Barátság
Azt
hiszem, az egész azzal az e-maillel kezdődött, amikor legnagyobb
kétségbeesésemben nekik panaszoltam el, hogy minden elveszett,
csak az maradt, amit ők építettek körém.
Sosem
hittem volna, hogy akár csak elolvassák. Többé nem is
foglalkoztam az e-maillel, jött a tavasz, lassan elmúlt a sajgás.
Maradtunk mi, Versailles-fanok egymásnak, mint egy hatalmas család,
és távolról imádtuk őket. Seme sokat ugratott azzal az e-maillel
később. Milliószor elképzeltük együtt, hogy egyszer csak
betoppannak az életünkbe, és persze nagyot nevettünk az egészen.
Egyik nap, amikor éppen óráról jöttem ki, szokásomhoz híven a
Versailles-t hallgatva, valami nekem puffant, de akkora erővel, hogy
képtelen voltam megtartani az egyensúlyomat. Hasra vágódtam a
hideg kőpadlón, és éreztem, hogy valaki fekszik a hátamon.
Animés mivoltomnak, és a fél éve tartó intenzív egyetemi
nyelvképzésnek hála, ékes japán nyelven, és nem túl kedvesen
közöltem az illetővel, hogy azonnal szálljon le a hátamról. Azt
hittem, nem érti, hiszen minden szaktársam jól ismertem már, és
abban már biztos voltam, hogy az engem kiütő egyén nem lehet
egyikük sem. Legnagyobb meglepetésemre elhabogott egy zavart
„gomenasai”-t és lekászálódott rólam. Mikor sikerült
feltápászkodnom, és végigmérnem „támadómat”, igencsak
megdöbbentem. Egy nálam alig magasabb fiúval néztem farkasszemet,
haja félhosszú volt, fehér, elöl két fekete csíkkal, egyszerű
fehér melegítő fölső és stílusosan szaggatott farmer volt
rajta. Japán volt. Hat másik japán srác közeledett futva a
folyósón, nyilván összetartoztak. Mindegyikük annyira nagyon
helyes volt, sőt, mikor közelebb értek, rájöttem, mi volt a
furcsa bennük. Kísértetiesen hasonlítottak rájuk. Percekig
bámultam némán, mint a sült hal, mire sikerült egy vérszegény
„iie iie”-t kinyögnöm. Egyikük, aki úgy tűnt a kis társaság
egyfajta vezetője, beletúrt rövid, szőke hajába, és továbbra
is japánul szidni kezdte az engem felbuktató fiút:
- Mondd, belehalnál,
ha egyszer az életben arra figyelnél, amit csinálsz? Megmondtam,
hogy vigyázz, mert csúszik, erre te mit csinálsz? Naná, hogy
elcsúszol, és sodrod magaddal ezt a szerencsétlen lányt is!
- Ugyan, nem történt
semmi.- próbáltam menteni szegény fiút. Meg kell vallanom, azok
a kiskutya szemek levettek a lábamról. Aztán eszembe jutott, hogy
nem tudok olyasvalakivel vitatkozni, akit nem tudok megszólítani:-
Ehm… egyébként, Jessica vagyok.
- Kurosaki. Ez a
szerencsétlen itt meg Haru.- fordult felém a szőke, és sorban
bemutatta a többieket is.- Ő ott hosszú hajjal Hitsuga, ő Yuki,
ő itt mellettem Jenna, ők ketten meg Joshimori és Keyko.
- Örvendek a
találkozásnak.- hajoltam meg feléjük. A „Jenna” nevet kissé
furcsálltam, de nem tettem szóvá, elvégre én sem vagyok sem
angol, sem amerikai. Biztos nem szereti a japán nevét. Végigmértem
őket. Kísérteties. Mintha csak a Versailles, Juka és Kaya állt
volna előttem, csak éppen civilben. Még a hideg is kirázott, de
gyorsan elhessegettem ezt a nyilvánvalóan képtelen gondolatot,
inkább barátságosan rájuk mosolyogtam.
- Újak vagytok itt?
- Igen, ma érkeztünk,
kicsit késve tudtuk meg, hogy felvettek minket. Szeretnénk minél
több nyelvet megtanulni, mert tolmácsnak készülünk.- magyarázta
Jenna, váratlan bőbeszédűséggel. Azonnal a szívembe zártam
őket, már csak a puszta hasonlóság miatt is.
- Tényleg? Ez
nagyszerű! Én is! Körbevezesselek titeket?
- Kit kell vezetni és
hová?- támaszkodott a vállamra Seme-samám, akinek egy órával
hamarabb ért véget a nap, és már csak rám várt lent az
előtérben. Biztos megunta, és feljött megnézni, miért kések
ennyit. Gyorsan vázoltam neki a szituációt, és végigszaladtam a
bemutatáson is. Seme enyhén szólva is látványosabb sokkot
kapott a hasonlóságtól, mint én. Közel hajolt Kurosakihoz, és
szúrós szemmel méregette, míg szegény kényelmetlenül
feszengeni nem kezdett.
- Mi az?
- Pont úgy néztek
ki, mint a Versailles, ti, meg mint Juka és Kaya.
- Hogy mi?- kérdezett
vissza Yuki hidegen.- Nem tudom, miről beszélsz.
- Te nem ismered a
Versailles-t?- hüledeztünk mindketten.
- Fogalmam sincs, hogy
mi az.
- Hogy lehet az? Egy
országból származtok, és ráadásul úgy is néztek ki, mint ők!
Ekkora mázlival kizárt, hogy nem ismertek ekkora neveket! A világ
legeslegjobb együttese! És ha még oda vesszük Jukát és Kayát
is, az egy verhetetlen társaság! Nincs náluk jobb a világon, és
hogy lehet és azonnal meg kell ismernetek, nem lehet úgy élni,
hogy nem ismered őket, és…- monológomnak Seme vetett véget,
aki egyszerűen befogta a szám, komolyan rájuk nézett és azt
mondta:
- Fant csinálunk
belőletek.
- Pofofa’ef mofam én
if.- tettem hozzá, mert el nem eresztett, de megharapni sem
akartam. Szóval karon fogtuk újdonsült barátainkat, elvittük
őket az albérletünkbe, és bevezettük őket szerénynek éppen
nem nevezhető gyűjteményünkbe. Délután háromtól éjjel
tizenegyig néztünk képeket és videókat, hallgattunk zenéket,
és fordítottunk nekik interjúkat angolról japánra. Épp „pisi
szünetet” tartottunk, amikor Jenna épp egy Jasmine You-ról
készült fénykép tanulmányozása közben mintegy mellékesen
felém fordult:
- Ti nagyon szeretitek
ezeket a zenészeket, ugye?
- Aha.- feleltem, és
reflexből rámosolyogtam Jasmine-re- Tudod, nagyon sok rossz dolog
történt velünk, de az ő zenéjük erőt adott, hogy elviseljük.
A bohóckodásuk megnevettet, akár milyen szomorú vagyok is, és a
többi fan olyan, mintha a családom lenne. Amim most van, nekik
köszönhetem. Bárcsak láthatnám őket a saját szememmel! Csak
egyetlen egyszer!
- Ha itt teremnének,
mit mondanál nekik?
- Azt, hogy köszönöm.
- Hát miért nem
mondod el nekik? Jól tudsz japánul…
- Írtam e-mailt, de
most őszintén, kisebb gondjuk is nagyobb nálam, kizárt, hogy
egyáltalán elolvassák valaha.
- Pesszimista vagy.
- Jess mindig.- szólt
közbe Seme, és lehuppant mellénk egy doboz csokis pockey-val a
kezében. Kivettem egyet és miközben rágcsálni kezdtem, kicsit
oldalba böktem őt.
- Dehogyis! Csak
realista. A Versailles „World Domination”-t akar, nincs idejük
az én lüke „köszi, hogy vagytok” e-mailjeimre válaszolgatni.
- És ha mégis?-
kérdezett vissza a belépő Hitsuga.
- Meglepődnék.
Gyertek, nézzük tovább a videókat!- Onnantól kezdve folyton
együtt lógtunk a fiúkkal. Ahányan voltak, annyi félék. Hitsuga
eljárt velünk ruhákat vásárolni, bámulatosan jó ízlése
volt. Jenna addig nyaggatott mindkettőnket, míg elmentünk vele
manikűröshöz. Az egész végén mindhárman vadonat új
műkörmökkel lettünk gazdagabbak, amiket se Seme se én nem
hordtunk addig. Yuki remek hallgatóság volt, még a legnagyobb
titkunkat is bátran elmondhattuk neki. Haru és Keyko voltak a
társaság lelke, akik mindenből viccet csináltak, és állandóan
nevettettek minket, Kurosaki és Joshimori pedig mindent
megoldottak. Elválaszthatatlan jó barátok lettünk, ezernyi szép
emlékkel lettünk gazdagabbak, amíg itt voltak. Egyik nap fórumról
megtudtuk, hogy teljesült az álmunk, hogy koncert lesz, hogy nem
kikönyörgött kitérő vagyunk, hogy a turné körút azért lett,
hogy hozzánk jöhessenek, mert sok mindent el kell mondaniuk
nekünk. Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor a
kezemben tarthattam a jegyeket. Mikor találkoztunk a fiúkkal és
elújságoltuk nekik az óriási hírt, Kurosaki szomorúan
lehajtotta a fejét.
- Ez… csodás,
valóra vált az álmotok, de… mi sajnos nem jöhetünk el veletek
a koncertre, haza kell mennünk Japánba, mert…
- Ne terelj, Kamijo.-
szólt közbe hirtelen Seme.
- Hogy mi?- kapták
fel a fejüket mind.
- Felesleges
próbálkoznotok. Kezdetektől fogva tudjuk.
- Így van.- feleltem
bólogatva- És hálás vagyok nektek mindenért.
Életünk
legcsodásabb egy hónapja volt, amíg magunk mellett tudhattuk a
Versailles-t, Jukát és Kayát, és azóta is jó barátok vagyunk.
Valóra vált az álmunk.
A Mondo-fórum Versailles topicjának, az ötletekért köszönet Semének és Yukiminek
Yuki-Yuki
Kamijo-Kurosaki
Hizaki-Hitsuga
Teru-Haru
Jasmine-Jenna
Juka-Joshimori
Kaya-Keyko