ASTORIA

A minap a párom szólt, hogy a bevásárlását a közeli élelmiszerboltban kicsit túlméretezte, vegyem hát fel a málhás szamár konfigurációt, és menjek el elébe. Már nem álltam be a sorba, így kényelmesen figyelgettem az embereket. Aktuális pénztárnál egy idősebb nő vásárolt, kocsija a szalag végén. A visszajárót módszeresen elpakolja pénztárcájába. A mögötte álló hölgy arcán nem kis idegességet vettem észre. Nem tudta az előtte lévőtől a bevásárló kocsiját kellő pozícióba hozni, a pénztáros meg fel sem nézve, csak húzogatta az árút a kódleolvasó fölött. A már leszámlázott árú meg csak gyűlt a szalag végén, elpakolatlanul. Mire az idős néni nagy sokára elkészült a bonyolult pénzügyi tranzakciójával, a másik nő arca kezdett lilába szállni. Persze kapkodott, hogy mindent be tudjon rakodni, gyors fizetés, és távozás.

Gondoltam én! De persze hogy nem ez történt. Ő is ugyanolyan lelki nyugalommal, szisztematikusan elrendezte a pénztárcájában a visszajárót. A papírpénzeket a megfelelő rekeszekbe, címlettel befelé és állítva rakta – ezreseket nagyságrendileg külön rekeszbe, a százasokat a másikban – az aprópénzt, pedig az arra rendszeresített rekeszbe. A művelete majdnem egy percig tartott. Eközben, a mögötte levő ugyan így járt, mint pár perce még ő.

Milyen érdekes is az ember néha. Addig siet, amíg sorra nem kerül, de utána már eszébe nem jut, hogy az aki mögötte van a sorban, szintúgy sietne. De ez a jelenség megfigyelhető az élet területén máshol is. Csak saját tapasztalat, láttam már gyógyszertárban, orvosnál, étteremben hasonló eseteket. Nem az a baj, hogy nem figyelünk az embertársainkra, hanem az, hogy olyanokat teszünk, amik fordított esetben zokon vennénk. Az élet más területén is így van, és így is volt. Ki ne emlékszik még a régi szlogenre: „Miénk az ország magamnak építem!”

Ma is céges telefonon beszélünk a legtöbbet, főleg a mobilokat hívjuk előszeretettel, hisz az „olcsóbb”, mintha a sajátunkról tennénk. A cégnek ez meg se kottyan. Nyugtassuk a kelkiismertünket. És fel vagyunk háborodva, ha véletlenül ezt a telefonszámlát kifizettetik velünk. De azért is fel vagyunk háborodva, ha véletlenül a saját telefonszolgáltatónk véletlenül többet számláz a kelleténél. „Majd én bemegyek, és rájuk borítom az asztalt!”

Ugye milyen ismerős? Miért várjuk el másoktól, hogy tekintettel legyenek ránk, amikor mi sem vagyunk tekintettel senkire.

Miért várjuk el mondjuk a kormánytól, hogy legyen tekintettel ránk, amikor mi meg a saját gyerekünkre sem vagyunk tekintettel.

Szidjuk ezerrel a vállalkozókat, hogy így csalnak, meg úgy nem számláznak le mindent. De amikor hozzánk ki jön a mosógépszerelő, és azt mondja, hogy számlával 40, számla nélkül 28. Vajon melyiket válasszuk? Ugye, hogy nem a 40-est.

Mások hibáit nagyon könnyű észre venni, de inkább előbb nekünk kellene a tükörbe nézni.