Pillanatnyilag vesztes
Száztizenhét
(igaz, ebből mondjuk csak nyolcvan-kilencven) perc tömény
hátborzongás, és hogy őszinte legyek egyáltalán
nem erre számítottam. „Csak egy thriller, semmi
vész..” - így a nővérem.
De nem volt jobb
dolgom: a gaz streptococcusok az ágyba kényszerítettek,
a felmentés – hős antibiotikum-katonák képében
– pedig csak későn érkezett. Higgyék el, én
sem szeretek ilyen állapotban lenni, de hogy ez a film
hozzájárult lázam kiizzadásához,
az holtbiztos. A takaró eddigi új funkciója
jelent meg előttem: pajzs a borzalommal szemben, de a füleim –
az árulók! - igencsak aktívak voltak. A
gyilkosságok során felcsendülő hegedűhúr-sikítás
kitörölhetetlenné tette a képkockákat:
a konyhakés halálos szürkesége mintha
kitárult volna a fekete-fehér készülékből,
nem beszélve arról, milyen mélyre hatolt
pszichológiailag egy-egy pillanat. Le a kalappal, rendező úr,
le a kalappal!
Amilyen vidám
hangszimbolikájú szavakat használtam az előbb,
olyan reszketve és verejtékezve cseréltem ki –
legyünk őszinték – szétizzadt ágyneműmet.
A púder sajnos hatástalanná vált ilyen
mennyiségű víztömeggel szemben: nem volt mese, le
kellett fürödnöm. Tizennyolc évesen, izmos
alkattal és szilárd akaraterővel, nem hittem benne,
hogy fiatalodok tizennégy évet, mikor Óz
boszorkánya kergetett rémületbe. Tusolás
közben attól rettegtem, mikor változik át a
tükörben arcom a filmbéli halálfejjé,
melyre a válaszom – nem csoda – egy orbitális
sikoltás lett volna. Hát még mikor ledobtam a
szennyest a lyukon, mi lett volna, ha szembenéz velem a
sötétségen keresztül az a fiatal, őrülten
mosolygó arc?
Egy jó,
arcra irányított hidegzuhany persze elmosta ezeket a
képeket. Igaz, minden egyes nesztől falramászhatnékom
támadt, de betudtam őket a nappaliban lakó hörcsögöm
ténykedéseinek. Háh, pont Muci tartja
rettegésben a család legfiatalabb tagját! De...
furcsa, ekkorákat csak nem zajonghat kis állatkám.
No, mindegy: elzárom a vizet, és éppen nyúlnék
a szappan felé, mikor – Uram Atyám tényleg –
emberi lépéseket hallok az ajtó mögött...
ez csak a bátyám lehet, végre nem leszek egyedül
ebben a nagy lakásban!
Hát –
igazán sajnálom, de – a frászt, nem ő volt
az. Lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó... a betörő
nem számított rá, hogy látom a tükörből.
Leírhatatlan borzalmamban az előre, védekezésként
benyújtott vascsövet konyhakésnek néztem,
ami szinte bebetonozott a fürdőkádba. A harc vágya
azonban felülkerekedett a film okozta érzéseken:
teljes erőből visszacsaptam az ajtót, amitől a szegény
koma – hiszen nem hiába jött rabolni – hátravágódott,
egyenesen a gardróbnak. Tizedmásodpercnyi előnyömet
kihasználva, felkaptam egy törülközőt, futva
úgy-ahogy magam köré csavartam, majd a bejárati
ajtó felé vettem az irányt.
Zárva, hát
persze. A rabló nyilván szegénységből
tört be, nem volt nála zárfeltörő...szép
is lett volna! De hogy a furfangba jutott be ...az ablak!
Visszarohanok a nappaliba, a barátunk már dühösen
jön mögöttem. A nyitott ablak már csak pár
lépés. Bár tárva-nyitva áll, egy
„Bocs, Muci!” felkiáltással felkapom a kemény,
rágható kőszerűségét, és
nekivágom az ablaknak – a csörömpölésre
biztos felfigyelnek a szomszédok!
Elég vicces,
hogy egy szál törülközővel kivetem magam az
ablakon. Az esésben ráadásul elvesztem azt... de
jobban elfoglal, hogy a térdemre estem, és
pillanatnyilag csorog belőle a vér, hogy egy pár
reccsenésről ne is essen szó. Káromkodva, mint
egy kocsis, de kicsit megittasulva a győzelemtől, kirohanok az
utcára teli torokkal üvöltve, hogy:
- Segítség, segítség! Hé, betörtek hozzánk! Valaki segítsen!
- Nyugi, itt vagyunk – teszi rá valaki a vállamra a kezét. Szinte
elfagynak az ereim, amikor ránézek. Fiatal, őrülten
mosolygó arca egy elhaló kiáltást indít
el torkomból, mely kiérve semmivé foszlik. Erre
a többi rabló is előjön a szomszédságból:
minden egyes ház felől közelít egy fekete
símaszkos alak, hóna alatt a zsákmányával.
Egy pillanat alatt elszáll belőlem minden erő. Pillanatnyi
veszteség, mely iszonyatos erővel bír. Megérkezik
a „betörőm” is, társai mosolyogva nyújtják
át neki vascsövüket...
Elnézést,
de erre már muszáj volt felébrednem. Nem elég,
hogy piszok nehéz lázasan kikászálódni
az ágyból, de megint senki sincs itthon. Legjobb lesz,
ha bepótolok valamilyen klasszikust, majd leköt.
Észreveszem az asztalomon nővérem kazettáját...hmm,
nem hangzik rosszul...Alfred Hitchcock...Psycho.