Angyal a hóban
December
közepére jár az idő. Mindent hó fed. Valószínűtlen, szikrázó
fehérség.
Odafent
hideg kékséggel pislákolnak a csillagok és a hold valahogy olyan
sápadt-szomorú. Szinte könnyezni látszik. Szél fut át a rónán.
Metsző, hideg, fagyos szél. Felkapja a havat és tovasodorja,
mintha porcukor lenne csak egy hatalmas süteményen. Valaki fekszik
a földön. Még a szél is riadtan kerüli el, pedig ő nem bánt
már senkit sem. Hosszú, selyem tapintású haja ébenfekete
glóriaként terül szét a havon. Szárnyainak fekete tollaira
hópelyhek szitálnak, mintha megpróbálnák elrejteni, betakarni.
Bőre olyan fehér, hogy még a téli tájból is szinte kivilágít.
Gyönyörű arcára szinte ráfagyott az a kifejezés, mely csak a
lelkükben megtörtek sajátja. Körülötte piros a hó. A vére
festette be. A lassan kihűlő bíborság olyan ebben a mindent
belepő fehérségben, mint egy végső kiáltás az égre: MIÉRT?!
Miért?