Kalandom

Átlagos délelőtt volt, de a levegőben érezni lehetett a vibrálást.
- Valami történni fog! - éreztem, és nem kellett csalódnom.
Az embereken is lehetett látni a feszültséget, mindenki jólesően izgatott volt. Valahogy nem éreztem át ezt a „jóleső” izgalmat, inkább a rossz előérzetek kerítettek hatalmukba!
Ahogy telt az idő, egyre több embertől hallottam: „- Jön az előadó!” „– Jön a próféta!”
Sőt még a „Megváltó” kifejezést is hallottam.
- De hát ki ez? Ki jön? – kérdezgettem az emberektől.
- Hát Ő! Te nem hallottál róla? – válaszolták csodálkozva. És láttam az arcukon, hogy valami csodabogárnak néznek, mert nem tudom, hogy ki is az „Ő”!
Tényleg nem tudtam, hogy kicsoda. Csak éreztem, hogy a többiekkel ellentétben nekem rossz előérzeteim vannak ezzel az „Ő”-vel kapcsolatban.
Csak bolyongtam a máskor oly ismerős, de most teljesen ismeretlen városban.
Az emberek is olyan furcsák voltak. Esküdni mertem volna, hogy senkit sem ismerek közülük, de sokan jó ismerősként köszöntöttek. Sőt, amikor beszédbe elegyedtem egyik-másikkal, az volt az érzésem, hogy régóta ismerem, de nem tudtam semmit sem felidézni az emlékeim között, ami ezt igazolta volna.
- Lehet, hogy amnéziám van?- kérdeztem magamtól. Ha az van, akkor nagyon félresikerülhetett, mert nagyon vegyes érzelmek játszódtak le bennem. Nem tudtam még magamnak se megmagyarázni, hogy mi is ez.

Lassan, az izgalommal átitatott tömegből, annyit sikerült ki vennem, hogy valami vallásos eredetű, de nagyhorderejű dologról van szó.
- Hát akkor ezért nem értettem én az egészet! – nyugtattam magamat. – Nem vagyok az a tipikus vallási fanatikus. Nem hiszem azt az Istent, amit az egyház hirdet. Nekem megvan a saját vallásom, ideológiám, ami sokban eltér az egyház ideológiájától.

Mikor már közeledett a nagy pillanat, és jobban odafigyeltem a körülöttem folyó eseményekre, azt vettem észre, hogy az emberek lopva, kutató pillantásokkal akarják megtudni, hogy hogyan vélekedem a dologról. Mintha tőlem kértek volna némán tanácsot, vagy csak egyszerűen arra voltak kíváncsiak, hogy feladom-e az addigi életfelfogásomat, és csatlakozom-e közéjük. Lassan úgy éreztem magamat, mintha egy teljesen más dimenzióból csöppentem volna ide.

Délután, már az izgalom a tetőfokára hágott.
- Jön! Jön! – hallom innen is, onnan is. Az izgalom és a tömeg magával ragadott, és még a mindig ismeretlen utcákon sodródtam az emberekkel. Nem tudom, hogy milyen lehet, ha megérkezik a földre a „Megváltó”, de az emberek arcát nézve, valahogy ilyennek képzeltem el.
Egy szabadtéri színpad, focipálya méretű nézőtér első soraiban találtam magamat. A tömeg elhallgatott, egy pisszenés sem volt. A színpad elsötétült, amit végképp nem értettem, hisz világos nappal volt, a nap hétágra sütött, és ez egy szabadtéri színpad. De nem ez volt az egyetlen érthetetlen dolog az elkövetkező percekben.
Mikor kivilágosodott a színpad, három fekete ruhás alak állt ott. A középső, egy jól megtermett férfi, arcát eltakaró fekete csuklyát viselt. Pontosabban tökéletes árnyékban volt az arca, így nem tudtam kivenni az arcvonásait. De a szeme! A szemét sem lehetett látni, csak érezni. Sárgás fényben szikrázott a szeme, erős, átható volt a tekintete. De ezt is csak inkább érezni lehetett, mint látni. Nem tudtam megmagyarázni, ezt hogyan lehetséges, nem értettem akkor sem, most sem.
A szemünk találkozott, érdekes módon, pont engem pécézett ki a tömegben. A tekintetét szinte le sem vette rólam. Borzasztóan rossz érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, mintha turkálna a gondolataimban.
- Na ez biztosan megérezte, hogy egy szót nem hiszek el neki! – gondoltam.
Ekkor tűnt fel, hogy idáig egy szót sem szólt. Csak állt ott a segédjei között, mégis mindenki értette, amit szavak nélkül mond.
Hirtelen az ég felé emelte a két kezét, és furcsa módon jóleső melegség öntött el, az addig végig jelenlévő gyomorgörcsöm is oldódott. Egy pillanatra nem éreztem semmit, csak a boldogság jóleső érzését. Nagyon kellemes volt, és maradtam is volna ebben az állapotban örök életre is, de hirtelen, mint csendes téli éjszakában hallatszó ágyúlövés, a belső vészjelzőm hívta fel magára figyelmet.
- Most nem szabad elgyengülnöd! – kavarogtak a gondolatok a fejemben. Ekkor éreztem meg, hogy az agyamban egy, elsőre még csak gyenge zsibbadás kezdődött el.
- Vigyázz! Ez az, akinek látod! – hallottam a saját hangomat, anélkül, hogy kinyitottam a számat. – Na! Már csak ez hiányzott! Magammal kezdtem el beszélgetni gondolatban.
Az agyam egyre jobban zsibbadt. Nem tudok rá más kifejezést használni, nagyon furcsán kezdtem érezni magamat. Erősen kellett koncentrálnom valamire, hogy ez az érzés szűnjön.
Az alak úgy látszik, megérezte a pillanatnvi megingásomat, és egy újabb érzéshullámot küldött felém. Ezt már jobban tudtam hárítani, de a zsibbadás nem múlt el. Éreztem, hogy mindenáron a gondolataimba akarja magát befészkelni.
Számomra már megszűnt a külvilág, és a kettőnk közötti kapcsolatra figyeltem csak. Nem engedhetem meg neki, hogy a legbelső érámba utat találjon, mert ez maga volna a katasztrófa.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, ezt is csak éreztem.

De végre történt valami a színpadon. Az alak intett a két segédjének, akik elmentek két oldalra. Pár pillanat múlva vissza is jöttek, az egyik kezében egy régi, kb. középkori ezüst kupával, a másik a hozzátartozó kancsóval. Nagy ováció a nézőtéren.
A kupát elvette a segéd kezéből, a másik, a kancsóból töltött bele.
- Atya világ! – döbbentett fel a felismerés. – Ez vér!
A teli kupát az ég felé emelte, - újabb ováció! Valahogy nem tudtam együtt örülni a tömeggel. Hirtelen nagyon kényelmetlen volt már a helyzet. De mint akit odaszegeztek, maradtam ülve. Felfoghatatlan, hogy mi tartott vissza, de szinte megbénultam, mozdulni sem tudtam. Meg kíváncsi is voltam, hogy mi fog ebből kisülni.
Az alak közben valami imát mormolt, lassan a szájához emelte a kupát, majd lassan, kortyról kortyra kiitta a tartalmát. Kövér vércseppek gördültek végig a szája sarkából a ruhájára.
Halálos csönd volt. Miután az utolsó csöppet is kiitta, újból az ég felé lendítette a kupát, a tömeg hangosan éljenzett.
Mikor elcsendesedett a tömeg, újabb imát kezdett mormolni, amit a tömegből többen követtek. Érdekes, hogy fogalmam sem volt, hogy mi ez az ima, egy szót sem értettem belőle. Arra lettem figyelmes, hogy az alak megint nekem szenteli összes figyelmét, de most már a két segéd gondolatait is éreztem. Nagyon keményen kellett koncentrálnom ahhoz, hogy ne engedjem be őket a fejembe.
Halálosan fáradtnak éreztem már magamat, és már-már megtörni látszott az akaratom, mikor az alak a két kezét tenyérrel felfelé előre nyújtotta.
A testem egyszerre teljesen könnyűvé vált. Mintha nem is lenne tömege. A kellemes jó érzés vett újra a birtokába.
Mintha fel is emelkedtem volna a padról, ahol eddig ültem. Éreztem inkább, mint tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy átadom magamat ennek az alaknak ott a színpadon. Ezt nem engedhetem meg, és gondolatban rengeteg súlyt, nehezéket raktam magamra, hogy visszaülhessek a padra. Körülöttem már mindeni lebegett a padja fölött, és mindhárom alak rám szegezte a tekintetét. Ekkor már kapaszkodtam is a padba, nehogy felemelkedjek. Még pár pillanat és nem tudok tovább ellenállni, éreztem, ahogyan elfogy minden erőm.
Végre valami szilárdat éreztem magam alatt, sikerült visszaülnöm a padra. Ez a tudat, megsokszorozta az addig elszállni látszó erőmet, és vidáman néztem farkasszemet a három alakkal.
Az alak legyintett egyet, és szólt a híveinek (azoknak, akiket sikerült levitáció állapotába hozni.). Hangja mély volt, hatalmas erőről – amit sikerült megtapasztalnom – árulkodott.
Maga köré gyűjtötte a többieket, akik még elmenőben megkértek, hogy menjek velük, sokkal jobb lesz majd nekem. De akkor már nem tudtak rábeszélni, boldog, és büszke voltam az eredményemre, hogy egy ilyen földön kívüli erőnek ellen tudtam állni.

Ekkor ébredtem fel! Tocsogtam az izzadságtól, a szívem a torkomban zakatolt, és mozdulni sem tudtam a fáradtságtól.
Szerencsére csak álom volt az egész. Vagy mégsem?

Budapest, 2008.01.12.