A tölgy
Egyszer… s talán még
most… áll valahol… valahol az erdőszélén,
valahol a rét közepén, valahol az utca végén,
a fűzfák során túl, ahol nyuszik ugrálnak,
és őzek játszanak, de talán most már
autók dudálnak… áll egy öreg tölgyfa.
Ágai a magasba törnek,
levelivel a játszi szelek zenélnek, virágai a
madaraknak mesélnek. Régóta áll már
ott egy helyben, mozdulatlanul, a körülötte változó
világot szemlélve, egyre bölcsebben.
Aztán egy kora hajnalon vékonyka
hang szólította meg lentről, valahonnan a fűszálak,
vagy inkább a mellette virágzó csipkebokor
magasságából.
- Jó reggelt kívánok!
– köszönt illedelmesen a hangocska.
A tölgyfa lehajtotta alsó
ágait, hogy szemügyre vehesse az új jövevényt.
- Jó reggelt! – köszönt
aztán vidáman, mert a hangocskához egy hajtás
tartozott, egyetlen vessző apró zöld levélkével,
de a tölgyfa szíve ettől szokatlanul hevesebben vert,
mert mindez a saját gyermekkorára emlékeztette
őt, arra, hogy valamikor hajdanában ő is ilyen aprócskán
és kíváncsian kezdte fa-életét.
- Elnézést, hogy
megszólítom önt tölgyfa úr –
folytatta a kis hajtás – de már napok óta
készülök arra, hogy kérdezzek öntől
valamit.
- Csak tessék! – bátorította
a tölgy.
A kis fácska láthatóan
habozott még, majd nagyhirtelen kibökte:
- Én is ilyen nagy leszek majd,
mint ön?
A tölgyfa felkacagott, úgy
nevetett, hogy a levelei táncoltak az ágain, mintha egy
kósza szellő borzolná őket. Az arra járó
emberek csodálkoztak is a hullámzó tölgyfán,
mert körülötte még csak fűszál sem
mozdult.
- Azt hiszem, igen! – felelte végre
a tölgyfa pihegve.
- És mikor? – kérdezett
tovább a kis fácska, akit úgy látszik az
első kérdés bátorsággal töltött
el.
- Még sokára.
- Nagyon sokára?
- Elég sokára.
- Ó, milyen kár! –
sóhajtott a fácska – Pedig de szeretnék már
olyan hatalmas lenni, mint te, hogy vihar se bántson, villám
se ijesszen, hogy madarak fészkeljenek az ágaimon, és
mókusok lakjanak az odúimban. Akkor nem félnék
többet, és nem lennék soha kicsi és
magányos.
- Eljön majd azaz idő is, - mondta
a tölgyfa – de addig még sokat kell nőnöd és
erősödnöd, és sokat kell tanulnod a világról,
ahol élsz.
- Erről a rétről itt? –
kérdezte a fácska. – Ugyan mit lehet erről tanulni,
hisz ez mindig ugyanilyen, itt semmi sem változik. Hiszen még
a pillangók is mindig ugyanabban a sorrendben szállnak
virágról virágra: először a margaréták,
utána a tátika és a pitypang – mindig ugyan
úgy, és a madarak is ugyan azt a dalt játsszák
szüntelenül. A tölgyfa megint fölkacagott.
- Bizony nincs igazad. – mondta aztán
– és ha érdekel, mesélek neked valamit.
- Persze, hogy érdekel! –
lelkesedett a kis fácska.
Az öreg tölgy pedig mesélni
kezdett:
Apró makk-ként váltam
el anyám ágáról, s földre érve
igyekeztem befúrni magam az őszi avarba, ám egy arra
szálló harkály a csőrébe kapott és
a magasba emelt. Én pedig repülve utaztam vele erdőkön,
mezőkön, városokon át. Nagyon boldog voltam, mert
úgy gondoltam: lám, most láttam a világot,
láttam mindent, onnan a magasból, és a további
életemet nyugodtan eltöltöm majd ugyanazon a helyen.
Bizony akkor még én is
azt hittem, hogy csak az utazással látni sok változatos
dolgot. Itt értem földet. A mélybe vert az eső és
én hosszan aludtam, hogy tavasszal új életet
kezdhessek, ahogy most te is. Nekem is sokáig minden oly
egyformának tűnt. Nyughatatlan voltam és sürgetni
szerettem volna az időt, de az idő a saját útját
járja, és a változás, amit utazva véltem
fölfedezni lassan eljött hozzám, és
körülöttem élt. Tavasz, nyár, ősz, tél,
napra nap és évre év, s az erdő, ahová
akkor kerültem eltűnt fájdalmas sírások
közepette. Házak épültek körülöttem,
és gyerekek körjátékoztak átfogva
törzsemet. De ez is elmúlt. Karcoltak a kérgembe
szívet, és sírtak virágaim alatt, mert
búcsúzni kellett. Egyszer még manók is
éltek az egyik odúmban, de a városi zaj
elkergette őket is.
Most lágy fű vesz körül,
melyet talán ismét erdő követ majd. Nem tudhatom.
Egy azonban biztos a világ változik. Új virágok
és új madarak jönnek majd a te életedben
is, meglásd! Nagy és erős leszel, és ha mindig
figyelsz a körülötted történtekre bölcs
is, és akkor majd hozzád is tanárcsért
jönnek a lepkék és a mókusok, az őzek és
a nyulak, sőt még az emberek is, akik mélázva
hallgatják majd sokat látott leveleid suttogását.
- És te, hol leszel akkor? –
kérdezte hirtelen a kis fácska.
- Hogy hol leszek? Talán éppen
ott, ahol most te, és te mesélsz majd nekem a lenyugvó
nap tüzében.
Így beszélt a tölgyfa
a kis fának, így tanítgatta őt, és az
egyre csak nőtt, és erősödött, míg olyan
erős és nagy nem lett, mint a tölgy.