Tél volt, és a szél
fújta a havat az utcán,
Néztem egy fát, ahogy
ott állt a viharban árván.
Olyan volt, mint az Idő
Homokja,
S tudtam, nem felejtem el,
soha,
A képet, és azt a fát,
ami biztos volt, erős, és büszke,
És semmilyen szélben el
nem törne.
Tudtam, ez a fa biztos, és
örök,
És ott fog állni, akkor
is, ha megvénülök.
Ott áll majd, és mesél
egy történtet,
Egy történetet, és egy
szerelmet.
(Gorgarnak, amiért annyit aggódott értem.)
2006. II.