Ártatlan gyilkosok
Még
kissé remegett, de azért felállt. A tükörhöz támolygott és
belenézett. Egy nyúzott nő nézett vissza rá.
Arca,
nyaka és keze még vörös volt a félig rászáradt vértől, haja
csapzott volt és ruhája több helyen elszakadt. Kinyitotta a
vízcsapot és a hideg vízben úgy-ahogy megmosakodott. Aztán
elégedetten szemlélte meg a végeredményt: sehol sem látott
hegeket, sebei az elmúlt időben maradéktalanul eltűntek. Úgy
számolta, körülbelül négy óráig feküst eszméletlenül. Ez
nem jó. Nagyon nem jó. Nem szokott ilyen sok lenni. A tükörben
megpillantott egy alakot. Hátrafordult. A férfi úgy hevert a
sarokban, mintha csak egy rongybaba volna, amit gazdája flegmán
odahajított volna. Végtagjai kitekeredtek, nyaka természetellenes
szögben állt. Sötét haja és fekete ruhája vértől volt
lucskos. Alatta a padlón vértócsa terjengett, tekervényes,
pókhálószerű mintákat rajzolva az öreg kőre. A nő sóhajtott,
aztán rekedt hangon megszólalt:
-Gyerünk,
vérszívó, pattanj! El kell tűnnünk innen.- a férfi karja
megrándult, szemébe visszatért az élet, torkából halk hörgés
tört fel, ahogy visszarántotta nyakát eredeti pozíciójába.
Nehézkesen feltápászkodott, miközben kígyószerűn tekergő
mozdulatokat végzett, hogy visszaigazítsa végtagjait rendeltetési
helyükre. Eközben a nő a terem túlsó végében heverő
patkányszerű tetemhez ment. A dög nyakában egy nyaklánc volt. A
nő a medálra kulcsolta a kezét, és letépte a láncot. A medál
apró, égszínű lapocska volt, a széle pedig cakkozott, mintha
egy hatalmas mozaik egy darabja lenne. Nyvra hüvelykujjával
letörölte a félig rászáradt vért, majd elégedetten bólintott.
A „mozaikdarabon” alig észrevehető, ezüstszínű barázdák
futottak, melyek leginkább vérerekre, vagy fagyökerekre
hasonlítottak.
-Mi
az?- kérdezte a férfi, akinek mostanra sikerült teljes egészében
helyreállítania a tagjait
-Ahogy
sejtettem. Mithian.- ahogy kiejtette az utolsó szót, a
patkány-tetem lobogó, türkiz színű lánggal égni kezdett.
Manetha unottan felhúzta a szemöldökét.
-Jó.
Akkor passzoljuk le, és húzzuk el a csíkot.
-Nocsak.
Tán randid van?
-Francokat.
Csak unom a banánt
-Akkor
egyél narancsot!- a férfi nem válaszolt, csak a vállára
kanyarította vérmocskos, fekete köpenyét. Látszott, hogy
indulni készül. Nyvra megrázta a fejét, de azért zsebre vágta
a láncot, és elindult a kijárat felé.
-Nem
értem, mit aggódsz. Ha négy óra alatt nem értek ide, már nem
is fognak.
-Nem
tudom, de én azért inkább elhúznám a csíkot.- Nyvra értetlenül
nézett a mellette lehajtott fejjel ballagó férfira, végül
hangosan felnevetett.
-Ó!
Értem már! Te kis nebáncsvirág! Ezt nem feltételeztem volna
rólad!
-Hagyj
békén! A női WC akkor is női WC marad, ha egy idétlen patkány
démon tobzódik benne a mithianjával!
-Ne
szégyenlősködj már! Te is adax vagy, én is adax vagyok.
Egyébként is nem kukkolni jöttél.- Manetha arca teljesen
elvörösödött. Nyvra még kuncogott rajta egy keveset, de amikor
kiléptek a düledező romból, elhallgatott. Árnyékként suhantak
végig a néptelen utcákon, az emberi szemnek szinte láthatatlanul.
Számukra ez csak könnyű ügetés volt, de az emberek, akik azt
sem tudták, hogy adaxok léteznek, csak két tovasuhanó árnyalakot
láttak volna belőlük. Vagy még annyit sem. Az éjszaka az adaxok
legjobb barátja. Ezeknek a se nem ember, se nem démon lényeknek a
sötétség a hazája. Még a szívük és a lelkük is oly sötét,
mint a csillagtalan, holdtalan éjszaka. Könnyebben ölnek, mint a
legkönyörtelenebb bérgyilkos, vagy katona és nem hagynak nyomot.
Olykor megesik, hogy néhány kíváncsiskodó meglesi őket, de
ezek nem jutnak el odáig, hogy el is mesélhessék, mit láttak.
Egyetlen dolog érdekli őket: a Mithian. Ezt a hatalmas, élő,
lüktető kolosszust, mely többszörösére emelte az erejüket
elpusztították. Millió és millió darabra törték széjjel,
melyek szétszóródtak a világban. Az adaxok élete összefonódott
a mithiannal, ezért megérzik a közelségét. Enélkül gyengék,
és esendők. Amikor elvesztették a Mithiant ezren és ezren haltak
meg, vagy merültek álomba. Ezért keresik, kutatják a Mithian
darabjait, minden mást kizárva az életükből. Ha egyszer véget
ér a keresés, és oltalmazójuk újra teljes lesz, végre
kiléphetnek az éjszakából és visszafoglalhatják a földjeiket
és az otthonukat. Ez volt a cél, amely a szemükben minden eszközt
szentesített.
Ahogy
haladtak át a városon, Manetha arra gondolt, hogy ma éjjel újra
ölnie kell. Túlságosan rég nem evett már. Szomja szinte
elviselhetetlen volt. Kívánta a vért, jobban, mint eddig bármikor.
Szemei előtt felötlött a karjában vergődő áldozat, melynek
nyaksebéből vékony patakocskákban folyik rubinszínű vére.
Megborzongott a gyönyörűségtől. Már szinte az orrában érezte
a friss vér édes-sós illatát. Aztán rádöbbent, hogy nem
képzelődik, valóban vérszagot érzett.
-Nyvra,
állj!- a lány megtorpant és visszanézett rá:
-Mi
az? Mit érzel?
-Vérszagot.
Sok vérnek a szagát.
-Honnan?-
Manetha egy fél szívdobbanás alatt beazonosította az irányt
-Onnan.-
mondta, és a város belseje felé mutatott.
-Menjünk?
Akarod?- Manetha habozott.
-Éhes
vagyok… de a mithiant le kell adni.
-Majd
elviszem én. Te meg menj enni.
-Nem!
Azt semmiképpen sem! Nem válhatunk szét, te is tudod! Külön
gyengék vagyunk, együtt kell maradnunk bármi történjék is.
-Akkor
mi legyen?- Manetha gondolkozott egy kicsit, majd erővel
elfordította a fejét a belváros felől, mely mágnesként
vonzotta. Nyvrára nézett és szemében kihunyt a vörös fény,
vér utáni szomjának jele:
-Menjünk.
A mithian fontosabb ennél.- A lány bólintott és újra
elindultak. Az ő sebességükkel hamar megérkeztek a hegyhez,
megkerülték, és leugrottak a túloldalon tátongó meredek
szurdokba. Egy ember itt a nyakát törné, de a könnyű léptű
adaxok számára ez csak gyermeki játszadozás. Azért is jöttek
ide, a senki földjére, mert ide még a legvakmerőbbek sem
követték volna őket. Leértek a szurdok aljára, ahol erdők,
rétek, folyók és tavak váltogatták egymást. Ennek a
mesterséges világnak a közepén lévő kastélyba tartottak. Az
adaxoknak nem volt házuk. Erdőkben, réteken és folyók partján
éjszakáztak, és ha megunták, továbbálltak. Ebben az örök
változásban csak a Vének Kastélya nem változott soha. A
Kastély, a Vének lakhelye állandó volt. De oda nem léphetett be
senki a Véneken kívül. Mire odaértek, a széles lépcsőkön az
egyik Vén, Nathan várta őket. Az adaxok vezetői közül ő volt
a legifjabb, és az egyetlen, aki a Kastélyon kívül is
mutatkozott.
-Békességet!-
köszöntötte őket a férfi.
-Bölcsességet,
Nathan! Hármat hoztunk, de ölnünk kellett érte.
-És
megérte az áldozatot?
-Meg.
Valódiak.
-Lelkük
megbocsájt nektek. Adjátok át, és menjetek.- Nyvra előhalászta
a három nyakláncot és Nathannak adta.
-Hogy
van az Oltalmazó?
-Nektek
hála egyre teljesebb. Hamarosan újra köztünk lesz.
-Hála
érte! Mi most megyünk. Bölcsességet, Nathan!
-Nagy
erőt!- felelte a Vén, és amikor a másik kettő hallótávon
kívülre ért, hozzátette:
-Egy
angyal ez a lány. Egy valóságos angyal.- Azzal megfordult, és
kezében az értékes zsákmánnyal bement a kastélyba.
Nyvra
egyedül sétált az erdőben. Manetha elment Cheezyvel, aki egy
személyben volt a húga és a kedvese is. Nyvra kedvelte Cheezyt.
Kedves lány, és igazán szereti Manethát. Kiért az erdőből, és
a tóparti dombon megpillantotta Karát. A férfi pont a telihold
előtt állt, neki háttal és a vizet nézte. Máskor ezüstszínű
haja most gyöngyház fénnyel ragyogott és a lány hallotta, hogy
énekel. Csak állt ott és hallgatta. Végül Kara abbahagyta, és
hátraszólt neki:
-Békességet,
Nyv!
-Bölcsességet!
Honnan tudtad, hogy én vagyok?
-Nem
tudom. Csak megéreztem.- Nyvra nagy levegőt vett és odasétált
hozzá
-Furcsa
vagy.- Kara fölnevetett.
-Igen.
Lehet.- majd hirtelen a lányra nézett ragyogó, ibolyaszínű
szeme szinte megbabonázta Nyvrát.- Félsz tőlem, Nyvra?
-Nem.
-De
igen.
-Nem.
-Hazudsz.
Félsz tőlem?
-Igen.
-Miért?
-Mert
furcsa vagy és titokzatos.
-Hm.
Lehet. De ha félsz tőlem, miért jössz mindig utánam?
-Nem
tudom.
-Ne
hazudj! Miért?
-Mert
furcsa vagy, és titokzatos.
-De
azt mondtad, emiatt félsz tőlem.
-Igen.
Félek. Mégis…
-Mégis
mi?
-Nyvra!
Nyvra!- kiáltotta Manetha feléjük rohanva. Ahogy meghallotta a
férfi hangját, a lány akarat ereje rögtön visszatért, és
tagjaiba is visszaköltözött az élet. Úgy érezte, mintha
álomból ébredt volna. Valahol a tudata mélyén sejtette, hogy
Kara nemcsak szinte, hanem valóban megbabonázta. De ezzel most nem
ért rá foglalkozni. Bár csak abban a pillanatban nyerte vissza az
öntudatát, ösztönei nem hagyták cserben. Azonnal tudta, érezte,
hogy veszély van. Nagy veszély.
-Mi
az? Mi történt?- kérdezte mégis.
-Gyere
gyorsan, nagy baj van!- Felelte Manetha. „Baj” ez a szó
áramként járta át Nyvra testét. Harcos mivolta felülkerekedett
érzelmein és Karát elfeledve rohant a társa után.
-Mi
történt?- kérdezte futtában Nyvra ismét
-Még
én sem tudom pontosan, de Nathan szerint valaki követett minket.
-Kizárt.
Nem éreztem a szagát.
-Én
sem, de Nathan szerint akkor is követtek. És te is tudod, hogy a
Véneknek nem mondhatunk ellent.
-Szóval
ölnünk kell?
-Igen,
valószínű. Már alig várom. Elszórakozhatnánk vele, csak hogy
édesedjen a vére…
-Manetha!
-Nem
tehetek róla! Kívánom a vért.
-Tudom,
de azt tesszük majd, amit a Vének mondanak, hogy tegyünk.
-Túl
merev vagy. Mi baj lehet egy kis játékból?
-Ha
a Vének azt mondják, hogy gyors halála legyen, akkor gyorsan
öljük meg. És vita lezárva.- Manetha nem vitázott tovább.
Tudta, hogy a lánynak igaza van, de mégis sajnálta az elmaradt
mulatságot. Ezután már némán futottak tovább. Amikor a
kastélyhoz értek, köszönni akartak, de Nathan leintette őket.
-Ne
pazaroljuk az időt. Fent van a szurdokszéli erdőben.
-Fent?
Akkor miért törnénk magunkat? Úgyse tud lejönni.
-Ne
vitázzatok! Megvan rá az okom, hogy miért küldelek oda!-
kiáltott rájuk az öreg. Nyvra és Manetha egymásra néztek, majd
fejet hajtottak.
-És
még valami! Ne öljétek meg! Hozzátok le élve!
-Kívánságod
szerint.- felelte Manetha és mindketten elindultak a szurdokfal
felé. Szikláról sziklára ugrálva haladtak fölfelé a meredek
sziklafalon, majd egy utolsó szökkenéssel felértek az erdőbe.
Ahogy talajt ért a lábuk, orrukat megcsapta a szag. Egy ember
szaga. Futni kezdtek a szag irányába. Halkan és gyorsan futottak,
lábuk szinte nem is érintette az avart. Feltámadt a szél és
most a hátuk mögül fújt. Tömény pézsma szagot hozott.
Farkasok! Egy egész falka. De Manetha még sem a farkasok miatt
torpant meg. Nem félt tőlük, a farkasok nem bántják az
adaxokat, hisz a lelkük épp olyan, mint az övék. Lelkük
sötétsége, vadsága és harcmodoruk állatiassága miatt sokan
úgy tartják, az adaxok ereiben farkas vér is folyik.
Azért
álltak meg, mert érezték a rohanó farkasokból áradó rémületet
és a falka mögött száguldó tűz füstje szinte fojtogatta
érzékeny orrukat.
-Te
menj az emberért, ezt bízd rám!- jelentette ki Manetha és már
el is tűnt a fák között. Nyvra agyán egy pillanatra átfutott a
gondolat, hogy nem okos dolog szétválniuk, de már futott is
tovább az ember felé és azzal bíztatta magát, hogy Manetha
tudja, mit csinál.
Egyetlen
hang nélkül ért oda. Az ember egy gyermek volt, egy kislány.
Aranyszőke haja zilált volt, fehér bőrét sár és horzsolások
csúfították, ruhája több helyen elszakadt. Nagy, világos zöld
szemében félelem, fáradtság, és a hirtelen felbukkant lány
iránti csodálat tükröződött. De Nyvra is legalább ugyanannyira
meglepődött. Addig szánalmas, tehetetlen lényekként gondolt az
emberekre, de ennek a gyermeknek sosem látott szépsége és
ártatlansága még az ő rideg szívét is meglágyította és
felébresztett benne egy számára idegen érzést, amit az emberek
szánalomnak neveznek.
-Hogy
hívnak?- kérdezte végül.
-Leia.-
felelte suttogva a gyermek.
-Jól
van, Leia, most velem kell jönnöd.
-Miért?
-Ne
kérdezz, csak gyere!
-A
szemed… a szemed olyan, mint az éjszaka.- Nyvra zavarba jött.
Erre nem tudott mit válaszolni. Szívében újra felébredt a
bizonyosság az emberek ostobaságát és élhetetlenségét
illetően. Lám, most is ég az erdő és még testvéreik a
farkasok is menekülnek, ez a lány pedig az ő szemével van
elfoglalva. Számára, aki a legkülönfélébb veszélyek, és
ellenségek között töltötte az életét, hihetetlen volt, hogy a
halál közvetlen közelében nem ébredt fel a lányban az elemi
ösztönök legmélyéről fakadó, sokszor életmentő
veszélyérzet. Szabad, félvad életet élő agyában
előretolakodott egy gondolat: a lánynak meg kellene halnia. Csak
az erősek maradnak életben, és a lány túl gyenge volt.
Megfordult a fejében, hogy el kéne mennie, sorsára hagynia a
lányt. De aztán győzött benne a Vének iránti feltétlen
engedelmesség, és az a furcsa új érzés. Karjába kapta a
meglepett kislányt és elindult vele a szurdok felé.
-Csukd
be a szemed, és csak akkor nyisd ki, ha szólok.- suttogta neki.
Leia engedelmeskedett, becsukta a szemét és belefúrta az arcát
Nyvra vállába. A lány meglepődött, de már nem állhatott meg.
A füst és a félelem szaga már betöltötte az erdőt. A szeme
sarkából egy árnyékot látott és a következő pillanatban
Manetha már ott futott mellette.
-Ez
az?- kérdezte
-Igen.
-Kicsi
ez még. Mit akarhat tőle Nathan?
-Nem
tudom. A farkasok?
-Biztonságban.
Bármi lesz is, ők túlélik.
-Rendben.
Akkor ideje nekünk is ezt tennünk.- Manetha bólintott és
mindketten gyorsítottak a tempón. Már nem ügettek, rohantak. De
a tűz és a halál ott száguldott a nyomukban, hol lemaradva, hol
beérve őket. És ennek a veszélyes közelségnek a hatására
lelkükből előtört a farkas. Már nem a kötelességtudat vezette
lépteiket, hanem a mindent elsöprő elemi ösztönök és az élni
akarás. Ez űzte, hajtotta őket el innen, ebből a lángoló
pokolból és tompította el érzékeiket olya annyira, hogy még a
nekik csapódó tüskebokrok okozta fájdalmat sem érezték meg.
Versenyfutás volt ez, verseny, az életért. Mert bár az adaxok
oly könnyen öltek, s a Vének egyetlen szavára rohantak volna a
halálba, a tűztől még ők is féltek. És bár tudatosan
próbálták legyőzni ezt a félelmet, okát azt a régi,
elfeledhetetlen, vérgőzös éjszakát nem szüntethették meg.
Mert a tűz- ez a még náluk is nagyobb gyilkos- volt a fegyver az
emberek kezében oly sok évvel ezelőtt, mellel kis híján
kiirtották a fajtájukat. Innen eredt az a mélységes, zsigeri
rettegés, mellyel a világ ezen eleméhez viszonyultak. És talán
ez volt az oka, hogy ha csak egy hajszállal is, de sikerült
megelőzniük a mögöttük egyre terjedő, pusztító tüzet. A
lángok úgy torpantak meg, mintha láthatatlan ütköztek volna a
szakadék peremén, ahová egyetlen szívdobbanással korábban
vetette le magát a két, életéért űzött vadként száguldó
adax.
Nyvra
szíve őrültmód kalapált, azt hitte, rögtön kiszakad a
mellkasából. Életében egyetlenegyszer félt így, az Első
Éjszakáján. De ez a félelem más volt, mihelyt elrugaszkodott a
sziklafaltól és érezte, hogy a perzselő hőség elmarad mögüle,
azonnal megnyugodott. Még szorosabban magához ölelte Leiát,
becsukta a szemét és élvezte a szabadesést. Majd amikor úgy
érezte, a süvöltő szél már kitisztította a fejét, Leiára
való tekintettel szikláról-sziklára ugrálva jutott le a völgybe.
Már
a Vének Kastélya előtt álltak, amikor kicsit lihegve végre
letette a lány és odasúgta neki:
-Jól
van, Leia. Most már biztonságban vagy, kinyithatod a szemed.- A
kislány engedelmeskedett, és amikor szeme megszokta az itteni
fényviszonyokat, csodálkozva nézett körbe. A kastély, ez az
emberek világában sosemvolt éjszaka, a tágas, végeláthatatlan
tér, és nem utolsó sorban az adaxok mind-mind újak voltak neki.
-Hol
vagyok?- kérdezte megszeppenve.
-Biztonságban,
leányom. Mostantól ez lesz az otthonod. –felelte Nathan, lejött
a lépcsőn, és atyai mosollyal megsimogatta a gyermek szőke
fejecskéjét. Leia már-már a sírás küszöbén állt, de Nathan
érintésére megnyugodott.
-Közénk
tartozol, kicsi Leia. Fontosabb vagy nekünk, mint hiszed. Most
pedig menj el Nyvrával, ő majd vigyáz rád. Tanulj meg tőle
mindent, amit csak tudsz, és tiszteld őt, mint a nővéredet.
-Jó.-
és megfogta Nyvra felé nyújtott kezét, aki elvezette őt. Nyvra
engedelmesen fejet hajtott, és elkönyvelte magában, hogy kapott
egy húgot. Nem firtatta Nathan döntését, tudomásul vette, hogy
a Vének szerint a lány fontos, tehát vigyáznia kell rá.
-Nővérem,
hová megyünk?- szólalt meg váratlanul Leia.
-Keresünk
egy szép helyet, ahol alhatunk.
-Most
már tényleg itt vagyok otthon? És mikor mehetek vissza a
mamihoz?- Nyvra nem mert a lányra nézni, tudta, hogy a világos
zöld szemekben könnyek csillognak és valahogy félt ezektől a
könnyektől. Nem akarta látni, mert tudta, hogy kegyetlenséggel
és feltétlen engedelmességgel kell majd bemocskolnia a gyermek
tiszta és ártatlan lelkét.
-Soha.
Soha többé nem mehetsz vissza. Felejts el mindent, ami azelőtt
volt! Már közénk tartozol.- tudta, hogy nem ezt kellett volna
mondania. Tudta, hogy kegyetlen Leiával, de nem tehetett mást. A
gyermekből harcos lesz. Épp olyan, mint Manetha és ő. A harcosok
útja hosszú és fájdalmas, már holnap el kell kezdenie a
kiképzést, és kegyetlennel kell lennie, ha el akarja érni a
kitűzött célt. Márpedig Nyvra el akarta. A búcsú éjszakája
volt ez, és ezt Leia is tudta. Ezen az éjszakán utoljára volt
ember és utoljára sírhatott. Másnap, mikor felkelt a nap, már
adaxként ébredt, készen arra, hogy megkezdje új életét egy
olyan világban, ahol nem ismerték azt a szót: könyörület.
Múltak
a hetek s a hónapok. Minden nap új szenvedést, új fájdalmat
hozott Leiának, de ő többé nem sírt és becsülettel
végrehajtott minden feladatot. Aztán négy év multával eljött a
nap, mely változást hozott ebbe az örök monotonitásba. Leia
addigra már vérbeli adaxá Gyors volt, erős, ravasz és kegyetlen,
már ő maga is alig emlékezett az egykori ártatlan gyermekre,
korábbi élete szinte teljesen feledésbe merült. Eltekintve néhány
apróbb verekedésüktől Nyvrával, még soha nem emelt kezet
senkire. Soha nem ontott vért, soha nem ölt. De aznap éjjel
gyermeki ártatlansága utolsó morzsáját is elvesztette. Aznap
kellett először ölnie, az volt az Első Éjszakája. Nathan már
kora reggel megüzente Nyvrának a nagy hírt és a lány boldogan
készítette fel húgocskáját élete talán legfontosabb
éjszakájára. Ha ma jól szerepel, harcossá válhat. Három év
múlva kap egy társat, kikerül a keze alól és elkezdheti önálló
életét a Harcosok Klánjának teljes jogú tagjaként. Nyvra büszke
volt, de kicsit féltette is a lányt. Amikor az ég nyugaton
szürkülni kezdett, nehéz szívvel, de mosolyogva bocsátotta
útjára a húgát.
-Minden
érzékeddel a feladatra összpontosíts, álmodozni ráérsz akkor
is, ha már végeztél. Ügyes légy nekem!- suttogta, mikor
búcsúzóul megölelte.
-Ne
félj, mindent megteszek! Büszke leszel rám, nővérem!
-Máris
az vagyok. Na, menj már!- Leia engedelmeskedett, és Nyvra magára
maradt a csobogó patakkal, ami most valahogy nem nyugtatta meg.
Fél
óra múlva megszólaltak a harsonák, hírül adva egész
Szurdokvölgynek, hogy a fiatalok elindultak, hogy végre hajtsák
titkod küldetésüket életük Első Éjszakáján.
Leia
nagyon ideges volt, amíg a Kastély felé rohant sokan csatlakoztak
hozzá. Fiatalok, sokkal jóban volt. Mind nevettek, és viccelődve
találgatták, mi lesz a feladatuk. Leia nem. Valahol bent érezte,
hogy ő más, mint akik itt születtek. Ők oly könnyedén vették
ezt az éjszakát, Leia viszont félt. Nagyon félt. És valahogy
irtózott az öléstől. Emlékeiben felbukkant egy szőke haj,
maszatos arcú, tépett ruhájú kislány. Már nem tudta, ki ez a
gyermek, de csak még jobban elbizonytalanodott tőle. Aztán
hirtelen felidéződött benne Nyvra, olyan élesen, mintha nővére
ott állna előtte. Megígérte neki, hogy nem vall kudarcot. Ez a
gondolat megacélozta az akaratát. Igen, erre kell koncentrálnia.
Megfelelni Nyvrának. Hiszen a nővére számít rá. Ki kell állnia
a próbát. Nyvráért.
-Igen.-
suttogta és gyorsított a tempón, hogy beérje a társait.
Nyvra
nyugtalanul járkált a patak partján. Hirtelen megzörrent az avar
és Manetha lépett ki a fák közül. A férfi arca a szokásosnál
is sápadtabb volt, már-már szürke.
-Cheezy
is?- kérdezte Nyvra. A másik csak bólintott.
-Már
olyan rég oda vannak! Vajon mi lehet velük?- Nyvra csak állt és
nézett rá, aztán odament és átkarolta a férfi vállát.
-Ne
izgulj! Emlékszel, mi is odavoltunk egész éjszaka!- Manetha arcán
mosoly suhant át.
-Igen,
emlékszem. És arra is, hogy hasra estél a nagy rohanásban.
-Mert
kigáncsoltál, azért.- felelte a lány.
-Akár
úgy volt, akár nem, nagyot csattant.- szólt közbe egy mély,
fátyolos hang valahonnan mögülük. Nyvra és Manetha úgy fordult
meg, mint akikbe villám csapott. Egy ezüsthajú, ibolyaszín szemű
férfi állt mögöttük.
-Kara!-
kiáltott fel Nyvra megkönnyebbülve.
-Muszáj
neked folyton ijesztgetni?- dohogta Manetha. Kara felvonta a
szemöldökét, de egyébként figyelmen kívül hagyta Manetha
közbe szólását.
-Nathan
küldött. – mondta- Már úton, vannak.- Manetha szeme
felcsillant, Nyvra szíve pedig akkorát dobbant, hogy még Kara is
hallotta.
-És?
Sikerült nekik?- kérdezte a lány
-Azt
nem tudom.- felelte a férfi és a következő pillanatban már nem
volt ott.
-Visszamegyek
az erdőbe. Cheezy ott fog keresni.- mondta Manetha és ő is
eltűnt.
Pár
pillanat múlva a fák közül előbukkant Leia. Keze piszkos volt,
ruhája kócos, ruhája több helyen elszakadt. Szája sarkából
vékony vérpatak csordogált, szeme alatt monokli sötétlett.
Szaporán lihegett és egész testében remegett.
-Nővérem,
sikerült.- suttogta és ájultan zuhant a földre. Nyvra odarohant
hozzá és a holdfény felé fordította az arcát. Leia borzasztó
állapotban volt, de mosolygott és bal kezében egy
aranymedált szorongatott. Nyvra megkönnyebbülve mosolyodott el.
-Igen.
Tényleg megcsináltad. Büszke vagyok rád, Leia.- suttogta és
magához ölelte az ájult lányt.
Leia nem pihenhetett sokáig. Következő nap Nyvra kíméletlenül
felkeltette a még mindig eszméletlen lányt. Menniük kellett
Nathanhoz. Leia sebei még nem gyógyultak be teljesen, borzasztóan
fáradt volt. És szédelgett egy kicsit, de nem ellenkezett. Amikor
megérkeztek a Kastély előtt tolongó tömegben Nyvra Karát kezdte
keresni a szemével. Az ezüsthajú férfi viszont nem volt ott.
-Miért
is lenne, hiszen neki se húga, se öccse.- gondolta Nyvra. Így
Leiával Manethához és Cheezyhez csapódtak. A két fiatal azonnal
megtalálta a közös hangot, és úgy tűnt, egyformán idegesek és
megviseltek mindketten. Végül elcsendesedett a tömeg morajlása,
egy pisszenést sem lehetett hallani. Minden szem a hatalmas tölgyfa
kapu felé fordult. Kürtök harsantak, a hatalmas kapuszárnyak
maguktól kinyíltak és megjelent Nathan. A férfi fehér ruhája
és még fehérebb szakálla szinte vakított. Ezüst pánttal
leszorított ősz hajába belekapott a szél. Arannyal futatott,
faragványokkal díszített botja nagyot koppant a lépcső márvány
borításán. A fiatalok torkukban dobogó szívvel és remegő
lábakkal sétáltak fel hozzá a széles lépcsősoron. Felálltak
mögé egy sorban, arccal a tömegnek. Nathan egyesével, névszerint
szólította őket magához. Akit hívott annak át kellett adnia a
medált, amit Nathan a mellette három lábon álló aranyüstbe
dobott. Ha a medál valódi volt az üstből égkék, ha hamis
méregzöld lángok csaptak ki. A kékláng felcsapásával egy
időben egy éteri hang közölte az illető eljövendő társának
a nevét. Ezúttal szerencsére senki medálja sem bizonyult
hamisnak, ráadásul Cheezy és Leia is összekerültek. A két lány
hitetlenkedve és diadalittasan sétált vissza Nyvrához és
Manethához. Cheezy szóhoz sem jutott, mert Manetha örömében
szájon csókolta a lányt. Leiát nem fenyegette ez a veszély, de
ő is csak annyit bírt kinyögni:
-Sikerült.-
és a boldogságtól megrészegülve borult Nyvra vállára.
Az ünnepség
éjszakába nyúlóan tartott. A máglyák tüze felcsapott, a lángok
az eget látszottak nyaldosni. A boldogság és az öröm éjszakája
volt ez, mikor a dobok egy ritmusra lüktettek a szívükkel.
Mindenki ott volt. Ebből a mulatságból senki sem akart kimaradni.
Nyvra
felnézett és pillantása találkozott Karáéval. A férfi
rezzenéstelen arccal, mereven bámult rá, majd fejével alig
jobbra, az erdő felé intett. Nyvra bólintott. A máglya lángja
fellobbant, füstje eltakarta Karát.
-Nővérem,
olyan hallgatag vagy. Valami baj van?
-Mi?
Ja, semmi… kicsit kiszellőztetem a fejem.- felelte Nyvra, felállt
és elindult az erdőbe Kara után. Egyre jobban eltávolodott az
ünneplőktől, mígnem az egyik tisztáson meglátta a férfit.
Kara háttal állt neki és a holdat nézte. Ezüst haja
gyöngyházfényben játszott. Nyvra közelebb lépett hozzá, Kara
megfordult és mereven szemlélte a lány arcát. Nyvra szíve a
torkában dobogott, gyomra görcsbe rándult és úgy érezte menten
elájul.
-Miért
hívtál?- kérdezte végül remegő hangon.
-Válaszokat
keresek.- felelte Kara és közelebb lépett a lányhoz.
-Válaszokat?
Mire?- kérdezte Nyvra és hátra lépett. De a férfi nem engedte.
Elkapta a lány karját és magához rántotta.
-Na,
mit csinálsz?!- kérdezte Nyvra
-Tudni
akarom, mi ez az egész.- csattant fel Kara- Miért nem tudok rajtad
kívül másra gondolni? Miért gyengülök el, ha csak rád nézek?
Miért okoz örömöt minden perc, amikor csak láthatlak? Miért
akarok mindig a közeledben lenni? Miért?- miközben beszélt
közelebb és közelebb hajolt a lányhoz. Ibolyaszínű szemeiben
valami különös kifejezés tükröződött. Nyvra agyában
felsejlett a gondolat, hogy rab lett. Rabja annak a csillogó
szempárnak, a derekára fonodó erős karoknak, az őrültmód
kalapáló szívnek, Karának. Már akkor sem tudott volna
elmenekülni, ha akar. Karjai lassan a férfi nyaka köré fonódtak,
és csak bámulta a szemeket, melyekben szinte a lelkét vesztette
el. És mégsem bánta. Nem akart szabadulni, nem akart menekülni.
Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
-Egyszerűen
nem tudom.- suttogta Kara lemondóan. Nyvra úgy érezte magát,
mint aki álomból ébredt. Megszédült, újra látott és hallott
maga körül mindent. Gyomrában feloldódott a görcs és szíve is
visszasüllyedt a helyére. A hirtelen érzelmi hullám elmúlt,
mintha csak álmodta volna az elmúlt perceket. Ott álltak Karával,
egymással szemben, veszélyes közelségben, de egyikük sem ért a
másikhoz. Nyvra sóhajtott. Kara ismét csak játszott vele.
Megbabonázta, ő pedig bohócot csinált magából.
-Visszamegyek
a többiekhez. – mondta és hátat fordított a másiknak.
-Nyvra?
-Igen?
-Az
előbb… nem hazudtam.- Nyvra olya gyorsan fordult meg, ahogy csak
bírt. De még így is túl lassúnak bizonyult. Kara már nem volt
ott.
Leia a földre
roskadt. Fél kézzel letörölte arcáról az izzadtságot, és
kiköpte a szájába gyűlt vért.
-Lassú.
Túl lassú vagy.- mondta Nyvra és a földbe szúrta a lándzsáját.
– Hányszor mondjam még neked, hogy a jó harcos legfőbb
fegyverei a gyorsaság és a kegyetlenség.
-Igen,
tudom. De én sosem leszek olyan jó, mint te. Én nem vagyok igazi
adax– Nyvra meglepetten nézett rá.
-Hogy
érted ezt?
-Én
nem itt születtem. Már nem tudom, hol, de nem itt. Nem
Szurdokvölgyben. Nem vagyok igazi adax. – Nyvra felnevetett.
-Ugyan
már, Leia! A képességeid tesznek téged adaxá. Az, aki vagy. Nem
pedig az, hogy hol születtél. Nagyon keveseknek adatik csak meg,
hogy itt lássák meg először a nap fényét. És belőlük
általában mágus, vagy pap lesz. Mi harcosok szinte kivétel
nélkül valahonnan odakintről származunk.
-Még
te is?
-Igen,
Leia még én is.
-De
hát te az egyik legjobb harcos vagy!- Nyvra mosolyogva bólintott.
-Meglehet.
De ez azért van így, mert sosem törtem magam ilyen butaságokon.
Inkább légy büszke rá, hogy annakidején érdemesnek találtattál
az itteni életre!- Leia elmosolyodott.
-Igazad
van. Kérdezhetek valamit?
-Máris
kérdeztél, de azért mondd!
-Nem
tudod véletlenül, hol született Reosir?- Nyvra megdermedt. Reosir
Kara társa volt. És az ünnepség óta Nyvrát valósággal
megbénította minden, ami kapcsolatban állt a férfival. Még
mindig nem tudta eldönteni, mit gondoljon róla. Kara ismét
játszott vele, de olyan furcsákat mondott. És azt mondta, nem
hazudott. De lehet, hogy épp akkor hazudott. Vagy talán…
-Amennyire
tudom, ő is odakintről való. De miért nem kérdezed meg tőle?-
Leia elkapta a fejét, lesütötte a szemét és elpirult.
-Nem
merem. –felelte suttogva. Nyvra csak nézte őt, és
megmagyarázhatatlan módon megértette a lány érzéseit. Nem
tudta volna megnevezni ezeket az érzéseket, de ismerte őket. Nem
tudta, mi ez, de azt igen, hogy ő is úgy érez Kara iránt, mint
Leia Reosir iránt.
-Tudod
mit? Menj és kérdezd meg Meit. Ő volt Reosir nővére, ő csak
jobban tudja.– Leia szeme rögtön felcsillant.
-Szabad?
Úgy értem… nem bánod?
-Dehogy.
Amíg nem tudod meg, úgysem tudsz figyelni.
Aznap éjjel Nyvra szokatlanul feszült volt. Leia még nem jött vissza Meitől. Mégsem emiatt volt ideges. Hirtelen felkapta a fejét. Adrenalin szagot érzett. Nem bírt magával. Újra átjárta az a gyerekes izgalom, amit a küldetések előtt érzett. Felpattant és futni kezdett a Vének Kastélya felé. Hajba belekapott a szél és hullócsillag kísérte lépteit. Nyvra felnézett rá. Szívből jövően felnevetett. Úgy érezte magát, mint a ketrecből szabadult sólyom.
Kicsit lihegve
állt meg a Kastély előtt. Az elmúlt négy évben alaposan kijött
a formájából. Manethára nézett. A férfi szemében ugyanez a
gondolat tükröződött. Manetha elvigyorodott:
-Mi
van, kifulladtál?
-Francokat,
csak szellőztetem a tüdőmet. – Magasan a fejük fölött
aranyozott fabot koppant a márványon. Felnéztek. A legfelső
lépcsőn Nathan állt. Gyorsan letérdeltek, és fejet hajtottak:
-Békességet,
Nathan.
-Bölcsességet.
Álljatok fel, fontos dolgot akarok mondani. – Manetha és Nyvra
engedelmeskedett.
-Húgaitok
immár felnőttek. Elboldogulnak egyedül, itt az ideje
visszatérnetek korábbi feladataitokhoz. Az Oltalmazó még mindig
nem teljes, szükségünk van rátok. – a mási kettő
engedelmesen fejet hajtott.
-Csak
mondd, mit kell tennünk és megtesszük. Az Oltalmazónál semmi
sem fontosabb.– mondta Nyvra. Manetha csak bólintott, hogy
egyetért. Nathan szíve legmélyéig elérzékenyült, de nem
mutatta ki:
-Helyes.
Ez a jó hozzáállás, pont ezt vártam tőletek.
-Mondd,
mit kell tennünk.
-Menjetek
fel ODA. Négy vagy öt mithianról van tudomásunk, közel vannak
egymáshoz. Valószínűleg nem lesz könnyű, de remélem, bízhatok
bennetek.
-Bízhatsz,
Nathan. Mindent megteszünk, hogy ne okozzunk csalódást. –
Manetha ismét bólintott:
-Így
van. És egyébként is, mi vagyunk a legjobbak, nem? Na gyere, Nyv,
most kifullasztlak.- mondta és futni kezdett.
-Csak
szeretnéd. Bölcsességet, Nathan.- kiáltotta Nyvra és
eliramodott a társa után. Nathan csak nézett utánuk. Ráncos
arcán egy könnycsepp gördült végig. A meghatottság
könnycseppje.
-Angyalok
ezek ketten. Valóságos angyalok, én mindig mondom.
Amikor
felértek a városba, egy pillanatra megálltak, hogy felmérjék a
terepet. Szerencsére nem sok minden változott. Gyakorlatilag minden
ugyanolyan volt, mint négy évvel ezelőtt. Nyvra csak állt, várta
azt az ismerős húzó érzést, ami jelezte számára a mithian
közelségét. Manetha még a szaglását is segítségül hívta.
Felemelte a fejét és farkasmód szimatolta a levegőt. Végül
csalódottan megrázta a fejét és Nyvrára nézett. A lány még
kivárt néhány pillanatig, aztán bal felé bökött:
-Arra
lesz.- mondta. Manetha fintorgott, de nem szólt egy szót sem.
Elindultak bal felé. Pár pillanat alatt egy zsúfolt panel
negyedbe jutottak.
-Most
te jössz.- mondta Nyvra.
-Csak
bízd rám.- felelte Manetha. Szemei kitágultak, pupilláját
elnyelte a vérszínűre változó írisz. Mozgása fenyegetővé,
párducszerűvé vált. Teljes mértékben előtört belőle a
ragadozó. Idegölő lassúsággal fordította körbe a fejét.
Infralátásával minden egyes lakás minden egyes helyiségét
végigpásztázta. De nem ez volt az egyetlen módszere. Szinte
természetfeletti módon éles hallását és szaglását is latba
vetette. Végül megtalálta. Mint egy kopó, vagy egy vadászó
farkas, úgy indult meg a „prédája” felé. Az egyik háznál
megállt. A vérmámor elmúlt. Mozgásából eltűnt az állatias
fenyegetés, pupillája normál méretűvé nőtt, szeme újra
dióbarnán csillogott.
-Fent
a harmadikon. A kék redőnyös.- mondta. Nyvra bólintott, majd az
ajtóhoz lépett.
-Zárva.
–közölte.- Nem értem, mit strapálják magukat. Tényleg azt
hiszik, hogy egy ilyen kis semmi zár megállíthat minket?
-Passzolok.-
felelte Manetha és hanyagul az ajtófélfának dőlt.- De a kezed
járjon, ne szád. Nem akarok életem végéig itt rostokolni.
-Ne
kezd már megint!- torkollta le Nyvra. A következő pillanatban
kattant a zár és a lány belökte az ajtót. Hármasával szedték
a fokokat, úgy jutottak fel a harmadikra, ahol a lány megismételte
az előbbi mutatványt. Az egyik szobából fény szűrődött ki.
Nyvráék beóvakodtak a lakásba, és arra vették az irányt. A
szobában egy magas, szikár férfi ült a kanapén. Épp egy nagy
halom ékszer között turkált. Egyenként vett szemügyre minden
darabot. Lábánál hanyagul a földre hajított sí maszk. A férfi
kezében éppen egy apró, égszínű, mozaikdarabnak látszó
valami volt, vékony ezüstláncra fűzve. A tolvaj szemmel
láthatóan a kis ékszer értékét próbálta megtippelni.
-Ahogy
elnézem, jó helyen járunk.- mondta Nyvra rideg, színtelen
hangon. A férfi felkapta a fejét. Nyvra meglepődött. Nem egy
tapasztalt vén rókával nézett farkasszemet, mint ahogy azt a
zsákmány mérete alapján gondolta volna. A tolvaj csak egy húsz
év körüli, tejfeles szájú suhanc volt.
-Ki
van ott, mit akarsz? – kérdezte remegő hangon, és erőltette a
szemét, hogy megpillantsa a beszélőt. Ez persze nem sikerült
neki. Nyvra és Manetha tökéletesen beleolvadtak a folyosó
sötétjébe. Manetha megmoccant.
-Ne!
Ezzel elboldogulok én is. – intette le Nyvra és előlépett a
sötétből.
-Ki
vagy te?
-Ó,
csak egy lány, aki rajong az ilyen szépségekért.- felelte és
közben beletúrt a kupacba, ellenőrizve, hogy nincs-e benne több
mithian. A srác képén bamba vigyor terült szét.
-Te
sem szégyenkezhetsz. Ha neked adom az egyiket, mit adsz cserébe?
-Mit
kérsz?- A tolvaj félreérthetetlenül végigmérte. Nyvra alig
tudott elfojtani egy gúnyos vigyort. Na persze, vajon mi mást
kérne? Gondolhatta volna. Hamiskásan elmosolyodott.
-Rendben.
De akkor azt kérem.- mondta a mithianra mutatva.
-Azt
már nem!- felelte a férfi és féltékenyen a háta mögé
rejtette a kis ékszert. – Lopj magadnak!
-Rendben.
–mondta Nyvra és szemmel követhetetlen sebességgel szíven
szúrta a tolvajt. A férfi a sebhez kapott, rándult párat, majd
holtan zuhant el.
-Tolvajtól
lopni nem bűn. Halottól pedig még kevésbé. Ugye egyetértesz?-
kérdezte és elvette a hullától az értékes „ékszert”. Háta
mögött gonosz kacaj harsant.
-Gratulálok.
Igazán szép kis előadás volt.- mondta Manetha és elismerően
tapsolt is hozzá. Nyvra játékosan meghajolt.
-Ha
te mondod, elhiszem. De az biztos, hogy megérte. – Manetha
felnevetett.
-Akkor
gyerünk tovább.
-Gyerünk.-
bólintott
A következő
kettőre egy ékszerbolt lerácsozott kirakatában bukkantak rá. Míg
Nyvra a zárral bajlódott, Manetha kezelésbe vette a biztonsági
rendszert. Nem volt bonyolult. Számára legalábbis nem. Két kamera
meg pár riasztó, semmi több. Pillanatok alatt megtalálta a
megfelelő vezetéket és zárlatot csinált a rendszerben. Egy
szívdobbanással később kattant a zár és a rács engedelmesen
felgördült. Nyvra elővette ugyanazt a tőrt, amivel a tolvajt
megölte. Izzadt tenyerét az üveglapra szorította és a tőrrel
kört karcolt köré, majd egyszerűen kiemelte az üvegdarabot.
Manethára nézett.
-Biztonságos,
az előbb kapcsoltam ki.- mondta a férfi. Nyvra bólintott, benyúlt
a lyukon és kiemelte a mithiant.
A parkban
sétáltak.
-Itt
kell lennie.- suttogta Nyvra.
-Meg
is van.- felelte Manetha. Nem messze tőlük egy lány ült az egyik
padon. A nyakában pedig egy mithian függött!
-Hagyd
csak, ezt majd megoldom én.- mondta Manetha árnyalatnyi
csipkelődéssel a hangjában. Hangtalan árnyékként suhant oda. A
lány csak akkor vette észre, amikor megszólította:
-Bocsáss
meg, szabad?- a lány ránézett. Arca könnyektől volt nedves,
szeme vörös volt.
-Nem
táncolok.- mondta.
-De
hát te sírtál!- Manetha leült mellé és vigasztalóan átkarolta
a vállát- Mi a baj?
-Nem
is ismerlek!
-Az
igaz. De attól még elmondhatod, nem? Nem bírom nézni, ha egy
ilyen szép lány szomorú.
-Úgysem
segíthetsz…
-Nem
tudhatod. Na, mondd el, mi baj?
-Minden.
Minden összeesküdött ellenem. Jobb lenne, ha meghalnék.- Manetha
szeme ismét vörösbe váltott.
-Ezen
éppenséggel tudok segíteni.- mondta. A lány meglepetten
ránézett. Vesztére. Tekintete és elméje is rabul esett a férfi
hipnotikus vörös szemének. Manetha könnyedén behatolt a lány
tudatába, aki ájultan zuhant a karjába. A férfi kivárt pár
pillanatig, majd kihunyt a vérszínű tűz. Gyengéden a padra
fektette a lányt és lecsatolta a nyakából a mithiant.
-Mire
felébredsz minden jobb lesz.- suttogta és visszasétált Nyvrához.
-Ez
meg mi volt? –sziszegte a lány- Mi ütött beléd, Manetha?
-Mi
ütött volna?
-Nem
tudom, de a helyedben elmennék a papokhoz. Mithiánért jöttünk,
nem bájcsevegni. Ráadásul te segítettél egy ilyennek!- az
utolsó szó után Nyvra megvetően kiköpött.
-Jól
van, na! Kicsit elragadtattam magam, semmi több. Ezért még nem
kell leharapni a fejem!
-Csak
aztán elő ne forduljon többször- figyelmeztette a lány
nyugodtabb hangon, és futni kezdtek vissza Szurdokvölgybe.
Nathan majdnem
sírt örömében, amikor átadták neki a négy mithian darabot.
Katasztrofális lehetett a helyzet, ha még ő sem tudta türtőztetni
magát. Végül is elküldte őket pihenni. Manetha gondolkozás
nélkül visszament Cheezyhez, hiszen ha a testvéri kötelék már
nem is, az iránta érzett szerelme még mindig a lányhoz kötötte.
Nyvra habozott pár pillanatig, majd úgy döntött, nem megy vissza.
Végül is Leia már nem húga többé, itt az ideje, hogy mindketten
éljék a saját életüket. Lesétált a folyópartra és nézte a
tükörképét a mozdulatlan vízben. Hirtelen enyhe szélroham
söpört végig a parton. Nyvra megborzongott. Újra a víztükörre
pillantott. Elültek a hullámok, és a sajátja mellett egy
ezüsthajú, ibolyaszín szemű férfi arcát látta. Meglepetten- és
talán kicsit ijedten is- hőkölt hátra. Egészen addig, amíg háta
valami keménynek nem ütődött. Nem értette a dolgot. Az erdő
szélének még messzebb kellett volna lennie. Meg akart fordulni, de
nem tudott. Egyáltalán nem tudott mozogni. Két izmos kar fonódott
a derekára.-
Megijesztettelek?
– kérdezte egy mély, fátyolos hang.
-Mit
akarsz?- Nyvra meglepődött. Mozogni nem tudott, de beszélni igen.
-Ugyanazt.
Még mindig keresem a válaszokat. Csak most kicsit más módszerrel.
-Más
módszerrel?
-Igen.
Úgy döntötten másik végéről nézem a dolgokat. Megteszem,
amit megtenni vágyom. Közben talán rájövök az okokra is.
-Már
megint játszol velem?- kérdezte Nyvra dühösnek szánt hangon.
-Játszani?-
Kara gonosz kis kacajt hallatott- Nem. Ezúttal nem. – Egész
magához szorította a lányt. Nyvra elgyengült. Ha Kara nem tartja
meg, elesett volna.
-De
hát mit akarsz?- kérdezte. Kara végigsimított a karján. Nyvra
megborzongott az érintéstől. A férfinak egy szót sem kellett
szólnia, ez a mozdulat megadta a választ. Kara Nyvra ruhájának
kapcsival és csatjaival bajlódott. A lány nem ellenkezett. Nem is
akart.
-Miért
hagyod? Miért nem ellenkezel?- kérdezte közben Kara.
-És
te miért teszed?
-Mondtam
már, csak meg akarom tenni. Épp azért csinálom, hogy rájöjjek,
miért.
-Talán
én is meg akarom tenni.- Ez volt az, amikor az utolsó kapocs is
engedett és a fekete ruha engedelmesen lecsusszant a lány
válláról. És itt, mintha ollóval vágták volna el, Nyvra
emlékei megszakadtak, és ő fejjel előre belezuhant a végtelen,
fekete semmibe.
Amikor
Nyvra felébredt az első dolog, amit meglátott, az ég volt. A hold
már eltűnt, a csillagok egész sápadtan ragyogtak, de még mindig
éjszaka volt. Sóhajtott egyet és fölült. Végignézett magán,
aztán rövid habozás után ledobta a ruháját, és ahogy volt,
meztelenül belesétált a folyóba. A jéghideg víz egy pillanat
alatt magához térítette, de a lelkében uralkodó káoszt nem
sikerült megszüntetnie. Egy pillanatig sem volt kérdéses számára,
hogy mi történt, amíg nem volt magánál, csak az okot nem
értette. Hiszen megmondta Karának, hogy ő is így akarja, akkor
meg miért tette ezt vele? Egyszerűen nem tudott rájönni. Úgy
érezte magát, mint akit becsaptak. Ez a mostani sokkal jobban fájt
neki, mint Kara korábbi játékai. Talán azért, mert a férfi
ezúttal azt ígérte, nem teszi. Vagy, mert most végre történt
valami, de azt sem tudja biztosan, hogy mi. Nyvra sóhajtott és a
víz alá nyomta a fejét. Úszott pár tempót, majd ismét kiment a
partra. Épp bekapcsolta az utolsó csatot, amikor zajt hallott a
háta mögül. Megfordult és Leiát látta.
-Nővérem…
nem jöttél vissza. Valami baj van?
-Igen…
vagyis…-Nyvra legyintett, majd egy fejmozdulattal kirázta nedves
tincseit arcából.
-Gyere,
ülj ide mellém!- mondta és megvárta, míg Leia engedelmeskedik,
csak aztán folytatta. – Leia, kiálltad a próbát, felnőttél.
Mindenre megtanítottalak, amit én tudok, most már elboldogulsz
egyedül is.
-Nővérem,
ezzel most azt akarod mondani…-Nyvra bólintott.
-Igen,
most elvállnak útjaink. Megmaradunk jó barátoknak, de nem vagy a
húgom többé. És már soha nem leszel az. Itt a vége, Leia.
Innentől kezdve szólíts a nevemen.
-Akkor
már nem is jössz vissza, igaz?- kérdezte a lány reménykedve.
Nyvra megrázta a fejét.
-Soha
többé?
-Soha
többé.
Az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Nyvra és Manetha továbbkeresték a mithiánokat OTT. És olyan sikeresen, hogy nemsokára újra ők lettek a legjobbak. Manetha továbbra is együtt volt Cheezyvel, cinizmusa egy percre sem lankadt, és valamiért továbbra is fújt Karára. Nem így Nyvra. Azóta a folyóparti éjszaka óta nem látta Karát, de- számára megmagyarázhatatlan okból- állandóan vágyott rá, hogy újra találkozhasson vele. Ugyanakkor mardosta is a bűntudat, amiért olyan gorombán elutasította Leiát. Szegény lány, nem ő tehetett róla, Nyvra mégis egész dühét és csalódottságát rázúdította. Szíve mélyéig megértette, amiért azóta nem is kereste, mégis bántotta, hogy úgy váltak el. De persze csak egy ideig. Manethával szinte mindig OTT voltak, annyira lekötötte a munkája, hogy nem maradt ideje ezen gyötörni magát. Volt, hogy több napig, vagy akár hetekig is odavoltak, hogy minél több mithiannal térhessenek vissza. Nyvra szinte már csak ennek élt. Pont úgy, mint azelőtt. Minden újra „normális” volt.
A
bosszú lassan ölő méreg. Befészkeli magát a lélekbe, és
belülről emészti fel. Valósággal megőrjít. És a szerelem, ez
az édes méreg, még a legjózanabb elmét is képessé teszi, hogy
befogadja a bosszú őrületét.
Hónapokkal
azután, hogy Nyvra végső búcsút vett húgától, Manethával
ismét mithiánokat kerestek. Az éjszaka meghitt volt és nyugodt,
szinte idilli. Épp nevetgélve bandukoltak végig az egyik utcán,
örülve az eddig megszerzett öt mithiánnak, amikor hirtelen
kiverte őket a hideg veríték. Úgy álltak meg, mint aki kőfalba
ütközött. Úgy érezték, menten elájulnak, és lelkük kiszakad
a testükből. Azonnal tudták: valami borzalmas dolog történt.
-Az
Oltalmazó!- sikoltott fel Nyvra szinte önkívületben. És, mint a
megriasztott párducok, rohanni kezdtek vissza, Szurdokvölgybe. Nem
néztek senkit és semmit. Ha találkoztak valakivel már nem,
ügyeltek rá, hogy kikerüljék, és árnyékként suhanjanak el
mellette. Egyszerűen nekimentek, fellökték és futottak tovább,
ügyet sem vetve a szerencsétlenre, aki támadóját keresve csak
az üres utcát látta. A hegynél már Kara várt rájuk.
-Siessetek!-
sürgette őket a férfi és ismeretségük óta először riadtnak
látszott. – Szurdokvölgy lángokban áll!- A másik kettő csak
futott tovább, nem álltak meg. Kara hozzájuk csapódott.
-Hogy-hogy
egyedül?- kérdezte Manetha
-Sehol
sem találom Reosirt.- felelte amaz.- De az Oltalmazó most sokkal
fontosabb. – Időközben elérték a szurdok peremét és
leugrottak. Nyvra elborzadt. Kara nem túlzott. Szurdokvölgy
valóban lángokban állt. Az erdők égtek, a folyók és a tavak
vize vérré vált, az égen villámok cikáztak, melyek az
éjszakánál is sötétebbek voltak, mégis fényük szinte
megvakította őket. Füst, félelem és halál szaga terjengett és
a levegőt betöltötték az állatok és adaxok kétségbeesett
jajkiáltásai és halálsikolyai. Teljes volt a káosz.
Szurdokvölgy adaxemlékezet óta egyszer látott csak ekkora
pusztítást. Azon a borzalmas éjszakán, mikor az Oltalmazót
elpusztították. Nyvra elméje tiltakozott a gondolat ellen, szíve
mélyén mégis tudta, hogy ez az igazság. A történelem
megismétli önmagát és az oltalmazó újra elpusztul, hacsak nem
lépnek közbe.
-Gyorsan
a Kastélyhoz!- kiáltotta a másik kettőnek. Kételkedett benne,
hogy azok akár a hangját hallották volna az Apokalipszis zajától.
Valószínűbb, hogy az ő fejükben is ugyanaz a gondolat járt.
Mindenesetre mindhárman a Vének Kastélya felé vették az irányt.
Mikor odaértek, borzalmas látvány tárult a szemük elé. Nathan
a megrongált lépcső aljában hevert. Aranyozott botja két
darabra törve feküdt mellette. Hószín ruháját vörösre
festette, haját csimbókokba ragasztotta saját vére. Az öreg
haldoklott.
-Nathan!
Az égre, Nathan, mi történt itt?- Nyvra térdre esett az öreg
mellett és életében talán most először könnyek gyűltek a
szemébe a félelemtől. Mert félt. Félt, hogy elveszti Nathant,
akinek oly sokat köszönhetett, aki apja helyett apja volt. A Vén
nehezen lélegzett, zihált, de mégis kinyitotta a szemét és
ránézett.
-Most
ne velem foglalkozz.- suttogta- Nyvra, Kara menjetek be, állítsátok
meg.
-Kicsodát,
Nathan?
-Én
is megyek!
-Nem,
Manetha. Te nem. Csak ők ketten mehetnek.
-Miért
pont mi?- kérdezte Kara ridegen.
-Mert
nektek még rá kell jönnötök valami nagyon fontosra.- Nyvra és
Kara összenéztek.
-Menjünk.-
mondta végül a férfi. Nyvra bólintott és elindultak fölfelé
az össze-vissza töredezett lépcsőn. A hatalmas tölgyfa kapu
egyik szárnya féloldalasan lógott, már csak az egyik zsanérja
tartotta. A másik vízszintesen félbetört. Nem volt idejük
foglalkozni sem ezzel, sem a vérrel borított márványpadlóval-
és falakkal. Rohantak végig a folyosókon. Noha sosem jártak még
a Kastélyban, mégis pontosan tudták, merre kell menniük. Nagy
erőfeszítésükbe került, hogy ne forduljanak meg és ne
rohanjanak el fejvesztve, hiszen pont oda tartottak, ahonnan a
Szurdokvölgyet pusztító káosz kiáradt. Végül egy hatalmas
terembe jutottak, melynek közepén egy négy-öt adaxnyi magas
emberi fej állt. Legalábbis egy emberi fej töredéke. A szobor
ugyanis nem volt teljes. Körülbelül az orráig volt csak meg. Az
alapszíne kék volt és az ezt átszövő ezüstszínű „érhálózat”
szinte élővé tette. Előtte egy aranyszőke hajú lány és egy
fonott lila hajú fiú állt. A legkülönbözőbb varázslatok
varázslatokat és ütéseket záporoztatva rá megpróbálták
szétverni a szobrot.
-Leia!
Reosir! Mit műveltek ti?- kiáltott rájuk Nyvra
riadtan-értetlenül. A lány abbahagyta a szobor ütlegelését és
feléjük fordult.
-Hogy
mit csinálunk? Megszabadítjuk a világot egy szörnyetegtől,
aminek soha nem lett volna szabad léteznie.
-Mi?
Miket beszélsz?
-Túl
sok vér hullott már egy nem létező istenség nevében. Elegünk
van a szolgaságból. Ha elpusztítjuk ezt a szobrot, véget ér a
vérontás.- felelt a lány helyett Reosir.
-Te
megőrültél.- sziszegte Kara.
-Ellenkezőleg.
Megvilágosodtam. – felelte gúnyosan vigyorogva amaz.- Először
elpusztítjuk ezt az ostoba szobrot, aztán ezt az átokverte
völgyet a véres kezű lakóival együtt…
-És
aztán?
-Aztán
elmegyünk innen Leiával. Új életet kezdünk és csak a
szerelmünknek élünk. Magunk mögött hagyjuk ezt az átkozott
poklot.- mondta Reosir és magához ölelte Leiát.
-Nem
kell ellenségeknek lennünk.- mondta a lány bájosan mosolyogva,
Nyvrához intézve a szavait.- Mi mind ugyanazt akarjuk, egy oldalon
állunk. Álljatok mellénk és ti is boldogok lehettek. Leromboljuk
a gonoszság fellegvárát, és egy új világot hozunk létre a
helyén.- Nyvra csak nézett rá, előbb értetlenül, aztán azzal
a szerető testvéri tekintettel, amivel csak Leiára volt képes
nézni. A fegyver kicsúszott kezéből és csengve hullott a
márványpadlóra.
-Nyvra,
ne!- szólt rá Kara, de a lány már nem figyelt rá. Odament
Leiához, megállt előtte és lekevert neki egy hatalmas pofont.
-Áruló!-
sziszegte. Leia hidegvérrel letörölte felrepedt ajkából csepegő
vérét.
-Szóval
ezt vehetem nem-nek?- kérdezte. Nyvra szeme megvillant. Oldalra
vetődött, felkapta a kardját és még azzal a lendülettel
lesújtott Leiára. De a másik lány sem volt lassabb. Övéből
előrántott két gyilokot és azok hosszú pengéjét keresztezve
maga előtt, hárította a támadást. Reosirnak sem kellett több.
Apró, lila energiagömbök egész sorozatát zúdította Nyvrára.
A lány agyába bevillant, hogy nem fogja tudni kivédeni őket, de
többre már nem maradt ideje, ugyanis Leia ezúttal feltűnően jól
bánt fegyverével. Nyvra hiába számított rá, a gömbök nem
találták el. Kara az utolsó pillanatban eléjük vetette magát
és egyetlen kézmozdulattal eltörölte őket.
-Mi
történt veled, Reosir? Mi vette el az eszed, hogy ilyen elvakult
lettél?
-Hogy
mi? Olyasmi, amiről te még csak nem is álmodhatsz. Szerelmes
vagyok!- rikkantotta amaz szinte büszkén és újabb- ezúttal
valamivel nagyobb- energiagömbökkel sorozta meg Karát. A férfi
ezeket is könnyedén kivédte, majd gunyoros félmosollyal mondta:
-Ugyan
már! Ezt hívod támadásnak? Ez a te híres szerelmed nagyon
legyengített.
-Épp
ellenkezőleg. Pont, hogy megerősített. – felelte a lila hajú
fiú és olyan erejű tűzvihart zúdított rá, amit Kara épp,
hogy csak ki tudott védeni. Eközben a két lány néma, ám annál
ádázabb harcot folytatott. Végül Nyvra kiverte húga kezéből a
fegyvert.
-Fölösleges
próbálkoznod. Minden mozdulatod az enyémből fakadt. Ismerem a
gyengepontjaidat, ellenem te nem nyerhetsz. – Leia ajakai
megszállott félmosolyra húzódtak. Arca már egyáltalán nem
volt bájos, csak egy vigyorgó kreatúra.
-Lehet.
De te sem vagy legyőzhetetlen. Van olyan fegyverünk, amit még ti
sem tudtok kivédeni. Ha másképp nem megy, hát magammal viszlek a
halálba, drága nővérem.- mondta és egészen a lila hajú fiúig
hátrált.- Reosir, MOST!- kiáltotta. A másik megragadta a kezét
és érthetetlen szavakat rikoltott.
-Ne!
Ha azt használod, mind meghalunk!- kiáltotta Kara.
-Épp
ez a cél! Legyőzünk titeket, még ha belepusztulunk is. Viszlát
a pokolban!- kiáltotta Leia eszelős vigyorral az arcán. Abban a
pillanatban minden megállt. Mintha megsüketült volna, Nyvra
semmit sem hallott. Lassítva látta, hogy Kara megindul felé.
Aztán agyába egyszerre robbantak be az ingerek. A füst szaga, a
tűz forrósága, a fények játéka, a robbanás fülsértő
döreje. Mind egyszerre. A hirtelen mentális terhelés teljesen
letaglózta, úgy érezte, belülről reped szét a koponyája.
Érezte, ahogy Kara erős karjai köré fonódnak. A feje a falhoz
csapódott és ez egy csapásra magához térítette. Körülöttük
tombolt az infernó. Hát nem sikerült. Kudarcot vallottak és
ezúttal nem lesz még egy esély. Mindennek vége.
-Nyvra,
mondanom kell neked valamit.- a lány Karára meredt.
-Akkor
mondd!
-Én…
sajnálom azt a sok fájdalmat, amit neked okoztam. És ha most
meghalunk, azt akarom, hogy tudd, hogy én… én… én szerelmes
vagyok beléd.- Nyvrának még a lélegzete is elakadt a
megdöbbenéstől. Aztán szívét kellemes melegség töltötte el.
Magához ölelte a férfit és azt suttogta:
-Én
is. Én is szerelmes vagyok beléd.- Kara elhúzódott tőle és
döbbenten bámult rá, aztán magához rántotta és vadul
megcsókolta a lányt. A Kara által korábban kettejük köré
emelt védőpajzs nem bírta tovább a terhelést, egyszerűen
semmivé foszlott. Nyvra látta a közeledő lángokat, tudta, hogy
meg fognak halni, de abban a pillanatban mindez lényegtelen volt
számára. Becsukta a szemét, a lángok körül zárták őket…
Kara szereti… tömény füstszag… hát rájött végre…
közeledő lángok… szerelmes belé… forróság… szereti…
semmi. Kinyitotta a szemét. Az előbb még tomboló infernó
eltűnt. A márvány falak makulátlanul csillogtak, a terem közepén
az Oltalmazó barátságosan mosolygott rájuk. Nyvra Karára
nézett. A férfi fején drágakövekkel ékesített korona
csillogott. Alabástrom ruhája tökéletesen simult testére,
vállaira ezüstszínű palást borult. A lány kibontakozott a
karjaiból, elkapta róla a tekintetét és térdet hajtott előtte.
Kara kedvesen mosolyogva felsegítette:
-Ugyan
már. Egy királynénak nincs oka hajbókolni.- Nyvra a homlokához
nyúlt, ujjai hideg fémet tapintottak. Ekkor érkezett Manetha és
Cheezy két oldalról támogatva Nathant. Az előbbi kettőben bent
szakadt a lélegzet a megdöbbenéstől, az öreg viszont üdvözülten
mosolygott:
-Beteljesült
hát végre a jóslat. Az Oltalmazó új vezéreket adott nekünk.
Boldog
végek nem léteznek, mert semmi nem ér véget. De azt állíthatjuk,
hogy Nyvra a történtek után boldog volt. És ha néhanapján
eszébe jutott is egykori húga, nem gondolt rá haraggal. Végül
is, így vagy úgy, de Leia egy új világot hozott létre.