<<Vissza

A kishitű csiga

Ármin, a kis csiga bánatosan gubbasztott egy gomba tövében, és akkorákat sóhajtozott, hogy csak úgy hajladoztak körülötte a fűszálak. Erre a nagy sóhajtozásra nemcsak én lettem figyelmes, hanem a szomszéd margarétán napozó szitakötő is. Odarepült hát Árminhoz:
- Mi a baj barátocskám? – kérdezte tőle kedvesen – Mi ez a nagy búslakodás?
- Ne is kérdezze, kedves szitakötő úr. – mondta Ármin – Én olyan szerencsétlen vagyok!

- Szerencsétlen? Ugyan miért?
- Nézzen csak rám! – mondta a kis csiga, majd akkorát sóhajtott, hogy az éppen arra szárnyaló szúnyog szárnyait egészen összekócolta.
- Nézlek én, - szállta körül Ármint a szitakötő – és egy nagyon kedves, helyes csigabigát látok, aki ugyan most igencsak fancsali képet vág.
- Helyes? - húzta el a száját Ármin – Látja, hisz épp ez a baj!
- Mi?
- Ez. Már egy hete itt gubbasztok ennek a gombának a tövében, így volt elég időm arra, hogy megfigyeljem a rétet és lakóit.
- Kíváncsi vagyok, mit figyeltél meg ezalatt a hét alatt. – telepedett szitakötő úr a gombára.
- Azt, - mondta Ármin, határozottan – hogy én vagyok itt a leghaszontalanabb, leglassúbb, legcsúnyább állat.A szitakötőnek még az álla is leesett, ennek hallatára, és már éppen közbe akart vágni, de Ármin folytatta:
- Mert itt van például maga, hogy ne is menjek messzire, maga gyönyörű, gyors, könnyű. Felrepülvén beláthatja az egész világot, míg én csak ezt a gombát bámulhatom.
- De … - próbálkozott újra a szitakötő
- Vagy itt vannak a mókusok. Milyen szép a bundájuk, milyen nagyok és fent élhetnek a fákon. Nekem egy év is kevés lenne, hogy oda feljussak. Vagy a madarak. Ó, ahogyan pacsirta asszonyság dalol… Én még énekelni sem tudok. Hát minek vagyok én? Mi szép van bennem?
Szegény Ármin csaknem zokogott.
- Elég ebből! – csattant fel szitakötő úr – Ilyet sem hallottam még. Nem mondom néha én is, irigylem a pillangók színpompás szárnyait, de ez azért mégiscsak sok! Még hogy nem vagy szép! Hát van még olyan állat itt a réten, aki a hátán hordja a házát. Méghozzá milyen takaros kis házat. Meg aztán miért baj az, hogy lassú vagy, így legalább mindent jól megfigyelhetsz, ahogy teszed is. Mi szitakötők csak átrepülünk rét felett, te azonban belülről ismered. És lehet, hogy neked egy év kell ahhoz, hogy megmássz egy fát, de képes vagy rá! Csúnya és haszontalan állat pedig egyáltalán nincs.
- Gondolod, hogy fel tudnék mászni erre a jegenyére itt? – kérdezte Ármin felcsillanó szemmel.
- Nem gondolom. Tudom! – állította a szitakötő.
- Egy fa tetejéről pedig akár az egész rétet beláthatom, sőt még tovább is! – lelkendezett a kis csiga.
- Ez egészen biztos.
- Ha elfáradok pihenek, ha megéhezem eszem falevelet.
- Ha pedig haza vágyol, csak bebújsz a házadba. – mondta a szitakötő.
- Milyen igaz! – ujjongott Ármin – indulok is, és köszönöm! – kiáltotta a szitakötőnek, azzal elindult a gomba mellett magasodó hatalmas jegenye irányába – Egy év múlva pedig, - fordult még vissza – találkozzunk ugyan itt, és akkor majd mindent elmesélek. Jó?
- Rendben van. – intett felé szárnyaival szitakötő úr, azután még sokáig szemmel kísérte a kis csigát, aki vígan dalolva haladt a fa felé.
- Milyen kevés kellett neki, hogy így felviduljon! – gondolta – Most egy évig nem unatkozik majd. Mégiscsak fontos, hogy valami célunk legyen… Megyek is. Nehogy lekéssem a nyáresti táncbemutatónkat a tó fölött.
Azzal elrepült, miközben szárnyain aranyló fénnyel csillámlott a lenyugvó nap sugara.
Én pedig felmásztam a gomba kalapjára, hogy páholyból nézhessem a szitakötők előadását, és hogy figyeljem Ármin utazását.

Szerző: Frankó Katalin
(Figyelem! Ez a szöveg szerzői jogvédelem alatt áll!)