Írásaim:
Horgászkaland
Horgászkaland
Mégegyszer ellenőrizte a csomagtartó
tartalmát, hogy minden benne van-e, amire szüksége lesz, majd
erőteljes mozdulattal becsukta.
- Ezt is el kellene már vinni a
szervizbe. – gondolta mérgesen. De hónapok óta nem tett ebben az
ügyben lépéseket. Marad hát a reggeli morgolódás, és az
ajtócsapkodás.
Még visszament a lakásba, ellenőrzött
mindent, gázt, villanyt, ablakot. Majd kulcsra fordította a bejárati
ajtó zárját. Az autónál Fickó már türelmetlenül várta.
- Na gyere öreg. – szólt a szíves
invitálás, ezzel a kutya, miután kinyílt az ajtó, egy ugrással az
első ülésen termett. Semmi más nem mutatott a nevére, hisz már ő is
öregnek számított a maga 10 évével. De bezzeg, amíg fiatal volt, a
környékbeli szukák nem voltak biztonságban tőle, nem számított neki
semmilyen kerítés, ha érezte egy tüzelő szuka illatát.
Az öreg is beült az autóba, ami
természetesen nem volt egy mai járgány. Az is kiszolgálta már a
kenyerét. De arra még jó volt, hogy elszaladjon a tóhoz, meg vissza.
Így van! A hősünk, mint évek óta,
kora tavasztól késő őszig, a mindennapjait a tónál töltötte,
pusztítva annak halállományát. De mit is csinálhatott volna. A ház
rendben volt, a gyerekei rendbentartották. Minden nyáron hazajönnek
felváltva, és rendbeteszik a portát. Kifestenek, tűzifát vágnak
télire, megjavítanak mindent. Az öregnek nem volt gondja semmire.
Mióta a párja elment, azóta ketten
élnek Fickóval. A kertet már nem tudja művelni, nincs rá ereje.
Otthon is tudna ülni, de akkor mi lenne a szórakozása? Itt a tónál
meg olykor találkozik emberekkel, vagy „zöldfülűekkel”, akik most
kezdik megtanulni a horgászás tudományát. Az öreg szívesen segített
mindenkinek, aki kérte. Nem ok nélkül, hisz már egy élő legenda volt
a tó környékén. Ha már ő sem fogott halat, akkor tényleg nem volt
kapás. Alig múlt el olyan nap, hogy a napi adagot ne fogta volna
meg. Főleg pontyot, meg kárászt. Ez a két halfajta volt a tóban a
legtöbb. Meg persze keszeg, de ezt nem sokan szeretik.
A kifogott halakat rendre a kocsmában
adta el esténként. „Büfé - Falatozó” Ez volt kiírva a cégérre. Még a
hatvanas években épült, de a külsején és a berendezési tárgyakon
szinte semmit sem változott. Még mindig a korabeli székek, asztalok
voltak, sőt még a ventilátor is a régi volt. A tulajjal jó
viszonyban volt, és ha neki éppen nem kellett másnapra a friss hal,
mindig akadt ott olyan vendég, aki egy-két sörért megvette a
halakat. De történt már olyan is, hogy valaki előre rendelt nála.
Ezzel sem volt baj, soha nem csalódtak az öregben. Ha halról volt
szó, állta a szavát.
Miután az új tulaj átvette a kocsma
vezetését, felújította konyhát. Azóta minden nap főznek. Sok az öreg
a faluban, az „Öregek napköziotthona” is teltházzal üzemel, mióta
Jóska gyerek lett a polgármester. A napköziotthont is a kocsma látja
el ebéddel. De innen visznek haza vacsorát is. Így nem kell sokat
bíbelődniük a főzéssel. Ide járnak még ebédelni a polgármesteri
hivatalból, az asztalosüzemből, a lakatosműhelyből is. Sok az
átutazó is, néha azok is betérnek. Szóval úgy látszik, jó üzlet volt
beindítani a konyhát. Az öreg is innen viszi haza minden este a
vacsorát.
Most is az első útja a kocsmába
vezetett, leadta az ételesét, beszélgetett a tulajjal.
- János bátyám! Estére nem kérek
halat, van most belőle bőven, de majd szólok, ha lesz szabad
kapacitása, ha hazajön.
Még párszó a napi időjárásról, és az
öreg továbbment a kisboltba. Ott friss zsömlét, felvágottat vett,
hisz hosszú lesz a nap.
Végre kiért a tóhoz.
A csomagtartóból kényelmesen
előszedegette a szükséges dolgokat, akkurátusan elrendezte, mindent
a maga helyére. Szerette a rendet, és mindent úgy pakolt, hogy
kézügyre essenek, ha hirtelen kell. Az etetőcsővel száraz kukoricát
szórt be a tóba, ahová majd a horgokat szánta. A tükörsima
vízfelületet ezer apró kis hullám borzolta fel. Dobás, dobást
követett. Majd előkerültek a botok is. Csalizás után bedobta a
kézséget, kényelmesen elhelyezkedett a kempingfoteljében, és
elégedetten szétnézett.
A tó, valamikor a Termelőszövetkezeté
volt, innen bányászták a sódert. De miután már túl nagynak
bizonyult, kezdtek egy másikat. Több tucat is volt a környéken.
Később víztározónak használták, meleg nyári napokon innen locsolták
a környező földeket. Később halásztársaság alakult, hogy ne legyen
kihasználatlan a tó, rendszeresen telepítettek is bele halat, hogy a
horgászok által kifogott halakat visszapótolják. Az öreg mind a négy
tavat kipróbálta már, ami ehhez a horgásztársasághoz tartozott, de
ez volt a legjobban megközelíthető, és a legkényelmesebb. Az autó
itt van karnyújtásnyira, és ha esik az eső, nyugodtan be tud ülni,
és onnan is tudja nézni a kapásjelzőket. A déli napsütésben
kényelmes árnyékot biztosítanak a környékbeli fák, egészen késő
délutánig. A tóba benyúló földnyelven meg még egy horgász
kényelmesen elfér, ha nem zavarja az öreg állandó beszélgetése, vagy
Fickó kíváncsi tekintete. A többi horgász már jól ismerte az öreget.
Tudták, melyik a helye, és békénhagyták. Néha egy-egy újonc
elfoglalta, ha előbb jött ki pecázni, de ilyenkor az öreg nem szólt,
elvonult máshová.
Fickó is jól érezte kint magát,
legtöbbször a nyugágy alatt heverészett. Ritkán felfedező körútra
indult, és mérgesen morogta meg a nyugalmukban megzavart, hirtelen
vízbe ugró békákat. Ugatni szinte soha nem hallották. Az öreg
megtanította neki, hogy a csendet, nyugalmat nem szabad oktalan
csaholással megzavarni. Ritkán átnézett a „szomszédokhoz” is, de
senkit nem bántott, kedvesen körbeszaglászott mindent, és mindenkit,
aztán elment. Ha elfáradt, akkor visszament az öreg gazdájához,
leült mellé, vagy bevackolt a szék alá. Ilyenkor le nem vette a
szemét a kapásjelzőkről. Nem egyszer megtörtént, hogy az öreg
elpilledt, és Fickó vette észre, ha kapás volt. Ilyenkor halkan
morgott egyet, és ha nem történt semmi, akkor finoman megrázta az
öreg nadrágját.
- Jól van na! Nem alszom! – korholta
vidáman az öreg a kutyát. Közben megsimogatta a buksiját. Ez volt
nála a legnagyobb szeretet jele.
Kölyökkutyaként, többször előfordult,
hogy amikor kapott a hal, a mozgó kapásjelzőt játéknak vélte és
vadul rávetette magát. Persze ilyenkor nagyon lehordta az öreg. De
mára már megkopott az ő fürgesége is, nincs már kedve ok nélkül
ugrálnia, meg is tanulta, hogy mit szabad, és mit nem.
Ezen a délelőttön nem történt semmi
említésre méltó.
- Nagyon sokáig alszanak ma a halak.
– mondta az öreg a kutyának. Fickó, mint egy válaszképen a lábára
rakta a fejét, és hosszan bámulta a sima víztükröt.
Nem sokkal egy óra után, az öreg
hátra menta kocsihoz, és előszedte a sneciző botot.
- Nemsokára királyi lakománk lesz. –
szólt megint a kutyához, aki hirtelen abbahagyta az addigi
heverészést. Feszülten figyelte az öreg minden mozdulatát, hisz nem
sokára terített asztal fogja várni. Már az öreg sem emlékszik rá,
hogyan történt a dolog, de a lényeg, hogy kutyáktól szokatlan módon,
Fickó él-hal a kishalakért.
Az öreg elő vette még a lapos tálat,
vizet merítet bele. Ebbe fogja belerakni az apró halakat, nehogy már
homokosan kelljen megenni a kutyának. A kishorogra csali került,
majd repült a vízbe. Nem kellett soká várni, az úszó gyorsan
elmerült. Egy tenyérnyi kis kárász ficánkolt a damil végén. Az öreg
leszedte az ártatlan kis jószágot, bele a tálba, újabb csalizás, és
az úszó már megint a vízben. Többször ismételve, a végén már a
tálban szinte forrott a víz.
- Na még egyet. – szólt oda Fickónak.
– Azután ehetsz.
Fickó addigra már a tál mellett állt
vigyáz állásban. Figyelte az úszkáló ebédjét.
- Hát te hogy kerültél ide? – szólt
az öreg. A botja hirtelen nagyon meghajlott, ahogy ki akarta emelni
az utolsó kishalat. – Ez már nem a tányérodban végzi. – szólt megint
a kutyához, aki nem tudta hirtelen, hogy mi tévő legyen. Hagyja ott
a tálat, és figyelje az eseményeket, vagy őrizze tovább. Mindig
különös izgalomba jött, ha az öreg halat húzott ki. Mivel beszélni
embernyelven nem tudott, így soha sem tudjuk meg, hogy mit
érezhetett ilyenkor.
A horgon egy 40 dekás körüli kárász
pihegett, mikor végtére is kihúzta az öreg a partra.
- Te most a szákba mész. – szólt a
halhoz. – Talán idecsalogatod a testvéreidet.
Azzal tényleg berakta az addig a
parton száradó, sokat látott haltartóba.
- Na Fickó. Mára ennyi az ebéd. –
azzal megmosta a kezét a tó vizébe, és ő is előkereste a reggel
vásárolt finomságokat.
Hétről hétre, hónapról hónapra ez
volt a megszokott menetrend ebéd környékén. Először a kutyának
fogott néhány apróhalat, és csak azután fogott hozzá maga is az
ebédjéhez.
- Estére már finomabbat eszünk öreg.
A kocsmáros azt mondta, tökfőzelék lesz, azt te is szereted. –
mormogott a foga között az öreg.
Szinte mindent megbeszélt a kutyával,
más társasága nem lévén. De legalább soha ne veszekszünk, szokta
mondogatni, ha ez ügyben faggatják.
Az ebéd utáni szendergéséből Fickó
figyelmeztető morgása ébresztette fel. A kapásjelző apró
mozdulatiból arra a következtetésre jutott, hogy a halaknál is
elérkezett az ebédidő. Fickó a hátsólábát már maga alá húzta,
ugrásra készen állt, ahogy feszülten figyelte az eseményeket.
- Na várjál öreg! Mindjárt ráharap. –
mondta az öreg. Nem tudni, hogy a kutyához beszél, vagy csak saját
magának. Hirtelen megfeszült a damil, és az öreg jól megszokott
mozdulattal „bevágott”.
- Ez szép, méretes ponty lesz!-
nyugtázta magában. Az üvegszálas, sokat látott bot derékszögben
meghajlott. Hirtelen valami erő ki akarta rántani a kezéből a botot,
és a fék hangosan felsírt.
- Ennek már a fele sem tréfa! – szólt
a kutyához.
- Látod Fickó? Ez már termetes jószág
lesz.
A bot a kezében már teljesen
visszahajlott, mint egy U betűt formázva. A damil víz feletti része,
hirtelen jobbra indult el.
- Fussad még a köreidet. – szólt, de
most már a damil végén lévő halnak intézte a mondandóját. Nyugodt
volt, hisz a szerelését hetente ellenőrizte, a fék úgy volt
beállítva, hogy a damil nem szakadhatott el, csak hirtelen rántásra.
Az orsón annyi zsinór volt, amivel simán átérne a túlpartra. Ha nem
engedi, hogy a nádasba meneküljön a hal, vagy nem akad el a damil
valami láthatatlan akadályon, akkor bármekkora is a hal, ki lehet
hozni a partra.
Igazából a hallal való küzdelem miatt
jár az öreg horgászni. A vadász és a zsákmány.
Most már biztos volt, hogy nem egy
megszokott 2-3 kilós a hal, az nem húz ennyire.
Máskor is fogott már nagyobb halat,
de az már lassan a feledés homályába merült. Mióta társaság 1-2
kilós pontyokat telepít a tóba, szerencsétlenek nincs idejük
nagyobbra megnőni. Bár többen esküdni mertek volna rá, hogy él a
tóban egy öreg, sokat tapasztalt hal, úgy 10-12 kilóra becsülik. De
az öreg nem hitt a mendemondáknak. Többen mesélték, hogy
megakasztották már, de az utolsó pillanatban kereket oldott a
zsákmány.
- Lehet, hogy mégis igazuk lehet
ezeknek a zöldfülűeknek? – morfondírozik az öreg magában. –
Mindenesetre, ez nem egy megszokott hal lesz, az már biztos.
A hal, hol jobbra, hol balra tartott,
de szép lassan méterről méterre közelített a parthoz. Az öreg nagy
szakértelemmel fogta rövidebbre a pórázt. Hosszú idő múlva már 5-6
méterre volt, a vízen nagy hullámok mutatták az útját, mintha valami
motoros hajó haladna ide-oda.
De amikor a sekélyebb, és egyben
melegebb vízhez ért, egy nagy csapással elindult a tó közepe felé,
olyan iramban, hogy az öreget majdnem elrántotta. Az orsó fékje,
újra felvisított, nem tetszett neki ez a megerőltetés, de tette a
dolgát. Amikor már biztos távolságban érezte magát, akkor leült a
mederfenékre, és nem mozdult. Apró rántások mutatták, hogy ki akarja
a szájából rázni a horgot. Az öreg a hal és közötte lévő állandó
kontaktust egy pillanatra sem engedte el.
- Nem szabad neki „lazát” hagyni. -
futott át az agyán. De ez a belső figyelmeztetés teljesen fölösleges
volt. Tudta az öreg még álmában is a horgászok egyszer-eggyét.
- Az nem lehet, hogy egy harcsa! –
gondolkodott erősen az öreg. – Az szokott a fenékre menekülni.
A merengéséből megint egy rántás
térítette észhez. A hal megint elkezdte az ilyenkor szokásos köreit
róni. Hol jobbra, hol balra, és megint tíz centinként közelebb a
parthoz. Egyáltalán nem érződött rajta, hogy fáradna. Ugyanolyan
erővel húzott, mint az első percben.
Már megint a sekélyebb vízben
korbácsolja fel a hullámokat, de négy, öt méternél közelebb nem jön.
A rövid damil miatt szinte egyhelyben forog, forr a víz körülötte.
Hirtelen feldobja magát a levegőbe,
megmutatva magát teljes egészében, majd eszeveszett vágtába kezd
megint.
- Jézusom! – csodálkozik az öreg. –
Ez nem harcsa, de nem is ponty. Az nem lehet ilyen hosszú. Alighanem
egy jól megtermett amur lesz. – szólt oda Fickónak.
Fickó azóta már a vízszélén várta a
nagytalálkozást, bár minden porcikáján látni lehetett, hogy mennyire
izgul ő is, némán figyelte hol a vizet, hol a gazdáját.
Kövér izzadságcseppek jelentek meg
az öreg homlokán, letörölni azonban nem volt sem ereje, sem ideje.
Minden idegszálával koncentrált, egy pillanatnyi figyelmetlenség a
hal elvesztését jelentette volna. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő
telt el az akasztás óta, megállt az idő.
-Segíthetek valamit? – szólt a
szomszéd stégen horgászó fiatal férfi, aki végig figyelemmel kísérte
az öreg gigantikus küzdelmét. Miután ő is látta, hogy ez nem egy
hagyományos hal, kihúzta a szerelékét, nehogy összeakadjon, ezáltal
megkönnyítve a hal dolgát.
- Köszönöm fiam, de a kezemből nem
adom ki a botot, az már biztos! – szólt az öreg. - De a szákolásnál
segíthetsz.
- Nem kellene ezt a szörnyet
megcsáklyázni? – okoskodott tovább a szomszéd.
- Azt nem lehet, mert ki akarom
preparáltatni, és nem jól mutatna rajta a sérülés helye. – szólt az
öreg a foga között, a párbeszéd alatt sem lankadt a figyelme.
- Próbálja a kiugró mellé kormányozni
azt a szörnyet, ott könnyebb lesz megszákolni. Addig hozom a nagy
merítőt.
- Könnyű azt mondani, de ennek a
dögnek külön akarata van, de velem rosszal kezdett. Kivárom, amíg
elfárad és akkor is az én akaratom fog érvényesülni.
Az utolsó szavakat már csak maga elé
mondta az öreg, miközben a hal egy újabb erőpróbát tartott. De már
érezhető volt, hogy nagyon gyengül, és jobban lehetett irányítani. A
negyedik, ötödik próbálkozás után, szépen bele is ment a csapdába,
befordult a kis öbölbe.
- Csak óvatosan! – szólt az öreg a
szomszédhoz. – Ha elrontod, letöröm a derekadat!
- Jól van öreg! Ne kell
házsártoskodni, nem most kezdtem én sem.
Mind a ketten tudták, hogy egy rossz
mozdulat, és örökre elveszíthetik a halat. De a sors kegyes volt
most hozzájuk. A hal nagyon kimerült már, de ez csak látszólagos.
Bármelyik pillanatban összeszedheti az utolsó erejét, hogy az életét
mentse. Már nagyon közel volt a parthoz, de itt szinte függőleges
volt a meder, így nem is melegedett fel annyira víz, hogy gyanút
fogjon. Lassú körözésbe kezdett, a szomszéd pedig várta a kedvező
pillanatot, amikor a merítőt alálehet majd tenni.
Az öregnek sikerült a hal fejét
kiemelni a vízből, ettől a hal egy kicsit elkábult, és ez volt a
veszte. A merítő egy pillanat alatt alatta termett, és az acél keret
szinte a semmiből emelkedett fel a hal körül. Mire észbe kapott,
addigra már a merítő hálója vette körül.
- Megvan! Megvan! – kiáltott a
szomszéd szinte önkívületben. – Most már nem menekülhet meg.
A többi érdeklődő, akik eddig tisztes
távolságból szemlélték az eseményt megtapsolták a szereplőket. Senki
nem tudta, hogy az a taps kinek is szól igazából. Szorgos kezek
ragadták meg a halat, szájbilincs is került valahonnan. Mire az öreg
feleszmélt a hal már ott lubickolt a vízben, biztos pányvára kötve.
Szinte csak szavak jutottak el a tudatához a hangzavarból, meg fickó
alig hallható morgása. Zavarta a semmiből előkerülő, a tónál nem
megszokott hangzavar.
- Ez bizony rekordlistás lett. –
szólt a halőr - gratulálok! Nem semmi volt ez a hetvenöt perc.
Az öreg egy köszönömöt rebegett a
segítő szomszédnak, és miután szétszéledt az alkalmi nézősereg, a
szereléket tette rendbe, majd újra bevetette. Kényelmesen
elhelyezkedett a nyugágyban, és csak most vette észre, hogy mennyire
elhagyta az ereje. Tagjai ólomsúlyúnak bizonyultak hirtelen, a szeme
is lecsukódott. Először csak egy pillanatra, később már egy percre,
majd végül gyors, mély álomba merült.
Fickó, amikor szétszéledtek az
emberek, és látta, hogy minden rendben, a helyére húzódott, az szék
alá. De amint hallotta az öreg nyugodt szuszogását elbújt, és a két
bot közé ült le.
Sokáig nem történt semmi különös,
kellemes melegben jólesett a forró homokon pihenni.
Az idilli képben viszont valami nem
stimmelt. Valami nagyon nem stimmelt. Hátrafordult, és látta, ahogy
az öreg gazdájának a feje is félrecsuklott, nagy buzgalmában.
Történt már ilyen többször is, de most ez valami más volt. Soha sem
tudjuk meg. hogy a kutyáknak honnan van az az érzékszerve, amivel
kiszagolják, hogy baj van. Odament a gazdájához, és az orrával
megbökte a kezét. Nem történt semmi. Máskor ilyenkor a kéz lenyúlt
hozzá, és megvakargatta a feje tetejét, a két füle között. De most
nem. Mégegyszer próbálkozott, de most már erősebben. A lökdösések
hatására az öreg keze hirtelen élettelenül csúszott ki az öléből, és
ott lógott, mint egy darab fa. Nyalogatta szegény, de ez sem
használt. Óvatosan a szájába vette, és apró harapással igyekezett a
gazdáját felébreszteni. De nem felet neki senki. Izgalmában – amit
soha nem szokott – felvakkantott halkan. Majd mégegyszer, de most
már hangosabban. Semmi.
Körbenézett, és a tekintete
találkozott az előbb segítő szomszédéval, aki a szokatlan ugatásra
felfigyelt. Régóta ismerte már a furcsa párost, és nem értette, hogy
a kutya elkezdett hangosan ugatni.
- Fickó! Ne zavard az öreget! Had
aludjon! – és ezzel vissza is fordult a saját kapásjelzőjét
figyelni, az esze pedig a nem rég lezajlott eseményeken járt.
- Kicsi híja volt, hogy a hal nem
szökött meg. – gondolta. – Óriási mázlija volt az öregnek.
Merengését Fickó újabb vakkantása
szakította félbe, aki már ott volt mellette.
- Na mi van Fickó? Nem kaptál ebédet
az öregtől? – kérdezte viccesen a kutyától - Vagy nekem jöttél
szerencsét hozni?
A kutya mégegyszer vakkantott, de
most már hangosabban, de ezt a hangulatnyi különbséget nem vette
észre.
- Jól van na! Nyugodjál már meg,
nincs semmi baj. Mindjárt nézek neked valami finomságot.
De a kutya nem tágított, sőt! Most
oda ment a lábához, a nadrágját finoman a szájába véve, rántott
rajta egy határozottat.
- Valami baj van az öreggel? –
kérdezte, válaszra sem várva, oda nézett a öreg stégje felé, ahol a
kép nyugalmat árasztott. Az öreg békésen szunyókált, még a keze is
lelóg a székről. - --
- Nagyon elfáradhatott, és most
szunyókál. – mondta magának, meg a kutyának.
Az újabb erőteljeset rántott a
nadrágon.
- A fenébe! Ez a kutya azt akarja,
hogy odamenjek. – gondolta, és cselekedett is. Fel állt a székről,
és elindult az öreg felé.
Fickó vad csaholással előreszaladt,
és ott várta már az öreg széke mellett, kérdően nézve őt.
- Helló öreg! Elpilledt? – kérdezte
hangosan, de nem kapott választ. Közelebb hajolt, és látta, hogy az
öreg álmában is furcsán szedi a levegőt. Ösztönszerűen a nyakához
nyúlt, és érezte, hogy a pulzusa is erőtlen, szabálytalan. Egy
kicsit megrázta az öreget, hogy ébredjen fel, de csak a másik keze
billent le, hanyatlott alá.
- Valaki hívjon orvost!
Kiáltása messzire szállt a tó felett,
hirtelen megint kezdtek sokan lenni a kis stégen.
- Én szóltam a mentőknek. – mondta a
most érkező halőr. – Mi történt az öreggel?
- Nem tudom, - mondta a szomszéd – de
azt hiszem nem csak elájult, komolyabb a baj.
Az emberek tehetetlenül álltak, amíg
a mentő megérkezett. Szerencsére csak pár kilométerre volt a
mentőállomás, így nagyon korán oda értek. A gyors vizsgálat után
röviden és tömören mondták a lesújtó hírt:
- Infarktus. Be kell vinni a
kórházba.
Mikor a mentősök az öreget hordágyra
rakták, és be akarták tenni a mentőbe, Fickó mérgesen morogni
kezdett. Róla mindenki megfeledkezett, és nem is vették észre, hogy
ott van. Pedig más körülmények között az öreghez senki nem
nyúlhatott volna, most viszont megadóan nézte, hogy fogdossák a
gazdáját. De, hogy el is vigyék, az már nem tetszett neki. E-béli
gondolatát, mérges morgással hozta mindenki tudtára.
- Nyugi Fickó! A gazdádat be kell
vinni a kórházba! – hajolt le a szomszéd hozzá, és nyugtatólag
vakargatta a feje tetejét. Ez hatott, a kutya, mintha megétette
volna, már nem morgott, de szemét le nem vette az autóról, ami
elvitte a gazdáját.
- Felhívom a kocsmárost, ő tudja az
öreg fiának a számát. – szólt a halőr.
- Valakit küldjön már ki, aki haza
viszi az én kocsimat, én az öreg trabantját, meg a kutyát viszem
haza. – mondta a halőrnek a szomszéd.
A kocsmában napokig beszédtéma volt
az öreg nagy kalandja. A trófea egy ideig a kocsma falát díszítette,
de az öreg fia, aki egy időre hazaköltözött ápolni a beteget,
hazavitte.
Pár hét után a tóhoz elsőként
kiérkező stégszomszéd csodálkozva látta a zöld trabantot, előtte az
öreget a megszokott kerti székében.
- Helló Öreg! – kiáltott át neki. –
Csak nagy halat ne fogjon!
Az öreg legyintett egyet, és
visszafordult a botjai felé, és a bajsza alatt elmosolyodott.
Budapest, 2007. december 15.
|