<<Vissza

Fényképek

- Huszonegy? – horkant fel Kovács tizedes.
Kérdését egy öregebb és láthatóan köpcösebb rendőrnek tette fel, aki éppen a pörköltje maradékába mártogatott egy szelet kenyeret. A zsír hatalmas bajusza végéről terjedelmes cseppekben hullt alá.
- Úgy van. – majszolt tovább Horgas őrmester. Becenevét hatalmas orráról kapta, még kezdő járőr korában. – Elég fiatal volt, nem gondolod?
- Túl fiatal. Halál oka? –húzta fel kissé hiányos szemöldökét Kovács.
- Jó kérdés, éppen vizsgálják. Benézünk a frigóba? – fejezte be pár tunkolással Horgas az ebédjét.
- Nem rossz öltet, menjünk. – s azzal a tizedes nyomban elindult az ajtó felé. Nem volt szokás az ilyen kis rendőrőrsökre elszállítani a holttesteket, így fura érzésekkel lépegetett a két cimbora. Általában egy nagyobb ügyosztály specialistája vizsgálta a halál körülményeit.
- Csak átutazóban van a barátunk. – jegyezte meg Horgas – Nemrég történt, egy családi házban találtak rá. Semmi betörésnyom, se rongálás, se lövöldözés, se semmi. Csak egy rakat fénykép, illetve egy szilánk a nyakban.
- Baleset?
- Nem tudni. Gyilkosságot kizárhatjuk, az öngyilkosságot szintén.
- Akkor mi a fene történt abban a házban? – tűnődött Kovács.
- Ez az amit én is szeretnék tudni, de csönd legyen. Egy zsírfolt van az ingeden, tűrd be!
Benyitottak a „frigóba”. Az áldozat már ott feküdt az asztalon, a halottkém fejvakarásának társaságában.
- Jó napot uraim. – köszönt az öregedő, kopasz orvos.
- Üdv. A tegnapi eset ügyében nyomozunk. Megjöttek az eredmények? – tért rá a lényegre az őrmester.
- Igen-igen, megkaptam a leleteket.
- Nos?
- Az áldozat teljesen egészséges volt, ugyanakkor nem mondhatnám, hogy nem próbált ki egy s mást.
- Mire gondol?
- Tudatmódosító szerekre.
- Pontosabban?
- Hallucinogének. A veszélyérzet megszűnése, az érzékelt, észlelt világ elvesztése…
- LSD? – tapogatózott Kovács.
- Igen. Ugyanakkor semmiben sem játszott közre az áldozat halálakor.
Mindhárman rápillantottak a holttestre. Szemei nem a szokásos ürességben csillogtak. Más volt. Igen, ezen a fiún nem látszottak a halál előtti borzalmas pillanatok jelei. Se kék-zöld foltok, üveges szemek, kérdően nyitott száj nem jellemezte őt. Ajkai nyugodtságot tükröztek.
Minden rendben van - valószínűleg ezt mondaná.

*

- Minden rendben van? Persze fiacskám, minden a legnagyobb rendben. Mars ki az autóba, mindjárt jövök én is!
A legtöbb reggelem nem kezdődhetett jobban. Családunk minden reggel valamiféle marhacsordához hasonlított, akik mellől hiányzott a hajdú terelő. Késésben voltunk.
- Lassíthatnál kicsit, nem baj ha elkések az első öt percről. – jegyeztem meg édesanyámnak aki nem röstelt száznegyvennel venni egy élesebb kanyart.
- Mikor érsz haza? Busszal jössz? Rendesen bepakoltál? Megvan az ebédjegyet? –zúdította rám ősöm kérdések tömkelegét, míg a vontatott csíkokra figyelt az úton. Lassan megérkeztünk.
- Légy jó, vigyázz magadra! – folytatta útját anyukám, otthagyva engem a rácsok mögött. Beléptem a kovácsoltvasból készült ajtón. Kicsit tartottam a mai naptól: egy matematika témazáró, valamint javítófelelet a négyesért. A nap megpróbáltatásait egy dolog viszont feledtette velem: azok a tündéri szemek.
Beléptem az osztályterembe, majd köszönés és a padok közti végigbattyogás után ismét beleütköztem a csodálatos szempárba. Mosolyra nyíló ajkai egy könnyed üdvöt dobtak oda felém. Kezdeti megszeppenésemből Szőke, a padtársam ébresztett fel:
- Ülj le gyorsan, el tudnád nekem magyarázni pár szóban a szinusz tételt? – kért meg izgatottan.
- Persze, megérted semmi perc alatt. –nyugtatgattam, de nem tudtam kiverni a fejemből a két paddal előttem ülő tüneményt.
Valahogy nem is akartam.

*

        Félelmetes harc zajlott a Halálhídon: csontok roppanása, vasak összetörése mintha egy szépen megkomponált dallamot alkotott volna. Lassan kitekintettem a sánc mögül: éreztem a rohadtság szagát, ahogy közeledtek felénk a zöld bőrű, torz lények. Megcsonkított, borzalmas testüket majdnem teljesen elfedte a páncélzatuk. Nem válogattak: ha kifogytak a lőszerből, baltával estek neki a hősiesen küzdő bajtársaimnak.
Fél térdre ereszkedtem, majd rövid sorozatokat lőttem a mutáns horda felé. Lövedékeim többsége talált, de iszonyatosan rettegtem, nem véletlenül a legszívósabb példányokat küldték ellenünk. A mellettem lévő katonák gyorsan fogytak, később az ellenség színeiben megjelent egy bűzölgő, lóra emlékeztető alak, aki az elesett társaim nyakát kezdte marcangolni. Hideget verejtékeztem mikor láttam, hogy a holttestek szépen lassan felemelkednek, majd elindulnak felénk. Újabb Térítő egység, remek!
Kiszúrtam a gránátokkal operáló katonánkat. Ahogy csak bírtam, futottam felé, vele talán megsemmisíthettük volna a Térítőt. Ekkor egy hatalmas robbanás felém dobta a testét: a véres, összeégett torzóról leemeltem pár repeszgránátot, majd a kibiztosítás után a társaimat élőhalottá változtató ocsmány lóalak felé dobtam őket. A töltetek találtak, ám az osztagot egyre jobban tépázta a mutáns horda. Visszavonulást fújt a kapitány. Megfordultam, hogy rohanva kövessem a többieket a bázis felé, amikor éles fájdalmat éreztem a bal bokámban. A földre zuhantam, majd csípőből tüzelni kezdtem a mögöttem lévő rohadó, zöldes test felé. A golyók alig értek valamit ezzel az óriással szemben. Csapásra emelte a kezében lévő baltát, mikor az egyik szamuráj bajtársam ott termett és egy nyisszantással levágta a fejét. A tetem orrfacsaró bűzt árasztott, de nem volt idő efféle gondolatokra. Lassan bezárják a bázis kapuját, s aki nem ér vissza időben, annak ütött az utolsó órája. Felnéztem a megmentőmre, de döbbenten vettem tudomásul, hogy a harcias mosolya eltűnt, helyette jeges arccal és üveges szemekkel állt ott: a mögötte lévő mutáns kis híján kettévágta a testét.
- Rohadtak! Megöllek titeket! – ordítottam és nekiestem a mentőangyalomat lemészároló ellenséges katonának. Rúgtam, haraptam, karmoltam a testét. Felcsaptam a sisakja elejét, majd a tűhegyes fogak közé begyömöszöltem egy gránátot. Elugrottam a robbanástól, de ruhám tiszta zöld lett a mutáns vérétől. Igyekeztem a bázis felé menni: bal lábam elkezdett sárgulni a fertőzéstől, géppuskámat elvesztettem, csak egy pisztoly és pár gránát fityegett az oldalamon. Megpillantottam a többieket. Látva, hogy drukkolnak nekem, nézve a bátorító arcokat, újult erővel indultam vissza.
Már csak pár méter, igyekezz már, gondoltam magamban, nem figyelve a társaim elkeseredett arckifejezését, mikor egy árny suhant át mögöttem. Egy pillanat alatt levágta a bal karomat. Felordítottam a fájdalomtól, a vérem szerteszét spriccelt a csonkból. Elestem, majd a pisztolyom felé nyúltam. Kitáraztam a szerencsétlenen, de nem érzett meg semmit. Felém ugrott, éreztem, hogy a nyakamat veszi célba. Kapálóztam, így csak a mellkasomba tudott beleharapni, időt hagyva nekem, hogy kibiztosítsam az utolsó övemen fityegő gránátot. Magamhoz húztam bűzős testét, ahogy csak tudtam. A robbanás magával vitt mindkettőnket, éreztem, ahogy megszabadulok a súlyomtól és minden egyes húsdarab leválik a testemről.
Legközelebb szólok Horváthnak, hogy próbálja ki az anyagot, mielőtt szétosztaná.

*

- Uram Isten, milyen kupi van itt. – jegyezte meg Horgas őrmester.
- Csak óvatosan, tudod hogy nem szabadna itt lennünk! – figyelmeztetett Kovács tizedes, - Keressük meg a fürdőszobát!
Ahogy körültekintően sétálgattak a házban, elkerülhetetlen volt a rengeteg fényképpel való találkozás: pontos irányt követtek, amely egyenesen bevitt az áldozat szobájába. A rendetlenség elviselhetetlen volt, mindent felforgattak, ráadásul a legtöbb bútoron vérfoltok látszottak.
- Felesleges lenne találgatni, a hozzátartozókat kérdezték már? – csüggedt el Kovács.
- Igen. Abban az időpontban csak az áldozat volt otthon, a család tisztán hagyta a házat, mielőtt elmentek a napi robotra.
- Egyetlen ember csinálhatta az egész felfordulást? Mi a helyzet a tárgyakkal, hol vannak a… telefonok? – érdeklődött a tizedes.
- Bevitték őket az őrsre. A mobiltelefon teljesen lemerült, az otthoni készülék pedig rövidzárlatos lett.
- Rövidzárlatos? Érdekes… hol volt a telefon?
- A konyhában.
Az út a konyha felé olyan volt, mintha egy aknamezőn sétáltak volna át. Mindenütt vér… és fényképek: túl abszurd volt ez utóbbiak jelenléte. A konyhában tisztán megállapítható volt a telefonkészülék helye: égési nyomok, körülöttük víz nyoma.
- Az áldozat valószínűleg megpróbálta felhívni a mentőket vagy a hozzátartozókat, de valamiért, talán a sérülése miatt, levert egy poharat a konyhaasztalon, így a benne lévő víz rövidre zárta a készüléket. – tapogatózott Kovács.
- Inkább nézzük meg a mosdót. – javasolta az őrmester.
- Menjünk!
A rendetlenségen át átvágtak a fürdőszobába. A látvány leírhatatlan volt: törülközők szanaszét, a kád teli a víz és a vér keverékével, a tükröt pedig a vörös színű lé borította.
- Miután befejezte a fürdést, teljesen nedvesen kilépett majd… - találgatott tovább a tizedes.
- Elcsúszott, majd beverte a fejét a tükörbe… de ez nem magyarázza meg azt, hogy széttört.
- Kell lennie valami magyarázatnak! Addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, hogy halt meg ez a szerencsétlen! – csapta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját Kovács.

*

- Arra gondoltam, hogy elég régóra ismerjük egymást: tudnod kell, hogy nagyon jól érzem magam Veled. Lennél a kedvesem?
Izgatottan várok a szemerkélő esőben egy zöld kerítéssel körülvett házikó előtt. A hajzselém régen összekeveredett a csepergő vízzel, egyéni formát és megvilágítást adva a hajamnak.
- Figyelj… úgy érzem, hogy el kell mondanom Neked valamit. Amikor először megláttalak, tudtam, hogy Te más vagy. Egészen más. Tudtam, ha nem megyek oda hozzád, talán életem egyik legnagyobb hibáját követem el és most látod, itt vagyok. Nem a szép házért, nem az ugató vizsláért… érted! Nem élhetem le az életem azzal a tudattal, hogy nem érhettem hozzá liliom nyakadhoz...
Nyílik az ajtó, most már ébredj fel az álomvilágból! A lány elköszön a szüleitől, majd odajön hozzám. Nem a szép kerítéshez, nem az ugató vizslához… hozzám. Kábulatomból gyorsan felébredve köszönök, rövid beszélgetést kezdeményezek, amin egész jól elrágódunk a mozi felé menet. Nevet, fázik, megborzong, figyelembe réved, koncentrál… talán az összes arcizmát megmozgatja az úton. Az eső lassan eláll, a nap időnként előbújik a felhők gyűrűjéből, ami megmagyarázhatatlan melegséget varázsol hosszú sötét hajának és zöld szemeinek.
A terembe beülve felengedek én is, a vászon előtt sokkal otthonosabb mozgok . Könnyedén elbeszélgetünk, amikor hirtelen elsötétülnek a lámpák: kezdődik a film. Egy kellemes, romantikus mozinak lehetünk tanúi, talán tökéletes választás egy randevúnak. Randevú… úgy látszik, csak én beszélek így. A film, miután a lány a vállamra hajtotta a fejét, tökéletes, amikor összebújtunk, egyenesen remekmű. A katarzis sajnos elmarad: túl hamar villannak fel a lámpák. Hazafelé menet újból elered az eső, bár így hangulatfokozóként szolgál. Meglátjuk a házuk kerítését. Érzem, elkezdenek a fejembe ömleni a gondolatok, izgulok, talán reszketek… de miért? Nyugalom, nem lesz semmi baj. De ha igen? Ha elküld? Nem élném túl… dehogynem! Ne beszélj butaságokat! Nem élnéd túl?!? Tégy ellene!
Zavartan megállunk a kapuban. Az eső az arcán cseppekben megjelenve ellenállhatatlanná teszi. Tünemény, virágszál, édes élet… még nem tartunk ott, szedd össze magad! Várja a lépésedet koma, különben miért állnátok itt a zuhogó esőben? Mosolyog, nem látod, Te kuka!
- Hát…jó éjt, az iskolában találkozunk. – nyögöm ki. Teljes káosz. Megpuszilnám, miközben elkezdi keresgélni a kulcsait. Közeledtemre riadtan felnéz, majd nyom az arcomra egy hosszas puszit. Elmosolyodik.
- Jó éjt. – mondja. Átmegy a kapun, elindul a ház felé. Hallom a kulcsok csörgését, bezárja a kerítés ajtaját.
Hirtelen mérges leszek magamra. A lány lassan eltűnik az ajtóban. Mi lenne, ha? Mi lenne, ha megfordulnék és odakiabálnám, hogy szeretem? Mi lenne, ha odadobnék egy követ, hogy megforduljon, majd akkor vallanék szerelmet? Az időm vészesen fogy. Ha nem köszönök el csak úgy, nem indul el ez az adrenalinpumpa a fejemben. A kihagyott lehetőséget teljesen kiverem a fejemből. A kapu felé fordulok, átvetem magam a kerítésen. Odarohanok hozzá. Arcát felém fordítom, már csak puha ajkait érzem. Hosszasan megcsókolom. Visszacsókol, szinte kapkod a szám felé. Mindketten elmosolyodunk.
- Finom az ajkad… - suttogom.
- A tied is… - mondja, de inkább még egyszer megcsókolom.

*

        Lassan folyó csermely hangjaira leszek figyelmes. Körülnézek: egy gyönyörű, napvilágította, zöldellő mezőn találom magamat. Nem ismerem ezt a helyet, de valami azt súgja, még nincs vége. Kényelmesen elindulok a közeli földúton, ám egy lelket sem látok. Lenézek: a valaha létezett legkellemesebb ruha van rajtam. Honnan tudta az ízlésem? Kérdések tömkelege vándorol a fejembe miközben folytatom az utam. Egy öreg, de büszke tölgyfa elé érek. Távolról minden levele téglalap alakúnak látszott: mint kiderült, minden egyes levél életem egy képét tárja elém. Az első szerelem, az első nap az iskolában, az első szeretkezésem, az első részegeskedésem minden emlékezetes momentum itt van. De vajon mi vöröslik a földút másik oldalán?
A rothadó bűz teljesen elkedvtelenít az átsétálástól, de muszáj megnéznem. Legborzasztóbb rémálmaim tárulnak elém, mikor átlépek a földút túloldalára. A mocskos képződmény telis tele van aggatva életem legfélelmetesebb pillanataimmal. Kósza, bűnös gondolataimat látom előttem. Felordítok, de egy lélek sem hallja: tényleg ez a legszörnyűbb büntetés. Ám ekkor egy paripa terem mellettem, felszállok rá, majd gyorsan elvágtatok.
Ismét csiklandozó szél, dallamos virágének, tengerkék ég. Csak egyedül. Túl egyedül. Már vagy fél órája ügetek, de sehol semmi. Nem értem. Túlságosan szép, romantikus környezet, de a magány mindent tönkretesz. Mint ahogy egy nehéz tárgyat beledobnak a vízbe, valahogy a fejembe villan egy idézet:
„Ha egyedül találod magad a zöld mezőkön, hatalmas réteken, patakok árnyékában, akkor nem képzelődsz…”
- Halott vagyok? – suttogom.
Hirtelen véres betűk jelennek meg az égen. Tudtam, már akkor tudtam a választ amikor megérkeztem, de nem érdekelt. Nem érdekelt, hiszen minden rendben volt. Hirtelen minden elsötétül.
- Úristen… - de szavaimat nem hallom többé.

*

        Félelmetes, hogy mire tudják az embert rávenni a barátai. Egyáltalán nem tűnik fel a tanároknak, hogy kissé nagyobb táskáink vannak egy kétnapos osztálykiránduláshoz? Próbáltam a többieket lebeszélni, sejtettem, hogy nem sülhet el jól a dolog. A vonatra várva már láttam pár tapasztaltabb osztálytársam szemében azt a félreismerhetetlen jelet, hogy igen, ma este megtörténik.
A vonatúton igyekeztünk nem erről beszélgetni, nehogy felkeltsük tanítóink gyanúját. Életemben még soha nem voltam részeg, épp ellenkezőleg: a szerelem mámorított el aznap. Úgy gondoltam, a hosszú túrázás közben majd lemaradok a „kiszemeltemmel”, de egész nap csak a barátnőivel volt, így nehezen tudtam vele pár szót váltani.
- Este megbeszéljük… - hangzott a megnyugtatónak nem nevezhető válasz.
Napközben a túrázások, a közös fociedzések, a hosszas beszélgetések teljesen elvették erőinket. Egy helyi kocsmában, a bőséges vacsorát követően kezdett mindenki felengedni: a fárasztó lépegetések, zihálások hangjait felváltották az önfeledt nevetések, a véget nem érő kacajok. A semmi közepén lévő kis vendégházat azonban lassan részeg gyerekek üvöltése fogja betölteni – gondoltam.
A legnagyobb sajnálatomra a felhők gyülekezni kezdtek, vissza kellett vonulnunk a házikóinkba. Előkerültek a félliteres ásványvizes palackok, az üvegek, a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Még nem szabad, még nem beszéltem Vele. Eszembe jutott, hogy még nem is gondolkoztam azon, hogy mit fogok mondani. Valahogy a kikosarazás veszélye egyáltalán nem lebegett a szemem előtt, hirtelen teljesen magabiztossá váltam. Kiléptem a szobából és zuhogó esőben elindultam a kuckójuk felé.
Sehol semmi. A lámpák alig pislákoltak, a lányok nem sokat törődtek a kipakolással. Csak nem ők is hátramentek a házak mögé, a sok részeg hülyéhez? Becsapom az ajtót, elindulok hátra az egyik mámorított barátom társaságában. Összefüggéstelenül beszél, tébolyog – mire jó ez? Nincsenek ott. Kissé szomorkásan visszafordulok, a szobánk felé veszem az irányt. Az osztálytársam már nincs velem: sikeresen kikezdett egy fával. Mosollyal a szám szélén furcsállom, hogy ég a szobánkban a villany. Ekkor azonban az ablakon keresztül olyan képet látok, amit valószínűleg sohasem fogok elfelejteni.
A kiszemeltem pár lány társaságában iszik. Úgy iszik, mint a kefekötő, mintha az alkohol csupán víz volna. Megdöbbenésemből felocsúdva berontok a szobába, amit a lányok sem hagyhatnak figyelem nélkül: szétrebbennek, az álszentség mintaképeiként. Zavarodottságomban nem gondolkodtam a következő lépésemen, így gyorsan felkapok egy ásványvizes palackot, majd elviharzok. Kiszemelt? Már nem igazán.
Összefüggéstelen beszéd, tébolygás – mindjárt jövök! Meghúzom a palackban lévő rizspálinkát: nem fáj, csak erős, bődületesen erős, köhögnöm kell. Részeg barátaim gyűrűjében találom magamat, ahol nincs megállás, csak az ital és a társaság létezik. Kavarognak a fejemben a gondolatok, már nem tudok egyenesen járni, mi lesz belőlem? Próbálok koncentrálni, figyelni, de valahogy nem megy. Kinyílok, kimondom a véleményemet, hozzáfűzök a témához pár oda nem tartozó gondolatot. Hányingerem szerencsére nincs, de nem ismerek magamra. Szemem összeszűkül, csőlátás fog el, nincs más csak a középpont, az akörüli világ nem létezik. Botorkálok össze-vissza, mikor egy kéz ragad meg és már csak a részeg osztálytársaim gyűrűjének távolodását látom.
- Minden rendben lesz haver, gyere menjünk innen. – mondja az őrangyalom és már csak a puha ágy tapintását érzem hátamon.
Elfelejtettem megköszönni. Szédülök, gondolataim kuszaságától egy ideig nem tudok elaludni. A kintről jövő zajok tudatosítják bennem, hogy kiszemeltem megváltozott, és már csak a lány létezik, az osztálytársam. A józanok csoportja elkeseredetten küzd az ellen, hogy a részegek több őrültséget elkövessenek. Ők vannak többen, így a sikerre nem sok esélyt látok. Ebben a pillanatban azonban tompa álom üti a fejemet, irtózatos magasságból zuhanok egy piros pont felé. Egyre közelebb és közelebb kerül – felriadok.
Zúg a fejem, kiszáradt a szám, tagjaim elzsibbadtak, szörnyen fáradtan botorkálok ki az ágyból. A fürdőszobában pofonjaim után sem tudok igazán felébredni, ám beszédem mintha kellemesebben hangzana a fülnek, mint tegnap éjjel. A konyhában találom tegnapi kedvesem: mosolyog rám, azonban úgy érzem, ez a mosoly már soha nem lesz olyan, mint a régi – mire jó ez?

*

        Zongoraszó hallatszott: a két felhevült test zihálását elnyomta egy gyermekkori nóta. Mintha ritmusra játszottak volna egymással, ritmusra zajlott vágyaik beteljesülése. Az alulról jövő dallamszó szépséges varázzsal aranyozta be az éjszakájukat: a csillaghullám, ami a fejük fölött bontakozott ki valamint a lágy, nyári szellő mintha döntésük tökéletességét igazolták volna. Szabad ég alatt szeretkeztek.
A huszonegyedik életévét betöltő férfi tréfálkozva nevettette kedvesét, aki végigkacagta a fiú egy bátor hegymászóról szóló meséjét, aki folyton a két magassági ponton szeretett volna lenni egyszerre. Hahotázásuk rövidesen átalakult forró testeiknek állandó gőzkirötéseivé: serényen csókolgatták egymást a házikó tetejére kihelyezett matracon. Megismerkedtek a bennük tomboló ösztönnel, ami újra meg újra csak fokozódott. Nem értették ezt az érzést, ám egyre jobban az alárendeltjeivé váltak.
Nevetve közeledtek egymáshoz, tudták, hogy amibe most belekezdenek vagy örökre szól vagy tönkreteheti mindazt, amiért eddig küzdöttek.
- Tudod, egész életemben azért harcoltam, hogy minden feltétel nélkül tudjak szeretni valakit, aki viszont szeret és akivel eltölthetem a hátralévő jövőmet. És most olyan könnyű! Te is így érz… - Nem tudta befejezni a mondatot, a lány nem adta meg neki ezt a lehetőséget. Meztelenül feküdtek egymáson. A zongoraszó abbamaradt, most az ő daluk következett:
A fiú lassan beléhatolt, a lány felszisszent, amire egy hosszú csók volt a válasz. Ütemesen mozogtak, mintha a gátlásaik feltörése megbabonázta volna mindkettőjüket: nem voltak zökkenők, azt tették, amit benső ösztönük kívánt. Forró csókokban olvadtak egybe, mozgásuk felgyorsult, elméjük már rég nem a Földön volt. Máshol jártak, a gyönyörök kertjében, együtt térképezték fel az eddig számukra ismeretlen területet.
Vége. Visszatértek a házikó tetejére, egymásba habarodva. A lány lassacskán elaludt: a fiút még a csillagok ébren tartották, csodálattal nézte a vállán szuszogó angyalkát. Mi lesz most? Vajon tényleg úgy gondolta, ahogy én?
Ám erre már megkapta a választ…

*

- Nézd…értem…ja, sajnos most nem lenne jó, mindjárt… - Megszakad a vonal. Mobiltelefonom utolsó erejével még egy elköszönő üzenetet dob ki képernyőjére, majd pár tizedmásodperc múlva megadja magát az akkumulátor töltetlenségének. Sebaj, megannyi dolgom van még. Alig tudom elhinni, hogy az állandó rohanásban néhány napot tölthetek a szüleim házában. Csak ***** hiányzik, de nagyon!
A konyhában töltök valami üdítőt, hogy megfeledkezzek a munkáról. Eszembe jutott, hogy mennyire megváltozott az életem: mintha csak tegnap történt volna, hogy pattanásos arccal léptem át az iskola kapuit. Ahogy jobban elmerengek, ez az emlékkép eltávolodik tőlem, nekem pedig csak egy tükör marad, benne egy körszakállas hivatalnok képével. Mennyire más szerettem volna lenni és most tessék, lassan kinő a harmadik kezem, hogy nyugodtan tartsa az állandóan működésben lévő telefonomat.
Zuhanyzásomat követően a tükör bepárásodik, elfedve ezzel kissé törött részeit: vajon ha belenézek, milyen látvány fogad? Ahogy kimondom ezt, mintha valaki megragadna és teli erővel a tükörképem felé repítene. Saját lábam volt a tettes, nincs időm szitkozódni, ám nem menekülhetek. Nyakam nekivágódik a törött üvegnek… elborzadva nézem immár lentről a felém tartó vércsíkot. A legnagyobb meglepetésemre nem fáj, de tudom, halálos sebet szenvedtem...
Megpróbálom elszorítani a spriccelő artériát, majd a tetőtér felé veszem az utam: félúton jut eszembe, hogy lemerült a telefonom. Elkáromkodom magam, ha nem kúszna sietve a fejembe egy segítő gondolat: a házi készülék! Rohanok a konyhába, kis híján berúgom az ajtót… nincs vonal! Gondolkozz *****, gondolkozz! A szekrény mögött felfedezem a parányi kábelt, ám kiszabadításához szükség van mindkét kezemre. Döbbenetesen undorító festményt készítek véremmel a konyhaasztalra.
Őrült sietségemben leverem a telefon melletti üdítővel teli poharat, ráömlik a készülékre… realizálódik bennem a tudat, hogy tényleg nem tudok elmenekülni. A ház zárva, nincs kapcsolatom a külvilággal: teljesen megáll körülöttem az idő.
Rohanó világunkban azonban kaptam egy kis haladékot, amit szeretnék minél jobban kihasználni. Átkötöm a sebem, ám úgy érzem, lassan átitatódik véremmel. Elindítok egy halk zongoraszót, majd vadul kutakodni kezdek múltamban: fényképeket szórok mindenfelé, hogy könnyen belebotoljak pótolhatatlan emlékeimbe. Az első nap az iskolában… az első részegeskedés… az első csók… az első szeretkezés… az első (és egyben utolsó) drogos utazásom… mindjárt megszűnnek létezni. Annyi, de annyi fényképet túrok fel és nézek meg, amennyit csak bírok, feltöltve ezzel az utazásomhoz szükséges benső táskámat. Többször láttam különböző filmekben, hogy az emberek szörnyű kínok közt fejezik be földi létüket, azonban nekem más adatott meg.
Mikor megszületünk, sírunk, míg a többiek nevetnek; a célod legyen az, hogy nevessél, mikor a többiek sírnak! Fura, de rengeteg alkalommal hallottam ezt a mondatot, s elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyen lehetőségben legyen részem. Mindent elértem, amit kívánhattam volna az élettől; mindent, de mindent megkaptam, amire szükségem volt, csak… nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan mennem kell. Jó-jó, várj egy kicsit, ne siessünk ennyire! Csak azt akarom mondani, hogy minden rendben van…

VÉGE

Szerző: Kóbori Ádám
(Figyelem! Ez a szöveg szerzői jogvédelem alatt áll!)