Álmomban láttam
Álmomban
egy olyan helyen jártam,
Hol
nem kísértettek rémek az éjszakában.
Álmomban
egy olyan helyen voltam,
Hol
igaz volt, hogy „aztán éltek boldogan”
Álmomban,
Meseországban jártam,
Ezt
a mesét is ott találtam.
Ha
az ember vonaton utazik, a világ szinte elszalad mellőle. Elszakadt
a földi valóságtól és az emberi lét korlátai megszűnnek
számára. Érzékei valósággal megbolondulnak, de ha valaki egy
kicsit odafigyel, igazán érdekes dolgokat láthat.
Nikolett
szomorúan bámult ki az ablakon. Sosem volt még annyira magányos,
mint akkor. Most értette csak meg igazán, hogy is, mint minden
árva, egyedül van a világban. Teljesen egyedül. Eddig annál a
bizonyos nagynénjénél lakott, aki folyton kiabált vele és
egyébként is utálta a gyerekeket. Minden gyereket, de főleg őt,
Nikolettet. Hiszen az első adandó alkalommal megszabadult tőle.
Elküldte valami kimondhatatlan nevű távoli rokonhoz, hogy
mostantól ott éljen, mert a néni már „nem tudta eltartani”.
Amikor feltette a vonatra, odavetett neki valami olyasmit, hogy:
- Ott jobb
életed lesz.- de Nikolett nem hitt neki. Eddig is mindig magányos
volt, miért lenne ezután másképp? Nem lesz jobb. Semmi sem
változik, minden ugyanolyan marad: szürke és értelmetlen.
- Nincs
semmi értelme. Jobb lenne, ha meghalnék.- suttogta Nikolett az
ablaknak és hátradőlt az ülésen. Becsukta a szemét és
hátradőlt az ülésen. Becsukta a szemét és hallgatta a vonat
zakatolását. Aztán hirtelen meghallott egy másik hangot is.
Először azt hitte, egy dob. Aztán rájött, hogy nem az. A szíve
volt. A szíve, ami egy ritmusra dübörgött a vonattal. Hallgatta
ezt a monoton ritmust, és szépen, lassan elaludt.A vonat ütemes
kattogása elhalkult, egyre távolabbról hallotta, majd csönd lett.
Nikolett kinyitotta a szemét és csak a csillagokkal teli pöttyözött
eget látta. A tinta kék ég mintha tisztább, a ragyogó csillagok
mintha közelebbiek lettek volna. Nikolett felült és körülnézett.
Egy tisztáson volt, körülötte lágyan susogott az erdő, a
bársonyos füvet virágok és fehér fejű pitypangok pöttyözték.
- Milyen
szép!- ámult el Nikolett, és a szíve mélyén sejtette, hogy már
nem a Földön van, hanem valahol máshol, valahol messze. Letépett
egy pitypangot és lefújta róla buzogány-fejét. A fehér pelyhek
felszálltak az égbe. Úgy látszott, mintha elkeverednének a
csillagokkal. Nikolett felkacagott, aztán órákon át nevetve
játszott a réten. Életében először felhőtlenül boldog volt.
Majd
felnézett és szemévek keresni kezdte az ismerős ragyogást, a
Napot, ami hazavezetheti.
- Haza… De
hát miért akarok én visszamenni?- kérdezte, de valami a lelke
mélyén megadta a választ:- Mert van értelme. Még egyszer látni
akarom az eget, a csillagokat, a pitypangokat a fűben. Haza akarok
menni. Újra akarom kezdeni.
Nikolett
feje elnehezült, szemei lecsukódtak és hátradőlt, bele a fűbe.
Még érezte, hogy olyan, mintha a tenger lágy hullámai ölelnék
át, majd boldog mosollyal az ajkán elaludt. A
vonat nagyot zökkenve állt meg.
- Végállomás,
leszállás!- szólt be a kalauz a fülkébe. Nikolett álmosan
megdörzsölte a szemét, felkapta csomagjait, majd ő is leszállt.
Az
állomás zöld-bársony füvében fehér fejű pitypangok bólogattak
feléje. Nikolett rájuk nézett és édesen, szívből jövően
felnevetett. Lelke megtelt reménnyel, és tudta, hogy most már
minden jó lesz.
Vége