Volt egyszer egy város,
neve az volt: Kistem.
A világon hasonló hozzá
nincsen.
Paloták tornyai
felnyúltak az égbe,
Virágillat, nevetés
szállott fel a légbe.
Holtak óráján fáklyák
lobogtak vígan,
Karneválból egy évben
négy biztosan van.
Bőségben élt a városnak
népe,
Boldogság volt, nyugalom
és béke.
Ifjú leányok rövid
ruhákban nevették a bókokat,
S bácsikák a tavernákban
esténként nagyot mulattak.
Senki sem szólt a
gyermekre, ha kacagott az utcán,
Az asszonyok haja hosszú
volt, ruhájuk ibolya s tulipán.
Arra járt egy próféta,
erényes, zord férfi,
Oly’ fajta, ki a bűnt
rossz szemmel nézi.
Ruhája durva daróc volt
elkínzott alakján,
Haja, szakálla fésűt
nem is látott tán.
Körbenézett, s látta,
mint él napra napot Kistem,
Elborzadt, s így szólt:
„E városban semmi erény nincsen!”
Eléperdült, ím, egy
virágárus lányka,
Kosarában kankalin, s
gyönge ibolyácska.
„Bácsi” mondta
„Vegyen tőlem virágot,
S ne itt akarja megváltani
a világot!
Boldog a város, van mit
enni s inni,
Békében élünk, s van
helyünk aludni.
Ez a fontos, nem kell más,
Kistemben csak útban van
a prófétáskodás.”
Megdühödött a próféta,
fellökte a lánykát,
Haragjában széttapodta
összes virágát.
„Semmibe mersz venni, te
szemtelen gyermek?
Majd megmutatom én e
szentségtelen helynek!
Bizony mondom néked, térj
meg mostan, Kistem,
Vagy számodra égen-földön
irgalom nincsen!”
Hallották szavát a
kistemi polgárok,
S az dühükre még rátett
egy lapátot.
„Bántja a gyermeket s
fenyeget is minket!
Nem kell a prófétája
ily’ hitnek.
Távozz innen, vészmadár,
amíg még szépen vagy,
Vagy megtudod, milyen,
mikor a kistemi kovácsököl helyben hagy!”
Dörrent rá mogorván a
derék mesterember,
S szaladt a próféta
kegyelettel,
Mert a kérges markot ő
jobban félte,
Mint istene haragját a
városnak népe.
De nem feledte haragját
az öreg próféta,
Kérte istenét, hogy
hatalmát Kistemnek megmutassa,
Térítse meg a várost,
hol a bűn virágzó bokor,
Vagy pusztítsa el, hadd
tudják, milyen az a Pokol.
Hallotta istene az
alázatos kérést,
S mert jó volt, bízta
szolgája ítéletét.
Hallotta, mint esett-,
ahogy a próféta akarta-,
S gerjedt bizony éktelen
haragra.
Rég nem nézett a földre,
nem tudta, mit tesz Kistem.
De bízott prófétája
ítéletében.
Szenvedést bocsátott a
városra, éhínséget, aszályt,
Háborút, tűzesőt és
ragályt.
Elhullott a jószág,
elhullott a nép is,
Ott, hol kacagás volt,
már csak sírás hallatszik.
Visszament a próféta, s
széttekintett ismét,
Vajon megtanulta-e Kistem
a leckét?
Elékerült ismét a
virágárus lányka,
Kosarában néhány
fonnyadt kóró szára.
Beesett az arca, bőre,
mint egy holté,
Tüdővész gyötri, élte
fogy, mint a holdé.
Felnézett rá, szeme
csillogása tompa,
Mintha nem is ugyanaz a
lányka volna.
„Bácsi, hát nem
értette?
Mindenünk megvolt, mit
csak kérni lehetne.”
„Hallgass, balga
gyermek!
Ez a város szennyes.
Büntetést kap, ki nem
bánja a bűntettet.”
Nézett rá a gyermek,
szemében csillogtak gyémánt könnyek,
Szánta a művére büszke
öreget.
Csendesen szenderült jobb
létre, a tüdővész elvitte,
S a városban csak a
próféta maradt, más senki se.
Büszke volt az öreg,
hogy példát statuált,
Nem vette észre ott, ahol
volt az isteni szikrát.
Így történik ez mindig,
mikor gyarló emberek
Döntenek bűnök, s
erények felett.
2008. XII. 23.