ASTORIA

Hat évvel ezelőtt az egyik szomszéd kislány megkérdezte, hogy viselném-e gondját a kis teknősének. Persze gyorsan ráálltam, így hamarosan büszke tulajdonosa lettem egy négyéves piros fülű ékszerteknősnek.

Gyorsan szakkönyveket szerezünk be, és egy terráriumot is készítettem neki. Már az első éjszaka kint aludt a drága, a konyhában, mert érdekes módon a terrárium aljába rakott kavicsok között támadt kedve kincskeresésre. Iszonyatos zajt csapott. Ezt a szokását később sem szakította meg, így a konyhán maradt a helye.

Miután alaposan tanulmányoztuk a szakirodalmat, kiderült, hogy az előző gazdája éppen az éhhalál küszöbén tartotta. De mi majd felneveljük szakirányosan!- szólt az első határozott kijelentés. De azt később tudtam meg, hogy mivel ketten voltak az elődnél, így a kevés kajáért komoly harcot kellett vívniuk. Ezért a kis Blankánk (végül is ez lett a neve), enyhén szólva mohónak bizonyult. Olyan vehemensé vált, hogy az akvárium vizébe rakott hőmérőt addig „csipkedte”, hogy az eltörött.

Kedvenc időtöltése volt, hogy a napozó helyén teljesen elnyúlva, nézett ki az ablakon.

A terráriumának készítettem egy kis asztalkát, a tetején persze ott világított a lámpája. Biztonságos távolságra kellett helyeznek tőle, mert képes volt a forró burát is harapdálni. A konyhánk az tervezőnek köszönhetően talpig üveg, ez nyáron nem igazán jó ötlet. Világosnak világos, de 11 órától naplementéig süti a nap ezerrel, így a kánikulában is megfelelő a hőfok.

Szóval nem volt akadálya, hogy Blanka az amúgy nem nagy forgalmú utcán, forgalomszámlálást végezzen. A szakkönyvek azt írják, hogy nem jó a látása, mégis a sárga és a piros kocsikat, amik elmentek az ablak alatt, követte a szemével.

Persze nagy zsivány volt, mert ha valaki elment a látókörén belül, azonnal az üvegnél termett, és a mellső két lábát az akvárium falának támasztva két lábra állt, és úgy kunyerált mindenkitől kaját. Mi persze mindig megsajnáltuk, ennek meg is lett a látható jele. A páncélja pikkelyein jól látható volt a gyors növekedés nyoma.

De sajnos ennek a gyors növekedésnek volt egy nagyon nagy hátulütője. Ő maga is gyorsan terebélyesedett. A nálunk eltöltött másfél év alatt a 6,5 cm-es hosszúsága 14 cm-re változott.

Szegénykém kinőtte a lakását, olyan szinten, hogy már állatkínzás határait súrolta. Ez így nem mehet tovább felkiáltással készítettem neki egy sokkal nagyobb akváriumot, de ezzel az volt a baj, hogy nem fért el a konyhában. Mivel szerette az utcát bámulni, nem lett volna szívem valamelyik sarokba rakni.

Sok-sok vita után megszületett a határozat, Blankának menni-e kell. Nagyon nehéz volt számomra ezt a döntést meghozni, a szívem szakadt meg. A kérdés már csak az volt, hogy hová költöztessük szegénykémet. Az állatkertbe, vagy a Margitszigeti tó jött végül is számításba. Az állatkertet nem sikerült telefonon elérni. És már akkor kezdett elég jó idő is lenni, úgy határoztunk, hogy egy vasárnap elvisszük a szigetre.

Gyönyörű, napfényes vasárnap reggel virradt ránk. A tavasz első igazi napfényes hétvégéje volt, gyorsan felkerekedtünk, és elrobogtunk a szigetre.

Szegész Blankát beraktam egy hátizsákba. Nem volt kedvére a dolog és állandóan ki akart mászni belőle.
Elég kínos pillanatokat éltünk át a villamoson. Egy mocorgó hátizsák, ami meghatározhatatlan zajokat hallat. Persze hogy mindenki bennünket figyelt. Megpróbáltam a lábam mellé letenni, és amikor a szabadulni vágyó kis állat motoszkálásának köszönhetően a táska kibillent az egyensúlyából, úgy tettem, mintha a benne lévő valami billent volna ki. Egész addig próbálkoztam, amíg az alján nem akart kimászni. A megállóban, viszonylagos csöndben az apró lábak kaparászása, ágyúszónak hatott számomra.

Keservesen, de kiértünk a szigetre. Gondoltam, majd szépen becsusszantom a tóba és kész. Mikor oda értünk, rengetegen voltak. Hát persze! Csodálatos idő van, a sok barom meg pont itt piheni ki a heti fáradalmát, fürdőzik a napfényben. A halastó körül már egy tűt sem lehetett lejteni, így eleve kiesett. Pedig ez lett volna a legoptimálisabb, állandó termálvíz, nem fázott volna majd télen.
A másik tónál bolyongtunk egy darabig.
Többszöri próbálkozás urán, egy óvatlan pillanatban kiraktam a tó szélére, gondolván, hogy megérzi a víz illatát, és bele veti magát. De ő nem! Megfordult és elindult felénk. Már-már megsajnáltam, de jöttek a járókelők és nem mertem visszatenni a táskába. Szépen vissza tetem a tó szélére. Ez a lökött meg, elbújt egy kis bokor alatt. Végre nagy sokára átmászott a köveken és vízbe vette magát. Mi ültünk nyugodtan a padon, mint aki semmit nem látott az egészből. Többen meg látták a víz szélén tanácstalanul álldogáló teknőst. Lehajoltak, szólítgatták, meg akarták simogatni.
Ez a marha azt hitte, hogy kaját kap és elkezdett pitizni. Azt hittem ott helyben elsüllyedek. De végre nagy óvatosan elindult felfedezni a nádat. Szégyen nem szégyen könnyes lett a szemem. Erőt vettem magamon és elindultunk, hogy minél gyorsabb legyen a búcsú.

Még háromszor fordultunk vissza.

A szobornál sütkéreztek a tekik, de őt nem láttuk. A nád gyanúsan ingadozott, az csak a „miénk” lehetet. Megvártuk, amit kijön levegőt venni, láttuk a semmivel sem összetéveszthető páncélját. Végre csak elindultunk haza.
Egész úton szinte alig szóltunk egymáshoz. Amikor haza értünk, számtalan kérdés foglalkoztatott. Nem fog-e félni éjszaka? Nem fázik? Talál magának kaját?
Találkozik a többiekkel? Nem fogják bántani? És hasonlók.
Elhatároztuk, hogy mihelyt tehetem, meglátogatjuk. Ha látom (ha meglátom), hogy valami nem tetszik neki, bemászok a tóba, megfogom, és haza hozom.

Napokig csend volt otthon, mindenki levert volt, és akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem jól tettem. Még nagyon sok éjszakán álmodtam róla, már amikor a lelkiismeret furdalástól el tudtam aludni.

Budapest, 2007.10.12.