunk, úgy annyira, hogy a Jolsván készült fényképeim itt hagytam, hogy jutassa el Érsekújvár mellé, Új- Dögösre, az unokabátyámhoz, Pistához.

Amikor megtudta, hogy apám erről a vidékről való, szinte a fiának fogadott. Amikor megjött az ura, mindjárt ezzel dicsekedett. Mondta, hogy maradjak ott, és a partizánok egy héten belül oda visznek. Nagy gondban voltam, de ha oda megyek, és megtudják, vagy valaki elszólja magát, akkor a csendőrök, vagy a németek nem sokat teketóriáznak, biztos kinyírnak, továbbá itt mindenki a barátom, az ales úgy szeret bennünket mint a fiai lennénk.

Mondom, hogy reggel pontos választ adok. Amikor kijöttem, tudtam: nem tudok itt maradni.

Választás

Nem féltem, hogy elkapnának, de ez a nagy család, a zászlóalj, ez volt a mindenem.

Tudtam, mit vállaltam, azt is tudtam, soha nem tudnám magam sehol úgy olyan nyugodtan érezni magam mint itt. Nekem ezek az emberek, a bajtársaim csak úgy voltak, mintha egy nagy család lenne.

Az ales az apánk. Nyugodt megfontolásával minket együtt tartott, és mi bíztunk benne. A szava szent volt. A parancsot úgy tudta kiadni, mintha az apánk valami munkát adott volna ki. Mindenki bizalommal volt iránta. Engem meg szeretett. Nem tudtam megtenni. Nem is ettem magam. Az éjszaka nyugodtan telt el.

Reggel újból hívtuk a parancsnokságot. Semmi hír. Maradunk. Amikor mindenki elment, csak Bandi maradt otthon, mondom mi az újság.

Csak nézett, hallgatott.

„És mit határoztál?”

„Hát azt, itt maradok.”

Felugrott, felkapott, mint valami kisgyereket feldobott.

„Tudtam! Tudtam!”

„Mit tudtál?”

„Mit? Azt, hogy mi – ha valami baj nem esik velünk –, mi együtt érjük meg a háború végét!”

„Na erre igyunk.”

Én előveszem a keserűt, behívom a háziakat és elosztom 4 felé, megisszuk és mondom: én nem tudok itt maradni. Én ezekkel a fiúkkal megyek. Mondják, ők már az este tudták. Az asszony is hozott be jó pálinkát. Ők is megkínáltak, sőt reggelit is adtak. Reggeli után Bandi vette elő a keserűt és azt is megittuk. Annyira elmerültünk a beszélgetésbe, majd elfelejtettük a rádiót bekapcsolni. Szerencsére az utolsó percbe bekapcsoltuk, semmi hír. Újból két óra pihenő. De nem volt az.

Az elfogyasztott ital hatására annyira kíváncsiak voltunk, hogy kezdtük közösen hallgatni a híreket. Szerencsére senki nem jött, és nem zavart meg bennünket. Így múlt el a délelőtt.

Délben semmi, és most már valamit kell főzni kell. Hát elővettünk egy kevés füstölt húst, és a konyhán hamarosan főtt a hús; a háziasszony adott egy kis káposztát. Így finom ebéd lett úgy fél kettőre. Közben a többiek is megjöttek. Ők nem főztek, mert valahol kaptak friss disznósajtot, de annyira kevés volt, kár lett volna elosztani. Így ők azt ebédelték. A rádióban semmi hír.

Az utolsó híváskor jött a hír, hogy reggel indulni kell. Az útirányt tudjuk, és valahol vagy Kardos őrmester, vagy Hubai vár. Este mindent össze csomagoltunk, még egy kicsit elbeszélgettünk, és a háziak ígérték, hogy az utat, amerre megyünk, elmagyarázták. A többiek lefeküdtek, én még Bandival maradtam, és bementünk kicsit még beszélgetni.

Este egyszer csak megjött a legkisebb fiú egy ismerős emberrel. Ezt az embert még Nagyrőcéről ismertem. Elbeszélgettünk, Bandit is bemutattam. Bandi csak csodálkozott. Az asszony most már a fiával volt elfoglalva.

Mivel láttuk, hogy fölöslegesek vagyunk, elköszöntünk és mentünk mi is aludni. A szoba jó meleg volt, és így nagyon jól aludtunk.

Megint települünk

Reggel a kocsisunk még megette és megitatta a lovakat és mire a kocsira rakodtunk befogott. Bementünk elköszönni és indulás.

A tegnap esti ismerősöm is velünk jött. A kocsi nem szaladt, és így mellette gyalogoltunk ketten.

Sok érdekes dolgot tudtam meg. Azt is megmondta, ha odaérünk, hamarosan tovább megyünk nyugat felé. Nem sokára egy kis falut is elhagytuk.

Alig egy óra múlva Helüpán voltunk. Ez már nagyobb település volt. Még tíz óra sem volt. Nem álltunk meg, mentünk tovább.

Délre már Zavalkán voltunk is túl voltunk.

Úgy két óra felé Palomka következett. Ezt a települést is elhagytuk és úgy határoztunk, hogy a következő faluba megebédelünk.

Még mielőtt a falut elértük volna, hát egy ismerős autó jön. Amint közelebb ér, dudál és int, hogy álljunk meg. Na jó. Hát megállunk.

Az autón Hubai és Kardos őrmester volt. Megörültünk. Nem sokat időztünk, mert fázni kezdtünk, és hamar este lesz. Mondják, még két falut elhagyunk, és a harmadik falu határán várnak, mert már ott van szállásunk.

Ha nem lennének ott, várjunk egy kicsit. Úgy hat-hét óra között, ha minden jól megy, ott kell lennünk. Mondják, nincsen nagy emelkedők és aránylag elég egyenes az út, nem lesz nehéz a haladás. Így most már ők mennek vissza. Na jó.

Ekkor megszólal az ismerősöm, hogy nem vinnék-e magukkal. Szólok nekik. Nagy gondban voltak, de azért elvitték, azzal a feltétellel, hogy a falu határában leszáll.

„Így jó lesz?”

„Igen.”

Az ismerősöm elköszönt, de azt súgta, hamarosan találkozunk.

Amikor elment a kocsis a lovakat ügetésre fogta és amíg be nem sötétedett egyfolytában szaladtak, úgy, hogy még világoson elhagytuk a falut, és mire sötét lett, már a másik falu házainak a fényei látszottak. Még öt óra sem volt.

Egy ismeretlen embertől megkérdeztük a következő falu nevét, ez Breznó, a régi Breznóbánya.

„És milyen messze van?”

„Alig egy órai járás.”

Megköszöntük és már mentünk is tovább. És tényleg nem volt messze. Már háromnegyed hatra a falu határában voltunk.

Az első házaknál megálltunk. A lovakat a kocsis letakarta, mi meg vártunk. Éhesek voltunk, mert nem ebédeltünk.

Egy jó félóra múlva jöttek, és csodálkoztak, hogy már ott vagyunk. A parancsnokság a község közepén volt, mi nem messze hozzá, egy utcával odébb kaptunk helyet.

Itt volt minden, még istálló is. A kocsis nagyon örült, hogy ismét együtt lehet velük. Jelentkeztünk.

„Rendben van, fiúk. Ettetek-e ma ebédet?”

„Még nem.”

„Na akkor a konyhához!”

A konyhán még ott voltak a szakácsok. Na akkor elő a csajkát. Vittük is. Finom húsos káposzta volt. A csajkákat teleszedték. Kaptunk egy-egy kenyeret, jócskán szalonnával, sajtot, kolbászt, a marmeládét már nem is vittük el. Nagyon jól laktunk. Én nem tudtam megenni. Jó lesz reggel. Másnap nem igen maradt. A rádiót lepakoltuk és megmosakodtunk és irány aludni. Ágy nem volt. De meleg padlásszoba volt, benne egy nagy cserép kályha. Fogtuk a rádió ponyváját, megmelegítettük, összehajtottuk, a padlóra tettük, erre a köpenyek kerültek, és mindenki a saját pokrócával takaródzott.

Hárman voltunk, mert a kocsis a lovakat nem hagyta el. Az éjszaka azért mindig valamelyikünk fönt volt, és így meglepetés nem érhetett bennünket, a puskáink mellettünk voltak. Még nem ismertük a háziakat. Már azért sem, mert amikor ideértünk a háziasszony várt a kapuba. A lakás többi részét más emberek lakták.

Reggel hatkor ébresztő, mindent rendbe tettünk, és utána irány a parancsnokság és a konyha. Bandi ment jelentkezni. Az ales már nem volt ott, valahová elment Hubaival és Kardossal. Nem sokára már hozta Bandi a reggelit. Amikor végeztünk, még elment a parancsnokságra; Jóskával felvették a zsoldjukat. Amikor megjöttek, én mentem Bandival a zsoldomért.

Nagyon megörültem, kaptam 20 pengőt és 60 koronát tíz napra. Bandi is ennyit kapott, pedig őrvezető volt. De nem szólt, mert a többiek csak 6 pengőt és 20 koronát kaptak.

„Na mit szólsz hozzá?”

„Hát semmit.”

„Vagy kevés?” – kérdem.

Azt mondja, nem.

Nem tudtuk mire vélni. Nem is firtattuk tovább. Hazamentünk és vártunk. Hát úgy 10 óra felé a rádiós szakasz parancsnoka jött be, és se szó, se beszéd, csúnyán lekapott. Nem látszott meg rajta az érettségi. Hiába volt karpaszományos őrmester.

Amikor befejezte, Bandi megkérdezte, miért volt ez?

„Miért. Hát már jelentkezni is elfelejtünk. Ő izgult értünk, mi meg észre sem vesszük?!”

„Az más. De az is más, hogy mi nem tartozunk a törzshöz, kizárólag csak az alezredes úr rendelkezik velünk.”

„Hogyhogy?”

„Úgy, mi is szívesebben lógnánk. Nem mindegy, hogy hányan maradunk hátra. Vagyunk négyen és tovább semmi. Próbálja csak meg. Amíg maguk nyugodtan vannak, addig mi izgulunk, utolérjük-e magukat! Ahhoz, amit mi csinálunk, nemcsak bátorság, hanem kitartás és akarat is kell. Mindig úgy vagyunk mint a nyulak. Az egyik szemünk alszik, de a másik lát. Na mindegy, majd próbálunk ezen változtatni.”

Az őrmesterünk úgy látszik egy kicsit magába szállt, mert ezután már másként próbált beszélni.

„Én csak viccelni akartam.”

Mondom, őrmester úr, itt most a fronton vagyunk és nem a laktanyában.

„Miért nem jön ide a mi helyünkbe? Kérdezze meg Kardos őrmester urat, milyen jó a mi beosztásunk. Vagy az a baja, hogy nem tud minket ezen kívül őrszolgálatba osztani, mert ez a baja más őrmesternek is.”

Így meg ehhez hasonlóan csevegtünk, amikor mint végszóra megjött Kardos őrmester úr és Hubai is.

„Na mi újság van? Van vendégünk?”

Van, mondja a Bandi is el is sorolja milyen szépen lekapott bennünket

Mondja ismét, hogy csak vicc volt.

Mondjuk, köszönjük az ilyen viccet.

„Tudja őrmester úr, én a vezetői vizsgám nem adnám oda a maga karpaszományért” – állt mellénk Hubai.

„Maga tartalékos, mi meg ténylegesek vagyunk, és mégis eligazodunk mindenhol. Őrmester úr meg csak a törzsnél van otthon. Mit gondol miért nem szedi széjjel ezt a két gyereket az ales? Vagy talán az őrmester úr akarja átvenni a rádiót? Vagy ha nincs adás, akkor alszanak? Kik szerezték a rumot, a keserűt, meg a pálinkát mindenkinek? Ők meg mi. Ki szerezte az ellátóból azt a sok kolbászt és húst? Megint mi. Hát akkor mi a baja velünk?”

„Semmi, semmi.”

Amikor már vastagon mondta, Kardos őrmester leintette. Azután azt kérdezte, most mit fogtok csinálni.

„Mit? Hát pihenünk.”

Amikor megnyugodtak a kedélyek, elment, mintha semmi sem történt volna.

Amikor elment, mondta Kardos, ez mindig a bögyében lesz. Majd megemészti, mondta Bandi. Azután Hubai átadja az új hívójelet, az adási időket és a kódokat. Ha az adáskor, vagy illetve híváskor nem jelentkeznek, minden fél órában hívás. Bandi aláírta a szolgálati könyvet, és Hubaiék elmentek. Mi meg azonnal hozzáfogtunk a rádió beállításához.

Még maradt jó fél óránk az adás idejéig. Jóska meg úgy hallgatott, mint a sír. Amikor mindennel rendbe voltunk, kicsit széjjel néztünk, merre is vagyunk. Mindig figyeltünk nem jár-e arra földink, és egy kicsit elbeszélgettünk az otthonról. De semmi újság, és senkit nem láttunk. Azért ez egy szép kis település, valamikor élénk kis város lehetett.

Vissza mentünk és bekapcsoltuk a rádiót és vártunk. Semmi. Jó tíz perc után egyszer csak jött a hívás. Jelentkeztünk, csak hullámpróba, délben mi hívunk. Bandi elment jelenteni az összeköttetést. Jó ideig oda volt, gondoltam, valami hosszú szöveggel jön vissza, de nem hozott semmit, csak vigyorgott. Na majd megmondja miért van jó kedve. Hamarosan dél lesz. „Ki megy az ebédért” – kérdem?

Mondja: ő.

Rendben. Jóska és én maradtunk. Amikor a delet harangozni kezdik, Bandi viszi a csajkákat, én meg hívom a hadtest rádióját. Jelentkezik is, és pár szót ad, de nem rejtve. Az ales 2-re menjen a parancsnokságra. Nyugtáztam és már vittem is. Jóska maradt. Bandi sehol.

Nézem, de az ebédosztásnak vége. A táviratot átadom a segédtisztnek, de előbb ráírtam a „Sürgős” jelzést. A hadnagy úr mondta, hogy keresem meg az alest. Mondom, nem lehet, mert hívást várok. Így fogta magát, és ő indult megkeresni. Én visszamentem, hát ott az ales.

Köszöntöm.

Kérdezte, mi újság van?

Mondom, most vittem el egy távmondatot az alezredes úrnak.

„Tudom, és mi van benne?”

Mutatom.

Köszöni és már megy is, mert sürgette az idő.

Bandi még mindig sehol, Jóska meg én kezdek éhes lenni. Mondom, Jóska kerítsd elő a Bandit, légy szíves, és hozd el az ebédet. Épp menni akart, amikor megjött. A csajkája üres, a mienk meg igencsak tele. Az egyik jó lebbencslevessel, a másik meg babgulyással. Igazán jó volt, sőt elég is volt.

„Na volt-e valami?”

„Volt, sőt még az ales itt volt.”

„Mit akart?”

„Nem tudjuk, mert amikor megmondtam mi volt a távmondatba, azonnal ment.”

„Nem volt mérges?”

„Nem. De miért?”

„Mert Hubai már leadta a drótot, és ki is kapott.”

„Ki mondta?”

„Kardos őrmester.”

„És Hertelendi mit kapott?”

„Azt nem teszi zsebre. Majd a Kardos elmeséli. Hamarosan itt lesz.”

Az idő meg szaladt. Újból hívás, de semmi, majd két óra múlva. Nagyon kíváncsiak voltunk, alig vártuk, hogy jöjjön, de nem jött. Mondjuk Jóskának, hogy nézze meg, merre lehet.

Elment, de hamarosan már itt is volt.

„Na mi van?”

„Az alessel ment.”

Ezt tudhattuk volna. Sebaj, kicsit elengedtük magunkat. Bandi kérdi, van-e valami italom „Van.”

„És mi?”

„Hát egy kis jó friss víz.”

Azt ő is tud szerezni. Mondom, hogy most más nincs. Akkor most elmegy, de legkésőbb hatra itt lesz a vacsorával együtt. Jó? Csak menj. A Jóska is szedelőzködött és együtt mentek el. Így én maradtam egyedül.

Ábrándoztam. Otthon éreztem magam, de csak egy pillanat műve volt. Mi lehet otthon? Mi van velük?

A nagyobbik öcsém, Jóska ugyan merre lehet. Állítólag a szabadkai huszárokhoz került. Önkéntes; hogy lehet valakinek ennyi esze?!

A Lackó gyerek mekkora lehet?

A lányokkal mi történhetett?

Apámat nem féltem, mert tud tótul, és így az oroszokkal beszélni tud.

Hogy nézhet ki a szülőfalum? Sikerül-e baj nélkül megúszni a megszállást?

Mind ilyen gondolatok kergették egymást. Nem lehet komoly kár, mert síkság. Ott nincsenek hegyek. Mindig a legjobbakban reménykedik az ember.

Újra kapcsolatba kerülök a partizánokkal

Ahogy így a gondolataimba merülve ábrándozom, a házigazda jött be. Köszönünk egymásnak, bemutatkozik.

Iparos ember. Jómódú cipész. Vannak segédei is, inasa is. Vásározó volt. Most minden készlete elfogyott. Mindent elvittek tőle, de kifizették. Most nem győzik a javítást. Annyi a munkájuk, a tartalék lassan kifogy. Az átvonulóban levő csapatoknak dolgoznak. Pontosan fizetnek. Gondban van, mert nem tud anyaghoz jutni.

Mondom neki, hogy csak úgy vállalja el a javítást, ha hoznak anyagot is.

„Igaza van. Így is fogok csinálni.”

Sokáig beszélgettünk. Mindenről szó esett. Meséli, van négy lánya, de azok mind férjhez mentek. Itt vannak a városban, mindennap hazajön valamelyik. Sőt már van négy fiúunoka is. Az unokák minden szombaton itt vannak. Vasárnap a család mindig itt ebédel. A vők jó emberek, de mostanában ritkán jönnek.

„Azok is partizánok?”

Az ember gondolkodik és csak megmondja, azok!

„Merre vannak?”

„Itt vannak nem messze. A legöregebb lányom ura megsebesült. Sokáig beteg volt. Most már jól van. Igen félnek a németektől, de azok is félnek tőlük. Ha valamelyiket elcsípnék, nagyon megkínoznák, és mindent kiszednének belőle. Van itt sok német civilben, aki jól beszél németül. Nem érdemes minden emberrel szóba állni, mert senki nem tudja, kibe mi lakozik.”

„Ez így van. És tőlem nem fél?”

„Miért félnék?”

„Hogyhogy?”

„Úgy, hogy magukat a partizánok kísérik. Most volt nálam az az ember, akit hoztak autóval. Ő mondta, magával nem lesz semmi baj.”

„És a többivel?”

„Őket nem ismeri.”

„Na ez nem baj. Ez a magas fiú nem beszél, a harmadik, Jóska és a kocsis semmit nem tud. Így megnyugodhat.”

„Az ellátásuk milyen?”

„Hát az aránylag jó. Nem vagyunk soványak, meg mindig tudunk valamit venni, és az sokat pótol.”

„És milyen pénze van?”

„Van, pengőm, koronám, sőt márkám is.”

„A márkát mikor használja?”

„Ha már másért nem kapok semmit.”

„Mennyi a pengője?”

„Van még pár ezer.”

„Azt itt nem tudják használni.”

„Az igaz, de ha valaki megy Magyarországra, ott mindent kaphat érte, még bőrt is. Igaz?”

„Igen. Hogy lehet átjutni?”

„Azt maguk jobban tudják.”

Még mondott volna valamit, de valaki jött haza. Majd még beszélgetünk. Na lesz koronám, de még a gyerekeknek is, sőt Kardos őrmesternek is

Számvetésféle

Amikor kiment, gyorsan elővettem a pénzemet. Hát még volt több mint háromezer. Na mennyit cseréljek? Majd meglátjuk. De milyen arányba? Egy a háromhoz? Hátha sikerül. Lassan már Bandiéknak is jönni kellene. Nem jöttek.

A rádiót bekapcsoltam, de csak jelzés jött, és még este nyolckor még hívni kell. Úgy hét óra felé megjöttek. Sehol semmi, csak a vacsora. Kenyér is csak reggel lesz. Van még kenyerem. Megvacsoráztunk. Bandi és Jóska mondja, kilencig elmennek kicsit kártyázni.

„És mibe játszotok?”

„Hát természetesen csizmában.”

„Ó, te okos! Nem úgy kérdeztem.”

„Hát koronába.”

„Nincs már pengőd?”

„De van. Csak itt pengőért nem adnak semmit.”

„Még is mennyi van?”

„Van még vagy 600 pengőm.”

„Ha kellene, nekem adnál-e belőle?”

„Akár mindet is.”

„Rendben van. Vigyázz a koronára, mert még nagyon nagy szükségünk lehet rá! Mennyi koronát viszel el?”

„Hát mind.”

„Ne légy bolond. Mi lesz, ha elveszted?”

Megvárom a zsoldfizetést. Van még valamennyi tartalékom.”

„Menjetek. De kilencre itthon legyetek!”

„Jól van.”.

Így már mentek is.

Amint elmentek, jött a házigazda és az az ember, akit Hubaiék elhoztak. Ismerősként köszöntöttem. A házigazda most már komolyra fordította aszót.

„Tényleg van pengőm?”

„Van.”

„És mennyi?”

„Hát mennyi kellene?”

„Legalább 2000-2500.”

„Jól van. És mit adnak érte?”

„Egy a kettőhöz.”

„Az kevés. Legalább három koronát adjon egy pengőért.”

„Az sok.”

„Otthon sok mindent adnak érte.”

„De mi itt vagyunk.”

„Az igaz, de maga nálunk ezért sok bőrt vásárolhat. És hogy tud átmenni?”

„Azt maguknál jobban tudjuk.”

Kettő és fél koronát ígért, de nem csináltunk üzletet. Abbamaradt. Az ismerősöm mondta, hogy mennie kell, de ha lehet, holnap megkeres. Rendben van. Már ment is, a házigazda is. Én meg gondolkoztam, miért nem adtam oda. Most már azért sem adom alább.

Bandi már nyolc előtt megjött, a maradék 10 koronával. Nem ment a lapja. Kérdem mit játszottatok.

„Huszonegyeztünk”

„Az baj.”

„Amikor kicsi volt a tét, nyertem, ha nagyobb volt, sose jött be.”

„Legalább ittál-e sört?”

„Miből? Ez kell még valamire.”

Szótlan volt és hamarosan lefeküdt. Jóska is kilencre jött meg. Ő sem volt derűsebb. Neki sem sikerült nyerni. Ő is hamarosan lefeküdt. Még egy kicsit vártam, és ha nem történne semmi közbe, akkor bezárom az ajtót és fekszem. Semmi nem jött, és én is aludni tértem.

Az éjszaka hamar elmúlt, és egykettőre már hat óra lett.

Felkeltünk és rendbe szedtük magunkat, és irány a konyha, meg az iroda. A reggeli kávé meg az első német kenyér. Téglalap alakú volt és nehéz. A színe meg barnább mint a mienk. Már láttunk ilyet, de még nem kóstoltuk meg. Nekem még volt kenyerem. Így ezt még hagytam későbbre. Bandi ment az irodába. Még nem volt bent az ales, sem Hubai. Így várnia kellett. Úgy fél nyolc felé megjött. Semmi hír. Na jó, legalább csendes lesz a nap. Nyolckor már ismét hívtam, ott sem volt semmi-. Most már én is megpróbálok valamit szerezni.

„Bandi, most én megyek el. Hamarosan itt leszek.”

„Veszel valami ennivalót?”

„Ha adnak, biztosan hozok, de ha nem lesz, hozok legalább 5-6 üveg sört.”

„Azt mind megiszod?”

„ Nem én, hanem megisszuk.”

Csak úgy ragyogott a szeme, ennek a nagy gyereknek. Nagyon tudott örülni. Nyílt szívű és jó lelkű fiú volt. Mindig körülöttem lógott. Ha talán kért pénzt, mindig pontosan visszaadta. „Na jó, akkor megyek.”

„Merre leszel?”

„Itt a közelben.”

Iparkodtam. Sajnos semmi érdemeset nem találtam sehol. Még sört sem. Egy útba eső kocsmába bementem. Ott kérdeztem, van-e sör.

„Van bizony. Milyen kell?”

„Miért?”

„Mert van barna is.”

„Mennyi az ára?”

„1 üveg 4 korona.”

„Kérek hét üveggel.”

Egyet felbontattam, s megkóstoltam. Hát bizony ez jó. Az egy üveggel megittam. Kifizettem összesen 30 koronát, mert az üvegért is fizetni kellett, de visszaváltják.

Beletettem a kenyérzsákba, és irány haza. Mire hazaérek, ott van Kardos őrmester, meg Hubai. Na mindegy. Az adásig meg van csak nem egy óra.

„Na mi újság?”

„Hát nem sok.”

„Az is valami. Akkor üljünk le.”

„Miért?”

„Csak.”

Mindannyian leültünk, akkor veszem a kenyérzsákot elő, és adok mindenkinek egy üveg sört. Nem akartak hinni a szemüknek. Felbontjuk, és a háború végére és a szerencsés hazatérésre koccintunk.

Amikor inni kezdtünk, vendég jött. Az ales!

„Na szépen vagytok. Ti itt isztok, én meg sétálgatok, mert a sofőröm csavarog.”

Hubai csak tátog.

„És mire isztok?”

Mondjuk, hogy mire.

„Erre én is innék!”

„Ennek semmi akadálya.”

Ugrok és a hatodik üveget felbontom és odaadom. Elfogadja. Ő is iszik. Látszik rajta, hogy jól esik neki. Jó negyed órát maradt, mert mennie kellett neki, de megkért, hogy legalább 2 üveggel szerezzek.

„Igen.”

Kardos őrmester csúsztatott 50 koronát a kezembe, és 10 üveggel kért, majd érte jönnek.

Mindjárt mentem is. Biztos ami biztos. 45 koronát fizettem a betéttel együtt, és még vissza kaptam 3 koronát. Mentem is vissza. A kocsmáros mondta, hogy legyen máskor is szerencsénk. Megint semmi.

Az üvegeket eltettem.

„Na, barátom, milyen volt a sör?”

„Biz az jó.”

„Látod, nem többet ér mint a te huszonegyed?

„Hagyjuk.”

„Jól van.”

Még délben sem volt semmi. Bandiék mentek az ebédért. Jó volt. Bandi helyben megette, és így nekem hozott jócskán levest és második fogást is. Hubaiék még nem értek vissza. Az idő most már hidegre fordult. Nem igen volt kedvünk csavarogni.

Úgy három óra felé megérkeztek. Hubaiék rögtön jöttek. Itt hagytak három üveggel, én a visszajáró pénzt odaadtam. Már mentek is. Éhesek voltak. Hiába, elmúlt már dél. Mi a sört eltettük vacsorához. Ma már eleget ittunk. Kár, hogy nem volt több pénzünk.

A vacsoráért én mentem, hamar is jöttem. Kb. 15 dkg sajt és marmeládé. Elhoztam mind. El is fogyott.

Bandinak meg viszketett a talpa és a Jóska is menni készült.

„Hát jó. Menjetek, de nehogy üres zsebbel gyertek haza.”

„Nincs mit elvesztenünk.”

„Akkor viszontlátásra!”

Mentek is. Én meg a csizmám kezdtem az udvaron pucolni. A sarat levakartam és lekeféltem, majd jó bebokszoltam. Vártam egy kicsit, hadd száradjon, és csak utána fényesítettem. Csak úgy ragyogott, még a bokaszíj is.

Alig hogy elmentek, jön Kardos őrmester.

„Na mi van?”

„Hol vannak a többiek?”

„Elmentek egy kicsit nézelődni.”

„Van egy jó hírem. A Hertelendit kihelyezték a 119-es századhoz a rádió mellé. A rossz meg az, hogy holnap Berkessel a hadtestparancsnokságra mentek három napra. Jóskával itt marad Prágai és Kiss tizedes.

„Jóskával nagyon fel kell kötni a gatyát. És kikapott a Hertelendi?”

„Nem, csak azt kapta, amíg ti közvetlen az aleshez tartoztok, senkinek semmi köze hozzátok.”

„Itt most ki lesz a szakasz parancsnok?”

„Mester szaki. Már megyek is, mert dolgom van. Köszi a sört. Az alesnek is adtam. Nagyon tetszett neki. Ja, hol szerezted?”

Megmondtam, és ment is. Én meg nagyon el voltam keseredve. Bandiék nem soká maradtak. Az utolsó adásra már itthon voltak. Mindenki csendben volt. Amikor az adásnak vége lett, mondom az újságot. Hát bizony nem volt nagy öröm. Majd reggel többet tudunk.

Amikor kimegyek, a házigazda kint van. Szól, hogy várjam meg.

„Jó.”

Behívott.

„Mi az ára a pengőnek?”

„Mondtam. Még így is olcsó.”

„Kellene 2.000 pengő.”

„Jó, de még ma este, mert holnap tovább kell mennem.”

Bementem, és kihoztam a pénzt. Már ki van kerekítve a 6.000 korona. És a talpért mit fizetne? Hát kilónként 60 koronát.

„Hozzak?”

„Hát tud?”

„Majd megpróbálok. Ha szerzek, azt nem pénzért adom, hanem valamilyen élelemért.”

„Jól van.”

A zubbonyzsebbe teszem a pénzt, és lefekszem. Hamar vége az éjszakának.

A hadtestparancsnokságon

Reggel a szokott időben ébredtünk. Felkészültünk. Én is, Bandi is vártunk, igaz- e a hír, vagy csak Kardos őrmester ugratott. Sehol semmi.

Megyünk reggeliért, még most sincs semmi. Szóval ugratás az egész. Mielőtt az első hívás meglett volna, jön a Hubai , hogy engem és Bandit azonnal hívatnak az irodába.

Kérdem, miért?

„Most igazán nem tudom.”

Sajnos mi már tudtuk. Hamarosan odaértünk. Jelentkeztünk.

„Fiúk, most komoly feladatot kaptok, de nehogy felsüljetek. A németek a hadtesttől három napra elvitték a híradósunkat és ők titeket javasoltak. Mit tehetek. Menjetek. Semmit ne vigyetek magatokkal. Továbbá! Minden reggel lejelentkeztek, és a rádiós tiszten kívül senki sem parancsol nektek. Négy nap múlva Hubai megy értetek, és ő is visz hamarosan benneteket. Legkésőbb délre ott legyetek. Na értettétek?”

„ Igenis.”

„Kovácsnak hogy megy a vevés és az adás?”

„Megy, de majd lassan fogunk adni neki.”

„Ez jó. Hát akkor menjetek. Ne féljetek, azok is emberek. Maradjatok ilyenek, mint itt!”

Tisztelegtünk és mentünk.

Mondjuk, mi az újság. Hát Jóska csak hebegett.

„No, ne félj, majd lassan adunk, te meg inkább lassan adj. Majd a két öreg próbált rádiós majd segít.”

Mi meg összekaptuk magunkat. Minden esetre a kenyérzsákot eltettem, és én vittem mindenfajta pénzt. Hátha valamit sikerülne venni.

Nem sok időnk maradt, mert már jött is Hubai.

„Készen vagytok?”

„Igen.”

„Akkor gyerünk.”

„Szevasz. Majd iparkodunk haza!”

Mentünk is. A házigazda csak nézett, hogy mi elmegyünk.

Az autóban négy hely volt, ott volt Kardos őrmester is. Beszálltunk, a ponyvát jól legomboltuk. A celluid ablakon jól kellett látni. Az autó meg lassan elindult.

Az út nem vissza felé, hanem Besztercebánya felé haladt. A hadtestparancsnokság nem itt volt. Nem is ide iparkodtunk, a célunk Zólyombreznyó volt, tőlünk kb. 40-50 km. Egy jó óra alatt oda is értünk.

Itt volt a hadtestelosztó is. Volt még egy jó óránk, ne nézünk be ide egy kicsit. Hát nem bánom. Az őrmesternek is tetszett. Jó órában volt. Szerencsés ember, mert itt találkozott két csendőr barátjával. Alig ismerték meg, de ő mind a kettőt nevén szólította. Kiderült, mind a ketten itt vannak az elosztó védelmezésében. A kiadót is ismerte. Mindjárt tudtunk volna valamit venni, de most nem akartunk, hanem ha majd jövünk vissza. Én pár szót váltottam a kiadóval, és kérdeztem, hogy pengőért lehet-e vásárolni.

„Hát…!”

Na jól van. Kérdeztem, van-e valamennyi talpbőre?

Volt.

„És lehet-e venni belőle?”

Majd meglátjuk. De itt nem lehetett kilózgatni.

„Rendben van. Pár nap múlva találkozunk. No, menjünk!”

Hamarosan már a parancsnokságon voltunk. Lejelentkeztünk. A százados úr tudta mind a kettőnk nevét, csak nem tudta, melyikünk kicsoda. Na akkor most már megismert.

Akkor bevezetett egy kicsi, világos szobába. Jó meleg volt benn. Itt volt már két ágy is. Az adásig ugyanaz volt, mint otthon. Amíg ott volt a százados úr, mindent kipróbáltunk. Minden műszer működött.

Rendben. 10 órakor hívtuk a zászlóaljat; jelentkezett is. Bandi táviratban leadta, hogy itt vagyunk, Jóska meg nyugtázta. Amikor vége lett az adásnak, kérdi a százados úr, mennyire megy a levelezés? Mondjuk: 100 szóig hibamentes.

„Rendben van. Ez elég! Nincs értelme kapkodni, és utána kétszer leadni. Így legyen!”

„Igenis.”

Mondja: itt csak Ő parancsol.

„Bármilyen magas rangú tiszt úr jön, ti nem ugráltok. Ez a központ a hadtestparancsnokság esze. Ti mindig nyugodtan maradtok! Minden páros órában az alábbi parancsnokságokkal leveleztek, a páratlanban a fronttal. Itt 10 percnél tovább nem adhattok egyszerre! Mind a két adás más hullámon megy. Lehet, hogy egyszerre kell mind a két helyre adni. A szöveg rejtjelezve lesz. Nektek ezeket kell leadnotok és vennetek. A rejtjelezést a tiszt urak végzik. Ti csak az adással és a vevéssel törődjetek!”

„Igenis.”

„Itt reggel hattól reggel hatig van adás és vétel. Csavargás nincs. A kosztot helybe hozzák.”

„Igenis.”

„Nincs állandó adás-vevés. Azon legyetek, hogy mindig pihenten dolgozzatok – nem hibázhattok!’”

Ezzel elment. Mi csak néztük egymást. Hát még ilyen is van.

Délután aztán megkezdődött a nagyüzem. A táviratok 100 szavasak voltak. Egy-egy adás 5-6 percet vett igénybe. Sikerültek,. Mert semmit nem kellett ismételtetni. A zászlóaljunk is jól bejött. A mai adásunk 22 óráig tartott. Csak utána volt vacsora. Éhesek voltunk. A vacsora olyan volt, amilyenről álmodni sem mertünk: szalámi, kolbász, sajt és méz, vajas kenyér és egy üveg sör. Hisz mi itt urak leszünk. Az éjszaka jót aludtunk és hatkor jó kipihenve ébredtünk.

Hétkor már leveleztünk. Nyolckor a kisebb parancsnokságok kaptak pár mondatos táviratot. Amíg pihentünk, már ott volt a reggeli. Ez is fejedelmi volt a mienkéhez képest. Hanem utána délig alig volt megállás. Ezt úgy oldottuk meg, hogy minden második táviratot én adtam vagy vettem, és így nem fáradtunk el.

Délben megint jó ebéd volt. Húsleves, rántott hús krumplival, savanyúsággal, utána befőtt és kalács. Nem sok idő maradt a pihenésre. Egész estig ment a levelezés. Nem volt semmi baj. A németek is jól adtak. Nekik is elég volt a 100-as tempó. Itt dolgozni kellett.

Sajnos, nem három nap lett belőle, hanem egy hét. A zászlóaljunk még a helyén volt. Amikor a híradósok megjöttek, nem ketten voltak, hanem négyen. De mind szakaszvezető és egy őrmester. A százados úr nagyon meg volt velünk elégedve.

„Holnap jönnek értetek. Akartok-e valamit vásárolni?”

„Igen.”

„Ha van pénzetek, akkor mindent vehettek.”

Megköszöntük.

„El is felejtettem. Akartok-e szakaszvezetők lenni?”

Egyszerre mondtuk: nem.

A százados úr csak nézett. Ilyet még nem látott.

„Csomagoljatok össze, és az őrmester úr elmegy veletek az elosztóba!”

„Köszönjük.”

„Várjatok, mindjárt jövök.”

Jött is hamarosan két öt kilós csomaggal.

„Menjetek, és a sofőrt oda küldöm!”

Kaptunk egy-egy zárt borítékot is.

„Ezt ott bontsátok fel! Igaz is, ha esetleg szükség lenne rátok, eljöttök-e?”

„Igen.”

Kezet fogott velünk, mi meg mentünk. Nem siettünk. Így is hamar oda értünk.

Nem volt nagy forgalom. Így mindent megnézhettünk. Nagyon szép és sok áru volt itt. Olyan volt ez belül, mint egy nagy városi üzlet. Annyi minden volt benne, hogy nem tudtunk választani. Az őrmester csak mosolygott. Na végre rászántuk magunkat.

„Hát akkor elő a pénzzel!”

Kérdeztük, mivel lehet fizetni?

„Hát mitek van?”

„Van pengő, korona és valamennyi márka.”

Bandinak is volt több mint ezer pengője.

„Na vásárolj előbb te.”

Egy kiló szalámi vastagságú kolbász 40 pengő volt. Ebből két-három szálat vett, meg egy kisebb füstölt kolbászt, 5 liter rumot és 200 db Honvéd cigit. A kolbász 6 kg, a sonka 5kg, a rum 40 pengő és a cigaretta 2 pengő. Amikor fizetni akart, akkor kiderült, hogy a vásárlás értéke 500 pengő.

Én sem vettem mást, de az én összegem 12 pengővel több volt, pedig nem is vettem cigarettát. Amikor elpakoltunk, a kenyérzsákba még volt hely.

Amint nézelődünk, barna sörre bukkantunk. Kérdezzük, mi az ára.

„Üvegenként 6 pengő.”

„Ez sok.”

„Ó dehogy, hát ezek másfél literes üvegek.”

„Vegyünk 10 üveggel?”

Bizony akarok. 5 üveggel vettem, Bandi 10-10 üveget kért. No jól van. Ezután mondom, most maradj itt. Jól van. Én meg elmentem megnézni a talpbőröket. Szép darabok voltak. Egy-egy tábla 8-10 kg volt.

„Mi az ára?”

„Kg-ként 28 pengő. Mennyi kellene?”

„Úgy 5 tábla.”

Kiviszi, ráteszi a mázsára: 54 kg.

„Várjunk csak. Megnézem, van-e annyi pénzem.”

Sajnos csak 1300 pengőm volt. Megyek Bandihoz, kérdem, van-e még pengőd?

„Van.”

Megnézi, úgy 500 pengő volt.

„Add ide, majd otthon megkapod.”

Ideadta, mentem a pénztárhoz, kereken 1800 pengőt fizettem ki. Rendben van.

„De mondd meg, minek ez?”

„Hát ez kell.”

„De mire?”

„Ezért tudunk mindent venni.”

„És hogy számolod?”

„Természetesen koronáért.”

„Nem biztos, hogy ezért tudunk vásárolni.”

„Ez már biztos.”

Még nézelődtünk és vártunk.

Az őrmester úr egyszer csak kérdi, mi lesz a borítékkal. Igaz is. Óvatosan felbontottuk. Amikor belenézünk, hát egy levél volt benne az elosztó vezetőjének címezve. Azért megnéztük. A levél kb. így szólt: A levél átadójának 200 pengő értékű élelmiszercsomagot adjon a parancsnokság számlájára.

Hát ez már sok. Nem sokat vártunk, egy-egy nagyobb csomagot kaptunk, de nem tudtuk, mi van benne. Most már annyi volt, hogy talán nem is fér az autóba. Az őrmester elköszönt, mert dolga volt, mi meg vártunk. Egy jó óráig elbeszélgettünk. Mindenről szó esett. Azért nagyon vigyáztunk, nehogy messze menjünk a politizálásban. A géppisztolyunk ott pihent a csomagoknál. Végre dél előtt pár perccel megjöttek.

„Na mi van?”

„Kitelt az esztendő.”

„Ki; és milyen volt?”

„Jó. Na akkor vásároltok valamit?”

„Ha lehet.”

„Akkor mi meg pakolunk.”

Legelőször a talpat tettük a hátunk mögé, azután a csomagokat, annyi volt, hogy alig maradt hely nekünk. Ők is vásároltak, és az volt a szerencse, hogy volt csomagtartó, és sikerült elpakolni. Amikor végeztünk elköszöntünk. Na most már irány haza.

Újra a zászlóaljtörzsnél

Legelőször a parancsnokságra mentünk, lejelentkeztünk. Csak a segédtiszt volt ott. Akkor Hubai lakására mentünk, ott a csomagjait tették le. Utána hozzánk. Még ott volt a két tartalékos rádiós. A csomagokat nem hoztuk be. A folyosó végébe rakodtunk. Ide került a bőr is.

Bementünk. Nagy volt az öröm. Ők már szedték a holmijukat, és menni akartak.

„Na várjunk.”

„Miért?”

„Mert még nem kaptatok parancsot, hogy elmehettek”

„Az igaz.”

„Mi volt a kaja?”

„Rántott leves és szárított káposzta hússal. Na mi lesz vele.”

„Kihozzuk.”

Elmentünk az ebédért, kihoztuk. A leves jó volt. A főzeléket meg megettük öten. Hús nem kellett.

Amikor az evéssel végeztünk, megjött az ales.

Köszöntünk.

Beszámoltunk a munkáról és a bánásmódról.

„És szeretnétek ott maradni?”

„Jó lenne, de itt jobb.”

Nagyon örült ennek.

„Akkor az öregek mehetnek haza.”

„Még nem.”

„Miért?”

„Majd mindjárt jövök.”

Kimentem, behoztam egy üveg sört. Mindenkinek jut egy kis kóstoló, még az alesnek is. Elfogadta. Látszott, hogy jól esik neki. Erre Bandi is kiment, és ő is hozott be egyet. Ez is elfogyott.

„Most már mehettek. Ez a helyettesítésért volt.”

Nagyon köszönték. Hamarosan mentek is, az ales maradt. Még sokáig itt maradt. Mielőtt elment, estére meghívtuk vacsorára. Elfogadta. Amikor elment, a csomagokat behoztuk és kipakoltunk. Én szóltam a háziasszonynak, ha az ura megjön, legyen szíves jöjjön be.

A pénzt visszaadtam a Bandinak. Most már az volt a kérdés, hová tegyük az árut. Jóska nézte a sok mindent. Akart vásárolni, de mi csak koronáért adunk, mert mi is úgy kaptuk.

„Azért adtok, ugye?”

„Mi az, hogy adunk.”

Megnyugodott. Sajnos a tíz napi zsoldjáért 1 kg kolbászt sem tudott venni, de azért nem költötte el a pengőt sem. Jó szándékú gyerek volt, csak olyan visszahúzódó természetű. Hamarosan meg jött a házigazda.

„Na mi újság?”

„Mennyi fölösleges koronája van?”

„Miért?”

„Kellene vagy 4-5 ezer.”

„És minek?”

„Na jöjjön!”

Mutatom, mit hoztunk. Nagyot nézett.

„Ez kié?”

„Akivel meg tudok egyezni.”

„Hozom a pénzt.”

„Nem kell. Majd másként egyezünk.”

„Mivel?”

„Tudna nekünk 100-120 kilós disznót szerezni?”

„Lesz.”

„És mi az ára?”

„Kilója 12 korona.”

„Rendben van. Akkor a 4000 koronából levonok 1200 koronát, és a disznót holnap levágjuk.”

„Jól van. De hol?”

„Hát itt az istállóban.”

„Estére itt lesz a disznó.”

Már pakolta is be a bőrt. Én eltettem a pénzt. Mondom Jóskának, kerítse elő a Bodzsár Jancsit, és azonnal jöjjön ide, mert baj van. Közben a kapott csomagot kibontottuk. Hát még ilyent nem láttunk. Egy kiló fehér kenyér, 3 db halmáj konzerv, kb. 1 kg virsli, szalámi, fél liter rum, ruszli, és még néhány doboz halkonzerv, 6 db narancs, füge és még banán is volt benne.

Csak néztünk egymásra. Aztán szépen elcsomagoltunk, de már nem is egy csomagba. Alig hogy készen lettünk, jött Jancsi.

„Na mi baj van?”

Mondom semmi, de holnapra vállaltam részedre munkát.

„Akár ma este is elvégzem.”

„Annyira nem fontos.”

„Jól van.”

„Vállalod?”

„Igen. Mikorra legyek itt?”

„Reggeli után, de mindjárt.”

„Akkor megyek is.”

„Köszönöm János. Ja, mennyi pénzt szedtél össze?”

„Én még semmit.”

„És mennyi pénzed van?”

„Nekem?”

„Igen.”

„Van valamennyi.”

„No ezt hozd magaddal.”

Már ment is. Alig hogy elment, jött az ales is, Hubaival meg Kardos őrmesterrel.

„Mi az a fontos, amire meghívtatok?”

„Hát tessék helyet foglalni!”

Elővettem a kenyeret, a sajtot és egy doboz májkonzervet meg a ruszlit. Bandi is pakolni akart, de leintettem. Nem kérették magukat. A kenyeret hat felé vágtam, és mindenki hozzáfogott az evéshez. Mindenkinek tetszett, de már az utolsó falatok nehezen csúsztak le. Erre a Bandi elővett 2 db családi sört, barnát. Ez most úgy jött, mint a májusi eső. Nagyon finom volt. Egy óra alatt el is fogyott. Még kicsit beszélgettünk. Közben kérdeztem, hogy lehetne-e 1000-1200 koronát szerezni?

„Miért?”

„Lehet, hogy tudok egy valamire való disznót vásárolni. Ha lesz pénz, meglesz, de nekem a vese és a velő kell.”

„Meglesz.”

Avval mentek. Kikísértem őket. Amint jövök be, szól a házigazda, hogy menjek vele. Mentem. Az istálló melletti szalmafészerben egy félig hízott fehér disznót mutatott.

„Ez jó lesz. Mi az ára?”

„1000 korona. Jó lesz?”

„Igen. Reggel már le is szúrjuk.”

„De hol?”

„Az istállóban. Még csak nem is fog sivalkodni.”

Megköszöntem és mentem is be. Mondom az újságot. Bandi mondja, hogy mindjárt megy Janinak szólni, hogy reggel hatra legyen itt.

„Hát jó, menj!”

Jóska nem tudott hova lenni vacsorától. Még az utolsó rádiós hívást megvártam, és utána fekvés. Hát ez nem a tegnapi hely. Bandi is megjött.

„Majd meglásd, hogy a Jani milyen korán itt lesz.”

Erre lefeküdtünk. Jól aludtunk.

Igaza lett. Már fél hatkor itt volt. Hamar összekaptuk magunkat. A házi bácsinak szóltam. Ő is fent volt már. Kértünk egy nagyobb edényt a vérnek. Azután szépen becsalta a disznót az istállóba, és mire rádöbbent volna, hol van, Jani már leszúrta. Nagyon sok vért felszedtünk.

Kérdi, hol lesz meg perzselve? Mondjuk, itt. Csak csodálkozott. Jancsi fogta a két kötelet a hátsó körme közé dugta és segítettük felhúzni az istálló gerendájára. Mire a vér megszűnt, akkora már meg volt nyúzva. Nagyon szép húsa volt. Kérdik, mi lesz a bőrével?

„Miért? Van aki kidolgozza?”

„Van.”

„Akkor tessék.”

Jancsi jól besózta. Azután hozzá fogtunk a sült vér fogyasztásához. A házinéni finoman elkészítette. Még maradt is belőle. Nyolc órára már szét is volt szedve. Azért egy kis hús és háj is jutott a néninek is.

Én az adással voltam elfoglalva. Jancsi a beleket pucolta ki. Bandi meg a velőt és a vesét vitte az alesnek. Jött is vissza, de nem egyedül, hanem az alessel. Megfenyegetett.

„Már megint üzleteltél.”

„Igen.”

A házinéni egy kis tányérkába hozott pár falat vért. Az ales jóízűen megette, aztán a kocát nézte. Hát nagyon szép volt úgy, ahogy a Jancsi kidolgozta.

„Mennyi az ára?”

„Kereken 1000 korona.”

„Itt van, de valaki menjen a főszakácsért, meg az autóért. Én megvárom.”

Maradt. Janiék hamar megjöttek. A főszakács csak csodálkozott.

„Ez lesz a vasárnapi ünnepi ebéd és a keddi. Úgy vigyázz rá!”

Jancsi mondta, hogy szétdarabolja, hogy könnyebb legyen. Jól van. Annyira darabolta, hogy úgy 4-5 kg-ra való karajt a szalonnával a szalmába rejtett. Mindössze négy felé vágta. A főszakács berakta egy fehér ruhába, és az autóba tette.

Amikor elmentek, mondta, mi van. Gondolta, hogy mi itt ebédelünk. A húst bevittük a háziakhoz. Kértük, jól készítsék el. A néni a sütőbe tette mind. Mellé krumplit főzött, és leves is volt. Amikor elszámolás volt, a kocáért 900 koronát számolt.

Az ezrest odaadtam, és mondtam, maradjon. Így meglett a négyezer koronám, meg volt koca is. Na milyen üzletet csináltam. Csak ne izgasd magad. Az ebéd kitűnő volt. Jancsi is itt maradt. Most Bandi vette elő a kenyeret. A házi bácsi meg bort adott. Mi meg sört. A néninek nagyon tetszett. Csaknem minden elfogyott. Ha így élünk, akkor oda se a háborúnak.

A vasárnapot még itt töltöttük, de már hétfőn mentünk tovább. Az események most gyorsabban peregtek. Itt volt az év utolsó nyugodt szálláshelyünk. Hétfőn reggel a rádiót összecsomagoltuk és vártuk az indulást.

Újabb áthelyezés – tehénhajtással

Most kivételesen mi indultunk el először. Erre egyre veszélyesebb lett az utunk. Az új hely Szentandrás volt. Ez kb. 50 km-es út. Ide estére meg kellett érkezni, ez volt a parancs. A kocsin négyen szoktunk lenni. Most Bodzsárt is ideküldték. A kocsisunk már befogott és várt. Hamarosan jött Kardos őrmester is, Ő is velünk jött. Nála volt a nyílt parancs név szerint 6 ember részére. Amint megjött, feltette a málháját és már indultunk is. Elköszöntünk.

A házi bácsi mondta, hogy Dubova körül egy ismerősöm várni fog. Jól van. Na akkor induljunk. A néni a másfél literes üvegbe jó meleg teát adott, jó be volt csavarva papírba. Így valameddig meleg lesz. A lovak vidáman kocogtak. Az idő hideg volt, de tiszta; jó messzire lehetett látni. A lovak meg tartották az iramot.

Az első órában csaknem 10 km utat tettek meg. No ha így megyünk, még világosban ott lehetünk. Még vagy 5 km volt ilyen jó út. Utána egyre magasabb emelkedők következtek. Itt-ott már látni lehetett egy-egy kilőtt autót és katonai felszerelést. No itt már jó lesz vigyázni.

Az úton ettünk a kocsin. Nem sokáig, mert hideg volt. Amikor a magasabb emelkedőre kaptattunk, többen leszálltunk, mert nem akartuk a lovakat kimeríteni, na meg így nem is fáztunk. Most már csak lassú lépésben haladtunk. Még szerencse, hogy az út nagyobb részét délre megtettük.

Amikor a Dubova települést elértük, a település szélén már várt az ismerősünk. Amikor beértünk a faluba, várt az ales.

„Nem volt semmi baj?”

„Nem.”

Mondom, innen már veszélyes az út.

„Miért?”

„Mert itt már a partizánok lesik a németeket.”

„És most hol vannak?”

„Majd megkeresem.”

Ő is velem akart jönni.

„Hát akkor gyerünk.”

A cím nálam volt. Hamarosan megtaláltuk az emberemet. És csak csodálkozik, hogy az ales is velem van. Amikor megtudta, hogy tud mindent, akkor beszédesebb lett. Ekkor az ales megkérdezte, mit várhatunk tovább.

„Hát az út most már veszélyes. Nagyon kell vigyázni. Jó lenne, ha valaki előre menne, és jelezné, hogy kik jönnek.”

Ezt pedig gyorsan meg kell oldani. Úgy látszott, tehetetlenek vagyunk. Mondta az ismerősöm, hogy jó lenne, ha két ember egy tehenet hajtana előbb az úton.

„Akkor nem lőnek?”

„Az nem biztos, de majd segítünk ezen.”

Úgy is kellett volna valami élelmet küldeni.

„Adjon két embert, majd a többi a mi dolgunk. Itt várjanak. Mindjárt jövök.”

Haj, most kezdődik a neheze.

„Jó, hogy itt van Bodzsár, de ki lesz a másik?”

„Hát én.”

„Ne bolondozz! Csak nem akarsz meglépni?”

„Miért?”

„Tényleg vele akarsz menni?”

„Igen. Elvégre ez az én boltom.”

„Sok szerencsét!”

Nem sokáig beszélgettünk, amikor az ismerősöm egy szép, kétéves üszőborjút vezetett két kötélen.

„Ez lesz a jószág. Németfalva előtt majd jönnek érte. Most itt van egy fehér kendő, és ezt a két szarva közé kötöm. Ez jól látható. Csak egy fegyvert vigyetek. Az úton semmitől ne rettenjetek meg, csak menjetek nyugodtan. Utánatok egy jó fél óra múlva induljon a többi. Ennek a két embernek meg jó utat kívánok. És itt egy papír. Amikor a borjút átveszik, ezt átadjátok. Ott az első házba menjetek be. Ott várjátok meg a többit!”

Jancsit leszólították a kocsiról, én meg vettem a géppisztolyt és indulás. Szegény Jancsinak sehogy sem akaródzott jönni.

„Na fogd a kötelet, és irány előre.”

„Hát csak ketten leszünk?”

„Igen. Csak nem félsz?”

„De bizony.”

„Hát én is félek, de megyek.”

Így indultunk el. Eleinte jól kocoráztunk, mert a borjú igen csak szedte a lábát. Egy óra múlva már a magaslat tetején voltunk. Eddig semmi különös dolog nem történt.

„No félsz-e még?”

„Hát még egy kicsit.”

Hamarosan mentünk lefelé.

„Majd könnyebb lesz az út!”

Jancsi igen csak forgatta a fejét, mert nagyon figyelt. Alig mentünk száz métert, amikor egy német katona holtestét vette észre.

„Hej, itt már baj lesz!”

„Miért? Nem látod?”

„De igen. Csakhogy ez nem bánt.”

„Nem is ez, hanem aki ezt lelőtte.”

„Az minket nem bánt.”

„De biztos vagy benne.”

Most már nem siettünk, de nem is beszéltünk. Mind a ketten az erdőt figyeltük. Még vagy három km-t tettünk, és vagy ötven halottat láttunk, és pár darab kilőtt teherautót.

Úgy két óra után lehetett, amikor két ember megállított bennünket. Magyarul szóltak.

„Na Jancsi, most már nem sokáig vezetjük a borjút.”

El is kérték, és a papírt aláírták, és mondták, hogy menjünk utánuk. Az első házhoz bevezettek és otthagytak. Kaptunk jó meleg teát, az jól esett. Alig pihentünk, jött az ales Kardos őrmesterrel.

„Mi újság?”

„Semmi, a borjút elvitték. A többivel mi van?”

„Lassan jönnek.”

Egyszer csak jött az ismerősöm. Nevetett. Az ales is csodálkozott.

„Na minden rendben van. Valaki menjen vissza, de németek ne jöjjenek magukkal, mert az bajt hoz.”

Az ales visszament, mi meg tovább mentünk. Szedtük a lábunkat, mert még volt 20 km hátra. Közben a kocsink is nem messze lehetett, de mi mentünk. Alig egy fél óra múlva láttuk őket. A lovak ugyan csak szaladtak.

Mire már alkonyodott, már a kocsin voltunk, és mire sötétedett csak pár km-re voltunk a céltól.

Az ales előre ment, mert az autóval könnyen meglátták az utat. Mire a faluba értünk, már volt szállásunk. Egy nagy iskola állt rendelkezésünkre, és pár nagyobb ház.

„Maradjunk az iskolában, vagy házhoz menjünk?”

„Maradjunk itt” – mondták.

„Mi csak menjünk külön, mert így jobb!”

„Igazad van.”

Így mi egy magánházhoz szállásoltunk be. Volt itt minden, még istálló is. Lepakoltunk, és mert még időben voltunk, azonnal beállítottuk a rádiót, és jelentkeztünk. Ők is vételkészen voltak.

„Jelentésüket várjuk.”

Nem kellett sokat várnunk, jött is két hosszú távmondat. Vettük, és azonnal hozzáfogtunk a megfejtéséhez. Mire az első kocsik megérkeztek, már vittük is az alesnek. Tudtuk a szöveget. Elolvasta és mondta, várjatok. Pár sor volt csak a válasz. Azonnal leadtuk, ezzel vége lett a mai napnak.

Megint várakozunk

János komám ott szeretett volna maradni, de neki már nem volt hely. Mondta pedig, hogy megalszik még az istállóban is.

„De ha keresnek, mit mondjunk?”

„Azt, hogy itt vagyok és már alszom.”

„Fene bánja!”

Már el is tűnt.

„Na ez most nem az istállóba ment” – mondta Bandi.

„Akkor nézd meg!”

Ott volt, de nem úgy nézett ki, hogy marad.

„Várjunk. Elmegyek a vacsoráért.”

Hát az én Jánosom ott van. Az ebéd is hideg volt, így most van ennivaló. A vacsora friss szalonna. Ez jó lesz, az ebéd meg konzerv volt. Kivittem azt is. Mi nem éheztünk, de a húsféle az mindig jól jött. Amikor feküdni akartunk, én megnéztem, mi van Jánossal. Hát ott volt. Éppen evett, így megvan a kaja. Megvárom.

„A kocsis azt mondja, hogy ma este itt maradhatok, de reggel már mennem kell. Pedig itt jó lenne maradni.”

„Miért?”

„Mert én nagyon szeretlek benneteket.”

„Sajnos erről nem mi határozunk.”

„Ez a baj.”

„De ne törődj vele. Próbálj a konyha közelében lenni!”

„Ott nem jó.”

„Miért?”

„Mert a szakács nem enged főzni. Azt hiszi csak ő tud. Csak azt szeretné, ha mindig fát vágnék, meg a kondérokat sikálnám.”

„Igaz, de nem kellene őrségbe járnod.”

„Igaz. Akkor inkább ott leszek.”

„Na ne búsulj, ha ismét előre megyünk, jössz velünk. Majd erről még később beszélgetünk.”

„Rendben van.”

Most aztán tényleg aludni készült. Mi is, és ezzel a mai napnak vége.

Itt maradtunk tovább mint egy hétig. Semmi különös nem történt. Itt is akadt ismerősöm. Mondta, hogy hamarosan Besztercebányára megyünk. Az egyik nap mondom az alesnek, hogy hamarosan hová megyünk.

„Jó! Honnan tudod?”

„Megint megsúgta egy ember.”

„Majd elválik.”

„Majdnem azt is tudta, hogy hol lesz az új lakásom. Azt mondta, jó csendes hely és közel van mindenhez.”

Az ales nevetett.

„Te fiú!”

„Igenis.”

„Mit szólnál hozzá, ha hadbíróságra kerülnél?”

„Biz az nem jó lenne. Miért?”

„Miért? Mert partizánkodsz!”

„Jól van. Nem fogok.”

„Csak nem vagy bolond?”

„Nem én. De ha úgy van, akkor hamarosan lelépek.”

„ Ne beszélj, csak nem viszem erővel a bőrödet vásárra! Csak maradj nyugodtan. Estére a lakásomon leszel fél hétre, Berkes majd elkísér.”

Elköszöntem, de nagyon nem volt kedvem semmihez.

Hazamentem, és mondtam, fél hétre az alesnél kell lennem.

„Nem is örülsz?”

„Hát nem nagyon.”

Nagyon nehezen telt az idő. Hatkor már nem volt kedvem maradni. Nem törődtem az adással se. Pont fél hétkor a lakásnál voltam. Maga volt.

„Ülj csak le.”

Leültem és vártam.

„Milyen a szolgálat a hadtestnél?”

„Nem rossz. És az ellátás meg kitűnő.”

„Milyen rangban vannak a rádiósok?”

„Szakik meg őrmesterek.”

„Nem fáj ez neked?”

„Nem. Amikor eljöttünk, megkérdezték nem akarunk-e ott maradni, és nem akarunk-e szakaszvezetők, illetve őrmesterek lenni?”

„És mit mondtatok?”

„Azt, hogy nem maradunk, és nem akarunk se tisztesek, se őrmesterek lenni.”

„Hát ezt nem gondoltam. Most jól figyelj. Amíg háború lesz, mind a ketten megmaradtok honvédnek, de mind a ketten őrmesteri fizetést kaptok és megfelelő pótlékot. Ez a ragaszkodásotok jutalma. Ezt meg ne mondd Berkesnek!”

„Igenis.”

Forgott velem a szoba.

De nem sokáig, mert kopogtak az ajtón, és Berkes is bejött. Jelentkezett. Őt is leültette és neki is megmondta ugyanezt. Az is alig tud szólni. Az ales meg mosolyog. Kiszól:

„Hubai, hozd be a vacsorát!”

Egy nagy tálcát hozott be, az megrakva étellel. De milyen fejedelmi étel a mi kosztunkhoz képest. Mellé sör, és még van rum is. Hubai ki akart menni, de nem mehetett. Legelőször rumot ittunk az egészségünkre. Azután hozzá fogtunk az evéshez. Nekünk sosem volt rossz a kaja, csak kevés. Ezt azért nem tudtuk megenni. Sebaj, majd elfogy. Jól megvacsoráztunk és megköszöntük a vacsorát, majd lassan indultunk a szállásunk felé.

Amikor az utcára értünk, Bandi mondta: csípjem meg. Na jó, hát megcsíptem.

„Szóval, lesz most már pénzünk elég.”

„Az biztos, de nehogy elszaladjon velünk a ló.”

„Arra majd te vigyázol.”

Szinte táncoltunk az úton. Hazaértünk, Jóska meg látta a jókedvünket.

„Na mi van?”

„Csak jót ittunk, és az van.”

Kicsit még beszélgettünk és hamarosan aludtunk is. Reggel a szokott időben ébredtünk. Az első hívásra már otthon voltunk. A reggeli már várt ránk. Sehol semmi. Egész délelőtt semmi.

A négy órai adáskor már volt közölni való: az esti adást várja meg – ez volt az egész.

„Na mi van?”- kérdezte az ales.

„Ez.”

„Jól van. Majd ott leszek.”

Az adás nyolckor jött. Reggel nyolcra Besztercebányán kell jelentkeznie. Azzal ment is.

„Na Bandi, holnap megyünk mi is.”

„Ne bomolj.”

„Majd meglátod.”

„Fogadjunk.”

„Ne fogadj mert elveszíted.”

„De biztos vagy a dolgodban.”

„Ha már ilyen későn jött az adás, akkor valami nem stimmel.”

Már hat előtt itt volt az őrmester úr.

„Nagyon figyeljetek minden adásra. Ha valami fontos hír jön, míg az ales odalesz, a segédtisztnek adjátok át a távmondatot.”

Ezzel már ment is. Még sötét volt, de időre oda kell érnie. Mi is felkeltünk és rendbetettük a lakást. Jóska maradt otthon, mi meg mentünk a reggeliért. A reggeli a szokott volt. Hamarosan visszaértünk.

Sehol semmi. Nyolckor már vártuk a hívást. Sehol semmi. Ez jó. Egy kicsit kiengedtünk.

Jóska kért egy üveg sört hitelbe. Bandi adott, de zsoldkor kifizeti. Kíváncsi leszek erre. Nekem már tartozott, de erről hallgat. Tőlem nem is kért.

Azért mi még lassan ivogattuk a sörünket. Néha egy pohárral adtunk Jóskának is. Jó gyerek ez, de nem tud a pénzével bánni. Meg is mondtam: kölcsön nincs. Nekem sincs több zsoldom. Pedig ha tudta volna! Na majd zsoldosztáskor. Olyan magának való. Megvagyunk, de nem tudunk össze melegedni.

Délig semmi újság. Egy órára meg is jöttek. Hubai jött is azonnal.

„Van-e valami ennivalótok?”

„Van.”

„Na akkor ide gyertek!”

Behozott egy csomagot, kibontotta, hát volt miben válogatni. Ettünk, de nem hozott italt.

„Mit iszunk?”

„Ami van.”

Hoztam egy üveg sört, és felbontottam. Mindenkinek töltöttem. Ilyenkor Jóska mindig potyázott. Nagyon szerette a potyát. Ez volt a betegsége.

Közben megjött Kardos őrmester is. Ő is ivott. Hamar elfogyott. Hubai akkor összecsomagolt. Már mentek volna, de az őrmester még maradni akart. De menni kellett. Valamit biztos mondani akart, de nem tudta kimondani.

Hamarosan már megint itt a hívás ideje. Újból semmi.

„Te, Bandi, én egy kicsit elmegyek szétnézni.”

„Csak menj.”

Meg kellett keresni az őrmestert. Nehezen ment, de sikerült.

„Valami baj van?”

„Semmi. Csak van egy kis időm. Ráérsz?”

„Egy kicsit.”

„Akkor gyere, sétálunk egy kicsit az utcán.”

Amikor magunk voltunk, kérdezte: tud-e valamit Bandi az ügyünkről.

„Nem , de sejt valamit.”

Hallgatott.

„Jóska nem érdekes. Ő nem sok vizet zavar.”

„Vigyázz, mert aki hallgat, az figyel is.”

„Ugyan mit figyelhet. Soha nincs pénze, mert nem tudja beosztani. Ha meg van pénze, nem győzi a tartozását visszafizetni. Ez más. Nálunk jó helyre került. Ott mi újság van?”

„Hogy a parancsnokságon mi van, azt nem tudom, de az elosztóban úgy tudják, hamarosan egy nagyobb német egység vonul vissza. Állítólag erre jönnek. Csak az a baj, hogy a mieinkkel együtt próbálnak visszavonulni.”

„Ez már baj.”

„Bizony nem mindegy nekünk. Van-e itt ismerős?”

„Nincs, de hamarosan lesz.”

„Miért?”

„Ha engem pontos helyre küldenek, akkor ott biztos tudják, hogy kik vagyunk. Hát akkor én most haza megyek, de reggel már többet tudok, vagy estére.”

„Jó lenne!”

Irány haza. Még volt egy adás hátra, hát még van időm.

Nem mentem be szobába, hanem a háziakhoz kopogtam be. Beköszöntem és megkérdeztem, hogy bemehetek-e.

„Igen.”

Nem voltak egyedül. Volt egy vendégük.

Kérdeztem, nem zavarok..

„Ó, nem.”

Leültettek. Az első kérdésük az volt, meg vagyok-e elégedve a hellyel.

„Igen. Csöndes hely.”

Azután szóba került, merről valók vagyunk. Mondom,mi mind alföldi gyerekek vagyunk. Aztán mindjárt szóba ejtettem, hogy az apám Érsekújvár környékéről került le oda, de a testvéri és a rokonai mind odavalók.

„És nem szeretne velük találkozni?”

„De bizony, de mi valószínű nem fogunk arra menni, bár ha vége lesz a háborúnak, biztos találkozunk.”

Még sok mindenről szó esett. Végre amikor már jól összemelegedtünk, megkérdeztem, tudták, hogy ide rádiósok jönnek. Összenéztek, aztán mondták:

„Igen.”

„Ki mondta?”

„Egy idevalósi ember.”

„Most hol van?”

„Miért?”

„Mert szeretnék vele beszélni.”

„Én is magával.”

„Velem? Nem is tudja ki vagyok.”

„Maga meg egy idősebb ember hajtották a tehenet, igaz?”

„Igen.”

„Mutassa a papírját.”

„Várjon, mindjárt jövök.”

Bementem a szobánkba, még nem aludtak.

„No mi újság?”

„Semmi, csak valamit keresek.”

Hamarosan meg lett. Letettem a köpenyt, és mondom mindjárt jövök. Csak néznek.

Beviszem, mutatom a papírt.

„No, itt van a kendő?”

„És most mit csináljak.”

„Semmit. Ha van kedve, jöjjön velem!”

„Hová?”

„Nem messzire.”

„Rendben van.”

Visszamentem, mondtam még elmegyek, de hamarosan itt leszek.

A harmadik szomszédba mentünk csak. A ház teljesen üresnek látszott. Bementünk egy hátsó helységbe. Amint lámpát gyújtott, mindjárt mozgolódást hallottam.

„Van még itt valaki?”

„Itt nincs, de a szomszéd szobában vannak.”

Hamarosan öt-hat ember került elő. Mind leültek. Az emberem mondta, hogy ez a fiú hajtotta a tehenet. Egy ideig elcsevegtünk, egyszer csak érdekes kopogtatást hallottam. Kiszóltak és egy harmincas körüli ember lépett be. Bemutatkozott, a neve Jozef Cincik. Ő volt az egyik csoport parancsnoka.

„Na, fiú, én már hírből ismerlek.”

Akkor meg csak semmiségekről beszéltünk, aztán a másik szobába hívatott. Kérdi, mi az újság?

Mondom.

„És ez biztos?”

„Majdnem.”

„No holnap 10 óra után ott leszek a háziaknál, ott többet mondok.”

Tovább nem beszélgettünk. Én mentem haza. Mielőtt haza mentem, megkerestem Kardost, otthon volt. Elmondtam, hol jártam. Majd holnap többet tudunk. Elgondolkozott.

„Na sose búsuljunk!”

Már mentem is haza.

A reggel hamar itt volt. Egykettőre felöltöztünk és irány a reggeliért. Gyorsan megettük és vártuk a hívást. Percnyi pontossággal jött is. Jelezte, hogy adni fog. Elő a papírral és a ceruzával. Hosszú távmondat következett. A szöveg nagyjából az volt, hogy a századokat menetkész állapotba kell hozni. A távmondatot azonnal elvitte Bandi az irodába. A segédtiszt átvette, ő meg jött vissza.

„Na mi újság van” – kérdem.

„Semmi.”

Azután beszélgettünk. Nem volt jó ez a beszélgetés, mert a végén mindig az otthonra fordult a szó. De még jobban fájt az, hogy pár hét és itt van karácsony. Addig még sok minden történhet.

Amíg így képzelődünk, megjött Hubai, és mondta, van-e kedvem egy kicsit autózni?

„Hát kedvem az nincs, de ha már értem jöttél, bizony mennem kell.”

„Hogy ennyire tudod.”

„Látom rajtad. És mikor indulunk, és hová?”

„Az irodában megtudod.”

„Várj egy kicsit, mindjárt visszajövök.”

Bementem a háziakhoz, mondtam, most sürgősen el kell mennem, ha vissza jövök jelentkezem.

„Hová megy?”

„Még nem tudom, de mennem kell!”

Elköszöntem, vettem a köpenyt, a géppisztolyt, és már indultunk is.

Az irodában már várt az ales.

„Itt a nyílt parancs és a levél. Minden századot felkerestek. Hubai tudja, hol vannak. Nagyon vigyázzatok. A front visszavonulóban van. Az autót itt akarom viszont látni. Van fegyveretek, meg józan ész is legyen. Na menjetek. Most 9 óra, legkésőbb 12-re itt legyetek!”

Elköszöntünk és irány az autó. Hiába, ez a katonai dzsip hideg, most nem sokat ér a fűtése. De volt jó két meleg lábzsák, és ez sokat segített azon, hogy ne fázzon át a lábunk. Hubai nem használhatta, mert akkor nem tudott volna fékezni. Ő gyapjúpokrócba tekerte be magát.

A havas eső esett, a szél fújt, hordta a vizet, alig lehetett kilátni az ablakon. Nem győztük törölni. Most már itt a tél. A századokat sikerült megtalálni, de az utat nem tudtuk délre befejezni. Amint jöttünk visszafelé, a német tüzérség vonult vissza, és az utat csaknem teljesen elzárták. Sőt még a csendőrök is igazoltattak. Így, hogy csak úgy fél kettő felé értünk haza, átfázva. Sebaj csak, hogy itthon vagyunk. Minden rendben volt. Az ebéd is meleg volt még.

Ebéd után besiettem a háziakhoz. Már vártak. Különösen a tegnapi ember várt nagyon.

Hogy miért nem is gondoltam.

Amikor kettesben maradtunk, kérdezte, hogy tudnám őt összehozni az alessel?

„Fontos?”

„Bizony, de sürgős is.”

„Na várjon.”

„És hol?”

„Mondjuk itt.”

„Rendben van!”

Visszaléptem, s mondtam a többieknek, hogy be kell mennem az irodába, de hamarosan itt leszek. Bementem, a segédtiszt volt bent.

„Az alezredes úr hol van?”

„Most ment haza, mert nem jól érezte magát.”

Amint kimegyek az udvarra, ott látom sétálni. Int, hogy menjek oda.

„Mi újság van?”

„Nagy bajban vagyok.”

„Ki vele!”

Kértem, hogy menjünk arrébb. És kezdtem a múltkori esettel.

„Ezt tudom. És most?”

„A partizánok egységparancsnoka szeretne sürgősen az alezredes úrral beszélni.”

„És mit mondtál neki?”

„Semmit, csak ide jöttem.”

„És hol? Ez a kérdés!”

„Legjobb lenne ott nálunk, mert van ott két külön szoba, és mi ott vagyunk.”

Gondolkodik.

„Ki tud erről?”

„Csak én.”

„Várj csak, fél óra múlva Hubaival és Kardos őrmesterrel ott leszek. Te a háziaknál várj. Ők majd valamit kitalálnak. Te meg ott maradsz. Hamarosan ott leszek. Várj. Erről senkinek!”

Visszamentem, a fiúk még beszélgettek. Mondtam, én kimegyek egy kicsit, hátha sikerül valami üzletet kötni.

„Jó, de miránk is gondolj!”

„Miért? Talán valamikor kihagytalak valamiből?”

„Nem, de csak vicceltem.”

Adtam a sértődöttet. Bementem, Cincik várt.

„Mi van?”

„Van.”

„Ez meg mi?”

„Majd meglátjuk.”

Menni akart, de intettem, maradjon.

„Meddig?”

„Hamarosan itt lesz.”

„Az más.”

Akkor szólt a házi embernek, az öltözködött, egy levelet kapott és már indult is.

A bejárati kapunál összetalálkoztak. Kardosék a mi szobánkba mentek, én az alessel itt maradtam. Amikor bementek, én kopogtam és már mentünk is be.

Ott bemutatkoznak egymásnak; én kijöttem, és amíg beszélgettek, senkit nem engedhettem be. Szerencsére a házinénivel elbeszélgettünk. Csaknem egy órát tárgyaltak. Amikor kijöttek, mind a ketten izgatottak voltak.

A néni finom teát adott inni, ezután az ales bement a szobánkba, és még valameddig maradt. Nem volt különös, hogy ott volt, mert többször is eljött hozzánk. Itt még egy ideig időzött, és ment haza. Kardos volt az utolsó, és amikor kikísértem, valamit intett, de nem értettem meg. Bementem én is a szobába.

Gyanakvó cimborám

Bandi kérdezte, merre csavarogtunk?

Mondom, ez nem csavargás volt.

„Látod, ezért nem jó, ha az ales sofőrje a barátod.”

„Miért?”

„Mert egyszer azon veszed magad észre, hogy valahol kinyírnak. Nem jobb neked itthon, mint mindig csavarogni? Valami piszkál, hogy nem tudsz nyugodtan maradni. Te ilyenekre kapható vagy.”

„Van valami igazad, de amikor hozom a cuccot, akkor máskép beszéltek.”

„Mennyien tartozunk neked és mennyivel? Mit gondolsz megkapd? Soha. De valamit nem adsz nekik, megvan a harag. Ők is úgy, mint mi, csak a zsoldból élünk. Nem kötelező a pénzkölcsönzés, vagy a hitel. Nézd Jóskát. Ez éli a világát, és hallgat. Mit gondolsz van pénze? Van! Van bizony, de ha kérnéd a tartozását, hát meglenne a harag. Látod, sose részeg. De mindig iszik és cigizik. Nem vagy bankár, meg beszerző. Mindenki gondoskodjon magáról. Érted!”

„Nem.”

„Nézz körül, és nyisd ki a füled is. Azt mondják, te vagy az ales jobb keze. Ezt a tiszt urak is mondják, de a legénység is. Emlékezz az emődi esetre! Ha nem ti vagytok benne, akkor biztos hadbíróság lett volna.”

„Na én nem voltam benne, az biztos, csak segítettem.”

„Szóval szerencséd volt.”

„Bizony az.”

„Nem férsz a bőrödbe. Most is miért mentél Jancsival előre azzal a tehénnel. Talán nem volt más?”

„Biztos lett volna, de ehhez te, Bandi nem értesz. Ha nem esik semmi bajom, mindent elmesélek.”

„Nekem ne mesélj. A tények, azok tények.”

„Azok bizony. Most igazad van. Arról nem beszélsz, hogy amikor mi utoljára maradunk, mindig biztonságosan tudunk a kijelölt helyre eljutni! Ezt még nem vetted észre?”

„De igen. Épp erről szeretnék többet tudni.”

„Nézd, Bandi, ha eljön az ideje, mindent megtudsz. Elég az, hogy míg mi együtt vagyunk, semmi baj nem eshetik velünk. Mit gondolsz, miért kaptál te pisztolyt és én is? Vagy miért kaptam még ívtáras német géppisztolyt is. Talán én kértem? Nem!”

„De most már tudom! Mert szükség van rá.”

„Csak nem gondolod, hogy hencegésből cipelem magammal.”

„Na azt nem.”

„Vagy ha valamit tudok venni, akkor csak magamra gondolok.”

„Látod, ebben igazad van, de mindenkinek legyen magához való esze.”

„Hát az van, de nem mindenkinek van hozzá lehetősége. Ezt is vedd figyelembe. Vagy az fáj mindenkinek, hogy mi nem járunk őrségbe. Hát miránk ki vigyáz? Nem láttad a hadtestparancsnokságon, hogy mekkora urak a rádiósok? Mi mellettük senkik sem vagyunk. Ránk nem sok gondot fordítanak. Nem csavargunk, nem iszunk, a feladatot mindig megoldjuk. Láttad, a Hárs hadapród próbált velünk foglalkozni, és mindjárt kapott elfoglaltságot. Nekünk az a fontos, hogy az ales megbízik bennünk, szeret minket, mi meg nem élünk vissza a bizalmával.”

„Ebben igazad van.”

„Na akkor mi a fenét akarsz?”

„Majd megmondom.”

„Mikor? Most nem, de hamarosan.”

„És fontos?”

„Nekem nem.”

„Hát akkor majd megmondod.”

A délután hamar estébe ment. Sehol semmi. Az adásidőre mindig be van kapcsolva a rádió. Még van hátra két hívási idő. Jóska elment, nagyon unatkozott. Biztosan vagy inni, vagy kártyázni ment. Itt van a vacsora ideje is hamarosan. Bandi mondta, hogy Ő is elmegy, és elhozza az enyémet is. Ha hideg, akkor kicsit marad, de ha meleg, azonnal itt lesz.

Hát nem jött, de helyette Kardos őrmester látogatott meg.

„Na, öcsi, mi újság van?”

„Miért?”

„Még kérded? Miért? Na ne légy már hülye.”

„Én nem vagyok az.”

„Én tudom.”

„Akkor mit szeretne tudni az őrmester úr?”

„Na látod, tudod, miről van szó.”

„Én tudom, de mégsem. De én is sejtem, mint az őrmester úr.”

„Mit akart az ales úr itt?”

„Azt nem mondta, és nem is hallgathattam ki, mert az első szobába ment a házigazdával, és én még azóta nem találkoztam vele.”

„Hát hol van?”

„Amikor én bejöttem, ő már ment is. Alig köszönt. A házinéni meg ugyanúgy nem tud semmit, mint mi.”

„Ez lehet. És a partizánok?”

„Csak élnek és virulnak.”

„Mikor beszéltél valamelyikkel?”

„Azt nem tudom, mert azt nem tudom, melyik a partizán.”

„Ez jó van.”

„Talán, őrmester úr ismeri itt valamelyiket?”

„Bizony nem.”

„Na lám, nekem sem mutatkozott be egy sem. Ha valami jó hírem lesz, úgy is szólok.”

„Na látod. Mi van a rádióban?”

„Hát majd megnézzük.”

Veszem a fülhallgatókat elő, és bekapcsolom beszélőre. Nagy a hangzavar, de azért ki lehet szűrni a magyar híreket. A szovjet rádió jelezte, hogy hamarosan bekerítik a csapataik Budapestet. Szépen haladnak. Az angolok és az amerikaiak meg bombáznak. A német csapatok már a szerbek felé vonulnak a Balkánon. Súlyos veszteséggel. Az az őrült még mindig bízik a végső győzelemben. Úgy látszik, a Liberátorok még nem eléggé bombázták Berlint. Tovább mint fél órát hallgattuk a híreket, de semmivel nem lettünk okosabbak.

Visszatettem a hallgatókat, és beállítottam a rádiót. Az őrmester úr is látta, hogy nem megy velem semmire, és így szépen otthagyott magamra.

A rádiós hétköznapjai

Már lassan hét óra lesz, de még egyik katona sem jött vissza. Már kezdtem éhes lenni.

Itt van az adásidő is. Na sebaj, ettől én nem félek. Sehol semmi. Ép ki akarom kapcsolni, hát hívnak. Kapkodok, mindent előkészítek. Mire minden kéznél van, jelzik: az utolsó adást figyeljem.

„Értettem.”

Ők is, és ezzel vége lett a hívásnak. Még mindig magam vagyok. Végre én bekopogok. Ma vasárnap van, lehet, hogy valamelyik földinél vannak, és beszélgetnek, vagy egy kiskocsmában. Onnan is fél kilenckor hazajönnek. Még várok valameddig. Azután hozzáfogok, és a tartalékból veszek elő, így megkezdem a kolbászt. Enni azért csak tudok. Még van egy üveg söröm is, és ez lesz a vacsora-italom. Megvacsoráztam, el is pakoltam, amikor megjöttek.

Valahol ihattak is, mert csillogott a szemük, és a hangulatuk is derűs volt. Nem kérdeztem, hol voltak, majd megmondják. A vacsora fasírt volt. Na, ezt is megettem. Még volt több mint egy óránk a hívásig. Leheveredtem, vártam. Sehol semmi. Majd csak mondanak valamit. Rendben van. Én kibírom.

Kilenc előtt pár perccel megszólal Bandi.

„Nem is kérded, hol voltunk és mi az újság?”

„Majd megmondjátok.”

De nem beszéltek tovább, hát hallgattam. Az esti hívás is bejött, de sehol semmi. Így most már semmi dolgunk nincs, eltesszük magunkat holnapra. Én még egy ideig olvastam. A többiek már aludtak, mire én is lefeküdtem.

Reggel ismét a régi munkamenet. Ezt megszoktuk. A 11 órai híváskor pár szó: az alesnek értekezletre kellett mennie. Hubai mellett Kardos őrmester ment vele. Végre szabad vagyok. Estefelé jöttek meg. A századokat is felkeresték. A legénység hangulat jónak mondható, csak a bizonytalanság teszi tönkre az idegeket. Közben úgy körülöttünk állandóan büfögtek az ágyúk. Néha hallatszott közelebbről a Sztálin-orgona. Iszonyatos csúnyán szirénázott. Már a hangja is félelmet keltett az emberben. Így voltunk mi katonák az idegenben.

Nagy szerencsénk volt, hogy azon a részen csaknem állt a front. Olyan felvonulási terület lehetett. Most mindenki pihent, igaz állandóan készenlétben voltunk. Ez a készenlét csak egy hétig tartott. Itt mindenki kipihenhette az eddigi fáradalmakat. Amíg a pihenő volt, elérkeztünk az év utolsó hónapjába. Hamarosan itt van a Karácsony, de itt az új év is. Vajon mit tartogat számunkra.

Mintha nem is Szlovákia területen lennénk. Itt vannak a századok, a megmaradt munkásszázadok. Ki-ki keresi a földijét. Én nem kerestem, engem megtaláltak. Mind jól érezte magát, volt pénzünk is, de sajnos nem tudtunk venni semmit sem. Nekem meg volt jócskán tartalékom..

1944.12.03.

Egyik este meghívtam a földieket vacsorára, de kikötöttem, mindenki kenyeret hozzon magával. Én a háziakat megkértem, és ott a tűzhelyükön kb. 4 kg füstölt hússal húsos káposztát főztem. Amint kész lett, megjöttek mind. Volt köztük iparos, paraszt, honvéd, szakaszvezető, szóval minden. Tettem a káposztába egy kilóra való rizsát, és majd egy liter tejfölt. A vacsorát a konyhában ettük meg. A háziak is ott ettek velünk. Minden egy falásig elfogyott, 14 üveg söröm bánta. Sebaj, sokáig beszélgettünk.

Mind fogadta, ha valamelyikünk hamarább haza ér, megmondja, hogy 1944. december 3-án találkoztunk, és mindenki egészséges volt. Nagy volt az öröm és a bizakodás. Azt hittük, alig beszélgettünk, és már 10 óra volt. A társaság most már összeszedte magát, és irány mindenki az alakulatához. Azután mindent rendbe tettem, és csak utána tértem aludni. Jót aludtam. Hajnalba valami bolondságot álmodtam, mintha otthon lennék, és úgy tudtam repülni, hogy csak pár perc, és már nagyon messze jártam.

Nem keltem fel korán. Bandi kihozta a reggelijét és a zsoldját is. Nem hitt a szemének. Nem tréfált az ales. Gyorsan én is össze kaptam magam. Irány az iroda. Majdnem az utolsónak vettem fel a zsoldom. Ugyanannyit, mint Bandi. Mire haza értem, Bandi már sörözött. Valahol már vásárolt sört.

„Na komám igyál.”

„És mire?”

„Ó te, na jól van, iszom én is.”

Jól esett, de vigyázni kellett, mert az este is ittam. Amíg pihentünk, én is átszaladtam a szomszédba, és akartam venni sört, de már nem tudott adni. Nem volt már más itala, csak borókapálinkája, meg rum. Vettem mind a kettőből fél-fél litert. Ez jó lesz reggelenként, gondoltam.

Mire visszaértem, már csak Jóska volt ott. Az italokat eltettem, és egy kicsit elengedtem magam. Hamarosan aludtam, mint a bunda. Nem sok híja volt a délnek, amikor felébredtem. Nagyon jót aludtam. Az ebédet én hoztam ki. Jóska utánam ment el, és csak úgy este felé ért haza. Közbe Bandi megjött. Ebédeltünk. Közben kérdem, Jóska szólt-e a tartozásáról? Arról egy szót sem. Na megyek és megnézem, merre csatangol a fiú. Így megint magamra maradtam.

Na mondom, Jóskával a pénzem nem jön meg, így búcsút is lehet neki mondani. Minden eszembe jutott. Amint így morfondírozom, valaki kopog az ajtón. A házinéni volt. Kértem, jöjjön beljebb. Nem, de én menjek ki, mert keresnek. Már megyek is. Egy elosztós altiszt keresett meg. Mondtam, jöjjön be. Kértem, foglaljon helyet. Nem akart, mert sürgős a dolga. Mindjárt rátért, miért keres.

Baj van az elszámolásával, és nagyon kellene neki legalább 5000 pengő.

„Ki tudnám-e segíteni?”

Majd megnézem.

„Ha sikerül elszámolni, akkor hamarosan vagy ő, vagy Kardos őrmester elhozza a kölcsönt.” „Rendben van.”

Engem is kisegített. Az egyik csomó pénzem előveszem, és több mint 5000 pengő volt. Így ezt mindenestül odaadtam. Ő akart papírt adni, de mondtam, nem kell. Meglátszott rajta, nagy kő esett le a szívéről. Nem is sokat időzött, mert sürgős dolga lehetett. Na ez biztos, hogy jól jött neki. Sebaj, van még valamennyi, de van márkám és koronám is.

Azután a háziakkal beszélgettem. Mondták, hogy Pest már be van kerítve, hamarosan elesik. Majd elválik. Az itteni helyzet csaknem áttekinthetetlen. Lassan már két hónapja sehol semmi. Az oroszok nem támadnak, a németek meg úgy látszik, félnek, vagy más a gondolatuk. Ez nem baj. Ez csak nekünk jó. Mi is most igazán pihenünk. Lehet, hogy egy hét, de lehet, hogy hamarosan indulunk. Jó sokáig beszélgettünk. Csak az a baj, hogy köd van és állandóan esik az eső, vagy a dara. Így az utak nagyon sárosak és síkosak is. Mindenütt csend van. A délután észrevétlenül elszaladt, és észre sem vettük, már este lett. A gyerekek sehol sincsenek.

A kártyázás vége: Jóska bukása

A vacsoráért nem mentem el, mert biztos hozza Bandi. Már hét óra is elmúlt, sehol senki. Nem voltam annyira éhes, hogy a készlethez hozzá nyúljak. Vártam.

Úgy fél kilenc tájban jönnek mind a ketten. Bandi nagy hanggal köszön, a Jóska csak sandít. Na itt valami történt. Várok, majd csak kirukkolnak. Végre Jóska megszólal:

„Te komám, mennyivel is tartozom?”

„Én úgy hiszem, te is tudod, mint én.”

„Ez igaz.”

„Talán csak nem akarod megadni, vagy még kellene valamennyi?”

„Á dehogy. A bandának most nem volt szerencséje.”

„Nem ám”mondta Bandi.

„Ide nézz!”

Több mint 500 koronát és majd 900 pengőt szedett össze Bandi a zsebből.

„Ezt hogy csináltátok?”

„Felesbe. Én a pénzt tartottam, Jóska a lapot.”

„És?”

„Mit és? Aki velem kártyázik az nyer. A pénzt szétosztottuk. Jóska mindjárt megadja az adósságát.”

Felét koronába, felét pengőbe akarta.

„Nem, Jóska. A koronára neked is szükséged van, Ide adod a 60 pengőt és a negyven koronát.”

„És a kamat?”

„Nem kell! Így le van tudva a tartozásod, és kész.”

Így már nincs semmi, amiért Jóska tartana tőlünk. Rendben van. Kártyázzon, de csak addig, míg a pénzéből tart.

„Remélem, mostanában nem fogsz kártyázni.”

„Miért?”

„Mert nem mindig lesz Bandi melletted.”

„Van pénzed, de ez most ne úgy legyen, hogy holnap újból addig játszol, míg egy fia filléred sem marad.”

„Ha elmegy, csak velem jön Bandi, és mi ketten biztos nyerünk.”

„Ez nem mindig jön be. Te nagy kártyatudós, és a vacsora hol van?”

„Hát még nem vacsoráztál?”

„Nem!”

„Na akkor itt van.”

Egy papírból kiveszi a sült hurkát.

„Hát akkor együnk.”

Bizony jól esett, mert már igazán megéheztem.

Hamarosan mind az igazak álmát aludtuk. Egyik jobban húzta a lóbőrt, mint a másik. Csak úgy zengett a szoba.

Reggel időben felébredtem. Fogom a három csajkát és irány a konyha. A szakácsok már osztották a reggelit, sőt még hideg ebédet is adtak, és egy kenyeret.

„Talán ma nem főznek?”

„Miért?”

„Hogy ennyi a reggeli.”

„Ez a másik a tegnapi vacsora. Érted?”

„Igen.”

Hazaviszem, még mindig alszanak, úgy látszik az esti izgalom meg valamennyi ital jó altatónak bizonyult. Hangosan köszönök, jó reggelt.

„Talán valami baj van?”

„Nem, de itt a reggeli, és ha nem siettek, kihűl a kávé.”

„Az más.”

Ettünk és a két fiú megint el akart menni.

„Az ebédet elhozzátok vagy menjek érte?”

„Jobb, ha elmész.”

„És merre lehet titeket megtalálni a faluban?”

„A másik rádiósoknál.”

„Hát ott veritek a blattot?”

„Hát most ott.”

„És ha valamelyik tiszt meglát, mit fogtok szólni?”

„Az nem lát meg, mert mi nem az utcáról megyünk be, hanem a szomszédból, és így nem sejtik, hogy mi is ott vagyunk.”

„Szóval csak úgy négyes a parti?”

„Á dehogy, ötnek jobb, mert kevesebb az ipsék vesztesége, de több a nyereség.”

„Ó, ti okosok!”

Nem sokat várakoztak. Biztos égette a zsebüket a friss nyereség, mert nem tudtak maradni. Na majd estére meglátom, hogy jöttök haza. Azzal mentek is. Én meg maradtam.

A rádiót bekapcsoltam, és kezdtem keresni az állomásokat. Hamarosan már Moszkva mondta a magyar híreket. Közbe, közbe egy-egy kis adó is bele-beleszólt.

A háziak is elmentek, csak magam maradtam. A kapu- és a konyhakulcsot itt hagyták, mert mi csak a konyhán keresztül tudtunk ki-be közlekedni. A délelőtt hamar elmúlt. Dél van, nem jöttek. Elmentem az ebédért. Ők már voltak. Nagyon csendesek voltak. Na ma biztos nem ment a lapjuk. Jó este felé jöttek meg. Vidám képet mutattak, de nem az igazi volt. Vártam, de sehol semmi. Közben a háziak is megjöttek. Most már én mentem el a vacsoráért. Szalonna meg marmeládé volt. Hazavittem. Megettük, és úgy látom, megint menni készülnek.

Na mondom, most én megyek el.

„Hogyhogy?”

„Nekem is van dolgom.”

„Az egyiktek itt marad. Elég volt a csavargásból.”

Bandi nem vette komolyan. Mondja, ő megy.

„Rendben van, én is megyek.”

Jóska volt most meglőve.

„Te maradsz, neki dolga van. Volt rá két napod. Most nekem is dolgom van! Kész.”

Amikor kiértünk, kérdezte Bandi, hová megyek?

„Mindegy, de nem hagyhatom, hogy az utolsó fillérjét elverje. Ha valaki nem tud kártyázni, ne erőlködjön. Biztos megint üres a zsebetek.”

„Hát nem egészen, de nem sok az aprónk.”

„Még a nagy se lehet sok. Hol van a helyetek? Majd odamegyek.”

„Tán csak… Te is nem kártyázol!”

„Miért ne? Csak én nem úgy, mint Jóska. Szóval te is vesztettél?”

„Én a pénzemnél vagyok. Jóska hamarosan pénz nélkül lesz, és a zsold még odébb van.

„Menj már vissza, és küldjed utánam.”

„Mikor kezdtek?”

„Jó tíz perc múlva. Jóskával szeretnek játszani, mert lehet ugratni. Amikor kicsit menne a lapja, vakmerő és legtöbbször akkor veszít. Te tudsz rajta segíteni. Csak pénzzel, mert nem hallgat mindig rám.”

„Na nem bánom vissza megyek, de nehogy valami baj legyen ebből.”

„Csak nem gondolod.”

„Nem, de az ördög soha nem alszik. Hát jó mulatást!”

Mentem haza. Mondom, fáj a fejem, én itthon maradok, ha akarsz, akkor mehetsz. Bandi és társaid már várnak. Mintha nem is örülne neki, de azért ment. Én meg fogtam magam, és a dolgaimat kezdtem rendezgetni.

Számba vettem, miből mennyi van még. Egy fél liter italt alig találtam meg, és a pénzem sem úgy állt, ahogy hagytam. Nekem nem volt ennyi apróm. Megvan, csak a névértéke változott. Na ez kicsit furcsa, de majd a végére járok. Még találtam egy üveg sört, ezt megittam, azután olvastam.

Már 10 óra is elmúlt, amikor meg jöttek. Úgy látszik, nem ment úgy a lap, mint tegnap. Addig higgyék, hogy nem tudok semmit. Reggel Jóska ment a reggeliért.

„Te, Bandi, mit kerestél az én holmim között?”

„Én?”

„Igen.”

„Talán csak nem hiányzik valamid?”

„Hiányozni nem, de a pénzemet valaki megbolygatta, és ha nem lesz gazdája, szólok az alesnek.”

„Csak nem.”

„Bizony, hogy szólok.”

„De biztos nem hiányzik?”

„Az igaz, csak a 2 50-es helyett 5 db 20-as van. Ezt valaki kicserélte. Majd megtudom, ki volt.”

Nagyot nézett erre.

„És megtudod?”

„Meg én. Nekem senkié nem kell, de az enyémet nem hagyom.”

„Hát én voltam, komám. Meg akartam mondani, de mindig halogattam.”

„És minek kellett a két ötvenes?”

„Nem nekem, hanem azért váltottam el Jóskának, hogy ne nyúljon hozzá. De nem tud megállni, ha már kártya van a kezében.”

„Na nem baj. Ez volt az utolsó. Nem elég, hogy mindent megkap, akkor még a pénzem is kellene. Ebből nem kérek. Más embernek ismertelek, barátom.”

„Ám legyen, csak nem bolondultál meg. Egy filléred el nem vettem.”

„Az igaz, de mikor kutattam én a te holmid között?”

„Hát még nem vettem észre.”

„Nem is fogod. Ide figyelj, ha így megy, megszabadulok én Jóskától hamarosan. Van, aki szívesen itt dolgozna velünk.”

„De csak te ne szólj semmit. Te mennyit csavarogtál.”

„Ugyan kivel? Az alessel.”

„Hátha ez fáj, szívesen lemondok a csavargásról. Menj te. De te is próbálj legalább annyit szerezni, mint én. Én ezt elintézem Hubaival.”

„Csak nem bolondozol?”

„Miért? Neked is úgy jár, mint nekem. Van pénzed, eszed is van, akkor minden rendbe lesz.”

„Én csak vicceltem.”

„Ez nem vicc. Én szaladgálok, kalapolok, ti kapjátok a szajrét. Jól meg van köszönve. Tudod, Bandi, legjobb, ha mindenki abból él, amit szerez. Amikor esőben, szélben vittük a parancsot, ti addig a meleg szobában várakoztatok. Sokszor félig megfagyva értem haza. Még csak teát sem kaptam. Hát kell ez nekem? Egy fillért sem kerestem rajtatok. Jó pofák vagytok. Ennek milyen jól megy. De ti másra nem gondoltok. Egyszerűen irigyek vagytok. Kész, ezt a csavargást szívesen elengedem.”

Annyira mondtam, hogy észre sem vettük a Kardos őrmestert, meg Mester szakit. Ők úgy tettek, mintha semmit nem hallottak volna. Mindjárt abba maradt a vita. Bandi is, meg én is csupa pirosak voltunk. Hellyel kínáltam őket. De nem akartak maradni. Kardos kérdi, hol van Jóska? Bandi valamit mondott, azután már mentek is. Nem maradtak.

Bandi nagyon szégyellte magát.

„Hát már nem vagyunk barátok?”

„De az vagy, csak másképpen fogom fel. De miért veszekedjünk. Én amit akartam, megmondtam és kész! Haragszol?”

„Nem haragszom, de ez nem fog többé előfordulni. Én is szeretek csavarogni, meg kártyázni, de én ezért senkitől nem kérek semmit.”

Azután mintha semmi sem történt volna, tovább tettük a dolgunkat. De sehogy nem ment.

Jóska úgy 11 óra felé ért haza. Alig hogy hazaért, jött a készültség, és kérdezte, ki jött most haza. Jóska mindjárt jelentkezett.

„Reggel kihallgatáson jelentkezik, de arról is beszámol, hol volt. Értette?!”

„Igen.”

A segédtiszt tartotta a kihallgatást. Jóskát tőlünk elhelyezte, helyette egy tartalékos tizedest osztott oda. Azért sajnáltam a gyereket, de nem tehettem semmit.

Gondok az új társsal

A segítőnk csak annyit ért, hogy többen voltunk. Igaz, valamit értett az adáshoz, de ez hol van a 100-hoz.

„Sebaj” mondta Bandi, „majd belejön.”

„Na akkor leszek én római pápa, ha ő százzal ad, vagy vesz.”

Ő már másként gondolkodott. A szakmája kereskedő. Nős ember, van két fia. Nemrég nősült. Csak a családdal törődött. Igazán jó szándékú, de már öt éve nem rádiózott rendszeresen. Na itt nem sokat fog, mert nincs rá idő ilyennel most pepecselni. Jóska még aznap el is pakolt, Prágai tizedes meg ide költözött. Úgy látszik, jól meg leszünk.

János bátyánk egy igazán jó szándékú katona volt. Nem szerette a parancsot, de amit kapott, azt az utolsó betűig végrehajtotta. Még pár nap kellett hozzá, hogy megszokjuk egymást. Amíg nem voltunk a fronton, nagyon kényes volt a rangjára, megkövetelte a tisztelgést. Egyszer miránk is ránk szólt, de mi nem sokat törődtünk vele. Amikor meg komolyra került a sor még rajparancsnok sem akart lenni. Így maradtunk előbb ketten, aztán Jóska lett a harmadik, vele is csak többen lettünk.

János nagyon bizalmatlan volt eleinte, de később jól kijöttünk vele. Még volt pár napunk. Sehol semmi. Bandi egyszer csak szól, hogy Jóska akar valamit mondani.

„Na és ki az, aki nem engedi?”

„Röstelli magát.”

„Hát ennyire egy buta. És mit akar?”

Ő nem tudja. Bandi kérdi, hol beszélhet veled?

„Velem? Itt vagyok, csak mindig. Ha valamit akar, akkor idejön, és meg is mondja”

Azzal ezt tovább nem firtattuk. Még az este megjött. Épp magam voltam. Köszönt és kérdezte, bejöhet- e?

„Talán csak nem kérsz engedélyt, hogy be szabad-e lépni? Na koma mi újság? Milyen a helyed?”

„Jó.”

„És a többiek?”

„Tartalékosok, és én ott nem érzem jól magam. Másodszor meg holnap szolgálatba kell mennem.”

„Hát itt nem voltál szolgálatban?”

„Az más. Itt mindig meleg helyen voltam. Kint meg esik és fúj, hideg is van, és ott nagyon oda kell figyelni.”

„Hát ezt te már elfelejtetted?”

„Nem, csak kiment az eszemből.”

„És most mit csináljak? Én nem vagyok parancsnok.”

„De tudnál az alessel beszélni, és vissza tudna helyezni.”

„Aha, értem már! Na, nem ígérek semmit, de ha valamit tehetek, akkor szólok. Jól van?”

„Igen. Köszönöm előre is.”

Már ment is.

Prágai meg pár nap múlva egész otthon érezte magát. Hiába, a tizedes úr! Amikor megmelegedett, úgy kezdett viselkedni, mint a laktanyában. Ha valahová akartunk menni, szabályosan le kellett jelentkezni, méghozzá vigyázz-ban.

Na ez kellett nekünk. Már mi elszoktunk ettől. Legelőször engem, majd Bandit okosította a szolgálati út betartásáért. Amikor elment, mondom, na Bandi, most már újból kiskatonák leszünk. Most láttuk, mennyire gatyarágó ez a pasas. Sebaj, majd rendbe hozzuk. Nem is kellett sokáig várni erre. Én a rádió körül matatok, Bandi meg olvas. Egyszer csak szól neki. Bandi nem „parancs” szóval jelentkezett, hanem csak „igen”-nel. Akkor jól kioktatott mind a kettőnket. Erre mondom, tizedes úr, nem otthon van.

„Itt máskép tessék viselkedni! Itt még mi is itt vagyunk.”

Még neki állt feljebb. Most már a magas hangon akarta folytatni, de nem sikerült, mert jött Hubai és az ales. Jelentkezett, hiába intette le. Kérdi, mi volt ez a lárma?

„Ez a két kölyök akar engem kioktatni. Majd én megtanítom őket!”

Hubai mosolygott. Az ales meg mondta, ne oktassa a tizedes úr, ezek bár szemre honvédek, de őrmesteri fizetést kapnak, és a beosztásuk is ennek megfelelő!

„Itt csak ők oktathatnak!”

A János csak hebegett.

„Ha itt nem jó, kérje magát holnap vissza!”

„Igenis.”

„Most Berkes még itt marad magával, az Árpás meg jön velem. Öltözz fel azonnal, de csak pisztolyt hozz magaddal!”

Besztercebányai kaland: a beszállásolás

Miután elkészültem, elindultunk. Hubai autón, mi gyalog.

„Na fiam, tudod, miért hívtalak?”

„Nem, de sejtem.”

„Itt van egy nyílt parancs. Hubaival bementek Besztercebányára. Ott néztek helyet, mert holnap már mind oda vonulunk. Ha lehet, az iskolát szerezzétek meg!”

„De hogy?”

„Ez a te dolgod.”

„Mikor indulunk?”

„Most. Miért?”

„Mert itt szerettem volna egy ismerőssel előbb beszélni.”

„Ez nem tarozik rám.”

„Hát akkor, ha beszéltem vele Hubai várjon a szállásomon.”

Ezzel elköszöntem. Visszaszaladtam, keresem a házibácsit. Szerencsém volt, mert otthon találtam. Mondom, mi a baj.

„Ki tudok ott segítségül kapni?”

Nem sokat gondolkodik, már megyünk is. Hamarosan a cím nálam van. Beteszem a sapkámba, de a címet úgy is tudom. Visszamentem a szállásra, és indultunk is. Vagy ötven km. Síkos, havas az út. Hubai mondja, itt jó lesz vigyázni. Hát nem kapkodja el magát. Tud ő biztonságosan is vezetni, ha akar. Egy jó óra alatt már a célnál is vagyunk. Az úton semmi esemény nem történt. A város külső szélén megálltunk, és kérdem a felírt címet.

Az atyafi nem volt benne biztos, hát tovább küldött. Már mentünk is. Amikor már jól bent voltunk a városba, újból megálltunk. Itt is érdeklődtem. Most már több szerencsém volt. A kért cím itt volt a közelben. Megkértem az útbaigazítónkat, jöjjön velünk. Jött is szívesen. A ház előtt megálltunk. Egy szerény külsejű, régi típusú ház volt. Amikor épült, a városban nagy háznak számíthatott. Megköszöntem az eligazítást, és bementem. Az ajtó nem volt bezárva, de hogy senki illetéktelen ne mehessen be, arról egy nagy fekete komondor gondoskodott. Nem nagyon ugatott, csak morgott. Hamarosan egy idősebb néni jött ki a házból. Kérdezte, mit akarok? Mondom, kit keresek. Az most nincs itt, de megmondom, hol van.

„És mesze van?”

„Nem; mindjárt jön valaki, aki elvezeti magukat.”

Egy 10 év körüli kislány jött, és beült mellénk az autóba. Nem volt félős. Tisztán beszélt magyarul. Virgonc egy kislány lehetett. Alig mentünk pár utcát, és már ott is voltunk. A kislány beszaladt, hamarosan egy középkorú, zömök férfi jött ki, egy mici sapkával a fején, a szájába egy csibuk pipa volt. Én lejöttem a kocsiról, és mondtam, kit keresek. Mondja, hogy ő az. Na akkor mondom, mi járatban vagyok, és kérném a segítségét. Vakaródzik, és mondja, mindjárt jön.

Jött is, és mentünk a városháza elébe. Ott meg szerencsénk volt, mert még a polgármester is ott volt. Bemutatkoztam, és mondom, mi járatban vagyok. Hát ez kicsit nehéz, és mikorra kell.

„Azonnal!”

„Hány ember számára?”

„Kb. 3500 fő.”

„Kicsit nehéz, de megoldjuk. Jó lenne, ha valaki itt maradna.”

„Rendben van, én maradok.”

„De jó lenne, ha egy tiszt úr is itt lenne!”

Az egyházi fiúiskolát kaptuk meg. A helyet megköszöntem, és az iskolához mentünk. Egy nagy iskola volt, ebben kényelmesen elférünk, de a lovak hol lesznek.

„Azok a város kinti részén. Hány lovuk van?”

„Azt nem tudom, de 100 lehet, mert negyvennél több szekerünk van.

„Na majd erről is gondoskodunk.”

„Köszönöm.”

Én most az iskolánál maradok, felírom az alakulatunk számát: V. U. Zlj. Hubai visszavitte az embert, aztán visszajött.

„Na most mi lesz?”

„Én maradok, te azonnal vissza mégy, és mondod, hogy egy tiszt, egy altiszt, meg két katona azonnal jöjjön! Én addig itt maradok, és ha meghoztad őket, akkor én is veled együtt visszamegyek. Mondd, azért kell tiszt, hogy másik alakulat nehogy elfoglalja előlünk a helyet.”

Hubai nem sokat teketóriázott, és már ment is, én meg maradtam.

Amint elment, nem sokára jött az igazgató úr, és pap is volt vele. Illedelmesen köszöntem. Mondom, miért vagyok itt és azt is, hogy hamarosan jön egy tiszt úr is.

„Rendben van.”

„Hol keressék Önöket?”

„Itt az iskolában van egy gondnok, ha megjönnek, majd értesít bennünket.”

Azzal már mentek is. Én meg csak álltam ott, mint az a szamár a hegyen. Egymagam. Nem féltem, mert erről szó sem lehetett, de furcsa lett a magány. Így jobb dolgom nem volt , mint nézelődtem. Valamikor ez szép, virágzó kisváros volt. Szépek a régi stílusú házaik. Az emberek szépen öltözködnek. Nem állok kint az utcán. Az iskola bejárati ajtajánál van egy nagyobb tér, és ott várom a többieket. Érdekes és alig forgalmas ez a város. Itt most sokféle ember megfordul. Láttam pár híradós katonát, de láttam németeket is. Valószínű, hamarosan ezek is ide lesznek irányítva. Az idő meg lassan cammogott. Alig akart múlni. Hamarosan este lesz, pedig akkor nem szívesen megy az ember idegen helyen sehova, különösen a hegyek között. Ki az, aki a bőrét viszi vásárra. Nekem is csak egy életem van. Erre meg jó lesz egy kicsit vigyázni. Így morfondírozok magamban. Ez az egyik, de mi lesz a másik. Miért maradtam itt, hisz erre nem kaptam semmilyen parancsot. Csak most értem fel ésszel. Én ugyanúgy visszamehettem volna, mint Hubai. Na most lesz nemulass! Továbbá a nyílt parancsom is csak éjfélig érvényes. Sajnos későn kaptam észhez. Na most már mindegy. Lesz ami lesz. Ki nem kötnek, de ezt ne úszom meg simán. Mennyi minden gondolat szaladt át az agyamon pillanatok alatt. Én nem voltam annyira fejre esett, hogy valaki idegen csak úgy könnyen átverjen. Azért még nem tartok ott. Az idő még ha lassan is, de ballagott. És az este is szép csendesen belopakodni készült a városkába. Már lassan itt lesz a lámpagyújtás, és sehol semmi. Most már én is kezdek keseregni. Érdekes, idáig még eszembe sem jutott, hogy erről a foglalásról valami papírt is kellett volna kérni. Korai volt az öröm. Na most mit csináljak.

Bementem és szóltam az öregembernek. Persze, jól beszélt magyarul, és mondtam, mi az újság.

„Na ez nem baj. Ha megjönnek a többiek, én elmegyek az egyik tiszt úrral, és a papír is a kezükbe lesz.”

Na most már megnyugodtam. Kezdtem jól érezni magam. Mennyivel nyugodtabb vagyok. Hát még mennyire megörültem, amikor a második századtól a Titeli főhadnagy úr, a Kmety őrmester és két honvéd megjöttek. Mondom mi a gondom, de az iskolaszolga az illetékeshez elvezeti egy kiutalási papírért. És kérdem, mi az újság? Hubai mondja, azonnal üljek a kocsiba és irány vissza. Ő épségben akar haza érni.

Raporton

Mire tényleg besötétedett, már az alezredes úr előtt álltam.

Jelentettem, mit végeztem.

„Ezt tudom, de ki adott parancsot, hogy te ott is maradj? Ez máskor elő ne forduljon! Miért maradtál ott?”

„Mert nem akartam, hogy mire odaérünk, a helyet más elfoglalja.”

„Na és éhes vagy?”

„Igen.”

„Akkor most menj a konyhára, és ott megvan az ebéded, meg a vacsorád is. Azután gyere vissza, mert még akarok valamit kérdezni tőled.”

„Igenis.”

Azzal mentem, de a kíváncsiság ugyancsak furdalta az oldalamat. Hiába én ilyen kíváncsi természetű vagyok. Én ebből már nem tudok kinőni. A szakácsok az élelmet mind kiadták. Volt idejük, és ott azonnal el is fogyasztottam Az edényt elmostam, a hideg ételt meg egy papírba tettem, és irány vissza.

Az ales várt. Kopogtam, és amikor kiszólt, csak akkor mentem be.

„Na ülj csak le velem szembe!”

„Igenis.”

„Na mesélj csak, te főpartizán!”

„Én?”

„Igen.”

„Én nem vagyok partizán.”

„Nem-e? Hát ki hozott össze azzal a partizánnal!”

„Értem, de azért én mégis csak magyar katona vagyok.”

„Ez így van.”

„Én az egész ügybe véletlen kerültem, ezt tudja az alezredes úr is.”

„Tudom, de azóta mindig van valaki, aki mindig megtalál. Igaz?”

„Igen.”

„Most meséld el, hogyan sikerült az iskolát megszerezned!”

Mindent elmondtam. Azt is, hogy egy címet kaptam, és én már biztos helyre mentem.

„Hubai nem mondta?

„De igen, ez a szerencsénk. Hubai biztosan tud mindent. Valószínű, de neked jó barátod, és én is mondtam, nehogy valahol szája eljárjon, mert nagy baj lesz belőle. Így nyugodt lehetsz. De az újságírót honnan ismered?”

„Csak úgy véletlenül kerültem össze. Nagy szerencsénk, mert amikor Bodzsár Janival a hegyen keresztül vezettünk, illetve átvezettük a tehenet, az is az ő ötlete volt. Látta a német halottakat is, és a kilőtt autókat. Mi ezzel jeleztük, hogy magyarok vagyunk, és ezért nem lőttek minket. Pedig tudták, hogy mi jövünk, és láttak is bennünket. Azt is mondta, hogy ha bárhova is megyünk, menjünk nyugodtan, csak se a nyilasokkal, se a németekkel ne menjünk együtt.”

„Eddig biztos, mondta is nekem azon a megbeszélésen. Kardos őrmester úr is hallgat, mert miért is szólna. Ha nagyon viszket a bőre, csak szóljon. Hamar észre fogják téríteni. Amilyen nagy hanggal jött hozzánk, most már úgy beilleszkedett, mintha mindig is utász lett volna. Jó ember, igaz egy kicsit fura, de ez a természete. Azután meg szeret itt lenni. Nem az a piszkos szolgálatos, hogy a szerencsétlen embereket a bíróság elé vigye. Itt nálunk arany élete van. Igaz is, mi volt otthon az a kiabálás?”

„Prágai tizedes úr kezdte magát otthon érezni, és én is, meg Bandi is kezdtük megmagyarázni, hogy itt nem a laktanyában vagyunk. Éppen akartuk tudatni vele, hogy nekünk nem parancsolásra van szükség, hanem egy jó dolgozó rádiósra.”

„Jóska, hogy került el?”

„Ahogy most egy kicsit mindenki lazít, hát ő is elment csavarogni, és a készültség meglátta, utána jött, és nem tudott kimagyarázkodni, mert ha nincs rajta a köpeny talán minden sikerül. Így aztán elkapták, és most jár szolgálatba.”

„Értem. És tudnátok használni?”

„Igen, mert azért 60-70-nel tisztán ad és vesz. A Prágai tizedes úr lehet, hogy jó katona, de már régen gyakorolta a rádiózást. Ha kicsit a Jóskát elkapják, megint nem lesz egy ideig vele semmi baj.”

„Rendben van. És nem szeret kártyázni?”

„Ki aki, nem szeret. Csak ez nem tud.”

„Majd lesz rá gondom.”

Ezzel el is köszöntem.

„De erről semmit!”

„Igenis.”

Megint települünk

Na most már irány a lakásunkra. Beköszöntem, Bandi volt csak bent.

„Na meg vagy?”

„Miért? Talán azt hitted, hogy eladtak, vagy elszöktem.”

„Á dehogy. De hol csavarogtál eddig?”

Mondom, hogy az alesnél. És le jelentkeztem utána ide.

„És mi van a mi tizedesünkkel?”

„Csendes ember lett. Mintha nem is ő lenne. Amikor elmentél, nagyon mondta, ne haragudjak. Ő ezt nem tudta. Ez más. Kardos őrmester is keresett, de majd holnap találkoztok.”

Mondom, most, Bandi szépen pakoljunk össze, szólók a kocsisnak, hogy minden rendbe legyen, mert holnap biztosan elmegyünk. A kocsis nem volt itthon, de nem rég mehetett el, mert a lovak épp abrakot ropogtattak. Mondom nincs itthon.

„Sebaj. Majd én hozom. Tudom merre szokott elmenni.”

Nem is sokára már jött is Bandival, és mondom mi az újság. Bizony nem nagyon tetszett, de ha így van, hát nem tehetünk semmit. Én is, a Bandi is a mi holmikat átvizsgáltuk, szépen átcsomagoltuk, megnéztük, nincs-e valami hiba,de az áru mind egészséges volt. Ezután újból hozzáfogtam enni. Bandi is kedvet kapott. Nagyon jó ízűt ettünk. Amikor már befejeztük az evést, és már lassan aludni akartunk menni, megjött a tizedes úr is. Köszönt és úgy, mintha újonc lenne, engedélyt kért, hogy beléphessen.

Bandi mondta, mire jó ez? Ez csak kis katonáknak, a bundásoknak való. Mi már rég kinőttünk ebből a cipőből. Kicsit elröstellte magát. Azután mondta Bandi neki is, hogy pakolja össze a holmit, mert holnap tovább megyünk. Kicsit elbeszélgettünk és utána alvás. Reggel mi mentünk a reggeliért. Amikor jöttünk haza, már találkozunk az 5/2-es, 117-es, 118-as, 119-es századból való ismerősökkel. Ők már mentek. Na ennek fele sem tréfa.

A reggeli után a tizedes úr ment az eligazításra. A segédtiszt úr tartotta. A zászlóaljtörzs pontosan 11 órakor indul, még van bő 3 óra a felkészülésre. Fél 11-kor mindenki legyen otthon, mert nem egyszerre indulunk. Jön a tizedesünk és mondja, mi az újság. Ez nem meglepő, már nem egyszer költözködtünk..

Mi már készek vagyunk, csak a rádiót kell még leszerelni és össze csomagolni. Csak lődörög mindenki. Én és Bandi átmentünk a háziakhoz, elköszöntünk, megköszöntük a szállást és mondtuk, nem sokára majd indulunk. Közbe az utcára is csak kinéztünk.

A műúton most már a munkásszázadok is jöttek. Aránylag melegen vannak öltözve. Sokat nevetgélnek. Szóval a hangulatuk nem látszik rossznak. Az 5/1-es és a 113-as század is jött, csak 5/3–as még nem.

Kicsit nézelődünk, és irány haza. Na van még két óránk. Jóska ugyan mit csinálhat, vagy gondol-e ránk. Majd megmondja, ha találkozunk. Otthon a rádión kívül mindent össze csomagoltunk. Nem megy a beszélgetés. Gondolkozunk és lopva egymást figyeljük.

Végre a tizedes megszólal

„Ugye, gyerekek, én csak fölösleges vagyok itt.”

„Miért?”

„Hát nincs itt senkinek mondanivalója.”

„Most nincs, mert az úton jár az eszünk.”

Lassan 10 óra. Egyszer csak jön Kardos őrmester egy másik őrmesterrel. Hát nézem, ez a másik nem más, mint a Mészáros őrmester. Legutóbb még szaki volt.

„Szevasztok, hogy vagy, öcsi?”

Mondom jól, és az őrmester úr?

„Majd adok én neked őrmestert!”

„Jól van, Pongrác bátyám.”

„Ez már más. Mikor indultok?”

„Úgy van, hogy 11 órakor.”

„Akkor még van időnk.”

Kardos csak nevet.

„Na mit nevet őrmester úr?”

„Csak annyit, hogy mi 6-án, holnap reggel hétkor, ha közbe valami parancs nem jön. Itt van a távmondat. Berkes azonnal menjen az alezredes úrhoz, mi maradunk.”

Bandi nem sokáig maradt el, mert hamarosan visszajött. A kapott szöveget csak akkor kell leadni, ha ma estig nem hívnak. És ha valami parancs vagy más jön, akkor itt a R/3-as hulláma, erre kell továbbítani. Ott majd megfejtik. Gyorsan elszaladtam 6 adag hideg ebédért és a kenyérért is. Így amikor indulok haza, a konyha indul elsőnek, a többi kocsi is szépen besorakozik. Így hagyjuk el a csendes pihenő helyünket.

Azután lassan megindul a beszélgetés. Érdekes az élet. A Pongrácnak apám, nekem meg a Pongrác volt a leventeoktatóm. Innen az ismeretség. Azóta sok minden történt.

Soha nem gondoltam, hogy a szakmámmal valaha is az 5-ös utászokhoz kerülök. Soha nem voltam annyira kíváncsi természetű, nem érdekelt, ki hol katona. Most milyen jól itt a földimmel beszélgetni. Mintha otthon lennénk. A sok közös emlék, az ismerősök, valamint az otthon meghitt meleg átsugárzása. Mintha nem is volnánk katonák. Milyen furcsa is az élet. Amikor otthon vagyunk, csupa természetes, hogy a család együtt van.

Most mindent máskép látunk. A Pongrác is újból otthon érezte magát.

„Na öcsém, mire haza érünk az én fiaim majdnem legények lesznek!”

Egyszer csak látom, hatalmas két könny csepp önti el a szemét. De nem sírt, csak nem tudott beszélni. Hát ennyire jó az otthon. Mikor otthon vagyunk, elmegyünk minden mellett, és nem vesszük észre, milyen szeretet és meleget tud adni.

Több mint egy órát voltunk otthon. Nagyon jó volt, de amikor máshoz kezdtünk, szinte elszállt a varázs, mintha csak egy édes álomból ébredtünk volna. Hej de keserű íze van az ilyen álombeli otthoni képzeletnek. Ezért jó az álom. Itt nincs idő, nincs habár. A képzelet sokszor színesre tudja festeni a már-már elfelejtett keserűséget, amit ez a nagyon nehéz élet adott.

„Ugye, öcsém, hazaérünk?”

„Ha az isten is úgy akarja.”

Bizony így van. Bandi és Jancsi és Kardos őrmester is nagyokat hallgattak. Biztos, hogy ők is otthon vannak. Ha már ez a porhüvelyünk, itt van, de lelke otthont senki nem törölheti ki. Ez így van jól. Hej, nem jó ez az agyonhallgatás. Én annyira a hatása alatt vagyok, hogy egyszer csak minden szó és biztatás nélkül belekezdek egy szomorú nótába:

„Harangoznak a mi kis falunkba,

Édesanyám menjen a templomba,

Imádkozzon, a jó istent kérje,

hogy fiát semmi baj ne érje.

Mert elvitték messze idegenbe”

Mindenki dalolta, szomorúan, fájdalmasan. Szinte szaggatott valami belülről. Lassan minden versszakát elénekeltük. Most fájt csak a távollét. A háziak is hallgatták. Nem ordítoztunk, hanem szépen énekelünk, mintha a szó a lelkünkből szakadt volna ki.

A többiek már úton voltak, mi meg itt gunnyasztottunk. Hiába ez a parancs, és a rádiósoknak csak ez a nehéz. Ritkán vagyunk együtt. Nekünk külön életünk van. Néha jó, de sokszor nehéz. Lassan dél is lett. Ezek már a másik faluban lehetnek valahol. Jó este lesz, mire oda érnek. Csak nehogy valami baj essék velük. Ahogy mi aggódtunk értük, Ők is így voltak mivelünk.

Az adásidőben semmi hívás. A két őrmester elmentek a volt szállásukra, mi meg lassan hozzá fogtunk az ebédhez. Bent a konyhában megmelegítettük az ebédünket. Elfogyott. Nekünk nem volt rossz hús, csak az legyen. A hívást hiába vártuk, egész délután nem jött semmi. Az utolsó hívás után átváltottunk az R/3 hullámsávjára. Itt sem volt semmi. Na most mi legyen?

Hát nem sok. Reggel korán fogunk indulni. Kardosék még este visszajöttek, de reggel hatra itt kell lennünk, mert akkor indulunk. Ezzel váltunk el. A tizedes úron látszott, hogy nagy bűnbánatot tartott, mert nagyon kenetes szavakkal mondta, felejtsük el azt az esetet.

„Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.”

No ez nem fog olyan könnyen menni. Nem voltunk soha olyan nagy katonatípusúak, de kényszer és a jó bajtársiasság eggyé kovácsolt bennünket. Megszoktuk a csendes és értelmes parancsokat, a legjobb tudásunk szerint végre is hajtottuk, de az ilyen paprikajancsikat nem voltunk képesek embernek tekinteni. Mit gondolt Bandi azt nem tudom, de biztos, hogy még neki is lesz néhány keresetlen szava.

Ő mégis csak tizedes, fel van a gallérjára varrva a két csillag. Aztán meg tartalékos, csendes ember. Végre Bandi megszólalt:

„Hát ezt elfelejteni nem lehet., de ezt ne firtassuk. Majd az idő mindent helyre hoz.”

Így egyelőre a csendből béke lett. Hamarosan lefeküdtünk. Reggel korán kell indulni. Ha jó korán ébredek főzők, legalább 2 liter jó teát. Van cukrom, és még van rum is bele. Ezt a kevés rumot a teába öntöm.

1944.12.06.

Aránylag korán ébredtem, nagyon gyorsan csendesen felöltöztem, átmentem a konyhába, hát már ott a házigazda motoszkál.

„Na, fiú, felébredtél?”

„Igen.”

„És mit akarsz?”

„Szeretnék egy jó adag teát főzni. Ha mindenki itt lesz indulunk.”

Kimegyek az udvarra, hideg van és nagy a köd. Szólok a kocsisnak, hogy a lovakat lássa el. De ezzel már elkéstem, a lovak már rég esznek. Ő meg épp csutakolja őket.

Mire vissza megyek, erős szesz szaga csapja meg az orrom. A házigazda egy fazékban forralja a bort. Fahéjjal és borókameggyel, mindjárt kész. Visszamegyek, a többiek már fent vannak. Gyorsan előkeresem a cukrot, átviszem a konyhába. Megkóstoljuk, jó erős, édes, illatos bor. Na megyek, és én is pakolok.

„Várj csak!”

„Miért?”

„Mert itt van a számodra egy cím és üzenet.”

Az üzenetet jól meg jegyeztem, a címet pedig jól eltettem.

„Most már mehetsz.”

Gyorsan én is összepakolok, a rádiót és a tartozékait levisszük a kocsira. Szépen úgy elrendezzük, hogy néha, néha fel is ülhessünk rá. Alig hogy ezzel kész vagyunk, jönnek Kardosék.

„No, hogy állunk?”

„Kész vagyunk.”

„Akkor mehetünk.”

„Előbb elköszönünk a háziaktól.”

Bemegyünk , megköszönjük a szállást és indulni akarunk.

„Na várjanak csak!”

Azzal a forralt bort csészékbe önti mindenkinek, még a feleségének is jut, és a szerencsés hazatérésre iszunk. Igazán jól esett. Megittuk és most már csakugyan indulni kell. A lovak is be voltak fogva. Még egyszer kezet szorítottunk, és irány Bánska-Bisztrica Besztercebánya.

Az utat tudtuk merre van, de akkora volt a köd, hogy alig láttunk. A lovakra bíztuk a haladási sebességet. Nem cammogtak, de azért most óvatosabban mentek. Jó két óra múlva egy faluba értünk, de még mindig nagy volt a köd.

Az útjelző táblát elolvastuk, és mentünk tovább. Az a kis forralt bor milyen jót tett. Nem fáztunk, lassan az út emelkedni kezdett, a szellő is mozgott. Talán hamarosan felszáll a köd, és gyorsabban tudunk haladni. Az úton csendesen beszélgettünk.

Csak a kocsis ült a kocsin, lassan fázni kezdett. Na majd valaki felváltja. Kardos őrmester lett a váltós. Ő volt a legöregebb, hát pihenjen. Pihent is, de nem sokáig, jó fél óra múlva már nem tetszett a kocsikázás.

Így most Pongrác következett. Hamarosan az emelkedő tetejére értünk, és lefelé ismét a kocsis vette kezelésbe a lovak irányítását, meg a féket. Lefelé sokkal gyorsabban haladtunk. Mindnyájan a kocsira ültünk, és a lovak is vidámabban mentek lefelé.

Közben egy másik falúba értünk. Itt már mozgolódott a nép, de még az üzletek zárva voltak. Úgy látszik, nem sok vásárolni való lehet. Hamarosan már el is hagytuk a falut. Az út most elég egyenes volt, a lovak kicsit kocogtak is. Biztosan fáztak. Alig pár km-re egy bánya településre értünk. Ha jól emlékszem, Libetbánya volt a neve.

Az út felét már megtettük. Egy nagyobb üzlet előtt mentünk el, alig volt bent valami. Na azért mi megálltunk, és megnéztük, mit tudnánk venni, mert most már kezdtünk éhesek érezni magunkat. Sajnos csak két kg kenyeret sikerült venni, meg valamennyi birkatúrót, de ez is több mint semmi. Azonnal elosztottuk, és út közben meg is ettük. A túró nagyon száraz volt, nem győztünk inni utána.

Az idő is már 10 felé járt. Még van egy kis menetelés, mire oda érünk. Iparkodtunk, mert a szél is kezdett fújni, meg hamarosan havas eső csapkodott szembe. Ilyenkor legjobb lenne valahol az embernek és állatnak tető alatt lenni. Biztattuk egymást, meg azért is iparkodtunk, mert ha az eső ráfagy az útra, még estére sem érünk a célhoz. Még van jó két óránk. Sehol senki sem az úton. Az eső meg csak esik, hamarosan olyanok leszünk, mint az ázott ürgék. De csak nem, mert a kocsit megállítottuk és elő a sátorlapokkal. Fel is ültünk volna, de mire oda érünk, semmivé változunk. Megvesz az isten hidege, itt menni kell. Hát mentünk.

Alig mentünk pár km-t, újból egy falut értünk el. Itt már zuhogni kezdett. Na most már sehova. Lesz ami, lesz, egy nagyobb ház kapuja alá beálltunk, és várunk az idő csendesedését.

Szerencsénk volt, egy pék házánál álltunk meg.

Bekérezkedtünk, a meleg kemence tetejére raktuk a köpenyeket,a sátorlapokat, mi meg melegedtünk. A mester jószívű volt és adott egy három kilós kenyeret, pénzt nem fogadott el, mi meg adtunk egy százas csomagolású Honvédet, aminek nagyon megörült. A konzervjeinket elővettük, meleg vízben hamarosan feloldódott a jéggé vált hús, és ezután farkasétvággyal hozzáfogtunk enni. A kenyeret igazságosan elosztottuk. Ki mennyit bírt, annyit evett. Bizony alig- alig maradt kenyér. Amíg ettünk, a sátor lapok jól megszáradtak, a köpenyek is félig szárazak, mi meg jól átmelegedtünk, a lovak is ettek. Az eső is csak szitált. Összeszedtük magunkat, és indulás.

Most már nem esett, de csípős szél fújt. Levettük a sátorlapot, legalább valamit szárít a szél a köpenyeken is. Iparkodtunk, már csak kb. 10 km volt hátra. Gyűrtük az ipart, mert most már jó lenne valami meleg helyen lenni. Zólyomlipesit is elhagytuk; még egy falu és utána ott is vagyunk.

Úgy délután 3-4 óra között értünk Besztercebányára. Megfázva, fáradtan jelentkeztünk. Kérdeztem, lesz-e valami forgalom?

„Igen.”

„De hol legyen a rádió?”

Mondom, az alesnek, van címem.

„Hol?”

Veszem elő a papírt. Mindjárt hívja az iskolaszolgát, és mutatom a címet.

„Itt van a túloldalon az a nagy ház.”

Hát most mi legyen?

„Menjetek oda, de hamarosan készen legyetek!”

Bementem, köszöntem és mondtam, hogy ezt a címet adták és itt letelepedhetünk-e? „Természetesen.”

Na akkor lepakolunk. Most már csak négyen maradtunk, a két őrmester is ott maradt. Igaz nem elől, de az a fontos, nem fáztunk. A tizedes elment jelenteni, hogy kész vagyunk.

Jött is, és már hozta az adatokat és a hívás időpontját. Hamarosan öt óra. Hívtam a számot és jelentkezett. Mi leadtuk a táviratot. Ők nyugtázták, és jelezték, hogy ők is adnak nekünk.

Mi is vettük, nem volt hosszú. A kóddal megfejtettük, és már vitte is a tizedes. Ennyivel kevesebb a dolgunk. Majd egy hetet töltöttünk itt.

További mozgás; új társunk lesz

1944.12.13.

A hatodik napon, 13-án indultunk Hermanyfalvára.

Itt egy nagy papírgyár volt. Kb. 20 km volt az út, a rend kedvéért most mi mentünk előre, a két őrmester nélkül. Az V/2 századból alig maradt valaki.

Hideg tiszta idő volt. Jól haladtunk. A pokrócokat a derekunkra kötöttük, és mind a négyen a kocsira ültünk. A lovak meg kocogtak. Három óra alatt már a helyszínen voltunk. Ott már várt a két őrmester.

Most nem jött az egész zászlóalj, csak a törzs meg a töredék század. Ők is jó órával később megérkeztek. Most mindenki egy helyen szállásolt el. Nem kellett a rádiót üzembe helyezni. Hát egy kicsit lógtunk.

A tizedesünk nagyon fázott. Mi szereztünk valamennyi fát és egy kis kályháét, befűtöttünk. A tizedes maradt, mi meg indultunk terepszemlére. Amint így csatangolunk az 5/2-nél egy jó rádiós cimborára akadtunk.

Kovács Karcsi volt a neve. Nagyon megörültünk egymásnak.

Kérdeztük, mit csinál.

„Semmit. Állandóan őrségben vagyok.”

„Na ez nem valami jó. Akarsz-e hozzánk jönni rádiósnak?”

„Miért?”

„Most ne azt kérdezd, miért, hanem jönnél-e?”

„Bizony!”

„Na jól van.”

Nem sokáig maradtunk, mentünk az aleshez, és mondtuk neki, egy jó rádióst találtunk az 5/2-nél, és nagyon jól illene hozzánk. A tizedes úr úgy sem érzi nálunk jól magát.”

„És volna kedve?”

„Volna.”

„Hogy hívják?”

„Kovács Károly.”

„Na fiaim, keressétek meg a Preplár százados urat, és ha meg találtátok, mondjátok meg neki, hogy kéretem.”

Nem sokáig kellett keresgélni, mert épp jött az irodába. Köszöntünk és mondjuk, hogy az irodába kérik.

„Épp oda megyek.”

Mi meg mentünk a helyünkre. Hamarosan jött Hubai, és mondta, hogy a tizedes úr menjen az aleshez. Nem tudta elgondolni, miért. Mi nem szóltunk.

Nem sokára jött vissza, és mondta, vissza kell menni a szakaszához, maguk meg kapnak valakit.

Na, elment, nem sajnáltuk. Az este ketten maradtunk. Éppen feküdni készültünk, mikor jött Mészáros őrmester és vele Kovács Karcsi.

„Na, öcsém, hoztam egy jó fiatal rádióst!”

„Ismerjük.”

„Akkor jól van. Én megyek, de holnap találkozunk.”

Avval ment is, kikísértem.

„Na öcsém, hol jöttetek össze?”

Mondom, itt!

„Na ne lódíts!”

„Nem.”

„Na menj be, most nekem dolgom van. Kardos akar veled beszélni.”

„Mikor?”

„Majd reggel. Ne menj sehova, maradj itthon!”

„Rendben van.”

Mikorra visszajöttem, már le van pakolva. A holmija szanaszét.

„Na Karcsi, meg tudsz-e velünk lenni?”

„Miért?”

„Mert itt van sok időnk, de van sok munkánk is.”

„Az nem baj.”

„Itt most már nem kell őrségbe menned. Itt mindig abba leszel.”

„Hogyhogy?”

„Úgy, hogy mi meg a kocsis ritkán megyünk együtt a többiekkel. Vagy az elsők, vagy az utolsók vagyunk. Mi senkit nem bántunk. Nekünk csak az ales parancsol. Igaz, hogy sokszor nem a rádiónál vagyunk, sokszor máshova is megy valamelyikünk.”

„Na csak ne ugrasd ezt a fiút. Itt senki más nem csavarog, csak te, de ezt köszönd magadnak, mert mindig mehetnéked van. Engem Hubai, de még az ales sem hívott sehova. Egyszer voltunk a hadtestnél szolgálatba, mert a rádiósaik valamerre el voltak vezényelve. Csak addig voltunk távol. Azóta én még sehol nem voltam. Az Árpás mindig valamit keres, üzletel.”

„És volt valami károd belőle?”

„Nem.”

„És ha hozok valamit, te nem kaptál belőle, meg a többiek?”

„Azt nem mondtam, de te soha nem tudsz nyugodtan maradni.”

„Azt gondolod, hogy szívesen megyek Hubaival meg az alessel?”

„Na ezt nem hiszem el. Amit te csinálsz, az hivatalos lógás.”

„Hát nem mondom, de erre is van orvosság. Mondjam az alesnek, hogy te akarsz ezután helyettem menni?”

„Szó sem lehet róla. Látod, ilyenek vagyunk, ezt nem haragból mondjuk, de ilyen ez a kölyök.”

„Rendben van, hát ilyen vagyok.”

„Na látod, már haragszik.”

„Én? Dehogy haragszom. Így most már tudja: milyen vagyok. Bár majd megismer.”

Ezután másra tereltük a beszédtémát.

Még sokáig beszélgettünk. Karcsi is lassan belemelegedett. Majd jókat nevettünk. Később mondta Bandi, mi lenne, ha tényleg valahová elhelyeznék?

„Semmi. Én is mennék veled.”

„Csak nem?”

„Bizony. Mi már nagyon összeszoktunk. De majd te is ide fogsz szokni.”

„Az adás most hogy megy?”

„Hát már nem valami jól. A betűket nem felejtetted el?”

„Nem bizony.”

„Na akkor holnaptól te is fogsz venni, és utána összehasonlítjuk. Jó lesz?”

„Jó bizony.”

„Itt nem fogsz fázni. Majd hamarosan minden megy, mint a karika csapás.”

Nem sokáig maradtunk fent, mert már ki tudja mi lesz holnap. Az éjszaka most elég hosszú volt.

Reggel pihenten ébredtem. Bandi és Karcsi mentek a reggeliért, én meg rendet teremtettem. Alig hogy elmentek, jött Kardos őrmester meg a Mészáros.

„Na már kész is a körlet.”

„Igen, rendes. Van-e valami morgós italod?

„Ha akarom, van.”

„Na akkor akard.”

Én ezzel elővettem egy fél liter jó pálinkát. Ketten jót húztak belőle, és én is csak ittam egy jó borjúkortyot. Jól esett.

„Na tedd el, mert csábít.”

Eltettem, ekkor mondta Kardos, hogy a géhás tiszthelyettes keresett, de nem talált, és azt üzente, ha tudod, ma keresd fel.

„Ő is itt van a falu másik végén. Az elosztóba menj. Vár, és csak Őt keresd, és beenged az őr.”

„Köszönöm.”

„Ha nem mersz elmenni, elkísérlek.”

„Na azért nem félek, de ha van kedve, jöjjön értem, és elmegyünk.”

Ezzel már mentek is.

Meditálok

Hamarosan hét óra lett. A rádiót bekapcsoltam, és mindent elkészítettem az esetleges forgalomhoz. Bandiék még mindig nem jöttek. Hét óra van, sehol semmi. Már túl vagyunk az időn, de nem kapcsolom ki. Átkapcsoltam beszélőre, és kerestem valami adást, ami az új helyzetről mond valamit. Nem sok keresésre Moszkva leadója szól magyarul. Bejelentette, Budapest bekerítése már csak órák kérdése.

Szálasi úgy viselkedik mint ha nem volna épelméjű. „Az utolsó csepp vérünkig védjük Budapestet” – ez a jelszava. Na megint lesz hatalmas tűz párbaj. De jó, hogy nem arra irányítottak bennünket. Most már mi is ott rekedtünk volna. Vajon mennyi emberáldozatot fog követelni. Itt bizonyosan ezerszámra lesznek a halottak, meg a sebesültek Mennyi ember pusztul el, és azt sem tudják miért.

A németek már taktikáznak, itt mindent tönkre lőnek, csak Berlin épen maradjon. Ott nyugaton szinte engedik az ellenséget befelé, itt meg foggal-körömmel harcolnak, hogy minél tovább tudják tartani az orosz csapatokat. A fronton most a Duna a választó vonal. Itt már sok mindenről beszélnek. Hiába vannak a modern fegyverek. A katonáknak is megrendült a hite a végső győzelemben. Nem jön a csodafegyver. Itt már ez sem segít. Túlsúlyban vannak az oroszok és a szövetségesek. Az olaszok meg végleg letették a fegyvert. Onnan is páni félelemmel menekülnek el.

A mi gazdagabb vagy felelősebb magyarjaink is iparkodnak nyugatra. Mi mindent felpakolnak a kocsikra. Vajon meddig mennek? Mert nem sokáig, az biztos. Egy-egy eltévedt ágyúgolyó, akna, vagy egy szőnyegbombázás mindannyiukat elsöpri az útról.

Vajon mi marad meg ezekből a szerencsétlen menekültekből. Van köztük sok öreg és sok gyerek, minden korosztályból. Milyen propagandával csalták el őket az otthonukból? Mi lesz velük, ha ennek az emberirtásnak vége? Erre jó lenne feleletet kapni. Sajnos most senki nem okos!

Mi is inkább hazafelé tartanánk, de senkinek nem lehet. Itt még jó a helyzetünk. Itt majdnem mindenki tud magyarul, de mi lesz, ha mégsem lesz hamarosan vége a háborúnak. A cseheknél vagy a németeknél kötünk ki? Itt még van mit enni, de ott kint biztos nem fogunk így élni. A német utánpótlási bázisok megszűntek, és ha nem fordul a kocka, a tartalék hamarosan elfogy. Majd csak most lesz a gigászi küzdelem a végső győzelemért.

A napokban beszéltem pár burgenlandi osztrák fiúval, természetesen német mundérban voltak. Ők nyíltan szidták Hitlert. Miért nem sikerült a merénylet ellene. Ezóta már a háborúnak is vége lenne. De nemcsak ő a hibás, van pár őrült tábornok is, aki mindent egy lapra tesz. Nekik nem számít a halott katona. Ők mindenáron háborúzni akarnak, sajnos a kisebb tisztek meg gyávák, meg mindenütt van pár SS-katona, aki ha ilyesmiről értesül, mindjárt jelent mindent. Akkora a német hadseregbe a besúgógárda, hogy még egymásnak sem mernek mindent mondani.

A hírek nagyon felkavartak. Nem is tudom, mit is tegyek. Itt vannak az unokatestvéreim, oda mehetnék, mert a partizánok elvinnének, de mi lesz ha ez a környék többször cserél gazdát, és megtalálnak. Vagy a magyar nyilasok, vagy a németek, de még a szlovákoknál is van nyilasféle párt. Ők sem különbek, mint a magyarok.

Újabb mozgások

Így töprengek, amikor Bandiék megjönnek. Az arcuk sugárzik, a szemük nevet.

„Na itt van a reggelid!”

„Köszi.”

„Volt-e hívás?”

„Nem.”

Akkor mondja Bandi, hogy a százados úr maga is javasolta ide a Karcsit, és most már biztosan marad is. Sőt még egy valaki fog jönni, aki a partizánokkali összekötő lesz.

„Szóval egy ellenőr, aki mindenről majd beszámol.”

„Ezt ne gondold.”

„Miért? Eddig meg voltunk békén, minden ment pontosan, most meg segítséget adnak! Ez gyanús!”

„Na majd meglátjuk.”

„És még mi van még?”

„Csak annyi, hogy valami nagy baj lehet, mert a német csapatok szüntelenül vonulnak vissza. Mindenre nagyon kell vigyázni. Ezért kapunk mi is erősítést.”

„Az már más. De ki lesz, aki jön?”

„Még nem tudjuk, de biztos hamarosan megjön.”

„Na ha jön, akkor már ti tudjátok.”

Azzal nem firtattam, tovább hanem mert éhes voltam, hozzákezdtem a reggelit elfogyasztani. Még meleg volt a kávé. Volt mellé marmeládé is. Ezt is megettem kenyérrel. Amikor végeztem, mondom Bandinak, miért nem nézel kicsit körül, valamit venni kéne, hamarosan itt van a karácsony.

„Igazad van, megyek is. Karcsi nem jössz?”

„Mehetek, csak mondjátok.”

„Én maradok, de legalább délre itthon legyetek!”

Azzal már mentek is. Én meg maradtam.

Valami furcsa előérzetem volt, de nem tudom, mi lehetett. Megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Minden kedvem elment mindentől. Az idő is mintha megállt volna. Nem is tudom, mikor volt ennyire rossz hangulatom. De nem sokat gondolkozhattam, mert itt volt a hívás ideje.

Be is kapcsoltam a rádiót. A hullám csendes volt és tiszta a hangzás. Jelentkeztem. Fogtam a papírt és a ceruzát. Az adás meg elkezdődött. Mindössze 120 szavas volt. Mindent pontosan írtam.

Elővettem a rejtjelezőt, és fél óra elteltével már kész a szöveg. Újból átnéztem, és már szóltam a kocsisnak, hogy senkit se engedjen be, míg vissza nem jövök. Sajnos nem sok jót vettem.

Az ales elolvasta, és hívatta Hubait. Készült, és már menni kell. Hubai jött is. Én meg visszamentem. Még mindig senki nem jött meg. Én meg próbáltam valamivel foglalkozni, de nem sokáig, mert kopogtak az ajtón.

Két vendég jött a hadtesttől, a két rádiós szakaszvezető. Csodálkoztam, hogy itt vannak.

„És ki adta az előbbi távmondatot?”

„Másik rádiós nincs, csak mink. És Bandi hol van?”

„Kiment a városba kicsit körülnézni. Én meg tartom a vonalat.”

„Hogy vagytok?”

„Mi jól. És ott mi újság?”

„Nem sok, csak úgy hírlik, hamarosan mi visszavonulunk; valószínűleg Komárom vagy Érsekújvár térségébe.”

„Talán valami bűzlik?”

„Azt nem mondhatom, de jó lenne kicsit csendesebb helyre költözni. Kardos őrmester merre lehet?”

„Nem hiszem, hogy itt lenne, mert az ales valahová sürgősen elment, valószínű, hogy őt is magával vitte.”

Mondom, üljenek le, de nem akarnak, mert nincs most idejük. Semmit nem akarnak elfogadni. Hiába tartóztattam őket, mennek.

Alig hogy elmentek, nem sokára itt vannak Bandiék. Semmit sem sikerült vásárolniuk. Most már nem olyan kedvvel jöttek haza, mint az előbb.

Mondom az újságot. A távmondatot, meg hogy a hadtesttől voltak itt a rádiósok. Nem sok jót mondtak. Nyilván ők is valami rosszat sejtettek.

Az idő ismét két órát haladt, és már 11 óra. Újból hívás, sehol semmi. Mondom, akkor hallgassunk híreket. Furcsa híreket mondtak az adók. A pesti adó a végső percig biztatja a védőket a kitartásra. Na ebből nem lesz semmi. Az oroszok most új hídfőállást alakítanak Dunaföldvárnál. Ott sem szeretnék rádiózni.

Végre itt a dél, mert éhes lettem. Mentünk is, az ebéd ízletes húsos káposzta volt. Jó adagot kaptam. Jól meg ebédeltem. Most már jöhet az este. Igaz, az még odébb lesz.

Ebéd után hamarosan jött Hubai meg Kardos őrmester. Nem tudtam, miért ilyen ló halálba jöttek. Nem sokat kellett várnom. Kérdik, nem-e volt itt a hadtesttől két szaki.

„Miért?”

„Mert keresik őket.”

„De igen, úgy 10 és 11 óra között. Mondtam nekik, hogy maradjanak, de azt mondták, sürgős a dolguk, és hamarosan mentek is.”

„És hová?”

„Azt nem kérdeztem. Még valószínű, hogy itt lehetnek a városban.”

„Azt már nem hiszem.”

Azzal mentek is.

Megjött Bandi, és mondom, mi az újság.

„Hát egy jó órája láttam én is őket.”

„Na akkor szólj Kardosnak, hogy nem lehetnek messze.”

Ő biz nem szól, majd hazamennek, ha idáig eljöttek, haza is találnak.

„Nem?”

„Hát mondasz valamit.”

Nem is foglalkoztunk tovább az üggyel. A délután is olyan furcsán ment el. Egyikünknek sem volt valami vidám hangulata. Valami olyan nyomasztó érzés kerített a hatalmába.

Úgy este felé jött Mester őrmester.

„Te, öcsi, mit akarhattak a hadtest rádiósai?”

„Miért?”

„Mert valami nem tetszik nekem.”

„Nem értem.”

„Na figyelj. Most jött meg az ales, és nagyon ideges. Pedig már jó régen ismerem, de még így nem láttam. Úgy hiszem, valami nincs rendben. Mindig valami mondanivalója szokott lenni, most meg csak hallgat. Senkivel nem beszél.”

„Majd megtudjuk nemsokára. Még van fél óra az adásig. Talán többet fogunk megtudni.”

„Én most maradok. Kíváncsi vagyok, lesz-e valami hír.”

„Én nem bánom.”

Az idő most meg cammogott, mintha nem akarna előre haladni.

„Van valami innivalód?”

„Van. Miért?”

„Ha van, adj, majd megadom, de valamit innom kell.”

„Hát jó, legyen.”

Elővettem egy fél litere való borókapálinkát.

„Egészségünkre!”

Erre jól meghúzta, és mi meg megittuk, ami maradt.

„Majd lesz másik helyette.”

„Az nem biztos. Azt meg is kell érni” így Mester őrmester.

„Talán nem fél?”

„Miért?”

„Mert még így nem találkoztunk. Pedig én sokat látom.”

„Az a hülye Kardos fülembe dugta a taplót, és nem tudok felette napirendre térni.”

„Már ő is partizánoktól hallja a híreket?”

„Nem, csak tegnap este beszélt az ellátós ismerősével, és azok hozták a hírt. Állítólag, hamarosan nagy átkaroló támadást indítanak az oroszok. A németek már tudják, ide hozzák az elit alakulataik egy részét. Itt hamarosan úgy fognak ágyúzni, hogy még a föld is remegni fog.”

„Na én erre nagyon kíváncsi vagyok.”

„Majd hamarosan kiderül.”

A közkatona stratégiai gondolatai

Most már én is kezdtem számolni. Dunaföldvárnál már biztos harcok vannak. Tehát onnan délről próbálnak a németek mögé kerülni. Ha itt északon, fönn sikerül az áttörésük, akkor hamarosan két tűz közé kerül a pesti védő sereg. Akkor hamarosan ők is föladják a kilátástalan harcot. Miért lövessék rommá Budapestet? De akkor a Liberátorok is már zömmel a Német Birodalmat fogják bombázni. Persze, ez csak számítgatás.

Besztercebánya, Léva, Érsekújvár; a Dunán átmennek és már be is van kerítve Budapest. Vajon hogy nézhet most ki, és még mennyi szenvedés van még hátra, mire feladják. Marad- e ép ház. A nyilas urak nem félnek, hogy a mi szép fővárosunkat föláldozzák az idegen érdekért. Mert vagy állatok, vagy örültek. Már minden náció elfordult tőlük, csak a mi uraink félnek nemet mondani, vagy a bőrüket féltik. A félősebb és tehetősebb polgárokat ígérgetésekkel nyugat felé irányították. Vajon célhoz érnek-e? Vagy az úton néhány bomba, vagy tüzérségi löveg végez szerencsétlenekkel. Hol lesz a hazájuk?

A katonák lassan nem tudnak törődni velük, maguknak is elég gondjuk van. Egyre rosszabbodik az ellátásunk. Lassan a tartalékaink kezdenek kimerülni. Még én könnyen vagyok, van még pár ezer különféle cigarettám, míg az van, addig nem fogunk éhezni. Mindenre számítani kell. Az biztos, hogy sok menetelés, és még sok nehéz nap áll előttünk.

Pedig mennyire várjuk a szeretet ünnepét, hisz már csak pár nap választ el tőle. Itt most nem a karácsony a fontos. Itt most már másra megy a játék. Most már hamarosan a végső döntésre fog sor kerülni. Itt most már nincs irgalom. Az oroszok keletről, a szövetségesek nyugatról törnek előre.

A németek mindent megtesznek, hogy az országuk ne essen az oroszok megszállása alá. Nekik sok elszámolni valójuk van egymással. Tehát itt mindent feláldoznak, csak tartani a keleti front vonalat. Az ales is nagyon ideges. Már napok óta nem is láttam. A hívások sem rendszeresek. Napok is elmúlnak míg egy-egy távirat fordul meg. Szóval úgy néz ki, mint a vihar előtti csend. Jó lenne legalább egy évvel előbb lenni. Talán sikerül ép bőrrel megúszni ezt a rettentő várakozást. Már a jó kedvünk is lassan, ahogy a hitünk is, elszáll. Semmi értelme nincs már az életünknek. Sehol semmi biztonság. Az otthonról semmi hír. A rádióban sem lehet bízni.

Mindegyik állomás más, más hírt mond. Abban megegyeznek, hogy a háború már az utolsó szakaszába érkezett. Hol van még a vége? Az oroszok nagyon sok katonát áldoztak ebben a háborúban. Nehéz lesz utána őket kielégíteni. Biztosan nagyon nehéz feltételek lesznek a békeszerződésben.

Az amerikaiak inkább mindent rommá lőnek, és csak utána mennek a csapatok előre. A lakosság meg már örül, hogy végre vége van a szörnyű ágyúzásnak. Mennyivel kevesebb emberáldozatba kerül neki a háború.

Keletről már a román csapatok is átálltak, és a németek ellen harcolnak. Ugyancsak sok magyar katona is harcol a németek és a nyilasok ellen. Mi sajnos nem tudunk semmit csinálni. Még örülünk, hogy élünk. A munkásszázadok nem mozdulnak.

Előttünk az oroszok, mellettünk a német elitcsapatok, az erdőben a partizánok, hátunk mögött megint a németek. Ha valami megmozdulás lenne, pillanatok alatt az egész zászlóaljból csak hullahegy maradna. Így csendben kell maradunk.

A tisztek sem azok már, mint amikor kijöttünk. Nagyon meg változtak. A könnyű kis háborús kalandból sajnos más lett. Ők is érzik, hogy ennek a háborúnak más vége lesz. Itt majd utána sok mindenért nekik is felelni kell.

Az egységeknél mindamellett jó a fegyelem. Lehet a legénységgel emberi hangon is beszélni. Már rég nincs kikötés, meg a többi fenyítés. A legénység is érzi, most már nagyon össze kell tartani, mert ha nem, súlyos következménye lehet. Lassan mi, rádiósok fogjuk a csapattesteknél a főszerepet vinni. Ez most már biztos. Itt nem tudunk és nem is merünk a házaknál híreket hallgatni, hisz alig van rádió. Itt is bekellett vinni, ha van egy vagy kettő, oda meg nem mehetünk. Marad a mienk. Ezt meg tilos hallgatni. De azért mi igen csak mindent meg tudunk fogni ezzel a rádióval. A kicsik is jó vevők, de ott velük nem lehet, mert nem csak ők vannak, hanem mások is, és ha híre megy, akkor nagy baj lenne belőle. Így mi vagyunk egyedül azok, akik még valamit tudnak a külvilágból.

A tisztek lassan mindennel tisztába vannak. A hangulat csak látszat, de mit csináljunk, hova menjünk. Az alest állandóan hívják az összekötő parancsnokságra. Valami nagyon nagy dolog van kialakulóban, de még mindig nem tudunk pontosan semmit.

Elválik, hogy mi lesz

A mai nap is tétlenséggel telik. Sem Hubai, sem Kardos még nem jött. A háziak sincsenek itthon. Mindenki valamivel el van foglalva. Este felé megjönnek, a háziasszony hamarosan jön, és kérdi, nem kereste valaki.

Mondom ez idáig senki.

„Hát jól van. Ha van ideje, jöjjön be egy kicsit!”

„Már mentem volna, de előbb meg kell várnom, hogy valamelyik társam visszajöjjön.”

„Jól van, de ne felejtse el!”

„Nem!”

A gyerekek jó sokáig elmaradtak. Jó hangulatban jöttek haza. Bandi és Karcsi is egy-egy üveg sört hozott.

„Na komám, igyál, mert mi már eleget ittunk.”

„Csak nem valami kocsmába voltatok?”

„Á dehogy, az egyik üzletben.”

„Mennyibe került?”

„Miért?”

„Mert jó lenne tudni, mennyit érhettek, most mert jó pár üveg tartalmú sörrel most többet értek.”

„Nahát ez igaz. Mondjuk 10 üveggel ezzel együtt.”

„Hát akkor ti két–két koronával többet értek. Elmentek a vacsoráért, vagy én hozzam el?”

„Hát hozd el, mert én álmos kezdek lenni, de a Karcsi is.”

„Jól van, de el ne menjetek, míg én vissza nem jövök.”

„Rendben van, csak menj, mert nagyon éhesek vagyunk.”

„Hát a sör az nem lakatott jól benneteket?”

„Nem bizony.”

„Na én megyek.”

Nem sokat időztem, mert nekem még volt elintézni valóm. A konyhán már alig voltak. A hideg vacsora már ki volt rakva. Egy egész kenyér, egy db sajt vagy szalonna, marmeládé, vagy baracklekvár. Lehetett választani, én a szalonnát és a baracklekvárt választottam, mert ez több volt, mint az előbbi. Különben sajtunk még volt elég.

Kérdeztem, megjött-e már Hubai?

„Még nem, de már itt kellene lenniük, mert azt mondták, hamarosan itt lesznek.”

Nem maradtam, hiszen vártak, iparkodtam haza. A két fiú már majdnem aludt, de azért hozzá fogtak vacsorázni. Én is velük ettem. A szalonna jó volt, és így a lekvár maradt.

Vacsora után átmentem a háziakhoz.. A gazda már otthon volt, éppen ők is vacsoráztak. Hívtak, de mondom én már túl vagyok rajta. Közben szó esett mindenről. Azután mondja, hogy a képeket sikerült átadni az unokabátyámnak. Egy odavalósi fiú egy században van vele, és itthon volt szabadságon és elvitte. Ott átadta. No csak minden így sikerüljön, gondoltam.

Mielőtt elköszöntem, mondja:

„Maguk holnap, vagy holnapután már tovább fogunk menni, pedig jó lett volna, ha itt nálunk töltik a szentestét.”

Más híre nem volt, így elköszöntem.

Alighogy bemegyek a szobánkba, jön a Mester őrmester.

„Na öcsém, megjöttem, de ugyancsak lógó orral, nem valami jót hozhatok.”

„Hát én akkor megkeresem Hubait.”

„Ne keresd, mert itt van.”

Már be is lépett az ajtón.

„Na mit hoztál?”

„Én semmit, de itthon mi az újság?”

„Itt sincs semmi.”

„Milyen ennivalód van?”

„Van kenyér, van marmeládé, van valamennyi sajtom, sonkám és más nincs.”

„Hát tojásod van-e?”

„Van.”

„És mennyi?”

„Kettő meg tíz.”

„Na akkor szedd a lábad, és vigyél abból a tízből négyet az alesnek, és főzd is meg, mert megint fáj a gyomra!”

Viszek ötöt, és hamarosan már a lakásán vagyok.

Mondom hoztam friss tojást, főzzek-e valamennyit.

„Hát ha van, akkor főzz pár darabot!”

Meggyújtom a petróleumfőzőt, és hamarosan már surrog a víz. Szedem elő a tojásokat, és várom míg forrni kezd. Amikor forr beleteszem mind az ötöt, majd amikor ismét forrni kezd, három percet várok, és óvatosan kiszedem egy edénybe, amelyikbe már hideg vizet öntöttem.

Az ales addig tányért vett elő meg kávés kanalat. Amikor már hűlni kezdett, megpucoltam egyelőre hármat, és rátettem a tányérjába. Ő meg egy bögrébe szedte ki, és jóízűen evett.

Amikor megette, mondom maradt még kettő, és egye meg.

„De nem, mert majd jó lesz reggel.”

Mielőtt elköszöntem, mondom az újságot, hogy holnap vagy holnap után továbbmegyünk.

„Na ebben van valami.”

„Majd holnap elválik. Még én sem tudom.”

„Még ki tudja?”

„Senki, csak mi ketten.”

„Na menj és hallgass, reggel pontosan várd az adást!”

Elköszöntem és mire hazaértem már mind a ketten aludtak. Én is követtem a példájukat. Most igazán hosszúk voltak az éjszakák. A reggel pedig szerintünk hamar itt volt.

Bandi volt az első aki ébredt, és majdnem későn, a legelső dolga a rádió, bekapcsolása volt. Én is felébredtem, de már akkor a rádió sípolt. Úgy látszik, a hadtest is késik. Amilyen gyorsan lehetett, összeszedtük magunkat, ceruza, papír mindig kéznél volt.

Éppen csak bejelentkezett, és sehol semmi. A későbbi adásig volt még két óránk.

„Ki megy a reggeliért?”

Karcsi mondja, majd ő megy, de Bandi is készülődik.

„Na akkor én is megyek.”

„Hát az nem lehet” mondom, „most én is szeretnék kicsit körülnézni.”

„Hát jó, de ne most, hanem kilenc után, mert most van dolgom, a Karcsi is hamar itt lesz.” „Rendben van. Hát menjetek!”

A fene tudja mi ütött Bandiba, de mostanában mindig mehetnékje van. Igaz, van ideje, de én is úgy be vagyok sózva, és én is mennék!

Karcsi hamarosan meg is jött, de csak az én reggelimet hozta.

„Bandiét nem hoztad?”

„Nem. Ő már ott megette.”

„Nem mondta, hová megy?”

„Nem, de hamar végzett a reggelivel, és már el is tűnt. Valami földije van a közelben, és azt keresi.”

„Az más.”

Mi így maradtunk ketten. Bandi nem jött.

A második hívásnál sem volt semmi.

„No én most elszaladok, de mire az adás ideje lesz, én itt vagyok. Ne menj sehová, mert mindig jöhet valaki, és itt egy embernek mindig kell lenni!”

Már mentem is. Jó pár üzletet megjártam, de nem sikerült semmit sem venni. Így üres kézzel jöttem haza. Mindig nehezebb az árubeszerzés.

Alig hogy levetkőzöm, jött Kardos őrmester.

„Na mi újság van?”

Mondom, nem tudok semmit.

„Az a jó. Legalább maradunk. Már itt a karácsony, így biztos fedél alatt leszünk.”

„Na addig még sok minden történhet.”

„Az igaz, de bízzunk a jó szerencsében, és maradunk.”

„Én nem vagyok annyira biztos.”

Kérdem, merre jártak?

„A századokat néztük meg, de voltunk a hadtestnél is.”

„Mi van az elosztósokkal?”

„Nem találkoztam velük. Állítólag jó hátra mentek, Túrócszentmártonba. Ott lesz a legközelebbi vételezés.”

„És a karácsonnyal mi lesz?”

„Azt nem tudom, de úgy tudom, van még tíz napi tartalék, és ha sikerülne venni valamilyen lábasjószágot, az lenne a legjobb.”

„Az bizony jó lenne, de ki az, aki eladja? Nem hiszem, hogy van ilyen ember most, ha csak nem ott, ahol több van, és félnek, hogy valaki pénz nélkül elviszi.”

„Ilyen lehet. Jó lenne kicsit körül nézni!”

„Majd délután. Most hamarosan itt van az adás ideje.”

Sehol semmi hír.

Talán csak a házi bácsi ugratott. Délben megjött, nem szólt semmit. Amint megebédelt, már ment is. A felesége maradt itthon.

Bementem, és kérdeztem: nem tudna-e valahol vagy tehenet, vagy disznót eladót.

Mondja nem hiszi, hogy tudnánk valahol venni, mert mindenki fél a következményektől. A németek sok jószágot elvittek, igaz, nem ingyen, de az is kezd hiányozni. Az ura számítása szerint nekünk már régen el kellett volna mennünk

„Igaz, ami igaz, már elég régen itt vagyunk.”

„Mindenki készülne az ünnepre, de senki nem tud semmit. Sem az oroszok, sem a németek nem mozdulnak.”

Az ura szerint ez olyan vihar előtti csend. Még nincs vége a háborúnak. Ki tudja még, mi fog történni? Így mindenki valamire várakozik. Szóval az ilyen vásárlás nem megy könnyen. Pedig milyen jó is lenne, karácsonyra valamilyen friss hús. Így morfondírozok.

Azután elköszöntem, mert itt most nem hiszek abban, hogy valami üzlet létre jöhetne.

Amint visszamentem, Bandi is megjött. Nagyon fáradt volt és kedvetlen.

„Na mi a baj?”

„Semmi, csak valami nem tetszik nekem.”

„Ugyan mi?”

„Mindenki csendben van.”

„Mindenki készül az ünnepekre. Azon tűnődnek, vajon csendes lesz a karácsony, a békés ünnep. Ez csak természetes, vagy nem?”

„Hubai mondja, hogy a századoknál is ilyen a hangulat. Mindenki úgy van, hogy bármelyik pillanatban történhet valami. De mi?”

„Ezt nem tudják – és mi se.”

A délután is lassan elmúlik. Most már mi is kezdünk nyugtalanok lenni. Az utolsó adás van hátra, sehol semmi.

Az utolsó adás nehezen fogható, valami közeli adó nagyon zavar. Alig értjük a hívást, azonnal átkapcsolunk a másik hullámra. Most már minden tisztán vehető. Alig 20 szavas távirat jött, de sürgős. Nyugtáztuk és jeleztük, várjon. A megfejtés is hamar kész: „Azonnal indulni a megadott helység felé!”

1944.12.23.

„Hol fogunk karácsonykor lenni?”

Még egy nap, és itt van a szent este. Bandi viszi a táviratot, és szólok a kocsisnak.

„Ne menj sehova, hanem sürgősen szedd rendbe magad, mert ha igaz, tovább megyünk.” Nem hiszi el. Én sem nagyon, de a távirat mást mond.

Karcsi meg én összepakoljuk a holminkat, hamarosan itt Bandi a szöveggel. Csak ennyi: „vettem értettem.” Nem is kellett rejtjeleznem.

Vették az adást, és már a rádiót csomagoltuk össze.

A kocsisunknak mondtuk, azonnal befogni, felpakolunk és már megyünk is.

A fiúknak sem esett jól. A kocsin kényelmes hely kínálkozott. A kocsiponyvát mindenesetre felül hagytuk. Amikor minden kész volt, elköszöntünk a háziaktól, és irány a zászlóaljparancsnokság.

Ott is lázas munka. Jelentkeztünk. Az ales ideadja az útirányt, és majd az úton a többit megbeszéljük.

„Induljatok! Mester és Kardos őrmester a kocsitokra teszik a felszerelésüket. Kardos az alessel megy majd, Mester meg a segédtiszt lován.

Menetben a zászlóalj

No akkor induljunk az isten nevében! Koromsötét volt, sehol semmi világítás. Csak lovak ösztöneire voltunk bízva.

Még szerencse, hogy a falu szélén egy irányító mutatta az utat. A mi kocsisunk volt az első. Az idő hideg, az utat nagyon kellett vigyázni, mert a hó hamar becsapja az utast. Ráadásul az ég tiszta, csak még a hold hiányzik, pedig amikor a parancsot megkaptuk, akkor még sötét felhős volt, alig láttunk; most meg már alig látni felhőt.

Jó hideg éjszaka előtt állunk. Már most fázunk. A szobában elszoktunk a hidegtől Még szerencse, hogy van meleg zoknim, és a kapca is melegít. A lábamról nem fázhatok meg.

A lovak is prüszkölnek, de azért jól szedik a lábukat és haladunk. Lassan egy órája, hogy megyünk, és közelben egy-egy fényt látni. Bizonyosan hamarosan valami településre érünk. A hold még nem jött fel. A hideg meg egyre erősödik.

Tényleg valami településre értünk. Az útról nem tértünk le. Az eligazításban is az állt, az útról ne térjünk le. Azért csak megálltunk és hallgatóztunk. Semmi nesz. Mi ugyan jól megugrottunk. Kicsit tapogtunk, és a vér jobban megindult, mindjárt nem fáztunk annyira.

Azután tovább mentünk. A település közepén egy új ember állított meg bennünket, és útba igazított. Mentünk tovább. Már nagyon nem is éreztük a hideget. Lassan hozzá szoktunk. Mester meg vagy előttünk, vagy mögöttünk ügetett. Fázott és már átadta volna a lovat, de nem kellett senkinek. Mi meg állandóan beszélgettünk. Így hamarabb múlt az idő.

A lovak meg ugyancsak haladtak. Egyszer csak egy nagy zuhanás és káromkodás hallik. Mester őrmester megengedte a kantárszárat, a ló megbotlott, ő meg leesett és nagyon összeverte az arcát, meg a kezét.

Azonnal a kocsira tettük, a lovat meg a hátsó saroglyához kötöttük, majd valahogy letöröltük az arcát, a kezét is. A vérzés is lassan elállt.

Már a második településre értünk, még mindig sehol semmi. Itt már eligazító sem volt. Az volt a szerencsénk, hogy nem volt útelágazás, és így tovább mehettünk. Már jól elhagytuk a települést, amikor hátunk mögött néha, néha valami pislákolt volna. A fény mindig közelebbről látszott. Hamarosan utol is ért, ekkor mi már egy nagy erdőben voltunk.

Az alesék értek utol bennünket. Látták hátul a lovat, és kérdezték: mi van. Az őrmester mindjárt meg is mondta. A zseblámpa fényénél megnézték, bizony csúnyán összeverte magát. Azt hiszem, sokáig nem fog kívánkozni lovagolni.

Azután az ales megadta az eligazítást. Már tudjuk, hogy hová fogunk érkezni. Még vagy 40 km volt hátra. Tehát menni kell.

A hold nem jött fel, ellenben újból beborult. Most már csakugyan koromsötét lett. A kocsis mondta, hogy a lovat hátulról el kell kötni, mert még valami bajt okozhat. Én nagyon kezdtem fázni, meg ismertem is a lovat, mondom, én majd vezetem. Gondoltam legalább kicsit megmelegszem.

A gyeplőszárat a nyereghez csatoltam, és csak úgy fogtam, és így nem előtte, hanem mellette mentem. A ló elég lusta volt, ha néha nem biztatom, lemaradunk. Felülni rá nem volt kedvem, mert nem akartam én is úgy járni, mint Mester őrmester. Amikor már meguntam tartani a szárat, elengedtem, kicsit kocogtam, a ló is utánam eredt. Így mentünk pár km-t, amikor egy másik településre értünk. Az idő már éjfélre járt.

Egy gyalogsági tiszt állt elénk, más irányba akart téríteni bennünket. Mi persze nem tértünk le. Nekünk más volt a parancs, itt kicsit beszélgettünk. A lovat Karcsi komám vette át, mert ő is nagyon fázott, a kocsi irányítását meg Bandi, mert a kocsis is leszállt, mert fázott a lába.

Így a kocsin csak hárman maradtunk. Most már néha volt egy kis bujkáló holdvilág. Ez nem sokat világított, de több volt a semminél. De azért mi nem haladhattunk gyorsabban. A lovak is lassabban mentek. Pár km az ő lábukban is benne volt. Továbbá már jó ideje nem mentek, és elszoktak az úttól.

Amint a települést elhagyjuk, újból erdős részre értünk. Alig mentünk 5-600 métert, hol itt, hol ott egy-egy lövést is hallottunk. Ezek valami orrvadászok lehetnek. Még morfondíroztunk, hogy menjünk tovább, amikor egy nyomjelzős golyó nem messzire szállt el előttünk.

Gondoltuk, jó lesz itt megállni, mert ez nem tréfa. A lovak mentek volna, de a kocsi nagyon zörgött, és az elárul bennünket. Így megálltunk és csendben maradtunk. Na itt most lesz ami lesz. A lovakat betakartuk. Arra gondoltunk, hogy valamelyikünk visszamehetne lóháton, de most ebben a sötétben hol lehet megtalálni a nyílt parancsot. Hát vártunk. Vártunk. Már több mint egy órája álldogáltunk, és sehol semmi. Majd megfagytunk. Nemcsak hideg volt, hanem a szél is hozzáfogott; az is fújt úgy, hogy egyre hidegebb lett. A lovak is topogtak.

Menni kellett, ha nem akartunk megnyomorodni. Elindultunk, semmi nesz. Talán nem lesz semmi baj. Alig tettünk meg 100 métert, megint lövéssel figyelmeztettek.

No mindegy, most már ki kell lesni, hogy honnan lőnek. Kb. 400 métere lehetett az, aki ránk lövöldözik. Hát ne menjünk, hanem jó lenne, ha valaki vagy valakik oda mennének, és megtudnák, mit is akarnak. De ki legyen ez?

Amint így morfondírozgatunk, valami nesz megüti a fülem. Intek és mutatom, csend legyen, és úgy figyelünk. Sehol semmi. Akkor Bandi megszólalt:

„Ki van ott?”

Hamarosan visszaszóltak:

„Egy jó barát.”

„Ha az, fáradjon ide!”

„Kik vagytok?”

Mondjuk, hogy magyarok.

„Németek nincsenek?”

„Tudtunkkal csak mi jövünk.”

„És a többiek hol vannak?”

„Kb. 1 órai járásra, ők is jönnek.”

„Sokan?”

„Bizonyosan, de a számukat mi nem tudjuk.”

„Vigyázatok, mert ha nem úgy van baj lesz!”.

Nagy gondban vagyunk, mert tényleg mi lesz, ha németek is jönnek mögöttünk.

„Legjobb lenne valakinek itt maradni. Az majd utolér benneteket, és jön a többivel. Na ki marad itt?”

Mondom: én. „Ti meg óvatosan menjetek!”

Nem féltem, mert mindig volt kapcsolatom a tót emberekkel, és nem volt miért, mitől féljek. Reméltem, hamarosan valami fedél alá kerülök, és továbbá jönnek a többiek is, és nem fog se velük, se nekem semmi bajom történni.

A többiek tovább mentek, mi meg vissza felé az erdőbe, és hamarosan egy faházhoz értünk ahol nem volt fűtés, de nem fújt a szél, így valamivel melegebbnek éreztem a levegőt.

A többiek már egy fél órája, hogy elmentek, mikor az úton megint pislákoló fényt vettünk észre.

Mondom ezek a mieink.

„Na majd megnézzük őket” szólt a tót fiú.

Kimegyek előre, és az út szélén megállok. Az autó elég gyorsan haladt felénk. Nem voltam biztos benne, hogy a mieink, de nem álltam félre. A miénk volt!

Már elment mellettem, amikor a tót fiú lámpával integetett, és erre meg is álltak. Odamentem, jelentkeztem.

Kérdezték, mi van a többivel.

Beszámolok mindenről. Gondoltam, nincs más választásom, megvárom a mieinket, és itt valaki többet tud, mondom, mint mi, mert ez nem a mi dolgunk.

Kérdi az ales, hol van az illető.

„Mindjárt itt lesz, csak jelzek neki.”

„Hát minél hamarabb.”

Fütyülök és hamarosan már ott is volt.

Köszönt és intett az alesnek, hogy menjen vele.

Mi maradtunk. Nem sokáig maradtak, mert hamarosan visszajöttek. Az alezredes úr mondta, üljek be, és már mentünk is. Alig fél óra múlva utol is értük a mi kocsinkat.

Megálltunk és Mester őrmester jelenti, hogy mi történt az úton, és miért maradtam le.

Az ales kérdi, miért érdeklődtek a németek iránt.

„Mi azt nem tudjuk, de a rádiós azért maradt hátra, nehogy véletlenül tévedésből az alezredes úr kocsijára rálőjenek.”

„Na jó, még erről beszélgetünk. Most még két településen menjetek át, és a település után kb. 1 km-re álljanak meg, és ott várjanak engem. Ha mégis megállítanák magukat, várjanak meg mind, mert mi hamarosan jövünk.”

Most nem visszafelé ment, hanem az út iránnyal egyezően előre az autó, mi meg tovább haladtunk. Jó lett volna valami olyan helyet találni ahol egy kis teát tudnánk főzni. Most milyen jó lenne egy kis rum, vagy pálinka, valami meleget az is adna! Igaz, de meddig?

Mégis ittunk egy kis borovicskát. Jól esett. Kicsit melegített. Megindultunk, most már sem mi, sem a lovak nem haladtunk olyan gyorsan. Nekünk most már nem ízlett a kocsikázás, mindenki gyalog ment. A kocsis is leszállt, és a kocsi mellett gyalogolt.

A haladás nem volt valami gyors, alig tettünk óránként 4 km-t, mégis mire megvirradt, a célnál voltunk.

Karácsony estéje a terepen

1944.12.24.

A településen túl megálltunk. Most jó volna egy kis védett hely, ahol végtagjainkban kicsit megmozdulna a vérkeringés. Nem sokára megjöttek az alesék is. Ők is fáradtak voltak.

Kardos is nagyon fázhatott, mert kék-zöld volt. Az ales is gyatrán nézett ki. Hubai volt az egyetlen, aki aránylag a legjobban nézett ki. Szóval ezen a téren tudta magát tartani. Az alesnek nem volt valami virágos kedve.

„Hát most nagy bajban vagyunk. Ma, amikor mindenki otthon szeretne lenni, valószínűleg még fedél sem lesz a fejünk felett. A faluk kicsik, mi előre jöttünk, utánunk valóban a németek vonultak vissza. Ők a nagyobb községekbe települtek, mi meg előre jöttünk. Nem lesz más, sátort állítunk fel, és csak nem fagyunk meg. A századok is jönnek utánunk, és ha minden jól megy, hamarosan együtt leszünk.”

Tényleg alig két óra múlva már jöttek a mieink. Nagyon fáradtak voltak. A szakácsoknak sem volt valami jó kedvük. Hamarosan lesz jó forró kávé, a semminél több, az majd felmelegít mindenkit.

Bizony nagyon vártuk a kis melegítőt. Bár hamar készen lettek, mégis úgy tűnt, mintha több mint egy óráig főzték volna. A századok egyenként érkeztek. A mi szakácsaink szünet nélkül főzték a kávét; az embereket felüdítette.

Milyen jó ízt adott az a kis rum, amit hozzáöntöttek. Nem merték ellopni, mert ezen a téren már volt tapasztalata a szakácsoknak és a géhás tiszteknek is. Dupla adagot csak azok kaptak, akik szolgálatba mentek.

A helyzetünk nagyon siralmas volt. A hidegtől nem féltünk, de itt semmi olyan hely nem volt, ami egy kicsit enyhelt adna. Nem lesz más, nappal tüzelünk, éjjel meg a parázs körül sátorba bújunk – csak nem fagyunk meg.

Nem vagyunk azért annyira elcsigázva, hogy ilyen bekövetkezhetne. A nap nagy része a sátorok felállításával ment el. Mi aránylag szerencsések voltunk, volt három, illetve négy sátorlapunk és egy 4x4-es ponyva a rádiónak.

A rádiót üzemképessé tettük. Bandi maradt mellette, mi meg kerestünk megfelelő, erős, egyenes husángokat, és fölállítottuk a sátort. A belvilága 2x3-as lett. Amikor ez fel volt állítva, akkor a négy sátorlapot alá állítottuk – így a belső tér kb. jó fél méterrel lett kisebb. De már két réteg szűrte meg a hideget.

Utána, mert már nem tudtunk száraz avart gyűjteni, fenyőágakat vágtunk. Jól leráztuk, hogy ne maradjon rajta hó, majd egy sarokba tettük, jó vastagon. Most jó lenne valahol vagy szénát, vagy szalmát szerezni, mennyivel melegebb lenne a fekhely! De majd lesz valahogy.

A lovakat két pokróccal kötötte le a kocsis, sőt még az üres zsákokat is a vékonyukra kötötte. Ezek talán nem fáznak meg. Most ezután a sátor előtt egy kis tüzet raktunk, de ez eleinte nem nagyon égett, inkább füstölt. De azért adott valami kis meleget.

Kellemes karácsonyunk lesz!

A segédtiszt lova is itt maradt. A kocsis elment ennek is valami takarót hozni. Nem kapott, ezért a lovat visszavezette a segédtiszt lovászának.

A tiszti sátort is felállították. Ahogy elnéztem, elég nagy volt. Azt hiszem, hideg is lesz.

Amint így morfondírozunk, jön Hubai.

„Na komám, milyen a sátrad?”

„Még semmilyen, jöttem, hogy megnézem, milyen a tietek.”

„Csak nézd.”

„Na itt nem jön át a hideg.”

„Csak az a baj, hogy nincsen valami kályhaféle, mert fa az erdőn van elég.”

„Az tényleg baj. Na komám, van-e kedved egy kicsit autózásra?”

„Most nincs.”

„Nem baj, de azért gyere, mert hív az ales.”

Már lassan dél felé járt az idő. Már nem fáztam úgy, mint reggel, de most kezdtem éhes lenni. „Na én megyek, ha igaz, hamarosan itt is leszek.”

Az ales már várt.

„Hogy vagytok, készen vagytok a szállással?”

„Már majdnem kész.”

„Volna-e kedved egy kicsit csavarogni Hubaival?”

„Kedvem nincs, de ebéd után széjjelnézhetünk.”

„Itt az ebéd, idehozattam.”

Az ebéd jó volt, jó meleg. Utána indulásra készen.

Kérdem, mi kellene?

„Vagy szalma, vagy széna.”

„Hát gyerünk, de most jól nyissad ki te is a szemed!”

Lassan megyünk, sehol senki és semmi. Nagyon figyelünk. Én vittem magammal 100 honvéd cigarettát, meg száz szimfóniát, talán valamit sikerül szerezni.

Már pár km-t mentünk, amikor egy magányos házat láttam meg, nem messze az úttól, kb. 100 méterre.

Mondom, állj meg.

„Én ide bemegyek. Te meg nagyon figyelj, mert még baj lehet.”

Az utat nehezen tettem meg. Amikor már közelebb értem, látom ám, hogy a házban tüzelnek, csak a füst nem a kéményen megy ki. Itt biztosan van valaki. Amint a közelébe érek, egy idős ember jön ki elém, és mutatja, hogy maradjak ott, majd ő elém jön.

Vártam. Amikor már közelembe ért, köszöntem neki tótul. Ő magyarul köszönt vissza.

Ez most nagyon nagy szerencse volt, legalább tudunk szót ejteni egymással.

Kérdezte, mi járatban vagyok?

Mondom, nézelődünk, és ha lehet, vagy szénát, vagy szalmát szeretnénk valahol keríteni. „Minek?”

„A széna a lovaknak kell, a szalma meg nekünk, mert nagyon hideg a fenyőág. Amúgy is jól megfáztunk, nem szeretnénk betegek lenni. Nem tudna valahol valakinek valamennyi eladót?”

„Az bizony nehéz lesz, mert még soká jön el a tavasz, és mind a kettő kell az embereknek és az állatoknak is.”

„Nem ingyen és nem is magyar pénzért kérem. Van itt koronám is, meg másom is, amivel tudok fizetni.”

Hát bajos dolog, de látom, hogy az atyafi vakaródzik. Talán még sem jöttem hiába. Kicsit téblábol, majd megszólal:

„Mennyi kellene?”

„Legalább 20 alj széna és egy szekér szalma.”

„Az sok mert mi marad nekem?”

„A szénáét biztosan megeszik az állatok, a szalma meg itt fog maradni, mert nem visszük magunkkal. Ha tovább megyünk a szalma itt marad.”

„De töretes lesz.”

„Alomnak még jó.”

Gondolkodik.

„Ez jó üzletnek tűnik! Lehet róla szó, de előbb meg kell beszélni bent. Minden esetre menjen vissza, hozzon két kocsit, meg pénzt, utána majd megegyezünk.”

„Rendben van, hamarosan visszajövünk.”

Azzal már mentem is vissza. Iparkodtam, Hubai várt.

„Na mi van?”

„Hát talán lesz valami, de iparkodjunk vissza, nehogy az atyafi meggondolja magát.”

Megfordultunk és már mentünk is vissza a táborba.

Mondom a kocsisunknak, azonnal fogj be, de még egy másik kocsis is, mert talán tudok szerezni valamennyi szénát.

„Az jó lenne. Legalább a lovak ennének!”

Hubai már jött is; az ales adott neki 500 koronát vásárlásra.

„Na ez elég sok pénz, csak nehogy hiába járjunk.”

A kocsisok egykettőre készen lettek, és már indultunk is. Mi is kocsival mentünk. Jó fél óra múlva már a helyszínen voltunk. Amikor a sűrű fenyves mögé mentünk, hát ott volt legalább 30-40 kisebb boglya széna és szalma is.

„Na látom van minden, de mi az ára, és ad-e el ebből nekünk is valamennyit?”

„Lehet róla szó. A széna ára 15 korona mázsánként, a szalma meg 12 korona.”

Mondom ez kicsit sok, de majd megalkudunk.

„Hát talán csak pénzt hoztak?”

„Miért?”

„Mert ha volna valami eladni valójuk, azt is beszámítanánk.”

„Van. De csak cigarettánk. Az nem tudom jó lesz-e magának.”

„Majd meglássuk!

„Na és a kocsikat hol mérjük meg?”

„Hát csak úgy szemre.”

„És mennyit szokott egy kocsira felrakni?”

„Úgy 3-4 mázsát.”

Ránézek a kocsikra, úgy van.

„De ha jól megrakják, ez a két kocsi biztos elvisz tíz mázsáz is!”

„Akkor mennyit fizessek?”

„Legyen 140 korona!”

„Nem lesz az egy kicsit sok?”

„Soknak sok, de ha nincs valami, akkor semmi sem sok.”

„Ez így van, na mindegy. Mikor kezdhetünk rakodni?”

„Akár mindjárt is.”

„Na komám, fogj te is egy villát, és iparkodjunk, mert máris este van, még hozzá szent karácsony estéje.”

Alig egy óra alatt mind a két kocsi meg volt rakva. Én meg a komám bementünk, kifizettük a 140 koronát, és köszöntünk is.

„Hát nem üzletelünk a cigarettával?”

„Miért ne, de vagy estére vagy holnap.”

„Jól van, ha nem jön semmi közbe, holnap már 9-10 óra közt itt vagyok.”

Azzal már mentem is.

Mire a táborhoz értek a kocsik, már én is utolértem őket.

Az ales már várt.

„Ügyesek vagytok. Mi van?”

„Egy kocsi széna, egy kocsi szalma.”

„Hány sátor van?”

„10 nagy és 3 kicsi.”

„Mennyi széna kell?”

„Bizony jó lenne mind, de majd lesz valahogy!”

A nagy sátorba 3 nagy villával, a kicsikbe meg egy-egy villával jutott. A miénkbe két villával került. A széna a kocsi mellé lett rakva, úgy hogy valami enyhelt adjon a lovaknak. Legalább ne fázzanak a hideg széltől.

Gyorsan ráterítettük a szalmát a fenyőgallyra, és utána két pokróccal leterítettük, és mindjárt nem volt olyan hideg.

Még korai volt az idő. A vacsoráig még volt vagy egy órai pihenő. A szakácsok szorgoskodtak.

„Te Bandi, én elmegyek Karcsival vissza, hozd ki a vacsoránkat, hátha sikerül valamit szerezni. Hamarosan jövünk.”

Amikor elmentünk, mondom az őrnek, nehogy ránk lőjön, ha jövünk vissza.

„Jól van, de ne sokáig maradjatok.”

„Iparkodunk.”

Aránylag hamar felértünk, jó melegünk lett. Amikor felértünk, sötét volt mindenhol.

„No komám, úgy látszik, hiába jöttünk.”

Párszor hangosan köszöntem, nagy sokára egy hang messziről szólt:

„Jövök már.”

A hangomról megismert.

„Na visszajöttek?”

„Igen. Megjöttünk.”

„Hát csak beljebb, mert cudar idő van kint.”

Bementünk.

Mutatom a 2 doboz százas cigarettát, átveszi, megnézi, megszagolja, majd kérdi mi az ára. „Csomagonként 30 korona.”

„Nem lesz az egy kicsit sok?”

„Tudom, nem olcsó, de ez az ára.”

„És mi kellene érte?”

„Hát mi van?”

„Van túró, van borovicska, van egy fél éves kecske, ami eladó.”

„És mi az ára?”

„A kecske 50 korona, a túrónak 5 korona az ára. Na és a borovicska, 10 korona literenként.”

Számolgatok. Még adok 50 koronát, és ha igaz, lesz egy kecske, 4 kg túró, 4 liter borovicska, de ezen felül még kialkudok egy jó kötélre való szalmát, mégpedig rozsszalmát.

Mondom, mi kellene.

Ő is számolgat, 50+20+ 40 = 110 korona.

„Nézze, gazduram, nemrég ettől nagyobb kecskét vettem 30 koronáért, a túrót meg három-ötvenért adták. Így most úgy festene : 40+14+40 = 97 korona. Én meg százat adok, de nem kérek visszajárót. Hanem, ha nem sajnálja tőlünk, akkor adjon még nekem egy jó kötél szalmát, mert majdnem kevés ez nekünk.

Gondolkodik egy ideig.

„Jól van.”

„Még annyit, hogy mi a kecskét nem visszük magunkkal, hanem vágja le a kecskét most, s a vére meg a bőre itt marad.”

Látszott az arcán, hogy így már örült a boltnak.

„Na Karcsi, a kötelet terítsd el, és jó pakolj rá abból a rozsszalmából. Amikor kész vagy, szólj!”

Addig én és a gazda a kecskét intéztük el. Ment minden, mint a karikacsapás. Az atyafi gyakorlottan percek alatt megnyúzta a kecskét, a túrót is tetézve mérte, és egy 5 literes forma kabakot megtöltött pálinkával. Nem volt nagyon erős, de ennyit megért.

Amit tudtam, a kenyérzsákba tettem. A többit majd kézben viszem.

A kecske súlya megnyúzva kb.12-15 kg lehetett (vittem a szívet, májat, tüdőt meg a gyomrot is). Karcsi is elkészült közben. Ketten jól meghúztuk a kötelet. Bizony ennek is volt jó súlya, úgy 30 kg lehetett.

Elköszöntünk, és békés karácsonyt kívánva eltávoztunk. Elég sokára értünk vissza. Az őr beengedett, de azt mondta egy nyaláb szalma neki is kell.

„Na gyere!”

„Nem mehetek.”

Mondom, pihenj kicsit Karcsi, én meg szólok az őrparancsnoknak.

„Na annak ne, hanem addig te vedd át a fegyvert. Hamarosan itt leszek.”

Nem is soká maradt. A szalmát a sátorukba vitte, volt nagy öröm.

Hát még nálunk. Mi már nem fázhatunk meg. Négyünknek bőven van hely. Bandi meghozta a vacsorát. Hát már ettünk jobbat is. De nem fontos. Az a jó, hogy csendben lehetünk. A szalma nagyon jól jött.

Milyen sok meleget fog adni! Újból csináltuk a fekhelyeinket. Vacsora után a kocsisunkat hívjuk, aludjon bent itt velünk. Nem jött.

Mondja nem lehet, mert a lovakat elviszik. Neki jó lesz a szénában is. Belebújik, és nem fog fázni.

Na akkor hárman leszünk. Már éppen aludni térnénk, amikor megjön Kardos és Mester őrmester, meg Hubai. Hozzák a szerelésüket is.

„Mi újság van?” kérdezzük.

Semmi, csak a mi sátrunkba akarnak aludni, mert a nagy sátorok nagyon szellősek. Gondolják, itt melegebb lesz. Nem nagyon tetszett, de a helyen még így is kényelmesen elfértünk, és hat takaróval több lesz.

Most már biztos nem fagyunk meg. Nem sokáig maradtunk fent. Hamarosan már a fekhelyen pihentünk, fújtuk a pokrócok alól a meleget. Nem sokára már mind aludtunk. Tényleg nem fáztunk. Nagyon jót pihentünk. Reggel 8 előtt senki nem kelt fel.

Az utolsó háborús karácsony

1944.12.25.

Borovicskával kívántunk reggel békés, csendes, boldog karácsonyt. Még karácsonyi éneket is énekeltünk. Lassan már vagy harmincan voltak bent, és mindenki énekelt. Még szerencse, hogy este úgy jó másfél liter borovicskát eltettem, mert nem maradt volna semmi belőle.

Még az ales is bejött, sőt énekelt is velünk. Ő is kapott borovicskát, és most meg is itta.

„Szomorú karácsony lesz. Az ellátó nem tudott semmiféle húst adni, de majd csak lesz valahogy. Na sebaj.”

„És mit adott?”

„Egy hordó savanyú káposztát.”

„Leszen ünnepi ebéd!”

„Káposztából?”

„Igen.”

„Igaz, van még hozzá 10 kg burizs, de vastagának csak szalonna, az is csak valamennyi.”

„Ez igen. Karcsi szólj csak az Endrének, hogy az alezredes úr hívatja.”

Jön a főszakácsunk. Csodálkozva áll a sátorban.

„Én nem hívattalak, fiam. A cimborád hívatott.”

„Hát ez jó. Azt sem tudom, mit főzzek, te meg ide rángatsz.”

„Igen. Van egy fiatal kecskénk, mennyi a szalonna-ellátmány?”

„3 – 4 kg.”

„És milyen?”

„Húsos.”

„Ez jó. A kecskét meg a belsőségeket félig főzd meg levesnek, aztán szalonnával meg a burizzsal tedd a káposztába!”

Úgy megszorongatott, alig kaptam levegőt. Mindjárt nézte a húst. Már vitte volna.

„Várj. Az első comb az enyém. A többit viheted. Olyan székelygulyást csinálok a törzsnek, hogy olyat még nem ettetek.”

Endre elment a kecskével. Minden káposztát feltett főni a szalonnával meg a burizzsal, a kecskét apróra vagdalva külön főzte, (a zöldséget is külön), és amikor már jó íze volt a levesnek, akkor kiszedte a húst, és belekeverte a káposztába.

A két lét összeöntötte, a levesben meghagyta a gyomrot meg a tüdőt, a májat visszaadta a gulyáshoz. Aztán még a levesbe főzött száraztésztát is, hogy kiadósabb legyen.

Nekem adott Bodzsár Jani egy kilóra való birkafaggyút, hogy az édes kecske ízt elvegye. Nekem is volt húsos szalonnám, meg még hozzádaraboltam a májat is. Bandi meg Karcsi pucoltak vöröshagymát meg foghagymát, én kisütöttem a birkafaggyút, a töpörtőjét eltettem kihűlni. Aztán kellő üvegesre pirítottam a hagymát, majd beletettem az összevágott combhúst (a csontját elvitte Endre a levesbe). Került bele egy ki vörösbor is.

Ünnepi volt az ebéd. Annyi készült belőle, hogy nem is tudtuk mindet elfogyasztani. Majd jó lesz estére. Mindenütt csend volt.

Kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak. Tényleg úgy éreztük magunkat, mintha otthon lennénk. Mindenki örült, csak az a pár ember volt kötve, akinek szolgálatba kellett mennie. Amikor az ember igazán jól érzi magát, nagyon gyorsan szalad az idő. Alig voltunk egy kicsit gondtalanok, már kezdett sötétedni. Lassan széjjel oszlott a társaság. Mindenki ment a maga sátrába.

Nem sok idő múlva az egyik őr jelentette, hogy több jelző lövedéket látott. Az ales kiment a figyelőbe, és ő is észlelte.

Visszajött, és mondta, kapcsoljuk csak be a rádiót, mert lehet, hogy mégis lesz valami hívás. Nem sokáig kellett várni, mert jött is a hívás, mi visszajeleztünk. Elég hosszú volt. Az ales nem ment el, hanem megvárta a szöveget.

Őt azonnal a hadtestparancsnokságra hívták, az alakulatot meg riadóztatták. Egy aknatelepítő század helyben marad és a törzsnek meg a többieknek irány tovább nyugat felé.

Stubnyafürdő és Diviakj között voltunk alig két napig. Mindenki összepakolt és vártuk a további parancsot.

A karácsony úgy látszik, nem pihenésé, hanem további menetelést ad. A törzs szintén itt marad. Csak mi meg az aknatelepítők nem indultak el.

A legközelebbi helység Jozernica. Nem messze van, alig 30 km. Még hajnal előtt oda érnek. A kilátások nem valami jók!

Mire mi oda fogunk érni, a többiek már megtalálják a helyüket valamelyik házban. Na azért mi sem panaszkodhatunk, mert van jó meleg sátrunk. Mit tehetünk?

Az ales elment, a századok is hamarosan indultak, mi meg maradunk. Vajon meddig?

Csak jól éreztük, nem lesz sokáig maradás. Mire karácsony első estéje eljött, csak a törzs tarthatott áhítatos, csendes estét.

Igaz, az aknászszázad is itt volt, de nem volt nyugodt, mert bármelyik pillanatban már indulniuk kellett. Mennek, de hová? Ez a bizonytalanság a legrosszabb. A hideg mintha alább hagyott volna. A sátor elég sok hideget felfogott. Sehová nem tudtunk menni, csak egyik sátorból a másikba. Inkább maradtunk. Már úgy is este volt. Hát a szalmán hevertünk.

A rádió is pihent. Még volt jó fél óra adásig. Csak egymással beszélgettünk. Most megint úgy éreztük, cammog az idő. Nehezen telt el ez a fél óra. Végre, sehol semmi, várni kell az utolsó hívást. Még szerencse, hogy a rádió akkumulátora erős, és van egy kis világosság.

Beszélgetünk, de csak halkan. Közben figyelünk is, nehogy valami meglepetés érjen bennünket. Nem vagyunk védett helyen. Itt körül vagyunk véve erdővel, valami történhet és teljesen el vagyunk vágva az emberektől. De bíztunk a karácsonyi ünnep varázsában, és hogy nem les ránk talán semmi váratlan esemény.

Igen csak nagy gondban van itt mindenki. Gondolunk haza, milyen jó lenne otthon lenni. Mi még csak megvagyunk, de a nős és a családos emberek nehezebben viselik el a család távolságát.

Egyszer csak ágak ropogását halljuk. Többet is, vajon kik lehetnek. Hamarosan már tudjuk. Mester őrmester, Mészáros őrmester és Prágai Jancsi tizedes jöttek.

„Na mi újság van, gyerekek?”

„Még semmi. És az irodán?”

„Ott sem sok. Várják az alest, már itt kellene lenniük. Nagyon gyorsan hívatták az öreget.”

„Gondolom, Kardos is fázhat.

„Nem lehet melege.”

Lassan mindenről szó esik. Az adás előtt megjött Kiss tizedes és Bodzsár Jancsi. Jancsi mindjárt feltalálja magát, főleg mert elkérte a faggyú-töpörtő felét, s oda is adtam neki. Kiss Pista nehezen melegszik fel. Ő és a Mészáros Feri bácsi a legöregebbek a törzsnél. A Feri bácsi végtelen nyugodt ember. Mintha nem is a fronton lenne. Az irodában nála mindig rend van. Civilben műszaki rajzoló. Kiss Pista kereskedő, sok beszédű. Igazi precíz ember lehet odahaza. Itt is mindig rend van nála. Senki más nincs, csak az imádott felesége. Ha van egy kis szabad ideje, mindig a fényképét nézi és beszélget vele.

Se én, se Bandi, sőt Karcsi sem érti, mit tud vele szórakozni. Minden nap levelet ír az imádott feleségének, de nem tudja feladni, mert az itteni tábori posta nem vállalja a kézbesítésért a felelőséget. Így tartogatja. Ha majd vége lesz a háborúnak, és szerencsésen hazaér, akkor bizonyítékként viszi a leveleket, hogy mindig csak vele volt elfoglalva. Vannak ilyen emberek is.

Jó volt hallgatni, mert mindig tervezett. Mi lesz ha, hazaér, hogy várja az imádott felesége. A kereskedése most biztosan pang. Hogy is tud a felesége élni. Szóval mindig ábrándozott, szerencsénk volt, hogy ott volt velünk. Ha nem lett volna riasztó példa, még mi is ilyen álmodozók lettünk volna. Ő az R/3–soknak volt a parancsnoka. Ők csak a századokkal rádióztak.

Amikor forgalmuk volt, a szobájukban síri csend uralkodott. Csend nélkül nem lehet dolgozni. Mi másként voltunk. Amíg nem volt forgalom, senki nem gondolta volna, mi a beosztásunk. Adáskor nálunk is csend volt. Ha véletlenül nem pontosan adtunk, vagy vettünk, a zászlóalj léte forgott kockán.

Lassan indul meg a beszélgetés. Mindenki mondana valamit, csak nincs aki kezdi. Végre a Mészáros Feri bácsi kezdi.

Mondja nem tetszik neki ez csend, és az se, hogy miért hívták az alest sürgősen a parancsnokságra. Valami komoly oka lehet. Továbbá a németek is most nagyon csendben vannak, alig hogy mi vonulunk, azonnal ők is követnek bennünket. Lassan már hat hete alig hallani valami lövöldözést. Nyilván megunták már ők is a háborút, szeretnének hazamenni, de nem vesztesként. Ha az a hülye nem erőltetné, már mindenki, aki él, rég otthon lenne a családjánál. Annyira bízik az új csodafegyverében. Azt hazudja, hamarosan kész lesz, és ezzel végső csapást mér az ellenségre. De nem gondol rá, hol tudja elkészíteni. Most már ott is puhítanak a Liberátorok. A gyárak és a városok is lassan semmivé válnak. Kíváncsi, mibe bízik még? A háborút Sztálingrádnál elvesztette, amikor a páncélos hadsereg ott maradt. Azóta mindig csak vissza vonulunk.

Rugalmas elszakadás az ellenségtől. Hát azt hiszik, hogy mi mindannyian hülyék vagyunk. Sajnos már mi nem tudunk tőlük elszakadni. A románoknak itt is szerencséjük volt. Mi már ha akarunk, ha nem, velük kell menetelni. Sajnos a háború után megint a vesztes oldalán maradunk. Amikor még lehetett volna, nem mozdult senki, most meg már hiába. Most már csak azok parancsolnak, akik még mindig katonásdit játszanak. Sajnos mi vagyunk a gyalogosok. A mi életünk nem számít. A mi politikánk sajnos nem önálló, most is rossz lóra tettünk.

A kardcsörtető tisztektől és az uraktól a nyilasok vették át a hatalmat, az országot teljesen kiszolgáltatták a németeknek. Az osztrákok sincsenek jobban, de a háború után a békekötésnél ők szerencsésebbek lesznek. Mi nem győzzük majd a hadisarcot fizetni, ha megmaradunk, vagy teljesen felosztanak bennünket, és míg élünk fizethetünk ezért a hülye politikáért, amit az uraink oly bölcsen igaznak hisznek. Igen, minden politikai irányzat csak az ő eszméit hiszi világot megváltó igazságnak.

Miért vannak országhatárok? Miért nem élhet egy ember abban a közösségben, ahol szeretne? Minek vannak ezek a hadseregek, miért van ez a háború? Miért nem az veri egymást agyon aki a háborúkat kirobbantják, miért kell nekünk a nagyképű tisztelt hadvezér urak miatt milliószámra elpusztulnunk? Miért rombolják le a szerencsétlen emberek hajlékait, amelyet egy életen át építettek, miért kell nekünk olyan emberekre lőni, akiket soha nem láttunk?

Miért ellenség ez nekünk, vagy miért vagyunk mi ellenségei nekik? Nem egy bolond cselekedet? Minden nemzetnek van elég baja. Miért kell a mások dolgába beleavatkozni? Miért? Ez itt a fő kérdés, mindannyian emberek vagyunk.

Bizony ebben nagyon igaza van a Feri bácsinak, de a világon vannak különféle eszmei irányzatok. Minden eszme híve a magáét tartja igaznak. Nézzük a németeket, Ők az új Németországot zsidók nélkül akarják.

Az oroszok azt hirdetik: az ember az embert nem zsákmányolhatja ki. Két különböző eszme, Ők a világ proletárjait akarják emberhez méltó élethez vezetni. Németország meg a bismarcki eszmét vinné diadalra: Németország, mindenek felett. Csak ő annak idején nem hódító szándékkal mondta, hanem azért, hogy a sok apró hercegség egységes nagy Németországgá legyen. Ebben igaza volt, de ez a hülye meg azt akarja és hirdeti, hogy Németország minden állam felett uralkodjon.

Nem számított a leigázott népek igazi haza szeretetére és a haragjára. Könnyű volt váratlanul lerohanni Lengyelországot. Rommel is végig szaladt Afrikán. Igen ám, de a lerohant területeket meg is kell tartani. Ehhez pedig még két Németország hadserege sem elég. Most aztán érzik a leigázott népek erejét. Sehol sincsenek biztonságban. A terror nem sokat ér. A háború után kíváncsi lennék, milyen elégtételt kíván a sok leigázott nép a hódítóktól.

Kiss Pista mondja, ő az egész vezérkart és a horogkeresztes párt országos vezetőit mind hosszú életfogytiglan bányamunkára ítélné. Ha halálra ítélik semmit nem tudnak, mert csak az életüket veszik el. Semmiért nem kínlódnak. Mi az a főbelövés ennyi szenvedésért? Semmi. Egy népet nem lehet pár ezer csavargó miatt szolgaságra ítélni. Az a világ elmúlt, a huszadik század felénél tartunk. Azt hiszem ez a háború örökre elveszi a katona tiszt urak kedvét a háborútól. Csak lesz annyi esze a népnek, nem megy újabb háborúba bele. Sajnos még sokáig nem lesz a nép annyira művelt, hogy ezt végre tudja hajtani. Soha nem leszünk egyformák, még a család sem tud teljesen összetartani, hát akkor mit várjunk egy országtól!

A karácsonyból így lett egy vita est, de nem sokáig, mert itt lett a hívás ideje. Most sincs semmi, na akkor menjünk a sátrainkba. Mindenki készülődik, hogy megy, amikor autózúgás hallatszott. Valószínű az ales jött meg, vártunk.

Valóban Ők voltak. Kardos őrmester már be is lépett.

„Na mi újság van, fiuk?”

Mondjuk semmi, és ott?

„Ott bizony van. A két rádiósuk eltűnt, még mindig nincsenek meg. Valószínűleg innen kell egy rádiósnak odamenni hamarosan. Reggelre már mindent tudunk.”

„Na ez nem valami jó hír. De melyikünk lesz aki elmegy. Mert igaz itt már olyanok vagyunk mint a testvérek, de ott meg úri élete lesz annak, aki oda kerül.”

„Na majd holnap többet tudunk.”

Kardos csak hallgat, valamit tud, de nem mondja. Lassan levetkőzünk és aludni akarunk. Most már mindenki elmegy, mi is aludni térünk. Talán nem lesz nagyon hideg az éjszaka. Nem fázhatunk, mert van takarónk elég. Szép lassan elcsendesedik minden, csak a szuszogás hallani, de mi ezt nem halljuk, mert nagyon tudunk aludni. Ez a szerencsénk, mert ha fáradtan ébrednénk, hamar elgyengülnénk. A hideg tartotta magát, de mi szerencsére nem fáztunk. Az éjszaka nyugodt volt. A szokott időben azért mindenki fel ébredt. Hamar rendbe szedtük magunkat.

Karácsony másnapja – még mindig terepen

1944.12.26.

Még a vizünk sem fagyott be. Nagyon jó enyhelt adott a sátor. A hangulat is jó volt, a tegnapi szorongás felengedett.

Bekapcsoltuk a rádiót és vártuk a hívást. Jött is hamarosan, de sehol semmi. Csak jelzés és kész, ezután irány a konyha. Nem messze van, alig ötven lépés. Hamar ott vagyunk, a szokott menü. Se kisebb, se nagyobb porció. Hazavittük és egy kicsit felerősítettük.

Hamar elfogyasztottuk, legalább valami meleget ad. Azután ismét csak ketten maradtunk Karcsival. Bandi elment kicsit körül nézni, mert még nem igen látott semmit ebben a nagy erdőben. A levegő friss, de nem maró hideg. Ez kicsit felfrissíti az embert. Azt mondta, hogy megnézi a többi sátort. Biztos valamiben sántikál, de nem mondja. Elég sokáig elmarad, majdnem dél, mire vissza ér.

Nem beszédes, valami gondja lehet. Majd csak szól valamit.

Nem sokára jött Kardos őrmester. Köszönt és kérdi: mi újság van a nagy világban?

Mondjuk, most nem tudunk semmit.

Meséli, hogy Szeged és Kecskemét között csaknem 200 csendőrt fogtak el. Sokan voltak, de nehezen adták meg magukat. Sok a halott és a sebesült. Hogy mi lesz a sorsuk, arról még idáig semmi hír. Csak azt nem tudta, kik fogták el őket: az új magyar hadsereg vagy valamelyik szovjet alakulat.

Ezt hallotta Bandi is. Ezért lóg úgy az orra. Ugyanis Bandi egyik bátya csendőr. Már lassan fél éve semmi hír nincs sem tőle, sem az otthoniakról..

A nyilasokat sem nagyon szerették, de az oroszok végkép nem paroláznak velük. Kardos is nagyon örül, hogy az utászokhoz került, mert itt igazán jó dolga van. Csak az ales parancsolhat neki. Ő úgy csaknem teljesen szabadon élő csendőr. Igaz is, jól jártunk vele, mert eddig semmi bajunk nem volt egymással.

Beszélgetünk és hamarosan jött Hubai is. Most nincs semmi dolga, teljesen szabad. Én nagy gondban vagyok, főzzek-e ma, vagy csak szilveszterre. A húsnak semmi baja nem lehet. Most igazán nem melegedhet meg a hús.

Lassan jönnek a többi rádiósok is. Egy darabig csend van, de aztán megindul a beszélgetés. A téma az otthon és a hírek, ahány rádió, annyiféle hír. Budapest szüntelenül a végső kitartást ugatja. Az oroszok is, az angolok nem sok időt jósolnak a végső összeomlásig. A Donau Zender a német csoda fegyver bevetéséről és a végső leszámolásról szóló ígéreteket szórja a világba az éteren át.

Mindenki már unja ezt az értelmetlen háborút. A hadvezérek a maguk győzelmére esküdnek. Mi már tudjuk rég, ezt a háborút a németek oldalán már a kezdet kezdetén elvesztettük.

Amíg az amcsik és az angolok nem szálltak partra, addig még sokan hittek a végső elszámolásban, de már csak mi lehetünk azok, akiket elszámoltatnak.

Sokkal nehezebb és fájóbb gondolat foglalkoztat már minket. Hol és kihez kerülünk fogságba. Azt megérjük-e, vagy a háború befejezése előtt pár nappal valahol vagy lebombáznak, vagy a tüzérség lövedékei végeznek velünk. Még tán ez lenne a jobb. A fogság az sokkal rosszabb.

Nem elég, hogy ide kellett jönnünk, hanem az urak, az okos tiszt urak bűneiért mi fizessünk meg. Ők akkor is urak maradnak, mert tisztek. Megtanultak katonásan parancsolni, lehet, hogy nagyon sok üres fejű kegyetlen ember és az elkövetett esetleges disznóságaikért mi fogunk drágán megfizetni.

Szóval nagyon félünk, nagyon rossz tapasztalatot hallottunk a volt hadifoglyoktól. Már sokan csakugyan nem hiszik, hogy van isten, mert ha volna, nem engedné az embereknek meg ezt a szörnyű mészárlást.

Sok idősebb tartalékos alig szól, de látszik, hogy a szemüket törölgetik. Bármilyen nehéz vagy rossz volt otthon a családi életük, de a karácsony a gyermek Jézussal a kisgyermek, a szeretet ünnepe marad. Mennyire várjuk már ennek az átkozott háború befejezését, és végre ebből a nagy vérontásból olyan békét kötni, amely után talán soha nem lesz háború.

Legjobb lenne minden gyilkoló fegyvert beolvasztani, és hasznos szerszámot csinálni belőle. Azokat a nagyhangú katonatiszteket, meg az okosabb politikusokat, akik a háborúra uszítanak, a legelső fára fölhúzni és nyakukba hatalmas táblát akasztani, és ráírni nagybetűvel: „Így jár, aki háborút akar”

Biztosan nem lenne kedvük a más bőrére háborúzni. Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy nem is vettük észre, hogy az ales is bejött.

Nem szólt csak hallgatott. Egyszer csak csend lett, mert mintha egy varázsszóra odanéztünk és megláttuk.

„Na mi van, miért hagytátok abba? Vagy már nincs itt senkinek sem mondanivalója? Persze, hogy van. Csak mondjátok, hisz itt most magunk között vagyunk. Vagy féltek?”

Csönd van, most senki nem akaródzik beszélni.

„Pedig tudjátok, milyen igazatok van! Sajnos egyelőre nem a ti szavatok a döntő. Mi már csak másodrendű feladatokat hajtunk végre. Ránk mint katonákra nem sokat számítanak. Most a mi alakulatunk munkája kell. Nem veszitek észre, október óta mennyit dolgoztunk. Amíg Oroszországban voltak a csapatok más volt a helyzet. Mi most tulajdonképpen otthon vagyunk, csak nem mehetünk haza. Azt gondoljátok, mi közülünk sokan örömmel vagyunk itt. Talán nekünk otthon nincs családunk? Mi is majd egy cipőben járunk. Most nekünk a legfőbb feladatunk, hogy épségben érjük meg a háború végét, és ne fogolytáborba, hanem haza mehessetek (és persze mi is).

Csend volt egy ideig, míg egyszerre mind azt mondtuk, igaza van.

Látszott nagyon jól esett neki.

„Én szeretlek titeket, mint apátok gondoskodom rólatok, csak arra kérlek benneteket: őszinték legyetek hozzám és bízzatok bennem. Én nem jelentek fel senkit. Hisz sok példával tudnám bizonyítani. Arra kérlek benneteket: tartsatok össze és nagyon vigyázzatok egymásra. Nem azért jöttem. Most karácsony van, azt hiszem, hogy most mindannyian lélekben a családunknál vagyunk. Talán ez lesz az utolsó olyan karácsony, amikor a háború elválaszt a családtól. Mindenki menne már haza, de sajnos mi most katonák vagyunk, és nekünk parancsolnak. Mi meg ahogy lehet, azt végrehajtjuk. Ez van, annyi biztos, most nem sokáig fog már tartani. Nekünk szerencsénk van; a tótok nem ellenségeink. Ők is jól tudják, mi miért vagyunk itt. Ha hamarosan vége lenne a háborúnak, mi egy hét alatt biztos otthon lennénk.”

Még jó sokáig beszélgettünk. A sátorban jó meleg volt, az idő meg szaladt. Már jó az éjszakába járt, amikor mindenki elment. Mintha most nem is lenne annyira hideg. Hamarosan mindannyian aludtunk, kivéve aki soron volt őrségbe. Most én voltam az első. Nem ébresztettem fel a két óra leteltével Bandit, hanem csak éjfélkor. Így Karcsi is alhatott hat órát, meg én is. Amikor újból rám került a sor, már lassan szürkülni kezdett.

1944.12.27.

Kimentem, körülnéztem, a sátor csalt. Bizony kint jó hideg volt az idő. A szakácsok már főztek, mire világos lesz kész a reggeli. A napok csendben teltek. Nem is vettük észre, már itt is lesz a szilveszter.

Ismét elvezényelnek – a tűzkeresztség

1944.12.30.

Ez az év is elszaladt. 30-án a hadtest egy ügyes rádióst kért pár napra. Vajon ki lesz az: én vagy Bandi?

Sorsot húztunk, amelyikünk veszít, az marad. Én nyertem. Örültem, legalább tudok valamit venni, mert már úgy is fogytán a tartalékunk. Hiába, fiatalok vagyunk és mindig tudunk enni. Ez a jó.

Számolgatom, hogy mennyi a koronám. Van még pár ezer. Ezért most sok mindent hozhatok, csak legyen rá lehetőség. Na azért nem biztos, hogy én megyek, mert Bandi is jó rádiós, és hátha neki is van kedve menni.

Hamarosan itt a hívás ideje. A szöveg meg ennyi: „A rádiósért elindultak”. Ha megjönnek, az egyikünk megy.

Bandi vitte el a szöveget. Mire odaért, már várták a rádióst. Az ales kérdezte:

„Na melyiktek akar elmenni pár napra?”

„Az mindegy, de mi már sorsot húztunk.”

„Akkor az menjen. Ki az?”

„Nem én.”

„Hát akkor itt a nyílt parancs, ami visszavonásig érvényes. Mondja meg az Árpás komájának, nehogy szégyent hozzon ránk.”

„Igenis.”

Bandi jött a kísérőkkel.

„Hát komám, itt van a papírod, és menj, de ne soká maradj!”

Már sajnáltam, hogy a szerencsére bíztam magam. De ki tudja, hátha még ott is maradhatok, és ott arany életem lesz. De hol lesznek a megszokott jó bajtársak és a barátok?

Nem búcsúztunk. Vettem a köpenyemet, és már mentem is.

„A mielőbbi viszontlátásra. Ha valami történne velem, a szüleim címét tudjátok. De majd hamarosan beszélgetünk.”

Ezzel már mentünk is. Na milyen lesz az idei szilveszter? Hol fogom tölteni, és megérem-e az 1945-ös új esztendőt. Már ültem a kocsiban, és már indultunk is. De hamarosan kiderült, nem a hadtestparancsnokság felé megyünk, hanem a frontvonal felé. Nagyon rossz érzés fogott el. Nem féltem, de nagyon becsaptam magam. Egy jó óra múlva megérkeztünk.

Hogy hol vagyok, azt nem tudtam, csak azt láttam, hogy egy fiatal német hadnagy várt. Ott volt egy rádió, és azzal fogok dolgozni. Összeismertetett bennünket, és az a rádiós tiszt azt mondta, hogy itt maradok, és már itt van egy jó R/7-es rádió, és azzal fogok forgalmazni. Az adás csak beszélőn lesz, de csak rövid üzeneteket adhatok, például jönnek, támadnak, harc folyik, szóval csak egy-egy szó. Könnyen bemérhetik a helyet, ha túl sokat vagy üzemben. Majd jövünk ide hamarosan. Azzal már ment is.

Szerencsére a hadnagy egy picit tudott magyarul, én meg annyit gagyogtam németül, és csak megértettük egymást. Amikor elment az autó, a hadnagy hívott, hogy menjek vele.

Egy jó magas dombra vitt fel, ami úgy 5-600 m magas lehetett. A domb eleje csaknem sima meredek. Nem csupán domb volt, mert innen bányászták korábban a követ. A domb oldaláról egy szűk nyíláson egy kis szobányi helyiségbe értünk. Itt volt a rádióm. Na itt nem lát meg senki sem.

De nem csak ez volt itt. Hanem egy új típusú villámgéppuska is ( MG 42-es). Ezt a kamerád kezelte. A helyiség meg tele volt töltényes ládákkal. Na komám itt majd nem zenére táncolunk. Ha ez a masina zenél, itt az emberek a haláltáncot járják. Remélem erre nem fog sor kerülni.

Amikor már mindent jól megnéztem, különös félelem fogott el. Már féltem kiskoromban is, sőt máskor is, de ez a félelem más volt.

A német cimbora észrevette rajtam, és mondta, ne félj, egyszer úgy is meg kell halni.

„A halál meg sokszor jót tesz az embernek.”

„Az igaz, de nem bánnám, ha minél később kellene vele találkozni.”

Én visszakérdeztem, hogy nem fél-e?

„Miért ne, de egy katonának nem szabad félni. Ha már fél, akkor már nem katona. Itt nem a bátor emberek a hősök, hanem a helyzete teheti hőssé a katonát. Egy katonának mindig a helyén legyen a szíve! Ha az ész meg a szerencse nem hagyja el, akkor van esélye az életben maradásra. Csak most nem a szerencsére várunk, az megvan. Ezt a sziklát egykönnyen nem lehet sem szitává lőni, sem szétbombázni. Ez olyan hely, hogy három felé futnak ide az utak, mögöttünk meg a mi csapataink vannak. Ezen a helyen óriási jelentősége van a helytállásnak, akár a háború sorsa fordulhat meg itt. Ameddig itt tartani tudjuk magunkat, a hátulsó alakulatok tudják rendezni soraikat. Mindössze két-három napról lesz szó. Ha addig kibírjuk, egyelőre nyert ügyünk lesz.”

Amíg ezt magyarázta a szűk nyíláson állandóan a terepet vizsgálta. Elölről legalább 2 méteres sziklafal védte az üreget, körül meg az egész szikla. Biztonságosnak, biztos volt a hely, de mit érünk vele, ha minden töltény elfogy, mi meg itt rekedünk. Annyi biztos, ha nem tudjuk tartani magunkat, innen élve nem kerülünk ki. Úgy lelőnek bennünket mint a veszett kutyát.

Ez meg kinek jó. Már több mint két órája, hogy itt vagyunk és sehol semmi. A rádió is csak zúg, de senki nem hív. Még csak meg sem kérdik, mi újság van.

Úgy fél 11 felé az én cimborám nagyon csendben lett. Nem szólt semmit, csak figyel, mint a vizsla, mint aki valamit lát. Bizony látott is, mert mutatta, hogy jobb felől mozgást vett észre. Még nem mozdul, csak figyel és figyel.

Jó szeme, meg jó idegei lehettek, mert nem nyugtalan. Lassan egy órája les kifelé, de nem mozdul és nem is szól. Biztos, hogy volt már másszor is hasonló helyzetben. Neki már ez nem szokatlan. Voltam már én is kint az első vonalba, de ott láttuk egymást. Ott könnyű lett volna egymást lelőni, de az ember nem állat, hogy ok nélkül irtsa egymást.

Nem mindig volt ilyen mozgalmas a front. Mi katonák nem láttuk egymásban az ellenséget. Nekünk nem volt az orosz katonával elszámolni valónk, de nekik se lehettek bajuk velünk. A németekkel más volt a helyzet. A két nép katonái nem bírtak el egymással. Ha volt egy kis csetepaté, ott aztán kinyírták egymást. Most is valami bűzlött a levegőbe, hogy mi az hamarosan kiderül, ha az érzésem nem csal.

Lassan dél lesz, és még a szél sem mozdul. Kint hideg van. Itt meg tüzelni sem lehet, mert a füst elárulhat bennünket. Enni is kellene, de nem megy. Pedig érzem, hogy éhes vagyok.

A cimborám az valamit ehet mert mozog a szája. Int és egy jó darab vastag szelet csokoládét dob felém, és mutatja, hogy egyem meg. Hozzá fogok, de kemény mint a kő. Alig birok belőle egy darabot letörni. Nem akar olvadni, nagy nehezen aztán kezdem érezni az ízét. Ekkor már lassan a felét elszopogatom. Mégis van valami a gyomromba.

A szám meg mozog és így nem érzek éhséget. Csend van mindenki hallgat, mi is meg a természet is. Na mindegy, azért csak éhes vagyok, felbontom a kenyérzsákot veszek elő kenyeret, meg kolbászt és én csak hozzáfogok enni.

Olykor egy-egy falatot a sors társamnak is adok. Nem utasította vissza. Így lassan azért telik a has.

Van egy üveg jó söröm, azt is megfelezem. Jól esik ez is. Most már nem vagyunk éhesek. Mindjárt jobb a közérzetem, már lassan két óra van és még minden csendes.

Kettőkor hívás. Mi hír van? Semmi. Ez volt a mai forgalom eddig. Lassan este lett, a pihenésre már előre kinéztem. Volt négy pokrócunk és még a két köpeny és a sátor lap. Meg nem ázunk, de ha nem vigyázunk, könnyen megfázunk.

Bent semmi világosságot nem gyújtottunk, ez áruló lett volna. Nagyon hosszú éjszakánk lesz. A német hadnagy egy bundát vett magára, és elvitte az egyik pokrócot a lába elé, nekem maradt három. Lassan rám melegedett. Az éjszaka így jól eltelt.

1944.12.31.

Amikor szürkülni kezdett, és már lassan látni is lehetet, egyszer csak a társam hátraszól, hogy bújjak oda melléje. Átadta a távcsövet és mutatta, merre nézek. Hát attól, amit ott láttam, megrémültem.

Az erdő tele volt annyi orosz katonával, meg hozzájuk tartozó sok járművel, amennyit addig együtt nem láttam. Na mi lesz itt. Furcsa szilveszterre ébredtünk. Most mi lesz? Azután visszahúzódtunk.

Hamarosan 8-10 fős csoportok jöttek felénk, felderítésre. Az én cimborám még meg sem moccant, csak némán figyelte az eseményeket. Én csak annyit jelentettem, hogy felderítők indultak el. Egy jó óra múlva visszatértek. Bennünket biztosan nem vettek észre. Úgy 9 óra körül azután elindult egy pár ezer katona. Tőlünk úgy 6-700 méterre lehettek. Nem láttak semmit. Minden óvatosságot félretéve, úgy mintha vására indulnának. Elég hangosan beszélgettek. Amikor már úgy, 100 – 150 méterre lehettek a villámgéppuska leadott egy figyelmeztető sorozatot.

Hatalmas pánik keletkezett. Megbomlottak a sorok. Én közben jeleztem, hogy egy csoport elindult felénk, utána már azt is, hogy tűzzel fogadta a kamerád őket. Vártam mi lesz ebből. Annyi biztos, nem fogják feladni a tervüket. Nekik is parancsolnak. A parancs meg nem lehet más, előre.

Nem is sokára egy géppuska meg egy aknavető tűz alá vette az állásunkat. Mintha hatalmas égzengéseket hallanánk, úgy zengett az egész környék. Most megint szóltam, és nyitva hagytam a mikrofont, hogy hallják, milyen zene szól itt nálunk. Jó fél óráig úgy lőttek mintha valami erős várat ostromolnának. Addig a sógor a hevedereket készítette elő. Na, ha ez ismét szólni kezd, lesz nemulass.

Amikor megállt a tüzelés, a terembe legalább 100 heveder állt készenlétben. A szünet sokáig tartott. Most már óvatosabban indultak. Már csaknem 100 métere lehettek, megálltak és figyeltek, de semmi nesz, erre az erdőből rengeteg ember tűnt elő. Ezek is megindultak. Újból jelzem, rengetegen vannak.

A parancs kitartani, mind a két nyelven! Amikor megindultak a legénység a géppisztolyaikból lőttek felénk a levegőbe. A sógor még mindig nem lő. Amikor már egy – egy tárat kilőttek, akkor szólalt meg a halált hozó muzsika.

Hatalmas ordítás, jajveszékelés. Az emberek hullottak mint a legyek ősszel. De csak nem akartak megállni. Amikor csaknem akar megszűni a tüzelés, újból az aknavetők vették át a szót. Az irányzék jó, de a kemény szikláról minden lepereg.

Aznap legalább tízszer próbálkoztak. Nem sikerült. Hideg volt, de olyan melegünk volt, hogy kivert mindkettőnket a veríték. Nagyon lassan lett este. Most már nincs pihenés. Egy egész sajtot vesz elő a koma, és megfelezi és eszünk. Azután és a bejárat felé megyek vigyázni, nehogy véletlenül onnan meglepjenek. Nincs alvás. Az éjjel háromszor is a Sztálin orgonával őrölték az idegeinket.

Ha feladjuk az állást, hátul a front mögött agyonlőnek. Ha meg megadjuk magunkat biztosan az a sors vár ránk. Lesz ami lesz, nincs választás.

AZ 1945-ÖS ÉV

A csata folytatódik

1945.01.01.

Másnap, új év reggelén újból kezdődött minden. Úgy tíz óra felé, amikor a második roham tartott, a villámgéppuska megakadt. Egy lőszerhüvely beszorult; a csövet cserélni nem lehetett, mert a cső forró volt. Izzadt a koma, de én is. A rajvonal meg csak jött, már alig voltak 50 méterre.

Jó néhány gránát is a közelünkbe csapódott. A német meg dolgozott, végre sikerült a hüvelyt kihúznia, és újból fölugatott a fegyver. Közben a központban meg türelmetlenkedtek, hogy mi van. Miért? Nem beszéltünk. Ó, ha tudnák, hogy az előbb mit álltunk ki, nem lennének annyira kíváncsiak. Újból megakadt a támadás.

Csend volt, mind a ketten remegtünk. A német adott nekem egy ismeretlen tablettát, ő is bevett egyet, erre én is. Hamarosan semmi fáradságot nem éreztem. Aznap nem ismétlődött több roham. Alhattunk volna, de nem jött álom a szemünkre. Az éjszaka még nem volt soha ilyen hosszú. Hajnal felé már nagyon fáztunk.

1945.01.02.

Másodikán már szürkületkor elkezdődött az újabb orosz támadás. Az éjjel összeszedték a sebesülteket és a halottakat is.

Még szerencse, hogy repülőről nem bombáztak. Kár lett volna a lőszerekért. Éhesek voltunk, fáztunk és fáradtak voltunk. Alig-alig tudtuk magunkat ébren tartani. A roham megkezdődött.

Nemcsak a gyalogság, hanem most már a tüzérség is bele-bele szólt.

Még mindig állta a sarat a szikla. Jelentettem, hogy a tüzérség is beavatkozott, a válasz csak ennyi volt: Kitartani!

A hevederek egyre fogytak. A lőszeres ládák meg ürültek ki. Az éjjel jó pár hevedert megtöltött a német. Ha igaz, még a mai napot valahogy ki húzzuk, de mi lesz holnap.

A nap folyamán nem volt más jelentés, csak annyi, állandó támadás. Ez a nap sem hozott semmi eredményt. Az éjjel állandóan rakétákat lőttek felénk.

Valószínű, segítséget kértek, az éjjel újból figyeltem a bejáratot, a német meg szedegette össze a még meglévő töltényeket. Minden töltény belekerült a hevederekbe. Talán még másnap kitartunk, de mi lesz azután.

1945.01.03.

Reggel csend volt, nagyon figyeltünk. Most már nekünk is számolva voltak a percek. Azért a pisztolyunkban volt annyi golyó, hogyha már más nem lesz, élve nem adjuk meg magunkat.

Lassan kilenc óra is elmúlt, sehol semmi. Úgy 10 óra felé újra megindultak az oroszok, de most már könnyű harckocsik támogatásával.

Jelentettem, újból csak annyi: Kitartani! De hogyan? A harckocsik mögé nem visz el a golyó. Előbb, utóbb meglelik a bejáratot. Kész, végünk van. Az ütközet eldőlt.

Pesten éppen delet harangoztak, amikor erős repülőgépzúgás hallatszott. Ugyanakkor a hátunk mögül a tüzérség is lőni kezdte a terepet.

A támadók visszavonultak az erdőbe. Most ők vannak csendbe.

A német kimászott a lyukból, és jelzést adott. A mi területünket megszórták apró bombákkal. Nem lőtt vissza senki.

Egyszer csak jött a várva várt parancs: Az állást feladni! A rádiót és a tűzfegyvert vigyük magunkkal.

De hogyan és meddig? A parancs az parancs. Nehezen először a villámgéppuska került kívülre, utána a rádió. Alig tudtam felvenni, a német segített. Ő is alig tudta húzni a fegyverét, mert annyi ereje sem volt, hogy a vállára tegye. Nem mentünk 100 métert, összecsuklottunk.

Nincs tovább gondolkozás. Nem tudtunk semmit magunk felől. Hogy mi történt azután, azt senki sem mondta el.

1945.01.06.

Elég az hozzá, hogy 6-án este ébredtem fel, de a német hadnagyot nem láttam.

Annyi már biztos, nem estem fogságba. A parancsnokságon voltam. Hamarosan jött az ales, csak azt kérdezte jól-e vagyok.

Mondom, igen.

„Na most nézz a tükörbe!”

Hát furcsa egy alak nézett velem szembe. Egy szakállas őszülő ember.

„Na ez te vagy.”

A parancsnokság fodrásza leültetett, megborotvált, de nem nyírt meg.

„Na most már másképpen nézel ki.”

Kérdem, hol van a hadnagy úr.

„Nemrég ébredt fel. Ő meg téged keresett.”

Érdekes. Nem sokáig maradtunk.

Hubai húzott, és mentem a kocsi felé, az ales is. El sem köszöntem. Olyan undor fogott el, hogy ha lett volna bennem valami étel, az ottani rádiósokat mind lehányom. Ezért kellettem én.

Ők hátul meglapulva várták az én híreimet. A válaszuk meg csak az, hogy a végsőkig kitartani. Mind őrmester már. Kint vannak a front mögött. Megérdemlik. Vajon én mit védjek ebből szerencsétlen hazámból. Se házam, se földem, csupán a két karom és a szorgalmam. Kinek az érdekében kerültem ide? Hol van már a haza fogalma? A haza az uraké meg a gazdagoké. A szegény embernek sem istene, sem hazája nincs. Ilyen gondolatok kergették egymást az agyamban. Mire hazaértünk, rettenetesen megfájdult a fejem. Annyira, hogy ordítani szerettem volna. A bajtársaim csak néztek, mintha soha nem láttak volna.

Ismét a zászlóaljtörzsnél

A szakácsok finom levessel vártak. Nem győztem enni. Mire jól laktam, lassan szűnni kezdett a fejfájásom. Újból álmos lettem.

Már nem a szabadban voltunk. A langyos szoba bódítóan hatott. Pillanatok alatt újból elaludtam. Mélyen alhattam mert álmomban beszéltem, ahogy mondták, amit soha nem szoktam Nem sokat aludtam.

Bandi és Karcsi egy jó sörrel kínált a viszontlátás örömére. Egy üveggel megittam, azután ismét olyan éhes lettem, mint a farkas. Az ebéd most már jól eset. Már nem bírtam sokat enni.

Ebéd után jött Hubai meg Kardos, Mester és Mészáros őrmester, nem akartak hinni a szemüknek. A szép fekete hajam őszes lett, majdnem teljesen. Kérdezték, mit éltem át.

Azt nem lehet elmondani. Csak az érti meg, aki hasonló helyzetben volt. De nem sokáig beszélhetünk, mert Hubai mondta, hogy az ales akar veled beszélni.

„Na gyere!”

Hát mentem. Az úton alig váltottunk szót egymással. Úgy nézett rám, mintha soha sem látott volna. Amikor odaértünk, lemaradt.

Mondta, vár az öreg.

Azzal otthagyott, én meg bekopogtam, és utána bementem.

Jelentkezni akartam, de mondta, csak ülj le fiam.

Legelőször is kérdezte, hogyan érzem magam.

„Most már jól.”

„Na ez még nem biztos, majd később többet tudsz mondani.”

Azután rátért a kérdezni valójára. Legelőször is azt kérdezte, miért jelentkeztem önként.

„Mi már Berkessel előtte sorsot húztunk, hogy hallottuk a megbízás lehetőségét. Rám esett, és én álltam a szavam. Továbbá nem erről volt szó. Mi már máskor is voltunk a parancsnokságon, és gondoltam, talán tudok valami utánpótlást szerezni. Sajnos nem ez történt.”

Azután részletesen mindent elmeséltem.

„Tudod, hogy most a többiek mennyire csodálnak?”

„Miért?”

„Mert a parancsnokságon kitüntetésre javasolt.”

„Nem sokat érek vele. Semmivel nem lehet annak a pár napnak izgalmát és a félelmét pótolni. Az a német hadnagy is félt, pedig nagyon bátornak látta magát. A félelem tartotta bennünk a lelket. Csak azt nem értem, miért nem avatkozott be hamarabb a sereg?”

„Ez volt a taktika.”

„Jó taktika. Ott a parancsnokságon arany élete van a rádiósnak, de miért nem mertek erre a veszélyes helyre kimenni. Ha valami baj van, akkor máshonnan küldenek ki valakit. Még szerencse, hogy valami idegbajt nem szedtem össze.”

„Szóval féltetek.”

„Bizony féltünk. Szeretném látni azt a katonát, aki a mi helyzetünkbe nem fél volna!”

„Most jól vagy?”

„Igen.”

„Rádióztál azóta?”

„Igen.”

„És ment?”

„Igen. Mi van a német hadnaggyal?”

„Jelenleg jól van. Kórházban van, onnan meg szabadságra mehet.”

„Jó neki!”

„Miért?”

„Mert még van neki hová menni. Én hova mehetnék? Azt sem tudom, mi van otthon.”

„Ezt én sem, de remélem mindenki jól van!”

„Ez lenne a jó!”

Még sok mindent kérdezett, majd a fiókjából ezer koronát és egy tábla csokoládét adott. Nem akartam elfogadni, de mondta csak tedd el.

Megköszöntem és elköszöntem.

„Na még erről később beszélgetünk.”

Jó hangulatban értem a szálláshelyemre. Hubai visszavezetett. Aznap semmi munkám nem volt.

Estefelé bejött a kocsisunk, és úgy nézett rám, mint valami túlvilági lényre.

„Hát igaz!”

„Mi az igaz?”

„Az, hogy majdnem megőszültél.”

„Magad is látod.”

„És semmi bajod nincs?”

„Semmi.”

„Na ez jó. Akkor minden rendben van. Na gyere ki, mutatok valamit!”

Kimentem. Az istállóban egy fél süldő volt.

„Látod, ezt meg én szereztem.”

„Csak nem loptad?”

„Nem bizony. 200 db Honvéd cigarettáért vettem.”

„Volt ennyi cigid?”

„Nem. A te ládádból vettem ki, a kocsiról.”

„Tudod, hogy ez bajtársi lopás? Ezért ha szólnék, akkor vagy kikötnének, vagy egyenest az első vonalba küldenének!”

„Tudom, de itt azt mondták, hogy te már nem igen jössz vissza.”

„Na az más. De mást nem bántottál?”

„Nem.”

„Na majd megnézem.”

Nem hiányzott semmi.

„Jól van, komám, rendes gyerek vagy. De ne szólj senkinek!”

Az este még a szakács is megjött. Jó sokáig elbeszélgettünk.

Kérdem, holnap mi lesz a kaja?

„Babfőzelék konzervvel.”

„Kinyitottad már a konzervet?”

„Még nem, majd reggel veszem fel.”

„Mennyit:”

„5 kg-ot. Ennyi a szabványkalória.”

„Na ez nem sok. Vedd fel és hozd ide, majd lesz belőle valami. Ha jössz, hívd magaddal Bodzsár Janit is!”

„Miért?”

„Mert látni szeretném.”

„Hát én akkor megyek.”

Amikor menni akart, a tarisznyájából egy fél kilós sertéskonzervet adott.

Mondom nem kell.

„Csak tedd el! Erre még szükséged lesz.”

Az éjjel jól aludtam.

Reggel még fel sem keltem, már ott voltak mind a ketten. Gyorsan rendbe szedtem magam, és mondtam, várjatok egy kicsit.

A kocsis már etette a lovakat.

„Na komám, hol van az esti áru?”

„Itt van, ni!”

Tényleg megvolt.

„No Jani komám, tedd egy sátorlapra, és hozd be!”

Én előre mentem, és megnéztem a hozott konzerves dobozt. Egy 5 kg-os marhahús volt.

„És mi lesz a babbal?”

Ekkor bejött Jani, és mutatja: ez mi?

Úgy nézte, mintha sosem látott volna még fél süldőt.

„Ezt Bodzsár finoman feldarabolja, de csak úgy, ha egy jó csajka tiszta hús kapok vissza. Jól van?”

„Igen.”

„Na vigyétek!”

A reggeli most már csaknem kevés volt, de még volt mivel kiegészíteni, meg volt pénzem is. Egy darabig nem fogunk éhezni.

A délelőtt semmi esemény nem történt. Az ebéd finom volt, a leves meg nagyon jól esett. A bab meg olyanra sikeredett, hogy otthon nem főznek finomabbat! A hús felét megettük, a másik részét estére hagytuk.

Karcsi valahonnan szerzett jó bort, egy litert és ezzel be lett fejezve a szokatlan jó ebéd. A kocsisunknak is jutott egy pohárral.

Nem győzte köszönni. A nap most sokkal hamarabb eltelt. Így teltek az új év napjai.

Életünk januárban

1945.01.10/11.

A jó közérzet nem tartott sokáig. 10-én vagy 11-én mégis kitört rajtam az ideg. Úgy 10 óra felé olyan sírógörcs fogott el, hogy nem tudtam magamnak parancsolni. Csak úgy rázott a zokogás.

Ez több mint két óráig tartott. Hiába jött az orvos, nem tudott megnyugtatni. Mire abbahagytam, már el is aludtam.

Csak másnap dél felé ébredtem, teljesen kipihenve. Semmi bajom.

Az orvoshoz azért el kellett mennem. Alaposan megvizsgálta a szívemet, de nem talált semmi különöset. Amikor el akartam menni, valami nyugtató tablettát írt fel.

„Ha nem érzed jól magad, ezt vedd be!”

Visszamentem; nagyon éhes voltam, a fiúk kihozták az ebédemet. Valamilyen leves és szárított káposzta volt. Nem valami kielégítő, de a tegnapi húsmaradék megjavította. Mindent megettem. Most már nem érzem az éhséget.

A fronton semmi komoly esemény nem volt, csupán helyi szórványos lövöldözés. Besztercebánya semleges lett. Senki nem tartott rá igényt.

A mi alakulataink Túrócszentmártonhoz közeli településeken voltak elszállásolva.

Most hol vagyunk – még nem is kérdeztem. Eddig eszembe sem volt megkérdezni a magyar nevét, valami Pribavec nevű településen voltunk.

A rádiónak alig volt forgalma. A századok a vonalakat ásták.

Egyik reggel Hubai kérdezte, nem volna-e kedvem vele és Kardossal az ellátóhoz elmenni. „Miért ne.”

„Hát akkor gyere, és a neved is felíratom.”

Hamarosan már mentünk is. Alig egy óra alatt bent voltunk a városba. Az Elo a város túlsó végén volt. A vételező kocsi már bent volt és várt. Kardos leadta az igénylést, és ami ritkán esett meg, amit kért, mindent kapott.

Az egyik őrmester félrehívott és odaadta a kölcsönkért pénzt. Nagyon megköszönte.

Kérdem, mit tudnék most venni.

„Jelenleg semmit, de hamarosan a német Elo ad át élelmet, akkor üzennek, de csak annyit, Kardos jöjjön! Akkor gyere te is.”

„Rendben van.”

„És hozzál pénzt, de csak koronát. Megértetted?”

„Igen.”

Azért nem engedett el üres kézzel haza, mert kaptam 2 liter rumot, és 2 liter jó szilvapálinkát. Ezt a kenyérzsákba tettem, nem látta senki.

Mondta, ez a kamat.

Ki akartam fizetni, de nem fogadta el. Ez igazán jól jött. Még sötétedés előtt mind a két autó hazaért.

Én mindjárt mentem Hubaival a szálláshelyre. Ott kiszálltam és elköszöntem. Semmi fáradságot nem éreztem. A vacsora jól esett.

Mondom is, na ma éjjel éjfélig én leszek fent, ti csak aludjatok. Jól vagyok, de nem mertek hagyni. Ám addig beszéltem, míg rám hagyták.

Az éjszaka csendes volt. Nem volt forgalom. Bandiék jól aludtak. Sajnáltam őket felkelteni. Karcsi úgy fél kettő felé felébredt, és én mentem aludni. Bandi az egész éjszakát átaludta. Reggel, amikor felébredt, én is felkeltem.

A napok lassan mentek. Ebben a térségben maradtunk, csaknem február végéig.

Állóvíz

A front másfelé terelődött.

Közben többször sikerült valamit venni az Elo-ban. Egyik februári napon, amikor jöttünk vissza, az úton egy fiatal szarvast gázolt el az autó. Felvettük. Nem sok húst tudtunk kivenni bőréből, de ez is több volt a semminél. Azért néha, néha jutott egy-egy vadnyúl is. De ezt nehéz volt lőni, mert csak leventepuska hangja volt kellően halk (a frontot, a partizánokat nem akartuk fölzavarni).

Közben túlmentünk Túrócszentmárton városán. Teplice Malován kaptunk helyet. Itt pár hétig vesztegeltünk. Ide nem messze volt Zsolna, tótul Zilina.

Ide sűrűn bejártunk vásárolni. Az élet itt olyan volt, mintha nem is éreznénk, hogy itt van közelünkbe a front. A német és magyar tisztek ide jártak szórakozni. Mi meg itt tudtunk sok mindent szerezni. De sok koronát költöttünk. Ez volt a szerencse, mert így tudtuk magunkat erőben tartani.

Többször találkoztam földiekkel, és egy alkalommal a tanítómesterem fiával, meg egy mélykúti szaktársammal. Jól megvendégeltem őket. Nagyon örültünk egymásnak. Sajnos haza semmi hírt nem tudtunk adni. Az idő meg szaladt.

Közben a rádiók egybeesően jelentették Budapest elestét vagy felszabadítását. Nagyon csúnyán nézhet ki. Az a sok bombázás és a tüzérség jól elintézhette. A háború átvonulása után lassan az élet visszatért. Rengeteg sok takarítani való lehetett. Remélem, hogy otthon is megindult az élet!

A farsangnak is már vége. Hamarosan itt a húsvét. Ismét mozgásba lendült a front.

Vonulunk tovább

Az alakulatunk észak felé mozgott, Brodnó térségébe vonulunk. Erre már kevés a korábban megszokott zárt a település.

A hegyekben a lakosok szanaszét élnek. Az emberek barátságosak. Még mindig jól beszélnek magyarul. Könnyen megértjük egymást. Sajnos itt nem sokat tudunk vásárolni. Amit be lehetett szerezni, a tojás és a túró volt. Igaz, egyszer egy kecskét is sikerült cserélni.

Itt ismét sikerült a szlovák és a lengyel partizánokkal is találkozni. A németek is zömével erre húzódtak. A legnagyobb részük osztrák. Nem nagy buzgalom van bennük.

Ha valakik szidják Hitlert, ők. Most azon voltak fönnakadva, hogy miért nem Ausztria felé hátráltak, miért Csehország belseje felé vitték őket. Korábban nálunk is mindig kisebb hanggal voltak.

Már ők sem hittek a végső győzelemben. Általában a nagy hangú, de semmit nem érő emberek szerettek volna itt felettünk uralkodni. Sajnos a szép tervük nem sikerült. Senki nem vette komolyan a nyilas testvérek zagyvaságait.

Amikor a németek közelében voltak, akkor megnőtt a nyilasaink hangja. Mint már említettem, az osztrák sógorok nem szívelték őket.

Egy alkalommal a „Kitartás!” köszönéssel majdnem rosszul jártak. Ha nem térnek hamar észhez, és nem vesznek föl nyúlcipőt, nagyon kikapnak.

Mindig volt valami esemény, ami kicsit izgalmassá tette az utunkat.

A partizánok is hallattak magukról.

Az egyik alakulat századát egy reggelre lefegyverezték. Minden puskát elvittek.

Újból hallottam felőlük, hogy merre vannak. Ők is a mi térségünkbe vonultak. Jó lenne velük találkozni. Remélem sikerül.

Közben újból tovább megyünk észak felé.

Hamarosan Cadca környékén vagyunk. Most nincs erődítés. A századok pihennek, de állandó figyelőszolgálatot kell tartani. Félő, hogy minket is meglepnek a partizánok. Minden elő fordulhat. Nem félünk, csak nagyon rossz fényt vetne az alakulatra.

Amint lett időm, be szerettem volna menni Cadcára. Van sok koronám, kéne venni cigit, mert a cigaretta most nagyon jó csereeszközzé vált.

Nem sokára lett is alkalmam. Kardos őrmester és Hubaiék mentek.

Kérdeztem, engem nem lehetne-e elvinni?

„A nyílt parancsom megvan.”

„Hát gyere, de ha elkapnak, baj lesz!”

„Rendben van.”

Szóltam a fiuknak, hogy bemegyek. Ha keresne az ales, valahol itt vagyok. Már mentem is.

Nem nagy város, de szépen rendezettnek látszik. Körülnéztem, Kardosék elmentek, de úgy beszéltük meg, hogy egy jó óra múlva itt találkozunk. Azt mondták, ne sokat időzzek sehol.

Forgalmas utcába értem. Sok szép kirakat. Egy szép pék üzletet is láttam. Be is mentem. Köszöntem tótul, és kérdeztem magyarul, lehet-e kenyeret, vagy valami sült tésztát kapni.

„Hogyne lehetne, de csak koronáért.”

Ez nem lehet kifogás. Mindjárt vettem 10 db 2 kg-os kenyeret; nem fehéret, hanem félbarnát. Aztán még 10 db kisebb fonott kalácsot.

Egy tiszta zsákot is kértem a pénzemért, és az árut beleraktam. Sőt kaptam 2 kg kockacukrot is.

Megkérdeztem, máskor is jöhetek, és lesz-e áru.

„Igen.”

Megköszöntem, és mentem is.

Még volt vagy 10 perc időm. Nem bámészkodtam, indulás a megbeszélt helyre.

Az úton egy ember hozzám csatlakozott. A nevemen szólított, nagyon meglepődtem, de nem ismertem fel. Amikor a megbeszélt helyen várakoztam, mondta, hogy estére a templom melletti vendéglőbe várnak 6 és 7 óra között, menjek el.

„Rendben van.”

„De csak egyedül!”

Azzal már ment is.

Én meg gondolkodom, ki lehet ez az ember. Az már biztos, hogy ismer, és azt is tudom honnan.

A dudaszóra tértem magamhoz. A csomagot a hátsó ülésen magam mellé tettem, és már mentünk is. Szerencsésen visszaérkeztünk. Elég időben, senki nem keresett.

„Na komám, van már kenyér. Igaz, nem fehér, de jó és friss. Hoztam 10 db-ot, és 10 üres kalácsot. Kell-e belőle egy-egy?”

Így mi megtartottunk belőle 4-et, a kalácsból is ugyanannyit. A többit meg eladtam. Hamar elkelt. Nem kerestem egy fillért sem, de hitelbe senkinek nem adtam. Kardos és Hubai is kapott egy-egy kenyeret és kalácsot.

Kettőt az alesnek vittem, kettőt a szakácsoknak. Az ales megörült a kalácsoknak, kifizette, de azt mondta, vigyázzak mert most hamarosan nagy igazoltatások lesznek.

„Sok csendőr fog jönni. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni miattad. Ha mennek a városba, és ha menni akarok, szóljak, és akkor beírnak a névsorba.”

Elköszöntem és mentem vissza. Bandiék már javában ettek.

„Na milyen a kenyér?”

„Jó.”

„Máskor is hozhatok?”

„Bizony hozzál, ha be tudsz jutni!”

Ettem én is.

Mondom, nekem el kell mennem, de 8-ig biztos megjövök. Ha nem, akkor se keressetek, nem vesztem el.

Az úton még mindig nem jött össze a kép. Ugyan ki lehet, aki megszólított? Mindegy, annyi biztos, ismer valahonnan, és ha nem bízna bennem, biztos nem szólt volna. Annyi biztos, hogy megint valami fontosat fogok megtudni. Míg így morfondíroztam, észre sem vettem: már a megbeszélt hely előtt voltam.

Körülnéztem, sehol senki. Be is mentem az ivóba; páran lézengtek.

Egyszer csak a kocsmáros hoz két üveg sört, és int, hogy menjek vele a belső helységbe. Követtem. Bent senki, úgy látszik korán jöttem. Legalább kicsit lesz időm gondolkodni. Leteszem a sapkám, a derékszíjon is lazítok. Jó az idő idebent, talán még a köpeny is lekerül. Amint így várakozok, akkor csak nyílik az ajtó. Ismerős arc.

A besztercebányai házigazdám és a társa jött be. Barátságosan köszönünk egymásnak. A kocsmáros meg hoz még egy üveg sört. Felbontja és a találkozás örömére iszunk.

Legelőször is jó hírt mond. A fényképeket átadta személyesen. Mondja, milyen magas, derék fiú az unoka testvérem. Megköszöntem. Azután rátért a mondani valójára.

Legelőször a század lefegyverzését mondta el. Ez azért történt, mert nem tartották be az adott szavukat. Kis híja, hogy az egész partizántábort fel nem fedezték a járőrözések közben. Ez volt a figyelmeztetés. Hát jó lesz vigyázni.

Továbbá tudták azt is, hogy én meg egy fiatal német hadnagy meddig tartottuk magunkat az oroszokkal szemben. Tudták, hogy minden baj nélkül megúsztuk.

„Nagy, nagy szerencsétek volt.”

Szóval mindent tudnak.

„Most meg jól figyelj. Hamarosan a régi magyar-lengyel határra vonultok. Zvardon innen van, Szerafinov meg túl, a régi határ másik oldalán. Ti Zvardonba, a németek Szerafinov térségében fognak települni. Mi meg Zkalitába. Az ales lakásának ez a címe, a mellette levő házban lesznek a tisztek!”

Ezzel egy negyedíves papírt adott át.

„Ezt ad az alesnek. A többit majd később.”

Azután másról beszélgettünk. Elmondták, hogy hamarosan nagy átfogó bombázás lesz. A nyugati szövetségesek az összes németországi hadiüzemet tápláló várost lebombázzák, mert a németek nemcsak hadi célokat, hanem a polgári lakosságot is bombázzák. Már több ízben figyelmeztették a parancsnokságot, de nem ért a szép szó semmit. A lakosságnak nagyon drágán kell ezért megfizetni.

Továbbá arra is felhívták a figyelmemet, hogy most már mindig sűrűbben fogják lőni a repülők a visszavonuló csapatokat. A háború hamarosan véget ér. A németek csodafegyvere csak maszlag. Ez nem fog elkészülni. A szövetségesek ezt nem várják meg. A nehézvizet szállító hajókat Narvik térségében elsüllyesztették. Egyelőre nincs olyan anyag, ami ezt pótolja. A szárnyas rakéták meg nem hozták meg az eredményt, amit vártak tőlük. Ha a hadiipari létesítményeket elpusztítják, nem lesz utánpótlás, hamarosan vége a háborúnak.

Hogy mikor azt nem tudni, de nem fog sokáig tartani. Még sokáig elbeszélgettünk, nagyon megkértek, minél hamarabb menjek az aleshez.

Az utcán már senkit sem lehetett látni. Már mindenhol sötét volt. A mi szállásunkon is a sötét az úr. Na akkor megnézem, mi van az irodában, vagy az ales lakásán. Az irodában is csend van, mindenki pihen, csupán a szolgálat van ébren. Én is haza ballagok.

Hamar hazaérek, és én is lefekszem aludni. Csupán Karcsi van fent, most ő a soros. Utána én következem. Még van jó két órám, hát nem sokat beszélgetünk.

Az a pár óra úgy elszaladt, mintha nem is aludtam volna. Amikor szólt Karcsi, alig akartam elhinni, hogy aludtam valamennyit. Gyorsan megmosakodtam és már ki is ment az álom a szememből. Az éjszaka sötét volt. Esőre állt az idő, de nem eredt meg, pedig nagyon lógott az eső lába. Most nagyon nehezen cammogott az idő. Kint is, bent is sötét. Világítani nem lehet.

Minden idegen neszre nagyon figyelni kell. Nem játék az őrség, még akkor sem, ha az ember szobában van is. No de nekünk egyelőre semmi okunk félni. Azért lassan mégiscsak szürkülni kezd. Bandi is ébredezik. Már mozog. Amint kicsit világos volt, már ő is felkelt, és hozzá készülődik a híváshoz. Karcsi meg csak húzta a lóbőrt.

Megint menni kell – igazak voltak a híreim

Amikor az első hívás megtörtént a Karcsit felkeltettük, és utána mentünk a reggeliért. Bandi maradt, mert most Ő volt a soros a szolgálatban. Karcsi kivitte a Bandi reggeliét, én meg mentem az aleshez. Még a lakásán volt.

Beszámoltam az esti beszélgetésről, végighallgatott. Csupán azt kérdezte, ismerem-e ezt az embert, akinek a címét elhoztam.

Mondom, lehet, de most az biztos, nem volt ott.

„Majd meglátjuk. A húsvét meg már csak két hét. Jó lenne egy kicsit ünnepelni!”

Elbúcsúztam, s mentem vissza a rádiós körletbe

Még a héten bementünk Cadcára, én vittem magammal pár ezer koronát. Elmentem a pékhez és megkérdeztem, nem tudna-e húsvétra valamit nekünk készíteni.

„Már hogyne, de el fogják-e vinni?”

„Az csak természetes.”

Meg is egyeztünk, nem is volt túl drága. Rendeltem 80 db. üres fonott kalácsot, és 40-40 diósat és mákosat is. Ezen kívül 50 kg kenyeret. Az egész kb. 800 korona volt. A felét most adom oda, a másik felét, amikor visszük. Ebben meg is egyeztünk. A pék adott erről írást is.

Ezután egy üzletbe vezetett. Ott vettem 80 db 2 dl-es likőrt meg pálinkát keverve, és még 100 db csokoládét. A súlya lehetett 15-20 kg. Így az összes áru volt vagy 50 kg. Ezt összecsomagoltattam és vittük magunkkal. Itt több mint 1600 koronát költöttem. Majd elfelejtettem, ezen felül mindkét helyen hagytam 100 – 100 Levente cigarettát. Nem győzték köszönni.

Hamarosan jött az autó, és már vitte a csomagokat, meg minket hazafelé. A csomagokat minálunk raktuk le.

Úgy látszik a partizánok tévedtek, mert sehol semmi mozgás nincs, és már húsvét hetébe léptünk. De nekik lett igazuk. Virágvasárnap jött a parancs: azonnal indulás Szerafinov térségébe. A szállásról magunk gondoskodunk.

Megyek az aleshez, és kérdem, most mi lesz.

„Semmi. Itt a két cím, ezt lefoglalod nekem és a rádiónak. A többit majd az urak elintézik. Te már indulsz is Hubaival. Kardos és Mester őrmester is megy veletek. Most végeztem. A helyszínen találkozunk. Hubai azonnal visszajön ide, ezt ő is tudni fogja.”

Mentem Hubaiért meg a két őrmesterért. De nem kellett őket keresnem, mert már az irodában voltak.

„Na itt vagyok.”

„Akkor mehetünk.”

„Várjatok. Előbb a szerelvényemet összeszedem.”

„Rendben. Akkor 15 perc múlva ott légy a megbeszélt helyen!”

Mondom a fiúknak, mi az újság, segítsenek összecsomagolni, mert mindjárt itt vannak. „Estére biztos jó helyünk lesz.”

Alig csomagoltunk össze, már itt is voltak. Csak nézték mi az a három csomag még a szerelvényem kívül, de az autóban elfért. Fölpakoltunk, és már indulás.

Az idő most megint kitett magáért. Hideg szél fújt, és még havat is hordott. Mire oda értünk nagyon megfáztunk.

A községháza elé mentünk, és kérdeztem a címeket. Hamarosan egy harminc év körüli szép fiatalasszony szólt, hogy majd elvezet bennünket oda. Örömmel fogadtuk, hiszen nem kell itt a hegyek között botorkálni.

Beült a kocsiba közénk, és hamarosan a házhoz vezetett. Néztem a házszámot, ez az ales lakása, de hol a másik?

„Az meg ott!”

Oda is eljött velem. Egy hatvanas idős néni fogadott bennünket. Tisztán beszélte a magyar nyelvet. Nem nagy ház volt, nekünk elég. Sőt még volt ott egy kis melléképület, ami elég volt a lovaknak. Mindjárt le is pakoltunk.

Én a saját csomagomat egy kis spejzféle helyiségbe tettem. A szerelvényemet meg abba a kis szobába, amelyik a miénk lesz.

Hubai visszament, a két őrmester meg a törzs számára nézett helyet. Mire az ales megjött, már mindenkinek volt szállása. Igaz nem kényelmes, de mégis volt fedél a fejük felett.

Itt fenn a hegyekben nem nagyok a települések, és nincs olyan nagy lapos hely, ahol kényelmes, nagy épületek lehetnének. A házak inkább a hegyoldalba épülnek, mert amikor a hó olvadni kezd, minden felől a víz a völgy felé iparkodik. Sokszor 1-2 méter magas víz is van a völgybe, és ha hirtelen olvad, a házakat elsodorhatja.

Az ales megörült a szép szobának. Ahol lakik majd, nemrég panzió volt, de most egyelőre szünetel a turistáskodás. Ahogy vonultak visszafelé a csapatok, úgy fogyott a vendég.

A törzs is úgy három órára megérkezett. Még jó világos volt. Mire este lett, mindenkinek volt szállása. Az ebéd úgy 4 órára lett kész. Jó babgulyás volt, a vacsora meg sajt és töpörtő.

Ebéd után parancskihirdetés. A szokástól eltérően az ales beszélt.

„Nagyon szigorúan megtiltom a szeszivást, és alkonyat után tilos csavarogni. Itt vannak a német alakulatok is, de azok mind sátorba vannak. A sátrak sündisznó-állás szerint vannak építve. Az egyszeri felszólítás után mindjárt lőnek. Épp ezt akarom elkerülni. Ez mindenkire vonatkozik. Ez már nem vicc. A partizánok itt vannak körülöttünk. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Azt hiszem, mindenki szeretne épen haza érni. Ezért rendelkezem így.”

Az adást nem szüneteltettük. Mindig időben megtörtént a hívás, sehol semmi. Az iroda sem volt messzire. A németek sem nagyon mutogatták magukat. Mindenki a sátorában volt, csupán az őrök mozogtak a megadott körzetben.

Mi még mindig a történelmi Nagy-Magyarország területén voltunk. A németek már Szkalita térsége felé húzódtak, ami meg már Lengyelország utolsó települése. Így a két települést a hegy választotta el egymástól. A hegyoldal nem csak fenyvest nevelt, hanem nagyon sok borókát, és egyéb bokor is megélt itt. Ezen a tájon szeretett a kecske, a birka, de néha előfordult állítólag a zerge is. Nagyon ügyes és ravasz állat. Nehéz puskavégre kapni.

Az első este semmi különös esemény nem zavarta meg a nyugalmunkat. A hétfő már sokkal csendesebb lett. A szél is kicsit gyöngült, és nem hordta a havat. A völgybe dél felé beszorult a napsugár, és kellemes meleg idő lett. Az emberek is másként mozogtak.

Mihelyt melegebb az idő az emberek is vígabban mozognak. Úgy kilenc óra felé hívat az ales. Megyek a lakására, de nem találom ott. A háziasszony mondja az irodába ment. Ott hamarosan meg is találtam. Jelentkeztem.

„Na fiam, milyen a helyed?”

„Az enyém jó, és az alezredes úré?”

„Kitűnő. Most jó lenne pár napot pihenni, és a húsvétot itt megérni. Talán sikerül.”

Beszélgetünk, közben kérdem, húsvétra nem lehetne-e lemenni Cadcára valamit venni.

„Hát nehéz, de majd lesz valahogy. Holnap megyek a parancsnokságra, ott leszek két vagy három órát, ha addig tudsz valamit szerezni, jöhetsz.”

Megköszönöm.

Készülünk a háborús húsvétra

[1945.03.26.]

A hétfő csendesen eltelik.

[1945.03.27.]

Kedden már időben az irodán voltam, vártam az alest, jött is hamarosan. Egykettőre kész volt a nyílt parancs, csak nyolc napra szólt. Érdekes volt, hogy most már németül is volt nyomtatva a szöveg. Ez nem nagyon tetszett, de ez van.

Nemsokára már mentünk is. Én elől Hubaival, hátul az ales és Csenkei százados. Alig egy óra alatt már a városban voltunk. A kocsi a parancsnokságnál állt meg. Az urak kiszálltak, és engem a városközpontba vitt el Jenő.

Én kiszálltam. A péküzletbe siettem, szerencsém volt. A mester már bent volt a sütödében, a felesége meg az üzletben. Csodálkozott; nem gondolta, hogy vissza tudok jönni a holmiért. „Akkor áll az egyesség még?”

„Én nem másítom a szavam.”

„Nagypénteken a délutáni órákban itt leszünk érte.”

Elköszöntem. Nem sokat időztem, mentem vissza.

Hamar megtaláltam a parancsnokságot. Még mindig tartott a tanácskozás, mert az autó még ott állt. Kerestem Hubait, de sehol nem leltem.

Kérdeztem az egyik sofőrt, nem látta-e.

„Már hogyne láttam volna Hubait, jól ismerem.”

„Most hol van?”

„Elment a városba, de hamarosan itt lesz. Azt mondta, várjam meg.”

„Rendben van.”

Most már van időm. Jobban széjjel néztem, hogy mit is lehet még venni. Van itt minden ami a katonának kell. Széjjelnéztem, de most nem találtam semmi érdekeset. Így megmaradt a pénzem. Nem sokáig bámészkodhattam, mert hamarosan jött Hubai.

„Na már itt vagy?”

„Miért?”

„Mert most akartalak keresni.”

„Nem veszek el.”

„Volt már szünet?”

„Még nem hallottam.”

„Az jó. Na gyere, van valami érdekes, hadd mutassam meg.”

„Na jó, de nehogy kikapjunk, ha nem leszünk időben itt.”

Hamarosan ismét a belvárosban voltunk. Az üzletek előtt mentünk el. A hentesüzletben sok szép áru volt.

„Na nézzünk be!”

„Hát jó.”

Már mentünk is be. Az üzletvezető nem nagy barátsággal fogadott. Igazi új nevelésű tót fiú volt. Alig akart, vagy nem tudott magyarul beszélni. Végre megértette, hogy Hubai egy kötözött sonkát és két kolbászt kért. Meg is kapta, de csak szlovák koronáért.

Elég drága volt. Most én semmit nem vásároltam, majd pénteken. Mentünk is már vissza. Még nem volt vége a gyűlésnek, de nem sokat kellett várakozni. A további csavargásnak vége.

Irány vissza Szerafinov. Mire hazaértünk, lassan esteledett. Mindenki ment a maga dolgára.

Én átvettem a szolgálatot, Bandi ment a vacsoráért. Karcsi meg lustálkodott. Mostanában olyan kedvetlen volt. Nem volt beteg, de biztos, hogy a honvágy kínozhatta. Ez egy nagyon nagy betegség. Nem sokáig maradt el, mert nincs értelme semmi fölösleges lövöldözésnek. Nem csak mi, hanem a polgári lakosság is nagyon betartotta.

Hiába, mindenki félti azt az egy életét. Nyolc órakor már csönd volt, csak én voltam fent. Olvasom és ábrándozom, mikor lesz már vége ennek a háborúnak és mihez fogok kezdeni utána. Nagyon szép, de egyenlőre nehéz terveim vannak a jövőmmel kapcsolatban. Legelőbb haza kell érni. Talán sikerül. Ez egy nagy kérdőjel. Vajon mit fogok kapni az összespórolt pénzemért. Mennyit gürcöltem érte, vajon lesz-e valami értelme. Ez most mind a jövő titka. Majd csak lesz valahogy, csak épen és egészségesen érjek haza.

De nem csak nekem, hanem minden frontkatonának hasonlóak voltak a gondolatai. Már minket most már nem a háború kimenetele érdekelt annyira, inkább a hazatérés, az otthon!

A szolgálat alatt semmi nem történt. A másnapom délig szabad. De délután is van még szabadidőm. Ha nem jön semmi közbe, akkor egy kicsit széjjel nézek. Megnézem a többi társamat. Körülnézek a műhelyben is. Az éjszaka hosszú lenne, de így megosztva csak lassan elmúlik. Próbálok olvasni, de nem megy. A gondolataim mindig másfelé kalandoznak, a vége mindig az otthon.

Azért csak el jött a váltás ideje. Álmos vagyok, de nem megy az alvás. Végre nehezen elalszom. Hosszú, csendes alvás: ez a pihenés. Ha nem megyünk semerre, az ideg megnyugszik. Reggel időben ébredek. Érdekes, nem vagyok álmos. Most én megyek a reggeliért.

Amikor jövök visszafelé, találkozom Mészáros és Mester őrmesterrel. Köszönünk egymásnak. Ki, ki megy a maga dolgára.

A reggeli most kiadós volt. Igaz, most nem kávé, hanem rántott leves. Ebből igazán be lehet pakolni.

„Na ha most nincs rám szükség, kicsit csavargok. Megnézem a másik rádiósokat.”

„Menj, de ne maradj sokáig.”

Már mentem is. Nem olyan messze voltak, de a sok kanyargós úton sokáig kellett menni. Másfelé nem volt tanácsos letérni.

Közben találkoztam Szatokkal. Ez magas, vékony fiú volt, nagy híve a nyilas rendszernek. Nagy „Kitartás!”-sal köszönt.

Mondom, szevasz Sándor.

Nem is nagyon tetszett neki. Pár szót váltottunk, és együtt mentünk tovább. Most már nem messze voltak a többiek. Mielőtt elválunk, kérdi: és mit gondolsz, milyenek a partizánok? „Talán még nem láttál?”

„Még nem.”

„Dehogy nem. Nemcsak láttál, hanem beszéltél is velük.”

„Én?!”

„Bizony.”

„De mikor?”

„Azt én nem tudom, de azok is olyan emberek mint mi vagyunk.”

„Az igaz, de miről lehet őket megismerni?”

„Hát ilyen bőr van mindegyik nyakán.”

„Igazán? Hát most ne hülyéskedj!”

„No látod. Ők nem hordanak semmilyen egyenruhát. Azok minden megszállóra, de különösen a német csapatokra vadásznak.”

„És nem félnek?”

„Mitől! Ők itthon vannak. Ők a hazájuk szabadságáért küzdenek. Igaz nem nyíltan, de annál veszedelmesebben.”

„Nagyon szeretnék találkozni egy partizánnal!”

„Na ha találkoznál, mit tennél vele?”

„Azt hiszem, nagyon megemlegetné!”

„Igazán?”

„Bizony.”

„Vagy pedig te.”

„Na majd elválik.”

Elértem az első szálláshelyet. Most már tényleg elváltunk.

Bementem, köszöntem. Az R/3-as rádiósok lehetnek itt. Ki hevert, ki meg a ruháit tette rendbe, aki meg nagyon ráért, az olvasott. Itt volt Mészáros Feri bácsi is. Ő is tartalékos karpaszományos tizedes.

Nagyon rendes ember. Civilben műszaki rajzoló. Most itt az irodán dolgozik. Igazi régi vágású ember. Soha nincs sietős dolga, de mindig mindennel pontosan kész van. Az idegenek előtt nagyra tartja magát, de velünk jó barátságban van. Ő is most kicsit eljött körülnézni. Kint beszélgettünk.

A beszéd természetesen az otthonnal kezdődik és azzal is ér véget. Azt latolgattuk, hogy még meddig tarthat a háború. Lassan mind azon a véleményen vagyunk, hogy nem tarthat sokáig. Már nem csak mi, hanem a németek is megelégelték. Hisz a tervük nem sikerült. Már Ők is értelmetlen vérrontásnak tartják. Nekik is van családjuk. Most meg, hogy itt van húsvét, jön a tavasz, a jó idő. Ilyenkor mindenki menne haza. Jól tudják ezt a tisztek is, de még most háború van. De mi lesz utána.

Hazaérünk-e egyáltalán, vagy valahol fogságban pusztulunk el? Ezek a gondolatok foglalkoztatják a legtöbb katonát. Senki nem lát a jövőbe. Feri bácsi mindig bizakodó volt.

„Ha eddig sikerült minden baj nélkül megúszni, talán ezt a kis időt csak megússzuk. Igaz?”

„Talán, de bízzuk a jövőre!”

„Minden sikerülni fog, meglássátok fiúk!”

Nem sokáig maradtam, mert még másfelé is el akartam nézni. Elköszöntem. Nincs semmi baj. Most mindenki mehetett ahová kedve tartja.

Ezen a településen senkitől nem kellett tartani. A pihenő katonák nem nagyon csavarogtak. Most ilyenkor általában a legtöbben a ruhájukat szedték rendbe. Mosott a katona, vagy a csizmáját varrogatta, vagy ha volt valamije, főzött. Levélírásról szó sem lehetett. Hogy is kerülhetne haza a levél.

Úgy félúton egy ismerős ember megszólított.

„Na atyafi, hogy vagyunk?”

Mondom, jól.

„Van-e valami újság?”

„Hát nem sok.”

„Az semmi, de ha kedve tartja, most lassan sétáljon utánam, és ahová bemegyek, oda a délutáni órákban jöjjön el! Rendben van?”

„ Igen.”

Ezzel már ment is, én meg tisztes távolságból követtem. Pár perc múlva egy régen használt állapotú házba ment be, a kaput nem csukta be, hát utána mentem.

Nem tévedtem, mert a házon belül egy rozoga fészer volt. Benn széna és valamennyi szalma. Ez mögött tűnt el az ismerős. Még vártam egy kicsit, és már mentem is.

A ház nem volt messze tőlünk. Nem tévedtem el, hamarosan hazaértem. Csend van, sehol semmi. Mind a ketten alszanak. Nézem az időt, itt van a hívás ideje. Bekapcsolom a rádiót, sehol semmi. Úgy látszik, elnéztem az időt; de nem, mert hamarosan bejött a szokott hívójel. Visszajelentkezem, nyugtázták, és már vége a forgalomnak. Mire kikapcsolom, felébrednek. „Csak maradjatok, már vége az adásnak, semmi nincs.”

Megnyugodnak.

„Pihenjetek, én most maradok.”

„Dehogy maradsz. Kardos őrmester keresett, és ha megjöttél, menj el hozzá!”

„Rendben van.”

Még volt időm és már mentem is.

Hamarosan odaértem. Szerencsém volt, mert még otthon találtam.

Mondja, keresett.

„Azért jöttem.”

„Na öcsém, van-e valami kilátásban húsvétra?”

„Még semmi, de addig még van idő.”

„Már nem sok.”

„Az igaz, de mindig hoz valamit a jó szerencse az utamba. Talán most is.”

„Nem is lenne baj.”

„De az már nagyobb, hogy én nem vagyok pénzgyáros. Ha veszek valamit, akkor csak magamnak, mert ezek a gyerekek sohasem akarják kinyitni a pénztárcájukat, s nekem nincs az a sok, ami el ne fogyna.”

„De most nem erről van szó, most itt van a pénz. A fiúk össze adtak 1200 koronát, hátha lehet belőle valamit vásárolni.”

„Az már más, majd meglátom.”

„Most van-e erre valami ismerősöd?”

Mondom nincs.

„Még van jó három nap húsvétig, hátha lesz valami addig?”

„Ha van valami, én szólok, jó?”

„Rendben. A hírek mit mondanak?”

„Hát nem sok jót. A németek nagyon erősködnek, az oroszok meg nemsokára egész Magyarországot elfoglalják. Szegény Fehérvár, hogy nézhet ki, már párszor cserélt gazdát.”

„Gondolom, ott is cudar világ lehet.”

„Biz az. De ilyen a háború. Bár mi még szerencsések vagyunk. Milyen sokan elpusztultunk volna, Budapest védelmében.”

„Az biz igaz, szerencsés emberek vagyunk.”

Még egy darabig beszélgettünk és mentem haza.

Hamarosan itt az ebéd, és még nem csináltam semmit. Most már iparkodtam, mert még én is mosni akartam húsvétra.

Az ales lakása előtt mentem el. A házi asszony kiszól, ha van időm, menjek át, mert szeretne velem beszélgetni. Megígértem, ha lesz időm, még ma átmegyek.

Hazaértem, a rádiónál csak Karcsi volt.

Bandi elment az egyik századhoz, mert itt volt egy földije, és elcsalta. Épp itt volt az adás ideje. Bekapcsoltam a rádiót, de semmi, csak a szokásos hívás volt. Így hamar vége volt.

Most Karcsi is elment. Mondta, valahol lehet elég jutányos áron borovicskapálinkát kapni. Megpróbál belőle szerezni. Így most én maradtam magamra.

A szoba jó meleg volt. A kályhán volt víz a fazékban, így gyorsan elővettem az alsóruhámat, meg két pár kapcát, és hozzáláttam mosni. A víz tiszta volt, és talán hólé lehetett, mert nagyon lágy volt, és gyorsan kivitte a piszkot a ruhákból, úgy hogy már délre ki is volt terítve. Ha ilyen meleg lesz bent, hamarosan meg is szárad. Közben szedtem vizet a fazékba, hátha valamelyikünk még mosni akar.

Délre egyik sem ért haza. Így a szobát bezártam, és mentem az ebédért. Hát a mai ebéd igazán böjti eledel. Valamilyen leves, lencse és a tetejére sült hagyma, paprikásan. Azért elfogyott, mert már lassan mi is szűkiben leszünk a tartaléknak. Ha a többiek meg tudják enni, mi is megesszük. Nem lehet ennyire válogatni.

Én jót ettem belőle, és elég volt. Nem sokára, úgy két óra felé, megjött Bandi. Jó kedve volt, úgy látszik, jó híreket kaphatott. Megnézte a vizet, hát ez már elég meleg.

„Még egy kicsit várok, és én is mosok.”

„Előbb egyél, mert az ebéd kihűl.”

„Most nem vagyok éhes, előbb én is mosok.”

Hoztam be még fatöredéket, és jól megraktam a kályhát. És hamarosam jó meleg volt, meg a víz is surrogni kezdett.

Bandi is összeszedte a szennyest, és hozzáfogott mosni. Mire kimosott Karcsi is megjött. Szótlan volt.

„Na mi van, talán nem jutott semmi a részedre?”

„Nem, de rossz híreket hallottam hazulról. A szerb partizánok nagyon sok magyar faluban csúnyán viselkednek. Mindenütt keresik a magyar katonákat, és ha találnak, irgalmatlanul megkínozzák, és utána kivégzik.”

„Ez nem jó.”

„Mi lesz mivelünk, bácskaiakkal? Ha vége lesz a háborúnak, hogy merjünk hazamenni? Csak nem hagyom magam agyonlövetni?”

„Nem biztos, hogy akkor is ilyen zavaros lesz a helyzet. Ha Tito a partizánokat harcba tudja vinni, akkor majd a háború után is tud parancsolni is nekik.”

„Az újvidéki és más városokban történt eseményekért nem a magyarok a felelősek. Akik elrendelték, azok majd felelnek érte. Majd Grassy és társai. Nem tudnak lemenni a földről. Majd megtalálják őket. Már itthon is piszkálták őket. Ha Brunó élne, ha netán él, fázik annak az ínye.

„Nem lesznek mindig ilyen nagy legények. Járnak ők még sokkal kisebb mellénybe is.”

Így próbáltuk vigasztalni Karcsit, de nem nagy meggyőződéssel. De ez csak még jobban elkeserítette. Így abba is hagytuk.

10.

„Na most én valameddig elmegyek, de ha este 8-ig nem vagyok itthon, ne szóljatok senkinek, nem vesztem el. Van igazolványom, és tudok kiabálni; ha valami bajom lenne. Meg itt a pisztolyom is.”

Nem nagy kedvem volt most elmenni, de megígértem. Hamarosan már nem messze voltam a háztól. Körülnéztem, és komótosan elindultam. Sehol senki. Bementem, de ott sincs senki. Tovább mentem, és látom, hogy integet egy ember, forduljak vissza és sétáljak. Megértettem.

Úgy tettem, mintha keresnék valamit, és azután szépen kimentem és sétáltam a ház másik fele felé, de nem találtam semmit. Így most már kényelmesen mentem hazafelé.

Amikor hazaérek, a kapuban a kocsisunk egy kis csomagot ad át azzal, hogy egy fiatal kislány hozta, és azt mondta, hogy csak nekem adja át.

Megköszöntem és kérdeztem, nem mondott-e valamit.

„Semmit nem szólt, és már ment is.”

Érdekes, vajon ki lehetett, és mit akarhatott.

A kocsis elment én meg felbontottam a csomagot. Egy kis levél volt benne, csak annyi volt benne, ne menjek a megbeszélt helyre, mert figyelik, de még ma kell találkozni, még pedig itt az én lakásom közelében egy órán belül.

Hát rendben van, ám legyen, Nem mentem be, hanem nézelődtem egy kicsit. Talán hamarosan meg is jön valaki. Nem tévedtem, pár perc múlva egy fiatalember engem keres. Mondom én vagyok, rendben van.

„Most jól figyeljen. Én most előre megyek, maga lassan követ, és amikor én egy házba bemegyek, maga két házzal tovább megy, és oda megy be. Érti?”

„Miért ne.”

„Na akkor most mehetünk?”

„Igen.”

Én tisztes távolságból figyeltem, és mentem utána. Talán most több szerencsém lesz. Már jól elmentünk, amikor a fiatalember csak bemegy egy kapun. Amikor odaérek, megnéztem a házszámot, és még két számmal odébb mentem. A ház, ahová értem, egy új sátortetős volt. Még kívül nem volt bepucolva. Csak egy utcai szoba volt lakható, de a benti szobákat már lakták. A ház alatt pince volt.

Beköszöntem, egy kislány jön elém.

Kérdeztem, hol vannak a szüleid?

„Azok most nincsenek itthon, de azért én csak menjen be.”

Bementem, csak én meg a kislány volt bent. Egy ideig csend volt, majd a kislány kérdezte, a bácsi magyar?

„Igen, az vagyok.”

„Mi is azok vagyunk.”

„Te tudod, hogy én hol lakom?”

„Igen, én vittem a levelet. Apuska is akkor ment el, de még nem ért haza.”

„Most hol van?”

„Azt nem tudom, de azt mondta, hogy a bácsi várja meg.”

„Nem nagyon tehettem, mert nekem, mire sötétedik, otthon kell lennem.”

„Biztos haza is ér. Most maradjon egy kicsit, én mindjárt jövök.”

Azzal már el is tűnt, magam maradtam. Most ugyan meddig és kire kell várnom. Már vagy fél órája eltűnt a kislány, és még mindig senki. Még nincs este, de hamarosan lebukik a nap a hegyek mögött, és hirtelen sötét lesz, és hideg is. Itt vagyok, csalóka a meleg, csak addig érezni, míg a nap süt, utána a hegyek csak úgy sugározzák ki magukból a téli hideget. Nagyon sok napsütés kell, mire a hegyekből is kiszivárog a hideg és lassan felmelegszik. Amikor megy le a nap, úgy erősödik a kiszivárgás. Azért öltöznek errefelé az emberek mindig meleg ruhába. Őket már nem csapja be a csalóka napsugár.

Ezen gondolkodom, amikor a kislány megjön, és mondja, menjek vele.

„Mindjárt otthon lesz!”

Nem messze kellett menni, csupán addig a házig, ahová a fiú bement. Most mi is oda mentünk. Na ez igazán furcsa. Egy szép nagy hosszú házba mentünk. A kislány egy szobába vezetett, és mondta, várjak, azonnal jönnek. Így is volt, az az ember jött be, akivel pár napja beszéltem. Köszönt, én is köszöntem.

Kérdeztem, mi ez a titokzatosság?

„Ez nem az, hanem ahová délelőtt ment, oda többé nem mehet közülünk senki, mert valaki elárult, és a németek figyelik a házat. Ezért küldtük el, de ez most nem is fontos. Szokott-e hallgatni rádiót?”

„Miért?”

„Mert ha nem, akkor tudja meg, hogy hamarosan minden német katonát kiűznek Magyarországról, és utána nem sokáig tart a háború. Még az idei húsvétot nyugodtan akarjuk eltölteni, de utána nem sok maradása lesz itt az idegen csapatoknak.”

„Szóval általános lesz a zaklatás?”

„Maguk szerencsések, de most már a hadvezetőség mindent egy lapra tett. Hamarosan véget vet ennek az oktalan vérontásnak. Hogy mikor lesz vége, nem tudni, de a számítások szerint ezt a fél évet nem éri meg a háború.”

„Ez jó lenne, de ezt biztosan sajnos még senki nem tudja.”

„De most másról van szó. Tudunk a húsvéti rendeléséről, megkapják, sőt még lesz egy nagy kos is, amit levághatnak. Van egy mázsa, csupán annyit kérünk, a bőrét adják vissza. Az maradjon itt, az ára 2500 korona.”

„Holnapra itt a pénz.”

„Estére itt a birka. Jól van?”

„Igen.”

„De van egy kikötésem, legalább egy kg húst is itt hagyjanak.”

„És mi az ára?”

„Most mondtam: 2500 korona, rendben van? Ezt a levelet még ma adja át az alezredes úrnak. A kislány elkíséri, majdnem hazáig.”

„Köszönöm.”

„Tehát holnap ilyenkor?”

„Igen, hozom a pénzt, meg azt az embert, aki szakszerűen levágja és megnyúzza az állatot.”

„Jól van, a pénzt a kislánynak adják át, a húst és a bőrt is. Ő majd mindent elintéz.”

„Hát akkor én már mehetek is?”

„Még nem, előbb én.”

Elment, nem sokára már mi is indultunk. Még szürkület előtt hazaértem. A kislány már előbb lemaradt.

11.

Nem tértem haza, hanem mentem a szomszédba, az ales lakására. Még nem volt otthon. Na majd később, de nem kellett visszamenni, mert az úton találkoztam vele.

Mondom, mi az újság, és odaadom a levelet.

„Hát most menj, majd reggel találkozunk.”

Azzal már mentem is haza. Egy perc, és már otthon is voltam. Még mindig csönd van. Lassan bemegyek, mind a ketten úgy alszanak, mint a bunda. Nem zavarom őket. A vacsorát már kihozták, csak az enyém maradt meg. Csendben hozzáfogok én is enni. Nem zavartatom magam. Most kezd csak sötétedni.

Hozok be még pár darab fát, jó lesz éjszakára. Nem sok munkába kerül, mert a láncfűrész percek alatt egész hétre valót összevág. Csendben teszek a tűzre. A rádiónál csinálok világosságot, és megnézem az órát. Lassan hét óra lesz, itt van a hívás ideje. Bekapcsolom és várok egy ideig, sehol semmi. De azért a biztonság kedvéért még várok valameddig. Most már úgy sem lesz semmi, kikapcsolom.

A vacsorát közben megettem, úgy éreztem majdnem kevés. Sebaj, van még mindig tartalékom. Ha éjjel éhes leszek, majd eszek valamit. Hát most mit csináljak. Gondolkozom. Nem keltem fel őket, majd holnap úgy is lesz elég szaladgálni valóm. Meg kell keresnem Kardos őrmestert, utána Bodzsár Jancsit. A húst is el kell hozni. Az nem lesz gond, de hol lesz levágva. Ezen gondolkozom. Nem sokat aludtam az éjjel. A pénz biztos meg lesz. Na ha nem lesz sonka, lesz jó birkapaprikás mind a két napra.

11.

Reggel azért csak álmos voltam, de mennem kellett. Bandiék is felébredtek. Most mondták, hogy mind a ketten ittak két-két üveg sört, és jól elálmosodtak. De sebaj. Máma megint mehetek, mert valamit csak fel kell hajtani az ünnepekre.

„Jó lesz?”

„Jó, de gondolom, már van is valami, csak még nem mondod meg.”

„Jó lenne, de legalább 2500 korona kellene!”

„Ez bajos lesz.”

„Ha lesz pénz, talán lesz valami. Na én megyek, de nem csavarogni, hanem az aleshez.”

„Miért?”

„Mert hívatott reggelre az irodába. Most elmegyek, de iparkodom vissza.”

Mikor beértem, még nem volt bent az ales, de Kardos őrmester már bent volt.

Köszöntem és kérdeztem, megvan-e még a tegnapi pénz?

„Bizony, hogy itt van.”

„Most tényleg mennyi az a pénz?”

„Miért?”

„Mert ezért nem sokat vehetünk. Hát azt gondoltam, veszünk 15 kg birkahúst. Az 1500 korona, és az megvan. Ennyi lesz az egész, és mégsem maradunk hús nélkül. Hát adja ide! Ha estig nem sikerül, holnap úgyis megyünk Cadcára, és ott veszünk valamilyen húst.”

„Rendben van. De nehogy ne legyen semmi! Az nem lenne jó! De ha lesz ki főzi meg?”

„Hát a szakácsok, talán csak megtudják.”

Közben megjött az ales is.

Mindjárt bementem, kiszólt, hogy most senki ne zavarja. Azután én mindent elmondtam, hogyan találkoztam az emberemmel, hol van a szállása. Majd mondtam a birkát.

„Az kicsit drága, de vedd meg, majd elintézem utána veled. Most más dolgom van. Van-e még, amit akarsz?”

„Igen, holnap ebéd után szeretnék Cadcára menni.”

„Reggel szólj!”

„Igenis.”

Már mentem is.

12.

[1945.03.29.]

A reggelit még nem vitték ki, hát kivittem. Reggeli után még megkerestem Bodzsár Janit, és megkérdeztem tud-e birkát vágni, és meg tudja-e nyúzni. Majdnem megsértődött, hát ennyire butának nézel.

„Nem, csak fogadtunk. Én azt mondtam tudsz, a másik századbeli azt állította, nem. Jól van, ez csak vicc. Megvan-e még a vágószerszámod?”

„Meg bizony.”

„Mondjuk egy 100 kg-os kost mennyi idő alatt tennél rendbe?”

„Legalább egy óra.”

„Na azt hiszem, ha igaz, hamarosan meglátom.”

Az idő meg szaladt. Hiszen holnap már nagypéntek. Délelőtt még felkeresett Kardos őrmester.

„Na mi van?”

Mondom, még csak délelőtt van.

A következő hívás is csak üres járat volt. Bandiék elmentek az ebédért, magam maradtam. Alig hogy elmentek, a házinéni beszól, egy ember keresi.

„Hol van?”

„Itt.”

Kimentem, hát egy jó ötvenes ember mondja, ha lehet, úgy egy jó óra múlva itt van a birka. „Rendben van”

„De nemcsak a birka, hanem egy 20 kilós kecske is.”

Mondom, azt nem is rendeztük.

„Mi csak a birkát kértük.”

„Igen ám, de ez is benne van az árában.”

„Az más. Na sebaj, csak hozza!”

„De hová?”

„Hát ide.”

„A pénz megvan? Akkor már megyek is.”

„Csak még egy pillanat. Ha hozza, legyen szíves szólni a házinéninek, az majd szól nekem. És a bőrt mikor vinné el?”

„Azt megvárom, mind a kettőt.”

„Rendben van.”

Nagyon kíváncsi voltam, mekkora lesz az a kos. Bandiék kicsit elmaradtak, már kezdtem izgulni, mi lesz, ha nem jönnek meg időben. De szerencsémre megjöttek. Megebédeltünk. „Most én elszaladok Bodzsár Janiért, mert itt volt a földije és üzent neki.”

„Na ne akarj átverni. Máshoz mész, de csak megjössz.”

„Meg biz én, mégpedig hamarosan.”

Már el is tűntem. Nem lehet vacakolni, mert ha az atyafi jön, nem várakozhat. Nem maradtam semeddig, csak mondom Janinak, ha tudsz, gyere utánam azonnal.

„Várj, nem lehet.”

„De tudod hol lakunk?”

„Tudom, már mutatták.”

„Oda gyere akkor, a szerszámaiddal!”

Már mentem is.

Bandiék csak néztek; mi ütött beléd, hogy ilyen hamar megjöttél.

„Semmi, csak egy kicsit aludni szeretnék.”

„Az más, én most elmegyek, de estére itt vagyok” mondta Karcsi.

„Hát menj!”

Már ment is. Valami nem tetszett nekem, hogy mostanában el-eltűnik, és utána egy kicsit jókedvű. De ez az ő dolga. Ha majd jó ideig benne lesz, majd csak kibuggyan belőle, és mindent elmesél. Mi maradtunk Bandival. Neki is viszketett a talpa, de nem szólt. Látom rajta, ő is menne.

„Na mi van, Bandi? Te nem akarsz elmenni?”

„Miért?”

„Mert látom, nagyon mennél.”

„Az igaz,”

„Na látod, hát menj, de várd meg a hívást, utána addig maradsz, ameddig akarsz.”

„Jól van, hát nem bánom.”

„Hát most egy kicsit légy türelmes. Most van sürgős dolgom, és utána eredj.”

„Hát akkor intézd.”

„Az más, de nekem hamarosan itt lesz a dolgom.”

Nem sokat vitatkoztunk, mert itt volt már Jani is.

„Na komám, megjöttem.”

„Ez jól van. Ülj le és pihenj, mert hamarosan szaladni kell.”

„Hová?”

„Azt még nem tudom, de hamarosan megkapod a nyargalót.”

Az adásig még volt egy jó fél óra.

„Na menj, Jani majd itt lesz.”

„Vele nem sokra mész.”

„Nem baj, de azért időben gyere haza!”

Azzal már ment is.

13.

Amikor már ketten maradtunk, mondom: te Jani milyen szerszámot hoztál?

„Egy szúrókést, egy bárdot, meg egy éles darabolót. Ez biztos elég lesz, és milyen munka lesz?”

„Csak várj, mert még nem biztos.”

„Hát akkor miért hívtál ilyen lóhalálában?”

„Mert hamar este lesz.”

Alig hogy így beszélgetünk, hangokat hallok, körülnézek, hát itt van a kos meg egy szép kecske. Odakötötték egy fához mind a kettőt. Kimegyek, köszönünk egymásnak. Ő mondja, itt van az áru. Rendben van.

A házinénitől kérek egy nagy edényt a vérnek. Azt mondja, mindjárt hozza. Addig bejön, és az árát leszámolom.

„Na Jani, most aztán előre, mert látni akarom, mikor leszel készen!”

Az edény megvolt, a vezető kötéllel mind két jószágot összeköti, és pillanatok alatt már elvágja a nyakukat. A vérük szép volt, és szépen lett. Még mindig volt az adásig 10 percem. Bekapcsoltam a rádiót, és hangosítom annyira, hogy az udvarra kihallatsszon.

A kocsisunk is megjött, azonnal segíteni akart a nyúzásban, de Jani nem akarta. Mondom neki, te a birkát, ő meg a kecskét nyúzza meg.

„Rendben van, de én bontom föl.”

„Hát jó, de a beleit is ő veszi ki.”

„Hát nem bánom.”

Az atyafi kérdi, mikorra jöjjön vissza.

„Mondjuk egy óra múlva?”

„Jó.”

Bementem, megvártam az adást, de nem volt semmi, így újból kimentem. A házinénit kértem, ha nem esik nehezére, abálja meg a vért.

„Hát azt hogy kell?”

Az semmi, volt fönt a sparhelten még víz, akkor kértem egy nagyobb lábast, és ebbe tettem a meleg vizet, egy kis sót, és amikor már bugyogni kezdett, lassan a megalvadt vért bele eresztettem. Azután jól megraktuk a tüzet, és nem sokára már lassan forrni kezdett. Egy kis ideig forrt, azután levettem, de a tűzet nem hagytam csöndesedni. Amire ezzel végeztem, jött Jani.

„A birkám már nincs bundában, a kecske is hamarosan kész lesz.”

A víz közben forrni kezdett.

Mondom, a kost heréld ki és hozd be.

„Miért?”

„Mert megesszük.”

„Hisz ennek szaga van!”

„Az nem baj.”

„Jó, majd hozom.”

A birka egy ideig ott maradt egészben, csak a bélit vette ki a Jani. A tüdő és a máj bent maradt. Percek alatt már kint is volt a bél és a gyomor. A kecske is bőr nélkül maradt. Jani ezen is tovább dolgozott. Ennek is hamarosan kint volt a bele. Amikor azzal is kész volt, mondom, mosson kezet és jöjjön be. A kocsis kint maradt vigyázni a húsra. János hamarosan bejött.

„Most figyelj ide. El fogsz menni az irodába, és Kardos őrmester urat keresed, és hívd ide, de erről amit most csináltál egy szót se senkinek sem! Most menj, de ha nem találod, gyere vissza!”

„Megértettem és mindjárt jövök.”

14.

A hívásig még volt egy óra. Nézem a húst. Hát szépen elintézte a János és a kocsis is. A birka heréit beledobtam a forró vízbe, gyorsan dagadni kezdett. A víz elszínesedett. Leöntöttem, a heréről a fölösleget lefejtettem, és újból abálni kezdtem. Mire az abálás kész lett, János is vissza jött egyedül, de azt mondta, hogy az őrmester úr hamarosan itt lesz. Az abálás is kész lett, hideg vízbe tettem. Mondom a Jánosnak, mi lesz a két állat gyomrával.

„Hát mi lenne, kiveszem, kimosom és megfőzöm.”

„Ha végeztél vele, szólj nekem. Most hívás van, de utána jövök.”

Megint semmi. Sebaj legalább mindennel hamarosan készen leszünk. Egy negyed óra múlva már csak ketté kellett hasítani.

Mire ideértünk volna, megjött Kardos őrmester is. De nem látott semmit.

„Na mi van öcsém?”

„Hát majd meglássuk.”

„Hát még nincs semmi?”

„Miért?”

„Mert ha nincs semmi, reggel Cadcára megyek.”

„Arra még várjunk. Ha este hétig nincs semmi, viszem vissza a pénzt. Én most megyek.”

„Hová?”

„Van dolgom.”

„Olyan fontos?”

„Igen.”

„Na akkor jöjjön velem!”

Amikor odavezettem, csaknem kibújt a bőréből.

„Ez igen, három napi enni való volt. Megyek, és szólok az alesnek.”

„Lehet, de még kéne 1100 korona.”

„Az baj.”

„De csak nem engedjük elvinni?”

„Már nem, de hamarosan jönnek a pénzért. Legyen szíves, vezesse ide az alezredes urat, mert beszélni valóm van vele.”

„Hát a többiek hol vannak?”

„Most pihennek.”

„De hol?”

„A faluban.”

„Na én megyek.”

15.

Kikísértem, és mondom a Jánosnak:

„Te légy szíves, szépen hasítsad ketté ezeket a jószágokat!”

„Már teszem is.”

Nagyon szépen elhasította. Alig lett kész, jött az emberem, nagyon tetszett a hús neki is.

„Legyen szíves, fáradjon be, most a pénzt leszámolása a fontos.”

A pénz megvolt már, átszámolta, és kérdeztem, melyik részéből kívánja a húst.

„Legyen a nyaka része!”

„Jó.”

A bőröket is megnézi, majd János szépen összecsomagolta neki, hogy el tudja vinni.

Amikor már minden megvolt, az atyafi kérdezte, nincs-e valamennyi cigarettám.

„Van bizony, mennyi kéne?”

„Legalább 300 db, de ha több lenne, az sem lenne baj.”

„Na majd megnézem.”

Tudtam, hogy mennyi van, de miért ne várakozzon. A pénzt mind átszámolta, addig én a cigarettát elővettem.

Kérdezte, mi az ára?

Most én kérdem, mivel akar fizetni, pénzben vagy természetben.

„Ahogy meg tudunk egyezni.”

„Na magának mit ér egy csomag Honvéd?”

„Húsz korona.”

„És a Levente vagy a Szimfónia?”

„Miért? Talán az is van?”

„Ha nagyon keresek, talán lesz. Mennyi kellene?”

„Legalább 400 db.”

„Talán lesz 250 Honvéd, 100 Levente és 50 db Szimfónia. Na ez mennyit ér?”

„Mondjuk 90 koronát.”

„Az kevés. Legalább 100 koronát megér. Más, más árú cigaretták ezek. És mit tudna adni természetben?

„Van birkasajtom és brindzám.”

„És ezekért mennyit adna?”

„Úgy 2 kg sajtot és 3 kg brindzát.”

„Rendben van. És mikor hozza?”

„Még ma.”

A cigarettát oda adtam, a húst is kimérte neki Jani, és ezek egy kis zacskóba kerültek, a bőrök a hátára, és már ment is. Jani csak nézett.

„Na mi van, mit nem értesz?”

„Azt, hogy mikor látod a sajtodat.”

„Még ma.”

„Ez nem lehet igaz.”

„Majd elválik.”

„Most már megyek.”

„Dehogy mész.”

A háziasszonytól vettem 6 db tojást. Zsíron meg hagymán volt elég.

„Most szépen megsütöd a vért, jó hagymásan, és a zsírt ne sajnálód tőle!”

Mindjárt nem volt mehetnékje.

Amint sült a hagyma, olyan csalogató illata volt, mozgásba hozta a gyomrunkat, majd hogy éhen nem vesztünk. Amíg sült a hagyma, a vérnek nagyobb részét szépen leszeleteltem, és a forró zsírba tettem. Pillanatok alatt megsült.

A háziasszonynak mondtam, vegyen ki magának kedve szerint. Azután szóltam Janinak és a kocsisnak, jöjjetek enni. Nem kellett kétszer sem mondani. Volt kenyerem, és hozzáláttunk. Nem sajnáltuk. Tetszett nekik, közbe lassan esteledni kezdett, mert eléggé borús volt az ég. Így az idő is elérkezett az újbóli hívásig.

16.

Mire a hívás ideje itt lett, megjött mind a két fiú. A vérnek már csak a morzsái maradt.

„Na János, elég volt?”

„Igen.”

„Mivel tartozom?”

„ Ó, te bolond!”

„Szombaton délelőtt eljössz-e a felit feldarabolni?”

„El, de nem délelőtt, hanem reggel. Akkor megyek.”

Mondom a fiúknak az újságot, mi van. Nem hisznek előbb, de amikor meglátják, más a kedvük.

„Ez a birka sok lesz egyszerre.”

„Bizony sok, de ez háromszor lesz.”

Alig beszélgettünk, megjött Kardos őrmester.

„Na mi van?!”

Mondom, csütörtök.

„Na ne viccelj!”

„Hát van.”

„És hol?”

„Itt.”

„Nem látom.”

„Na csak jöjjön!”

Hát ő is csak csodálkozik.

„Ez aztán valami?”

„Bizony az.”

Nem véletlenül volt csendőr, a kecskét is meglátta.

„Hát ez mi?”

„Ez meg egy kisebb.”

„Ez is abban az árban van?”

„Igen.”

„Na akkor még szerzek koronát. Most már van hús.”

„Mi legyen, paprikás vagy húsos káposzta?”

„Mind a kettő.”

„Hát jó. De nem egyszerre.”

„Bizony nem.”

„Mi lesz most a hússal?”

„Az marad. Szombaton Bodzsár Jani összedarabolja, és a szakács félig megfőzi, és húsvétra jó ebéd lesz.”

Kardos nem sokáig időzött, mert valami dolga volt.

Csak mi maradtunk hárman.

„Na van még egy kis vér. Megsüssem-e?”

„Meg bizony.”

„Akkor én megyek.”

A rádióban semmi forgalom. Még egy hívás van ma. Bandi mondja, elmegy a vacsoráért.

„Hát menj!”

Karcsi is nagyon menne.

„Én is elmegyek később.”

„Rendben, csak előbb eszünk valamit.”

17.

Kimentem, az edényt elmostam, újból pucoltam hagymát, és úgy, mint az előbb kezdtem sütni. Bandi egy kettőre megjött. Töpörtő és marmeládé volt a vacsora. Na hamar készen lett, és a forró pirított hagymára rászeltem a megmaradt vért. Gyorsan megsült. Hármunknak nagyon elég lesz. Úgy mindenestül behoztam. A lábast körülültük az asztalnál, és hozzáláttunk enni. Akinek sótalan, majd megsózza.

De úgy látszik, elég sós volt. Csakhamar elfogyott.

„Na akkor menjetek, de tudjátok, mikor gyertek haza, mert baj lehet!”

Már mentek is. Azért valamennyi maradt. Éppen el akartam tenni, jött Jani.

„Te komám, baj van.”

„És mi.”

„Hát a két pacal itt maradt.”

„Tényleg. És milyen?”

„Hát azt akarom kitisztítani, és ha nem kell, akkor elvinném, még ma megfőzöm, mind a kettőt, és ha kész, hozok belőle.”

„Ez nem jó, mert este nem szabad jönni.”

„Ne törődj vele!”

„Nem venném a lelkemre, ha történne veled valami.”

„Majd reggel, ha meglesz, elhozom.”

„Hát nem bánom, de reggel korán gyere, mert megyek az aleshez. Érted?”

„Igen.”

A húst most már behozzuk, és addig míg meg nem jövök itt senki nem bánthatja. Annál is inkább mert a kulcs nálam lesz.

„Akkor viszem a gyomrokat.”

„És a többi béllel mi lesz?”

„Azt is elrendezem. A beleket vagy elásom, vagy a kutyáknak adom.”

„Hát menj!”

„Ja, mi van a sajttal?”

„Miért?”

„Mert ha lesz eladó, én vennék.”

„Még nincs.”

„Nem is biztos, hogy lesz. Na akkor megyek.”

Alig hogy elment, jött a kislány, és mondta, hogy csak később hozzák az árut, de még ma. Köszöntem; azzal már ment is volna.

„Na várj csak egy kicsit. Az az ember, aki jön, az édesapád?”

„Nem.”

„Hát kicsoda?”

„Egy ismerős bácsi.”

„Itt lakik?”

„Nem, de sűrűn itt van.”

„És az a bácsi üzent most veled?”

„Igen. Jött volna, de várt valakit. Már itt kéne lennie.”

„Köszönöm.”

Amíg beszélgettem, elővettem egy kis tábla csokoládét, és odaadtam. Nem akarta elfogadni, de azért elfogadta. Amíg meg nem ette, nem ment el. Azután sietve távozott. Alig ment el, jött is vissza az emberemmel. Hozta sajtot és a túrót.

Még mindig nem jöttek meg Bandiék.

Azt mondta, hogy a sajt is, meg a brindza is több.

„És mennyivel?”

„A sajt több mint 4 kg, a brindza meg 5 kg.”

„És mit kér még érte?”

„Ha volna, akkor még 100 db Levente, és valamennyi Szimfónia.”

„De mennyi legyen?”

„Vagy 50 db.”

Majd megnézem. Ez egy kicsit sok, de nem baj. Az ember látta, hogy nagy gondban vagyok, de nem szólt. Bementem és hoztam 100 Leventét, meg 3 csomag 60-as Szimfóniát.

Csak nézett.

„Az előbb sokkalta, most meg ennyit hoz?”

„Igen, de jó lenne, ha a kislány estefelé legalább 10 db tojást hozna, mert az is jó lenne kicsit húsvétozni. Ha van, akkor holnap kicsit korábban itt lehetne.”

„Rendben van.”

Mielőtt elment, mondja az ember, hogy a túrót tegyem egy nagyobb edénybe, és öntsek rá sósvizet.

„Igen. De minek kell erre a sós víz?”

„Mert még nem teljesen érett, de már lehet fogyasztani.”

Megköszöntem, és már ment is.

Behívtam a házinénit, és mutattam, mit vettem. Mondta, hogy az áru szép, és lehet, hogy jó is, de nem az a fontos, hanem hogy van.

Kint beszélgettünk, azután kérdezte, nem jutna-e neki is egy kis birkahús.

„És mennyi?”

„Egy fél kilóra való.”

„ Majd szombaton lesz, mert akkor fogja az a kövér katona széjjelszedi.”

Még beszélgettünk. Közben megkérdeztem, ki az az ember. Azt mondta, nem ismeri, de láttam rajta, nem mond igazat. Majd csak megtudom. Az, ami fontos, már itt van.

Az asszony is kiment, én megízleltem a brindzát. Hát igen, kell neki a sós víz, de azért már most is meg lehet enni. A sajt meg igazán finom. A brindzának kerestem fehér ruhát, a sajtnak nem kellett. A sót is előkerítettem, és én is a háziasszony után mentem.

Ő már akkor az edényt előkészítette. A sós vizet készítette el, és már áztak is az áruk. Így ebből a fiúk semmit nem láttak. Bandiék még mindig nem jöttek meg. Nagyon mentem volna az ales lakására, mert a háziasszonya nagyon csinos és barátságos volt, de még azon felül valami mindig azt súgta, nekem oda mennem kell. Még mindig az a kedvesség kísért, amellyel fogadott. Na ha nem jön semmi közbe, akkor húsvétkor elmegyek kellemes ünnepeket kívánni.

Az idő mintha megállt volna. Bandiék sem nagyon törik magukat, még mindig nem értek haza. Na majd csak este lesz. A rádió csak nem mondott semmit. Az adás is mintha szünetelt volna. A hívás is hamarosan itt lesz. Unalmamban bekapcsoltam a rádiót, de hullámhosszat nem bántottam, átváltottam beszélőre. De itt sem volt semmi.

Na majd csak eljön az adás ideje. El is jött. Talán lesz valami. Hát lett. Az alest másnap 10 órára Cadcára kérik. Nem volt hosszú a szöveg, és hamarosan meg is fejtettem. Ha jönnek a fiúk viszem is. Már lassan alkonyodni kezdett. Hiába tavaszodna, itt még azért elég hideg van. Pedig már néha itt is meglátszik a hó olvadása, mert ha egy kicsit enyhül a hideg a hólé itt szivárog le a hegyoldalról. Mire tényleg sötét lenne, a fiúk is megjöttek.

Nagyon kedvetlenek. Kérdeztem: mi van. Azt hallották, hamarosan tovább megyünk, és most már a Nagy-Magyarországot is elhagyjuk. Lehet, hogy már holnap indulunk.

„Az nem biztos.”

„De nyugodt vagy?’

„Miért ne lennék? Itt a távmondat. Az ales holnapra a parancsnokságra van hívatva. Olvassátok! Na ha oda megy, akkor nincs nagy vész. Most én elviszem, de mindjárt jövök.”

Hamarosan mentem is. Az ales már nem volt az irodában, a lakására ment. Milyen szerencse, a találkozást nem kell húsvétra hagyni!

Az ales épp az előbb ért haza, de a háziasszony már elment, mondja a legénye, csak holnap este jön meg. Így mondta, ha keresné valaki. Na a találkozásnak lőttek.

Az ales átvette a táviratot, és pár szót beszéltünk. Most már nem csak az én kedvemért mentem, hanem hivatalosan is kellett menni. A megbeszélt időpont, ha nem jött más, mindig 10 óra volt. Így lesz alkalmam most már mindent elintézni.

Még ma átmentem Jancsihoz, és mondtam neki, holnap ebéd után jöjjön el. Várjon ott meg, mert be kell mennem a városba, de kora délután otthon leszek. Az ales meg hívatott, amíg nem voltam oda haza.

Mihelyt hazaértem mondták és én azonnal mentem, a lakásán volt.

Kérdezte, mit szándékozunk főzni húsvétra.

„Minden esetre, azt meg kell beszélni. Ha van raktáron savanyú káposzta, finom húsos káposzta lesz birkahússal, ha nincs, akkor birkapaprikás lesz.”

„Az jó lesz, de azért ha nincs káposzta, holnap egy kis hordóval lehetne hozni, és nem ártana venni legalább 5 kg rizsát is. Ez megint jót tenne a húsos káposztának.”

„Mennyi hús van?”

„Kb. úgy 45 kg birka és 10-15 kg kecske.”

„Ez már sok.”

„Hát egyszerre sok, de háromszor csak nem elég.”

„Hogyhogy?”

„Úgy, hogy egy ebédhez számolunk 20 kg húst.

„A káposztához nem kell ennyi, mert van szalonna is, és az is pótol sokat. Így marad a paprikáshoz 5 kg hús. A káposzta vasárnap, a paprikás hétfőn lenne, a maradék hús meg csütörtökön.”

„Nagyszerű elosztás. A szakács is tudja?”

„Tőlem még nem, de Kardos őrmester úr már biztosan szólt neki.”

„Na majd meglátom, most szólj a szakácsnak, hogy hívatom, de te is gyere vissza.”

18.

Már mentem is, hamarosan meg is találtam, és mondta mi az újság.

„Az ales hívat, valamiért mérges.”

Nem tudja elgondolni, de jön velem. Hamarosan visszaértünk. A szakács jelentkezni akart, de az ales leintette.

„Na fiam, mi lesz a húsvéti étrend?”

„Még nem tudom.”

„Hogyhogy?”

„Úgy hogy még nem tudok semmit.”

„És mi van?”

„Van finom holland disznóhús konzerv kb. 50 kg. Abból lehetne finom fasírt.

„Az jó. És van-e savanyú káposzta?”

„Van, de az ezzel nem jó. Van valamennyi vagdalt marhahús is. De azt mondta Kardos őrmester úr, hogy talán sikerül Cadcáról 15 kg birkát szerezni, akkor finom húsos káposzta lenne.”

„15 kg elég?”

„Nem, de van disznóhúsom is, és akkor nagyon finom és bőséges ebéd volna.”

„És hétfőn?”

„Majd csak lesz valami.”

„Hát én többet tudok, fiam. Húsvétra már van hús, és pedig friss. Van kb. 60 kg vegyes hús. Birka és kecske. A húsvéti menü húsos káposzta, rizsával. Ide kell 15 kg birka és 5 kg disznóhús. Hétfőn birka paprikás, a maradék hús, csütörtökön lesz megfőzve. Jó lesz?”

„Jó bizony. De hol a hús?”

„Megvan. Holnap délelőtt megkapod, úgy hogy vasárnap csak addig kell főzni, míg a rizs megpuhul. Így nem lesz húsvétvasárnap sok dolog vele. De azért valamilyen leves is lehetne.”

„Bizony lesz. Jó lebbencs leves.”

„Megegyeztünk?”

„Igen.”

„Akkor mehettek.

Elköszöntünk és mentünk. Amikor kiértünk, a főszakács rám förmedt:

„Na komám, jól átvertél.”

„Még ez is baj?”

„Nem baj, de más valamit vártam. Ja igen, hol is van a hús?”

„A hús?”

„Igen.”

„Megvan.”

„De hol?”

„ Nálunk”.

„Ezt megnézem!”

„Lehet.”

Mentünk haza, hisz nem messze volt. Amikor bementünk, a fiúk nem hittek a szemüknek. A szakács is csak nézett a mi lakásunkban.

„Ez palota a mienkhez. Hiába, ti urak vagytok.”

„Miért?”

„Mert a Ti szállásotok kényelmes és meleg, még nagy is. Mi ezt szereztük.”

„Könnyű nektek!”

„Miért?”

„Csak nem azt mondod, hogy neked nincs jobb dolgod?”

„Miért?”

„Mert ti is vagytok hárman, és ha az ebéd kész, nem parancsol nektek senki. Vagy nem így van?”

„Hát nem egészen, de nem panaszkodhatok. Na most nem azért jöttem, hanem látni szeretném a birkát.”

„Az már más. Hát akkor itt van. Gyere, átmentünk a másik helységbe!”

Ott volt mind a két állat, de milyen szép volt a húsuk.

Mondom, a kisebb az kecske.

„Az nem baj. Mennyi lehet?”

„Úgy 60 kg.”

„Az bőségesen elég két ebédre.”

Mondom, háromra.

„Talán. Te jobban tudod?”

„Nem, de ebből három ebéd lesz.”

„Miért?”

„Mert holnap 15 kg birkát kapsz, és teszel hozzá 5-6 kg disznót. Ez elég a káposztába. A húst Jani majd szépen összedarabolja. Hétfőn kapsz 25 kg birkát paprikásnak, a többit csütörtökön főzöd meg.”

„Mikor kapom meg?”

„Reggeli után.”

Amíg osztozkodtunk, megjött Jani is. De nem üres kézzel, mert hozta a pacalt. Nem sok volt, de mindannyian ettünk pár falatot. Amikor elfogyott, mondom a Janinak a vasárnapi ebéd húsos káposzta lesz rizzsel.

„Kb. 15 kg húst kell hozzá összevágni. Ez a mostani dolgod. Olyan legyen, hogy az magáért beszéljen. A hétfőit meg majd nagyszombat délelőttjén vágod össze paprikásnak!”

„Mind?”

„Dehogy. Személyenként 30 dkg. Így 25 kg birka és 5-6 kg marhahús lesz megfőzve.”

„Mi lesz a maradékkal?”

„Az jó lesz csütörtökre.”

„Jó lenne valahonnan egy kis sonkát is szerezni nagyszombat estére!”

„Az már késő. Hamarabb kellett volna erről gondoskodni. Hiszen még tojást sem lehet itt venni.”

A szakács meg elégedetten ment haza.

19.

[1945.03.30.]

A reggeli után másnap Janival átvittük a húst. Jani mondja, nagyon vigyázzatok rá, nehogy meglógjon a birka. Valami igaza volt. Neki is fájt a foga valamennyi húsra, de mikor megtudta, mi lesz a két napi menü, lemondott róla.

Én meg mentem haza, mert hamar itt van kilenc óra. Rám nem várnak.

Gyorsan egy nagy vászonzsákot kerítettem meg egy pokrócot, és már mentem is. Nem sokat vártam, jött az ales és a két őrmester. A konyhán kaptam egy új vászonzsákot, ez nagyon jól jött Az autó is előállt, beszálltunk és már indultunk. Irány Cadca.

Nem volt hideg, a szél sem fújt, az utazás kellemes volt. Nem egész egy óra alatt beértünk. Még volt fél óránk. Én mentem a pékhez.

Nagyot nézett, hogy már itt vagyok. Még nincs kész. Csak úgy délfelé lesz kész. Nem baj, majd visszajövök. Mentem a parancsnokságra. Még nem kezdődött meg a gyűlés.

Az alezredes urat megtaláltam, és mondom, mi újság.

„Nem baj, majd megvárjuk, de menj vissza. Hubai tudja hol a pék?”

„Igen.”

„Akkor most vigyen oda, és azonnal jöjjön vissza!”

Kimentem, mondtam, mi van.

„Az semmi, akkor menjünk.”

Hamar oda értünk. Vettem 4 db mákos kiflit, kettőt Hubainak adtam. Amikor megette, mondja, most már megy. Rendben. Én ott maradtam. Aztán kimentem a sütödébe. A megrendelt kalács felét éppen akkor rakták be a kemencébe. Hamarosan szépen pirosodott. Amíg sült, addig a másik részt kenték be tojással. Mire végeztek, majdnem megsült az első fele. Amikor kisült, akkor a pék még egy kicsit fűtött, aztán a másik felét is berakta. Amíg az sült, ízlésesen becsomagolta a kalácsot. Minden töltött mellé egy üres is került.

Alig lettünk kész, már a második sütés is meglett. Amíg mi ezzel el voltunk foglalva, addig a felesége a kenyereket mérte meg. Azután a nagy ponyvazsákba tettük. Alig fért el benne. Azután a kalácsokat tettük két zsákba. Kényelmesen elfértek. Elszámoltunk. Minden megvolt.

Utána a pék megkínált finom konyakkal. A pék tovább dolgozott, én meg vártam. Úgy két óra felé jöttek meg. Mindent óvatosan felpakoltunk. Indulás vissza.

Szerencsésen megérkeztünk. A csomagokat nálunk raktuk le. A nagypénteki ebéd rántott leves és káposztás tészta volt. Ebéd után Jancsi elvitte a húst. A szakácsok mindjárt kondérba rakták, káposztával keverve. A disznóhúst nem tették bele.

Húsvét a fronton

[1945.03.31.]

A nagyszombati ebéd tarhonya volt, hús nélkül. Viszont nagyon kiadós volt.

A rádióban az utolsó adás 11 órakor volt. A következő csak hétfő lesz. Így mi is pihentünk.

Az ales délután átjött, a legénye meg hozott három fehér ruháskosarat, meg vagy 15 máter fehér szalagot. Gondoltam már, miért.

A háziasszonyom volt a segítség. A húsvéti csomagokat kötöttük össze, és óvatosan tettük a kosárba. Minden kalácsos csomag mellé 1 db 2 dl-es likőrös üveg került.

A vacsoraosztáson mindenkinek jelen kellett lennie, még a tiszt uraknak is. Amikor a húsvéti jókívánságot az ales befejezte, mindenki kapott egy csomagot és fél kenyeret. A csomagokat az ales, a kenyereket meg a háziasszonyom adta át. Milyen megható volt. Csaknem elsírtuk magunkat. Mennyire jól esett mindenkinek.

A nálam maradt csomagoknak is volt gazdája. Egy a házinénimnek, egy az ales háziasszonyának, egy a kislánynak, kettő meg a földijeimnek. Így ünnepeltük a feltámadást, a kikelet szép ünnepét. A vacsoraosztás közben már lehetett érezni a holnapi ebéd illatát. Azt hiszem, mindannyian az otthont láttuk magunk előtt. Ki a feleségénél, ki a családjánál, ki a kedvesénél járt a lélekben. Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Nehezen jött álom a szememre.

[1945.04.01.]

Húsvét vasárnapra a felhők felszakadtak. A melegedő napsugárra, mint a legyek, mi is melegedtünk. Amint így napozunk, jön az ales legénye, és mondja, szedjem rendbe magam, és menjek a lakására. Nem tudtam, mit akar. Hamar rendbe szedtem magam, és mentem.

„Ha nem érnék vissza ebédre, az ebédemet hozzátok ki.”

A sok esemény miatt majd elfelejtettem? a háziasszonynak is adtam úgy másfél kiló vesés részt a birkából. Senkinek semmi köze hozzá.

Szóval átmentem.

Az ales kérdezte, mennyit költöttem a húsvéti bevásárláskor.

Mondom, durván 3500 koronát.

„Honnan volt ennyi pénzed?”

Elmondtam mindent sorjában, még a cigaretta-ügyet is.

„Rendes fiú vagy. Na itt van 4000 korona, tedd el. Ez még kelhet. Járj vele szerencsével!”

Amint így beszélgetünk, bejön a háziasszony, és kér, fáradjunk át hozzájuk. Nagy-nagy meglepetést tartogat számunkra.

Nem kérettük magunkat, hát mentünk. A szalonban meleg volt. A kis asztalon meg hat kispohár, meg volt töltve. Na ez az a nagy meglepetés, gondoltam. De nem szóltam.

Amikor helyet foglaltunk, a háziasszony kiment, és egyszer csak két férfi és az én háziasszonyommal jött vissza.

Alezredes úr és Karcsi, bemutatom a férjemet, a barátját és az édesanyámat!.

Előbb az alesnek mutatkozott be, egy sötét szemüveggel a szemén, aztán hozzám lépett. „Redaktor Josef Cincik, a partizáncsoportok parancsnoka.”

És a besztercebányai ismerősömet mutatta be, mint helyettesét. Nagyon ismerős volt a hangja. Amikor a szemüveget levette, már tudtam, ki, de nem tudtam semmit szólni.

Ő sem szólt, csak annyit:

„Na fiú, te nagyon jól vizsgáztál. Az adott szavad tartottad, mi meg vigyáztunk téged és a törzset.”

Azután lassan minden a régi mederben ment, az alesék külön mentek, én meg nem győztem a két asszonynak felelni a kérdéseire.

„Na mondom, ez a ródli maradjon itt, mert ez a maguké.”

Csak nevettük. Ebédre hivatalosak lettünk. Természetesen maradtunk.

Az ebéd ünnepi volt. A házigazda tegnap érkezett meg, egészségesen. Ebéd után a ródlit átadtam, nevetett, inkább mind a ketten, természetesen ő meg a 200 koronát.

„Már úgy sincs rája szükség. Ha nincs hó, nem kell ródli.”

Azután még sokáig sok mindenről szó esett. Volt ott komoly dolgokról és másról is szó. Megkérdeztem, ki az a kislány, aki engem megkeresett és elvezetett.

„Egy környékbeli tanítónak a lánya.”

„És az az ember, aki hozta birkát?”

„Hát ő meg az, aki a legelső alkalomkor kilesett ,és utána jött be hozzánk Besztercebánya környékén. Mi azóta követünk.”

„Ez a barátság, remélem, sokáig még marad.”

Addig beszélgettünk, hogy észre sem vettük az idő múlását. Én is elköszöntem, ő is elköszönt. Én mentem haza, ő meg a közeli erdőbe a csapatához.

„Most már én itthon vagyok.”

„Hamarosan találkozunk.”

Hazaértem, a többiek heverésztek.

„Na komám, nem vagy éhes?”

„Miért?”

„Mert sokáig odamaradtál.”

„Igen.”

„Hol voltál?”

„Az ales lakásán és ott egy közös ismerőssel találkoztunk; eddig elbeszélgettünk. Na hol a káposztám?”

Megmelegítettem, és közösen megettük. A vacsora után rumos teával zártuk a napot. Ez a nap is elmúlt. Mindannyian aludni tértünk. János sem jött a húst összevágni. Na, de az nem tart neki soká. Minden csendes volt. Hamar el is aludtunk. Éjszaka azért csak fel-felébredtünk a szokott időben.

Reggel korán keltem. A háziasszony is már fent volt. Pattogott a tűz. Jani hamar megjött. A néni adott egy nagy tálat, abba darabolta a húst. Nagyon szépen összevágta, mire a reggeliért mentünk, kész volt. Elvittük.

A szakácsok is készen voltak a hagymával. Az egyik a kávét mérte, a másik kettő meg a hús felrakásával volt elfoglalva. Jancsi most ott maradt, és figyelte, hogy teszik fel az ennivalót. Amikor már jó félig megfőtt, akkor felöntötte vízzel, megsózta és a marhahús-konzervet beletette.

Egy kicsit forrt, aztán a levének felét leöntötte, és ebben főzték hozzá a krumplit. Mikor majdnem megfőtt, összeöntötte; egyet-kettőt még rotyogott, és eloltotta a tűzet. Az étel a parázson összeízesedett.

Mire dél lett, ismét külön volt a krumpli meg a hús is. Jó leves is volt mellé. Az adagok elég elfogadhatóak voltak. Az íze is kitűnő. A másnapi ebéd is ki lett osztva. Estére volt maradék káposzta, meg paprikás. Aki akart, az most vihetett belőle. Egykettőre elfogyott. Amikor tele van a has, a katona mindenről lassan elfeledkezik.

Mi is csendbe maradunk. Alig esett szó köztünk. Hamarosan el is aludtunk.

Reggel korán ébredtünk. Megint szép idő mutatkozik.

A rádiót ismét bekapcsoltuk, vártuk a szokott jelet, a hívást. Nem sokat váratott magára. Pontosan érkezett. Nem sok volt, csak annyi, minden hívás-időt pontosan betartani.

Reggeliért mentünk mindannyian. A katonák nem győzték dicsérni az alest a húsvéti csomagért. Rendes emberek. Sebaj, csak egészség legyen, és épségben érjünk haza.

Reggeli után elbeszélgettünk.

„Na öcsi, milyenek az emberek?”

„Miért?”

„Mert mindent te szereztél be, és mást dicsérnek.”

„Nekem megvan a pénzem, és kész.”

A második jelentkezés után mondtam, most egy kicsit elmegyek széjjelnézni. A két földim nem jött meg, valakivel el kellene küldenem a csomagot.

Épp indulni akarok, amikor jött Mester őrmester, és kérdezte: nem üzenek-e a 119-es és a 111-es században lévő földijeimnek, mert odamegy.

„De bizony! Nem hogy üzenek, hanem ezt a két csomagot is elküldeném, ha elvinnéd!”

„Írd rá a nevet, és már megyek is.”

Mindent gyorsan elintéztem. Tényleg indult is.

„Most már nem megyek sehová. Ha akartok, mehettek, csak délre gyertek vissza!”

A fiuk nem kérették magukat , hanem hamarosan mentek is.

Én meg gondolkodni kezdtem. Nem tudtam haragudni az alesre. Hiszen nem tudják, hogy ezt mind én intéztem a saját pénzemből. Az idő meg szaladt.

Hívásra mind a ketten haza jöttek. De nem volt semmi. Hoztak három üveg sört. Az ebéd most is jó volt. Délután ismét magam maradtam, a fiuk elmentek.

Alig egy óra múlva a házinéni bejött, és egy levelet adott át, de ami benne van, azt szóval is mondta:

„A vejem üzeni, hamarosan tovább mennek Csehországba. Ha van kedve, maradjon. Itt megvárhatja, ígéri, hazaviszi. De nem akarom rábeszélni. Ezt a levelet azonnal vigye az alezredes úrnak, én addig maradok.”

Már megyek is, nem találkoztam senkivel. A levelet átadtam, és sietve jöttem vissza. Hazaértem, de a fiúk még nem értek vissza. A hívás ideje is itt lesz, bekapcsoltam a rádiót. Jelzett, és jelezte az adást is.

Mire az adás megkezdődött, megjöttek, és így azt a pár soros adást egykettőre megfejtettük, és Bandi vitte is. A szöveg: az ales azonnal induljon a parancsnokságra.

„Na Bandi, csomagoljunk, mert hamarosan indulunk.”

„Az lehet, de előtte menjünk a vacsoráért.”

Ott találkoztam Mester őrmesterrel, mind a két csomagot átadta.

Nagyon örültek. Én is. Így most már nem terhel semmi ebben az ügyben.

Vacsora után azt vitattuk, merre megyünk. Én tudtam, de nem mondtam. Viszont a maradék élelmet jól elcsomagoltam, a túrót és a sajtot is, de előbb megkérdeztem a házinénit, nem kér-e belőle. Nem kért, mert mondja, egyiket sem szereti.

Amíg az ales nem jött meg, a házinéni átcsalt a lányához elköszönni, mert majd reggel Cadcára utazik, csak este jön meg. Nem tartott soká.

Újból megköszöntem a húsvéti ebédet, és az eltöltött kedves pár órát.

Azután siettem vissza. Szerencsére senkivel nem találkoztunk. Ellenben a német sátrak körül nagy volt a mozgás. Lehet, hogy már csomagolnak?.Na ezek már készülnek az indulásra.

Nagy kedvem volna maradni, de a katona bajtársakat mégsem hagyhatom el.

Megyek; nincs az az erő, ami visszatartson.

Mindent elcsomagoltam, csak a pokrócok meg a sátorlap maradt hátra.

„Na mi az, talán menni készülsz?”

„Nem készülök, de úgy érzem, hamarosan megyünk.”

Karcsi is gondban van, de Bandi csak kineveti.

Mondom csomagoljatok, mert majd kapkodni kell. Kimentem, szóltam a kocsisnak, jó lesz csomagolni, mert hamarosan megyünk.

Mondja erre vissza: „Te ne láss rémeket, de lehet, hogy igazad van. Rendbe teszem a lovakat, a szénát és a szalmát összekötöm.

Bementem és ledőltem, mert az előbbi üzenet nagyon felizgatott. Az ales még nem jöhetett meg. Legalább addig is pihenek. Úgy hét óra után megjött! Hubai és az őrmesterek azonnal a szállásukra mentek. Mindenki csomagolni és kilenckor indulás.

„Na Bandi, mit szólsz az érzékemhez?”

„Hát ez valami!”

Könnyen voltam.

A rádiót gyorsan leszereltük, a kocsira tettük, odakerült a csomagunk is. A kocsis is hamar kész lett.

Én elköszöntem a házinénitől, és még egyszer megnéztem, hogy nem maradt-e el valami, utána indulás az iroda elé. Mi voltunk az elsők. De nem sokára mindenki jelentkezett. Szerencsénk is volt, mert szép holdvilágos este volt. Nehéz utunk lesz, mert ami nappal olvadt, az este megfagyott, a lovak nehezen haladnak majd az úton.

Az altisztek lejelentkeztek, és utána a parancsot a kezükbe kapták.

Én már tudom, hová megyünk. Csehországba, Makov nevű településre.

A legelső kocsi a felderítőké. Na nem mindig mi megyünk előre. Már minden kocsi elment, mi maradtunk utolsónak. Ez is ritka.

„Na Bandi, hát tudjátok meg, a törzsből mi hagyjuk el legutoljára Nagy-Magyarországot! Hamarosan cseh földre érünk.”

Újra mozog a zászlóalj: irány Csehország

Csendben megyünk az úton, nincs cigaretta se. Úgy, olyan csendben vonulunk, mintha valami temetésre mennénk.

A lovak igyekeznek az előző kocsi után. Mi mindannyian a kocsira ültünk, csendben bóbiskoltunk, vagy egy-egy szót vakkantottunk.

Aránylag jól haladtunk. Előttünk a német trének, utánunk az autók jöttek, csendben, minden világítás nélkül. Utánunk meg a századunk.

A németek közénk ékelődtek, mert úgy biztosságosabban jöhettek. Úgy éjfél tájban egy nagy oszlopot látunk; biztos ez az utolsó, ami Magyarország határát jelzi.

Még mindig felfelé haladtunk. Az idő lassan múlik, az ég lassan beborul, a magas fenyők meg kísérteties fekete árnyékot vetnek az útra. Most már nem is beszélgetünk, csak a kocsik zörgése és a motorok zúgása hallatszik. Másként csend lenne.

Úgy két óra felé aztán lejteni kezdett az út. A kocsisok a fékeket behúzták, mert ha megindulna a kocsi a lejtőn, akkor nincs megállás. Embernek, állatnak vége. Mindenkinek, csak egy élete van. A hold is már nyugodni készül, néha-néha még kipillant a felhők mögül.

Hamarosan hajnalodik. Érdekes, nem vagyok álmos. Lassan mindenki ébredezni kezd. Botorkálunk, van aki a kocsi hátsó saráglyáját fogja, úgy megy utána, és közben alszik.

Ezek a magas hegyek ugyancsak tartják a hideget. Ha nem is fagy most már keményen, de ezek a hideg szelek csontig tudnak hatni. Sokszor úgy didergünk.

Amint világosodik, a hegyoldalban apró kis házak látszanak. Vastag még mindig a hóréteg. A nap is lassan kel fel. A kelés helyét a mögöttünk lévő hegy eltakarta. Úgy 8-9 óra között látjuk csak meg a vörösét. A kocsik meg óvatosan ereszkednek lefelé.

Most már Csehországban járunk. Amint visszanézünk, a hegyekben fent, mint apró hangyák, úgy látszanak az emberek és az állatok. Alig mozognak. Pedig biztosan igyekeznek utánunk.

Úgy 11 óra körül a menet eleje megállt. Reggeli osztás. Nem is vettük észre, hogy nem reggeliztünk. Mindenki elment a konyha kocsi mellett. Jó meleg kávét kaptunk, valósággal felmelegített bennünket. Sem Hubait, sem az őrmesterek közül nem láttam senkit. Valószínűleg előre mentek szállást teremteni.

Amint a reggeli osztás megvolt, indultunk tovább. A mindig hangos német alakulatok most csendben meneteltek mellettünk. Ők is esznek, de nem kávét, hanem zsebből. Hogy mit, azt nem láttuk meg.

Most már lankásabb vidékre értünk. Könnyebb lett volna a haladásunk, de fáradtak voltunk, és nagyon át voltunk fázva. Milyen jó volt visszagondolni a jó meleg szobára. Csak fedél legyen a fejünk felett, majd csak felmelegszünk valahogy.

A lankás szélén valahol egy jó magas templomtorony látszik. Valószínű ez a helység lesz a mostani utunk végcélja. Olyan messzire látszik, hogy öreg este lesz, mire odaérünk.

Közben kisebb településeket hagytunk magunk mögött. Hiába érdeklődtünk magyarul az emberektől, nem tudnak vagy nem akarnak magyarul válaszolni.

Most már tényleg nem vagyunk a hazánk területén. Itt most már minden idegen. Vegyes érzelem fogott el minket, de lehet, hogy őket is. Minket közelebbről nem ismernek, nem úgy, mint a németeket. Az apám azt mesélte róluk, hogy nem bátor emberek, de nem is barátságosak, különösen az idegenekkel nem.

Mi még harcolunk. Nekik sokkal kevesebb véráldozattal sikerült megúszni ezt a értelmetlen háborút. Igaz, a németek megszállták őket, minket is, de ők nem mentek a frontra. Minek is, hiszen az oroszok is szlávok, miért háborúzzanak ellenük.

Azt hiszem, ez lesz a hosszú vándorlásunk legemlékezetesebb része. Itt nem lesz se koma, sem barát. A szél mintha gyengült volna, de a hideg még erősödött. Jó lenne valami fedél alatt megpiheni. Csak megyünk, megyünk, a torony egyre közelebb látszik. Talán hamarosan elérjük. A tisztek közül ma még senkit nem láttam. Valószínű, hogy ők is nagy gondban lehetnek. Még a Felvidéken lehetett szót érteni, mert sokan beszélték a nyelvünket, de itt ha értik is, nem válaszolnak. Itt mi ellenségek vagyunk. Biztos nem jó szívvel lesznek irántunk. Ez a háború.

Lassan este lesz. Újabb emelkedő következik. Szerencsére, nem nagyon magas. Egyszer csak jön a segédtiszt lován Mester őrmester, és mondja, hamarosan célnál leszünk. Igaza volt, mire este lett, elértük a falut vagy községet. Ez most mindegy.

A falu szélén már vártak bennünket. Egy hosszú parasztházban kaptunk szállást. A gazda nem beszélt magyarul. Hát én tótul köszöntöttem, de erre sem válaszolt. Az illető nagyon magabiztos volt. Itt már más volt a követelmény. A lovainknak sehogy sem akart helyet adni. Pedig elég nagy, tágas és meleg volt az istállója. Azért a kocsisunk csak bekötötte az üres helyre.

Iparkodtak egy utcában elhelyezni a törzset. Most így az őrséggel sem lesz gond, mert három ember mindig láthatja egymást. Mi is 6 órás szolgálatot vállaltunk. A negyedik a kocsis volt.

Jó volt, mert így nem érhetett meglepetés bennünket. Az éjszaka most majdnem rövid volt. Az első őrséget én vállaltam, 5 órától 11-ig.

A kocsisunk is jó melegben aludt. Volt bőven mivel takarózni, nem fázott. Az úton szedtünk jó száraz fát. Így nem volt gond a fűtéssel. A házigazda is párszor bejött körülnézni, de nem szólt semmit. Az istálló végén közvetlen hosszú szalmakazal volt rakva. Milyen jó megoldás, nem kell messziről hordani a szalmát az istállóba. Közben az utcai őr is be-benézett.

Az istálló jó enyhelyt adott. Ez a Péterházi sokácféle volt, talán tud valakivel szót érteni. A jó enyhelyen hamar szaladt az idő. Hamarosan 10 óra, az az egy meg csakhamar elmúlik. A szakácsok még mindig fen vannak. Biztos, hogy kész az ebéd, de most kinek kell. Jó lesz holnapra.

Közben a másik őr is bejött. A szobában a gyerekek jóízűen aludtak. Semmit nem pakoltunk le, majd reggel. Észre sem vettem, máris éjfél volt. Mondom magamban, most Bandi a soros. Felkeltettem.

„Most éjfél van, a kocsist ötkor ébreszd fel. Reggel mindannyian megyünk a vacsoráért és a reggeliért.”

„Remélem ebéd lesz!”

Mentem én is pihenni. Hamarosan aludtam, mint a bunda. Hét órakor ébredtem.

Már mindenki fent volt. A lovak is vígan ropogtatták a szénát. A reggelit és a vacsorát megkaptuk. Mindent megettünk. Most éreztük, hogy éhesek vagyunk. A kocsis is elment utánunk. Így mindenki evett. Vártuk, mi lesz a rádiózással. Úgy 10 óra felé jött Mester őrmester.

„Nem lesz kipakolva, mert lehet, hogy hamarosan tovább megyünk.”

A gazda még mindig körülöttünk sündörgött. Egész nap sem Hubait, sem Kardost, sem az alest nem láttam. Volt koronám elég, próbáltam valamit venni. Összeszedtem minden nyelvtudásom, de nem, az istenért nem akart a gazda megérteni. A családja mind otthon volt. Egész nap az udvaron tettek, vettek.

Úgy dél felé jött Péterházi.

„Gyerekek, ez a szalmarakás csak ámítás. Ebben egy jó meleg istálló van. Ott benn van 4 tehén, és egy szép, fekete csődörcsikó.”

„Na ne mond!”

„Bizony úgy van, mert láttam, és azt is tudom, hol a bejárata.”

„Na gyere be, próbálj a gazdával beszélni, hátha van valami, amit tudnánk venni.”

Bement, köszönt, de hiába próbált akárhogy szólni, mindenre csak nemmel feletek. Hiába próbálkozott.

Délben pontosan megkaptuk az ebédet. Tésztaleves, szárított káposztából főzelék, kecskepaprikás. Így ezzel elfogyott a friss húsunk, de a főzelék is lement.

Amint jövünk visszafelé újból Petneházival akadtam össze.

„Na mit hallottál?”

„Miért?”

„Maradunk?”

„Azt én sem tudom.”

„Na akkor én hamarosan megtudom.”

Láttam Hubait. Ő majd többet tud mondani. Tényleg el is ment. De jött is vissza, mert azt mondták ide jön. Na akkor hamar itt lesz. Úgy lett. Pár perc múlva már itt is volt. Kérdeztük, mi lesz.

„Semmi. Nem kell semmit lepakolni, mert még senki nem tud semmit. Így most készenlétben vagyunk.”

Kardosék elmentek vételezni. Már meg kellett volna jönniük, de még sehol semmi. Az ales is most jött meg. Nagyon ideges. A német csapatok vannak a nyomunkban. Hamarosan átvonulnak. Ők is egész nap jöttek. Minden házhoz szállásoltak embereket. A mi századainknak van helye. Van itt egy nagy iskola, oda elfér legalább ezer ember. Van a közelben egy nagy uradalmi istálló, oda mennek a lovak, a kocsik és a kocsisok és az őrség.

Lehet, hogy hamarosan tovább megyünk , de nem messzire. Ezt a beszélgetést Petneházi is hallotta. Amikor Hubai elment, mondja hamarosan lesz egy szép, fekete keselábú csődörcsikóm eladó. Megpróbálom valakinek eladni.

„Mondd, hol szerezted?”

„Azzal ne törődj. Ha hozom, szólj a kocsisnak, hogy hívja ki a gazdát. Már akkor sötét lesz, többi az én dolgom.”

Na most meglátom, mekkora cigány ez a Jenő. Éppen meg akartam kezdeni a túrót, hallom, hogy hív. Na most én is kíváncsi vagyok mi lesz. Kimentem, szólok a kocsisnak, hogy hívja a gazdát az utcára.

Bemegy és kézzel-lábbal magyarázza, hogy menjen vele. Megértette, de nem tudta, mit akarhat vele. Kivezeti a kocsi az utcára és ott hagyja. Most egész más hangon beszél a Jenő, és mutogat valamit.

Hát barátom, a gazda minden szót megért, és már alkudoznak. A gazda jó párszor megnézi a csikót, és azt kifogásolja, miért kese mind a négy lába. Már úgy látszik, nem tudnak megegyezni, amikor jön Hubai: azonnal befogni és indulunk.

Megint este. Abba maradt a vacsora, összekaptuk magunkat, a kocsis is befogott. A gazda fia adott egy jó villa szénét, én adtam neki 10 db Honvéd cigarettát, és elköszönünk. A Jenő is indulna, de a gazda végül mégis megveszi a szép fekete keselábú csikót. Hogy mennyiért azt nem tudom, de Jenő is szalad haza, mert csak őt várták. Lassan együtt a törzs. Jenő kérdi merre megyünk, mondja a Hubai, nyugatnak.

„Az merre van.”

„Majd meglátod.”

Nagyon izgul és mondja, neki sürgős dolga van, de utánunk jön, visszaszalad egy darabig, azután Mészáros őrmesterhez csatlakozik aki autóval megy előre.

Mi is indulni készülünk, az ales is elindult a tisztekkel. Csak Mester őrmester maradt velünk. Épp indulnánk, amikor jön a házigazdánk, és keres minket. Megtalál és csodák csodája, magyarul követeli, ki volt az, akitől a fekete kese csikót vette.

Mondom én nem voltam ott, honnan tudjam. Erre meglepődött. Természetesen a kocsis sem ismerte. Nagyon el volt keseredve, mert mint mondja, az a gazember a saját csikómat vetette meg velem. Hát rendben van. Most indulunk, ha megtalálja szóljon, majd az alezredes ellátja a baját.

Hát hiába nézte, sehol nem találta. Futott előre, de csak minket talált meg.

„Na isten áldja, atyafi, ha megtalálja adja át a németeknek.”

Azzal mi mentünk tovább. Az atyafi meg indult haza felé. Egy jó óra múlva egyszerre elénk áll a Jenő.

„Na mi van?”

„Azt te jobban tudod. Nesze itt van 2500 korona, ezt tedd el, a másik fele az enyém.”

„Hogyhogy?”

„Majd holnap mindent elmesélek.”

Nekem nem kellett a pénze, mert már rájöttem. Amikor nem akart a gazda velünk szóba állni, Jenő rájött, hogy van a szalmakazalban istálló, és a gazda ott dugdosta az állatait. Semmit nem akart eladni. Jenőben meglett a terv. Elköti a fekete csikót, mind a négy lábát befesti fehér olajfestékkel, és a gazdának eladja. A csikó nagyon szép volt, és így elég olcsón megvette, gondolta jó lesz párjának. És mivel indultunk, sajnálta elengedni ezt a lehetőséget.

Amikor az istállóba bevezette, és az övét vezetné ki, a csikó sehol nem volt. Lámpával jól megnézte a lábait, ami fehér volt, akkor még ragadt. Jött is vissza, de Jenő sem volt rest és nem esett a fejére; azért tűnt el, mert jól érezte a bajt. Hát ilyen volt a Jenő.

De mit tehettünk ilyen emberrel. Ez volt az alaptermészete. Már sok bajt kevert, de az alakulatot nem hagyta el. Jó volt minden munkára, de mindig kellett mellette valaki. Az egri eset óta papír nélkül sehová nem ment. Most is úgy talált meg minket, hogy Mester őrmester letette. De hogy milyen ravaszul szabadult meg. Amikor már a falut elhagytuk, icergett, mocorgott és a hasát fájlalta, mondta a hasmenés kerülgeti. Így sikerült minket megvárnia. A kocsisor lassan haladt, csak a lovak jó látására és érzékükre bíztuk magunkat.

Tovább nyugatnak

Érthetetlen volt ez a sietség. A németek is szedelőzködtek. Ők most nem nyugatra, hanem dél felé mentek. Úgy három-négy órát gyalogoltunk, amikor hirtelen egy falu bontakozott ki előttünk.

Csendben mentünk. Nem álltunk meg. Jó fél óra alatt áthaladtunk rajta, de nem állított meg senki bennünket. Így csak ment a csapat tovább. Nem siettünk. Azt már tudtuk, az első vonal lőtávolságán kívül vagyunk.

Most jó lenne tudni, mi a szándéka velünk a megmaradt hadvezetőségnek. Most már nem írom a helységek nevét. Ha eszembe jut valamelyik, hát jó. Már nem érdekelt. Semmi közöm hozzájuk. Úgy sem tudnám magyarra lefordítani.

Ha kapunk szállást jó, ha nem az is mindegy, április van. Úgy hajnal felé ismét egy hatalmas erdő bontakozott ki előttünk. Az út azon keresztül vezetett. Itt mintha enyhelebb lenne a levegő. Nem vagyunk sem fáradtak, sem álmosak. Hát nem sokat tévedtem, mert hamarosan elértük az erdőt. Itt már nemcsak fenyő, hanem hatalmas tölgy- és bükkfák voltak.

Még nem voltak leveleik, de pár nap múlva biztosan kipattannak a rügyek. Mindenki figyelt, hátha valami vadat látna, és azt puskavégre fognánk. Nincs szerencsénk, még egy nyulat sem láttunk.

Úgy 10 óra felé egy szép nagy tisztást láttunk. Amint jobban körülnéztünk, hát ott látom az autóinkat és a tiszteket. Na biztos itt fogunk valameddig táborozni. Kardos őrmester állítja meg a menetet.

„Itt most megpihenünk. Kész a reggeli, és megkapjátok a tegnapi vacsorát is, és a cigarettát is.”

Minden elő van készítve. Az avar alatt már látszik a halványzöld fű. Hiába, a természet ébredezni kezd. Minden kocsi egymás mellé besorol, levesszük a csajkákat, és lassan indulunk a kosztot átvenni. A szakácsok már főzték az ebédet is. Jó illat terjengett a levegőben. Mindenki jelen volt. A kiosztás ennek ellenére nem vett még félórát se igénybe.

Hamar nekiláttunk enni. Még a vasszeg is lement volna. A földre leülni még nem lehetett, de ha már van, amire leülhetünk, biztos jól esik majd a pihenés.

A két konyha kocsi jól meg volt rakva. Pár napig biztos az étkezésünk. Amikor már minden elcsendesedett csak a halk beszédfoszlányokat lehetett néha hallani, a nap megemberelte magát. Úgy sütött, hogy majdnem lecsalogatta rólunk a köpenyt. De nem tudott becsapni. Az a jó fél óra, amit ilyen melegen sütött, az csak előlege a várható tavaszi melegnek.

Majdnem mindenki szunyókált egy kicsit. A pihenő jót tett mindenkinek. A lovak is vígabban ropogtatták a szénát. Észre sem vettük, hogy az alesék újból elmentek. Csupán a segédtiszt maradt itt, meg Mészáros őrmester.

Úgy két és három óra között, egyszer csak megjelentek a századok kocsijai és az emberek. Ők is ide telepednek a kijelölt helyeikre.

Elég hamar lepihent a három század. Ők is, meg mi is az ebédet vártuk. Ők az este megvacsoráztak, az úton meg megreggeliztek. De látszott rajtuk a fáradság. Mi aránylag lassan jöttünk. Ők meg majdnem erőltetett menetben. A tiszt urak mindjárt lejelentkeztek a segédtisztnél és várták a további parancsot. Alig volt meg az ebéd, mindenki a földijét kereste. Az én két földim elment előre, de találtam egy harmadikat, Rajcsi Gyurkát. Tiszti legény volt. Mint mondta jól megy a sora.

Azután a rádiósokat kerestem meg. Kérdeztem, mi újság van?

„Hát lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz. Magyarországon már megszűntek a harcok, az orosz csapatok most rendeződnek. A nyugati front is egyre jön előre. A német csapatok most itt gyülekeznek. Hamarosan végső leszámolásra kerül sor. Állítólag már másodszor kíséreltek meg merényletett Hitler ellen, de nem sikerült. A kormányzó úr is valahol le van fogva. Szálasi meg már a kihozott leventéket akarja beöltöztetni. Állítólag Érsekújvár előtt két német tábornokot végeztek ki, mert Hunyadi páncélosoknak benzint kellett volna szállítani, hogy a páncélosok megállítsák az oroszokat, és amikor használni akarták, kiderült, hogy víz. Így azonnal végeztek velük.”

Hát ezt hallottuk. Mi sajnos már két hete nem tudunk semmit fogni, akkora a vándorlás. Pedig ha nem is minden igaz, de csak jó lenne néha valami hírt hallani a külvilágról. A kis rádiók nincsenek annyira szem előtt. Itt van Kiss tizedes, meg Prágai Jancsi, az R/3-asok parancsnoka. A Jancsi még csak hallgatná, de a Kiss tizedes fél. Neki a parancs az parancs, egyedüli reménye a felesége. Mindig azzal van elfoglalva, meg hogy megvan-e még a kereskedő üzlete.

Nem rossz fiúk, de bármennyire mutatják a barátságot, félnek egymástól. Ha adásszünet is volt, és valami településen voltak, őket nagyon ritkán lehetett látni, mert a rádióra vigyázni kell. Ők még a régi fajta katonák. A János barátságos, de félős, a Kiss tizedes meg olyan kérem-alássan-ember. Senkinek nem akar véteni. Mindenesetre már az is jó, ha már otthon nincsenek harcok. Talán lassan helyre áll a rend és az élet tovább folyik a megszokott irányába.

Szóval beszélgetünk, de a gondolatunk otthon volt. Az egészségünk jó. Később visszajött Gyurka, és mondta, hogy valahol volt a százados úrral, és találkoztak hazai menekültekkel. Szegények nagyon el voltak gyötörve. A százados úr le is szidta a vezetőjüket, miért hagyták el az otthonukat. Biztatta, forduljanak vissza. Semmi értelme a csavargásnak. Csak egy otthon lehet, a Haza. A menekülteket egy vén ezredes vezeti, még le is akarta szidni a százados urat, de az pár szóval leszerelte. Sőt még meg is pirongatta.

„Mit tudna cselekedni, ha valaki megtámadná ezeket a szerencsétlen embereket?”

Az emberek is azon voltak, hogy jobb lenne visszafordulni, de hogy mennének át a frontvonalon. Ez most a nagy kérdés. Amíg otthon voltak, mindent tudtak vásárolni, de itt nem fognak semmit kapni a csehektől. Azt ne várják. Szóval próbálta észre téríteni őket. Még az is jobb lenne, ha valamelyik városban bevárnák a frontot, és utána majd csak hamarosan hazaérnek. Az embereket nagy gondban hagyta.

Azt gondoltuk, alig beszélgettünk, és már alkonyodott. Én is mentem vissza a helyemre. Épp jókor, mert az ales hamarosan megjött. A tiszteket összehívta, mi meg vártunk. Hamarosan már tudtuk is az úti célt.

A legközelebbi településen van hely, oda megy mindenki. Egy nagy iskolát sikerült kapni és még pár házat. Az elhelyezésről már gondoskodtak. Nem lesz kényelmes hely, de meleg lesz, és a sok menetelés után lesz jó pihenni mindenkinek.

„Most pedig legelőször az R/7-es kocsi indul, majd utána a többi!”

Úgy látszik, még ma lesz valami levelezés. A kocsisunk gyorsan befogta a lovakat, és irány a legközelebbi útelágazás, és onnan balra. De ott lesz valaki, aki eligazít. A falu szélén meg már lesz egy vagy két katona, aki mindenkit a szállására vezet.

Így mi már megyünk. A kocsis egy kicsit biztatja a lovakat, jó lenne még a sötétség előtt a helyszínre odaérni. Az út elég kanyargós. Visszanézünk, de még senki nem jött utánunk. Mi meg elég jól haladunk. Az idő is haladt, jó fél óra múlva elértük az útelágazást. Tényleg volt egy katona, aki útbaigazított bennünket. Még szerencse, hogy az út enyhén lejtős.

A kocsink elég gyorsan haladt. Mire besötétedett, már messziről láttuk a települést. Ha minden jól megy, egy óra múlva már helyben leszünk. A lovakat sem kellett biztatni, mintha éreznék, hamarosan tető alatt lesznek ők is. Mi is alig vártuk a meleg szobát. Érdekes, hogy tud mindenkit vonzani a meleg szoba varázsa.

A falu szélén Kardos őrmester várt ránk. Felült a kocsira, és a szállásunkra vezetett. Nem nagy épület volt. A lakásban két öreg cseléd lakott. A meglepő az volt, amikor beköszöntünk, szívesen fogadták. Megmutatták a szobát és egy zárt fészert, ahová a lovakat lehetet bekötni.

A szobában volt villany és két heverő, egy asztal, két szék és egy öreg sparhelt. A szoba hideg volt, de mivel volt darabolt fa a kocsin, azonnal hozzáfogtunk a begyújtáshoz. Egykettőre pattogott a tűz. Nem sokára már érezni lehetett, hogy a szobában meleg lesz. A kocsis is kifogta a lovakat, és bekötötte a színbe, meg pokrócot dobott rájuk, és az ajtót rájuk csukta. Talán nem fáznak meg.

Bejött ő is, és hozott magával fát. Amikor már jól lehetett érezni a meleget, bementünk a két időshöz, és beszélgetni akartunk. Sajnos nem sikerült. Barátságosak voltak, de alig beszéltek..

Kenyerünk volt bőven, hát mondom, megkóstoljuk a brindzát. Már eléggé össze állt, az íze is jó volt. A tűzhelyre tettem fel egy fazék félébe vizet, de nem melegedni, hanem teának.

Aztán hozzáfogtunk enni. Mondja Karcsi, hívjuk be a két időst is. Bementem, nem sokat szabadkoztak, jöttek velem. Leültettem őket, és megkínáltam. A tűzre tettem, elővettem a teát, a citromot, és én is enni kezdtem. Szinte lustává tett a meleg, lassan ettünk. Az idősek is jót ettek. Mire jóllaktunk, a teavíz is forrt. Beleszórtam a teát. Hamarosan szép zöld színe lett.

Akkor levettem, és önteni akarom ki, a néni nem engedte, hozott szűrőt meg csészéket. Ebbe szűrtem le a teát. Aztán mindegyikbe cukrot tettem. A kocsisunk kiszaladt és hamarosan hozta be a rumos üveget, és mindenkinek adott pár cseppet a teájába.

Igazán jól esett. A két öreg majdnem sírt, annyira örült. Nem is itták meg, hanem vitték magukkal. A kocsis átkísérte őket, és vitt 2 db jó vastag fát, és a kályhájukba tette. Hamarosan ott is pattogott a tűz.

Vacsora után mindent elpakoltunk. A lovak is nyugodtan voltak. Bandi mondta:

„Valakinek ki kellene menni, hogy merre lehetnek a többiek.”

„Rendben van. Akkor ki megy ki?”

„Hát én.”

„Jól van.”

De akkor a kocsis megszólalt, hogy ő is menne.

„Hát menjetek!”

Így most mi maradtunk ketten Karcsival. Most már valóban meleg volt a szobában.

Bandiék meg mentek a hang irányába. Amikor a sarokra értek, nem volt ott senki. Várakoztak, végre Kardost meglátták. Odament Bandi és kérdezte, mi van a többivel?

„Még nem értek ide, de már hallani a kocsik zörgését. Lehetnek egy km-re.”

„Az ales sem jött még meg?”

„De igen, most vezettem a szállására. A legénye már begyújtotta a kályhát. Nagyon megfázott.”

„Majd reggelre fölmelegszik. Milyen messze van?”

„Csak itt van. Majd reggel megmutatom.”

Azzal már jöttek is vissza. Nem fázhattak mert a tea melegítette őket.

Amikor megjöttek, az idős bácsi hozta a kapukulcsot, bezárta a kaput, és a kulcsot ideadta, és megmutatta, hogyan kell a bejárati ajtót elreteszelni, meg a fészert is. Azután ment lepihenni. Na ma este mi is lepihentünk. A kocsis is bezárta a lovakat, hozott magával 4 pokrócot, és két padot egymás mellé tett a tűzhelyhez közel, és nem sokára már aludt is. Mi is azt csináltuk. Alig volt fél nyolc, na legalább jó nagyot alszunk. Aludtunk, már csaknem világos volt amikor a kocsis felugrott.

Hamar adott a lovaknak, mi is rendbe szedtük magunkat. Begyújtottunk, tettünk fel vizet, és borotválkozni kezdtünk. Nem sokáig tartott. A két öreg is fent mocorgott már. A fészer tűrhető volt, a lovak nem fázhattak. Már ettek, a kocsis meg csutakolta őket. Mire kész lett, már a nap is világított, bár még nem melegített. Bandi is körülnézett, megkereste a konyhát. A többiek már kivitték a vacsorát és a reggelit. Így visszajött, fogta a 4 csajkát fedővel és hozta a miénket is. A szakácsokon kívül senkit nem látott. Jócskán hozott kávét is.

A kenyeret is megkaptuk, alig tudta elhozni. Mire megjött, már meleg volt abban a kis szobácskában. Az idősöknek is jutott kávé. Nagyon megköszönték. Úgy látszik nem mindenki barátságtalan Csehországban.

Reggeli után csak nem maradtunk nyugton. Bandi és én elmentünk megkeresni az irodát, nincs-e valami számunkra. Nem sokára meg lett a központ. Még 100 méterre sem volt. Most rendezték be, az ales még nem jött be.

„Na akkor mi várunk egy kicsit odaki.”

Nem sokáig kellett várni, mert jött. Jelentkeztünk és kértük az utasítást.

„Úgy néz ki, pár napot maradunk. A rádiót állítsátok üzemképes állapotba, és a szokott időben kapcsoljátok be. Ha van valami, azonnal jelentsétek!”

„Igenis.”

Már jöttünk is. Mondjuk a többieknek, mi az újság. Legalább nem bánt senki minket. Egykettőre már üzemképes volt a rádió. Most már nem teketóriáztunk, átkapcsoltuk és kerestük a magyarul beszélő adókat. Hamarosan Budapest szólt, de úgy, hogy itt a Kossuth adó, és már mondta is a híreket. Kicsit hangosabbra tettük.

Legelőször azt mondta, hogy április 4-én az ország megszabadult a német megszállóktól. Most már Ausztriában és Csehországban üldözik a még megmaradt csapatokat. Na, csak nem tart már soká a háború. Az orosz csapatok Lengyelország felől indítottak nagy támadást. A németek nagyon tartják magukat. Hát azért nem befelé megyünk, hanem délfelé van az irány. Majdnem elfeledkeztünk az adásunkról. Átkapcsoltuk, de sehol semmi.

Visszakapcsoltunk és kerestünk másik adót. Pár perc múlva a Donau Zender jelentkezett. Ez is majdnem azt mondja, de a nyugati helyzetet is jelzi. Az angol, francia és az amerikai egységek feltartóztathatatlanul nyomulnak Berlin felé. Hamarosan nagy légitámadásokkal akarják megtörni a német csapatok ellenállását. Máshol már alig van harc. Itt, Bécs környékén van némi ellenállás. A megmaradt csapatok Sternberg és Brünn térsége felé vonulnak vissza. Így már nem hiszem, hogy mi már valamilyen harci tevékenységben részt vehetünk. A németek szívósan védekeznek, nem adják meg magukat.

Tényleg több mint egy hétig itt maradtunk. Most aztán volt idő magunkat rendbe tenni. Mindjárt mostunk. Én meg kerestem a tetűket, mert sem bolha, sem a poloska nem bántott, de ha egy vacak tetű akadt, az engem megtalált és mart. A tiszta alsót újból átvasaltam, forró vassal, nem sercegett. Nem volt sörke. Talpig megmostuk egymást, és tisztát váltottunk. Én újból a rajtam lévő alsót átvasaltam, és most csak úgy sercegett a sok sörke. Nem értettem.

Miután nem sercegett, és már a többiek kimostunk, én jó forró vízbe beleraktam az alsó ruháim, tisztát vettem, és a felső ruhámat vasaltam. A zubbonyban nem volt semmi, de a nadrágkorcba lehetett, mert az is sercegett.

Amikor már ezzel is kész voltam, akkor kezdtem mosni. Bizony elég piszkos lett az első vize, de a második már tűrhető volt. Az öblítőbe tettem fehérítőt. Ez majd megöli a még életben lévő tetűt.

Az udvaron meg már lengette a kimosott fehérneműt. A tiszta ruha mennyivel kellemesebb volt, mint a régi. Szinte mintha nem is a fronton lennénk.

A dél is hamar eljött. Az ebéd a szokott volt. Megettük, mert éhesek voltunk. Mennyivel más volt a húsvéti ebéd. Ezt nem mindenki ehette. Szerencsénk volt avval a birkával. Azért, ha nem lesz rosszabb, ez a kis idő nem sokat számít.

Az itteni lakosság nem sokat törődik velünk. Mi is nagy gondban vagyunk, jó lenne vagy nyugatnak tartani, vagy haza menni egészségesen. Nem tudjuk mi lesz velünk. Most a legbizonytalanabb a helyzet. Csupán az vigasztal, hogy talán nem leszünk nagyobb támadásnak kitéve. Már ötödik napja pihenünk itt. Most látunk fáradt német csapattesteket hátra vonulni. Igazán ki lehetnek fáradva. Alig vonszolják magukat.

A legérdekesebb, hogy már nem fiatalok. A zöme ott van már a negyven körül. A másik meg, hogy nem olyan szálas emberek.

Tovább, tovább – még mindig nyugat

1945.04.29.

A mi pihenőnk is hamarosan véget ért. Április 29-én tovább indultunk nyugat felé. Csak nyugat a cél. Mielőtt elindultunk volna, a hírek arról számoltak be, hogy Olaszország felől is törnek előre a szövetségesek. Itt most már nincs irgalom. Most már napokon belül vége a sok szenvedésnek.

Most már nem sietős az utunk, de azért csak mentünk. Az úton az eső is elkapott bennünket. Van jó sátorlapunk, nem árt. Csakhogy az eső hideg. Két napig mentünk egyhuzamban, igaz volt 4 óra pihenőnk.

1945.05.01.

Május 1-jén egy Istalna nevű helységbe értünk. Itt voltak az előbb már említett pihenő német katonák. Egy nagy iskolába volt a helyünk, közösen velük. Amint egyik helyiségbe bemegyünk, hát csak bámulunk. Az osztály faláról minden Hitler-kép a padlón, a katonák tapossák és köpködik és szidják.

Az egyik megszólal magyarul:

„Mit bámultok, marhák. Ezt a szemetet már rég meg kellett volna ölni. Vagy ti imádjátok?” „Mi nem.”

Amint így oktatnak bennünket, bejön az egyik nyilas testvér, és falfehér lesz.

Megijedt, de már nem tudott kimenni. A szerencsétlen a karján viselte a nyilas szalagot. Jól elverték. Mondták, ha sokat okoskodik, hamar lógni fog. Amikor elengedték, úgy állt ott, mintha a lábai gyökeret vertek volna. Mészáros Feri bácsi tette rendbe a helyzetet. Kivezette és mondta, mondja meg a többi testvérnek, azonnal dobják el a karszalagokat, mert még nagyobb baj lehet ebből.

Előbb azt hittem valamelyik magyar települési svábok, hanem kiderült, nem azok, hanem osztrák sógorok. Ők sem voltak örömkatonák. Már nagyon várják, mikor lesz ennek az esztelen öldöklésnek vége.

Amikor lecsillapodtak, megkérdeztem, miért vannak itt.

„Hát miért? Mert besoroztak.”

„Azt látom, de nem úgy értettem.”

„Mi nem vagyunk megbízhatóak, és munkások vagyunk. Tudják, ha volna nálunk fegyver, már régen otthon lennénk.”

„Hisz van itt pár fegyveres?”

„Igaz, de azok németek. És tudják, hogy nagyon utáljuk őket. De még mennyire, hogy tudják, de ők sem szeretik Hitlert. Mi itt mindannyian egy dohányt szívunk. Ha akarjuk mi mind megértjük egymást.”

Amint így beszélgettünk, egy hasonló korú fegyveres jött be, csóválta a fejét, és nevetett.

„Na látod, bajtárs, ő is így cselekedne, de az a baj, hogy mindig új kísérőt kapunk, és nem tudjuk: kiben mi lakozik. Ezt már ismerjük, attól, hogy szólna nem félünk, de nem mind ilyen. Ez szászországi. Most már a többiek is csak amolyan őrök. Jó, hogy velünk vannak, mert vigyáznak ránk. Ha sikerül minden baj nélkül hazamennünk, magunkkal visszük őket, és olyan lakodalmat csapunk, hogy amíg élnek, nem felejtik el.”

Mi a másik szobába vagyunk. Már ott sincsenek meg a képek. Átszól Bandi, na gyere már ide, megyek. De hamarosan vissza jövök. Ott van Feri bácsi is.

„Na öcsém, mit szólsz a sógorokhoz?”

„Miért?”

„Hát nem látod, mennyire szeretik szeretett vezérüket, a Führert?”

„Jaj, Feri bácsi, ezek nem németek és nem is katonák, hanem ezek osztrákok és munkaszolgálatosok. Nem szeretik ők a Führert. Az őrökkel meg jól meg vannak. Majd még többet is megtudunk tőlük.”

„Hát csak vigyáz, el ne szóld magad!”

„Arra én vigyázok. Hát csak ezt akartam mondani. Hát én akkor most átmegyek.”

Még ott voltak, de már lecsillapodtak a kedélyek. Éppen egy részletes térképet nézegettek. Latolgatják, merre lesz a következő útirány. Olmütz, és utána ha még lesz idő Stenberg. Jól megjegyzem, majd ami nálunk van térkép, azon majd megnézzük.

Közben kész lett az ebéd, elmentünk mindannyian. Az ebédnél tudtuk meg, hogy nem kell a rádiót felszerelni. Hamarosan megyünk tovább.

Nem valami jó az ebéd, de megesszük, mert meleg, meg ki tudja mikor eszünk újra. A németek is úgy látszik indulásra készen vannak.

Mi még pihentünk egy kicsit, úgy három óra tájba újból megkaptuk az indulási parancsot. Irány délnyugat. A lovak is vígabban mennek. A nap most már melegen sütött. Az úton lekerült a köpeny.

Úgy 11 óra körül egy nagy gyártelepre értünk. Na itt pihenünk, amint megállunk egy magas középkorú férfi tört magyarsággal odaszólt, hogy van itt hely, és mindenkinek ad szállást. Bemutatkozik és mondja, ennek a sörgyárnak az igazgatója. Jó helyünk lesz, de arra kér semmit ne bántsunk, mert nagy kárt okozhatunk.

Az ales megígéri, ettől nyugodt lehet. Tényleg szép tiszta szobát kapunk. Most fordult elő először, hogy így egy épületben együtt a törzs. A vacsorát megkapjuk.

Az ales kiadja, ha valaki valamit elemel vagy elront, irgalmatlanul kiköti. A parancsot az igazgató is hallja. A vacsora a szokott volt. Konzerv, de most mindenki egy halkonzervet kapott. A szakácsok az igazgatót megkínálták két dobozzal, szívesen elfogadta.

Amikor már megvolt a vacsora, a házigazdánk odament újból a szakácsokhoz, és elhívta őket. Nem sokára egy 25 literes hordóval jöttek vissza. Ezt adja az igazgató úr. Mindenki kap kb. 3 dl sört. Na még senki nem kínált, meg ennyivel minket. A gyáros adott a hordóhoz csapot is, sőt ő is csapolta meg.

Mindenki vitte a kulacsát, senkit nem kellett noszogatni. Hát amikor kezdett a csap folyni, csaknem a nyálunk nem csordult. Barna sör buggyant elő. Amikor megkóstoltuk, olyan volt, mint valami finom fekete, de nem is tudom, hogy az aromáját mihez hasonlítsam. Már lassan megértem a 24 évet, de életemben még ilyent nem ittam. De nem csak én, hanem azt hiszem senki.

És olyan erős volt, hogy nem is sündörgött senki. Mindenki ment aludni. Még ilyen jó hangulatba nem mentünk aludni.

Az álom nem sokáig kerülgetett. A sör is segítet egy kicsit. Hamar reggel lett.

A szakácsok már készen voltak a reggelivel. Amikor megvolt a reggeli újból előjött az igazgató, és az alessel beszélt. Hogy mit, azt hamarosan megtudtuk. Arra kért bennünket, hogy az egyik raktárból a gyár erjesztőjébe vinnénk át az árpát, ami már sörnek kész állapotban van. Mért ne!

Hát akkor hozzáfogtunk. Az erjesztő egy hatalmas pince volt, benne óriási kádak. A pincében alig volt valaki, de ők sem munkások voltak, hanem bizonyos vezető emberek. Négy üres kád volt, csupán valamennyi víz volt benne, még nagyon lehetett érezni a komló szagát. Minden kádba 25 zsák árpa került. Hamar meg volt.

Azután arra kért még bennünket, tegyük meg még azt is, hogy a másik raktárból hozzunk legalább 200 zsák árpát pörkölni. Ez sem tartott sokáig, mert csak 4 zsák jutott minden embernek.

Mire készen lettünk, egy 50 literes hordó már csapra volt verve.

„Na ez a maguké, megdolgoztak érte.”

Aki nem akart inni, az a kulacsát töltötte tele. Mi is így cselekedtünk. Nem mertünk nekiesni, mert ennek a sörnek volt ereje. Még valamit segítettünk, és mindenki ment a maga dolgára. Nem voltunk fáradtak.

Amint beszélgettünk, hát egyszer csak ott termett Bodzsár Jancsi.

„Na mi van, öreg fiú?”

„Hát nem sok, de tudnék valamit. Van-e még pénzed?”

„Miért?”

„Csak úgy kérdem.”

„Ha akarom van, ha akarom nincs. Miért érdekel?”

„Na gyere ki és megmondom.”

Kimegyek.

„Beszélj!”

„Na gyere velem!”

„Hová?”

„Ne kérdezd, csak gyere!”

„Akkor gyerünk!”

A gyáros konyhájába vezetett. Bemegyek, ott termetes asszony fogadott. Magyarul beszélt. Ez az ember nagyon sokat tud beszélni, és most azt gondolta, hogy lehet valami üzletet kötni.

„És miről van szó?”

„Az igazgató úr sok baromfit nevelt, a kifőzött árpával etette őket. Vagy 600 db-ot. Ebből néha-néha a munkások is vettek. Mivel, hogy közeleg a front, nem jönnek dolgozni, és van vagy 10 db fölösleges, azt jó lenne eladni.”

„Rendben van, de élve vagy felpucolva?”

„Természetesen felpucolva. Itt meg marad vagy hatvan, a többit még széjjel hordozzuk, de élve.”

„És mit ér egy ilyen levágott baromfi, és kb. milyen súlyos egy?”

„Biztos, hogy több mint 3 kg.”

„Az jó. Ha elviszem mind a negyvenet mérés nélkül, mennyit kér érte?”

„Az ára már meg van, 1200 korona.”

„Az sok, a legtöbb, amit adhatok esetleg 1000 korona. Ehhez nem tudok hozzá adni.”

„Majd az igazgató úrral megbeszélem.”

„Én megyek, Jani mindig megtalál.”

Én mentem, Jani hamarosan jött.

„Na mi van?”

„Semmi.”

„Jó.”

„Dehogy jó. Hozd a pénzt, és valamit, amibe beletehetjük az árut.”

Bandi kérdi, milyen árút.

„Az most nem érdekeljen, hanem gyere, meg a kocsis is, mert ketten nem bírjuk elhozni.”

Kerítettünk két nagy zsákot, és mentünk. Megérkeztünk a konyhához, ott volt az igazgató is.

Odaadtam a pénzt, az árut meg raktuk a zsákba. Az igazgató ott hagyott, a szakácsnő meg mindegyikünknek csúsztatott egy fél literes üvegben barna sört. A nagy zsákba 25 db, a kicsibe 15 db fért bele.

„Hát akkor mehetünk.”

Én a kicsihez nyúltam, Bandi meg a kocsis a nagyot fogták meg.

Irány a konyha. Jancsi intett, hogy ő még marad. A sörét is nekem adta.

A szakácsunk csak csodálkozott, hogy honnan van megint ilyen sok szép hús! Kérdi:

„Mennyi?”

„Lehet vagy 60 kg.”

„Hát ezt megmérjük.”

Hát mi nem jártunk rosszul, mert csaknem 70 kg volt zsákostól.

Az ales is odajött.

„Már megint üzleteltél?”

„Nem én, hanem Bodzsár Jani.”

„Most hol van?”

„Az igazgató úr konyhájában.”

„Ha megjön, látni akarom.”

Már rég elmentünk, a kapott sört a Karcsinak adtam. Most már mindenkinek van egy-egy üveggel. A dél hamarosan itt volt, az ebéd a szokott volt. De már holnap és holnapután megint ünnepi lesz.

Jancsi még mindig nem jött. Hát este felé vigyorogva előkerül.

„Hát neked nem kell az ebéd?”

„Nem bizony.”

„Amíg oda voltam, levágtam két birkát is. Fel is daraboltam, nem apróra, csak úgy, mint azt az üzletben szokták. Kaptam enni, inni, amennyi csak megbírtam. Estére még vacsorát is kapok.”

„Hát jó, de most menj az aleshez, mert nagyon vár.”

„Ez nem lehet igaz.”

„De bizony így van.”

Alig tudott szóhoz jutni.

„Na mit félsz? Nem esz meg. Vagy én is menjek?”

„Hát jó lenne!”

Mondom én elkísérem ezt a bátor embert. Hamarosan ott voltunk. Alig léptünk ki, jött az ales. „Mit parancsoltam?”

Mondom, ha Jani megjön, beszélni akart vele. Most jött meg, és jöttem vele, hogy biztosan ide érjen.

„Na fiam, hogy volt ez az üzlet?”

Szép sorjában mindent elmesélt.

„Így volt?”

„Igen.”

„Na fiam, itt van 10 korona, ez a tied. Neked, Árpás , mennyi pénzed van?”

„Még ezer korona híján mind megvan.”

„Majd még erről beszélgetünk.”

Már ment is.

A vasárnapi ebéd húsleves és baromfipörkölt volt. Vacsorára megint nem jött Jani. Na elmegyek, megnézem. Hát a két birkának a pacalját főzi. A szakácsnénak nagyon tetszik.

„Ha kész lesz, viszek neked is, vagy inkább szólok.”

„Rendben van.”

Úgy nyolc óra felé jött és hívott, menjek. Hát már kész, igazán jó illata volt. A szakácsnő éppen tálba tette a pacalt, a másikba tört krumplit tett, és vitte be.

„Hát miért hívtál?”

„Na csak várj!”

Jött a szakácsné, és elővette a mienket is. A pacalt a Jani főzte, jó magyarosan. Szegény szakácsné nem győzte vinni előbb a vizet, de egyszer csak kérdi Jani:

„Van-e itt bor?”

„Van bizony.”

„Na akkor ide vele!”

Fogta, és ő vitte be, és mindenkinek töltött, de még magának is, és mindenki egészségére kiürítette. A többiek is azt tették, mindjárt nem égetett a pacal. Az este így telt el. Én eljöttem, Jani még mindig maradt.

Reggel már a szakácsoknál láttam. Ügyeskedett, az ebédet feltették. Na ma megint jót eszünk. Mi a kulacsból szopogattuk a sört. Egyszer csak egy autó állt meg, keresték az alest.

Bemennek, pár perc múlva riadó, a törzs indul. Irány Olmütz.

„Na oda az ebéd!”

„Na az nem, de a nyugalom oda.”

Fél óra múlva indulhatunk.

Jött Jani, mondta:

„Szeretnék itt maradni.”

„Na ez nem baj, de ha ide érnek az oroszok, és a munkások besúgnak, véged van. Gondold meg!”

„Ez igaz.”

Visszament és megmondta, a szakácsnő is megértette. Nehezen jött Jani, mert itt szeretett volna maradni. Nem lehetett, majdnem sírt.

„Ha vége lesz a háborúnak, visszajövök!”

Elbúcsúztak.

A szakácsnő sírt. Jani meg pityergett. Hiába, menni kell. Indulunk, Jani is jött. A szakácsné utánunk szaladt, és egy jókora csomagot adott neki, és sokáig integetett utánunk. Jancsi meg úgy szédeleg, mint akit orron vertek. Még el nem indultunk megnéztem a térképet, most Zsiltauban vagyunk. Hát lesz mit menni. Mentünk is.

Olmütz felé

Jani hozzánk csatlakozott. Hallgatott, mint a csuka, egy darabig. Én is csendben maradtam, de megsajnáltam, és kérdeztem:

„Csakugyan itt maradtál volna?”

„Nagyon takaros fehérnép volt, és én is tetszettem neki. Sőt jól beszél magyarul is!”

„Az mind semmi, itt csak mindig idegen maradsz. Ez nem Orosháza, vagy Gyopáros, itt mindig dolgoznod kellene. Vége lenne a csavargásnak, nem úgy, mint otthon. Itt nem lehet vásárokba hajtani a jószágot és kupeckodni. Itt ilyen nincs, ha meg te ezt nem teheted, vége az életednek. Most ha megnősülnél, nem láthatnál olyan szép fehértestű fehérnépet mint a kápolna. Vagy már nincs meg az édesanyád sem?

„Megvan, hála istennek!”

„És itt tudtál volna maradni? Neked ez nem hazád.”

Szóval sokat beszéltem neki, mire szipogva, de mérgesen kiszállt.

„Ne papolj, mert agyonváglak, még megríkatod az embert. Micsoda eset ez, hát ezt érdemlem meg?!”

„Persze, hogy nem, de azért csaltalak el, mert tudod: barátok vagyunk. Vagy te meglettél volna barátok nélkül?”

„Hát nem.”

„Nahát erről van szó!”

Most abbahagytam a rábeszélést, hadd nyugodjon meg.

Amikor már jól összeszedte magát, kérdi komám, nem iszunk egy kis jó sört.

„Ha van, ihatunk.”

Megemeli a szatyrot, és mit látunk, három másfél literes családi sör van benne, de barna; egy egész sült kacsa és kolbász, de mekkora szál!

„Na látod, hogy szeretett az a nőszemély.”

„Hát látom, de ne sajnáld.”

„Miért ne?”

Lassan csak megnyugodott. Mi meg csak meneteltünk. Az út fogyott, megint erdős rész következett.

Az étel meg szépen főtt a mozgó gulyáságyúkban. Ha minden igaz, egy óra felé már eszünk is. Addig még pár km-t legyalogolunk.

Csendben mentünk, ki-ki a maga gondolataival volt elfoglalva. Tényleg 12 után pár perccel az eleje megállt. A konyha kocsi félre állt, a szakácsok levették az ételt.

„Sorakozz az ebédért!”

A leves is nagyon jó volt, de a paprikás önmagáért beszélt. Az ales is ott volt az osztásnál. Csaknem minden csajkába jutott egy – egy comb, meg másik hús. A tört krumpli meg csak növelte az adagot. Itt most egy óránál tovább pihentünk.

A kocsisok a lovakat itatták meg. Hamar elmúlt az óra, mindenki a holmiját elpakolta, és készen állt az indulásra.

„Na akkor indulás!”

Az ales megvárta a csoport végét, és csak utána indult el. Amikor mellém ért, azt mondta: „Olmützben jelentkezz nálam!”

Na mit akarhat, majd elválik.

1945.05.04.

Május 4-én hajnalban értünk Olmützbe, ott már volt szálláshelyünk. Amikor lepakoltam, mentem jelentkezni.

„Na most meséld el a tyúk-ügyet!”

Mondom most nem én voltam a beszerző, hanem Bodzsár.

„Hogyhogy?”

„Úgy, hogy Jani bevágódott a szakácsnőnél, és látta, hogy darabolja a baromfit. Megkérdezte, minek, mert a munkások nem jöttek be, ugyanis várják az oroszokat, és mindenki otthon akar lenni. Az igazgató meg félt, hogy elviszik tőle, és ezért vágatta le, és így Jani révén szereztem meg.”

„Jól van, fiam. Kell-e most a pénz?”

„Nem kell, mert van, és még vettem magamnak 12 m szép világosszürke angol szövetet, amit a segédtiszt úr lova hord.”

„Hogyan?”

„Hát be van téve a pokrócba, ami a nyereg alá megy.”

„Na ez nagyszerű! De ne sokat csavarogjatok, mert hamarosan indulunk Stenberg felé. Mindenütt nyomunkban vannak az oroszok.”

Mindjárt visszamentem, és kérdezték, mit akart az ales.

„A tyúkokat kérdezte, azt hitte loptuk.”

Bandiék kezdenek szétpakolni.

„Álljatok meg, ne csináljatok semmit, mert hamarosan megyünk Stenbergbe.”

„Honnan tudod?”

„Hát tudom.”

Rám hallgattak, leülünk és úgy pihenünk. Tényleg jó két óra múlva már jelezték az indulást.

Gyerünk csak, gyerünk, most már az életünkről van szó. Nincs visszaút, hol itt, hol ott tűnnek fel az oroszok.

Az úton ismét találkoztunk a menekültekkel. Volt egy virgonc kislány, 14-15 éves, mindig jókedvű volt. Kérdeztem:

„Miért nem fordultatok vissza?”

„Mert az a vén trotli nem mert szembenézni az oroszokkal. Nagyon félti a bőrét, de csak már egyszer vége lesz.”

„Remélem!”

Szóval egy csacsara gyerek volt. Ha nagylány lesz, vagy ha megéri, kapnak rajta a legények. Mi más irányba mentünk.

Ők a műúton mennek, mi minden utat jónak tartottunk, csak minél hamarabb célnál legyünk.

Egész éjjel mentünk. A hold most már fényesen világított. Egy kis folyócska állta az utunkat, de nem sokáig, mert egy fahidat találtunk rajta. És azon óvatosan sikerült átjutnunk. Legalább 10 km-t takarítottunk meg. Ennyivel kevesebbet kell gyalogolni. A folyócska túlsó partján egy elég nagy település volt.

Már virradni kezdett, a település szélén emberek voltak, és a legcsodálatosabb! Egy idős ember magyarul szólt.

„Hová fiúk?”

„Egyenlőre Stenberg. Jó felé megyünk?”

„Ha jól haladnak, és ha most már nem térnek le a műútról, délre biztos ott lesznek.”

„Hát maguk mit csinálnak itt ilyen korán?”

„Várjuk az oroszokat.”

„És messze vannak?”

„Bizony nem.”

„Jártak-e előttünk németek?”

„Igen, alig egy órája.”

„Milyenek voltak?”

„Hát elég öregek. Kevés fegyverrel.”

„Na akkor ezek azok az osztrákok biztosan, akikkel Istebnél találkoztunk.”

„Alig bírtak menni.”

„Hát mi sem vagyunk most már valami virgoncok, de még bírjuk magunkat. Na gyerünk tovább!”

Lassan világos lett, kezdünk jó messzire látni. Előttünk pár km-re láttuk a németeket. Utánuk a menekülteket, de más senkit.

Tíz óra felé már a nyomukban vagyunk, de nem azok. Sőt nem is osztrákok. Mintha nem is németek lennének. Pedig a ruhájuk az, mindegy, utolérjük.

Jól haladtunk, de még mindig nem láttuk Stenberget. Vagy mégis eltévedtünk. Nem nagyon törődtünk lassan semmivel. Úgy tűnt, lassan már teljesen mindegy, mi lesz a sorsunk. Csak megyünk, megyünk.

Néha úgy elfogta az embert a honvágy. Ha nem volnánk annyira összeszokva és nem félnénk a fogságtól, már rég megléptünk volna. Sokszor már azon voltunk, hogy 10-15-en összefogunk, és irány haza. De merre? Útban van a front.

A csendőröktől már nem féltünk. Ők is emberek. A nyilas testvérek nagyon csendben vannak. Amióta Istabnál leckét kaptak csendbe maradtak. Már belátták, hogy mekkora nagy vétket követtek ezzel a szegény hazánkkal szemben. Sajnos még mindig nem ismerik el, hogy egy olyan eszmének lettek a követei, egész más színben látták Európa jövőjét. Pedig volt idejük.

Mussolini politikája megbukott. A német tábornokok már rég tudják, ezt a háborút már rég elvesztették. Sajnos nem bíztak egymásba, mert akit árulónak kiáltanak ki, vagy öngyilkos lesz, vagy ha erre nem mer vállalkozni, kötél a vége. Nem volt már összhang közöttük.

Sztálingrád eleste után a hadsereg szelleme megrokkant. Tévedtek a villámháború győzelmében. Az idő nem nekik dolgozik. Már nincs komoly ellenállás. Tervszerű elszakadás, ami nem más, mint nem tudnak kibújni a roppant harapófogóból, amely egyre jobban záródik össze. Lassan már két hónapja, alig van itt, ott némi csatározás. Mindenki már véráldozat nélkül szeretné ezt a hosszú értelmetlen vérontást. Vajon tudják-e már hány millió embert mészároltak le? A háború után megtudjuk. Hány síró asszony vagy szülő várja hiába haza a kedvesét, gyermekét. Sajnos sokan már a föld alatt alusszák az örök álmukat. Ott már nem lesz több háború. Nekik már nem fáj semmi.

Különös gondolatok kószáltak a fejekbe.

1945.05.05.

Na végre feltűnt Stenberg. Nem nagy város. Mi, amikor odaérünk, azt a parancsot kaptuk, maradjunk a városon kívül. Már nem félünk a fedél nélküli éjszakázástól. Az ebéd is kész lett. Most aztán igazán jól fog esni az ebéd. Vajon mit főztek a szakácsok? Aprólék leves, főtt hús lencsefőzelékkel. Nagyon jól esett, mert az étel kifogástalan volt. Még otthon sem főznek jobbat. A további parancsig itt maradunk.

Nem messze tőlünk egy szélmalom volt, még most is darált. Unalomból odamentünk megnézni, az útból félreálltunk. A német egységek jöttek, szünet nélkül.

Mellettünk fiatal ritkás nyárfa erdő volt. Mély árokkal körülvéve, de úgy, hogy az árok nem vezeti el a vizet, hanem megtartja. Minden oldalon van egy híd, azon lehet be- és kijönni az erdőből. Jó lesz körül nézni benne, a fű már szép volt. Az árok parton is jó kövér a fű.

Hogy maradtunk a lovakat a kocsisok kifogták és legeltették. Hogy rágták a füvet, mennyivel mások voltak, mint a kocsikba. Érezték a jó időt, játszottak. A segédtiszt is itt hagyta a lovát, hogy legeljen, a nyereg rajta volt. Megnéztem, megvan-e a szövetem. Még megvan! Na ezt se kell cipelni.

Nemsokára feltűntek a menekültek kocsijai is. Megláttak bennünket, és tőlünk nem messzire ők is megálltak piheni. A nap barátságosan sütött. Szinte osztotta az éltető sugarait. Már jó bent voltunk a délutánban, és még sehol semmi. Nagyon szép nap van ma. Május 5-e, még mindig nincs béke. Ugyan hány napig kell menteni a rongyos életünket.

A város széli házak nem nagyok. Általában szép nagy portával vannak. Úgy látszik, ezek az emberek mezőgazdasággal foglalkoznak. Mert amint látni lehetett, mindenhol többféle állat volt. Az állatok már a szabadban alszanak, szépek a tehenek. Ezek nem legelnek, benntartásos jószágok. A disznók is vannak szép számmal, de nem olyanok, mint mifelénk. Hosszú derekú, fehér angol hússertések.

Szóval mindent megnéztünk, volt időnk, nem mentünk messzire el, mert még semmit nem tudtunk. Lehet, hogy maradunk, de nem biztos. Megnéztük a szélmalmot is. Hát ez semmivel sem különb, mint amilyenek még vannak mifelénk, csak belseje csalóka. Kívülről sokkal kisebbnek látszik. Belül elég tágas, emeletes. A molnár jól beszél magyarul, idős ember. Valamikor a közös hadseregbe szolgált, méghozzá utász volt, csak akkor pionér volt a fegyvernem neve.

Jól elbeszélgettünk.

Úgy jó este felé jött Kardos őrmester, és mondja:

„Maradunk. A rádiót fel kell állítani, mert hátha valami újabb parancs jöhet.”

Azonnal hozzáfogtunk, hamarosan már forgalomképes lett. Bekapcsoltuk és nagyon tisztán lehetett hallani minden jelet. Az emberek is lassan felállították a sátraikat. Ha nem is volt hideg, de azért éjszaka mégis enyhelt adott. Mi is fölállítottuk a rádió fölé. A világítást is elkészítettük. Az adásideig volt jó fél óra.

Na meghallgatjuk, mit mondanak a rádióadók

Budapest: Már Csehországban űzik a fasiszta német csapatokat. Keresik és szedik össze a nyilas testvéreket. Hamarosan bíróság elé állítják őket. Hatalmas erőkkel folyik Budapesten a romok eltakarítása, és jól haladnak az újjáépítési munkákkal. A meglévő romos épületekbe ismét beköltöztek az emberek. Bécs, Ausztria nem ad menedéket a fasiszta vezetőknek. Szerencsések, nagyon kevés pusztítást végeztek a repülők és a visszavonuló csapatok. Itt alig volt lövöldözés. Egymás után szabadulnak fel a haláltáborok. Akik megmaradtak, szerencsések, mert újból szabad emberek és mehetnek haza. Hát bizony szerencsések.

Donau Zender: A szövetséges nagyhatalmak azon vannak, hogy minél hamarabb megadásra kényszerítsék a még harcoló német alakulatokat.

Moszkva: A hős szovjet csapatok megállás nélkül űzik a megvert német csapatokat.

Berlin: Az áldozatokra kész német csapatok a Cseh medencében gyülekeznek, és megsemmisítő csapást mérnek a betolakodókra. A műsor nagy részében katonai indulókat játsszanak.

Az angol és francia adók hatalmas bombázást jelentettek be a meg nem szállt németországi területekre. Meg akarják bénítani az utánpótlás vonalait, de a gyülekező német csapatokat is lőni fogják. Ez nem kellemes hír, mert mi is bele eshetünk a szórásba. Ez nem vigasztal meg minket. Bármerre megyünk, mindig velünk jönnek a németek is. Hát ezért félünk.

Ők már rég számítottak ilyen bombázásra. Ha mi magunk volnánk, talán sikerülne megúszni, de most már ez nem kétséges.

Az adás ideje itt van, van is összeköttetés. Igaz rövid, a további parancsig maradunk. Már viszem is.

„Jól van, tehát maradunk!” adja ki a parancsot az ales.

Így hozzákezdett mindenki, hogy a maga kis vackát igazítsa, hogy minél kényelmesebben pihenjen. A mi sátorunk alig van 50 – 60 méterre a szélmalomtól és az erdőtől. A tulajdonos nem ment haza, ő is most kint aludt. A családjának üzent. Amikor már meg volt a vacsora, átmentünk hozzá, és jó sokáig elbeszélgettünk.

Közel volt az éjfél, amikor lefeküdtünk. Nem kellett senkitől tartani. A menekültek is lassan elcsendesedtek. Teljes nyugalom vette körül a tábort. Egyedül az őrök sétáltak, és adtak egymásnak jelet. Nagyon jót aludtunk.

Az utolsó háborús napok

Reggel, hogy fölébredtünk, Karcsi mondta, valami nagyon furcsa álma volt, de nem emlékszik rá, mert nagyon jót aludt. A reggeli osztáskor parancsot kaptunk: senki nem mehet a városba be. Nem azért, mert nincs pénzünk, de félő, hogy ha bombáznának, nem találnánk meg egymást. Szóval a parancsnokság is tart valamitől.

Most már mindenki számolgat. A menekülők készülődnek, Ők is már biztosan ettek, mert láttuk a készülődésüket. Nem nagy meggyőződéssel indulnak tovább. Az öreg katonatiszt is már gondba van. Ő már mással számol, menni és menni minél tovább. Talán sikerül nyugati csapatokat elérni. Még valameddig beszélgetnek, azután indulnak. A menekültek nagyobb része fiatal, de a lányok meg serdülők, vidámak. Van, aki olyan csintalan, mint valami kis csikó. Nem bír magával. Beszélgetnek sokat, de menni kell. Vidám viszontlátással búcsúzunk.

Alig indultak el, hirtelen éles szirénázás hallatszott, mindenki bújik. A menekültek is ugrálnak a kocsikról. Mi is ott hagyjuk a sátrat. Én a lovat fogom meg, oda csatolom a kantárszárat egy fához, és irány az árok. Mindenki el szeretne tűnni. Mészáros Feri bácsi is szalad.

A repülők megjelentek, nagy a riadalom. Kiabálunk Feri bácsinak, feküdjön le. Nem hallgat ránk. Mielőtt a malomba ért volna, egy légi akna leszakította a fejét. Még láttuk, hogy mozgott a szája. Ennek vége. Ez emlékezetes vasárnap lesz.

A repülők meg állandóan jönnek. Apró gyújtóbombát dobnak le. Még a föld is ég. A második hullám meg mélyrepüléssel lövi a terepet. A golyók csak úgy sivítanak. Hol az egyik, hol a másik partjára lapulunk az ároknak. A fiatal erdő tetejét csúnyán lekaszálták a golyók. A lovam is elszabadult. Elvitte a ruhaanyagomat. Vajon megtalálom-e valaha? De most nem is az a gond. Csak vége legyen már ennek a légitámadásnak!

Én is kapok egy figyelmeztetést. A sapkarózsám alatt, és a sild elejét egy golyó átlyukasztotta. Ha csak 2 cm-rel jön lejjebb, én is ott maradok. Csak később fogtam fel, milyen szerencsés vagyok.

A repülők jó fél óráig szakadatlanul jöttek. Nemcsak minket lőttek, hanem a várost és a túlsó szélén pihenő német egységeket is.

Amikor vége lett, nagy jajgatás, sírás, nyögés és káromkodás, imádkozás volt hallható. Közülünk csak egy halott volt. Még egy sebesülés sem történt. Annál több a szegény menekültek között.

Az egyik kislánynak a jobb lábát tőből szakította le a légnyomás. Élt, de nem volt észnél. Az anyja a haját tépte, az apja sírt. Azonnal elkötöttük a kilógó vastag ereket, csomóra, így megszűnt a vérzés. A mentők az elsők között vitték a korházba. Azt mondták megmarad.

Mi is lassan összeszedelőzködünk és irány tovább, nincs megállás. A kocsisok alig tudták befogni a lovakat, még mindig remegtek. A segédtiszt lova eltűnt a szövetemmel. Már nem kell. Megyünk végre.

Az úton kérdi az ales, mi van a sapkámmal?

„Hát mi lenne, egy golyó átlőtte.”

Leveszem, odaadom, megnézi.

„Hát fiam, nagyon nagy a te szerencséd. Szegény Mészáros tizedes már nem érhet haza.”

Vajon hányan leszünk azok, akik szerencsésen hazaérnek.

Mentünk, de csak a testünk ment, mert most mindannyian úgy néztünk ki, mint az ázott ürgék. Az ales ment előre a kocsijával. Hubai leghalkabbra vette a motort, Kardos őrmester meg állandóan az eget bámulta. Leste és hallgatta, nem tűnnek-e fel újból azok a halált hozó masinák.

Ugye, milyen az élet. Amikor a német Stukák és a Messerschmidtek támadtak, mintha mi sem történt volna, most meg a saját bőrünkön éreztük, milyen förtelmes pusztítást tudnak végrehajtani, mindannyian pánikba estünk.

Szerencsénk volt, a műút mellett erdős rész volt. Az úton csak a kocsik haladtak, mi mindannyian a fák koronájának az árnyéka alatt bandukoltunk. Nagyon kevés szó hangzott el. Mindenki a saját gondolatával volt elfoglalva. Még a reggeliről is megfeledkeztünk. Mindenkinek a torkában volt a gyomra. Már jó két órája, hogy vonszoltuk magunkat, és egy másik településre értünk.

Itt már vártak bennünket, és kérték, menjünk tovább, mert ha megállunk és a repülőknek jelzik, hogy itt vagyunk, úgy járnak, mint Stenberg. Hát nem sokat kellett kérni, mi mentünk magunk is. Irány most már nyugat. Sem észak, sem dél, csak nyugatra. Talán lesz annyi erőnk, hogy ezt a pár napot, vagy hetet átéljük. Majd csak térdre kényszerítik a megvert Németország vezetőit, s akkor itt a béke.

Mennyire vágytunk egy csendes pihenésre, de nem úgy, hogy foglyok legyünk, hanem úgy, hogy otthon szoktunk pihenni. Nem félni senkitől és semmitől. Már jól elhagytuk a falut, amikor megálltunk. A szakácsok a reggeli kávét adták ki, némi felvágottal, és az ebédet még nem tették fel. Még mindig a légitámadás hatása alatt voltak. Közben odajött Jani komám. Most nem az a mosolygós víg legény volt, hanem magába roskadt ember.

„Na komám, mi újság?”

„Hát én még ilyent nem értem.”

„Nagyon megijedtél?”

„De meg ám!”

„Hát én is, de látod, jól vagyok.”

„Azt hittem, a kórházban vagy.”

„Én? Miért?”

„Hát azt hallottam, a sapkádat átlőtték.”

„Az igaz. Na nézzed csak; de azért nem kell kórházba kerülnöm.”

„Hát azt hittem, meg is lőttek.”

„Szerencsém volt.”

„Bizony az!”

„Nem vagy éhes?”

„Az nem vagyok, mert még a kávém sem kellett.”

„Talán a sült kacsád megvan?”

„Á dehogy. Éppen mikor enni kezdtem, jöttek ezek az átkozott gépek, mindent ott hagytam, csak egy kis kenyér meg a bicska maradt a kezemben. Mire visszamentem, semmit nem találtam. Valaki felvette és megette, vagy most eheti, de nem baj váljon egészségére. Az a fontos, hogy élek, bizony az.”

Hát azért ettünk valami keveset, ki tudja mikor eszünk újra. Amikor ettünk, ismét irány előre.

Érdekes sehol semmi zaj. Csend volt az egész vonalon. Mintha megunták volna azt a sok lövöldözést. Még az autók, vagy a tankok zúgását sem hallottuk. Amikor már kissé megnyugodtunk, a menetelés tempója erősebb lett.

„Senki le ne maradjon! Aki nem bír jönni, az a kocsira üljön, de el ne maradjon!”

Jani is velem maradt; már nem fiatal, de tartja magát. Nem akar elmaradni. Kesereg, miért nem maradt a szakácsnő mellett, semmi baja nem lenne.

„Hát mondasz valamit. De tudod, hol ittad azt a finom jó barna sört, és hol főzted azt a finom pacalt?”

„Hát nem.”

„Na látod.”

„Talán te tudod?”

„Bizony, hogy tudom, Zroittan.”

„Még nem hallottam hírét se.”

Mondom, én sem.

„Na jól jegyezd meg! Ha mégis hazaérünk és minden rendben lesz, vagy visszajössz ide, vagy írsz egy szép levelet. Meglátod háború után nem lesznek határok, és mindenki mehet ahová, amerre a kedve tartja. Ha nem találod föl magad otthon, hát felülsz a vonatra, és egy nap alatt itt lehetsz. Ezért mondom mindig, hogy ne búsulj!

„De mi lesz, ha újból ezek a repülők bombázni meg lőni kezdenek. Nem szeretnék úgy járni, mint a Feri komám!”

„Bizony nem jó lenne.”

„Talán sikerül megúszni, nem?”

„Na az nem biztos.”

Bandiék meg csak nevettek magukban. Jani meg lassan megnyugodott. Csak mentünk, mentünk.

Az út fogyott, a nap meg lassan szökött lefelé. Nem sokára sötét lesz. Még szerencse, hogy nincs felhő az égen, nem fogunk sötétben botorkálni. A lovak meg az úton biztosan mentek. Mi meg utánuk. Mire lement a nap, mi is megálltunk. Pihentünk és ettünk, az ebéd kész lett. Mindenki megkapta a maga adagját.

Nagyon éhesek vagyunk, most már mindenki megnyugodott. Azért csak még mindig bennünk vibrál a bombázás borzalma. Most nincs nagy kedvünk beszélgetni. Ez még ilyen vészesen nem fordult elő.

Más volt az erdélyi felderítés, vagy a máramarosi támadás, de ilyen élmény még nem érte a csapatot. Én már élten át nehéz helyzetet, de ilyent még nem.

Lassan besötétedett, mi is indulni készültünk. Pihentünk egy kicsit, és ez még jobban elfárasztott bennünket. Mégis indulunk. A századaink közelebb vannak. Nekik most szerencséjük volt, nem értek bele a szórásba. Megúszták a légi támadást.

Ők is nagyon fáradtak. Mostanában már ők sem dolgoznak, nincs idő rá, de nincs is semmi értelme. Most már mindenki várja a végét. Most már jobban sík területen megyünk. Messzebb lehet látni és messziről lehet látni a távoli tüzérség torkolattüzét, és ha arról fúj a szél, még az ágyúdörgések moraját is lehetett hallani.

Most is láttuk a távoli fényeket. Úgy éjfél felé, hatalmas bombázás lehetett valahol, mert több mint egy óráig láttuk a fényvillanásokat, és hallottuk a dörgést. Nincs megállás, az éjjel több kisebb településen mentünk át. Lassan virradni kezd. Mire világosodik mi is egy faluba érünk. Itt megint emelkedett a terület. Lankás vidék, itt megint megállunk. Pihenünk. Jól esik a meleg kávé, a kenyerünk jó száraz. Nem baj, csak tele legyen a has.

Jani még mindig velünk van. Az ales is megjött.

„Nem sokára itt a géhá, sikerült szépen vételezni. Kaptunk jócskán holland húskonzervet, olcsó szalámit, sajtot és szalonnát. Ez kb. 10 napra elég, na meg kaptunk német kenyeret. Ez kicsit furcsa lesz, de ha ők megeszik, mi sem halunk meg tőle. Ráadásul ez tovább marad friss.”

Kardos és Mészáros őrmester hamar megjött. Jelentették, hogy még sikerült kapni félkilós babgulyást is. Ez egy személynek a napi adagja. A szakácsok nem örülnek neki, mert sajnos nincs hová tárolni. Sebaj, majd ahol tovább pihenünk, szétosztjuk, és mindenki viszi és vigyáz a maga kosztjára. Azután tovább megyünk.

A háború vége

1945.05.07.

Úgy 11 óra felé egy Klügendorf nevű faluba értünk. A falu szélén megállunk. Lepakoltunk és vártuk az ebédet. A rádiót felállítottuk, de nagyantennát nem, hanem csak keretantennát használunk. Sehol semmi, még zúgást sem lehet hallani. Talán nem jó a rádió.

Május 7-e van. Csendben pihenünk, a 117-es század is megjött. Bandi is, Karcsi is odament. Jani is elment. Magam maradtam. Az ebéd is kész van, igaz, hogy már egy óra van. Most már ráérünk enni. Ma már nem megyünk tovább.

Ebéd után a szakácsok szétosztották a hideg élelmet. Mindenki elpakolta, és ismét szétszéled a nép. A század tud a bombázásról. Én maradok. Elöl vannak a hallgatók. Már két óra is elmúlt, bekapcsolom a rádiót, sehol semmi. Várok egy ideig és ha nincs adás, meghallgatom a híreket.

Mert most már nagyon érdekelt minden hír. Fél három.

Itt a Donau Zender: Figyelem! Figyelem! A Szövetséges nagyhatalmak és Németország között feltétel nélküli fegyverszünet jött létre. Én felnézek, és a közelemben van az ales. Integetek, hogy jöjjön, de gyorsan. Szalad. Átadom a fülhallgatót, ő is hallgassa.

Aztán felugrik, nyakon vág, megölel és mondja:

„Hangosítsad fel a rádiót!”

Ő meg sorakozót int. A rádió egymás után hangosan ismétli a felhívást. A katonák nem tudnak beszélni, mindenki a szemét törölgeti. Öleljük egymást. Ezután csend lett. A rádió pedig mondja a rendelkezéseket:

„Minden katonai alakulat parancsnoka ellenőrizze, hogy a katonák ne tudjanak egymásra lőni. Már nincs háború. A felderítő repülők nem lőnek, nem bombáznak.

Az ellenségeskedés ma délelőtt megszűnt.

Megeshet, hogy egy térségben vagy helységben angol–német, vagy orosz–német alakulatok lesznek. Ekkor a fegyverekből a zárdugattyúkat ki kell venni. A további öldöklésnek helye nincs.”

Ezt a hírt vártuk, most itt van. Nem tudunk mit kezdeni vele.

Ez a Klügendorf nevű falú Olmütztől Észak-nyugatra van, kb. 85 km–re. Most mi lesz velünk.

Hamarosan jönnek a német alakulatok, a tüzérség, a harckocsik és az első vonalbeli katonák. A német zászló mellett egy fehér is leng a tankokon. Közvetlen közelben táboroznak le. A település lakossága ujjong. Az orosz csapattestek is érkeznek. Az Ő harckocsijukon is a vörös zászló mellett a fehér zászló leng. Ők a faluba mentek.

A lakosság kitörő lelkesedéssel fogadja a győztes csapatokat. Mi a legyőzöttek csak kívül maradunk.

Hamarosan két német tábornok jön, és keresi az alest.

„Itt van.”

Ők nem mennek tovább, hanem hármasban jó ideig tárgyalnak. Majd az ales és a tábornokok a csapatokhoz mennek.

Az ales maga köré rendeli minden katonáját, a századokat is, mert közben ideért a 119-es, a 112-es, a 113-as század is. Vagyunk most már sokan. Amikor az ales beszélni kezdett, csend lett.

„Fiúk, katonák! A háború véget ért. Talán hamarosan hazaérünk. A nagyhatalmak felhívása szerint senki nem használhatja a fegyverét. Mindenkitől el kellene szedni a lövedéket.

Most beszéltem a két német tábornok úrral. Ők is tudják, de most még nem teszik. Az a kérésem a faluba senki ne menjen be. Mindenki a szerelését maga mellé teszi. A fegyvert csak védekezésre használhatja. Tehát kettőzött figyelem! Hamarosan jönnek ellenőrizni, tehát pihenő. A tábort senki nem hagyhatja el!”

A német csapatoknál is hasonló szövegű parancs lett kiadva. A magyar parancsnokság nem jelentkezik. Lefekszünk, de nem tudunk aludni. A német alakulatok folyamatosan jönnek. Sok a sebesült katona. Kiderült, hogy tábori korház érkezett. Ők mennek legtovább. Azután a következő csapatot bekerítik. Az orvosok úgy nyugodtan tudnak dolgozni.

Az orosz csapatok is jönnek. Ők a falu túlsó szélén táboroznak. Lassan már vagy húszezer német katona van mellettünk.

Közben jönnek magyar alakulatok is. Tüzérség, gyalogság, híradósok, felderítők. Ezek is mind a közelbe telepednek le. A rádió meg szüntelenül harsogja a háború befejezését.

A szövetséges hatalmak meg óva intenek mindenkit a lövöldözésről. Elég volt a vérontásból. Úgy 10 óra tájba befejeződik a csapatok érkezése. Mindenki piheni akar.

A faluban nagy a lárma. Zenekarok muzsikálnak, aki csak tud, most fönt van, nem alszik senki. Mulat a nép. Most már nem lesz tovább bombázás, vagy lövöldözés.

Minálunk már minden csendes. Nem tudunk aludni. Nem akarjuk elhinni, hogy vége a menetelésnek. Nincs tovább lövöldözés. Most már azon gondolkodunk, hogyan érünk haza. Már nem lehetünk hadi foglyok.

Azt mesélik, hogy majd nagy lágerekbe gyűjtenek mindenkit, és igazolvánnyal látnak el bennünket. Most már talán haza érünk. Jaj, de sok minden hiányzik még ahhoz. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatnak bennünket.

Úgy éjfél után, csak hatalmas ordítozás hallatszik, majd a zaj mindig közelebb jön. De most már nem dalolás, hanem egészen más. Fülelünk, hamarosan hatalmas sortűz zaja, utána másik. Mindenki felébred. Nem messze már látni az alakokat.

A mámoros katonák nem bírnak magukkal. Már alig vannak 50 méterre amikor két oldalról a német géppuska tüzelése fogadja a betolakodókat. Az ordítozás megszűnt, és a jókedvet, jajgatás és nyögés váltotta fel. Ez a lövöldözés hajnalig tartott. Amikor világos lett, hát látjuk a sok sebesültet és a halottakat.

Mire újabb leszámolásra kerülne a sor, valahonnan az ellenőrző bizottság megjött. Abban volt orosz, angol, francia, amerikai főtiszt. Az ales ment tolmácsnak. Mindent elmondott. A sebesülteket összeszedték. Sok volt köztük a civil is. Mint ahogy a halottak között is. Valószínű, hogy ők biztatták fel az orosz katonákat egy kis leszámolásra. Ennek nagy ára lett. Nekünk azonnal indulni kell. Brünnbe, ott van a négyhatalmi parancsnokság.

Ott fognak majd dönteni a mi sorsunk felől. Megnyugtatnak bennünket, hamarosan haza megyünk. Amikor odaérünk jelentkezzünk.

1945.05.08.

Május 8-án reggeli után indultunk. Fáradtak voltunk, tele ideggel, félelemmel. Nem tudtunk gyorsan haladni, állandóan találkoztunk visszavonuló német alakulatokkal. Az utunk keresztezte egymást. Így mindig megvártuk, amíg a csoport elvonul. Aztán mentünk tovább.

Kora délután egy nagy réten megálltunk. A rét mellett egy patak folyt. Ide telepedtünk le. A lovakat is meg lehetett itatni. Elővettük a babgulyást, kis tüzet raktunk. A konzervdobozt a parázsba tettük. Ketten eszünk meg egy konzervet. Lassan elfogyasztjuk. Az éjszaka kettőzött őrség vigyázza a nyugalmunkat. Semmi zavaró esemény nem volt.

1945.05.09.

Május 9-e, reggeli után indulás tovább. Nem iparkodunk. Lassan kiérünk a front vonalából. Erre már minden csendes.

A lakosság nem rajong értünk, de nem is bánt. Most már van időnk. Ismét nem tettünk meg 30 km-nél többet.

1945.05.10.

Május 10-én korábban indultunk. A katonák nem nagyon hisznek a hazatérésben. A századok mind összeállnak, így akarnak hazatérni.

Én hívom a földijeimet, de nem jönnek. Majd ők egy csoportban lépik át a határt. Az ales is inti őket. De hiába.

„Már nem vagyunk katonák, csak a ruhánk az. Majd mi magunk erejéből is hazaérünk.”

Csupán a 119-es század marad velünk, és két munkásszázad. A kosztunk megvan. De hogy hol vesszük a többit, mert az Eloval nem találkoztunk.

„Sebaj, van koronánk. Talán kapunk érte valamit.”

Szerencsére, még van valamennyi túrom. Ezt meg lehet enni kenyér nélkül is. Csak most már sós. Jó lesz vízről gondoskodni. Ismét csak keveset haladunk előre. Már nem vagyunk messze Brünntől.

Lepihenünk. Az éjszaka már nem volt olyan csendes. Mellettünk orosz és német egységek vonultak nyugatra.

1945.05.11.

Május 11-én, reggeli után indulunk ismét. Most már jobban iparkodunk. Úgy 10 óra tájban beérünk Brünnbe.

Az ales egy nem forgalmas utcában leállította a csapatot. Nem messze van a hatalmas sportpálya. Ez már tele van magyar alakulatokkal. Azt mondják, ez egy gyűjtőtábor, innen irányítják őket tovább.

A mi tisztjeink is oda akarnak vezetni minket, de mondom, hogy az alezredes úrnak szigorú parancsa, hogy itt kell megvárni őt. Mert ha bemegyünk, ő tovább nem felel éretünk. Nehezen értik meg a tisztek.

Pont 12 órára megjött az ales, hozta a hazabocsájtó parancsot, amit a négy nagyhatalom képviselője írt alá, és a pecsétjük is rajta van. A szöveget az ales kérésére, oroszul is leírták. Most már csak az a fontos, hogyan tudunk haza indulni. Irány az állomás.

Délután 2 órára kint vagyunk. Van itt sok szerelvény. Van orosz, amerikai, angol, francia katona is. Szerencsére egy idős angol tiszt megmutatta, hogy melyik tehervonat indul hamarosan Pozsonyba. Erre a szerelvényre ültetett bennünket. Egy jó tanácsot is adott: az elbocsájtó parancsot senkinek oda ne adja az ales. Budapesten jelentkezzen, ott mindenkinek adja ki a zsoldkönyvet, és írja bele: „leszerelt, nem hadifogoly”.

A vonat meg még nem indult. Jött egy orosz százados, és kérte, adja oda az ales a parancsot, majd ő hazakíséri. Az ales nem adta oda. Végre este kilenc óra felé a szerelvény megindult Pozsony felé. Nem sokan gondoltunk arra, hogy egy szerelvény ilyen lassan tud cammogni. Na, de amikor kivilágosodott, akkor láttuk, hogy több mint hatvan kocsit húzott, és több mint harmincon nehéz tank volt. Így nem csoda, ha nem tudott hamar lendületbe jönni, de amikor lendületbe jött, egész éjjel ment.

Nem sokára elértük az osztrák-magyar határt, és onnan hamarosan Pozsonyba érkezünk. Így is lett, reggel hat órakor futottunk be a vasútállomásra. Itt is sok szerelvény áll. Most várunk, több mint egy napot rostokoltunk. A mozdonyt jól körülnézik, feltöltik vízzel és szénnel. Amikor mindent körülnéztek, addig sok idő eltelt. Az egyik vonatos mondja, miért nem mentünk a másik szerelvényre, amelyik akkor indult amikor mi ide értünk. Most már mindig közelebb – közelebb kerülünk haza.

10.

1945.05.12.

Már 12-e van. A szerelvényünk 11 órakor indult. Várni kellett, mert a koncentrációs táborból érkeztek, és ők is felszálltak. Sok fiatal zsidó jött. Alig volt férfi köztük. Sok a fiatal, 15-20 év közötti nő. Alig van köztük idős. Mind kelet-magyarországi nő. Hívjuk közénk, de nem jönnek. A szabadsággal nem tudnak mit kezdeni.

Alig hagytuk el a főpályaudvart, mire nekiindult volna a szerelvény, a mozdony köhögni kezdett, nem volt benne erő. Még szerencse, hogy nem messze a nyílt pályán történt vele ez. Épp, hogy csak be tudtunk cammogni a külső pályaudvarra. Na ez a kezdet is jó. Mit tehetünk, nézelődünk.

A nyilas testvérek karjáról lekerültek a karszalagok. A társaság politizált. Vannak, akik nagyon bánják, miért nem mentek tovább. Alig 20 km-re volt már csak az amerikai zóna. Ezek forrófejűek voltak. Jani eldöntötte a kérdést.

„Még mindig van rá lehetőség. Aki akar, a következő szerelvénnyel visszafordul. Ott aztán szabad ember lehet mindenki.”

Jót nevetünk. Aki éhes, falatozik. Hogy mikor megyünk tovább, azt senki nem tudja. Haj, ha most tudnám akár Ani vagy Jóska bátyám címét, de megkeresném! Van időnk, a nyitott hosszú kocsik állatbőrrel vannak megrakva. Szerencsére jól be vannak sózva, nem nagyon érezni a szagukat. Én is meg Bandi is keresünk biztosabb helyet. Végre a szerelvény közepén egy hízószállító kocsi alatt egy elég nagy kutrica-féle alkalmatosságot leltünk. Tiszta és elég tágas. Hívjuk Karcsit is. De ő marad.

Találkozott egy közeli falubeli szerb fiúval, és nem akarják egymást elveszíteni. A fiú oda pakol. Jó vágású fekete fiú, de kicsit sovány. Amikor eszünk, megkínáltuk. Elfogadja, mert mondja, hogy nagyon éhes. Az állomáson jó a víz. Én nem bontom fel a kilós húskonzervet. Eszem a túrót és a maradék sajtot. Mi lesz a koronákkal. Jó lenne elkölteni. Valamit venni kellene érte.

Az alest keresem, nehezen megtalálom. A szerelvény elején beszélget a mozdonyvezetővel és a fűtővel.

Közben a szakácsokat is meglátom. Azok most vígan vannak. Semmi munkájuk. Kérdeztem, van-e valami enni való?

„Hát nem igen.”

„Hát ez baj.”

„De ha találunk, kapsz.”

„És mi van még?”

„Van még valamennyi babgulyás, és vagy 30 kg holland húskonzerv. Én nem voltam éhes. Az alezredes úrnak mondom, jó lenne ezt a megmaradt majdnem háromezer koronát elkölteni. „Az igaz, de hol?”

„Hát itt Pozsonyban.”

„Szerinted ki mer bemenni? Bármikor indulhatunk.”

„Az igaz, de én csak beküldenék valakit.”

„Hát menj be, fiam, talán sikerül valamit szerezni.”

„Nekem is van pénzem Én nem merek egyedül menni, de ha valaki itteni emberek közül bejönne, talán tudnék valamit hozni.”

„De ki lenne az?”

„Ezt most én sem tudom.”

Kicsit gondolkoztam, aztán megkérdeztem, meddig tart a javítás. Ha van a mozdonyhoz alkatrész, úgy estefelé indulhatunk.

„Gondoltam valamit.”

„Na ki vele!”

„Mi lenne, ha az egyik mozdonyvezető bejönne velem, és talán annak adnának valami élelmiszert.”

„Próbáljad meg, hátha sikerül.”

Visszamegyünk és mondja az ales, hogy nem jönne-e valamelyik a városba segíteni valami élelmiszert venni. Gondolkodnak, hát nagyon nehéz, mert a mozdonyt rendbe kell hozni.

„És mi lenne, ha valamelyik katona segítene.”

„Majd megbeszéljük.”

Mi maradtunk, vártunk. Egy kis idő múlva mondja az idősebb, ő jártas a városban, ha akarunk, hamarosan mehetünk.

11.

Az ales adott több mint háromezer koronát, meg nekem is maradt. Magamhoz vettem, és mondom Bandinak, mi újság. Jancsi is oda költözött, ő is ott volt.

Mondom, te Jancsi, fogd a sátorlapod, és gyere velünk.

„Hová?”

„Most ne kérdezd, hanem gyere.”

Hát jött is; a mozdonyvezető is egy nagy zsákot hozott. Ha ezt tele vesszük, talán hazáig kibírjuk.

Legelőbb a vasúti vendéglőbe mentünk. Ott érdeklődött, hogy van-e valami húsféle.

„Hát van.”

„És mi van?”

„Van sült hús, kirántott hús, és fasírt is. Mennyi kellene?”

Mondjuk mindenből 100-100 db.

„Hát annyi nincs, de amennyi van, azt eladjuk.”

Nem volt száz, de több mint nyolcvan volt. A fasírtból még több is volt.

„Na ide vele, ez mennyit ér?”

Számol, odavert az ezer koronához.

„Csomagolja be! Van-e kenyere?”

„Az nincs, de hamarosan itt lesz a pék. Mennyi kellene? Legalább 100 kg.”

„Meglesz.”

„Mi az ára?”

„200 korona.”

Kifizetek 1250 koronát.

„Van-e valami főzelékféle?”

„Van, úgy 100 adag.”

„Rendben van, de hogy lehetne ezt ide kihozni?”

„Semmi akadálya.”

Volt nem is egyféle.

Nem mentünk a városba. A mozdonyvezetőnek adtam 100 koronát. Nem akarta elfogadni, de oda erőltettem. Volt ott egy nagykerekű vasúti csomaghordó kocsi. Mire rápakoltunk, megjött a pék is.

Kérdem, tudna-e még 100 kg kenyeret hozni?

„Megpróbálom. Majd a másik péknél is megnézem.”

„Siessen, az isten áldja meg!”

Amikor az ebédkiosztás megkezdődött, azt gondolták, valami adomány van. Nagyon sokan össze verődtek. Nagyon sok más katona és civil is kapott. Amikor menni akart a szakács, még adtam 500 koronát. Kérdezte, meddig maradunk?

A mozdonyvezető mondja, még vagy fél napig.

Kérdem, igaz ez?

Bizony.

Kérdem nem tudna-e legalább 200 liter jó erős rántott levest elkészíteni.

„Akár hármat is. Egy liter 1 korona.”

„Jöhet.”

Az ales is mindent hallott.

Mondja az embereknek, hamarosan lesz jó rántott leves.

„Azt hiszem mindenkinek jut belőle. Most menjenek vissza. Azután a kenyereket visszük szét, meg a húsokat. Mindegyikből jut egy-egy darab. Ezt jól kell beosztani, mert nem tudjuk, mikor megyünk tovább, és mikorra érünk haza.”

Most már nyugodtan várunk. A pénznek is csaknem fele elfogyott. Sebaj. Még meg sem főtt a leves, a pék több mint 100 kg kenyeret hozott. Megint 350 korona.

Az ales kifizette, és a szakácsoknak mondja 20 db friss kenyeret félre tenni, a többit leszeletelni.

Mire kész lett, addigra a rántott leves is itt volt. Most mindenki sorakozott, hozta a csajkáját és a szakácsok mérték a levest, mindenki egy kanállal kapott és egy szelet kenyeret. A leves is a kenyér is elég lett, még jutott dupla is annak, aki éhes volt.

Ezek a lányok nem voltak szégyenlősek, mert biztosan éhesek voltak. A pénzt megkapták a vasúti alkalmazottak. Mi is, meg Ők is meg voltak elégedve. A vonatvezető odahívott, és meg kínált egy üveg sörrel, Jancsi is ivott belőle. Na ha már ma egy falatot sem eszik senki, nem halunk éhen.

12.

Amikor esteledett, elmentem kenyérért. A szakács azt mondja, nincs.

„Hogyhogy?”

„Hát elfogyott.”

„Ejnye az istenedet, hát én veszem a kenyeret, és nekem nincs?!”

„Na ne ugrálj, mert baj lesz!”

„Micsoda!?!”

Szó szót követett. A zajra odajött az ales.

Mondom, kérem a kenyerem, és mondja, hogy nincs, és azt mondja, ne ugráljak, mert baj lesz.

„No fiam, ha azonnal nem látom a húsz kenyeret, bizony nagy baj lesz. Ez már nem vicc.”

Fehér mint a fal.

A húsból csak 12 van.

„Hol a többi? Na mutasd a ládát!”

Hát benne van nem nyolc, hanem 15 db.

„Miért nem volt az előbb?”

„Mert később akartuk kiosztani.”

„Hazudsz! Kardos őrmester, ide hozzám!”

„Parancs.”

„Ezt az embert azonnal kösse ki egy fához. Ha megyünk, itt marad.”

A szakács térdre borult, átfogta az ales lábát, és sírva kért bocsánatot. Szerencséje volt. Mivel sokan látták, nem bántotta, de a konyhát azonnal el kellett hagynia.

Bodzsár Jancsi ment a helyére. Csak egy húskonzervet és egy fél kenyeret vihetett magával. Még este sem tudtunk indulni. A mozdony kész lett, de nem volt szabad vágány. Őrséget kellett állítani. Még szerencse, mert az éjjel sok idegen akart idejönni, de az őrök visszatartották.

13.

1945.05.13.

Végre hajnalban fütyült a mozdony. Már 13-a volt. A mozdony mintha tudta volna, mennyit késett. Most teljes erővel nekifogott indítani, sikerült is. Végre újból megyünk.

Alig mentünk valamennyit, Galántán újból megálltunk, egy mellékvágányra tolattak. Utánunk jött három szerelvény, tele sebesültekkel.

Azoké az elsőbbség. Vajon meddig állunk? Hát bizony egész nap, mert nem három, hanem hat szerelvény robogott el mellettünk. Az utóbbiakon ágyuk és tankok és katonák voltak. Megint elment egy nap.

14.

1945.05.14.

14-én aztán újból indulás. Megyünk, Érsekújvárnál újból megállítanak. Ismét félre. A mozdonyt elveszik. Egy másik szerelvény elé kell állnia. Irány vissza Pozsony. No ez érdekes. Ilyen a mi szerencsénk. Mindegy. Mindig közelebb kerülünk Budapesthez.

Nagyon nagy a kísértés, hogy az unokatestvéreket és a nagybátyám meglátogassam. Hisz van vonatcsatlakozás, és nincs messzebb, mint 20 km. De minden kísértés ellenére maradok.

Itt most biztonságban vagyok. Vajon, ha elmegyek hozzájuk, mikorra érek haza. Vagy egyáltalán hazaérek-e? Már egy hete vége van a háborúnak, és milyen nehezen tudunk haza érni. Igen most már türelem kell.

Nem szabad semmit elkapkodni. Most már haza kell, hogy jussunk. Valami bujkál bennünk, még enni is alig eszünk.

A félretett kenyeret megvannak. Szerencsénk volt a pozsonyi pékkel. Van itt most mindenféle szépség.

Ha volna is lehetőség valamit venni, nem merek, mert még utóbb veszekedés lenne belőle. Megint oda egy nap. A mozdony még nem jött vissza Este megint őrség. Az éjszaka csendes volt. Semmi nem zavarta a pihenést.

15.

Reggel azon gondolkoztunk, mi lenne, ha fognánk magunkat, és irány gyalog Budapest felé. De hogyan? Mi már sem civilek, sem pedig katonák nem vagyunk. Ha valamelyik orosz alakulat körbefogna, mit tudnánk tenni.

Kár most már minden életért. Szerencsére, senki sem beteg. Még a tartalékosok is jól vannak. Mennyire vágyik most már mindenki a családjához. Lassan már dél lesz, de még nem is vagyunk éhesek. Azért csak falok pár falatot. Azután az állomáson körülnézek, hátha van valami érdekes.

Sok az utas. Szóba állok párral, van közöttük dögösi is. Üzenek a rokonoknak, mondják meg, hogy jól vagyok. A néni mondja, hogy Pista is alig egy hete, hogy hazaért. Nincs semmi baja. Az indulásig még van több mint egy óra.

Mondom a néninek, nem venne-e úgy 200 koronáért csokoládét. Mindegy milyet. Adtam oda 300 koronát. Hát hamarosan visszajött, a kosarába alig fért bele a csomag. Mindenért vett. Megköszöntem, és adtam neki ötven koronát. Elfogadta.

A nagybátyámnak nem mertem küldeni, mert még nem tudom mi vár ránk hazáig.

A szerelvény előtt még mindig nincs mozdony. Ez a nap is elmúlt. Lassan sötétedik. A város hamar csendes lesz. A lámpák is gyéren világítanak. Mi is lassan aludni térünk. Csupán az őrök csizmája kopog.

Újra Magyarországon – jövök haza

1945.05.15.

Úgy éjfél után 2 óra felé egy éles mozdonyfütyülést hallottunk.

„Valószínű a mi mozdonyunk.”

Nem az, de az itteni főnök a mi szerelvényünk elé tolatta. Hamar rááll, megmozgatja. Mindenki felébred.

Újból itt hagy minket. Hát ez így fog menni? De nem ment messzire, vizet és szenet vett fel. Azután újból elénk áll, gőzt fejleszt és amikor már van elég gőz, hatalmasat füttyent, és indulunk.

Isten veled Érsekújvár! Innen is elindultunk. Ez a mozdony aztán húzza a szerelvényt. Mindenki jó kedvre derült.

Nem sokára Párkányra érünk. Itt a vasutasok mondják, le kell szállni, mert ez a szerelvény Munkácsra megy. Egy másik szerelvény már Magyarországon van, az megy Budapestre. A zsidólányok maradnak. Ők evvel mennek tovább. Iparkodni kell a lepakolással, mert késésben van a vonat. Másfél óra múlva már mindenki mindent lepakolt. A szakácsok is a gulyáságyút.

Parancsot kapnak, hogy az összes megmaradt anyagot meg kell főzni. Egész nap főznek. Van jócskán tarhonyaleves, a századnál is mindent megfőznek. Van babgulyás, minden húst bele kell főzni. Nincs mese.

A szakácsot az ales visszaparancsolta a konyhára. Amikor már minden kész volt, a kenyeret a Jani mind felszelte. Mindenkinek jutott mindenből, újból jól laktunk. Nem vagyunk éhesek. Mikor mindenki evett, elcsomagoltunk, felszereltünk.

Irány a legközelebbi szerelvény. El is felejtettük, hogy Magyarországon vagyunk. Mikor oda érünk, mondja az ales:

„Most már félig otthon vagyunk.”

Leborultunk és megcsókoltuk azt a drága magyar anyaföldet. Sokan sírtunk. Sokáig alig bírtunk beszélni. Valami úgy szorította a torkunkat. Már felnőttek vagyunk, mégis úgy sírtunk, mint a gyerekek.

Lassan azért megembereltük magunkat. De meg is könnyebbültünk. Most már vígan mentünk.

Az élen meg rákezdik a mi nótánkat:

Szeged város közepébe áll az utászkaszárnya…

Utána meg:

Százados úr jól vezesse századát,

hazafelé tartsa a menet irányt….

Hej, de rég nem daloltam. Úgy mentünk, mintha most is csak a gyakorló térről mentünk volna haza. Most az ales törülgette a szemét. Istenem, hát haza vezéreld minket. Igaz, sokszor, nagyon meg voltunk fáradva. Hej, de sok nehéz utat tettünk meg, és sok nehéz időt éltünk át.

Még egy nóta és már is ott leszünk a vonatnál.

A vasutasok kérik a menet levelet. Az nincs, de van igazolványunk, hogy nem vagyunk sem szökevények, sem pedig hadifoglyok. A szerelvényvezető megnézi:

„Rendben van, hát csak pakoljanak fel. Ha minden jól megy még ma indulunk.”

A mi mozdonyunk egy másik szerelvényt segített behúzni, de már jönnie kellene. Mindegy, mindenki felmegy. Van bőven hely. Amikor már elhelyezkedünk, mondják, menjünk előbb, mert hoznak a falvakból élelmet, és azt rakják erre.

A kocsik hozzák zsákokban a krumplit, a babot, az almát, a szalonnát, a zsírt, a káposztát. Szóval az élelmet. Az asszonyok a lovakat visszahajtják, az emberek maradtak itt.

Odamegyünk hozzájuk és érdeklődünk, ők meg mondják az új híreket. Pestet csúnyán összeverették, meg nagyon megbombázták. Most mindenki a romok eltakarításán dolgozik. A rend is kezd helyre állni. Sőt már néhány villamos is szalad. Minden jó lenne, de nincs a városnak élelme.

„Ezt, amit most visznek, tudják?”

„Nem, de várják. Ez a szerelvény még párszor megáll, és élelmet vesz fel.”

„Hát akkor mikor indulunk?”

„Amikor a mozdony megérkezik.”

„Hát ez hogy van?”

„A háború alatt sok mozdony tönkre ment, most úgy van, hogy jó néhány vagont kihúz. Ezt itt hagyja, az után az ott levő előbbi szerelvényt vissza húzza. Amíg megfordul Pestről, addig azt, amelyik itt maradt, az emberek fölpakolják, és ha a mozdonynak nincs valami baja, akkor hamarosan indul.”

„Mikor ment el?”

„Tegnap.”

„És mikor jön vissza?”

„Már itt kellene lenni, hamarosan itt lesz.”

„Hát akkor várjunk nyugodtan.”

Tényleg nem is olyan sokára jött is. A mozdonyt két fegyveres kísérte. Amikor ideért, a két fegyveres elkezdett ugrálni, hogy a vonat csak élelmet visz. Amíg le nem szállunk, addig el nem indul.

Az ales odamegy, és ő is kérdezte, mi az újság.

A két koma ugyancsak ugrál.

Megunja.

„Mondják, maguk ugye haza akarnak menni?”

„Nem hogy akarunk, hanem haza is megyünk.”

„Na ez nem olyan biztos.”

„Miért?”

„Mert, ha sokat ugrálnak, úgy elzavarják magukat, hogy soha nem érnek haza. Ne nagyon ugráljanak, mert én ha úgy kezdek beszélni, maguk nem győznek szaladni. Kicsodák maguk? Mert van két puskájuk maguknál? Az micsoda? Nekünk van 300, de nem kell puska. Ezek az emberek darabokra tépik magukat. Taknyosok. Ha magukkal beszélek álljanak vigyázz-ba, mert hamar megtudják a katonai rendet!”

A két koma, meg szépen haptákban áll; most már más hangot ütnek meg.

„Ki küldte magukat ide?”

Hamarosan meg sem tudták mondani.

„Tegyék csak le azt a két puskát!”

Kelletlenül letették.

„Most pedig üljenek fel, majd Pesten jelentkezzenek, értik?”

„Igen.”

Közben a mozdony ráállt a szerelvényre, és szép lassan elindult. Tényleg minden állomáson vette fel az élelmet. Már lassan este lesz, és még messze van Pest. Itt megállunk, az éjszakát itt töltsük mondja a vonatvezető.

Az ales kérdi, miért nem megy be a vonat még ma?

„Mert még az éjszaka nem biztonságos.”

Igen. Ez egyenes beszéd. A nappali érkezés biztonságos. Megesne, hogy az éjszaka valami fegyveres banda mindent elvinne. Még nem teljesen biztos a közbiztonság. Az éjszaka semmi sem zavarta meg a pihenést. Hát megy az idő.

Most már nem hosszúk az éjszakák. A két atyafi is csendben maradt, világosodik. Mindenki végezze el a dolgát, és indulás. Amikor mindenki már a vonaton volt a vonat vezető elindította a szerelvényt.

Megyünk vagy 10 km-t, újból megáll. Gyorsan felpakolnak, és indulunk. Megint mentünk egy jó pár km-t, újból megállunk.

Mondja a vonatvezető:

„Ez az utolsó megálló, mert már beljebb jár a villamos.”

„Ott meg sem állunk?” kérdi az ales.

„Nem.”

„Én nagyon megkérem, ott álljon meg, mert mi ott leszállunk, és tovább gyalog megyünk. Megteszi?”

„Igen.”

„Hát akkor mehetünk.”

A vonat elindult. Jó fél óra múlva megállt.

Egykettőre leszálltunk és mindent lepakoltunk. Az ales most egybehívott mindenkit. Mondja, hogy minden zsoldkönyvet adjunk oda, mert most már nem sokáig leszünk együtt.

Ekkor minden írnokot aki tud írni, oda rendelte.

A zsoldkönyvbe a következő szöveget íratta.

„Az V. zlj-tól leszerelt ………….., nem hadifogoly. A keltezés a mai nap, és én lepecsételem.

Hamarosan 12 írnok volt ott. Ezek nem mind az irodán dolgoztak, rajtuk kívül a karpaszományos tisztek is írtak rendületlenül. Hamarosan egy század zsold könyve kész. Jöhet a többi. A könyveket a századparancsnok kiadja.

Az ales most a századhoz szólt:

„Emberek, elérkezett az az idő, amikor búcsúznunk kell. Menjenek haza, és pihenjék ki ezt a nagy menetelést! Innen már járnak a villamosok. Ne egyszerre menjenek, mert úgy nem férnek rá. A Keletihez közel szálljanak le, és várjanak meg! Mire az utolsó emberük a villamosra felszáll, és is ott leszek. Nekem még van elintézni valóm. Tehát értjük egymást? Százados úr, induljanak!”

Ezzel az első csoport elindult befelé a Keletihez. Az ales újból a zsoldkönyveket írta alá. Mindenki iparkodott.

A második század zsoldkönyve is kész. A munkaszolgálatosok könyve is készül. Azok is várják. Most már mindenkinek sürgős a hazamenés. Ez így van jól.

A munka halad. Amikor azok is készen vannak, most már csak a törzsé van hátra. Újból búcsúzik a századtól. Azoknak is megmondja, hogy hol találkoznak. A munkásszázadoktól is búcsút vesz. Nekik nem kell ott várakozni. Ő velük a Keletibe találkozik. Azután mi vagyunk a sorosak.

Mindenkivel külön kezet fog. Azután indulunk. Alig indulunk, jön egy újabb vonat. Ez is Pestre megy. Aki még nem ment messzire, visszaszalad. Mindannyian felülünk. Már megyünk is, az ales is örül. Hamarosan robog velünk a vonat. Alig fél óra alatt a Keletibe vagyunk. Na ez jól néz ki. Kiszállunk, az ales az állomásparancsnokot keresi..

Amíg mi oszlopba tömörülünk, lassan jönnek a századok; az emberei egy sorban gyülekeznek. Az ales is megtalálja a parancsnokot. Pár szót váltanak, majd egy valamilyen használható ember bemegy a hadügyminisztériumba, és ott jelentkezik. Kéri, hogy valakik jöjjenek ki, mert a puskákat, töltényeket, tölténytáskákat, szóval a felszerelést a ruhák kivételével át akarja adni.

Egy idős ezredes megértő volt. Valahová telefonált, és a helyettesének mondta, hogy hová megy. Hamarosan visszaérnek. De hamarosan jön két nagy sátoros teherautó is. Azok is ide tartanak.

Az ales a századokat felsorakoztatja. Mondja, hogy a ruhák kivételével a felszerelést mindenkinek le kell adnia. Most van az igazi öröm. A másik század és mi is halljuk. A borjút, meg ami hozzátartozik, a puska, a lőszer, a lőszertartó, a szurony, a derékszíjjal hamar lekerül, de még a sisak sem kell. Mindenki szabadul tőle. Ha valami van a borjú belsejébe, azt kiveszik. A kenyérzsák marad, de marad a két pokróc is. Mi is hagyjuk a rádiónkat. Teljesen jó.

Még dicséretet is kaptunk. Alig két óra alatt mindenki szabad. Most már az a kérdés, hogyan és mikor mehetünk haza. Az ales végkép elbúcsúzik. A tisztek természetesen mennek a hadügybe. Az altiszteknek nem kell, csupán Kardos őrmesternek kellett volna, de az öreg ezredes ügyesen megoldotta.

Megkérdezte ott mindenki előtt, milyen ember volt a fronton. Mindenki jót mondott róla.

„Ez igen, fiam. Felírom a nevem és a beosztásom, és én is kérem a magáét. Most menjen haza, és ha valami gondja lenne, keressen fel. De ha volna kedve, jöjjön vissza! A rendfenntartáshoz ilyen emberekre szükségem van, a rangját megtarthatja!.

Azzal mentek. Kardos meg most összeroppant, és sírt. Csak annyit tudott mondani, köszönöm emberek. De most már más gondunk volt. Hogyan jutunk haza?

Egy idős vasutas tisztet kértünk meg, igazítson útba bennünket.

„Na várjanak meg, mindjárt jövök.”

Amikor jött, mondta, hogy most mindenki menjen utána.

Hát mi mentünk is.

Egy nagy csarnokba vezetett, amelynek nem volt teteje. Amikor már mind bent voltunk, kérdi, merre szeretnénk menni.

Lett nagy zűrzavar.

„Na várjanak. Ki menne Kiskunhalas felé? Azok álljanak ide!

Akik Szeged felé, azok álljanak oda! Értették.

Hát megoszlott a nép, mert volt, aki Kalocsa környékére való. Sebaj.

„Na most hányan lehetnek?”

Mondja az egyik írnok:

„Kb. 1200-an.”

„Ez igen. Hát bajos, bajos, de majd lesz valahogy. Most itt és így várjanak, majd visszajövök!”

Már ez is valami, hát már 17-e is lassan elmúlik. Egy jó fél óra múlva jön az öreg, 6 öregebb vasutassal.

„Hát van egyelőre 8 kocsi. De ezek teherkocsik, és ebbe szálljanak be azok, akik Halas felé mennek. Egy vagonba 100 ember fér bele, ha jól összehúzzák magukat.”

Hamarosan hét vagon tele van. Tényleg elférünk.

Azután a Kalocsa környékieket rakja be.

„Na fiuk, figyeljenek! Ezekkel a vagonokkal ma egész éjjel utaznak a környéken. Teljes csend legyen, mert ha valami baj lesz azért, hogy igazoltatnak, már nem felelek magukért. Az életükről van szó. Akár hogy zörögnek, vagy kérdezgetnek, egy szót se szóljanak! A vonat, ha elindul hazafelé, akkor én a vonat vezetőjével jelzem. Három hosszú sípot. Legelőször Kunszentmiklóson áll meg. A három utolsó kocsi lesz az, amit itt ki fog nyitni az öreg barátom. Ott aki arra valósi, az leszáll. Azután Kiskőrösön. Itt az utolsó három vagon Kalocsa felé lesz irányítva. A többi Kiskunhalasra megy. Hát akkor szerencsés hazaérést!”

Az öreg vasutas bezárta az ajtót és leplombázta. Most már csend van. Hát talán az utolsó stáció. Biztos, hogy a szegedi vonatot is úgy elcsendesítette. Nem sokára aztán utaztunk.

Hol előre, hol hátra. Biztos, hogy több mint 50 km-t utaztunk. Úgy két, három óra körül ismét a Keletiben voltunk, hallottuk a bemondó hangját. Egy hosszú vágányra toltak. Utána még másik kocsikat is toltak elénk. Odakint nagy a nyüzsgés. Halljuk, szólnak föl az utasok. Na biztos valamilyen személyvonattal fog vinni minket tovább. Nincs sok időnk elmélkedni, mert hallatszik:

„Figyelem! Kiskunhalas felé a személyvonat azonnal indul. Kunszentmiklósig meg sem áll.”

Hát ezt is megéltem. A vonat is indult. A mozdony három hosszút sípolt. Az öreg, akár valami katonatiszt, tartotta a szavát. Indulunk.

Hát nem valami gyorsan. A vonat alig cammog, sebaj, csak menjen.

Vajon hány óra lehet. Nem látjuk, még csak nem is cigarettázunk. Kibírja az ember!

Már vagy jó fél órája döcögünk, amikor a vonat megáll. Ellenőrzés. Kint a nyílt pályán, hamar végeznek. Senkit nem találnak. Mehetünk.

Most már talán jobb lehet a pálya, mert ezután aztán a vonat nekilendül. Megyünk, még nem látni semmit. Pedig mát biztosan hajnalodik.

Most jut eszembe, Banditól még el sem búcsúztam. Majd írok neki. De Karcsi itt van.

Tényleg meg sem állt a vonat Kunszentmiklósig. Itt vagy húszan kiszálltak. A mi vagonunkból három.

A vonat fél órát áll. Jön az öreg vasutas.

„Mindenki végezze el a dolgát, mert csak Szabadszálláson, Fülöpszálláson és Kisőrösön áll meg a vonat.”

Iparkodik mindenki és vissza. Karcsit nézem, de nem látom.

Az idős most már nem húzza be teljesen az ajtót, egy tenyérnyi részt hagy ki. Így több lesz a levegő, már megyünk. Az útközök már nem olyan hosszúak. Szabadszálláson is jó néhányan leszállnak. Fogyunk.

Nem sokat vár, a vonat, megyünk. Fülöpszállás nem messze van, itt is megáll. Itt már sokan leszállnak, sok volt munkaszolgálatos is. Amikor befejezték a leszállást, már megyünk is.

Most tovább megy a vonat. Azért fél nyolcra Kiskőrösön vagyunk. Itt az utolsó három kocsit lecsatolják. Biztos átviszik a Kalocsa felé menő vágányra. Itt is sokan leszállnak. Most már van elég hely.

Itt fél órát várunk. Tolatás és egyéb, azután indulás. Most már csak Halason fogunk megállni. meg. Jól megy a vonat.

Kilenc előtt bent vagyunk Halason. Itt már mindenki kiszáll.

Kérdem az öreget, mikor megy innen tovább Baja felé?

Azt már nem tudja.

Megköszönöm, hogy eddig elsegített, és adok egy jó marék csokoládét az idősnek.

Elfogadja, megköszöni, és jó utat kíván.

Keresem Karcsit, sehol nincs. Kiáltom a nevét, de nem válaszol.

Bemegyek a forgalmiba, és kérdem, mikor indul a vonat Baja felé.

„Hát azt nem tudom.”

Amint jövök ki, jön a Széll Imre, bácsalmási fiú, és ő is érdeklődne.

Mondom, itt nem tudják.

„Hanem tudod mit, menjünk Jánoshalmáig gyalog. Az úton csak felvesz valaki, mert itt ma piaci nap van.”

„Hát gyerünk!”

„Igen, de jó lenne valamit enni is!”

„Az igaz.”

„Na gyere, elmegyünk egy ismerősünkhöz. Majd ott megpihenünk, vagy kérünk enni!”

„Jól van.”

Mivel úgy is útban volt, nem sokára odaérünk. Anti bácsi, amikor meglát, köszöntem neki, de nem tud szólni, csak zokog.

„Szerencsés ember vagy.”

„Miért?”

„Mert te egészségesen haza érsz.”

„Mi van a Toncsival?”

Ő már hazaért. Elmesélte, hogy már leszerelt, és este nem mert Félegyházáról gyalog nekivágni az útnak, és egy iskolába bement, mert ott katonák voltak. Kért szállást, kapott is.

Úgy éjfél felé egy karpaszományos őrmester ellenőrizni ment, benyitott a szobába, be akart menni, megbotlott a küszöbben, a géppisztoly nem volt bebiztosítva, és Toncsit akaratlanul agyonlőtte. 12 golyót vettek ki belőle.

„Hát ez szörnyű!”

Manci is megjött közben. Ő is sírt, a fia most kezdett el totyogni.

Aztán megkérdezte mikor ettünk, mondjuk tegnap előtt. Mindjárt hozott kenyeret, szalonnát.

Hozzáláttunk, ettünk, mert most már igazán megéheztünk. Közben azért beszélgettünk. Kérdi, volna-e kedvem néha átmenni kicsit segíteni.

„Hát itt van Kálmán.”

„A Kálmán? Hát nem tudod?”

„Mit? Hát Ő is oda van. Munkaszolgálatra hívták be. És most nem tudunk róla semmit.”

Mesélem, hogy a Gyula is a mi valamelyik századunknál van. Majd Ő is hamarosan haza ér.

10.

Nem sokáig maradtunk. Viszketett a talpunk. Elköszöntünk, indulás gyalog. Még ma időben hazaérünk. Az Imre az öcséhez jön, majd reggel tovább megy kerékpáron.

Az már nem sokáig tart, hisz nem messze van Bácsalmás. Mi meg csak megyünk. Kopolya előtt egy idős ember megszólít, és kérdi:

„Messze-e?”

„Hát papa, nem, csak Jánoshalmára.”

„És csak így?”

„Miért?”

„Miért? Mert nem ajánlom, különösen katonaruhában.”

„És miért?”

„Mert Kunfehértónál van egy nagy orosz tábor, és könnyen lehet, hogy nem érnek haza. Ne menjenek gyalog, hanem menjenek vissza az állomásra, és várják meg a legközelebbi vonatot. Hallgassanak rám!”

Na Karcsi, Imre, hát most mit tegyünk. Várunk és csakugyan fontolgatjuk az idős tanácsát. Csak haza szeretnénk érni. Várunk, majd úgy döntünk, visszamegyünk. A vonatra csak nem jönnek fel, és ha többen leszünk, nem lesznek annyira bátrak.

Alig jövünk száz métert, a kanyarból egy stráfkocsi bukkan elő, egy fekete és szürke gebével. „Na ezek, hová mehetnek?”

Amint közelebb jönnek, megismerem a kocsist. Zámbó Pali bácsi az, a kútfúró, de ő is megismer. Köszönünk egymásnak, és kérdi:

„Hun jártál, öcsém?”

Mondom, a háborúban.

„És most hová?”

Megyünk vissza Halasra, mert azt mondják, Fehértónál van egy nagy orosz tábor, és szeretnénk épségben, lehetőleg ma haza érni.

„És kend az asszonyokkal?”

„Hát Halason voltunk a piacon, most meg megyünk haza. Na gyüttök vagy maradtok? Mennénk, de félünk. Nem, de mégis…. A stráfkocsi közepén voltak az üres kosarak, a két oldalán meg 5-5 asszony ült, és lógatták a lábukat.

„Na vénasszonyok, a szoknyát a nyakba!”

Csak hallgattak, aztán az asszonyok tényleg a fölső szoknyát a nyakba szedték.

„No most ti pedig az asszonyok háta mögé fekszetek. A kenyérzsákot tegyétek a fejetek alá, a pokróccal majd letakarlak benneteket.”

Egymásra nézünk. Imre már ugrik is a kocsira.

Amint mondta az öreg, úgy lett. Amikor leheveredtünk, akkor letakart pokróccal, majd az asszonyok szoknyáit lehajtatta rá, és odahúzta az üres kosarak egy részét. Engem is úgy elrendezett.

„Na jól vagytok?”

„Jól bizony.”

„Hát akkor gyerünk Jézus nevében!”

11.

Az asszonyok tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Találgatták, ki lehetek. Az öregtől kérdezték, de nem mondta meg.

„Hát akkor tartsa meg magának!”

Mi is beszélgettünk az öreggel. Kérdi tőlem, hogy ki a társam.

Mondom nem ide való, bácsalmási.

„A Kiss Benő bácsi vejének a bátyja.”

„A Lacié?”

„Igen.”

„Nahát.”

A lovak meg ugyancsak szedték a lábukat. Nem is vettem észre, és már jó közel vagyunk Fehértóhoz.

„Na abba ne hagyjátok a beszélgetést, csak mondjátok!”

Hát mondják is. Egyszer csak mondja az egyik asszony, gyünnek az oroszok.

„Merrű?”

„Hát mögöttünk. Űk is kocsival.”

Hamar utolérnek, mellettünk lassítanak. Megnézik az asszonyokat, azután a kocsisuk belevág a lovakba és visszakiabálnak:

„Sztori bárisnyá!”

Kérdem, mit mondtak?

„Azt, hogy öregasszonyok.”

Mi megyünk, még nem vagyunk Kunfehértón, de nem sokára odaérünk. A nap jól süt, mindenkinek melege van.

Alig hogy az állomás elé érünk, ott megint kivágódik pár orosz katona. Meglátják az öregasszonyokat, a két gebét, erre visszafordulnak, mi csak megyünk.

Lassan a megyehatárhoz érünk, és még mindig találkozunk velük.

„Na talán nem lesznek már erre tovább!”

Még nem mert az öreg kitakarni bennünket. Igaza volt, mert Kiserdő előtt, egy jó századnyi orosz vonult Fehértó felé.

Amikor már az út nem kanyarodott, és jól látható volt minden, akkor megállt és kitakart bennünket. Az asszonyok nagyot néztek, hát én megismertem Sára Panna nénit. Mondom, hogy van? Kérdi, én ismerem.

„Hát hogyne.”

„Hát ki maga?”

Mondom.

„Hát mit mondtam, hogy ez a fiú ismerős!”

De az öreg Rokkás Kati néni is megismert.

„No most már mehetünk.”

Hazaértem

„Itt a gyeplő, és hajts. Én már fogtam eleget!”

Most én ültem Pali bácsi helyére, és tartottam a gyeplőt. A lovakat nem kellett biztatni. Mentek azok szegények. Úgy két és fél három között átmegyünk a vasúti síneken. A Martinek kocsmánál az asszonyok fele leszállt, viszik az üres kosarat.

Mi meg tovább megyünk, én feszítek a kocsin. Amikor a község közepe felé vagyunk, kérdem, merre.

„A lányiskola felé, mert ott mindenki leszáll, csak a szomszéd asszony marad velem.”

Nem sokára oda érünk.

„Na fiam, most ti is leszálltok, mert az Iparban van sok orosz katona. Oda csak jó alkonyatkor menj, de ne egyedül. Ezt az embert meg vezesd el a Benő bácsihoz.”

„Na és mivel tartozunk?”

„Hát itt a kezem, ha ennyi elég!”

„Akkor köszönjük.”

Ő ment hazafelé, én meg a Gyuláékhoz.

Csak kapok civil ruhát, és alkonyatkor Gizi hazakísér majd. Imrét nem kellett kísérni, mert tudta, hol lakik az öccse. A következő sarkon elváltunk.

Ő ment tovább, én meg be a közbe. A harmadik házba benyitok, beköszönök, sehol senki. Egy kislány szalad elém.

„Apu, apu!”

Csak nézek.

„Én nem vagyok az, de hol van anyu.”

„Mindjárt jön.”

Bemegyek a konyhába, sehol senki. Hát most már várok, a kislány meg beszél, beszél. Egy jó fél óra múlva jön Gizi. Bejön, nem vett észre. A kislány mondja, megjött az apu.

„Hol van?”

„Itt.”

Nagyon meg volt lepve, mert én háttal álltam. Amikor megfordultam, mindjárt megismert, „Hát maga?”

Mondom megjöttem és azt tanácsolták, most ne menjek haza, hanem estefelé, mert még baj lehet. Kérdem, nem adna-e Gyula ruhájából egy rosszabbat, meg egy sapkát.

„Hát hogyne!”

Azután sokat beszélgettünk. A kislánynak is megmagyarázta, hogy nem az apja jött meg. Hozott ruhát, átöltöztem. Hát nem valami jól nézhettem ki, mert lassan két hetes szakállam van. Majd otthon leborotválom. A szomszéd Margit néni is átjött, meg a lányai. Már nagylányok. A Kati szép szőke, az Eta ellenkezője. Karcsú barna, hogy elmegy az idő. De nem csak úgy, hanem már jó alkonyodik.

„No ha nincs kifogása, akkor mehetünk.”

A kislány addig, amíg oda nem ér a családból valaki, itthon marad; valamelyik lány itt marad vele.

„Ez jó lesz?”

„Igen.”

„Na akkor mehetünk!”

A kenyérzsákot a vállamra vettem. A villanyok még nem égtek, de mire hazaérek, meggyújtják majd.

Nem elölről megyünk be, hanem hátulról szeretnénk. A nagykapu zárva.

Gizi az ablakot megzörgeti.

Anyám kijön. Kérdi, hogy mer ilyen este csavarogni.

„Ez az ember keresi magukat.”

Anyám nem enged be, mert nem ismer meg, de apám kijön, és odaugrik, megráz.

„Hát megjöttél, fiam?”

„Igen.”

Na anyám is megismer. Apám Gizit körülcsókolja, és hívja be. Bemegyek én is.

Laci öcsém sem ismer meg. A belső szobában egy idős tiszt imádkozik. Apám kihívja. Mutat neki:

„A fiam, az idősebb, a frontról jött.”

Mondom, vége a háborúnak, de nem hiszi. Erre mutatom, hogy itt a zsoldkönyvem. Pontosan megmondom, mikor lett vége.

Bemegy a nagyterembe, ahol kétszáz orosz katona van elszállásolva. És behív. Bemutat és mondja, hogy a háború kaput.

Nagy az öröm, a két húgom is előkerül.

Nagy az öröm, apám bort hoz, a Gizit likőrrel kínálja. Erre az örömre iszunk, eszünk, meg majd beszélgetünk.

Nem, mondja apám, most mindenki hallgasson és egyen, beszélni meg lesz idő. Így már más.

Megvacsoráztunk, vacsora után az őrnagy bejött.

Apám megkínálta rummal. Az öreg ember is örül. Ha igaz akkor ők is hamarosan haza mehetnek.

Vacsora után csak hozzám jön az öcsém. A sapkámat leveszi, látja a lyukját, kérdi, mi történt vele. El kellett mesélnem.

„És Jóskával mi van?”

„Már rég hadifogoly, de nem tudjuk, hol van.”

Hát nem volt szerencséje.

Még nyolc óra sincs, egymás után jönnek a barátok. Nagy az öröm. A Kora komám is megjött. Nem hagy nyugton, rögtön megnyír és megborotvál. Mindjárt másképp nézek ki.

Hát csak jönnek. Már vagy tízen. Reggelig beszélgetünk. Ekkor tudtam meg, hogy Pünkösd van. A Gizi sem mert hazamenni, ő is megvárta a reggelt.

Mikor virradt mindenki elment. Mi meg elaludtunk.

Már fél nyolckor felébredtem. Jól megmosakodtam. Az ünneplő ruhámat vettem fel. Mentem a templomba, megköszönni, hogy a Jóisten haza segített. Vége a nagy menetelésnek. Itthon vagyok. Egészségesen.

Nem törődök többé semmivel. A nagy tudású hadvezérek is talán rájönnek, nincs értelme az értelmetlen vérontásnak.

Ha rajtam múlna, minden fegyvert összetörnék, és hasznos szerszámot készítenék belőle. Így talán nem lenne több háború, és élnénk az áhított Békességben!

Megjegyzés: A visszaemlékezésekből az alábbi fejezetek – A szigetkirály [1942], Törődés másokkal [1943] – nem a feldolgozott, Árpás Tamás Péter által átírt írásos feljegyzésekre, hanem a gyermekkorunkban hallott szóbeli mesékre alapulnak, történetté formálta Árpás Károly. A szóbeli emlékekre támaszkodva, a korábbi emlékezésrész – a leendő Emlékeim I. – anyaga alapján és a kiegészítő két kockás füzetben (spirálos, hagyományos) talált versekből formálta ugyancsak Árpás Károly az alábbi fejezeteket: Hírbe hoznak [1942], A hírem nő [1943], Egy civil kísérlet [1943], Dalíró lettem [1943], Az emlékek útján [1943], Búcsút mondok a versírásnak [1943].

FÜGGELÉK

1. A Magyar Királyi „ Zothmund „ V. utász zászlóalj mozgása a II. világháborúban

Indulásom a menetszázaddal Szegedről, 1944. április 24-én.

Települések:

Szeged-rendező, Szeged Rókus, Baktó mh., Algyő, Lartó mh., Vajhát mh., Kopáncs, Kishomok, Hódmezővásárhely Népkert, Hódmezővásárhely, Rárót mh., Csomorkány mh., Kútvölgyi gyógyintézet, Sóshalom mh., Kútasi puszta, Vásárhely kutas, Szőkehalom mh., Kakasszékfürdő mh., Rózahalom, Orosháza, Monori tanyák, Orosházi tanyák, Csorvás, Telekgerendás, Türjés, Békéscsaba, Tényeri szőlők, Biure, Gyula, Pemete, Gyulai vámoserdő, József szanatórium, Sarkadi cukorgyár, Sarkad, Kötegyán, Barmód puszta, Nagyszalonta, Madarász, Inonádi halastó, Czéffa, Gyapjas, Váradles, Mácsapuszta, Ősi puszta, Nagyvárad, Tugyivásárhely, Mezőszakadás, Mezőtelegd, Cűke, Élesd, Élesd-felső, Riksód, Rév, Révfelső, Zulybarlang, Körösbánlaka, Ranátka, Jádrőhegy alsó, Járd völgy, Királyhágó, Közös fekete tető, Csucsa, Kissebes, Sebesvár, Malomszeg, Bánffyhunyad, Sárvásár, Zsabók kispetre, Sztánya, Jegenye, Egeres község, Egeresi gipszgyárak, Daróé-bogártelke, Mákófalva, Magyargarbó, Magyarnádas, Kérce, Szucsge, Kisbács, Bács, Kolozsvár, Szamosfalva fürdő, Szamosfalva, Dezmér, Apahida, Alsózsuk, Válaszút, Banelide, Nagyiklód, Dengeleg, Szamosújvár, Néma, Néma alsó, Dés, Bethlen, Somkerék, Sajóudvarhely, Sajószentandrás, Kozárvár, Kismanosterpszeg, Baca, Retteg, Csicsó-keresztúr, Kentelke, Sajómagyaros, Szentfalva, Bilak, Sajónagyfalu, Nagysajó, Kissajó, Manosfalva, Alsórépa, Szamosfalu, Déda, Várküdü, Bethlen, Szamoskócs, Magasmart, Magyarnemegye, Mittye, Szálva, Naszód, Kisvebra, Váralja, Zöldra, Kisilva, Oláhszentgyörgy, Magor, Domhát, Ó-Radna, Új-Radna, Mánavölgy, Radnai hágó, Borzaszéplak, Borzaháza, Borzafüred, Borza, Kajszin, felsárcső, Gyártelep, Virágos, Nemes patak, Bándó, Vasér alagút, Zajna, Tajna, Vasér alagút, ( Botizó), Bardó, Sziklás patak, Sziklás patak, Vasér alagút, Tajna, Tajna, Csodás, Makozló, Makerló, Csodás, Tajna, Vasér alagút, Bárdó, Sziklás patak, Nemes patak, Virágos, Gyártelep, Felsárcső, Alsóveri, Kisbocskó, Leondina, Petrova, Felsőrána, Alsórána, Tiszakarácsonyfalva, Tiszaveresmart, Máramarossziget, Kabala csárdás, Szarvas fő, Hosszú mező, Szagolanca, Pálosremete, Técső, Famvevölgye, Avas újfalu, Avas felsőfalu, Vám falu, Avas újváros, Sárközújlak, Batiz, Szatmárnémeti, Lázári, Peleske, Zagta, Gacsát, Jánkmajalér, Szekeres, Zsarajan, Fehérgyarmat, Matolcs, Tunyog, Kocsisd, Mátészalka, Jármó, Papas, Vajta, Rokod, Petneháza, Pamocsa háza (első tűzvonal), Székely (először látok orosz halottat), Nyírbogdány (letetvesedtünk), Nirtúra, Tiszalök, Tiszadob, Tiszadad (másodszor találkozunk oroszokkal), Tiszaluc, Helyő keresztes, Emőd, Vatta, Alsóábrány, Mezőnyárád, Mezőnagymihály (1944.X.17-én, 14 órakor elindultunk aknát telepíteni. Szemtől, szembe vagyunk az oroszokkal. Ludányi eltűnik, éjfélkor vonul vissza a raj Gelejről)., Zselke (Kocsis eltűnik), Rajmund, Berta háza, Noszvaj, Eger, Felnémet (Xl. 17-én megjött Kocsis)., Kalmár, Szarvaskő, Egerbocs, Szentdomonkos, Borsodnádasd, Járdányháza, Arló, Hodoscsépány, Ózd, Sajóvárkony, Sajópüspöki, Bamere, Sajólénárdfalva, Rimaszécs (Csíz 2 km, Nemesmártonfalva), Feled, Nemesmártonfalva, Rimaszécs, Sajólénárdfalva, Aba falva, Sajószentkirály, Kövecs, Sajószentkirály, Tamalja, Sajószárma, Gömör framust, Csoltó, Lekenye, Pelsőc(a 118-as századdal találkozunk)., Pelsőcsardó, Gömörhosszú szó, Aggtelek, Jósfafő, Szénpetri, Bin, Bodvaszilas, Kanyáti, Bodvanádaska, Torna, Somodi, Szepsi, Makrana, Buzitta, Alsólánc, Felsőlánc, Perény, Hidasnémeti, Göreruszka, Vilmány, Vizsoly, Boldogkőváralja, Vizsoly, Vilmány, Göreruszka, Hidasnémeti, Perény, Felsőlánc, Perény, Felsőlánc, Alsólánc, Bruzita, Makranc, Sepsi, Samodi, Torna ll., Szádudvarnok, Szódalmás, Hárskút, Krasznahorka váralja, Rozsnyó, Sajóháza, Rozsnyórudna, Rekenye-újfalu, Sebes patak, Gencs, Csetnek, Goscaltovó, Jolsva (itt hagyjuk el Magyarországot)., Melegvíz, Hizsnyvám, Vizesrét, Nagyrőce, Homuret, Murány, Murán huta (a Garam felé), Vöröskő, Királyhegy alja, Sunjac, Golorelaj, Helupa, Zavalka, Zavalka, Palomka, Benyus, Gasparovó, Bujakám, Zadne halmi, Breznó, Valaszka, Henrik telep, Palomi – Rumpa, Zólyom, Breznó l., Lopir, Pétervárad, Mezőkar, Dubora, Némethfalva, Undrej, Szentandrás, Brusnó, Mezőköz, Libetbánya, Zolyómlipese, Garamsákfalva, Besztercebánya, Koszlajanika, Szentjakabfalva, Almányfalva, Hermányfalva (Papírgyár), Csermana, Csernosnye, Alsótubnya, Diviaky, Malei cepein, Jazer mica (1944.Xll.31.)., Moskovec, Benice, Turunska svate Martin, Ruttka, Janiso kove, Vaun, Teplice Malovan, Starodlan, Zilina, Budatin, Brodnó, Knyska novi mestó, Oc hodnica, Dunajov, Krasnó, Os kodnica, Cadca, Sveinovec, Cieme, Skalite Kudlov, Serafinó, Zvardon, Istalna, Stenberg, Olmütz, Zsiltau, Stenberg, Klügendorf, Brünn.

1945. május 7-én délután fél háromkor a háború Klügendorf nevű faluban talált bennünket.

1945. május 19-én 17 órakor értem haza. A háború véget ért.

2. Dokumentumok

4. sz. spirálos füzetből 1-2. o. (előljáróink)

5. sz. spirálos füzetből 3-4. o. (az őr kötelmei)

6. sz. dokumentum – füzet a-b (rádió részei)

7. sz. füzetből 5-6. o. (morse ábc)

8. sz. távmondatok (163., 164., 173., 174., 175.)

9. sz. származási igazolás 1943.08.05.

10. sz. dokumentum (felszerelés, 1943.11.19.)

11. sz. állandó kimaradási engedély (1944.01.08.)

12. sz. azonosítási cédula 1-2. (1944.04.)

13. sz. levelezőlapok 1. (1942.10.15.)

14. sz. levelezőlapok 2. (1944.05.01.)

15. sz. levelezőlapok 3. (1944.06.02.)

16 sz. levelezőlapok 4. (1944.07.07.)

17. sz. fényképek 2. (zászlóátadás)

18 sz. fényképek 3 (kivagonírozás)

19-21. sz. fényképek 4. (pillanatkép)

22. sz. fényképek 7. (kitüntetéses)

25. sz. dokumentum: Árpás Tamás levele a budapesti Hadtörténeti Levéltárnak

Tisztelt Cím!

Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy az édesapám visszaemlékezései, ill. emlékiratai alapján le szeretném írni, ill. megjelentetni a katonai élményeit, viszontagságait a II. világháborúban.

Mivel ezek az írások közel ötven évesek, és a papír, és a ceruza, toll sok helyen megfakult, s így némely része vagy olvashatatlan, illetve elmosódott. Mivel sok anyagot sikerült vele kapcsolatban összeszedni, fotók, egyebek, de sajnos korabeli térkép nem áll rendelkezésemre. S mivel szeretném, ha utána lehetne nézni a Levéltárban a papa parancsnokának, nevezett:

Mateika Rezső honvéd alezredes

utász zászlóaljparancsnokának

esetleges még élő hozzátartozóinak. Mivel a cikk záró soraiban utalás van arra, hogy hogyan sikerült haza juttatni a katonákat. A visszaemlékezésekben magyarázat szerepel az édesapám közreműködésére, illetve a partizánokkal való kapcsolatára.

Szeretném, ha elkészülne ez a mű, természetesen Önök is kapnának tiszteletpéldányt.

Az édesapám 1942. október 5-én vonult be Szegedre az V-ös utászokhoz, majd rádiós kiképzést kapott.

1944-ben mentek ki a háborús övezetbe. Sok viszontagság után 1945. május 7-én cseh területen ért véget a háború.

Mivel megtaláltam a katonai jegyzetfüzetét; abban fel van jegyezve, milyen falvakon, városokon, ill. országokon vonultak végig.

Általában laza elszakadó hadműveletet hajtottak végre.

Én nyugállományú rendőr vagyok, és édesapám 89 éves, sajnos beteg. És szeretném még átadni neki ezt a visszaemlékezést, hogy örömet okozzak, ill. gyarapítsam a könyvtárukat.

Maradok tisztelettel, szívességüket előre is köszönöm!

Tisztelettel:

Árpás Tamás

Jánoshalma, 2010, február 27.

26-27. sz. dokumentum: a budapesti Hadtörténeti Levéltár válasza Árpás Tamásnak

3. A dokumentumok, fényképek, mellékletek jegyzéke

1-2. sz. fénymásolat: Kanyó Ferenc: A II. világháború elfelejtett albumából in Szeged ?/? 40-41.o.

3. sz. fénykép Árpás Károly Mihály honvéd

4. sz. spirálos füzetből 1-2. o. (előljáróink)

5. sz. spirálos füzetből 3-4. o. (az őr kötelmei)

6. sz. dokumentum – füzet a-b (rádió részei)

7. sz. füzetből 5-6. o. (morse ábc)

8. sz. távmondatok (163., 164., 173., 174., 175., 176.)

9. sz. származási igazolás 1943.08.05.

10. sz. dokumentum (felszerelés, 1943.11.19.)

11. sz. állandó kimaradási engedély (1944.01.08.)

12. sz. azonosítási cédula 1-2. (1944.04.)

13. sz. levelezőlapok 1. (1942.10.15.)

14. sz. levelezőlapok 2. (1944.05.01.)

15. sz. levelezőlapok 3. (1944.06.02.)

16 sz. levelezőlapok 4. (1944.07.07.)

17. sz. fényképek 2. (zászlóátadás)

18 sz. fényképek 3 (kivagonírozás)

19. sz. fényképek 4. (pillanatkép)

20. sz. fényképek 5. (pillanatkép)

21. sz. fényképek 6. (pillanatkép)

22. sz. fényképek 7. (kitüntetéses)

23 levél a Hadtörténelmi Levéltárnak – begépelve

24-25. válasz a Levéltárból