Álmomban láttam


Álmomban egy olyan helyen jártam,
Hol nem kísértettek rémek az éjszakában.
Álmomban egy olyan helyen voltam,
Hol igaz volt, hogy „aztán éltek boldogan”
Álmomban, Meseországban jártam,
Ezt a mesét is ott találtam.




         Ha az ember vonaton utazik, a világ szinte elszalad mellőle. Elszakadt a földi valóságtól és az emberi lét korlátai megszűnnek számára. Érzékei valósággal megbolondulnak, de ha valaki egy kicsit odafigyel, igazán érdekes dolgokat láthat.
       Nikolett szomorúan bámult ki az ablakon. Sosem volt még annyira magányos, mint akkor. Most értette csak meg igazán, hogy is, mint minden árva, egyedül van a világban. Teljesen egyedül. Eddig annál a bizonyos nagynénjénél lakott, aki folyton kiabált vele és egyébként is utálta a gyerekeket. Minden gyereket, de főleg őt, Nikolettet. Hiszen az első adandó alkalommal megszabadult tőle. Elküldte valami kimondhatatlan nevű távoli rokonhoz, hogy mostantól ott éljen, mert a néni már „nem tudta eltartani”. Amikor feltette a vonatra, odavetett neki valami olyasmit, hogy:
- Ott jobb életed lesz.- de Nikolett nem hitt neki. Eddig is mindig magányos volt, miért lenne ezután másképp? Nem lesz jobb. Semmi sem változik, minden ugyanolyan marad: szürke és értelmetlen.
- Nincs semmi értelme. Jobb lenne, ha meghalnék.- suttogta Nikolett az ablaknak és hátradőlt az ülésen. Becsukta a szemét és hátradőlt az ülésen. Becsukta a szemét és hallgatta a vonat zakatolását. Aztán hirtelen meghallott egy másik hangot is. Először azt hitte, egy dob. Aztán rájött, hogy nem az. A szíve volt. A szíve, ami egy ritmusra dübörgött a vonattal. Hallgatta ezt a monoton ritmust, és szépen, lassan elaludt.A vonat ütemes kattogása elhalkult, egyre távolabbról hallotta, majd csönd lett. Nikolett kinyitotta a szemét és csak a csillagokkal teli pöttyözött eget látta. A tinta kék ég mintha tisztább, a ragyogó csillagok mintha közelebbiek lettek volna. Nikolett felült és körülnézett. Egy tisztáson volt, körülötte lágyan susogott az erdő, a bársonyos füvet virágok és fehér fejű pitypangok pöttyözték.
- Milyen szép!- ámult el Nikolett, és a szíve mélyén sejtette, hogy már nem a Földön van, hanem valahol máshol, valahol messze. Letépett egy pitypangot és lefújta róla buzogány-fejét. A fehér pelyhek felszálltak az égbe. Úgy látszott, mintha elkeverednének a csillagokkal. Nikolett felkacagott, aztán órákon át nevetve játszott a réten. Életében először felhőtlenül boldog volt.
Majd felnézett és szemévek keresni kezdte az ismerős ragyogást, a Napot, ami hazavezetheti.
- Haza… De hát miért akarok én visszamenni?- kérdezte, de valami a lelke mélyén megadta a választ:- Mert van értelme. Még egyszer látni akarom az eget, a csillagokat, a pitypangokat a fűben. Haza akarok menni. Újra akarom kezdeni.
Nikolett feje elnehezült, szemei lecsukódtak és hátradőlt, bele a fűbe. Még érezte, hogy olyan, mintha a tenger lágy hullámai ölelnék át, majd boldog mosollyal az ajkán elaludt. A vonat nagyot zökkenve állt meg.
- Végállomás, leszállás!- szólt be a kalauz a fülkébe. Nikolett álmosan megdörzsölte a szemét, felkapta csomagjait, majd ő is leszállt.
          Az állomás zöld-bársony füvében fehér fejű pitypangok bólogattak feléje. Nikolett rájuk nézett és édesen, szívből jövően felnevetett. Lelke megtelt reménnyel, és tudta, hogy most már minden jó lesz.

Vége

Előző

Vissza a főoldalra